Szabó Gyula, a színész bográcsol

Szabó Gyula, a színész bográcsol

 

Egy júliusi reggelen eljött hozzánk Kiss Lajos. Nem feltámadott, megelevenedett. Eljött. Kiss Lajos néprajztudós idetalált. Mi csaltuk ide, tudatlanul.

Egy hónappal ezelőtt magamban voltam itthon és láttam, hogy az utcán lassít egy autó, a benne ülők feje erre fordul. Ez nem meglepő, mert a kert becsületére legyen mondva, az idegenek kivétel nélkül bebámulnak. De ez a kocsi megállt és utasai tétován kiszálltak. Közülük a legbátrabb, egy nő benyitott a kapun. Meggyőződött róla, hogy kutya nincs, elindult a gyepen a ház felé. Bemutatkozott:

Kende Márta vagyok, a televíziótól. Én Sulyok Katalin.

Irodalmi műsorhoz keresünk helyszínt. Eredeti hangulatú, tornácos parasztházat, amit nem rontottak el, nem modernizáltak, ami tiszta, ápolt, rendezett. Már bejártuk a budai hegyek falvait, a Pilist…

Miért nem mentek a szentendrei skanzenbe?

Ott minden steril, mesterséges, látni rajta, hogy nem lakják. Rideg lenne tőle a kép.

És az ópusztaszeri skanzen? Eredeti, tanyasi, vásárhelyi házak, valami gyönyörűek.

Ugyanaz a bajunk vele. Jártunk Hódmezővásárhelyen is, hiszen a témánk, az irodalmi anyag oda köt.

Közben kiszállt a gyártásvezető, az operatőr is.

Most látjuk igazán, hogy változott meg a magyar falu. Eltűntek a gondozott, ápolt porták, csak elhanyagolt, lepusztult épületek, piszok, szemét az udvarokon. Ez az első látvány, ami felüdülés. Szeretnénk forgatni.

Zavarban voltam. Nem azért, mert Laci nincs itthon, egy a véleményünk.

Nem szeretjük a tévéseket, se a filmeseket. Mindent felforgatnak, tönkre tesznek. Átrendezik a házat, arrébb tolják a fákat, kivágják a bokrokat.

Kár, mondta a szerkesztőnő. Kiss Lajos írásaiból olvasna fel Szabó Gyula.

Kiss Lajos és Szabó Gyula? Akkor jöjjenek, mondtam gyorsan. Az se érdekel, ha felforgatják a házat, csak áradjon ki a ház szelleméből, a múltjából és a kertünkből egy cseppnyi magyar, paraszti hangulat. Még én fizetnék, ha úgy alakulna.

Laci ugyancsak őszintén örült, amikor hazajött. Elővette a könyvespolcról A szegény asszony életét, A szegény ember életét. A hódmezővásárhelyi és a környező tanyákon hogyan éltek a szegények az ezernyolcszázas években, a végén, a századfordulón.

Kitűzték a forgatás napját. Száraz, fülledt, meleg napok jártak. Hiába locsoltuk a gyepet, kezdte elveszíteni üde zöldjét. A muskátlik kókadtak, a csüngős fuksziafák virága potyogott, az új bimbók elszáradtak. Szedtük a száraz faleveleket, lemetszettük a felkopaszodott akáciát. Két hónapja szenvedek a gerincemmel, rettentő fájdalmaim vannak, most a forróság miatt. Télen, a hidegtől. Laci masszírozza a talpam, többet ér az akupresszúra, mint a gyógyszerek.

Holnap jön a stáb. Ma akkora a nyüzsgés az utcában, teherautók járnak, építőanyagot hordanak, és a szippantó is folyamatosan jön-megy. Mitől teltek meg a derítők a szárazságban? Az aknák nagy esőzéskor szoktak kiönteni.  Bűz és zaj lesz, nem erre számítottak. A kert fölső végében épül a négylakásos társasház, földmunkagépek dübörögnek. Vége egy idillnek.

De gyönyörű harmatos reggelre ébredtünk. A gyártásvezető érkezett elsőnek, várták az elektromos művek szerelőit, hogy a közeli oszlopról áramot kössenek le. Hiába a napfény, világosítani, deríteni muszáj lámpákkal. Kár, hogy ezen a szép napon dolgozni kell. Milyen csönd van itt. Sóhajtottak.

És ekkor a hegyről sűrű puskaropogás hasít a csöndbe. Hát ez mi? kérdi ijedten a gyártásvezető. Katonák gyakorlatoznak, a közeli laktanyából ide járnak. Ez baj. Mindent el tudok intézni, rendőrséget, munkásőrséget, a katonaságot nem. Szerencsére a rendező, szerkesztő még nincs itt.

A szemközti családból mindenki elment dolgozni. Ez jó, mert nem szerelik az autót, nem kiabálnak, nem szól a rádió a nyitott ablakon. De nem jó, mert a kutyájuk egyedül maradt és fél. Unatkozik és fél. Nyüszít és ugat. Na, ha egy ugat, a többi is rákezdi. Már ismerem. A kutyák a filmezésre veszélyt jelentenek, sopánkodik a gyártásvezető. Átmegyek, beszélgetek a kutyákhoz, megnyugszanak.

Autóbusz hozza a stábot, eszközöket, lámpákat, saját kerti bútorukat, a hangmérnök berendezését, hagyományos felvevőgépet. Autóval érkeznek a többiek, Szabó Gyula.

Egy-egy önálló írást olvas fel, a kiskanászt, a napszámost, a fuvarost, a kubikost, a lócsiszárt, a libapásztort, a tanyasi szolgálót, a kofát, az asszonyt. Mind más környezetben, a fenyőfa alatt, a rönkök közt, az óriási szoliter-muskátli előtt, a fűzfa bokornál, a hársnál, a kút mellett. Kende Márta mindegyik rész előtt átbeszéli, sorról sorra veszi, Szabó Gyula ceruzával aláhúzza, mit, hogyan hangsúlyozzon.

„A napszámos nyárutóján vályogot vet, tapaszt, kertnek, gyümölcsnek való földet fordít… Ősszel magasabb a napszám…”

Kende: A gyerekek nem fogják elhinni, hogy ez nem is volt ám olyan régen.

Szabó Gyula: Ezt még én is csináltam. Tizenhárom évesen már fel tudtam vinni egy zsák búzát a padlásra. „Mikor beszélni kezd a gyerek, kilenc hónapos, egy- másfél éves korában, dalolnak neki. A dal a gyermek éltető lelke.”

Kende Márta: Hát ezt elvitte a rádió… Nem sok magyar színészt ismerek, akinek természetes gyökerei vannak, Kiss Lajoshoz. Idén lenne jó bemutatni a filmet Tornyai Lajoshoz kapcsolódva. Egyik erősítené a másikat.

Az első forgatási napon az ebédlőben hideg ételre, falatokra behívtuk a stábot, ami kettévált, a rendező, szerkesztő, egy segédrendező, segédszerkesztő, az operatőr, a színész. A műszakiak külön ültek le, távolabb. A boltból hoztak felvágottat, kenyeret, üdítőt. Bántott minket ez az elkülönülés. Persze így szokták meg. De nálunk miért legyen így.

Azt mondja Szabó Gyula: Holnap olyan jókat olvasok fel az evésről, mit, hogy főznek, de jó lenne bográcsolni! Olyan öregtarhonyát főznék…

Mindenkinek, teszem hozzá.

Persze, ha van bográcsotok.

Hogyne, itt a tűzhely is. Reggel bevásárolunk.

Megtennétek? Írd le, mit vegyetek. Én állom természetesen. Kell hozzá jó angolszalonna, lefejtem a húsos részét, a bőrét apró kockákra vágom, külön pirítom meg.

Úgy beszélt róla, mint egy álomról. Laci bevásárolt, tűzifát készített. Ott állt a bogrács, ropogott a tűz, Szabó Gyulára kékfestő kötényt adtunk, segített az operatőr és a szerkesztő, majd rönkökön, székeken körül ültük húszan, a mit is? Talán a tűzhelyet. Cseréppohárból itták a pálinkát, kézbe fogott kistálakból ettünk, ki villával, ki kanállal. És hiszem, hogy mindezt Kiss Lajos szelleme szuggerálta. Mi többiek csak segítettünk.

„Türelem köll a szegénységhöz”, ez a tízrészes sorozat címe, amit egyenként tűz majd műsorra a televízió. Mikor? Kérdezzük. Nem tudni. Két-háromhavonta felhívtuk a gyártásvezetőt telefonon, majd Kende Mártát. Nem szeretnénk elmulasztani. Már műsorra tűzték, a jövő héten kezdik. Szerepel majd a műsorújságban. Most nem aktuális. Megnézték a pártközpontból. Az Adminisztrátor szerint nem aktuális. Rossz a címe, lázító. Aki letiltotta, az nem is látta. Azt hitte, sorba állnak húsért a bolt előtt a munkások. Kenyérért. Vagy nem jött meg a tejes autó. Ezért kell a türelem. Tülekednek az olcsó áruért a belsőségboltnál! Nem vicc. Ne hergeljük fel a cigányokat. Ha csak a múlt, arról pedig mit kell annyit beszélni.

Később nem érdeklődtünk. Televízióban egyetlen részt sem láttunk, egy évig nem is volt készülékünk. Pedig az utolsó részben Lájza lett a főszereplő, ül a kút tetején, belenéz a kamerába, és mint egy hercegkisasszony kényesen belenyávog.

   

  

      

 

Siklós László epilógusa:

Az esemény 1986 július 16-18-a közt történt.

Készítettem színes fotókat is, azok megjelentek Katalin írásával a Nők Lapjában, a képek elkallódtak. A fekete-fehérek nagy részét odaadtam Kende Mártának, nála maradtak. Negatívok előhívatásával már nem foglalkozom. Ennyit találtam, ezt is Szabó Gyula halála után, mivel most rendezem a maradék múltamat, illetve múltam maradékát. A tévé-sorozatot azóta se láttam.

Szabó Gyula pedig nem szerepeiben, nem a kertünkben maradt meg bennem, hanem úgy, ahogy  Rákoskeresztúron – néhány évig –  halottak napján a temető szóróparcellájában verset mond. Évente emlékezésre, közös mécses-gyújtásra hív a temető vezetése verssel, énekkel, dallal.  Szó szerint ezernyi gyertya lobog, ezernyi szál virág pompázik a három szórófej körül, Nem emlékszem a költők nevére. Csak arra, ahogyan ő megidézi-búcsúztatja szeretteinket, akik a népmesék hangján libbenek el fölöttünk.