Adalék Somogyi József szobrászhoz

Adalék Somogyi József szobrászhoz

…aki Mester volt a tanítványainak, tisztségviselő a református egyházban, Krisztus-szobrokat készített, miközben az Elnöki Tanácsban, a szovjet mintájú legfelsőbb gittegyletben ült…

Néhány hónapja tettem honlapomra „Bronztöredékek Somogyi Józsefről” című írásomat, amely három részből állt, első a táncházbeli vallomása a hetvenes évekből, második meghitt beszélgetésem a műtermében, harmadik a cserépváraljai templom építése. Nem számoltam azonban az internet gondolkodásmódjával, úgy látom, nem tud mit kezdeni a bronztöredékek szóval, mindenáron a bronzöntéshez akarta besorolni írásomat. Ezért először különválasztottam Cserépváralját, ott megtalálta a helyét, és megtalálták a falu lakosai is. Most pedig helyre teszem a kéziratban lévő interjút. A táncház közlésén még gondolkodom.

1991 január 29-e,  Epreskert.

Interjút szeretnék készíteni Somogyi Józseffel a HARANG című vallásos-világi havilapba, amelynél dolgozom. Főszerkesztője Pethő Tibor, akit a Magyar Nemzet főszerkesztői székéből kiebrudaltak, s szilenciumát tölti. Egy kis lapot engedtek neki alapítani. Maga mellé vett főmunkatársnak, amit az impresszumok bizonyítanak, bár később az át- vagy újjáalakított Magyar Nemzet-beli kollégák közül senki nem ismer meg, egyetlen cikkemet sem közlik, a szerkesztőknek be kell mutatkoznom. Amikor az alábbi írást  formába öntöm, csak a gépírónők fogadják köszönésemet, ez furcsa felhangot zöngésít bennem az átalakuló világ iránt. Már sejtem, hogy írásom sokáig nem fog megjelenni, ezzel a tudattal kell írnom.

Amiért felkerestem  Somogyi Józsefet, a HARANG vallásos jellege adta: érdekelne a Mester kötődése a református egyházhoz, ott vállalt szerepe, hite, a korpuszok eredete.   Már hetek óta keresem, nyomozok utána, úgy tűnik, bujkál előlem, és általában az emberek elől. Mondják, bejár a főiskolához tartozó műtermébe, ránéz a tanítványaira (talán kegyeletből van még csoportja) de igazából nem köztük járkál. Hiába beszélek vele telefonon, időpontot, helyet egyeztetünk, mindig másutt van addigra, elnézést kér, elfelejt.

Végre megtalálom, bekopogok óriási műtermének nehéz ajtaján, vagy hallja, vagy sem. Már a folyosón az elmúlás áporodott összhatása fogad, porlepte, csonka gipszfigurák, emberek és állatok, kar helyén drót, fej helyett a nyakból vasdarab áll ki, ami lehetne lázas folyamat része. Benyitok, és elég egy pillantás, itt terül-erjed-mállik évtizedek alkotásának a hordaléka. A terem zsúfolt, beépítve állványokkal, óriási figurák, elölről szobor, oldalt-hátul ácsolt állványzat, összecsavart rongyok drótozva és gipszelve, mindenütt por, piszok, pókháló és sehol fényes nyelű szerszám.

Talán egy lépésnyire az ajtótól a Mester kezet fog velem és elém áll.

– Zavarban vagyok – mondja. Kinyúlt pulóverét elől biztosítótűk fogják össze. Kicsit slampos, ahogy otthon sokan vagyunk. Megfáradt arc, barázdákkal. Kiváló egy szoborhoz! A szemembe néz, de nem tudom, mi van a nézése mögött. – Azért vagyok zavarban, mert pont téged kell elküldenem…

– Muszáj? – kérdem szelíden.

– Muszáj. Tudod, annyi minden történt velem, nem is velem, körülöttem az utóbbi időben. Pár hónapja halt meg a feleségem…össze vagyok törve…ez egy hosszú folyamat volt, tudtam, hogy be fog következni, mégis… Nagyon fegyelmezem magam, tudok viselkedni, de most mindent újra kell gondolnom. A miénk nagyon szép házasság volt, szép kapcsolat… Mi még nem úgy éltünk érzelmi életet, ahogy a mai fiatalok. Mi évekig együtt jártunk, de az együttjárás mást jelentett. Ő mindig mellettem volt. Főiskolás koromban ismertem meg…ezért is nehéz nekem idejönni, ebbe a műterembe, mert ő itt van, hiszen itt ismertem meg…naponta kijárok a temetőbe, illetve most már rászorítottam magam, hogy ne menjek minden nap. Ami segít elviselni, az a tudat, hogy ő él. Én vallásos vagyok, nemcsak a református hit szerint, de hiszek a továbbélésben… Nézd ezeket a kis figurákat…na, vesd már le a kabátodat…

Még nem merem levetni. A Mester benyúl egy asztalfiókba mint aki ott rejteget valamit. Apró, gyurmából készült figurákat húz elő. Hatot. Talán tizenkét-tizenöt centisek. Mindegyiken fiatal nőalak, mögötte szárnyas angyal lebeg. Kezébe vesz egyet, vibráló ujjai közül a padlóra esik, de nem törik el!! Fölemeli.

– Hiszem, hogy egy angyal jött érte…és ott ül valahol… Már két éve tudtam, hogy beteg. Hazudtam neki. Aztán megtudta, hogy én tudom. És tovább hazudtunk egymásnak. Ez volt az egyetlen hazugságunk. Szóval, most nagyon nehéz nekem a múltról beszélni, mert ő mindenütt ott van…

– Beszéljünk hát másról, amiről egyszer régen már szót ejtettünk. A református egyházzal való kapcsolatodról – javaslom.

– Említettem neked telefonba, hogy lemondtam a világi elnöki tisztségről. A zsinat előkészítésekor felkértek, adjak be életrajzot, amit minden jelölésnél be kell nyújtani. Ezzel formálisan felkértek arra, hogy legyek a zsinat világi elnöke, és egyben a dunántúli egyházkerület főgondnoka. Már hetek óta jöttek a levelek, a telefonok, mindenki kért valamit, de többnyire mocskolódott, hogy milyen szemét a másik, nehogy annak adjak igazat, nehogy azok mellé álljak. Jelentkezett persze az is, akit mocsoknak mondtak, és megkérdezte, az a szemét mit akar tőlem? Nekem valamelyik tábor mellett ki kellett volna állnom, azt erősíteni, és lesöpörni a másikat. Úgy láttam, eszköznek akarnak, én lennék a puffer, vagy a békebíró szerepét osztották rám. Ezt ocsmány dolognak tartom. Azt látom, hogy a szeretet egyháza a gyűlölet egyháza lett, és én ebben a harcban nem veszek részt. Eléggé beleláttam tizenöt éve a főpapok kártyáiba, tudtam mire megy ki a játék. Itt már nem a hitről van szó, hanem a hatalomról. Nos, én nem akarom tovább szítani a gyűlöletet azzal, hogy magam is elmondom, elhallgatni pedig nem akarom.

Ekkor biztosítom a Mestert, hogy nem erről akarom kérdezni. Illetve, javaslom, hogy ezt hagyjuk ki. Engem elsősorban az érdekel, hogy élte meg hitét az elmúlt évtizedekben. Lassan oldódik és megengedi, hogy a magnót bekapcsoljam.

– Feleségemmel, Sulyok Katalinnal jártam nálad először, amikor a Táncház-könyvembe szánt monológodat megmutattam – emlékeztetem a tizenöt év előtti látogatásra. – Te éppen szalonnáztál. Asztalodon egy darab kenyér, talán sercli, egy pohár tej, bugylibicskával vagdostad a szalonnát. Tudtam, mennyire elfoglalt vagy, sőt kérdeztem, nem az Elnöki Tanács ülésén kellene most lenned? Erre a válasz: igen, ott voltam, de meglógtam…Az lepett meg, hogy kilép valaki abból a palotából, ideszalad, fölveszi magára pecsétes ócska köpenyét, mert abban ültél, és ebédelsz. Mit jelent ez? Hogy ez az ember megtartotta önmagát, nincs benne törés…

– Olyan furcsa, hogy mikbe keveredik az ember… – mondja szelíden.

– Erről is szeretnék veled beszélni.

– Egyszer valóban jó lenne kibeszélni, mert a hangosan kimondott szó más aspektusokat villant fel…lehet, hogy az önmagamban való átgondolás kegyetlenebb, de ha eljön az óra, hogy másfajta erők folytán kimondom, és nem veszik el a keménységét, talán más a kicsengése a térben…mert nemcsak kettőnk között történik valami. Hogy egy kicsit metafizikus legyek, a falak közt is történik. Addig, amíg ezt az épületet nem bontják le, addig nem lehet eltüntetni, hogy én itt voltam, és sokan előttem itt voltak…A tanúk! A tanú nem mindig élő ember, a holt emberről nem is beszélve. A genius loci is tud tanú lenni. Mitől lesz genius loci? Az se mindegy. Rudnaytól Székely Bertalanig…Ezt az épületet az én rektorságom alatt le akarták bontani és egy vasvázas szemét együttest akartak a helyébe, amilyen már épült a közelünkben. Azt mondtam: nem azért kell meghagyni, mert műemlék, hanem mert szellemi emlék. Ez száztíz éves épület. A középkor után a megújúló magyar művészetben ez volt a nagy korszak, Székely Bertalanék, Benczúrék, Szinyeiék, Strobl Alajosék itt éltek… Volt egy idő, amikor vitatottan itélték meg Benczúrt, az más lapra tartozik, de ő is itt van, és a Vajk megkeresztelésén a palást még mindig sistereg… Sok más is történt a művészetben, hálistennek, a szellemi életet soha nem lehet elülről kezdeni, csak folytatni lehet…mindennel így van. Nyüstölődünk az egész iskolapolitikával, miért? Mert mindenki elülről akarja kezdeni, és nem ráépülni. Ha nagyon szentimentális akarok lenni, kérdem: ezer év alatt nem rakódott volna le egy csomó pillér, bázis, amire építeni lehet? Az újkori országoknak az a baja, például Amerikának, hogy csak kétszáz éves a történelme, és ami másutt már volt-van, azt meg nem akarják elfogadni… Mit nem adnának, ha lenne az ezerötszázas évekből katedrálisuk. Az inkákat elpusztították, morzsánként a föld kegyesen előad valamit, azt meg nem fogadják el múltnak…

*

– Furcsa, hogy keveredik bele az ember dolgokba! Hol gyenge, hogy nem veszi észre, mikor hozzák divatba. Az emberi természetnek van egy nagyképű, öntelt gyengéje, pláne a tanárembert veszélyezteti az ilyesmi, aki értelmesülő kora óta kis közösségben él, mert tanít, és ott neki valamit kell mondani, át vagy bét, mindegy, hogy matematikát vagy rajzot tanítok, a jó tanárnak valamiféle hitele van…és bizonyos értelemben meg tudom teremteni a kis közösség szellemi arcát, nem erőszakkal, hanem a jelenlétemmel, és valamiféle kisugárzással. Nekem két lányom van, de nem volt bennem a lányos papák félelme, mert ha a lányom azt mondta, hogy angol órán van, tudtam, hogy ott is van és nem a ligetben kószál, mert a feleségem és az én jelenlétemben nem történhettek meg dolgok; nem azért, mert tiltottuk, hanem olyan légkörben éltek, amely jó és fontos volt nekik, ezért nem tehették meg… Az unokáimmal sincs hálistennek semmi bajom…tehát az embert mikor fogja el a nagyképűség és önteltség? A közhelyek beleviszik a fejedbe: hátha te tudsz segíteni! Ha te ott leszel…ezt elhiszi az ember, pedig nem biztos, hogy ott kell lennie. Lehet, hogy a fizikai távollétemmel jobban jelen vagyok… Én a Képzőművészeti Szövetségben hittem, hogy a céhnek tudok valamit tenni. Talán negatív eredményeim vannak, sok mindent nem tudtam megvalósítani, kivéve a kisplasztikai biennálét, ami most már triennálé. Azt nagymértékben én segítettem a világra abból a meggondolásból, hogy ha nem utazhatnak a magyar művészek a világba, jöjjön ide a világ. Egyszerű paraszti észjárással. Viszont olyan negatív eredményeim vannak, amelyek nem történtek meg, holott megtörténhettek volna. Kiállítások betiltása, ilyesmi. Az én időmben nem tiltottak be kiállítást, mert elmentem a miniszterhez és azt mondtam neki: te, ezek, akik be akarják tiltani egy év múlva röhögnek rajtad és a te neved marad meg ezügyben…Ilku Pál egyszerű tanító volt, de nem rosszindulatú, és sok régi politikussal szemben nekem jobb benyomásom volt róla. Tanító észjárással csinálta a dolgokat… Szóval egyszer csak azt veszi észre az ember, már benne van.

– Hogyan lettél országgyűlési képviselő?

– Úgy emlékszem, Darvas József helyett indítottak, majd választottak meg, később pedig az Elnöki Tanács tagja lettem, mert akkor az úgy volt, hogy egy bányász, egy fejőnő, egy tudós, egy művész legyen ott… Nagy, néma parlamentek voltak, iszonyú nehezen lehetett kibírni, unalmasak, mert nem ott történtek a dolgok. Egyszer szólaltam fel, az se jól sikerült. Komlós Jánosnak volt egy tévéműsora, amiben kikezdte Nemeskürty Istvánt, Mohács miatt. A kabaréjában arról viccelődött Komlós, volt-e Mohács, vagy nem. Komlós műsorának a címe az volt, „Az én csatornám”, és én azt mondtam, hogy nem lehet senkinek külön csatornája, és a tömegsírok nem kabarétréfák, a kabarénak is meg vannak a határai, és hallatlan ízléstelennek tartom, mert Mohács legalább olyan tömegsír volt, mint később a nemzet sorsát meghatározó háborúkban, és azokról senki nem viccelődött… Aki akarta, értette, miről van szó, annak ellenére ilyen hajlandóságaim nincsenek és idegen is tőlem ez a dolog. Eligazodtam én abban az időben, a második világháborúban, és tettem a dolgom, nem úgy, hogy zászlót lobogtattam. Apámmal Kőszegen tudtuk, kinek kell segíteni… – mondja sejtelmesen, és ennél konkrétabban erről nem akar beszélni, nem kíván dicsekedni. – Tehát belekerültem, lehet, hogy Veres Péter bácsi helyére inkább, Darvas helyett, Péter bácsi után pedig az Elnöki Tanácsba.

– Konkrétan mit vártak tőled?

– Azt hiszem, nem is vártak. Én Újpesten voltam képviselő, oda jártam fogadóórára, bár nem túl gyakran. Ott az volt a gond, hogy csöpögnek a szippantókocsik…és tereljék el a villamost onnan, ahol most jár, mert zajos… Amikor pedig a hetedik kerületben lettem képviselő, egyszer egy orvostársaság keresett meg, próbáljam elérni, hogy a Nyugati pályaudvart kitelepítsék, mert a legtöbb rákos beteg a pályaudvar környékén lakik. Akkor Sarlós István volt a másik képviselő, egyúttal polgármester, mondtam, keressék fel őt, hogy jövök én ahhoz, hogy a szobraim közül erről intézkedjek. Nem beszélve arról, hogy sajnálnám ezt az Eiffel-építményt.

– Zavart engem az az egész, amikor szólt valaki…ha kollegák kértek, vagy kisebb emberek, azt mondtam, menj a fenébe, de ha Kádár vagy Aczél kért, másképpen kellett elhárítanom. Arra azt mondtam: én ehhez nem értek. Mire ők: akkor a józan paraszti eszeddel old meg. És én azt hittem, a józan paraszti észnek van valami esélye, lehetősége… Akkor kezdtem megijedni, amikor olyan rendeletekről volt szó, amikről nekem gőzöm se volt. Például a büntetőtörvénykönyv módosítása. Ha belegondol az ember, rájön, ez nem háromlapos silabusz, ennek következményei vannak. Idegileg erre képtelen voltam… Azért valamit hozzáteszek ehhez. Én kacskaringóval kerültem a művészpályára, joghallgatóként kezdtem, amiből nem sok maradt bennem. Úgy voltam ezzel, mint szegény Medgyesi Feri bácsi Móricz Zsigmonddal. Amikor mintázta őt Feri bácsi, akkor készült el, vagy jelent meg az Erdély-trilógia, és átadta a Mesternek, majd megkérdezte, hogy tetszett az Erdély-trilógia? Feri bácsi kis alacsony, faun-ember volt, hümmögött, mire Móricz: te nem is olvastad, erre Feri bácsi: hát sok benne a bötű…Így voltam én is a joggal, amit csak a polgári család erőltetett rám. Fél év után otthagytam a jogot. Akkoriban tizennyolc évesen bekerült a fiatal az egyetemre, nem úgy volt, mint most huszonkét-huszonhárom évesen, többszöri felvételi után bevergődik… Lehet, hogy én még nem voltam érett a római jogra, ami a jognak nagy, klasszikus, időtlen része, majdnem olyan, mint a Tripartium. Azóta meg van a Tripartium első magyar fordítása az 1680-as évekből, és teljesen olvasható, élvezetes és logikus olvasmány… Lehet, ha nem a római joggal kezdem, vagy valaki elmagyarázza…bár én pápai kollégista létemre jobban eligazodom Horátiusban, Vergiliusban, mert lírai telítettsége van egy ódának… Elég az hozzá, hogy a parlamentben rájöttem, uramisten, én ezekhez nem értek, és nincs is kedvem érteni.

– Van itt egy másik dolog is. Én szerencsés voltam a háborúban. Három évig voltam katona, de nem öltem embert. Ezt onnan tudom, hogy nem sütöttem el a fegyveremet. Biztos, hogy még véletlenül se talált el senkit a golyóm. Amikor behívtak katonának, nagyon féltem, hogy meghalok. Szentimentális állapotomban Nagyváradon, a laktanyában történt egy tragédia, egy tiszt lelőtte a honvédtársamat, aki másik századhoz tartozott, és nem akart részt venni egy fiktív gyakorlaton. Akkor megkérdeztem magam: ezért meg lehet halni Nagyváradon? Akkor én nem halok meg a háborúban. Ezt így eldöntöttem. Na de, ha életben maradok, mit adok cserébe, ami ezzel egyenértékű? Én pedig nem ölök meg senkit… Félelmetes dolog történt, többször csak húsz-harminc méterre volt tőlem az ellenség, és senki nem lőtt rám. Én se lőttem.

– Ez talán szuggesztió volt…

– Úgyhogy Kőszegen eldobtam a fegyvert azzal, majd békében eljövök érte, de elfelejtettem, hogy az erdőben melyik fa odvába rejtettem… Azért tettem ezt a kis kitérőt, hogy az élet-halál jelenlétét éreztessem, benne volt akkor a Doni iszonyat ebben…és akkor én belecsöppenek egy közösségbe, ahol elém tesznek egy cédulát, amit Korom Mihály meg a legfőbb ügyész előkészített, ez volt a halálos ítéletek kegyelmi kérvénye. Még kézfeltartás se kellett, csak valamelyikük mondta, például Uszta, hát haljon meg ez, és lefordította a papírt. Esetleg egy másiknál volt vita, hozzászólás de általában így ment. És tudtam, hogy ezért az emberért elindult a halál. Pénteken voltak az ülések, ha ez az ember a Markóban ül, szerdán elviszi a halál, ha vidéken, a hóhérnak oda kell utazni, csütörtökön végezték ki. A Magyar Nemzetben kishírekben szerepeltek ezek, mindig kerestem a csütörtöki vagy pénteki számban, onnan tudtam, hogy az ítéletet végrehajtották.

– Mit tudtál az elítéltekről?

– Lehet, hogy gonosztevők voltak, nem tudom.

– Ez nem került terítékre?

– Valamennyi terítékre került. Mert amit az újságba tettek, arról én kaptam egy feljegyzést. Emlékszem, volt egy gyermekgyilkos, aki a Halászbástyánál azt az öt-hatéves kislányt megerőszakolta és leszúrta. Mondtam a feleségemnek, te, én ennek az embernek próbálok kegyelmet kérni. Abból indultam ki, az én szexuális életem annyira egészséges és tiszta volt, nem akarom elhinni, hogy ez nem beteg ember. Én egy hatéves kislányban nem tudtam nőt látni, ez valami abberáltság, betegség. Az más lapra tartozik, hogy ilyen beteg embert tartson el a társadalom ötven évig, mert húsz éves volt, és elélhet még ötven évet. Akkor kérdezhetem azt is, hogy egy súlyos tébécést miért tartson el negyven-ötven évig?

– Úgy gondoltad: ezen az alapon azt is ki kellene végezni?

– Igen, azt is, mert nem fog dolgozni. Mert azt számolgatták, ha életben hagyjuk, mibe kerül ötven évre? Ezek a dolgok telítődtek bennem, azt mondtam, nekem ebből elegem van. Bartha Tibor református püspök is ott ült az Elnöki Tanácsban. Mondom neki, Tibor, hogy van ez, én mérlegelek, te pedig rendre megszavazod a halálos ítéletet?

– Valóban, hogyan dolgozta fel a pap?

– Azt mondja nekem: nem akarok a papi palástom mögé bújni… Mondom neki, neked felségjeled van, nem palástod! A te palástod a felségjeled. Egy másik világhoz tartozásod felségjele.Te nem bújsz a palástod mögé, neked a palástod igézetében, kötelezettségében kell tevékenykedned. Tóth Károlytól, a másik püspöktől is megkérdeztem, miért szavaztad meg Bős-Nagymarost? Azt mondta: nem akartam megbántani a minisztert. Mondom, a miniszter egy nyikhaj pasi, ma van, holnap nincs, de Bős-Nagymaros megmarad… Csak egy Ady versre gondolj… Király Pistával beszélő viszonyban voltam, ő ugyan nem volt tagja az Elnöki Tanácsnak, mondom neki, én lemondok. Jaj, ilyet ne tegyél, ilyen még nem volt. Akkor egy darabig nem jártam, s vagy két hónap múlva röpültem egy kört, nem szóltam senkinek, hanem írtam Kádárnak és Apró Antalnak, nem csinálom tovább. Nyolcvanötben már normálisabb lett a légkör, nem lett belőle ügy, csak kértek, várjak egy közelebbi alkalomra, a következő parlamenti ülésre, amikor választhatnak helyettem mást. Én pedig azt kértem, a kommünikében legyen benne ez a szó, lemondtam és nem felmentettek. Apró Antal tisztességes volt, megígérte és betartotta. Nagy kő esett le a szívemről. A következő ciklusig még képviselő maradtam, mert arra rábeszéltek, mivel a képviselőválasztás nehezen ment…

– Akkor még nem volt pótválasztás…

– Szégyellték volna. Így aztán kivártam két évet.

– Az Elnöki Tanácsban tudtak napra készen egyházi kapcsolataidról?

– Tudtak.

– És hogy fogták föl, mi módon reagáltak?

– Kellett egy püspök, egy világi gondnok, és egy művész… Talán Veres Péter helyett olyan valaki…egy tojás, egy sárgarépa. Akkor tojásban volt hiány. Kellettek nevek. Somogyi Jóska képviselő, egyházi gondnok, művész…

– És kihasználták a sokszínűséged?

– Nem. Szerintem csak a kommüniké-névsorba kellett így… Egyedül Vitray próbálta egyszer kijátszani, egy tévéműsorban pikánsan rákérdezett, hogy is van ez nálam, püspök is vagyok, végül hova tartozom? Én nem szeretem ezeket az embereket, akik a bölcsőjüket megtagadják. Én egy ilyen bölcsőben születtem, pápai kollégista létemre szégyelltem volna nem elvállalni. Úgy értem, ha valakitől az egyháza, nem a politikai testület, kér valamit azzal, te közülünk való vagy, nem teheti meg…

– A funkcióm, illetve a tevékenységem egyszerű volt, mert az akkori időkben elég volt valahol kiállni egy gondolatért. Szerény lehetőségek között. De végig manipulálták azt is. Például a zsinati ülések… Engem az zavart, hogy amikor Miklós Imre megjelent, negyedórás óda kezdődött, köszöntjük az államtitkár urat…hadd legyek triviális, sajnos, hogy csak egy segge van, mert mink kettőt szeretnénk kinyalni… Szegény Miklós Imre csak terpeszállásban tudott menni, mert valamelyik papnak a feje mindig a lába között volt… Én vele azért megengedtem azt a civil hangot, hogy te Imre, mi két táborban vagyunk, és kettőben is kell lennünk, ez így tisztességes, mert téged azok a szervek tettek oda, ahol vagy,engem pedig a református meggyőződésem hozott ide, nem tudok neked mást mondani…

– Amikor főgondnok lettem, esküt kellett tennem az Elnöki Tanács előtt. Losonczit régebb óta ismertem. Cseterki még élt szegény, ő elmagyarázta, ki hol fog állni, mellettem lesz Miklós Imre, Bartha Tibor; Losonczi főgondnok úrnak fog szólítani, ha én válaszolok, elnök úrnak kell őt szólítani. Lezajlott az aktus, valamit mondtam és utána meghívtak egy konyakra. Azt mondja Losonczi, hát látja Somogyi elvtárs…gondoltuk volna, hogy így kerülünk össze? Látja, negyvenötben az egyházak azt gondolták, guggolva is kibírják azt az időt, amíg a rendszer megbukik. Mi meg azt mondtuk, guggolva is kibírjuk azt a kis időt, amíg ateista lesz az egész ország… Ilyen légkörben lettem gondnok. Miklós Imrének elég nyíltan és többször megmondtam a véleményem, iskolaügyben, és másban is…

– Azokban az években ki és milyen irányba vitte az egyházat? – kérdeztem és ezután kattant a magnó, kérte, hogy kapcsoljam ki, és bizony hazamenet nem jegyeztem le, mit mondott. Majd az írott szó felelősségéről beszélt.

– Főiskolai tanítványaid és tanártársaid, a művészek hogy fogadták, hogy te benne vagy a rendszerben?

– Roppant egyszerűen. Egyházi funkciómat hallgatólagosan tudomásul vették, legalábbis szemben, csak néha kis pikírt megjegyzéseket tettek: nekünk püspök-rektorunk van…ugyanis a protestánsoknál a főgondnok a püspök világi társa, annak megfelelője. Ez csak irónia volt, milyen jó, hogy a rektorunk egyben püspök is. Ebből nem volt feszültség a tanárokkal. Annyira nem, hogy amikor felhívtam Aczélt…(majd ezt a mondatot nem fejezi be közvetlen módon, később viszont kiderül az összefüggés, S.L.)…Aczéllal furcsa kapcsolatom volt. Nem voltam én vele puszipajtás, de nem voltam vele olyan ellen…séges. Vitáink voltak, mert ő mindenáron Varga Imrét akarta a főiskolára hozni… Akkor a rektorság kétkulcsos kazetta volt, én nem tudtam nélküle vezetni (mármint Aczél György nélkül, S.L.) ő éppen tudott volna, de röstellte, mert adott a látszatra… Mondtam neki, hozza ide Varga Imrét, csak én nem írom alá.

– Tanárnak akarták a pártban?

– Tanárnak. Ő sokkal jobb szobrász volt, mint amivé tették, művelt, olvasott ember, emellett par exelansz karrierista, abszolute. Az önvallomása árulkodik erről, azt mondja, én mesterember vagyok, és tőlem mindent meg lehet rendelni, megrendelhető Szűz Mária…

– Lenin…

– Kun Béla…kettőnk közt annyi a különbség…most megint teszek egy kis kitérőt. 1956-ban úgy hős nem voltam, hogy börtönbe kerültem volna. Gimnáziumban tanítottam és a forradalmi bizottságban vezetőségi tag, benne nyakig a dolgokban, bár nem harcoltam akkor sem, embert nem öltem. És nem kerültem börtönbe annak ellenére, hogy Tamási Áronnal, Borsos Miklóssal voltam együtt, őket sem vitték el. Másképp voltam benne, mint az…(hanghiba) és Déryék. Elég az hozzá, hogy az én kis penitenciám az lett, a levegőt kiszívták körülöttem. Légritka térbe tettek, s amikor már kapkodtam a levegőt, kicsit visszaengedtek. „Humánusak” voltak. 1957 márciusában tartották a szovjet szövetség közgyűlését, arra akartak kiküldeni. Ez az Aczél-korszak előtti hetekre tehető. Darvas József volt a miniszter, Mihályfi Ernő lett volna a delegáció vezetője. Mondtam Mihályfinak, rettentő kínos engem kiküldeni a Szovjetunióba, mert meg fogják kérdezni, mit csináltam a forradalmi bizottságban. Én egy feltétellel megyek ki, ha megmondhatom, miért voltam benne. Mondja Mihályfi, az nem lenne jó. Erre én, persze hogy nem lenne jó, haza is szeretnék jönni. (ezen nevetünk, S.L.) Erre elálltak ettől, és Domanovszkyt meg a Makriszt küldték ki. Hát ha Doma kimegy, az ő dolga, Makrisz mehet, nem is tud jól magyarul…

– Varga Imrétől kalandoztam el. A Köztársaság téren azt az emlékművet, amit Kalló Viktor csinált, nekem kellett volna megcsinálni. Arra engem felszólított Mihályfi meg a művészeti főosztály… Volt énnekem egy siratóasszonyom, egyméteres szobor, mondták, a parasztasszony jó lesz, csináljam meg háromméteresben. Mire én, ne haragudj, én már megcsináltam harminc centiben, egyméteresben, kettőben, most legyen háromméter? Akkor csinálj, amit akarsz. Erre én, nem jut eszembe semmi. Mihályfi egyébként komisz, ellentmondásos ember volt, Csornokyt ő csalta haza, közben tudta, hogy halálra ítélték, ez volt a szektáriánus része; de a növénygyűjtő, a madárkedvelő, a műgyűjtő énje tisztességes volt velem, így nem lett bajom, amikor megmondtam, nem csinálok szobrot. Semmilyen retorziót nem alkalmaztak. Az viszont tény, hogy Aczél nem engedett külföldre tizennégy évig, ott tartotta a fiókjában a meghívókat.

– Varga Imrétől kanyarodtunk el.

– Nem igaz, hogy Kun Bélát és Szűz Máriát együtt bukszálják meg…

– Nem is muszáj…

– Nem is muszáj. Ha pedig valaki ennyire érzelemmentesen tud alkotni, az…még a suszter is, talán megnézi, bemehet hozzá egy olyan kuncsaft, akinek azt mondja, magának nem csinálok cipőt. Le van szarva. Vagy megmondja vagy kitalál valamit. Szeretném hinni, hogy az én szobraimat nem döntik le. Nem tudom, életemben csináltam három-négy úgynevezett felszabadulási emlékművet, Salgótarjánba, Vácra, Miskolcra.

– Dunaújvárosba?

– Ott csak a Martinász van. Amikor a megbízásokat kaptam, mindegyiknél kikötöttem, hogy nem csinálok géppisztolyos katonákat. Salgótarjánban áll két lányom, akik galambokat engednek el, Vácott áll két lányom, akik templomi zászlókat tartanak, békegalamb a kezükben, ott sincsenek csillagok, Miskolcon áll a parasztasszony az avasi városrészben…Lenint meg…hálistennek nem vágytak az én stílusomra, valószínű. Egyszer mintáztam Lenint a Hősök tere szoborpályázatára, tizen fel lettünk szólítva, de labdába se tudtam rúgni Pátzayval… Meg lehetett úszni a rázós dolgokat, fiatal korában az ember megengedhette azt, amit idősebb korában már nem…egy bizonyos kor után viszont nem lehet egyik napról a másikra leradírozni a pasit úgy, hogy ne vegyék észre… Akkor már tudják, létezik, arra már kényesek voltak (ti. a pártban, S.L.), kínosabb lett volna…

– Ezért nem lehetett például Kósa Ferit a Tízezer nap után eltüntetni…

– Csoórit, Sárát, Szokolait…

– A nem-történelmi, közéleti figurákra, például a Családra megbízást kaptál, vagy hogyan születtek?

– Azt mondták, Óbudára csináljak valamit.

– Vannak olyan műveid, amelyek nem a politikát célozzták meg, ezt megengedték vagy mi módon tehetted?

– Valahol szerencsém volt, mert a nagyméretű szobrászattal úgy kerültem be a művészi, szakmai köztudatba, hogy az ötvenes évek elején nem volt munka. Akkor rendezték a nagy nemzetközi vásárokat, amikre sok pénzt áldoztak: plasztikai dekorációra. Például a magyar állami szénbányák propagálására csináltam egy nyolcszor-hatméteres domborművet. Ezekért filléreket fizettek, de három hét alatt el kellett készíteni. Homokos gipszből raktam fel, mint a majom kapaszkodtam az állványon. Óriási erejét a határidő adta, nem lehetett gatyázni, részletezni. Ugyan csak dekoráció volt, de az ember sok mindenre rájött, és ha nem sikerült, két hét múlva ledobták. Az embernek megvolt az a vigasza, hogy nem fog ötven évig ott állni bronzban, és addig nézhetem ezt a szar szobrot…. Ha te megírsz egy cikket, te tudod a hibáját…

– Már a megírása előtt tudom.

– Azt szoktam mondani, hogy én az orvosnál jóval előbb tudom: beteg vagyok, hisz azért megyek el hozzá. Így van ez a szobrokkal is…sok dologban szerencsém volt.

– Mondok egy nevet: Szántó Kovács János, a Hódmezővásárhelyen álló, sokat vitatott szobrod.

– Igen.

– Azért érdekes számomra, lehet, hogy rosszul érzem, de annak a populáris visszhangja volt erős. Nem fönt vitatkoztak róla, szabad-e mezítlábasan, rossz gatyában, ennyire szegénynek, nyomorultnak lennie, hanem „a nép” tiltakozott, aminek aztán hangot adtak.

– A dédunokák éltek.

– Kezdjük előbbről, a lektorátusban elfogadták a terved?

– Ott nem volt bajom, lent lett bajom. Ez tündéri, életem egyik legérdekesebb emléke. Én nem is tudtam más figurából kiindulni, a Szigetközben élek, Ásványrárón…

– A falu végén a házad…

– Ott, a vizek mellett kubikus nemzedékek éltek, a folyónál töltést kellett emelni…nekem természetes volt, hogy ez a kubikus. Nota bene: amikor ez a nagy ribillió volt (a szobor avatása körül, ez később szóba kerül, S.L.) talán fél évre rá Mihályfy fölhívott engem, és azt mondta, gyere be, adok neked egy fényképet, aminek nagyon fogsz  örülni. Én indulatos pasas vagyok, egy cikkem sincs meg, mindent elhányok, ha itt egyszer földindulás lesz, a műterem mindent elő fog adni, de most elő nem tudnám venni. Mihályfy hozott nekem egy kinagyított fotót: a szobrom ott áll az emberpiacon, Szántó Kovács föltűrt nadrággal…amikor a fotók készültek róla, már malomtulajdonos volt, kulák, úriember. És a magyar parasztembernek meg van az a morális önbecsülése, hogy ha beidézi a bíróság, ha fölakasztják, akkor is fölveszi a tiszta ingét, a csizmáját…ezek a fényképek törvényszéki céllal készültek. Ott áll a szobrom a talicskák, kubikusok közt. Előkerült az én igazam… Szegény feleségem szeretett Vásárhelyre járni, engem pedig bántott a támadás. Egy este kikönyököltünk a szálló ablakán (a vásárhelyi szálloda annak a térnek egyik oldalán van, ahol a szobor áll, S.L.) azt mondja, ne bántson, hát ott áll.

– De előbb a felavatáson történt a „ribillió”…

– A ribillió a szobor avatásán történt, szegény Erdei Feri meg Nagy Dániel avatta fel és úgy nézett ki, hogy engem ott paradicsommal megdobálnak, olyan hangulat alakult ki. Annyira, hogy a vásárhelyi művészkollégáim elhelyezkedtek a tömegben jobbra-balra, ha kell segítsenek nekem. Már előzőleg volt fogadás, egy kis hölgy kínálgatja a pálinkát, Erdei Feri szól neki, Mancika vagy Pirike, a művész urat is kínálja meg…mire a hölgy: Jézus Mária, elejtem a tálcát, hát maga el mert jönni? Magát itt megverik… Erre én: legalább most már tudom, miért kaptam három meghívót, hogy biztosan itt legyek! Na de miért? Magáról már verset is írtak, és belenyúlt a kézitáskájába, kivett egy sokszorosított papírt, fluszpapír lehetett, azon volt egy rigmus, a vége úgy szólt: fektessétek oda és verjetek huszonötöt a seggére… Erre én: tudja, hogy milyen boldoggá tett maga engem? Ez a legnagyobb elismerés, hogy már az avatásra bökverset írtak. Azért az zavar, mondtam neki, hogy belenézve a táskájába, van ott van ötven példány. Nem hiszem, hogy arra tartogatja, amire eredetileg készült. Haláli zavarba jött… Nem mondom, itt a gipszen a fütyi kicsit kifelé áll, hát mit csináljak… Akkor Vásárhelyen nő volt a tanácselnök, azt mondja, művész úr, ez itt mit keres, mire én: asszonyom, most már zavarban vagyok, mert maga nőnek nagyon szép, fiatalasszony, nem tudná, hogy mi ez?

– N. első felesége, /nem jut eszébe a neve, S.L./ akit Margitnak hívtak, nagyon szép nő volt, ott laktak a téren, valahol a szobor mögött. Akkor már elváltak, új családja volt. Egy éjjel fejgörcse volt, nem tudott aludni, kiült a balkonra. Reggel mondja a férjének: mi van itt a Jóska szobrával, éjjel két óra tájt egymásután négy vagy öt nő odament a szoborhoz, valamit matattak, amit nem látott… Mire a férje: hát Margit, nem tudod? A vásárhelyi kurvák, amikor befejezik a munkájukat, odamennek és megsimogatják a fütyijét… Legközelebb lementem, megnéztem, valóban fényes volt a nadrágja…

– Szegény Erdei Ferinek mondtam az avató ünnepségen, azért én szólnék egy pár szót, és elmondtam keresetlen szavakkal, hogy miért néz ki így, azt hiszem, Kristóf Attila írt róla. Nagyobb tapsot kaptam, mint Nagy Dániel. Lehet, hogy ő azért kapott kevesebbet, mert félórát beszélt, és már mindenki unta, hogy a paradicsom elrohad a kezében, és akkor ez a hülye szobrász föláll és kibeszéli a kezükből a fát. Azután, amit én mondtam, már illetlenség lett volna megdobálni…

– A piacon másnap leszólított egy férfi, maszek árus, maga csinálta a Szántó Kovácsot? Na, jöjjön már ide… Tessék, tegnap megúsztam, most pedig hirigelnek engem. Kiderült, hogy ő volt a dédunoka, a felesége egyébként tanítónő.

– Talán ők hergelték föl a népet?

– Részben. Mert azt mondta nekem: nem volt ilyen szegény a dédapánk, volt annak csizmája! Váci Miska mesélt nekem egy tündéri történetet, amikor Kossuth-díjat kapott, meghívta az édesapját a parlamenti fogadásra. Mondja neki, igyon már édesapám, tudta, hogy szereti a bort a kisöreg. Azt mondja a fiának, á nem, látom, már te is eleget hörpintettél, elég lesz kifizetni a számlád, mire Miska, ne bolondozzon idesapám, ez ingyen van. Ingyen van? Erre belevetette magát az ivásba, úgy kellett őt levezetni. Még az ivás előtt történt, Kádár odament hozzájuk gratulálni, közhelybeszélgetés, majd Kádár megkérdezte, mondja Váci bácsi, örül a fia Kossuth-díjának? Hát örülök-örülök, csak tudja az a baj, annyit hazudik… Hogy-hogy? Tudja Kádár elvtárs, a nyavalya tör, ha megjelenik egy verse, mert folyton csak a francos szegénységről ír, hát nem voltam én olyan rongyember, hogy ne tudtam volna eltartani a családomat… Pedig elmondta Miska, hogy amikor nagy hó vagy eső esett, a nővérével felváltva jártak iskolába a tanyáról, mert csak egy csizmájuk volt…

– Meg akarják szépíteni a múltat…

– Sánta Feri hasonlót mesélt, valahol egy pilisi faluban laktak még a háború előtt. Vándorcirkusz járt náluk. Az apja kapott az intézőtől egy tweed-kockás kabátot, amit annak a fia kinőtt. Amikor a gyerek ment a cirkuszba, már azt vette föl. Szokás volt, hogy a szegény gyerekeket a cirkusz-igazgató ingyen engedte be egy külön helyre. Amikor Sánta Feri ment volna be, rászólt: te vagy szegény? Mész innen rögtön! És amikor felnőtten írta a nyomorúságot, akkor a papa azt mondta: nem emlékszel rá, hogy a cirkuszba nem engedtek be, mivel nem voltál szegény gyerek!

– A ceglédi Dózsa-szoborról szeretnék beszélgetni, volt-e vele szemben ellenzés, és miért?

– Az már nem az igazi…Gergely Miskával mentem közönség-találkozóra, az eszperantós íróval… De visszakanyarodnék első mondatainkhoz: csomó dologról én már tudok. A legnagyobb kifogás az volt a szobor ellen, hogy miért van rajta tüzes korona? Mondom, azért, mert én már tudom. Ez már a bölcsőben rajta volt. Stigmája volt. Éppúgy, mint Zrínyinek. Zrínyinél az volt a baj, miért ilyen nyiszlett. Mert egy felkiáltójel kellett a lóra! Akkor kaptam egy névtelen levelet Szigetvárról: maga nem is látott lovat! Ez nem is ló, hanem sárkány. Őrült ember, miért nem írta alá a nevét, megajándékoztam volna valamivel, olyan szépet mondott… Hiba volt az is, hogy Zrínyi nem kapálózik rajta. Hát a tudatosan vállalt sors. Zrínyi is tudta, hogy meg fog halni. Ő végképp tudta. Dózsa ha másutt nem, Temesvárnál tudta. Az egész kor olyan volt, tudni lehetett, nem hagyják annyiban a dolgot. Azt is tudhatta talán, ez kegyetlen halál lesz…na most, Temesvárnál még megadhatta volna magát, nem biztos, hogy Zápolya betartotta volna a szavát… Zrínyi pontosan látta…

– Nagyapámtól örököltem egy tízkötetes vastag történelemkönyvet, talán 1910-ben jelent meg, hosszú évekig nem törődtem vele, majd rájöttem, hogy nagyon jó szemléletű könyv, mert tele van igaz történetekkel. Zrínyinél például megírta, hogy karddal és pisztollyal ment ki, megsebesült, először egy padra fektették és egy török főkatona levágta a fejét, mézes zsákban elküldték Győrbe. Szigetváron a közízlés egy kitenyésztett izomkolosszust képzelt el azzal: a helytállás kilók kérdése… Petőfinél elfogadják, hogy egy nyiszlett kisember, nála is csak úgy, hogy futás közben lefogyott… Dózsáról csak a Túróczi-krónikában van szó róla. A köztéri szobraimmal szerencsés voltam, mert csinálhattam egy Zrínyit, Petőfit, Dózsát, Szent Istvánt, Széchenyit, Vörösmartyt, most legutóbb Pápára egy gályarabot. Pápán úgy kezdődött, hogy azt mondták, szeretnének egy Somogyi-szobrot, bármit, amit akarok, csak pápai vonatkozású legyen. Akkor majdnem a hasamra ütöttem, hogy csinálnék egy Kocsi Csergő Bálintot. Azt mondták, jó, majd elkezdtek töprengeni, jó ez nekünk? Pont egy ilyen egyházi emberről… Pápán sok vízimalom volt valamikor. Kitaláltam egy vízikerék-malomkerékszerű dolgot, amin áll egy lány, és a víz mindig csöpög. Felhívtam Németh Zolit, te, ha feszélyez a Kocsi-Csergő, akkor kitaláltam egy kutat…(hanghiba a szalagon)

*

– Zajlik-zajlik, élek Csillaghegy és az Epreskert között…mindenre szükségem van, ezekre a fadarabokra is, minden kell, amikor nincs helyem, ezt eltolom oda, mikor ott kell a hely, amoda…egy-két évben így megfordulnak a tárgyak. Együtt élek ezekkel a dolgokkal, dédelgetem hetekig, hónapokig, aztán egyszer kimegyek pisilni, itthagyok egy félig kész szobrot, és visszajövök a megoldással… Sokan megkérdezték, mért van itt három atlétatrikó, azért, mert ilyenkor kiver a veríték, mert öregebb vagyok, és télen nem merek vizes trikóban elmenni, akkor cserélek…

– A fölismerés megráz?

– Ezek megfoghatatlan pillanatok. Addig hályog volt a szemeden…megvilágosodtál. Azzal, hogy két hónapig nem látsz egy munkádat, azalatt sokminden történik. Majd két perc alatt megtörténik a nagy átváltozás… Sokszor azért is megy el sok időm, mert…van egy ilyen laikus kérdés, mennyi ideig tetszik dolgozni egy szobron? Nem akarok én ezzel a japán grafikussal konkurálni. Aki egy milliomosnak két perc alatt lerajzolt egy krizantémot, és kért érte ezer dollárt. A milliomos megkérdezte, hogy-hogy két percért? Mire válaszolt: én ezt harminc évig rajzoltam… Nem akarom ugyanezt mondani, de ha kitaláltam, úgy járok a gondolattal, aztán már aránylag hamar megcsinálom. Ha nem jön ki a lépés, akkor nagyon nehezen. Volt úgy, hogy két-három volt egyszerre felrakva, sajnáltam ledobni, nem tudom, mi a rossz rajta, de tudom, mi a jó. S akkor fölraktam egy másikat.

– Tehát például két Dózsa készült egyszerre?

– Zrínyiből kettőt csináltam egyszerre.

– Alkotnak így mások is?

– Nem igen. A másik dolog…régebben Pátzay volt a műterem-szomszédom, tündéri volt a Pali, időnként rámverte az ajtót, tizennyolc éves koromban ismerkedtünk meg, Józsika maradtam neki, ő akkor már negyven éves neves művész volt, aztán később összekopnak a dolgok. Már rendes kis öregember volt, amikor rámzörgetett, gyere be dumáljuk el a délelőttöt, és akkor dumált, mondta, mondta…már kétszer elmondta ugyanazt, szóltam is, te Pali, most mondtad el, mire ő: nem baj fiam, ez annyira fontos, hogy nem elégszer hallhatod…(nevetünk). Te Pali, úgy irigyellek, hogy te korodnak összes jelentős emberét ismerted, Bourdelle-t, Le Corbousier-t, Manzut…igen fiam, én még Adyt is ismertem, tökrészeg volt… Ahogy utólag kiszámoltam, Pali Ady halálakor tizenkilenc éves volt, hát nyilván, régebben ott settenkedett a Szinyei Társaság asztalánál és Ady elküldte egy doboz gyufáért, akkor a Szinyeiek, Rippl Rónaiék a Japánban ültek… Azt mondja egyszer, tudod, most hogy idősödők, micsoda tehertétel jár vele? Mindenkiről mindent tudok… Azért ez borzasztó, mert a nagy ember esendő dolgait is tudja, és a zseninek is vannak esendő dolgai. Az árnyék…nem is szimpatikus nekem, ahogy a legbensőbb dolgokról beszélnek, például Szabó Lőrinc milyen komisz volt Erzsébettel, nem is biztos, hogy mindenkire tartozik… Aki esetleg el tudja választani „A huszonhatodik év” szonettjeit az emberi gyengeségtől, annak a szemében több lesz, lehet, hogy ad egy kis alibit vagy vigaszt: a nagy szellemnek is lehet torzulása, talán az, hogy ő se bűntelen…

– Az gondolkodik így, aki egyébként ismeri és szereti Szabó Lőrinc verseit…

– Én nagyon szeretem Radnótit. Radnótinét is ismerem, nem járunk össze, Kovács Margitnál találkoztunk… Kicsit meghatottan néztem rá, istenem, milyen nehéz lehet ilyen múlttal élni, mint ahogy Kodálynénak is, pláne ő mint kis fiatal ember, és valakinek ezt elmondom, azt feleli rá, hát öregem, nem volt az olyan harmónikus, hát Radnóti úgy csalta Fannit, szeretői voltak…bocsáss meg, hogy most triviális leszek, azt mondtam ennek a valakinek: le vagy szarva, ezt én nem tudtam, miért kellett ezt nekem elmondani? Nem lesz tőle kisebb Radnóti. Miért kellett nekem ezekbe a szép bori eklogákba belegázolni?

– A sárbatiprás egy formája…ismerős.

– Lehet, hogy voltak emberi gyengéi, józan ember nem keresi ezeket, legföljebb belesodródik. Bár egyszer egy parasztember azt mondta: semmi nem történik akaratunk ellenére, valahol hagyjuk, hogy történjen.

– Kérdezhetek még valamit? Nem vagy fáradt?

– Kérdezhetsz, te pedig ne haragudj, hogy rapszodikusan válaszolok…

– A korpuszokról szeretnék beszélni. Mennyit mintáztál, mikor formálódott meg az érzés? Mi történt, amikor közszemlére tetted, hisz olyan korban éltünk, amelyben, a szocializmusnak volt egy meghatározott vonala…

– Én még a Művészeti Gimnáziumban tanítottam, 1959-60 körül, amikor Csaba Laci szólt, s egy percig nem gondolkoztam róla, hogy csinálok vagy nem. Kőszegen már 1945-ben csináltam korpuszokat, ott házasodtunk össze a feleségemmel…kicsi terrakottákat, levételt a keresztről, kicsit rembrantost, dagályosat, ahogy a terrakotta…annyira nem értékeltem…később, amikor szegények voltunk, szenteltvíztartókat csináltam, azokat pénzért… Mindig foglalkoztatott, például madonnát is formáztam, jeruzsálemi bevonulást, Krisztust szamárháton. Az első nagyobb korpuszom a cserépváraljai templomba készült, Csaba Laciékkal. Ebből hármat is csináltam, egy másik, ha jól emlékszem Hollóházára került. A korpuszban engem mindig a drámai, a küldetés, a sors akarása érdekelt, a hitem, hogy Krisztus is tudta, ez megint közhelyes, szóval Krisztus tudta, a küldetése a halála után teljesedik ki, és valóban visszatér, fel fog támadni, a világban és az emberekben, a tudatunkban és a lelkünkben valahol jelen van… Amikor én valamibe belebonyolódom, az nem szokott egy művel végződni…

– Vannak változatai, feltörnek…

– Olyan pasas vagyok, hogy elhatározom, még egyet, meg még egyet…most úgy hirtelenjében számolva van hat-hét korpuszom. Aztán nagyon meghatottak engem az útszéli keresztek, különösen Zalában vannak ilyen bumburnyák, kedves kis faragások… Van egy kétméteres korpuszom, annak azt a címet adtam: Tisztelet az útszéli kereszteknek. Kicsit barokkos. Látszik, hogy én csináltam, de látszik, hogy előtte mit néztem meg. Azt hiszem, senkinek nem szégyen, hogy mit néz meg. Nekem nagy tanulság volt Henry Moore, akivel személyesen is megismerkedhettem, London melletti házában jártam, engem nagyon meghatott, amikor Budapesten volt a kiállítása. Van egy kis kőszobra, támaszkodó, kis perui-inka szobor, és kitettem mellé egy inka fotót, és azt mondta, nem vagyok én annyira bumburnyák, hogy ne tudnám, hát ezt néztem meg… Kerényi Jenővel jó viszonyban voltam, fiatal koromban hatott rám, sőt egy időben majdnem Kerényi-szobrokat csináltam…amikor a fejem lágya kezdett benőni, akkor kezdtem elhagyni, sőt taszított, mert rájöttem, hogy azt utánzom Kerényiben, amitől ő is szabadulni akar (nevetünk): a sallangjait! Egy fiatalembert az attrakció mindig megfog, ha fölengednek ezer lufbalont, mondd azt, nem hat rád, te meg csak egyet tudsz belőlük elkapni. Az ezer hatott rád, a te egyetlened meg egy cigarettától szétdurran… Jenőben volt egy tündéri dolog, ahogy bejött a műterembe (a Mester különböző izgő-mozgó riszálást mutat) Józsikám, ez szar, hazamegyek, és megmutatom, hogy kell megcsinálni. Több szobrommal eljátszotta ezt, és hosszú időre megbénított…mert Jenő hallatlan gyorsan mintázott, magányos ember volt, a feleségével élt ugyan, aki jól keresett, magyarán mindig volt pénzük…énnekem meg gondot okozott az öntés. Jenőnek nem okozott gondot, hogy egy ekkora szobrot elvigyen a bronzöntőhöz. Megcsinálta két nap alatt, egy hét múlva kiállította. Ott álltam megfürödve, plusz a fiatalkori igézetemmel nem csinálhattam meg a saját szobromat, mert senki nem mosta volna le rólam, nem én csináltam Kerényi után… Mondom neki, Jenő, jól kibasztál velem, erre ő: mért nem csináltad meg, ott áll a polcodon két éve… Tényleg vannak dolgok…ebből annyit tanultam, ha megigéz engem a te látványod, vagy egy táj és ez társul egy plasztikai képlettel, például találkozom egy szép nővel, és az eszembe juttat egy szobrot, nemcsak azt fogom mondani a frivol társaságban, hogy találkoztam egy bomba nővel. Na és. De ha ennek az embernek szoborrá váló vonatkozásai vannak, és az jut eszembe, szobrot kellene belőle …akkor egy műtárgyról miért ne juthatna eszembe… Nem beszélve arról, hogy sokszor azt mondom: megszaggatom a ruhámat, és elkezdek egy zarándokutat, megnézem, a görög archaikus kultúra hogyan csinálta meg…

– És annak hatása lesz rád…

– Így nekem összejött hat-hét korpusz, amik az otthoni műtermemben vannak.

– Ezek már voltak közönség előtt?

– Azt hiszem három egy soproni kiállításon…most terrakottában dolgozom, mert a bronzöntés annyira lezüllött, drága is… Amint az előbb mondtam, kimegyek pisilni, és amikor visszajövök, szobor helyett csak agyagot találok és mi van, ha ezt elküldöm az öntödébe, egy hónap múlva kapom vissza, és csak a nyomor marad, kifizetni nyolc-tízezer forintot és áll a sarokban, mert nem tetszik… Ezért most terrakottát csinálok, amit én nemes anyagnak tartok…

– Szeretnék visszatérni Cserépváraljára…

– Vannak pietáim, korpuszaim, most készülök egy golgotára… Divatba jött a kripta. Jó időben egy csomó temetőt végigjártam, felszámolják a régi sírokat…van egy csomó kopjafám, amiket sírásóktól vettem meg faanyag árban, már fel voltak slichtolva tüzelőnek. És van tíz öntöttvas keresztem, olyan szépek…a kismesterek szép dolgokat tudtak csinálni, és alázattal…technikailag sem könnyű megcsinálni, Ukrajnában, Ausztriában láttam sokat…

– Elmondanám neked, hogyan vélekedtem Cserépváralján a korpuszodról, amit a templomba tettetek. Olyasmi lesz, mint amit Zrínyiről mondtak Szigetváron. Legközelebb elhozom a leírt szöveget. Szerintem csodálatos szépen fogalmaztak, pedig ők azt hitték, csúnyát mondanak!

– Engem bánt ám, hogy az a korpusz a lakásomon, egy sufniban hever, ezt nem tartom jónak.

– Azóta megváltozott a véleményük, bánják, és boldogok lennének, ha visszakerülne hozzájuk.

– Csak két mondat erről…(hanghiba) udvarról van az ablak…a vasszerkezete úgy van megvilágítva, hogy a mise alatt keresztek vetültek át…akkor az oltár még háttal állt. A korpuszom felfüggesztve, nem volt alatta semmi, és mi végig ott voltunk, a mise végére végigment a kereszt árnyéka…csodálatos, szürrealista dolog volt, nem megfogható, de nem érezték meg, hogy az egész Krisztus, a szellem a lényeget produkálta…az árnyék…ott volt megfoghatatlanul…

– Talán nem nőttek föl hozzá, egy bizonyos manipulálás volt benne, elszoktak a természetes, összetett látásmódtól…

– Pedig Fias István nagyszerű ember volt, amikor odakerült, korpulens kis ember, nem tudom, a löszfalban megvan-e még a lourdes-i Mária-oltár, ott misézett előtte a szabadban, esőben tartották fölötte az esernyőt, a hívei pedig áztak-fáztak…

A beszélgetésnek itt vége szakadt, mindketten elfáradtunk. Szerencsére Fias István esperes úrról és a templomépítésről én akkor már mindent tudtam. A Mesterről még nem. Megbeszéltük a következő találkozást, de erre nem került sor, elzárkózott, megértésemet kérte, és – talán így fogalmazok pontosan – lassan távozott el e földi árnyékvilágból…

Jegyzetek a kor megértéséhez

Somogyi József szül. 1916-ban Félszerfalván (ma Ausztria), meghalt Budapesten 1993-ban

1931–35 között Pápán a református kollégiumban tanult

1945–63 gimnáziumi tanár

1963–74 a Képzőművészeti Főiskola tanára

1968–77 a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnöke

1974–87 a Képzőművészeti Főiskola rektora

1975–80 az Elnöki Tanács tagja

1984-től   a magyarországi református egyház világi elnöke.

Kossuth-díj 1954, Munkácsy-díj 1956, brüsszeli világkiállítás díja 1958, érdemes művész 1966, kiváló művész 1970, budapesti nemzetközi kisplasztikai biennálé díja 1971, Tornyai-plakett, SZOT-díj 1981.

1. Ilku Pál (1912–1973) politikus, katonatiszt, művelődésügyi miniszter, MSZMP központi bizottságának a tagja;

2. Darvas József (1912–1973) író, politikus, több alkalommal miniszter, kétszeres Kossuth-díjas;

3. Komlós János (1922–1980) újságíró, író, egykori AVH-s tiszt, a Mikroszkóp színház igazgatója;

4. Nemeskürty István (1925–    ) író, filmtörténész, televízió elnöke, József Attila-, SZOT-, Széchenyi-díjas, Corvin lánc viselője;

5. Veres Péter (1897–1970) író, politikus, miniszter, kétszeres Kossuth-díjas;

6. Sarlós István (1921– 2006) politikus, országgyűlési képviselő,  HNP főtitkára, MSZMP politikai bizottság tagja, országgyülés elnöke,  az Elnöki Tanács helyettes elnöke;

7. Aczél György (1917–1991) politikus, MSZMP Központi Bizottság tagja, majd titkára, politikai bizottság tagja, művelődési miniszterhelyettes, miniszterelnök-helyettes stb. 1957-től a 80-as évek legvégééig a magyar kultúra, a művészetek minden ágával; művészek, írók, rendezők, kritikusok, könyvkiadók, újságok, folyóiratok minden munkatársával; a művészeti főiskolák, bölcsészkarok, egyetemek stb. közvetlen ellenőrzése alatt álltak. Hihetetlen munkabírással, szervezéssel, eszmei elkötelezettséggel, többnyire szóban – kézi vezérléssel – döntött, utasított, engedélyezett a három T jegyében (amit ő honosított meg: tiltás, tűrés, támogatás). Emberéletek, karrierek százait, tehetségek és zsenik tucatjait tette tönkre, törte derékba, másokat fölemelt, kiemelt, fölhasznált, kijátszott; eltaposott, megbocsátott, vagy szolgálataiért kitüntetett;.

8. Korom Mihály (1927–1993) politikus, MSZMP központi bizottság titkára, országgyűlési képviselő, igazságügy-miniszter;

9. Uszta Gyula (1914– 1995) katonai vezető, altábornagy, honvédelmi miniszter-helyettes, MSZMP központi bizottság tagja, országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja;

10. Bartha Tibor (1912–1995) református püspök, a református egyház zsinatának elnöke, Országos Béketanács elnökségi tagja, országgyűlési képviselő, Elnöki Tanács tagja;

11. Tóth Károly (1931–   ? ) református püspök, a református egyház zsinatának alelnöke;

12. 1978. szeptember 12-én jelent meg az Elnöki Tanács 1978 évi 17. sz. törvényerejű rendelete Bős-Nagymarosról: „A Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között a Gabčikovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről Budapesten, 1977 évi szeptember hó 16. napján aláírt Szerződés kihirdetéséről.”;

13. Király István (1921–1989) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, főszerkesztő, országgyűlési képviselő, Kossuth-díjas, Állami díjas;

14. Apró Antal (1913–1994) politikus, SZOT-főtitkár, iparügyi miniszter, miniszterelnök-helyettes, HNF-elnök, országgyűlés elnöke;

15. Miklós Imre (1927–2003) politikus, az Állami Egyházügyi Hivatal államtitkára, teljhatalommal felruházva;

16. Losonczi Pál (1919–2005) országgyűlési képviselő, Elnöki Tanács elnöke, Kossuth-díjas;

17. Cseterki Lajos (1921–1988) MSZMP több megyei első titkára, országgyűlési képviselő, Elnöki Tanács titkára;

18. Varga Imre (1923–    ) szobrász, Munkácsy-, Kossuth-díjas művész;

19. Tamási Áron (1897–1966) író, Baumgarten-, Kossuth-díjas;

20. Borsos Miklós (1906–1990) szobrász, grafikus, Munkácsy-, Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész;

21. Déry Tibor (1894–1977) író, 56-os szereplése, eszméi miatt 9 évi börtönre ítélték, Baumgarten-, Kossuth-díjas;

22. Domanovszky Endre (1907–1974) festő, tanár, Munkácsy-, Kossuth-díjas;

23. Makrisz Agamemnon (1913–1993) szobrász, görög származású emigráns, Munkácsy-, Kossuth-díjas, kiváló művész;

24. Mihályfi Ernő (1898–1972) politikus, publicista, a Történelmi Emlékbizottság alapítója, Kisgazdapárt alapítója, Magyar Nemzet főszerkesztője, Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnöke, HNF elnökségi tagja, országgyűlési képviselő, Elnöki Tanács tagja;

25. Kalló Viktor (1913–  ?  ) szobrász, Munkácsy-, SZOT-díjas;

26. Csornoky Viktor  /1919–1948 december 7/ volt kairói nagykövet, Tildy Zoltán köztársasági elnök veje, 1948 nyarán hazugsággal haza, ill. tőrbe csalták, hűtlenség vádjával őrizetbe vették,  és a fenti napon kivégezték, valószinüleg így akarták eltávolitani a köztársasági elnököt;

27 Pátzay Pál (1896– 1979 ) szobrász, tanár, Kossuth-díjas;

28. Erdei Ferenc (1910–1971) agrárközgazdász, politikus, szociográfus, négy alkalommal miniszter, MTA alelnöke, Elnöki Tanács tagja;

29 . Nagy Dániel valószínű a város tanácselnöke vagy párttitkára;

30. Váci Mihály (1924-1970) költő, író, országgyűlési képviselő, József Attila-, Kossuth-díjas;

31. Ezt a történetet S. J. másképp mondta el Vitray Tamás Ötszemközt c. tévéműsorában 1973 szeptemberében. Eszerint neki „Kádár elvtárs” mesélte a szegénységről szóló történetet, amikor a költő Kossuth-díjat kapott. A lerészegedésről persze nem esett szó. Ez nem zárja ki, hogy Váci Mihály is elmondta neki később;

32. Sánta Ferenc (1927–2008 ) író, József Attila-, Kossuth-díjas. Legendás szegénységről írt nagyszerű novellákat;

33. Gergely Mihály (1921–  2007  ) író;

34. Kocsi Csergő Bálint (1647-1698 után) református lelkész, tanár, Pápán iskolaigazgató, gályarabságra ítélték, kiszabadult, utána még tanított;

35. Kovács Margit (1902–1977) szobrász, keramikus, Kossuth-díjas érdemes és kiváló művész;

36. Csaba László (1924–1995) építész, tervező mérnök, a Magyar Építőművész Szövetség főtitkára, Ybl-díjas. Cserépváraljai templom építése 1961, hollóházai templom 1967, hodászi templom 1977;

37. Kerényi Jenő (1908–1975) szobrász, Munkácsy-, Kossuth-díjas.

/Honlapomon közlöm, először, 2013 nyarán. Ehhez szorosan kapcsolódik „Cserépváralján templomot építetek” című írásom./