Adalék Bibó Istvánhoz

Adalék Bibó Istvánhoz

• megalázó és életveszélyes helyzet – Pista bácsi, Szabó Zoltán és egy bájos fiatal lány…

 

Proustot, Maupassant-t, Martin du Gard-t olvasva gyermek- és ifjúkoromban igyekeztem elképzelni a városrészt, utcákat, az előkelő környék hangulatát, ahol a szereplők élnek, a gyerekek játszanak, az idősek meghalnak. Falusi szegény gyerekként ez nehéz volt, csak a fantáziámra támaszkodtam.

Budán, a Pasarétre jövök. Elegáns városnegyed, itt a huszadik század eleje óta polgárok építkeztek, villákban éltek, csönd volt, lovashintón közlekedtek, majd automobilon, aztán a nagypolgárság élete ezerkilencszáznegyvenötben magszakadt, háborúban, koncentrációs táborban maradtak, disszidáltak, vagy kilakoltatták őket államosított házaikból.

Tanácsi bérlakásra osztották fel a házakat: négy-hat családot költöztettek be egybe, úgy-ahogy szétválasztva, szükségbejáratokkal, egyiknek konyha és ebédlő jutott, másiknak szobák, harmadiknak szuterén.

Pasarét elegáns része az Orsó utca. Ezerkilencszáznegyvenöt-negyvennyolctól gyakran változtak a lakók, kilencvenre már azt se tudják, milyen élet zajlott itt.

        Máriához igyekszem, gyalogosan. Elmegyek a negyvenötös számú ház előtt és fejet hajtok. Itt élt Nagy Imre élete utolsó éveiben. Már áll az emléktábla a falon. Az SZDSZ emelte, nem tudom, miért éppen ők. Néhány házzal odébb lakik Mária, megállok a kapu előtt. Öt postaláda, öt család. Rozsdás az egyik, másiknak lóg az ajtaja, harmadik feltépve. Vaskapu zár nélkül, ám nehezen nyílik. Gallyak lógnak be, elvadult bokrok, az előkert, ami a villák előtt szokásos, siralmasan néz ki. Kétfelé indul fel lépcsősor, szép lehetett. Felmegyek, a legközelebbi ajtónál névtáblát keresek. A külső ajtó nyitva, ám mögötte elreteszelték a bejáratot bútorral. Balra indulok, az ajtón csöngő. Megnyomom, de nem jön elő senki. Hátramegyek balra, a hegyoldalba vájt szűk sikátoron, ott van ajtó, csöngő nincs. Hiába kopogtatok. Elindulok jobbra, ajtót találok, csöngőt, megnyomom. Szúnyoghálós ajtó januárban, két ember beszélget odabent. Mondom, kit keresek, az egyik hang: én vagyok. Mennék befelé, nem itt lakom, mondja Mária, a szomszéd néninél jártam. Menjünk fel hozzám.

        Mohos kőlépcsőkön lépünk, a kövek nyolcvan-száz év alatt elmozdultak, nem illeszkednek. Kuszán nőtt bokrok, sűrű bozót oldalt, ez már a hegy gyomra, a ház nyirkos, hideg északi oldala. Sikátor a szikla alatt. Mária ott nyit ajtót. Megcsap a hideg. A zsúfolt előszoba sötét, azt sem látom, mitől zsúfolt. Beljebb megyünk egy szobába. Ez világos, asztalt, ágyat látok, dobozokat, ládákat, tetejükön befőttes üvegeket. Hideg van. Mária előremegy, mert a következő ajtót rongyszőnyeg takarja, azt félretolja. Meleg helyiségbe érünk, érzem, de nem látom. Villanyt gyújt, balra ágy, nagy tálca piszkos tányérral, edénnyel. Az ágy előtt zongoraszék, azzal szemben zongora. Tetejét megpakolta virágállványokkal, többemeletes állványok, örökzöldek cserépben, kaktuszok és majomkenyérfák, más, lógó szárú növények. Tizenöt-húsz cserép, könyvek, piszkos tányérok, rászáradva az étel, befőttesüvegek itt is, könyvek, ruhanemű, jut belőlük a billentyűt záró fedélre is. Polcok a falak mentén, teli könyvvel. Cserépkályha, odamennék, de nem tudok. Előtte két villanyhősugárzó, langyos az egyik, a kályha hideg. Fotelek. Leülhetek? kérdem. Óvatosan, mert összerogyhat.

        Egyikre leereszkedem, Mária a kályha előtti székre ül a hősugárzóhoz. Most már nem látjuk egymás arcát, mert köztünk kötél van kifeszítve, azon száradó ruhák, egy szétszakadt vastag sál és hosszú pirospaprika fűzér. Ez mozog a levegőtől.

        Öt-hat éve költöztem ide, mondja Mária.

        Konyhád van?

        Konyha, spejz, fürdőszoba, vécé, ez egy komplett lakás.

        Mehetek vécére?

        Hogyne, és kimegyünk a konyhába, onnan nyílik. A konyha dermesztő hideg, zsúfolva asztal, szék, polc, mosatlan edények. A fürdőszoba még hidegebb, mert ablaka van. Hol fürdesz? kérdem. Nem kapok egyenes választ, viszont látok egy nagy lavórt, azt bizonyára beviszi a szobába. Itt savanyú szag, büdösség.

        Amikor tíz-tizenkét éve meglátogattuk Szabadság-hegyi otthonában, lehangoló, szomorú napunk lett Katalinnal. Valami lerobbant sufniban lakott, ami beázott alul és felül, fűteni nem tudott benne, kicsi, szűk volt a könyveinek, zongorájának. A macskái bent éltek, azokkal foglalkozott egész nap, a mosatlan edényeket a cicák törölték ki, valójában szükséglakásnak se volt jó.

        Panaszkodott, hogy nincs ideje írni, annyira lefoglalja önmaga ellátása. Mária meseíró, gyönyörű meséket írt, illetve nem írt, mert nem maradt ereje abban a lakásban. Pedig több kiadó is rendelt nála meséskönyvet.

        Onnan költözött ide, mert annyit járt a lakáshivatalba, hogy megsajnálták.

        Most már van időd írni, mondom.

        Felháborodik, mitől lenne? Rengeteg időt elvesz a főzés, a mosás, a takarítás.

        Napi három-négy órád csak van…

        Annyira nem érdemes leülni, ezért visszaadtam a szerződést is.

        Miből élsz?

        Segélyekből. Beosztok magamnak minden fillért, és semmit nem vásárolok, én varrom a ruháimat, foltozom, javítom.

        Na, fehérneműt csak nem varrsz.

        Azt is. Maradék anyagból, itt a varrógépen.

        És az íróasztalod?

        Mutatja, tele van dobozokkal, befőttekkel, azokat maga rakta el.

        Szomszédokra számíthatsz?

        Csak arra a nénire, de ő nálam rosszabb helyzetben van. A többi szomszéd pocsék. A villát ezerkilencszázhúszban egy festőművész építette, aki Ausztráliába disszidált. A főlakás százharminc négyzetméteres, abban egy erőszakos, mocskos szájú család lakik. Rosszindulatú, összeférhetetlen. Hoztam magammal a három macskámat, az első héten megmérgezték, azóta nem merek újat hozni. Vendéget nem merek hívni, te vagy itt hat év alatt a harmadik vendég. Itt járt az unokahúgom, amikor eljött a lakásunk előtt, megfenyegették, elmenet is, ő nem mert többet jönni. Én nem merek zongorázni, amióta ideköltöztem, még ki se nyitottam. Megjegyzéseket tesznek, ha megyek előttük, köpnek, öklöt ráznak.

        Miért, tudod, hogy miért?

        Ilyenek.

        Azért merik tenni, mert egyedül élsz?

        Mária nagydarab, csontos, edzett, paraszti alkat, arca darabos, ezért furcsállom, hogy fél.

        Lehet, hogy én már csak örököltem ezt a helyzetet az előző lakók miatt.

        Kik voltak az előző lakók?

        A közvetlen előttem lévőket nem ismertem, de azelőtt itt lakott Bibó István.

        Bibó a családjával?

        Igen, a feleségével.

        Percekig nem tudok szólni. Nem gondolkodom, hanem háborgó zsigereimet figyelem. Tüdőm, szívem, gyomrom, beleim, epém, májam remeg. Érzem. Hogy írta Bibó? Demokrácia az, amiben nem kell az embernek félni.

        És mi történik itt, előttem, abban a lakásban, amelyben a nagy gondolkodó megfogalmazta ezt a gondolatot. Ráadásul azóta lezajlott a rendszerváltás.

        Ezerkilencszáznyolcvankilencben megjelent egy könyv a Magyar Krónika nevű kiadónál, szerzője Huszár Tibor, címe Bibó István (beszélgetések, politikai, életrajzi dokumentumok).

        Az előszóban leírja Huszár, hogy ezerkilencszázhetvenhatban Hanák Gáborral együtt jártak Bibóék Berkenye utcai lakásában, ott készültek az interjúk. Idézek Huszár Tibor előszavából.

        „A legközelebbi találkozásra közel fél évvel később, ezerkilencszázhetvenhét májusában, Bibó Istvánék új, Orsó utcai otthonában került sor. A Berkenye utcai lakást fia öttagúvá gyarapodott családjának ajánlották fel.

        A Pasaréti úttal párhuzamos Orsó utca is előkelő környezetet kínált, ám az egykor elegáns villa utólag leválasztott, rosszul megközelíthető lakásába megszokott környezetüket, kényelmüket sem lehetett átmenteni.

        Májusban, amikor a varázslatosan szép kertben minden virágzott, nyitva voltak az ablakok, s a kert fái a kis szobákat mintegy kívülről bútorozták be, ezt még nem éreztük annyira. Ám amikor fél évvel később –betegség és külföldi utak akadályozták a folyamatos munkát– a jegesre fagyott hóban botladozva kerestük Hanák Gáborral a „szolgalmi utat”, amelyik lakásukhoz vezetett és a bejárat előtti kis fedett részen szemünkbe ötlöttek a szabadban őrzött – mert a lakásba be nem férő – tárgyak, már szembeötlő volt a különbség. A szobák kicsik és zsúfoltak voltak, ráadásul – emlékezetemben így rögzült– nehezen átfűthetők. A magukkal hozott festmények közül csak Ravasz László portréjára emlékszem, mely szinte betöltötte Bibó István dolgozószobájának kinevezett kis helyiséget. Itt még két kis könyvespolcnak szorítottak helyet: az egyiken saját publikációi, s legfontosabb –kézikönyvtárként használható– szakkönyvei zsúfolódtak, a másik polcon –szellősebben– a neki ajánlott könyvek: Illyés Gyula, Németh László meleg hangú dedikációira emlékszem bizonyosan. A nagyobbik szoba Ravasz Boriskáé volt, aki ekkor gyöngélkedett, azt remélte: átmenetileg.

        Mélységesen elszomorítottak létviszonyaik: úgy éreztem, e megszégyenítő helyzetet nem szabad sajnálkozva tudomásul venni. Azokkal, akiket illetékesnek tartottam, igyekeztem érzékeltetni, hogy Bibó Istvánék helyzete nemcsak megalázó, de a két, egészségileg is szemmel láthatóan megroppant ember számára –különösen télen– életveszélyes is.”

        Boriska, a feleség, ezerkilencszázhetvenkilencben meghalt, Bibó pedig három hét múlva követte.

        Ebben a lakásban vagyok tehát, ami más oldalról sem ismeretlen előttem. Ezerkilencszázkilencven március huszonnyolcadikán cikkem jelent meg a Magyar Nemzetben, Szent-Iványi Ilona unitárius lelkésszel készítettem bensőséges interjút. A bensőséget a sok – látszólag – személyes eseményre értem, amiről a lelkésznő beszélt. A teológiáról ezerkilencszázhetvenhétben kiküldték tanulni Oxfordba. Londonban megismerkedett az emigrációban élő magyar írókkal, és szoros kapcsolat alakult ki köztük. Innen idézem cikkemet.

*

„- Az emigránsok kérték közvetítésre?

- Nem kellett kérni, magamtól hoztam emigrációs kiadványokat, újságokat.

- Hogy jött át velük a határon?

- Mivel fiatal lány voltam, és szolgálati pecsét az útlevelemben, nem gyanakodtak rám. Ilyen útlevelük volt a külföldön tanuló kádergyerekeknek is, nem firtatták, én ki vagyok. Konkrét megbízásom kettő volt. Egyszer Illyésnek hoztam egy könyvet, a másik pedig Bibó Istvánnal kapcsolatos, amire Szabó Zoltán kért és készített fel.

- Maga mit tudott Bibóról?

- Épp ez az, hogy jóformán semmit. Szabó nagyon elszomorodott: felnőtt egy nemzedék, aki már nem is ismeri… Szépfalusi és Szabó elmondta a tervét: meg akarnak jelentetni egy Bibó-kötetet. Fontosnak tartották, hogy legyen kint egy emlékmű, és bíztak abban, valamennyi példány csak bejut majd az országba is. Meg akarják tudni, mit szól hozzá Bibó? És ha megjelenik, vajon nem nehezíti ez tovább a helyzetét? És mit vállal tartalmilag? 78 nyarán szünetre jöttem haza, Szabó Zoltán átadott egy levelet, ezzel keressem meg Bibót. A címét nem tudta. Én se. Illyés Ika segítségével nyomoztuk ki, hogy az Orsó utcában lakik. Ez egy régi villa a Pasaréten. Bibóék a hátsó, utólag leválasztott kis lakásban laktak. Borika néni fogadott, Bibó tüdőgyulladással feküdt, lázasan. Elolvasta a levelet, és szabadkozott, hogy ő nem ad semmiféle engedélyt, csináljanak nélküle, amit akarnak, és elküldött.

- Milyen benyomása volt a lakásról? Hogyan élhettek?

- Látszott a szegénység. Valamikor jómódban lehettek, erről tanúskodott egy rézveretes dohányzóasztalka, keleti szőnyegekre is emlékszem, de a lakás kicsi volt. Jóval később hallottam egy ismerősömtől: az utcai lakásban egy volt ávós házaspár lakott, akik minden látogatót figyeltek, felírták az autók rendszámát, teljesen ellenőrizték őket. A ház teli volt lehallgató-készülékkel. A Bibóék lakásának volt egy fala, ami mögött már a volt ávós lakott, elképzelhető, hogy oda is került mikrofon…

- Aztán mi történt?

- A téli szünetben megint elküldött hozzájuk Szabó Zoltán, hátha meggondolta… Én akkor miniszter úrnak szólítottam. Rámnézett: maradjunk annyiban, Pista bácsi, mondta, leült és hirtelen megírt egy pár soros levelet, amiben hozzájárul a kiadáshoz. Kivittem, fénymásoltattam, egy példányt elküldtem Bécsbe Szépfalusinak, ezután kezdték szervezni a munkát, amit aztán még se ők fejeztek be… A konspirációról csak mi hárman tudtunk. Szabó Zoltán viszont később egy újságban megírta, hogy a könyv előkészületeiben „egy nagyon kedves, bájos magyar fiatal” volt a segítségére. Szépfalusival később beszéltünk erről, valószínűleg kinyomozták, ki volt a „bájos” fiatal.

- Tudja, hogy kinyomozták?

- 1981 és 84 között nem mehettem külföldre. A püspök úrral közölték, ne is utaztasson.

- Londonban figyelték magukat?

- Erről konkrétan nem tudtunk. De Siklósék kértek, ne tartsunk kapcsolatot a magyar követséggel. Épp azelőtt pattant ki egy botrány, az angolok rájöttek, hogy már több százan dolgoznak a londoni magyar követségen. Be soha nem hívtak, mert én elég nyíltan leveleztem, abból mindent megtudhattak rólam.

- Hogyan fogadták viselkedését az egyház vezetői?

- A püspök úr mérlegelt. Az irodában keményen megmosta a fejem. Különben tudom, hogy a szíve mélyén mit érzett. Jó diplomata volt, sok mindent ki tudott védeni. Volt néhány őszinte beszélgetésünk, na nem itt, hiszen majdnem bizonyosak voltunk, hogy lehallgatnak bennünket. Ha valamiről őszintén akartunk beszélni, sétáltunk…”

Ez a beszélgetés Budapesten a Nagy Ignác utca 4-ben, az unitárius egyház központjának első emeletén történt. Egy napja bejelentették, hogy a lehallgatások szünetelnek.”

*

        Mondd Mária, a szobád fala mögött ma is az az ávós tiszt lakik? Ugyanazok a szomszédaid?

        Nem tudom, de a néni azt mondta, neki mások mondták, hogy ezek R-gárdisták voltak a Rákosi rendszerben, és csak azután ávósok.

        És vajon hogy hallgatózott a besúgó? Hol a közös fal?

        Közös fal nincs. De amikor idejártam, hogy figyeljem a felújítást, akkor cserélték a parkettát. A nagyobb szoba bal hátsó sarkában egy lyukat találtak a munkások, egy tölcsért a parketta alatt, ami lefelé csőben végződött és az első lakás cselédszobájába vezetett.

        Vagyis itt dughattak fel vezetéket és mikrofont, teszem hozzá.

        Lehet, nyugtázza Mária.

        Itthon előveszem Mária mesekönyvét és olvasom a fülszövegben: „a mesék írója valódi titkokat súg, olvasójuk pedig beavatódik, mint az a kisfiú, aki… mindent látni akar. Mindent megfogni, megmarkolni, megsimogatni ebből az egész titokzatos világból.”

        Mária műfajt tévesztett.

/részlet Sulyok Katalin – Siklós László Elsüllyedt b-irodalom c. esszé-regényből/