Gyűrűfű, a falurombolás áldozata

Gyűrűfű, a falurombolás áldozata

…kétezer halálraítélt – a rombolást ideologizálta Gaál István és Nádas Péter –a tanító úr elárulta …

Ezt az írást több címmel teszem közzé, mert mindegyik fontos a történelmi hűséghez és a figyelem felkeltéséhez. A hamisítás-megtévesztés 1970-ben kezdődött. A megtévesztést követte a hazudozás abban az időben, amikor nem tudott kontrollálni sem az egyén, sem a közösségi tudat-öntudat. És fontos azért is, mert – meggyőződésem – akkor indult a meg-nem-állított folyamat, a falvak elsorvasztása, ami minden látványosság ellenére a mai napig tart. Ha lesz hozzá erőm, ezt is meg fogom írni.

 

Bemutatás./Környezetismeret.

Gyűrűfű a Dunántúl szigetvári járásában volt található Ibafa, Szebény, Horváthertelend közelében, 1960-ban 190 lakossal. Itt, a zselici tájegységben nem ritka a kisebbnél kisebb közösség. Gyűrűfű neve az aranyvessző népies elnevezése, azonos a Solidago virga aureaval. Amikor ezt az üde, koratavaszi bokrot látom, melynek virága hamarébb pattan ki a levelénél, kontrasztként az erőszak, a durvaság, az újjászületés eltiprása jut eszembe. Bizonyára így éreztek egykori lakói is…

A Helységnévtár 1985-ös kiadványában neve már nem szerepel. A könyv 455. oldalán ez áll: „Gyűrűfű + Ibafa = Ibafával. 1974 dec. 31.” A fejezet címe: községegyesítések, községek városhoz csatolásai. Az 1995-ös Helységnévtárban neve a megszűnt helységnevek közt szerepel. A 277-es jegyzet szerint Gyűrűfű és Ibafa 1978-ban Korpád községgel egyesült. De hát 1970 szilveszterén már senki nem lakott benne, az elhagyott házak nem egyesülhettek…

Sokáig azt írták az elpusztult faluról, hogy a neve fogalom. Egy olyan Baranya megyei kis falu neve, amelyet elhagytak a lakói, ezáltal elnéptelenedett. A valóságban a kommunista párt országos politikája miatt, a megyei párt- és tanácsi vezetés irányításával elsorvasztották, lakóit erőszakkal ki- és áttelepítették más falvakba, illetve városokba. Ma ismét rajta van a térképen, mint a semmiből kinőtt öko-falu, sőt újabban öko-városnak hirdeti magát az ott élő néhány család.

Az akaratlan bizonyíték.

 Valamely archívumban bizonyára őrzik azt a huszonhárom perces dokumentum-filmet, amelyet Magyar József rendezett, és az 1970-es év végén forgatott stábjával Gyűrűfűn.

Eldobott, sáros csizmát látunk /párban/, ház mellett sparheltot, romos és leromlott házakat, bár a legtöbb tető ép, kéménye áll, sáros utcát, az iskolát teteje nélkül, „népkönyvtár kölcsönzés” feliratú ép zománctáblát, a templom ledobott harangjait, szemetet és gazt mindenütt, az elhagyott temetőt gazban, dűlő sírkeresztekkel, azzal az üzenettel, hogy a családok már a halottaikat sem látogatják.

Egylovas kocsi áll az udvaron, arra rakja – maradék? – bútorát Úri Szabó János, mondja a nevét a narrátor, s miután kijön a házából, bedeszkázza az ajtót,   ablakot. Terméskő kerítése, kovácsoltvas kapuja olyan díszes, gyönyörű, amiért egy egész házat lehetne venni. Azt is belakatolja, és elindul oda, ahol lakást kapott /később odamegyünk/. Látunk még jellegzetes dunántúli boltíves tornácú házat jó állapotban, hasonló a veszprémi múzeum-házhoz.

A filmesek visszahoztak egy itt lakó bácsit Varga Sándort /mondják a nevét/, aki elmeséli, hol állt az 1893-ban épült iskola,/ ő abban az évben született/, aminek a tetejét láthatóan ledobták, hol állt a könyvtár, a közelében tartották a piacot. A bajuszos bácsi rezignáltan mesél.

Narrátor következik, nyomatékosan mondja: 1970 november 28-án az utolsó család is kiköltözött a faluból, ők voltak Úri Szabó Jánosék. Azt kérdi hát az egylovas kocsi gazdájától: „Miért maradtak utolsónak?” Nem azt kérdi, hogy miért költöztek el! A férfi józanul válaszol: Sajnálja az ember, nemcsak a házat, a melléképületeket, hanem a jószágot is, ami jó jövedelmet hozott. De arra került a sor, nem lehet maradni, mert mindenki elment. /Vajon válaszolhatott volna őszintén? Úgy, hogy nem szabad maradni, nem engedték, elzavarták, saját bejegyzett tulajdonú házából, termőföldjéről!/

Úri Szabóval, feleségével, keservesen síró anyjával már új lakásában beszél a riporter, csak a lakást látjuk, nem tudjuk meg, ez városi lakás vagy családi ház. Hova hozta a lovaskocsit? Itt is van neki istállója, kocsiszín? Kérdés: mik voltak az okok, amiért nincs többé Gyűrűfű? Válasz: azért, mert nem volt útja, nem hozták rendbe, nem volt orvosuk, a beteget persze valahogy csak elvitték. A téesz gyenge volt, sokan máshová játak dolgozni. /Megjegyzésem: ezen okok miatt több száz falut kellett volna kitelepíteni!/

Bejön a képbe egy dunántúli tudományos intézet vezetője /ez a megfogalmazás/ arról beszél, hogy milyen nehéz elhagyni a falusi parasztembernek az otthonát, érzelmileg. Kérdés nincs, magától mondja: Gyűrűfű kis község volt, ezekben a kis baranyai falvakban nem lehet olyan életformát teremteni, amilyet a 20. század második felében az emberek megkívánnak. „Nem lehet minden községnek orvosa, itt pedig iskola se volt… Egyetlen iparos, a haját nem tudta levágatni, csak a harmadik faluban, nem volt bolt, egy tűt nem tudott megvenni. Természetes, hogy az ilyen ember elvágyódik.” /Megjegyzésem: hazánkban soha nem volt minden kis községnek saját orvosa. És ha csak harmadik faluban van fodrász, azt a másik falut is le kell rombolni!/

Megszólal a falu egykori tanítója is, aki már városi iskolában tanít.

„Azok, kérem szépen, azok az emberek, mint említettem már, cselédsorban kerültek oda Gyűrűfűre. Nincstelenek voltak, és akkor, amikor ott egy kis házacskát vettek, vagy házhelyet és felépítették a maguk egyszerű kis házukat, végtelen boldogok voltak. És ízig-vérig ragaszkodtak, kérem szépen, az övékhez. Mikor kérem a felszabadulás után közös gazdálkodásra tért át az állam, nagyon helyesen és jól, mára már ők is tudják, akik ellenezték, persze megérthető, nem is lehet haragudni rájuk, ugye, józan ésszel, szerintem annyira ragaszkodtak ahhoz a szerzeményhez, amit cselédsorban kaparintottak össze, ez nem tetszett nekik, de nem ez volt a legnagyobb baj. Ezen túl tették volna magukat, hanem az kérem, hogy távol voltunk mindenkitől, és nem kapott a község jóformán semmit.”

Az igazgató bácsit valami megzavarhatta az emlékezésben, ugyanis a falut nem mostanában telepítették a cselédek, és kellett tudnia, hogy iskoláját 1893-ban építették. Milyen helyzet az, amikor a tanító szembefordul a saját falujával? A gyerekeivel, az iskolájával? De jó, hogy Gárdonyi Géza már nem él, és nem kell búsulni annyi tizenkilencedik századi hazafinak. Élt már meg ilyen szégyent a világ? Nem elhagyta, hanem szembefordult vele. Miért?

A film utolsó perceiben városi buszmegállót látunk, fodrászüzletet, ábécé-áruházat hűtőpultja teli árúval, emeletes iskolát. Egy kislány büszkélkedik, most már tud szórakozni, gyári munkás asszony nyilatkozik, itt már sokkal jobb élni.

Újranézem a falu utcaképeit: legtöbbjének áll a tetője, kéménye, még nem indult meg az erózió. Furcsa módon csak az iskola teteje esett le, és feltehetően a templomtorony, mivel a harangok a földön fekszenek, összetörve. Vajon miért? Nehogy visszamenjen valaki tanulni és imádkozni? Hogy írta a romániai falurombolásról Remenyik Sándor? Ne hagyjátok a templomot s az iskolát!

A film kérdéseket vet fel, nem csak utólag. Mivel otthagyták egyetlen vagyontárgyukat, házukat, miből vettek – tömegesen – városi lakást, vagy másik faluban házat? Hogy tudtak eligazodni másik faluban, városban, kerestek és találtak munkahelyet, a gyereknek iskolát? Erre egy valaki úgy válaszol: kaptunk…Vagyis megtervezték az útjukat. Továbbá mi lett a földhivatalban bejegyzett ősi ingatlanjaikkal? Hiszen azokat, ismétlem, senkinek nem adták el. De jó lett volna, ha a tulajdonlapokba kíváncsi újságírók, szociográfusok betekintettek volna 1970-ben és 1990-ben, vagy azután.

 

 Szubjektív bemutatás

/Színhely egy falu a budai hegyekben, a hetvenes években./

Kis parasztház, sötétben. Az utcai lámpa innen messze. Léckapu. Kilincse, zárja nincs. Kutya? Valahol sunyin várja, mellészegődik, nem ugat, csak a nadrágjába kap. Nem várják a doktor urat? Csak belép a kapun. A kicsi zseblámpa van nála, ami pislog. Se járda, se lépcső, sár a bejárati ajtóig. Barna kopott deszkaajtó, nyitva. Függöny lóg, lyukas, vékony, fakó, piszkos. Már itt megcsapja a szegényszag.

Jó estét, áll a konyhában. Tizenötös villanykörte pislákol. Ételszag. Senki. Sietne. Még öt fizető fekvőbeteget kell lelátogatni. Holnap színházba mennek, a múltkor Dosztojevszkijt néztek, most Gorkijt, Bűn és bűnhődés után, Éjjeli menedékhely. Hát ezért nem kell színházba menni.

Benyit a szobába, alig lát. Itt huszonötös villanykörte fényét nyelik el a barna, fekete árnyak. Bútor, famennyezet, szőnyeg. Széken ül egy néni, előtte ágy, azon dunyha. Jó estét! Ki a beteg? Pásztáz az elemlámpával. Ejnye de szép ez az ágy. A fejrésze faragott, díszes ornamentika, fölül íves, sok-sok relief, angyalkák, virágfüzérek, félgömbök, elöl is olyan, csak alacsonyabb. Gazdag parasztok, kulákok bútora lehetett. A lámpával kutat, itt az ágy párja is, szorosan emellett.

Hol vették ezt az ágyat? kérdi a nénit, aki a széken ül.

Nem vettük ezt mi doktor úr, mindig a miénk volt, a szüleinké, a nagyszüleinké. Mondja a fejkendő alól. Fekete kendő, fakó.

Jártam én már maguknál?

Nem hívtuk doktor úr, csak én jártam a rendelőben.

Hova tehetné az ágyat? Csak egyikre van szükség az ebédlőben, ott a barokk bútorok mellett elférne. Tétet bele matracot, csináltat rugós epedát, délután ott fekszik le szunyókálni. A másikat eladja. Vesz rajta téli gumit az Asconához. Habár túl sötét a bútoraihoz. Átfesteti pirosra. Habár tudja, hogy Zsuzsi rózsaszínűre fogja festeni. Imádja a vidám színeket.

Ki a beteg? kérdi.

Én volnék… nyöszörög az ágyból rekedt férfihang.

Közelebb kell menni hozzá. Biztosan büdös. Borostás, öreg, fogatlan. A párnák fölé hajol.

Üljön feljebb, ha tud. Segítene?

Megsimogatna egy angyalkafejet. Vagy nem. Biztosan ragad a kosztól.

Láza van? Mutassa a pulzusát.

Vérnyomást mér, kézfeje külső felével az öreg homlokához ér, gyöngyözik-e. Tarkóját megsimítja, nincs rajta hideg veríték. Nem infarktus. A szekrények nem szépek. Nem abból a korból valók. Fényesített furnér, csúnya kallantyúval. Egy sublót, csak oldalról látja. Képek a falon. Szűz Mária, Jézus az olajfák hegyén. Gobelin, családi fotók.

Mi a panasza?

Gyenge vagyok, itt fáj, ez is fáj, remegek.

Ezért hívtak ki éjszaka?

Még délelőtt üzentünk a doktor úrnak, azt mondták legyünk türelemmel.

A nevét mondja.

Hosszú vagyok. Gyűrűfűi Hosszú István.

Engem a nemesi előneve nem érdekel. Azok az idők elmúltak.

Vagyis nem a korpádi, nem a mozsgói, nem is az ibafai Hosszú…

Ha én elmondanám, hogy mi nem vagyok! Hány éves? Az adatait. Néni, az igazolványát és ne zavarjanak össze.

Jaj, dehogyis akarta megzavarni a doktor urat.

Mindjárt sírnak. Ezekre nem szabad rászólni. Nem kaszárnyában van. Békülékeny.

Miket mondott az előbb?

Gyűrűfűről akartam beszélni, az volt a falunk neve.

Még sose hallottam róla. Messze van? kérdi, csak ellensúlyozni eddigi ridegségét. Vissza fog jönni az ágyért.

Már nincsen doktor úr, felszántották a helyét is.

Ilyen butaságot ne mondjon.

Felül az öregember, recseg-ropog az ízülete, nyaka, háta.

Mikor feküdt kórházban utoljára? A zárójelentéseket kérem.

Én még nem feküdtem ott életem során. Addig nekem semmi bajom nem volt, amíg a falunkból el nem zavartak. Ott éltünk békességben, nem voltunk boldogtalanok, se szegények, se gazdagok.

Kulákok se?

Volt földünk, jószágunk, gyerekeink, aztán egy napon küldöttség jött fekete autókon a megyétől, a pártközponttól. Szimatoltak, kérdezgettek… A szövetkezet ezerkilencszázhatvanban alakult, egy kulák se köztünk, a jugó határ messzi, láncos kutya már nincs, háború se, mitől féljünk. A közérzetünket kérdezgették, az milyen.

Ne bolondozzon! Engem még senki nem kérdezett a közérzetemről.

Itten már biztos rossz az életünk. Ugye vágyunk városi lakásba a gyerekekhez, a fejlődésbe. Vagy egy nagyobb faluba. Összkomfortba. Dehogy vágyok, hova vigyem a barmot, a körtefát, a mandulát, a szőlőmet. Hát majd az elvtársak segítenek a megyénél. Dicsekedtek.

Mégis lázas az öreg. Egészen kipirult, izzad, lila a feje, szeme csillog, elővesz egy nyugtató injekciót.

Legközelebb falugyűlést hívtak össze. Este. Sötétben. Kiment a villany. Csak petróleumlámpák világítottak. Ha már itt vagyunk, szavazzunk. Ösmeretlen ember ült mellettem. Az asszony mellett is. Nem falubeli. Feltartották a kezüket. A többség az mellett állt ki, hogy szűnjön meg a falu. Csak tíz család akart maradni. Megint jöttek a fekete autók. Még katonaság is meg munkásőrök, hogy vigyázzanak a rendre. Tíz családért nem tarthatunk fent egy egész falut. Miért, tán eddig maguk tartották? Az útépítés, a villanyhálózat, a víz, a gáz… Az meg eddig is hibádzott. Ugye nem gondolják, hogy tíz családért bejön a mentő, a tűzoltó. Nagyon apró a maguk faluja, bácsi, mondta a járási párttitkár. A fiam ösmerte. Minket már erőszakkal raktak fel a teherautóra, amit értünk küldtek, csak a sofőr tudta a címet.

Na látja, kaptak másik lakást.

Abban a faluban nem leltük a helyünket. Azóta vándorolunk.

Ide hogy kerültek?

Egy távoli rokon kihalt, attól vettük.

Mégiscsak lázas a bácsi. Mindig ilyen szomorút mesél?

Nem mese ez, doktor úr.

Csak nem hiszem el, hogy a szocializmusban erőszakkal elköltöztetnek valakit a helyéről!? A Rákosi korban a kulákokkal előfordult, de ezerkilencszázhetven után…

A néni megrántja a karját, el ne menjen. Benyúl az ágy alá és elővesz egy jókora rozsdás pléhet. Rajta a falu neve: Gyűrűfű. Mielőtt ledózerolták, suttogja.

Ne haragudjanak, mondja zavartan doktor Herceg, annyira hihetetlen. Holnapután visszajövök. Addigra tegyenek egy deszkát a matrac alá. Ez az ágy be van süppedve. Új rugót kellene bele tenni.

*

Objektív bemutatás.

Egy szociográfiai tanulmányból idézek  alább.

„Pécsre költözött gyűrűfűiekkel beszélgetve azt nyomoztam, miért pusztult el ez a falu. Kiderült, hogy ennek alapvetően két oka volt. Először: a helybéli, majd az ibafaival egyesített téesz rossz programja, gazdálkodása, másodszor: a megyei szervek részéről az az elhatározás, mely szerint Gyűrűfű nem érdekes, tehát sorsára lehet hagyni. Rab Ferenc újságíró csendesen,de határozottan pendítette ezt meg a Dunántúli Naplóban: „…akárhányszor Gyűrűfűről esett szó hivatalos helyeken, mindig valami bizonytalanság érződött ki a vezetők szavaiból. Magyarán szólva: nem fejlesztik. Isten háta mögötti kis település, lélekszáma kétszázon aluli, utat tehát nem kap. Akkor pedig elpusztul. /Kiemelés V.D./ Senki se mondja, hogy a falu vesztét maguk a lakói okozták, mert – ez derül ki a beszélgetésekből – mindent megtettek a lakóhelyükért, amit csak lehetett. Élénk eszű agilis emberek, művelődési házat építettek, maguk vezették be a faluba a villanyt, társadalmi munkában vágták ki az oszlopnak való fákat, ásták földbe a cölöpöket. A falu halálának másik oka kizárólag az a kategorikus imperatívusz, „isteni” döntés, mely szerint, ahol kétszáz embernél kevesebben élnek, oda már nem kell semmi. Pedig elég csúfos szegénységi bizonyítvány, ha azt mondják: kétszáz ember „alatt” már nem adunk utat, nem adunk orvost, semmit. Egyenlő egy halálos ítélettel – de milyen jogon? Voltak – netán még vannak is – emberek akik feljogosítva érezték, érzik magukat arra, hogy egy, akár kétszáz fős településről azt mondják, nem fejlesztjük!” Megjelent a Forrás c. folyóirat 1982 áprilisi számában, 30-32 oldal, Varga Dávid: Magukra maradt falvak c. tanulmányából.

Némi magyarázat szükséges:

1950-től 1989-ig hazánkban minden gazdasági, társadalmi irányvonal, feltétel, stb. kijelöléséről a párt és kormány döntött. Pontosabban, 1956-ig a Rákosi diktatúrának, a Magyar Dolgozók Pártjának központi vezetősége, utána pedig a Kádár János vezette Magyar Szocialista Párt központi bizottsága, politikai bizottsága. Azok a testületek adták ki az utasításokat, irányelveket a kormánynak, az a minisztériumoknak, különböző tudományos intézeteknek kidolgozásra, a végrehajtó szerv pedig a kormányon és a pártközponton keresztül lekerült a megyei, onnan a járási, onnan a hely pártbizottságokhoz és tanácsokhoz /ez utóbbiak  működtek az 1950 előtti polgármesteri hivatalok helyett/. Vagyis mindenről valamilyen központban döntöttek azon az alapon, szükséges-e ez, kell-e ez a népgazdaságnak, és vajon a felsőbb szervek jóváhagyják-e?

Olyan nem fordulhatott elő, hogy egy falut a lakói kollektíven, utolsó családokig, észrevétlenül elhagyjanak! Azon az alapon, hogy megunták, mert nincs fodrász, orvos, út, nagy a sár… Ha ugyanis ott, arra a 190 emberre szüksége van a népgazdaságnak, a párt úgy látja jónak, akkor mindenáron megtartják őket.

Gyűrűfű esete tehát egy jól előkészített cselekvés-sor első megnyilvánulása volt. Ezt akkoriban sejtették azok az ujságírók, akiket felkértek, hogy minél többet írjanak róla, hogy az elnéptelenedés szót használják, ami végül így ment be a köztudatba. Mivel a napi-, hetilapok és folyóiratok központi irányítás alá tartoztak, a főszerkesztők hetenként jártak értekezletre az MSZMP Agit-prop-osztályára, ahol eligazítást, intelmeket kaptak az előző héten megjelent cikkekről, hatásukról, a következő héten ajánlatos témákról, és külön azokról, amikről nem írunk /embargo volt a neve/. A szándék legfelsőbb szinten fogalmazódott meg, ez is köztudott volt. A legfőbb cenzor, kigondoló, irányító, maga a megtestesült eszme Aczél György, mikor milyen minőségben, leginkább a párt politikai bizottsága részéről,az ideológia képviselőjeként. Mivel szoros szálak fűzték Baranya megyéhez, Pécshez, ahol párttitkár is volt régebben, kézenfekvő lett, hogy ott készítette elő a példát, a párt programjának megvalósításához. Csak ki kellett jelölni egy kicsi, elmaradott falut… Csak annyi kellett, hogy odaszóljon : Gyűrűfű útjavításához ne adjanak egy fillért se, a villanyvezetéken akadozzon az áram, a mentő akadjon el a sárban, hóban…

És mit határozott meg az ideológia? Ez nem titkos terv volt, nagyon is nyilvános, sőt nagydobra verték.

Az Országos Településfejlesztési Koncepciót 1007./1971./III.16. számú kormányhatározat néven tették közzé. Röviden ez azt jelentette, hogy az ország összes települését tíz kategóriába sorolták, mégpedig a fejlesztés szempontjából, hogy ott milyen minőségű életet fognak, milyet kell kialakítani a következő évtizedekben. Legfölül a főváros helyezkedett el, utána következtek a megyeszékhelyek, majd a járási székhelyek, a kisebb városok, a nagyobb községek, a kisebbek, és végül lélekszámra nézve a legkisebbek. Ez utóbbinak nevet is adtak: szerepnélküli település lett a nevük. Azokban semmilyen javítást, építést, fejlesztést, stb. nem lehet tenni, azokra egy forintot sem fordíthatnak. A szerepnélküli falvak száma 1998. Kétezer magyar falu! Ezekben másfélmillió ember élt. Sorsukat úgy határozták meg: költözzenek városokba, épülő lakótelepekre, legyenek ellenőrizhetők, és kerüljenek közelebb a munkásosztály-léthez.

Enyedi György, ma is élő agrárközgazdász, társadalomtudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a következőképp méltatta a tervet: „Ez a koncepció nemzetközi összehasonlításban is párját ritkítja, mert egységes elvek szerint szándékozik fejleszteni az ország egész funkcionális városhálózatát…és pontosan meg is határozza a különböző hierarchikus szintek tartalmát, infrastruktúra-színvonalát, szerepkörét.”

„Nem tervezhető az egész falusi településállomány megtartása sem, feltehető a koncentrációs folyamat a falusi településhálózaton belül is. Mivel a falusi településhálózat a magántulajdonon alapuló mezőgazdaság körülményei közt alakult ki, e mezőgazdaság szükségleteihez idomult. Manapság pedig nemcsak a magángazdaság a múlté, de a falvak túlnyomóan agrárjellege is. Tehát: én is feltételezem a városi lakosság további növekedését, a falusi települések bizonyos koncentrálódását, nagyközségek várossá alakulását a jövőben.” /Valóság, 1978.5./

„Ezeknek a községeknek közel 70 százalékában a népesség száma az ezer főt sem éri el.  Ezeknek az aprófalvaknak /és még inkább az 500 lakosnál is kisebb törpefalvaknak/ az intézményrendszere igen hiányos, infrastrukturális fejlesztésük gazdaságtalan /bizonyos nagyságrend alatt nem is lehetséges/, méreteiknél fogva nem képesek fogadni és működtetni még az alapfokú, mindennapos ellátást biztosító intézményeket sem.” KSH kiadványa, Településhálózat IV. 1980.

Azaz, 499 lakosú faluba nem érdemes tejet, kenyeret, húst szállítani, iskolát fenntartani, elektromos áramot odavinni, utat javítani, orvosnak, mentőnek odamenni… Az ott lakók vagy otthagyják házukat, jószágukat, és lakást, házat igényelnek az államtól, ha az tud nekik tömegesen adni, vagy lesz belőlük földönfutó, hajléktalan. De másfélmilló emberből? Mégis megpróbálták a lehetetlent.

 

A propagandafilm.

1971-ben Gaál István, akkor már neves  filmrendező – nagysikerű és felrázó művek alkotója – forgatott egy filmet, címe: Holt vidék. Sikere lett annak is, sokat írtak róla, és évtizedekig méltatták, beillesztették Gaál nagy filmjeinek a sorába. Miről szól a mű?

Egy elnéptelenedett, leromlott magyar faluban vagyunk, málló vakolat, kidőlő házfalak, szemét és gaz az utcákon. Ember sehol. Itt már csak hárman élnek, az idős parasztasszony, aki hamarosan meghal, és egy fiatal pár, gyermekük kollégiumban, onnan néha hazajön. A férfi-férj az erdészetben dolgozik, valószínűleg vezető, nem kétkezi munkás. A faluban már favágók sem laknak! Az ifjú feleség egész nap egyedül van otthon, zöldséget és krumplit termel. Bár kertben dolgozni nem látjuk, csak azt, hogy a megtermelt zöldséget két kosárban, gyalog viszi erdei utakon a kisvárosba, vagy nagyobb közégbe. Ezt még valahogy megértenénk, de  hátikosara is tele, mégpedig krumplival. Ami embertelen, az erdőben kimerülten meg-megáll. Amikor hazajön, akkor viszont unatkozik, a kerítésre támaszkodva várja a férjét. Aki rendre megérkezik, kicsit beszélgetnek, ám látja, hogy ifjú felesége boldogtalan. Nem panaszkodik pedig, csak napról-napra jobban elhatalmasodik rajta a búskomorság. Bemegy a városba, templomba, gyónni, a papnak a szerelem hiányáról beszél, a pap nem tud rajta segíteni. Végül, teljes magányba borul, szinte a férje szeme láttára  egy szikláról leesik vagy leugrik.

A feleséget Törőcsik Mari játssza, másfél évtizeddel pályakezdése után nagy rutinnal. Csak éppen a ráosztott – vagy rákényszerített – szerep miatt őszintétlenül. Nem történeti előzményeket várnék /mások helyett nem beszélek/, hanem a filmen belül környezeti, és pszichológiai hitelességet. Minduntalan eszembe jut egy előző kép: a Körhintában Törőcsik megy a síneken, kezében egyetlen tehenük terméke, tej, vaj, túró, esőben-sárban siet a falusi piacra. Amit elad, az a család kizárólagos pénz-forrása az ötvenes évek elején. Mellészegődik szerelme, a termelőszövetkezet megszállotja. Azt mondja neki: „ne piacozzál te, Mari!” Most ez megismétlődik, szavak nélkül, kiváló képsorokból olvassuk ki ugyanezt. Menj el te is, utolsóként a faluból! Ez,  és a többi elhagyatott falu nem neked, nem mai fiatalnak való!

Miért is hagyták el lakói ezt a falut? Hova lettek a lakói? Nem tudjuk, nem is teszi fel a kérdést Gaál István. Erre – akkor – nem neki kellett válaszolni. Válaszolt helyette, nap mint nap a PÁRT.

Nehezen hihető, hogy a rendező pont ezt a filmet akarta és így, röviddel a kormányrendelet kihirdetése után megrendezni. Hogy önmagától azt sugallja: a kicsi, életképtelen, elmaradott, erkölcsileg visszahúzó magyar falvakban nem lehet élni.  Ez bizony megrendelésre készülhetett.

Van még egy árulkodó momentum. A forgatókönyvet Gaál István Nádas Péterrel közösen írta. Nádast, akkor fiatal írót, 1990 után úgy könyvelték el, s ő maga azt hirdette, hogy mindig  ellenzéki és üldözött író volt. Vagy mégsem? Célfeladatokra volt képes 1970-ben a párt és kormány politikája mellett?

Na és milyen tapasztalata, érzelmi háttere, empátiája volt ahhoz, hogy ebben az embernélküli faluban a három szereplő szájába adja a reménytelenség szövegét. Szegény, csalódott parasztgyerek? Ezt az összefüggést muszáj megírni, mert a leleplezés kulcsa. Amint Nádas gyakran leírta, nyilatkozta, büszkén elmesélte: Budapest-Újlipótvárosban, a Pozsonyi úton született és nevelkedett polgári zsidó családban. Született urbánus. Kapcsolata az elnéptelenedő magyar falvakkal eszerint ifjú korában vajmi kevés. Ebben a filmben legföljebb a szörnyülködésig jutunk el, a párt politikájának szellemében.

Ezek után lehet meggyőző, őszinte ez az alkotás?

A célját mindenesetre elérte. A Gyűrűfűről szóló cikkek tömegében, és a filmről szóló kritikákban is következetesen úgy írták: ezek a falvak elnéptelenednek, lakói elhagyják, jelen- és múlt időben ismétlődött a szó, terminus technikussá vált, és így maradt meg a köztudatban negyven év után is! Internet-bejegyzésekben a Holt vidék című film mai nézői azt írják: „munkalehetőségek és kultúra hiányában a kis baranyai falu elnéptelenedik”; „apró, elnéptelenedett település” írja Vajda Edit nevű néző; „Ez tehát a falvak sorsa? A pusztulóban lévő szülőhelyhez ragaszkodó utolsó mohikánok eleve kudarcra vannak ítélve?” kérdi Zombik József néző; „A szociológiai indíttatású témát /a baranyai Gyűrűfű elnéptelenedése/ Gaál István pszichológiai oldalról közelíti meg”, írja valaki név nélkül.

És nem volt negyven-egynéhány év alatt olyan értelmiségi derékhad, 1990 előtt és után, amelyik kiáll a történeti hűségért, és legalább annyit kiált világgá: erőszakkal, politikai szándékból szüntették meg! Nem írták meg a falusi származású írók. A nagy nemzedék, a századeleji falukutatók kiöregedtek, meghaltak, néhány kollaboráns élt – Ortutay Gyula, Darvas József, Erdei Ferenc. Veres Péter és Váci Mihály épp 1970-ben, s egy napon halt meg. De élt és alkotott Illyés Gyula. Élt és alkotott Urbán Ernő, Dobozy Imre, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet. Akik inkább választották a fejlődést, az elmaradott falusi életformával szemben a városi életforma apostolai lettek… De mi az, hogy nem volt kultúrája a falunak? Hogy ott csak öngyilkossá válhat a csinos fiatalasszony, mert nem tud szórakozni, és hátikosárban kell hordani piacra a krumplit?!

Ha érdekel valakit a falurombolás tervének sorsa elmondom: a hetvenes évek végétől lanyhult a végrehajtás. Mivel a párt- és kormány rájött: anyagilag nem bírja olyan tempóban bezárni a településeket, ahogyan szeretné, nem tud ingyen lakást adni a falusi házak helyett, nem tud annyi városi lakást építeni, a városokat akkora ütemben fejleszteni, amilyenben szeretné /bár már felvették a kapitalista hiteleket/, továbbá, a mezőgazdasági termeléshez szükség van az ott élő családokra, munkaerőre. Így aztán megtört a lendület, és bár szemléletben sokat tudott rombolni, csökkent értékű emberekké degradálták a falvakban élőket, végrehajtásra már nem maradt erejük. Hogy azóta mivé vált a magyar falvak sorsa, élete, és mi módon folytatódott a testi-szellemi rombolás, és miért tart a mai napig, az már másik történet…

Mi késztetett arra, hogy mindezt bő négy évtized után leírjam? Az a mélységes hazugság-özön, félretájékoztatás, ami gyökeret vert a szocializmusban. Továbbá utóélete, hisz továbbélnek a ferdítések. És az a közöny, ahogyan a Gyűrűfűn megtelepedett öko-családok nem érezték fontosnak  kutatni a falu múltját. Egy-két mondatban mindenki kegyelettel van iránta, de ezek átvett sztereotípiák, és többnyire pontatlanok, vagyis ártanak. Egy Tomy Caviar nevű szerző pl. ígéri a történetét, kilenc sorra futja, abban is két súlyos hibát vét. Azt írja, „az ötvenes évek vidékfejlesztési politikája – körzetesítés” áldozata lett a falu. Nos, a Rákosi-korszaknak nem volt sem ideje, sem módja a falvak strukturájának átalakítására. Tomy C. eszerint nem ismeri ezt a kemény diktatúrát. Ha pedig vidékfejlesztésnek definiálja, végzetes félreértés áldozata.  És ha ötvenes évek, mi történt a faluval 1970-ig? A vatikáni jegyzőkönyv egy másik bejegyzésben más évszám, és egyik írás sem magyarázza, hogy ez mit jelent, pl. folytonosságot 1950-ig, ill. 1970-ig. Továbbá az öko-falu, vagy öko-város alapítói szemérmesen hallgatnak arról, kitől vásárolták a telkeket és mennyiért? Az eredeti falusi tulajdonosok leszármazottai kaptak-e tisztességes árat  egykori portájukért?

Utóirat. Megszüntetésének okairól és körülményeiről  kiváló, tudományos értékű tanulmányt írt Slachta Krisztina  /Modern Geográfia 2009.3./, viszont kevés a valószínűsége, hogy a szakszerű elemzést elolvassák azok, akik negyvenöt éven át elhitték a torzításokat. Felismerés hiányában pedig történelmünk elsüllyed, a katarzis elmarad…

/Lásd még Gaál István /meg/tévesztése című írásomat honlapomon./