Moszkva-tér volt

Moszkva-tér volt

… menj át egyenesen – járd körbe – nem hangyaboly, panoptikum – kisasszony, van egy órája? – éljen május elseje is – Amarcord…

 

Jónapot, megmondaná, hány óra?

Ott áll alatta.

Azért nem látom.

Menjen távolabb!

Itt van randevúm.

*

Nem tudja, miért áll ilyen magasan az óra?

Azért, hogy távolról is lássák.

De távolról nem látni a mutatókat!

Magának mennyi baja van!

*

Asszonyom, szeretnék felmenni a lépcsőn.

Én meg lemenni.

Elengedné a korlátot? Kapaszkodnom kell.

Engedje el maga, nekem is kapaszkodnom kell.

Nem látja, hogy bottal jövök?

Én is bottal, jaj istenem, fent hagytam, visszamegyek érte.

Így legalább én is felmehetek.

*

Tudja, hogy milyen lépcső ez?

Nem tudom.

Járt Rómában?

Jártam.

Ez a híres spanyol-magyar lépcső. Az elején is van kérdőjel, a végén is:  hogy tudok rajta felmenni? Le tudok-e jönni?

*

1945.

Kisasszony, van egy órája?

Az oroszok ellopták.

1980.

Kisasszony, van egy órája?

Maga szemtelen!

Mennyiért legyek az?

Kétezerért.

*

Építészhallgató:

A tanár úr azt mondta, akkor ad diplomát, ha egyenes vonalban átmegyek a Moszkva téren.

Építészhallgató:

A tanár elvtárs a fülembe súgta: kapok egy szép feladatot, ha végrehajtom, vörös csillagos diplomát ad. Azt súgta: járjam körbe a Moszkva teret.

*

Fiatalember, adjon tanácsot, hol lehet itt pössenteni?

A föld alatt.

Ott  nekem már nemigen kell.

Van egy pincelejárat.

Máma zárva tart.

Akkor menjen a pavilon mögé.

Sok az ember.

Én ott szoktam éjszaka.

Addig nem tudok várni.

*

Fiam, minek áll sorban az a sok férfi?

Árulja magát, úgy hívják, embervásár.

Visszajött a Horthy rendszer?

Dehogy. A szabadság jött meg.

*

Jónapot emberek, kőművesre lenne szükségem.

Itt vagyok, itt, engem tessék…én pont az vagyok.

Mind a tizenheten? Kár, mert egy asztalos is kellett volna.

*

Jónapot emberek, egy nő kellene, takarításhoz.

A feleségem mindent eltakarít, megfeji a tehenet, a kecskét…

A kilencedik emeleten? Hát ez a két gyerek?

Igénytelenek vagyunk, megalszunk a konyhában is.

*

1950.

Elvtársak, szépítsük meg a teret, töltsük meg szocialista tartalommal.

Mire gondol titkár elvtárs?

Ott a Várfok utca végétől, nagyon unalmas. Építsünk oda egy obeliszket, amit úgy hasznosítunk, hogy lépcsőt tart, azon jönnek le a Várból a dolgozók. Azt álmodtam, ózdi acél, beremendi cementtel borítva. Mennyi lépcsőben gondolkodjunk?

Hatvanban.

Azon soká érünk a szocializmusba.

Legyen ötven.

Negyven. Annyit az anyósom lába is kibír. Egy ideig.

*

1958.

Kimehetnénk a Hűvösvölgybe, sétálni, leheveredni, ebédelünk a Balázsban.

Benne vagyok. Hol találkozunk?

Az 56-os villamosnál.

Arra én nem szállok. Gyanúba keverném magam apám előtt.

Mi köze ennek apádhoz?

Csak nem vagy ellenforradalmár!

*

Kovács elvtárs, hány vécé van a téren?

Csak egyet tudnak lehányni.

*

Makrisz elvtárs, kellene egy szép szobor a Moszkva térre, ismeri?

Nem.

De hisz a Várban lakik!

Engem visznek. Nem szokásom bámészkodni. De benne vagyok, ha Zizi is benne lesz.

Kérdezzük meg.

Ha Agamemnon elvállalja, én is.

Gondolkodtak már rajta?

Megnyújtott körte alakú tömeg, egy szeletet kivágunk belőle, tetején földgömb,  kakassal…

Az minek?

Zizi szereti a gall kakast, ropogósra sütve, a nemzetközi munkásmozgalom szimbóluma a spanyol polgárháborúban, amit Sartre átértelmezett…

Nincs egzisztencialista filozófia! Hogy képzeli. Különben is elvont, egyszerűbb legyen, amit a munkásosztály is megért.

Akkor Aragon szellemében, felesége Elza Triolet egyszer sellőnek öltözött, mégis a húga csábította el Majakovszkijt, legyen futurista sellő a szobor tetején, mintha úszna, hasalva … És innen indulnak az omnibuszok, itt járnak az utasai.

Jó, de dobogjon a sellőben a görög kommunisták szíve! És legyen rücskös a bronztest, amire a galambok rászállnak. Hadd piszkolják le, higgye a nép, hogy mindent szabad.

Meglesz, Aczél elvtárs. De csak rézből.

*

Elvtársak, telepítsenek négy telefont ide, az 59-es végállomásával szembe, nyitott fülke, nemzetközi vonal.

Nem túl merész ez?

Álljon rá a szolgálat, különösen az esti, éjszakai órákban hallgassák le.

Gondolja, hogy?

Gondolom. Aki otthonról nem mer telefonálni, ide szalad le a budai hegyekből.

Értettük, Berecz elvtárs.

*

Bácsi, elejtette a pénztárcáját.

Az nem az enyém.

Pedig maga mellett van.

Itt ült az előbb egy kedves fiatal pár, az övéké lehet, odaviszem nekik.

Azt ne tegye, elszaladtak.

*

Egyike a világvárosok legrondább tereinek.

A világvárosok terei közül talán a legrondább.

Ferdén lapos a metrólejáró felszíni épülete. Épület ez? Cikkcakkos, azt mondják, legyező. Lapostetősek mellette a pavilonok, pléh a hatszögletű tető-rendszere. Az 59-es közelében lapostetős a következő néhány bódé. Lapostetővel épült az autóbuszok indóháza, olyan mocskos, szürke, mint egy elhanyagolt külvárosban, a Balkánon. Háttérben a gyönyörű postapalota. Szürke lett a sellő réztömege, rászáradt a mindig csöpögő guano. Fusizó lakatos hegesztette össze hulladék-vasakból az óra tartószerkezetét. Találkozóhely, bármilyen randevúé, micsoda romantika évtizedeken át! Egyik fa lombja szebb, mint a másik. Mind az öté. A bokrok töve a tömény élet, nejlonzacskók, törött italosüvegek, vécépapír, madár- és emberi ürülék, ülj csak előtte a mellvéden nyári melegben, elemezheted.

Itt nem jártak  gyalog kerületi vezetők, fővárosi intézők, tanácselnökök, párttitkárok, miniszterek. Építészek csak ifjú korukban. Nem élt már Budapest vőlegényének a sarja, aki döntési helyzetben lett volna. Nem jártak polgármesterek 1990 után sem? Sötét üvegű autójukban miniszterelnökök, akik a Svábhegyi villák felé, a Béla király út felé, a Mátyás király út felé suhantak, nem néztek jobbra-balra?

A tér minden egységnek, harmóniának híján van. Hiány: szépség, báj, intimitás, nagyvonalúság, nagylélegzet, fény, árnyék, praktikum, vagyis célszerűség, könnyű és gyors átszállások, bejövő villamosról metróra, metróról buszra, buszról villamosra, stb. Funkciója lenne pedig a haladás. Haza és haladás. Haladni, hogy hazaérjünk. Átszállás egyik járműről a másikra. Ez a tér csomópont. Egy csomó pontja van, ami nem keresztezi egymást. Nem metszik, nem érintik, nem kapcsolódnak. Ábrázoló geometria helyett mit ábrázol? Merre forgassuk? Kifelé, befelé, oldalra, fel. Pasarétről, Hűvösvölgy felől ömlik a tömeg, kijjebb lévő falvakból, Solymár, Nagykovácsi, még kijjebbről távolsági buszokon. A Déli pályaudvar mellett jönnek be a budai hegyekből, a Körtér felől, a Krisztinából, ahová Kelenföldről, Albertfalváról is jönnek. Pestről, a Széna tér felől elsősorban villamossal, hogy tovább menjenek arra, ahonnan mások – Hűvösvölgy felől bejöttek. A metró ontja a munkásokat, több ezren vannak a nyolcvanas évekig. A Várból leereszkedik a polgárság krémje-maradéka busszal vagy gyalogosan, hogy elvegyüljön a proletárokkal, elvegyülnek és kiválnak délután ismét.  A jobbmódúak autóval kanyarodnak le a Dékán utcán át a Retek utca – Lövőház út közötti parkolóba. Ők onnan szaladnak gyalogosan vissza, metróhoz vagy villamoshoz, Pestre igyekezve.

Unalmas? De mennyire. Napról-napra, hétről, hónapról, évről, évtizedekről nem is beszélve.

Színpad és nézőtér. Panoptikum. Olyan színház, amiben sem a színészek, sem a nézők nem figyelnek egymásra, nincs idejük. Nem hangyaboly! Ott rend van, célszerűség, meghatározott útvonalak. Itt – amint az építészhallgatók megtapasztalták – nem lehet jól dönteni. Aki a Csaba utca felől jön a spanyolnak csúfolt lépcsőn, a külső síneken átbukdácsolva megkerüli a belső félköríves síneket, majd balra kanyarodik a metró előtt, és mellette, jobbra találja a 6-os villamost. Délután, este fordítva. Mennek a metrótól kifelé és jobbra a Széna tér felé, ott egy távolsági busz-pályaudvar.

Olvasó, ne keress mindenhez évszámot! Átélt élményed idővel elveszíti az időt, mikor is történt?  Fontosabb: mi történt velem, hogyan? Akkor még fiatal voltam, egészséges, mind a két lábam, mind a két kezem,  mindkét mellem megvolt… a fogaim is, majdnem az összes… a hajam…a fejem nem fájt, bot nélkül jöttem, velem szemben futott egy lány, egy fiú, rámnézett, mosolygott, eltűnt…Akkor még élt a gyermekem, a feleségem, a férjem…Volt munkám, mennyire utáltam! Ezt a ricsajt, annak a hotdognak a szagát, a parfümöt, amit szinte kilehelt…romlott ételes zacskó bűze a fal mellett, fék csikorog, pálinkás lehelet, szemembe fújják a füstöt, kutyapiszokba léptem, zöldpenészes virsli, megfeketedett majonéz, legyek, kutyák, cigánygyerekek, később megérkeznek a kukabúvárok, a hajléktalanok, leterítik paplanjukat, egy alul, egy fölül, napokig felszívja a pisit,  otthagyja, másikat kér és kap a Városmajor sarkán lévő vöröskeresztes segélyhelyen.

*

Ülj le a téren, a pattintott macskakövekre /tudod, hogy a bazaltot   Badacsonyban bányászták?/ vagy a betonmellvédre /beremendi, pótolva bélapátfalvival: emlék/ és figyelj. Rövidesen megtudod, hogy ki honnan jön, vagy hova megy. Tévedés persze lehet.

Diákok görnyedten, kacsázva, fáradtan futnak reggel félnyolckor, bármelyik iskolába.

Diákok egyenes háttal, könnyed léptekkel, ruganyosan: a testnevelési főiskolára.

Gyülekeznek az erdélyi, moldavai, baranyai, szabolcsi falvakból a reménykedők, akik túlélők szeretnének lenni, néhány napra munkát, ételt, fedelet… Többnyire elegáns autókba ültetik be őket, építkezéshez viszik. Lesz olyan, akit kidobnak délután fizetés nélkül az utcára, vagy fele bért kap, löknek elé ételt pléhtányérban, úgyse tud menni panaszra, csak a jóistenhez, azt meg otthon hagyta Csíksomlyón, a Hargitán, nem jött utána…

Ha lenne őrangyal-szolgálat, itt szükség lenne rá. Át kellene segíteni embereket. Nem rendőrnek, nem ápolónőnek. Öreget, fogfájóst, magas vérnyomásost, bicegő lábút, nagyhasú várandós nőt, aki a sínek közt bukdácsol, mindjárt elesik, hopp, meg is történt. Még egy koraszülés, nesztek magyarok.

Hölgy üres kosárral, ami kockás szalvétával kibélelve, jön le a lépcsőn: a Várból megy a Fény utcai piacra. Van, aki már visszafelé jön, teli kosárral. Póréhagyma lóg ki belőle, proletárok vihogják a látványt.

Hűvösvölgyi buszról száll le egy kendős néni, bottal, átszáll: a sváb faluból megy valamelyik kórházba. Botladoznak vakok, tapogatnak, előfordul, hogy senki nem segít. Máskor többen is. Egy nyári napon karon fogtam két vak embert, hogy átmenjek velük. Hirtelen engem is karoltak, napszemüvegben voltam, azt hitték, együtt vagyunk. Megköszöntem.

Hirtelen fékez a tér szélén két rabomobil, rendőrök sietve körbezárják a feketemunkásokat, kevesen tudnak elfutni. Igazoltatás, honnan jött, miért született, mit keres itt. Beterelik őket a járgányba. Hova visznek? Józsi, otthon találkozunk, kiáltja messzebbről egy asszony. Az otthon: Gyimesfelsőlok. Indul a busz, utánuk egy Audi, benne bankvezérrel.

Gyászruhás csoport gyülekezik és felszáll az 59-esre: temetés a Farkasréten. Egy pincér is felugrik, lesz vendége a Búfelejtőnek.

Poncho, elegáns bunda, kalap, felvágott szoknya, könnyű kis nyári ruha, körömcipő, egy nő vagy több, csapatban, csivitelve, szaladnak buszhoz vagy taxihoz: ismert színésznők viszik a hangjukat a szinkronfilm-gyárba. Legközelebb már lapossarkúban, mert ez beakadt a sínek közé, nem lehet itt úrinőnek lenni.

Péntek déltől, szombat reggeltől hátizsákos, sportszatyros fiatalok sietnek a Déli pályaudvarhoz, a Balatonra. Csapat megvárja egymást az óránál. Galambok tollászkodnak fölöttük, üdvözlik őket.

Vasárnap este érkeznek vissza, lapos zsákkal, lapos pénztárcával, talán boldogan.

A postapalotából levélkihordók, pontatlanul postások cipelik súlyos táskájukat, indulnak minden irányba. Lépcsőjárók szegények.

Betegeket kísérnek vidékről: tessék mondani hol a János kórház? Hol a Lipót? Egyszer pizsamában, papucsban lépett le egy férfi a 22-es buszról, kisétált a Lipótról, hogy jutok haza, kérdezte.

Pasarétről, Budakesziről délelőtt is hozzák a buszok az embereket. Disztingvált közönség, előkelők, kicsit lenézik a tömeget. Ahogy a nagykovácsiak is. Tudatják, ez csak véletlen: a papa elvitte a kocsit.

Két öregember tányérsapkásan, valamilyen egyenruhában, tele kitüntetésekkel, téblábol, kérdezi, hogy jut a Nagyrétre? Veterán-találkozóra hívták őket. Egy punk meg akarta venni a világháborús érdemrendet. Mit keres itt nappal punk?

Déltől két-három óráig vidám a ricsaj, sűrűbb az ifjúság masszája, csivitelnek, lökdösik egymást, cigiznek, harsányak. Már sejtjük, kiből lesz hegedűművész, klarinétos, vagy csak kedvetlenül cipeli a hangszerét.

Nyári hétvégén fiatalok gördeszkával a hónuk alatt mennek a fogaskerekűhöz, valamelyik hegyre, domboldalra. Télen, ha esik hó, síléccel kecmeregnek le  valamilyen  járműről, indulnak a Normafához.

Munkások jönnek, a MOM-ból /Magyar Optikai Művek/, a Ganz Villanygyárból az élcsapat, a hatvanas években még nyakkendőben, zakóban, pulóverben, a tízórait vagy ebédet aktatáskában vitték, hetvenben már dzseki járja, a nyakkendőnek vége, kalap sincs, bőrcipő helyett színes edzőcipő, botladozó lábbal sokan bebújnak a borozókba, büfékbe, van a piacon is borkimérés, a Dékán utca pince-borozója sokukat elnyel, a metró melletti büfé szintén, a Trombitásba művezetőtől felfelé, esetleg egy szocialista brigád ül be, megbánja. Rabló-tanya, hetente egyszer főznek, szitkozódik valaki.  A Márkusban már tálalnak /micsoda ízek a régi asztalokon, azóta ötször cseréltek asztalt, széket, étlapot/,  a Szent Jupát majd később száll vízre, új korszak hajnalán. Akkortájt zárnak be a gyárak.

Csapatban szállnak le a 6-os villamosról, Pest felől tízen-húszan, nagy sportszatyrokkal, hangosan, sehová nézve, egy határozott férfi vagy nő elől, az vezeti őket, át a Dékán utca felé – járt itt valamikor egy dékán vagy  rektor? – hirtelen megtorpannak a Retek utca sarkán, letáboroznak, és előszedik a cuccot, amit Lengyelországból hoztak: villanyfúrót, csőkulcsot, vasalót, fogókat, csipeszeket a férfiak, zoknit, lepedőt, abroszt, terítőt az asszonyok, elállják az utat, beléjük botlok, század-magammal, erőszakosak, hangosak, egymással is beszélnek, köpködnek, büdösek, hisz Varsótól, Krakkótól a Keleti pályaudvarig megizzadtak, majd bemerészkednek a térre is, csatlakoznak hozzájuk ukránok, vagy magyarul már nem tudó magyarok, hazai cigányok, óriási melltartót, hálóinget tartanak maguk elé, mutogatnak, sétálnak köztük széki népviseletbe öltözött erdélyi asszonyok, nagymamájuk kelengyéjét árulják, 4-es 6-os villamosra várók elé dugják a holmit, elmennek a metró kijáratához és vissza, a magyarul nem tudóknál papírra felírva, mi az ára a portékának…Ezek a lengyelek? Ilyen a lengyel nép? kérdezzük otthon egymástól. Ők voltak a szolidaritás? A világháború ellenállóinak a gyerekei? Hova jutottak?

És mi hova jutottunk? Tíz éve még munkába indultak tanácsi bérlakásukból, most nyomakodnak a borotválatlan, rendetlen szakállú, büdös, elhanyagolt férfiak és nők, indulnak ebédelni a vöröskereszt konyhájára. Hátukon a házuk, kezükben a holnap: a kezük üres. /Egy csöppnyi populizmus: B. Helén, K. Károly mellett siet el a bíró, aki a közös lakást a másik félnek ítélte. Neki csak a tyúkszeme fáj, azért siet./

Az Ostrom utca sarkán lévő OTP sok embert elnyel, leginkább a pénzüket. A Csaba utca felé a postapalotába mennek, vagy haza a közeli utcákba, a Hattyú utca felé a távolsági buszokhoz, a Lövőház utca felé a parkolóhoz, onnan kocsijukba és irány kifelé, a budai falvakba.

És közben mennyi elintézni való. Cigarettát venni. Levelet bedobni a postaládába, vajon kiszedik? A láda vándorol és évről évre mocskosabb. És most büdös: valamit beledobtak? Éhség: hotdogot ehetek, kólát ihatok, tiszta Amerika! Meleg szendvicset, édes-süteményt, ez aztán a büfé, itt minden van. Huzat, lepattogzott szegélyű piszkos pultok, beleakadt a műkörmöm, oda egy festmény, előbb a pénztárhoz megyünk, sorba állunk, a kasszírnő utóda, kifestett fogatlan dáma ad blokkot, sorba állunk a pultnál is, aki felest kér, kávét kér, csúsztat a blokk alá obulust, az kényszeredett mosolyt is kap, aki nem tejel, elélökik, odabasszák, löttyen a ruhádra, holnapra megtanulod a leckét, vigyorgó, bamba, fáradt, nyúzott, közömbös kis világodban, hát nem látod, mindenki maszkot visel. Mi van mögötte? Meg ne kísérelj lerántani egy álarcot!

*

És mégis  utolér az idő.

A tér nem változik, de – mivel szimbiózisban él a környezetével – nyomot hagy rajta minden. Kezdik dózerolni a Széna teret. Megszűnik az autóparkoló. Itt parkolt egyszer Őze Lajos, ballagott az autójától, szóltam neki, hogy égve hagyta a lámpákat, lemerül az akku. Igen, ilyenekre nem figyelek, mondta. Reflektorok közt élt, észre se vette, ez nem színpad. Lemerült. /Megköszöntem neki „A vén cigány”-t, amit 1955-ben, szilveszter éjszakán közönségének a lelkébe égetett./ Este sötétben, kerítéshez dűlve szerelmeskedett egyik utcabeli család tizenkét éves kislánya, legalább három fiúval, pedig csak eggyel akart.   Bezárják a Lövőház utcai autójavítót, munkanélküli lesz mindhárom kiváló szerelőnk. Körbefalazzák az 56-os emlékművet, harcolni kell érte, hogy megmaradjon. Pár éve emelték. Szabó bácsiék és a pesti srácok emléke odalesz? Hiába adták életüket? Ide, a Széna téri sínekre tolták ki a Déli pályaudvarról a vagonokat, abból tüzeltek a szovjet tankokra. Sőt legyünk pontosabbak: onnan támadták a nagy Szovjetuniót. És dózerolják a piacot. A régi, zöldre festett bódékat. Deszkák potyognak, csapolások mennek szét, fatáblák törnek. Egy kereskedő otthagyta az edényeit. Savanyúkáposzta Galgahévízről, füstölthús Pátyról, zöldség Püspökhatvanból, az atomhulladék-temető közeléből. Szép vastag a sárgarépa. Egyszer finom felsált adott a hentes. Madáreleség, embereleség. Kifőzde, egy tányér csülkös bableves. Kisfröccs. Bécsben a magisztrátus utóda nem engedi lebontani az ehhez hasonlót. Naschmarkt a neve, védett, egy deszkához se nyúlhatnak, este bezárják fatáblákkal. Afrikából jön osztrigát bekapni egy fekete férfi. Marseille-i hallevesre szaladnak ki a Theater an der Wien színészei. Mennyiféle Wurstot, azaz sültkolbászt árulnak legalább tíz helyen: kifőzde, kiskocsma, vendéglő keverékében. Fiatal nők vodkát, rumot isznak, mielőtt bemennek dolgozni a közeli Peep-shaw-ba. Tízféle reggelit rendelhet, aki hajnaltól betér az Amarcord-kávéházba, a la Fellini. Kávéból nyolcfélét. Hétvégeken tradicionális bécsi bolhapiacot tartanak, hirdetik is a bédekerek. Nálunk már épülnek a mamut-szemléletű bevásárlóközpontok /le se merem írni az ismert országok-tulajdonosok nevét/, eladják a postapalotát, a Városmajor végében álló házak is gazdát cserélnek, elzavarják az erdélyi, lengyel, ukrán árusokat, drága éttermek nyílnak, pub-ok, és mindez megváltoztatja a téren áthaladó, átszálló közönséget. Hektikusabb lesz, harsányabb, fiatalok csoportjai szinte átgázolnak az útjukba eső embereken, öregeken különöst, felspannolták magukat a plázák csillogásával, ritmusával, mutatják, hogy ők különbek ezeknél a tetves cammogóknál… A Margit-körúti fegyházra már csak a munkásmozgalom levéltári kutatói emlékeznek, a háború után lebontották, minisztérium épült a helyén, majd azt is lebontják, a Ganz Villany első felét is, a többit átalakítják, Millenáris lesz a neve, pártok nagygyűléseket tartanak benne, majd nemzeti identitású szórakoztató központ, hétvégeken országos gyerekzsúrokat tartanak, ez a közönség is betagozódik a térre.

Ahol már csak az emeleti Bisztró csapol. Pénzt. Azt majd megírja valaki. Az odajáró jó kislányok, ha nagymamák lesznek. /Fognak gyereket szülni egyáltalán?/ Lányok és fiúk, ha ép marad elméjük a kokótól, piától, ha kimásznak a katlanból. Akkor meg minek. Szégyellik, vagy elfelejtik. Lepra, kisstílű éjszakai élet. Matrózkocsmát játszottak. Tengerpartot, Mallorcát álmodtak. Világvárosi lebujt. Turbózták az unalmat. Mi minden cserélt gazdát. Tulajdonos vagyok, a saját testem gazdája, adok-veszek. Egy tulajdonos idejében otthagyta az éjszakát. Vettem kalózhajót, mondta. Víz alatti radarral halászok. Vettem  BMW-t, mondta, szereltem bele stúdiót. Miért adjátok 500-6oo forintért a pohár sört? kérdeztem. Nem én döntök. Miért hagytad ott? Muszáj volt. Egyszer megírod a történetet? Soha, kinyírnának. Hát ez a legenda?

*

DSCN0992 (450x600) DSCN0993 (450x600) DSCN0994 (450x600) DSCN0995 (450x600)   DSCN0996 (600x450)

DSCN0998 (600x450) DSCN0999 (600x450)

DSCN1000 (600x450) DSCN1021 (600x450)

DSCN1001 (600x450) DSCN1002 (600x450)

DSCN1003 DSCN1004 (600x450)

 

 

1987 április utolsó napjainak egyike. Talán 29-e vagy 30-a, szerda vagy csütörtök, tehát munkanap. Dél körül. Nem több egy-másfél óránál. Mennyi ez a tér idejéből, évtizedeiből? Semennyi. Mégis, érzékenységére utal, azt mutatja: időnként együtt lüktetett a történelemmel. Nem csak 1956-ban. Memento mori.

Az utolsó május elseje. A többi már nem igazi. Kádár János, balról Losonczi Pál, az elnöki tanács elnöke, jobbról Lázár György, a minisztertanács elnöke, utoljára pöffeszkedik együtt a teljes nyilvánosság előtt. Egy bebetonozott korszak búcsúja. A szocializmusé. /A következő évben már Grósz Károly, Németh Miklós, Straub F. Brunó triptichonját kellene kitenni./

Az emberek ugyanolyan közömbösen mentek mellettük, mint máskor. Gyerek, felnőtt, madár, kutya élte az életét. Mégis, ez utóbbi, a kutya fejezte ki – ő láttatja velünk, véletlenszerűen általam – az esemény filozófiáját.  A háromlábú kutya az esetlegesség, az idő törtrésze, a párhuzam, az ellentét. Torzó korzó. Csipetnyi egzisztencializmus, magamutogatás.

Ki tudta ezt a pillanatot? Nem tudtuk. Én sem azért fotóztam. Éjjel valami átsuhant az agyamon, magamhoz kellett vennem a fényképezőgépet, és katt. Ennyi volt. Igaz, a legpocsékabb napszakban, az óra bizonyítja, délben. De ekkor volt rá módom. A fotók először kerülnek nyilvánosságra. Senkit nem érdekelt. Nem sorolom fel, hogy kiket nem, szégyenletes lenne a névsor, akár élnek, akár nem. Lelkük rajta. Nem változunk, következmények nélküli nép vagyunk.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!