Körmendy Zsuzsanna /meg/tévesztése
Körmendy Zsuzsanna /meg/tévesztése
„Ennyire még a Kádár-rendszerben sem aláztak meg”, mondta K. Zs. a Heti Válasznak, ami megjelent 2015 március 19-én. /A történet a Google-on olvasható./
Körmendy engem viszont kétszer alázott meg, egyszer a Kádár-rendszerben, egyszer pedig az úgynevezett szabad országban. A továbbiakban csak tényekre szorítkozom.
A Mozgó Világ 1978 decemberi számában megjelent egy tanulmány K. Zs.-tól, címe „Legendák és valóságismeret”. Nyolc sűrűn szedett, apróbetűs írás, tartalmán látszik, hogy íróját nem kötötték gúzsba a terjedelemmel, a 67. oldal fele például üres maradt és két nagyméretű fotó is elfért közte. Az írás alcíme: „Törekvések és eredmények az újabb magyar prózában.” A második sortól kezdve többes-számban fogalmaz, bár nem szerkesztőségi cikk, mert az ő neve olvasható az írás alján. A harmadik sor is fontos, kijelenti: „Az utóbbi másfél esztendő prózatermésében válogattunk.” Szám szerint tizenhat – részben most induló, részben már korábban is publikált – író megjelent műveit elemzi, boncolja, értékeli, összefüggéseket keres. Nem tudom ellenőrizni, hogy mennyire vette szigorúan a másfél évet, de többeknél visszautal korábban megjelent műveikre is, vagyis szerepelnek egy-két-háromkötetes alkotók is, két-három-négy éve megjelent könyveikkel. Alapos, gondos munkát végzett, mert írói terveket is említ: kissé pontatlan mondatban írja, hogy Kurucz, Asperján vagy Lengyel Péter „egy egész regényt szervez az árvaságról.” A tizenhat író közt nem szerepelek, nevemet sem írja le.
Nos, 1975-ben megjelent a Szépirodalmi Kiadónál „Kristófok és megváltók” című novelláskötetem, 1977-ben pedig „Három év a kisházban” címmel regényem. Mindkettő a tűrés határán mozgott, és csak Márványi Judit, Fekete Katalin, Kónya Judit bátorságának köszönhettem a megjelenést, soha nem mondták meg, hogy mit kaptak érte, miattam… /A Kristófok és megváltók utóéletét megírtam a „Halál a táncházban” című írásomban, honlapomon és másutt is./ Lehetséges persze, hogy K. Zs. nem tartotta fajsúlyosnak, vagy egyáltalán nem került a látóterébe. Csakhogy a Mozgó Világ 1976 4. számában Eisemann György kritikát írt „A riporttól a megváltásig” címmel Kristófok és megváltók című könyvemről, 94-95-ik oldal. A 90-92-ik oldalon pedig olvasható Körmendy Zsuzsanna kritikája Balázs József könyvéről. /Balázs József mellékesen akkor a Mozgó Világ szerkesztőségének tagja. Balázs természetesen szerepel a nyolc oldalas tanulmányban is, újabb könyveivel./
Vissza az 1978 decemberi számra. Körmendy tanulmánya az 57-64. oldalon jelent meg. A 12.-31. oldalon szociográfusok válaszolnak hat feltett kérdésre. A 25.-26. oldalon én válaszolok és fényképpel szerepelek, előttem Serfőző Simon, utánam Tar Sándor. Tar Sándor létezéséről biztosan tudott K. Zs., mert többször írt róla. Ha még ez sem lett eléggé figyelemfelkeltő: a félkemény borító belső oldalán minden szerzőnek a rövid életrajza szerepel. Körmendyről annyit tudunk meg, hogy üzemi újságíró, ír novellát és kritikát. Az én rövid életrajzom is olvasható: „Siklós László…tizenöt évig dolgozott mint raktáros, könyvelő, segédmunkás, képügynök, adminisztrátor, kultúrigazgató, alkalmi munkás. Első riportja az Élet és Irodalomban jelent meg 1968-ban. Publikál riportot, szociográfiát, hangjátékot, novellát, regényt. Hat kötete jelent meg, kettő van nyomdában. Szabadúszóként dolgozik.”
Közel húsz évig kanosszát jártam ”Részeg halak vagyunk” című regényemmel, amire szerződésem volt a Szépirodalmi Kiadónál, előleget is kaptam, de nem fogadták el 1984-ben, mivel túl sötét képet festett az újabb nemzedékről /Részeg halak címen jelent meg 2001-ben/. Ezt a kálváriát megírtam „Az irodalomtörténet /meg/tévesztése elhallgatással” címen, itt nem ismétlem. Legalább húsz kiadónál kilincseltem 1990 után. 1999-ben a Magvetőhöz is szerettem volna elvinni. Hegedős Mária, aki „A család-regény”-em gondozta /1984/, már nem dolgozott ott. Megtudtam, hogy Körmendy Zsuzsanna az irodalmi szerkesztő. 1999 október 28-án felhívtam telefonon, bemutatkoztam, mondtam, szeretnék vinni egy kéziratot. Rövid választ adott: ismeretlen szerzőkkel nem tárgyalnak, a nevemmel pedig még nem találkozott.
*
Lehet, hogy 1978-ban Körmendy nem irodalomtörténetet akart írni, viszont természeténél fogva írása – sok más mellett – annak a része lett. Mint ahogy azzá vált Kulin Ferenc „Mérlegpróba” című tanulmánya, amit az Új Írás 1975 decemberi száma közölt. Ő körülbelül húsz-huszonöt induló, kezdő írót sorol fel, engem kihagyott. /Pedig akkor már ismertük egymást./ Előző évben jelent meg a „Válunk, válogatunk” szociográfia-kötetem fiatal házasok elválásáról /Móra kiadó/, annak körülményeiről és következményeiről. Amiről megállapították az elvtársak, hogy írásaim rossz fényt vetnek a szocializmus fejlődésére, mivel az ifjú generáció nem bízik a boldog jövőben, és nem hajtja végre a párt szellemi útmutatását. Hiba volt nyilvánosságra hozni statisztikával, meggyőző példákkal. Az ítéletet az akkor nagyhatalmú Nőszövetség elnöke, Erdei Lászlóné mondta ki, le soha nem írták, csak szóban terjesztették a pártközpont főszerkesztői értekezletein és másutt.
A gépezet működni kezdett. A zsdánovi magatartás kétféle formában valósult meg: az illetőt végsőkig pocskondiázni, sárba döngölni, hisz a tömegek mindent elhisznek a diktatúrában. Ez a módszer egy vékony olvasórétegnél esetleg fordítva hatott, viszont ők sem beszélhettek, írhattak másként. A másik forma: az elhallgatás. Mintha nem is létezne az a valami vagy valaki.
Körmendy 1978-as dolgozatában leírta az igazságot – az ötvenes évekről! Miről is írnak a mai írók? „Jelzések és érzelmi reakció, nyomozás a gyerekkor emlékeiben – ez a leggyakoribb megközelítés. Víziók a lesöpört padlásról, fekete autókról, könnyező édesanyákról. Meggondolandó, hogy a szabadságharc utáni időkről, az első vagy a második világháború éveiről, vagy akár a monarchiabeli esztendőkről izgalmasabb elemzések láttak a közelmúltban napvilágot, mint erről a félmúltról. Könnyű lenne azt válaszolni erre, hogy azok az idők már messze vannak, már mérhetőek. Csakhogy Spiró György, Dobai Péter, Balázs József regényei éppen hogy új „mérési eredményekkel” szolgáltak. Mintha a direkt politikai irányítottság éveiben traumát szenvedett művészi gondolkodás az új nemzedék szájával gyóntatná meg önmagát. Azzal a nemzedékkel, amelyik szó szerint gyermek volt akkor. A trauma leküzdése örökös, rögeszmés, nyílt vagy rejtett polémia formájában nyilvánul meg.”
Ezzel a szöveggel nyíltan benyalt a Kádár-rendszernek: a hetvenes években már nincs direkt politikai irányítottság és nem szenved traumától a művészi gondolkodás. Hát nem direkt politikai irányítás – durva beavatkozás – lett hamarosan épp a Mozgó Világ betiltása-szétzúzása, főszerkesztőjének leváltása, a Tiszatáj megregulázása, a Forrás példányainak bezúzása, a táncház-mozgalom gyeplőn tartása, a Nomád Nemzedék-kiadvány körüli botránykeltés, Csoóri Sándor szilenciuma, Csurka István szilenciuma, mindkettejük meghurcolása?? A félmúltból nem írásban, hanem a valóságban lett hirtelen jelenidő.
Tettenérhető tehát az a gyakorlat, hogy 1945 után 1990-ig kétféle irodalomtörténet létezett. Az egyik nyilvános volt, állampárti irányítással, csinnadrattával, az írók elismerésével, stb. A másik megíratlan maradt. 1990 után a marakodás, a szekértáborok átrendeződése nem sokat segített-javított. Elegendő megemlítenem Takaró Mihály erőfeszítéseit, Beke Albert megnyilvánulásait, Szörényi László írásait. De aki egyiküket sem fogadja el autentikusnak, idézek másvalakit. „Az egész magyar irodalomtörténet-írás határok közé volt szorítva: volt egy uralkodó diskurzus, amelyhez vagy alkalmazkodtunk, vagy kiírtuk magunkat az érvényes beszédmódból. Ez a két aspektus szoros kapcsolatban állt egymással.” Interjú S. Varga Pál irodalomtörténésszel, Irodalmi Jelen 2014 okt. 16.
Így aztán elhiszem, hogy Körmendy Zsuzsanna nem emlékezett a tizenöt-könyves íróra, /aki több mint két évtizedig publikált az Élet és Irodalomban, az Új Írásban, Kortársban, Jelenkorban, Alföldben, Palócföldben, Forrásban, Valóságban, Mozgó Világban, New Hungarian Quarterlyben, rádióban, antológiákban, stb./, sőt elhitte, hogy soha nem hallotta a nevem, vagyis alkalmazta az Orwell által megfogalmazott magatartást, átélve-megtartva annak szellemét: amit az államhatalom nem akar tudni-tudatni, az nincs. Amit 1990 után a szekértáborok/pártok hangadói nem akarnak, az sincs. Ha mégis felüti a fejét valaki a földből, vakondnak nézik és ráijesztés után úgyis eltűnik, elbújik. Ha pedig elbújik, sorsa: Sötétség délben.
Mindezt bővebben megírtam „Az irodalomtörténet /meg/tévesztése elhallgatással” c. írásomban. Honlapomon.
