A magány természetrajzához
A magány természetrajzához
ez az írás kényszerszinglik, kényszermagányosok címen is szerepelt honlapomon, talán félreérthetőn, mert többről van szó
A magány természetrajza szeszélyes. Rátörhet az emberre öregen és fiatalon, betegen és egészségesen, jómódban és szegénységben, sikeresen és kudarcosan, városon és falun, világvárosban és tanyán, családban és fizikai egyedüllétben, legjobb barátok közt, átmenetileg és szinte végleg…
1960 körül, Budapest, Váci úti Hajógyár. Az üzem tengerjáró hajókat gyártott parti vizekre Egyiptomnak, úszódarukat kikötői rakodáshoz, többek közt Szíriának. A hajók leúsztatását a vízállás határozta meg: a hidak alatt elférjen a Fekete-tengerig. A daruk gémjét viszont le kellett bontani, a fedélzeten rögzítették. Az ötven, száztonnás óriással mindig utazott egy mérnök, aki vigyázott rá az úton, és a helyi kikötőben irányította az összeszerelést, majd átadta. Az út egy hónapig tartott folyón, tengeren. Felvitték neki harminc napra az élelmet, konzervet, ivóvizet, és útnak indította egy vontató. Ismertem ezt a középkorú, egészséges, vidám úriembert /nem elvtárs volt/. Faggatták, mennyit fog unatkozni, mennyire lesz magányos. Ezeket a fogalmakat nem ismerte. Vett egy műszaki könyvet, amit tanulmányozott, és vitt magával harminc regényt. Az Olcsó Könyvtár köteteit, darabja három forint, egy kiló kenyér ára. Magyar és külföldi írókat vegyesen. Minden nap elolvasott egy könyvet, és este bedobta a folyóba, majd a tengerbe. Visszafelé ugyanis repülővel jött. Mindig kipihenten, lebarnulva, stressz nélkül ért haza. A mai nemzedéknek le kell írnom: semmilyen telefonja nem volt. Még nem találták fel a mobilt. A vontató csak üzemanyagot vett fel, kikötés időrabló és drága lett volna. A férfi jelekkel kommunikált a fedélzetről. Kell-e magyarázni, miért nem lett magányos?
*
És lehet, hogy ez az ember kivétel volt. Ugyanis a szocializmus évtizedeiben tombolt a magány, még akkor is, ha erről hallgattak, vagy letagadták. A magány a kapitalizmus betegsége, mondták az ideológusok. Minden felnőttnek volt munkahelye. A közösségi ember fogalma volt-lett a marxi-lenini eszmerendszer szlogenje. Márpedig annak alapján senki se lehet magányos, a munkahelyi rendszerek mindenkit besoroltak valahova. A legifjabbakat a kisdobos-, az úttörő-mozgalomba, a nagyobbakat a KISZ-be /Kommunista Ifjúsági Szövetség/, a felnőtteket a szakszervezet és a párt különböző egységeibe, s nem utolsó sorban a szocialista brigádmozgalomba. Olyan sűrű programokkal láttak el minden korosztályt, hogy kibúvót nehezen lehetett találni.
Ám dokumentum van rá, hogy a valóságban nem így volt. Dokumentum dolgozószobámban, egy kiadatlan kézirat formájában.
Néhai feleségem, Sulyok Katalin – azokban az évtizedekben a Nők Lapja munkatársa, riportere – l985-86-ban irt egy könyvet, olyan szociográfiának minősítem, ami esszével keveredik: oknyomozó módszerrel készült, számtalan hozzá irt olvasói levéllel alátámasztva, mindegyik tovább viszi-fűzi a magányos emberek helyzet-elemzését.
Azért írom le a könyv tartalmát, hogy lássuk: mi az, ami már akkor megvolt, nem is csíra-állapotban. Számtalan momentum lesz ismerős…
Sulyok Katalin Veres Pétert idézi, aki az 1960-as évek közepén írta naplójában: sok fiatal, csinos, okos, sikeres dolgozó nő nem megy férjhez, nem szül gyereket, részben azért, mert igényes, a környezetében nem talál magának való férfit, vagy nőtlen, szabad jelöltet, erejét ekkor karrier-építésre használja, majd magára marad, sőt magányossá válhat.
Ennek nyomán figyelt fel rá Katalin, valóban így van-e. Mégis, várt a témával a nyolcvanas évek közepéig, akkor lett látható jelenség a magányossá váló nők, férfiak tömege. 1./ Először falvakba ment, harminc-negyven éves nőket szondázott. Egyedül élő védőnő, aki városból költözött oda, még barátot se tarthat, mert figyelik, lejáratják. Karriert építők: egy gyár igazgatóhelyettese, pártbizottság női munkatársa – nekik példával kell járni, jóerkölcsöt mutatni. Tőlük ráadásul félnek a férfiak. Rangon aluli férfit nem is tudnának elviselni. Három egyetemet végzett KISZ-vezető volt szerelmes, gyereket is szeretne, igényét leadta, ma már bármilyen férfit vállalna, aki tud gyereket csinálni. Egy másik, diplomás hölgy viszont vállalt gyereket, aki felnőtt, úgy vált magányossá. 2./ Férfiak harminc-negyven között. Hirdetést adott fel egy 36 éves nő, aki bármilyen normális férfivel élne, gyerek se számit, sőt bárhová, tanyára is költözne, erre a hirdetésre száztíz levelet kapott egyedül élő férfiaktól. Néhány levelet átadott Katalinnak, felkereste a férfiakat. Meglepő helyzeteket talált. 50 éves férfi anyjával él, aki harminc éve minden menyasszony-jelölt bemutatásakor beteg lett, sőt öngyilkosságot kísérelt meg. Hamarosan sikeresen elkövette. Gépkocsivezető, mindig úton. Tanyasi férfi, aki nem titkolta, az újasszonyt rengeteg munka várja, s jó lenne, ha traktort is tudna vezetni. Faluról városba került, ott dolgozó férfiak, akiknek falusi lány már nem kell, városiaknak még ők nem kellenek. 3./ Gyermeküket egyedül nevelő anyák. Két gyerekkel gazdálkodik. Másik anyjával él, rádöbbent, hogy sem anyjára, sem gyerekeire nincs ideje, annyit gürcöl értük, mindnyájan magányosak. Falun élő anya két gyerekkel, férje Budapesten dolgozik, aki elé szombaton megy a feleség, talicskával viszi haza, annyira részeg. Egy anya két fiával, akik felnőttek, otthagyták őt, magára maradt. 4./ Gyermeküket egyedül nevelő apák. Akik némán tűrnek. Feleség elhagyta a családját, elkurvult. Tibi néninek csúfolják a gyárban. Nem csoda: a férfi viszi gyerekét az óvodába, szalad haza főzni, mosni, takarítani, stb.. Katalin tizenöt okot talált arra, miért marad magára az apa. Pedig kapnának nőt, feleséget – feltételekkel. Az egyedül maradt nőnek még van lehetősége karriert építeni, az egyedül maradt apáknak már nem. 5./ Nyugdíjas nő 65 évesig. Elvált, özvegy, szüleit eltemette… Sok előnye van az ilyen életnek, maga osztja be idejét, erejét, pénzét, de… Mentsvár lenne: igazi barátnő. Egy magányos nő levelét a Nők Lapja közzétette, 186-an írtak neki, nők, férfiak. Kiderült, sokan valamilyen rafinált szándékkal. 6./ Férfiak hatvan fölött. Egy fiú irt Katalinnak: apjának szerezzen valakit. Tanyán élő kért segítséget. Meghalt a faluban egy asszony, a temetésén özvegy nők sírnak, részvétet nyilvánítanak a férjnek, és hamarosan lecsapnak rája… 7./ Hetven év fölött is próbálkoznak, már betegen, csak éppen tornyosultak az akadályok, lakás, ház, ingóságok kié legyen? 8./ Végül egy három generációs, családot mutat be, akik szeretik egymást, mindent megtesznek egymásért, és mégis, boldogtalanok…
A kéziratra szerződést kötött a Szépirodalmi könyvkiadóval, előleget is kapott rá, ám két évig elutasítás nélkül feküdt náluk, végül visszaadták. Vajon miért? Nem találták jellemzőnek, bizonyítottnak, kevés volt a statisztika, és hát nem vet jó fényt a szocializmusra, ha mégis igaz?
1990-ben más kiadókhoz vitte. Ajánlásából idézek: „A kézirat újraolvasása után rádöbbentem: időszerűbb, mint valaha. Mert hiába van egyesület, szervezet, ilyen-olyan klub, az mindenki számára megközelíthető-e, időben elérhető-e? S aki eddig magára hagyatottan élt, az nehezen bújik elő barlangjából. S ha mégis rászánja magát, ad-e melléje nappalra-éjszakára társat bármelyik szervezet? Az anyagi gond pedig – mindent egyedül megoldani – csak erősíti a magány-érzetet. Ehhez napjainkban még a létbizonytalanság, a munkanélküliség réme is társul valódi társ helyett.”
A kézirat címe: „Országos magány.” Lehet, hogy ez a kudarc oka?
*
És most megint kezdik beismerni szociológusok, pszichológusok, hogy tombol a magány! Hogyan, abban a korszakban, amikkor a közvetett kapcsolatok szinte kitöltik az emberek hétköznapjait, ünnepeit, nappalait és éjszakáit?
Ma virtuálisan együtt /lehet/ a család. Ismerek egy nagyon összetartót, falun élnek. A harmincöt éves fiú – régebben agglegénynek hívták – gyakran dolgozik éjszaka, amikor végez, reggel hatkor telefonon hívja az anyját. Vagy az anyja hívja őt. Mi újság? Semmi. Hogy telt az éjszaka? Jól. Rosszul. A családos lány hétkor hívja az anyját. Mi újság? Most keltünk fel, a nagyobbik gyerek egész éjjel sírt, a kisebbiket viszem orvoshoz, nekem mennem kellene dolgozni, az uram még úton van /kamionsofőr/, nem tudom, mikor eszi haza a fene, csók. A papa az erdőbe megy dolgozni, az asszony óránként hívja, mert nem mindenütt van térerő. Mi újság? Vágjuk a fát. Ezért hívtál? Hazafelé hozz kenyeret. Persze, az erdő tele van pékkel meg kenyérbolttal. Nagymama sokára kászálódik fel a szobájából, bejön a konyhába, savanyú arcot vág. Mi baja már megint? kérdi a menye. Rám se néztek, ha rosszul lennék, mondja fájdalmasan. Telefonáljon, ott a mobilja, csak meg kell nyomni a 3-ast. Nem az 5-öst? Akkor dörömböljön. A fájós kezemmel? Csináljon magának reggelit, nekem más dolgom van. Egész nap senki nem szól hozzá, visszacsoszog a szobájába. Telefonál. Mi baja? kérdi a menye. Kipróbáltam a telefont. Délután újabb híradások. Most ülök a vonaton, most szállok le, egy mámi totyog előttem, mindjárt lelököm, tele mind a két kezem, egyikben telefon, alig birok kapaszkodni… Este a fiú megy dolgozni, délután öttől nem volt semmi újság, elköszön az anyjától. Majd hajnalban hívlak, csók.
A vasárnapi ebédre mindannyian hazamennek. A terített asztalhoz. Nagymama akkor jön be a konyhába, amikor érzi az illatokból, kész az ebéd. Jöhetett volna segíteni, duzzog a menye. Múlt héten rámszóltál, ne lábatlankodjak itt. Rosszul pucolom a sárgarépát, a gyökeret. A fiú beviharzik. Anyu, levest nem kérek, adj pörköltet, mert máris mennem kell. Dolgom van, nem mindegy? Megérkezik a négytagú kiscsalád is. A sofőr leteszi a feleséget, a gyerekeket, nekem most el kell mennem, hív a főnök. Az anya otthagyja a gyerekeit, most ér rá a fodrászom, délután névnapra megyünk, ilyen borzas hajjal nem lehetek. A férj fát vág két haverral, még nem fejezték be, indulatosan szól be telefonon, hagyjál békén, majd zabálok, ha akarok. Nagymamára ráhagyták a két gyereket, egyik hány, szól a menyének, az szól a lányának, jöjjön, mert hisztizik. Na, akkor a manikűr elmarad, a műköröm csere elmarad, ezzel az ócskával kell poharat fognom, majd hátradugom, mérgelődik anyuka. A fiú estefelé szól telefonon, finom volt a pörkölt, de inkább rántott húst enne, ha van, bevihetne neki az anyja a munkahelyére. Megsüti, autóval beviszi a városba. Beszélni nincs idő, csak a kerítésen adja be. Este tízkor még mindenki beszél mindenkivel, reggel hatig már nem beszélnek és egy hétig nem találkoznak.
*
Így történik ez akkor is, ha valami rendkívüli történik, amit azonnal megosztanak egymással. Képzeld, én lettem a csoportban a legjobb, kitüntetést kaptam, oklevelet kaptam, előléptettek, a többiek majd megpukkadtak az irigységtől, a főnök csak nekem csókolt kezet, meghívott a jachtjára hétvégére, most megyek fürdőruhát venni, bár az irigyeim megjegyezték, arra nem lesz szükség, képzeld anyu…apu…tesókám… Most csak ennyit, majd este többet, majd a hétvégén bővebben…Este újból elmondja, hétvégén újból elmondja, majd ha együtt leszünk, elmondom… Aztán, amikor végül együtt lesznek, az öröm valami másra vált át, mert nincs sok idő, ne vacakolj az ebéddel, mért nem pizzát rendeltél tizenegy ötvenre, mit piszmogsz a húslevessel, na szia, én megyek, én nem is jövök…Együttes öröm helyett marad a puszta dicsekvés, hiszen már mindent elmondtak, amit érdemes, amit lehetett, a többit pedig, hogy mi történt a jachton éjszaka, úgyse mondja el a szüleinek, na és, kit érdekel, hogy kurvának neveztek?
A család meg van győződve arról, hogy ők nem magányosak. Hisz folyamatosan együtt vannak az éterben. Pontosabban: a levegőben. Szellemük ott lebeg szanaszét.
*
A vásárlás, a fogyasztás ma már nem egyenlő a boldogsággal. Azt meg kell mutatni a világnak: elsősorban a családnak, rokonoknak, ismerősöknek, jóbarátoknak és ha vannak: az irigyeknek, ellenségnek. Erre évezredekig a személyesség, a találkozás volt jellemző, majd a levél, és a huszadik században a fénykép. Ma már ezek mellé – vagy helyébe – belépett a közösségi háló is.
Azaz a vásárlást, fogyasztást dokumentálni kell, a boldogság helyett a boldogulással dicsekedni. Bármilyen módon, akkor is, ha az csak a látszat.
Nemrég egy család felnőtt lánya feltett egy fotót a közösségi oldalukra, anyja-apja születés- vagy névnapját ünnepli. A fénykép egy étteremben készült. A tágas étterem egészen üres, ott csak anyja-apja ül, előttük üdítős üvegek, poharak. Teríték nincs, ételek nincsenek. A fotó alá lányuk odaírta: Vacsora előtt. A népes család unokával, vővel, mennyel, sehol. Pedig mindig együtt vannak. Mi történt? El kellett játszani, ha mások így ünnepelnek, nekik is telik rá. Csak épp a rendezés nem sikerült. Szánalmas lett a látvány. Aki nem bír annyit fogyasztani, olyan jómódban élni, mint barátaik közül jónéhányan, annak kisebbségi érzése van, az úgy érzi, elszigetelődik, magányba süllyed… Így éltek már a dzsentrik is, csak ők nagyvonalúan, profimódon /lásd Csíky Gergely, Szigligeti Ede színdarabjai, Mikszáth-regények, Móricz-regények és novellák sokasága, stb./ A dzsentri másképp szervezte: megrendelte a többfogásos vacsorát, italt, elfogyasztotta, és valaki kifizette helyette a számlát…A mai kor emberének már nincsenek meg az eszközei, módszerei, kultúrája. Ezért – mivel pancser-mód hajtották végre a magamutogatást – többszázezer család ment tönkre, lásd a felvett autóhiteleket, lakáskölcsönöket, mert új autó kellett, nagyobb lakás kellett, új bútor kellett, stb. Kivétel persze, aki alapvető szükségletet elégített ki, és addig nyújtózkodott, míg a takarója ért. Az a sokszázezer család pedig belezuhant a csődbe, magára maradt, szétzüllött, elvált, depressziós lett, magányossá vált. Mindez persze az én olvasatom. Aki másképp látja, hát lássa.
*
De jó, hogy van nálam mindenféle készülék, úgy megyek el hazulról – negyven perces út a munkahelyemre – mintha a sivatagba indulnék, hagyományos telefon, okos telefon, töltőállomás, fülhallgató kettő is, mert az egyikkel már nem mehetek nyilvános helyre, olyan elavult, pedig az a jobb…viszem a laptopot is, fontos levelet várok a barátnőmtől, megenne a kíváncsiság, ha csak este olvashatnám el, mi történt vele Kanadában, Dubaiban az első napon… A munkahelyemen minden lehetőséget kihasználok, ha félrenéz a főnök, ha kimegy a szobából, ha vécére megyek, stb., hogy elmondjam a legfontosabb dolgot, amit már este is akartam, kora reggel is akartam, képzeld, az a szemét Janó este hogy viselkedett velem, persze hogy a pénz, megígérte, másnapra szerez egy milkót, de a képembe röhögött… És Ildikó, Angéla, Noémi nem tudja, el se hinné, hogy a túl sok közlés visszájára fordulhat. Most éppen jó hírt kap: apja eladta az ócska autóját, jó áron, mert sikerült letagadni egy karambolos motorjavítást, amit a vevő nem vett észre, sikerült visszatekerni a kilométerórát százezerrel, a balek azt se vette észre, na ezt csak szóban mondja, de a fészbukra felteszi az ócska autónak a fotóját, ilyen volt, és felteszi mellé az újat, ilyen lett, hadd pukkadjanak az ismerősei, akiket illet, persze várja a dicsérő elismeréseket, tetszik, ugye hogy tetszik, naná, megnézték az unokatestvéreim is, a lelépett barátom is, a volt férjem is, az edzőtermi haverja is, csak aztán észreveszi, nem mindenkinek tetszik, naná, az irigyeim, hadd tegyék, majd azt veszi észre, hogy közömbösek lettek, nincs reagálás, hát milyen bunkók, nem osztoznak az örömömben? Nem, mert a fészbuk mellett még telefonüzenetet is kaptak, még sms-t is, és valahogy ez a sok közlés közönybe ment át…nem kapott választ, gratulációt, semmiféle virágcsokrot, jókívánságot, boldogságot…a közöny pedig ez esetben Ildikó, Angéla, Noémi számára csendes magányba olvadt…
*
Vannak, akik választják a magányt. Sokan választják a magányt. Előbb persze nem fogalmazzák meg. Elválok attól a tróger férfitól, attól a szajha feleségtől, inkább élek egyedül valameddig, később majd meglátom. Azt persze senki nem tudja előre, hogy az egyedüllét – előre nem látott körülmények miatt – manifesztálódik, és a kényelmesnek tűnő életforma-életmód /nem függök senkitől/ átvált lelki effektusba. A döntés maga szükséges volt – úgy véli az egyén – vagy annak látszott, csupán a következmények-körülmények nem lettek kiszámíthatók. Variáns ezerféle. Szülő a gyerekétől távolodik el, gyerek a szülőjétől, testvér a testvértől… Az önállóságot választó férfi vagy nő nem kapja meg szüleitől, testvérétől-testvéreitől, barátaitól, rokonaitól azt a támogatást, amit azok megígértek. /Ez lehet anyagi, dologi, segítség a gyereknevelésben, főzés, pénz kölcsönzése, stb./ Egyik családtag kihasználja a másikat, egyik dolgos, minden forintot élére rak, a másik link, ki kell szolgálni, folyton kölcsönkér, unoka a nagymamától, lány az apjától, és ha nem kap elegendő támogatást, elhidegülnek egymástól, extrém esetben a fiatal kifosztja, vagy agyonveri szüleit, nagyszüleit. Előtte persze fokozatok vannak, de a magány már kialakult. Akkor, amikor az illető magába fojtja érveit, indulatait, és csak a robbanást észleljük.
*
Számtalan a tudatosan egyedül élő fiatal férfi és nő, különösen aki már igazi nőnek érzi magát. A szingli-létnek irodalma van, hálás téma, vallomások, regények, filmek, maguk az átélők igénylik a nyilvánosságot. Divat beszélni róluk. Valamikor úgy hívtuk: vénlányok. Zsófi nem ment férjhez, nem alapított családot. A férfi agglegény volt, félt a nőktől, mulya volt, közömbös, stb. Ma finomkodunk, minden más sértésnek számít. Senkit nem szabad elemezni, inkább éljünk hazugságokban. /Szociográfia helyett, mélyinterjú helyett bulvár-feldolgozás, egy flekken, sok fotóval, kényes helyzetek kinagyítva./
A szingli maga választja életformáját, mert így jó neki, vagy kényszerűségből lett azzá. Aki maga választ, az nem akar felelősséget, terhet vállalni magára, se férfinak – egy idegennek! – alávetni magát. Se gyereket szülni, nevelni. Kötöttség, feladat, lemondás kerülendő. Carpe diem. Élj a mának. Egyszer élünk! A második világháború után sokat idéztek egy verssort: „Ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál.” Csakhogy a költő, Babits Mihály olyan kötelességtudón élte minden percét, vállalta a feladatokat, a munkát, a jellemes viselkedést, majd a betegséget…ahogyan későbbi idézői közül talán kevesen. Ma, mintha a végítélet jönne. Ez az életérzés a második világháború után, a túlélő ifjú nemzedékben terjedt el, és időzött sokáig. Ma már ennek a félelemnek semmi nyoma, maradt a jópofa lazaság, a liberális eszme, a szekuralizált hétköznapok, az erkölcsi érvek-ellenérvek-fogalmazások nélküli mának élés. A következmények számbavétele nélkül.
Csakhogy. A magányos nő vagy férfi addig magabiztos, jókedvű, vagány, amíg jól keres, függetlenségének megvan az anyagi alapja és egészséges. Nézzünk körül, látunk-e, ismerünk-e szegény, állástalan, beteg, öregedő, szerencsétlen szinglit, nőt vagy férfit? Azt már másképp hívják. Tegnapi barátai, társasága, sőt az autóját javító szerelő, az előzékeny pincér, a mosolygó bárpultos, a taxiba segítő portás, a nyaralójába, jachtjába invitáló bankár, stb. egycsapásra eltűnnek. Ha még megvan a lakása, értékei, autója, szép lassan elolvad. Eddig ő nem vállalt senkit, most őt nem vállalják. Talán egy másik szerencsétlen, egy vérszerinti rokon, egy rég eldobott barát, szerető megsajnálja a magányos, szerencsétlen embert…? De már nem tudja pótolni anyját, apját / betegek vagy már meghaltak/, bármilyen rokont, felnőtt gyereket, gondoskodó kislányát, akit nem szült meg, stb. Ott fekhet egy kiugrórugós matracon lázasan, étlen-szomjan, várhatja az orvost, meg a pizzafutárt, ha még tud az ajtóig menni.
*
A magányos férfiak egy része jobb helyzetben van, ha elvált anyja neveli. Az okos fiú a pubertás utáni felnőtt állapotában nem biztos, hogy azért marad mellette, anyja ne maradjon egyedül, akinek válása óta nincs más, csak őt szolgálja ki, minden kívánságát teljesíti. Riport-útjaimon a 70-80-as években többszáz család életébe láttam bele /A házasságok a földön köttetnek; Válunk, válogatunk; Gyerekek veszélyben c. szociográfiák kapcsán, és jónéhányukkal még sokáig tartottam a kapcsolatot/, a lényeg annyiban változott az évtizedek során, hogy kiteljesedett a folyamat, nyíltabbá vált a szándék: ki, mit, miért vállal. Egy huszonkét éves férfi mondta: fárasztó lenne, ha egy idegen nőnek kellene elmagyaráznom, milyen inget vasaljon szombat estére, hogy vesse meg az ágyamat, milyen párnát tegyen a fejem alá, hogy főzze a csülkös bablevest, milyen módon fűszerezze a pacalt, stb. Anyjával a legbensőségesebb viszonyba került. Amikor elváltak, a férj-apa elhagyta őket, vagy anyja zavarta el a férfit, hat-nyolc-tíz éves korban maradtak ketten. Anyja minden búját-bánatát a kisfiának mondta el, ő lett a megértő társ, majd ő lett élete értelme, akiért érdemes dolgozni, fáradni, élni. A kamaszkorban anya lett a megértő, babusgató, csalódásoktól óvó, tapasztalt, szinte angyal…. olyan angyal, akinek persze teste van, illata, mosolya… Régebben használtak erre egy találó kifejezést: anyja majomszeretettel csüng a fián. Még nem volt játékfilm, útifilm, videó, de sokat tudtak – leírásokból – a majomcsaládról, a majmok viselkedéséről, hogyan hordja éveikig a hasán, tetvészi, óvja, őrzi, stb. Ma is tudunk pontosan fogalmazni: anya és fia közt a legmeghittebb viszony alakult ki. Ebbe minden belefér, hisz a lakás ajtaja zárva, éjjel-nappal együtt lehetnek mögötte. /A tabukról még csak az USA-ban és a németeknél lehet beszélni, írni, dokumentálni./ Kapcsolatukat gyakran igazolja a külvilág változása, ha az betör hozzájuk. Például ha az anya férjhez akar menni, akár a fia kamaszkorában, akár később, ez utóbbi kimutatja féltékenységét. Ha pedig kész tény lesz, s összeköltöznek, gyakran elmérgesedhet a viszony, hisz már nem a fiú a legfontosabb anyja életében. Ha pedig a felnőtt fiú csajozik, sőt bemutatja a lányt anyjának, esetleg megházasodik, az anyja válik féltékennyé. Ismertem olyan nőt, aki belebetegedett, más pedig elmart minden lányt kisfia mellől. Hogy mennyi ebből az önzés, a szeretet, az érzelem és rejtegetett érzékiség, senki nem tudja elemezni, de kívülállóknak nem is fontos. Az tény, hogy valamelyikük ebben az esetben halálosan magára marad, magányába zárkózhat. És az ilyen férfiaknak már soha, egyetlen leány, feleség nem fog megfelelni. Terjed tovább a szingli-tömeg: azok a lányok-nők, akiket már nem vesznek felségül, azok a férfiak, akik már nem házasodnak. Kincstári propaganda-gépezet, államtitkárság, mozgalom, stb. ezen nem változtat. /Lásd honlapomon: Anya és fia, lánya közti kapcsolat – torzulás?/
*
Aki egyedül él, beoszthatja az idejét, minden dolgát, ügyét el tudja intézni, ha feladatot vállal, végrehajtja. Kontrollál, eleinte kicsit kívülről is nézi önmagát: jól csináltam? És honnan tudja-érzi, hogy már nem működik a kontroll? Amit tükör nélkül elveszíthet és szétszórt, zaklatott lesz, nem bír figyelni önmagára? Ha már évek, sőt évtizedek telnek el?
A magányos ember kiszolgáltatott. Megismerjük: szaga van. Vagyis észlelhető, látható. Betoppan hozzám a szomszédom, Zsófi néni vagy Béla bácsi, ebéd utáni pihenőmből ocsúdok, kérdi, nem zavarok? De máris leül, csak egy percre jöttem, azt akarom elmondani, mi történt velem tegnap este, és már mondja a számomra érdektelen részleteket, tegnap este hét előtt becsengetett az unokám, nem is hét előtt, hanem hét óra után, mert megnéztem az órát, de lehet, hogy az a múltkori alkalom volt, amikor már sejtettem, hogy a faliórában kimerülőben az elem, ezért késik…és nagysokára rátér a lényegre, ha ugyan van-lesz lényeges eleme a mondókájának, persze, az ő szempontjából van-lesz, mert elsősorban beszélgetni akart, találkozni valakivel, aki meghallgatja, mivel rettentően magányos. Csakhogy…soha nem kopogtatott még hozzám azzal, jaj szomszédasszony, csak nincs valami baja, mert napok óta nem láttam, nem is hallottam a kopogását, mert hallom át a vékony falon, hogy már megint máshova akasztja a képeket, mert nem jó helyen vannak, gondolkodtam ám azon, mit ábrázolhatnak, de nem bírtam rájönni, talán téli táj lehet, de akkor minek a piros foltok, na még a rádióját is figyeltem, mert olyan komor muzsikát hallgat, egyszer láttam, ahogy sokan cincognak a hegedűkkel, el is gondolkodtam, minek pazarolnak annyi hegedűst, volt vagy harminc, még nagybőgősök is, azok meg olyan lassan húzták a vonójukat, elaludtam volna, ha nem olyan hangosak… Meg aztán azzal se kopogtatott be, megyek a közértbe, hozzak-e valamit magának, ugye egy liter tejért kár lemenni, de ha legközebb megy, szóljon be nekem, hozatnék magával sót, lisztet meg cukrot, kérjen kisebb csomagolást, nem kell nekem kilós, mondja meg, szegény öregasszonynak lesz, mikor fogyasztok el én egy kiló sót…
Talán ez lenne a kulcskérdés: segíthetünk-e valamiben egymásnak? Akár betegen, akár egészségesen, habár a mi korunkban ez utóbbi már relatív… És ha kölcsönös az egymásra figyelés, már nem is vagyunk annyira magányosak. Emellett el kellene viselni az őszinteséget, igen, most nagyon zavar, mert gyógyszert vettem be, fáj az epém, a májam, görcsöl a hasam, szédülök, várom az orvost, most telefonáltam a lányomnak, mire az orvos megjön, meg kéne mosakodnom…Ehelyett: jaj, én is úgy szédültem tegnap délután, nem is csak délután, talán már reggel, amikor felkeltem, mikor is, nyolckor ránéztem az órára, bár nyolckor nem szoktam kelni, pedig még a faliórát is megnéztem, le is vettem a falról, ahhoz székre kellett állnom, na mondom, most szédülök le a székről, csak lepiszkáltam, biztosan kimerült benne az elem…
*
Özvegy nők és férfiak tömege él ma egyedül Magyarországon, számuk napról napra növekszik. Az egyedül-élés bizonyos idő elteltével átalakul magánnyá. Először sokan örülnek, maguk osztják be idejüket, erejüket, nem kell alkalmazkodni – ez akkor is kellemes érzés, ha régebben szerette azt, akivel együtt élt. Ahogy idősebb a test, a szellem, úgy válhat teherré a másikra figyelés, annak kiszolgálása, rossz szokásai, stb. Ettől jó volt megszabadulni. Csak aztán parttalanná válik ez az érzés… Bármikor rátörhet a magány.
ÉS mégis: idősebb korban kötöttségek nélkül sokan találnának maguknak társat. Elváltak is, özvegyek is. Városon van egy kisebb-nagyobb lakása, falun kisebb-nagyobb háza. Tehát be tudná fogadni az új társat.
Sajnálatos, hogy a pszichológusok elsősorban a lelki okokat-gátakat vizsgálják. Azt mondják, idősen nehezen viselik el az emberek mások – számukra ismeretlen – szokásait. Ebben van igazság. De legalább ennyire meghatározó tényezők a materiális okok, az anyagiak. Volt egy idősödő íróbarátom, aki fiatalon és középkorúan sose volt egyedül, bár nőcsábásznak nem mondanám, azon a határon mozgott. Öregkorára betegen, magányossá vált. Mi történt? Régebbi feleségei /három/, fia és lányai az ország távolabbi részében éltek, ott alakítottak ki egzisztenciát. Hozzá még így is csapódtak nők, ám amikor megtudták, hogy nem ők lesznek a tokaj-környéki szép nagy ház örökösei, akkor sem, ha megesküsznek, leléptek. Az egyik hölgynek saját lakása volt, tehát nem került volna utcára. De úgy gondolta, azt a lányának adja, ő pedig örökölni fogja – hamarosan – a beteg öreg vagyonát. Arra egyikük sem gondolt, hogy közösen vásároljanak kisebbet, egyenlő feltételekkel. Mindketten ragaszkodtak a sajátjukhoz. Mi kívülállók ne foglaljunk állást, ki tette jól, ki nem. Tény, hogy barátom nyomorultul halt meg.
Egy másik példa. Az idős férfi saját városi lakásában élt, barátnője is a sajátjában. Amikor a férfinak már szüksége lett volna naponta a segítségre, barátnője akkor is csak pár órára ment oda hozzá. Indok: neki ki kell szolgálni a kisfiát, reggelit ő készít neki, a tiszta inget ő készíti ki. A kisfia negyvenkét éves volt ekkor.
Arról is kell beszélnünk: kalandorok lesik-figyelik azokat az idős, egyedül élő nőket és férfiakat, akik becserkészhetők ígéretekkel, mézes-mázos hazugságokkal. A bácsik gyakran el is hiszik, hogy a nála harminc-negyven évvel fiatalabb nő a két szép /öregedő, vaksi, vizenyős/ szeméért költözne-költözik hozzá… A nénik elhiszik, hogy egy bácsi a lányával, a két szép szeméért költözik-költözne hozzá… Mennyi tragédia, kifosztás, súlyosabb esetben gyilkosság származik ebből! Joggal bizalmatlanok hát, inkább vasrácsot, láncot, három-négy lakatot szereltetnek fel ajtajukra, és nem tudják, hogy ezzel méginkább sérülékennyé válik életük. Haláluk.
*
Lehet-e magányos egy fiatal, ha egészséges, mozgásképes, megvan minden végtagja, tud járni, működnek érzékszervei, tud beszélni, hall, lát… Nincs tudatában a lehetőségeinek! Mostanában kísérleteznek: egy-egy iskolából elvisznek gyerekeket vakok intézetébe, hallássérültekhez, mozgásszervi fogyatékosokhoz, néhány órát abban a helyzetben kell nekik élni, mozogni, beszélni, stb. Sokan ráébrednek valamire! Bár megmaradna bennük a tapasztalás, pici katarzissá alakulna át bennük! Valamennyivel boldogabbak lennének.
Lehet, sok fiatal nincs tudatában a helyzetének. Márpedig, ha nem becsüli a saját állapotát, ha természetesnek veszi: tanulhat, ruhája van, otthon étel várja, minden este ágy, meleg szoba, hideg-meleg vizes zuhany, vízöblítéses vécé, stb., ha mindez természetes, és nem társulnak mellé napi feladatok, egy idő múlva érezheti magát céltalannak, unalmassá válnak a hétköznapok. Különösen, ha anyagi természetű vágyai vannak, tárgyak birtoklása, divatos cuccok….Ha nem tanították meg küzdeni, a tevékenység örömére. Én nem a korszellemet okolnám, amely végzetes a mai nemzedék számára, hanem konkrétan annak a szülőnek a nevelési elveit, módszerét, amivel elmulasztotta kicsi korában a rászoktatás-nevelést. A példaadást. Azt a tényt, hogy a mai gyerekek többsége fel van mentve az otthoni tevékenység alól, a segítés alól, a felelősség alól.
Ez a folyamat régebben kezdődött, városon az iparszerű élelmiszer-előállítás nyomán: boltban, piacon mindent lehet kapni készen, falun pedig a termelőszövetkezetek megalakulása után, hiába a rengeteg házi- és házkörüli munka, háztáji gazdaság, stb., a gyereket szép lassan kímélni kezdték. /1969-ben egy szociológus kutatócsoport átfogó vizsgálatot folytatott, amiből országos érvényű megállapításokra lehetett jutni. „H. Sas Judit: Életmód és család. Az emberi viszonyok alakulása a családban. Akadémiai kiadó, 1976./ Egy fejezet címe: A gyerekek részvétele a családon belüli munkamegosztásban. Majdnem kétezer család adatait dolgozták fel, részletesen az iskoláskoron aluli, a hét-tizennyolc éves és tizennyolc év feletti családtagokat. „Nagyon kicsi azoknak a családoknak az aránya, ahol a gyerekek jelentős részt vállalnának, illetve ahol a szülők jelentős részt rónának a gyerekekre a családi terhekből.” „Az olyan, viszonylag tiszta és könnyű munkákat is, mint a bevásárlást, takarítást a gyerekek a családoknak legfeljebb 18-22 %-ában végzik, illetve segítőleg részt vesznek benne..Emellett lényegében mindenből kikapcsolják a gyereket, ha az nehéz fizikai munka. Ennél is feltűnőbb, hogy bár a családok döntő többségében végeznek a ház körül legalábbis konyhakerti munkát, tartanak állatot, ebből a gyerekeket teljesen kihagyják…Ez azt jelenti, hogy az a munkakultúra, amit tradicionális úton örökítettek át a szülők a legutóbbi időkig…ma a családon belüli szocializációs folyamatból lényegében kimarad…Egy történelmileg teljesen új magatartásnak engedelmeskedve /ami a parasztságot illeti/ megkímélik a gyerekeket az otthon, a család minden terhének vállalásától.” /145-146. oldal./ A korabeli szerzők természetesen nem írták le: mindezt az erőltetett szocialista átalakítás okozta, az eszme, a magántulajdon elvétele-megszüntetése, orientálás a városi létre, ahol majd teljes kiszolgálást kap az új generáció, ezzel pedig kiszolgáltatja magát az eszme irányítóinak… Megtörtént. Ezért nem tudott felocsúdni a magyar nép 1990-ben, nem tudta folytatni azt a tevékeny életmódot, amit 1949-ben és 1957-ben sikeresen megszakítottak. Az élet apróbb-nagyobb feladatainak a megoldási módja elveszett, a tétlenség, a céltalanság, az unalom, a magány gyökeréhez ide kell visszamennünk…Mert mi történt? A meghatározóan tradíciók szerint élő tömeget pártállami, diktatórikus eszközökkel hirtelen kívülről irányított tömeggé akarták átnevelni. E mondat fogalmát hamarosan megértjük.
Mai példa egy eldugott faluból. /Azért írom meg ezt, mert ide ma már nem járnak ifjú szociográfusok…Lásd Levélféle Kovács Lajos Péternek./ Apa közmunkás, anya csak úgy otthon van, három gyerek. Van kis családi házuk, kertjük, néhány nyeszlett gyümölcsfa. A ház előtt nem díszlik virág, a kert gazos, zöldséget nem termelnek, a gyümölcsfákat nem metszik, nem permetezik, már azt sem tudják, hogy kellene… Házukról a vakolat levált, tatarozni drága lenne, meszelni már nem tudnak /a nagymama meszelt utoljára, nem nézegeti őket a temetőből, legalábbis nincs lelkifurdalásuk./ A nagylány, a nagyfiú egész nap az ágyon hever, a kicsi iskolában, de minek, hisz úgyse lesz belőle mérnök vagy orvos, kár neki tanulni. Anyjuk délben elmegy a szociális konyhára, meghozza a két adag ebédet /ennyi jár neki meg a kicsinek/, azt elosztják. Nem kellett boltba menni, főzni, mosogatni alig, van idő bőven. Mivel pénz nincs, nem jut szórakozásra, csak egy okos telefonra, azt nyomogatják, diszkó a szomszéd faluban, oda kéthetenként viszik el a két nagyot a haverok. Itthon bömböl a tévé meg az apjuk, mindenki elégedetlen. A veszekedések után rájuk ül a közöny, észre se veszik, nem érdekli őket egymás sorsa, jövőtlensége, magányossá válnak. Anélkül, hogy bárki észre venné…Ez esetben az igénytelenség, a feladatok hiánya társul a pénztelenséggel. És ha ez utóbbi egy varázsütésre teli buksza formájában ölükbe hullna?
*
1961-ben megjelent az USA-ban egy könyv, szerzője David Riesman, /felsorolja szerzőtársait is, és más segítőit/, címe: A magányos tömeg, magyarul megjelent 1968-ban, 1973-ban és 1983-ban, nagy példányszámban, aki akarta, hozzájutott. Szociológiai esszének is nevezik, olvasmányos, elemző, mai napig megállja a helyét. Rangos a fordítása, időtálló, Szelényi Iván fémjelzi, vagyis nem szocialista szűrőn ment át, viszont a korabeli dedós fülszöveget felejtsük el. Amerika jóval előbbre járt a modern társadalom építésében – bár inkább átalakítás a pontosabb fogalmazás – az emberi magatartások, áramvonalak, az un. fejlődés iránya már látszott, legalábbis a társadalomtudósok előtt. /Mi ezeket 1990-ig torzítva, redukálva láttuk, ilyenfajta elemzés-megközelítés szóba se jöhetett./
Riesman három csoportba sorolja az emberek viselkedését, mozgását, sőt a társadalmakét is – vagyis az egyes emberre jellemző jegyek éppúgy érvényesek társadalmakra, /országokra/ is. Szerinte van tradícióktól irányított típus /és társadalom/, van belülről és kívülről irányított típus, illetve társadalom. Természetesen sem az egyén, sem a társadalom nem tartozik tisztán egyik vagy másik csoportba, az átjárás, a hatások a gyerekkortól a felnőttkorig változnak. „Az emberek belülről irányítottak abban az értelemben, hogy náluk idősebb emberek nevelték fel őket s hogy tőlük néhány tartós álláspontot vettek át és tettek magukévá. Ugyanakkor minden ember kívülről irányított is abban az értelemben, hogy figyel a többiek elvárásaira és terephelyzetre…a helyzet meghatározására…véleménye kialakításához a többiek is hozzájárulnak.”/3. kiadás, 91.o./ Azt állapítják meg a szerzők, hogy Amerika a kívülről irányítottság hegemóniája felé tart. 1960-ban járunk! Ez vonatkozik az egyénre, családokra, kisebb-nagyobb rétegekre, munkahely, jövedelem, stb. szerint, különösen a középosztályra.
Már a gyerek érzi – iskolában, sportegyletben – hogy a szülein kívül másoknak is meg kell felelni. Igazodni kell otthon nem ismert szokásokhoz, elvárásokhoz, netán törvényekhez. Aki nem akar vagy nem tud alkalmazkodni eléggé, már ekkor magányossá kezd válni. „Azok a szülők, akik a belülről irányítottság szellemében világosan meghatározott célok fegyelmezett követelését igyekeznek gyermekeik személyiségébe beépíteni, azt a kockázatot vállalják magukra, hogy maradivá, elavulttá nevelik őket.” „A szülők ma már nem tudnak gyermekeiknek világos képet rajzolni az énről és a társadalomról.”/109.o./ Vannak olyan belülről irányított szülők, akik úgy érzik, kudarcos életet éltek, és a gyerekeiket a teljes nyitottság felé terelik, azt sugallják nekik, hogy engedjék át magukat a kívülről való irányításnak, vagyis a tömeghatásoknak, a mának, a divatnak. Azt persze nem sejtik, hogy ez milyen folyamatokat indít el a fiatal felnőttben, és milyen buktatókat rejt. Pontosan fogalmaznak a szerzők. „A belülről irányított ember ’otthon lehet idegenben’ azért, mert viszonylag közömbös másokkal szemben, a kívülről irányított ember viszont mindenütt otthon van és sehol sincs otthon, készen arra, hogy felületes bensőségességet tanúsítson bárkivel szemben.” /85.o./ És persze vannak egyének, akik fejest ugranak a változásokba, akár kényszerhelyzetben, akár a társadalmi változások miatt: a tradicionális létből-közegből-gyerekkorból ki kell szakadni a kívülről irányított közegbe… Az pedig beláthatatlan folyamatot indít el.
Évek óta sugároz egy sorozatot egy tévécsatorna, Ridikül a neve, délután látható, éjjel megismétlik. Három hölgyet hívnak meg beszélgetni, majd a végefelé kapcsolódik hozzájuk egy férfi, ő a kontrollcsoportot képviseli.
A Ridikül meghívott, kiválasztott szereplői – többnyire színésznők, énekesek, sportolók, valamilyen területen sztárok, fiatalok és idősek – úgy jelennek meg előttünk és úgy viselkednek, ahogyan Riesman leírja a kívülről irányított tömeget. Ezt erősíti a műsor tartalma, ami megfelel a felszínességnek, a divatnak, az üres csillogásnak.
Fejük búbjától a cipőjük sarkáig megjelennek: fodrász, kozmetikus nyoma /néha egy-egy sztárfodrász is szerepel/, ruhaköltemények, formás térdek, a keresztbe rakott lábak kívánatos combban folytatódnak, stb. Megjelenésük a konszolidált jómódot, tisztaságot, egészséget, sikert vizionálja. Ami szép, esztétikus, vonzó, csakhogy minden adásban ezt a viszonylagos jómódot, szépséget, sikert látjuk, függetlenül a tárgyalt témától. Mintha az ország lányai, asszonyai ilyen fővárosi hölgyek lennének.
Ezek a szereplők kivétel nélkül sikeresek. Akár szó van erről a műsorban, akár nincs. Amiket gyerekkorukról, családjukról, pályájukról elmondanak, az derül ki, hogy eddigi életükben minden akadályt legyőztek, fellépésük magabiztos, boldog családban nőttek fel, kiváló szüleik voltak, tündéri nagymamájuk, anyjuk modern elvek szerint nevelte őket, ők maguk sikerrel nevelik gyerekeiket, sikerrel váltak el férjüktől, akinek a családjával jó kapcsolatban vannak, gyönyörűek az ünnepeik, kiváló baráti körük van, szép helyeken nyaralnak, van rá elég pénzük /ezt nem mondják, de feltételezzük/, ők maguk takarítanak, bevásárolnak, szeretnek sütni, főzni, amire meghívják barátaikat, kiválóan szervezik a nagytakarítást, bútorcserét, rengeteg fölösleges tárgyaikat a szegényeknek adják, hónapokon át készülnek a karácsonyra, az ajándékokat nagy gonddal választják ki /ez külön műsor/, majd eljön a szenteste, „ki díszíti a fát?” ez is külön műsor, Jézuska nevét nyögvenyelősen mondja ki, egyszer a műsorvezető, nehogy elmélyedjünk abban a hiszemben, hogy ez végül is a kereszténység nagy ünnepe.
Vagyis nincs szó a műsorfolyamban vallásról, hitről, hazáról, erkölcsről, itt soha senki nem öreg, nem beteg, senki nem hal meg, a nagymamák, dédik örökké élnek, nincsenek gondok a karrierrel, a sikerrel… Mi sugárzik hát? A gondok nélküli élet látszata, a siker – újból és újból a siker – amiben benne van a sikeresen leküzdött akadályok sora, a tömegeknek való megfelelés, lám, így kell vezetni az életet! A belülről való irányítás helyett a kívülről való megfelelés, vagy annak látszata. /Sőt, az intimitás látszata. Egyszer mindhárom meghívott hölgy kiborította ridiküljét-táskáját az asztalra, lássuk, mit hordanak magukkal. Nos, véletlenül nem volt semmi érdekes, kompromittáló./ Soha nincs köztük beteg, szegény-szegényebb, elhanyagolt, akit épp megvert az ura, akinek a gyereke kábítózik /sikeresen nevelte anyuka/ úgy hált el a lánya, ahogy megbeszélték, hiszen barátnők, én úgy tekintek a lányomra, mint a barátnőmre, a lányom úgy tekint rám, mint a barátnőjére… Vagyis pont megfelelnek a fogyasztói társadalom reklámjának.
S hogy mennyire a felszínen mozognak – amivel a legszélesebb tömegeket akarják kiszolgálni – azt egy műsorban szépen elárulták. Az adás arról szólt, hogyan, hol szoptassuk csecsemőnket? Van-e ehhez megfelelő környezet? Két fiatal színésznőt hívtak meg erre a célra és egy védőnőt. Felidéztek egy esetet, nemrég egy anya gyorsétteremben akarta szoptatni gyerekét, s ebből konfliktus lett. A színésznők szalonképesen vitatkoztak. Nos, ha valóban és valós helyzetről akartak volna műsort, úgy egy cigányasszonyt hívnak meg, vagy falusi többgyerekes anyát, akár egy öregasszonyt, aki elmondta volna: hol és hogyan oldották meg évszázadokon át ezt a kardinális kérdést. Akkor finomkodás, felszín kizárva.
Hol itt a magányosság? A csoporthoz való igazodás, a megfelelés és a felszínesség állandó feszültséget eredményez, ezt feltételezi Riesman. Az egyénnek azon a szinten kell tartania magát – semmivel sem lejjebb! – hogy ahhoz a csoporthoz tartozzon, különben az kiveti magából és magányossá válik. S mivel ez a műsor tömegekhez szól, ezt kell sugározni napról-napra. Az a néző pedig, aki nem tartozik ebbe a bűvös körbe – és a nézők nagy része nem tartozik bele – az bizony megérzi saját sikertelenségét, frusztrációt okozhat neki, és vagy hazudik /önmagának, másoknak/ vagy visszahúzódik csigaházába… Ezért gondolom, hogy egyetlen átlagos szereplő, például szoptató cigányasszony, vagy ismeretlen falusi fiatal anya megmenthette volna a példának hozott műsor hitelét. Viszont csorbult volna az igazodás kényszere, a fogyasztás, a fölösleges tárgyak vásárlása. Kinek tetszik egy formátlan, elhízott, hatgyerekes idős néni? Hiszen maga a műsor is formás, sőt megformált, csomagolt fogyasztási cikk…
*
1990-ig élt itt egy elég népes tömeg, számuk akkor talán csak három, ma négymillióra tehető. Ők az idős vagy idősebb korosztály, nyugdíjasoknak hívjuk sommásan, pedig vannak járadékosok és segélyen élők is. Ez a népesség – Riesman besorolása alapján – javarészt tradíciók szerint élt, ez keveredett a belülről irányítottsággal. /Nem biztos, hogy Európa többi országában is, hisz ott nem volt ilyen cezúra, történelmi választóvonal. Náluk a második világháború után fokozatosan épült ki a szabad kereskedelem, összes fogásával, rafinériával. És ott működött kontroll is./. Mivel a szocializmus elzárta előlünk a lassú átmenetet, nálunk robbanásszerűen változott minden. Mire alapozzuk, hogy ez a tömeg tradíciókat hozott át az 1990-es évekbe? Mindenki dolgozott valahol, iparban, mezőgazdaságban, közlekedésben, kereskedelemben. Ha azt mondták Szabó néninek a gyárban, hogy a szocializmust építjük, elhitte. Ha bútort vásárolt részletre, háromszázalékos kamatra, hozták a bútort, fizetéséből kifizette a havi részletet, az nem változott. Ha üdülni akart, utazni bárhová, összegyűjtötte a pénzét, és csak akkor ment a gyári üdülőbe, vagy az IBUSZ-hoz. Karácsonya mindenkinek olyan lett, amennyi pénzt félretett rá, a gyerek, az unoka abból kapott ajándékot. Ha a falusi portán bekiabált egy fuvaros, hogy krumpli van eladó, a bácsi kitotyogott, mondta, mennyit venne, s a fuvaros bevitte, a pénzt átvette és elment. Legföljebb akkor is hiányzott a súlyból.
Gondolom, ismerjük a változást. A rendszer-változtatás után a szereplők vérszemet kaptak, a morál süllyedni kezdett, majd mélypontra jutott. A hitelre vásárolt bútor, autó, televízió stb. kamata az egekbe ugrott. Szabó néni nagyot sóhajtott: miért ne mehetne üdülni hitelből? Miért ne vegyen unokájának értékes ajándékot karácsonyra?
A bankár és az alkalmi kereskedő erkölcse egyszintre süllyedt. A falusi ház ajtaján bekiabál az alkalmi árus, krumpli van eladó, tűzifa van eladó. Kitotyog a bácsi, máris benyomul három markos legény, jön velük egy csinos nő is, valakinek vécére kell menni, valaki egy pohár vizet kér…Mire távozásuk után észhez tér, ellopták a pénzét, esetleg ékszereket, bármilyen értéket. Ha nem, hát visszajönnek este, éjjel, és kirabolják, netán leütik, némely esetben agyonverik. A tradíciókban felnövő embertípus húsz-huszonöt éve ámul, s nem akarja elhinni: kívülről irányított emberek vették át a kezdeményezést, szabad rablás áldozatai akkor is, ha nem engednek be senkit a kapun, vagy városi lakásuk ajtaján.
A szervezett rablás jelensége a termékbemutatókon átvert tömeg. Pszichológusok, újságírók, politikusok nem értik, miért esnek csapdába újból és újból az öregek. Azért, mert ők őszintébb világban nőttek fel – szüleik, nagyszüleik által visszamehetünk az 1900-as évek elejéig! – elhitték az adott szót. Személyre szóló meghívót dobtak be a postaládájukba! A meghívó művelődési ház termébe, iskolába szól, vagy autóbuszos kirándulásra, ebéddel, amiért nem kell fizetni. A bérelt teremben megnyerő modorú, elegánsan öltözött fiatalember fogadja őket, vagy szolidan öltözött kosztümös hölgy, uzsonnát szolgálnak fel, az ebédet, az uzsonnát elfogyasztják. Apró ajándékot /mütyürt/ kapnak. És jönnek a csábító ajánlatok kiváló gyógymatracról, csodapárnáról, önjáró porszívóról, stb. Az ár borsos, többszázezer forint, de ők most kedvezményesen jutnak hozzá, és a mai napon részletre kapják … Még jár ennyi kényelem, modern eszköz az életből! És elhiszik, mert szeretnék elhinni, jól járnak. Ezeket a hatvan-hetven-nyolcvan éves embereket becsületre nevelték szüleik, nagyszüleik. Az adott szó hitelére ifjúságuk idején, negyven év munkája során gyárban, téeszben, állami gazdaságban, stb. A szocializmusban munkások, beosztottak voltak, szakmunkások, betanított- és segédmunkások tömegeit alkották, elfogadták, mert el kellett fogadni a történelem adta körülményeket. Belülről irányítottságuk azért maradt meg éppen, mert nem törtettek, nem voltak nagyratörő vágyaik, ezért nem kellett felvenni olyan magatartást, ami a kiemelkedni akaró egyéneknek szükséges /nagyobbfokú alkalmazkodás a külvilághoz, dörgölődzés a kívülről irányított tömeghez /, így kevesebb kompromisszummal éltek.
A tradíciókon nevelődött és belülről irányított tömeg tapasztalat híján, lelkileg abból nem kiszakadva, belezuhant a fogyasztói társadalomba. Megváltás nincs. Nekik már nincs megváltás. Sorsukra hagyta őket a modern kapitalizmus, a hazai törvényalkotó, a végrehajtó hatalom, a saját családjuk: gyerekek, vők és menyek, unokák; és ha vannak barátaik, barátnőik, azok velük együtt öregedtek meg. Vasrácsokkal, lakatokkal elzárt magányukból egyenesen a hiénák karmaiba tipegnek.
*
Mit jelenthet hát a kényszer szó használata? Én nem kísérlem meg definiálni, tegyék meg azok, akik kitalálták, akik behozták a köztudatba. Minek a kényszere? Kinek a kényszere? Miféle kényszerűség hozta-hozza létre az egyén mai életformáját, társadalmi állását? Ha elfogadjuk Veres Péter felismerését, Sulyok Katalin és jónéhány szociológus elemzését, akkor azt vélhetjük: a második világháború utántól folyamatosan változik az egyén célja, a család életfelfogása, magatartása. Egyúttal a társadalomé is. Terjed a Carpe diem-érzés, a mának élés divata, ereje. Csakhogy ebből a megfogalmazásból teljesen hiányzik a jövőkép. Pedig mindenki szeretne élni még holnap is! Nincs ellentmondás?
