Három királyfi, három királylány, torzulás?
Három királyfi, három királylány, torzulás?
Vagy kiteljesedés – rájuk van szükség? – és nekik kikre lesz szükségük –továbbszolgáló cselédek milliói…
A címben szereplő státusz egy népesedés/politikai?/ mozgalom neve, szülessen minél több gyerek kis/kies országunkban, ami alapvető nemzeti érdek. /Bizonyára van politikai vetülete, különben az illetékes miniszter nem látogatna el rendezvényükre./ De fölmerül a kérdés: királyfiak ülnek traktorra, szántanak, vetnek, s trágyáznak majd a tehénistállókban? Ők állnak az autógyárak szalagjai mellé? Királylányok görnyednek nyolc-tíz órát varrodában, varrógép mellett?
Az írást itt abba is hagyhatnám, de ne maradjunk meg egyetlen kérdésnél, a válasz, a felelet előtt még sok mindent el lehet és kell mondani.
Öt évvel ezelőtt egy orvosprofesszor-asszony mozgalmat indított azért, hogy minél több gyerek szülessen Magyarországon. Ami nem vitatható, a népesség évtizedek óta fogyóban. Miért? Vajon komolyan vették a kormányok az utóbbi negyven évben, hogy fiatal házasok szubjektív vágyait, érzéseit segíteni és orientálni kell a realitások, lehetőségek irányába? Az elemzéseknek terjedelmes az irodalma /szakirodalma/ bár többnyire ugyanazon érveket csócsálják intézetek munkatársai, egy szűkkörű gárda. Tapodtat nem jutnak tovább évtizedek óta, amit az eredménytelenség is igazol. Ezek mellett most itt van a mozgalom, nagy M-mel írják, programjuk megtalálható az interneten „Három Királyfi, Három Királylány” címszó alatt. Sok minden olvasható róluk, csak az nem, milyen szervezeti módon működnek. Ez a fogalom kicsit rosszul cseng a szocializmusból itt maradt emlékek miatt, hiszen volt szövetkezeti-mozgalom, úttörő-mozgalom, szocialistabrigád-mozgalom, ezekbe milliószámra terelték be a népet. A nyilvános közleményekből nem derül ki, a királyfi-királylány mozgalom milyen szervezeti rendben működik, vannak-e országos, regionális, megyei, járási vezetői, kik képviselik a falut, várost, tanyát. Ha viszont nincs aktíva-hálózatuk, hogyan jutnak el az óhajok az érintettekhez, a fiatalokhoz? A mozgalom fogalmáról nem én piszkálódok, lásd bármilyen értelmező szótárt.
Mozgalmi összejövetelre utaló eseményt keveset találtam, pl. 2013 november 8-án családi napot tartottak a Budai Várban, a Széchenyi könyvtárban. Hogy az ország minden részéből tódultak-e oda tömegek, gyerekre vágyó fiatalok, nem tudom.
A kérdés persze az, szüksége van-e az országnak királyfiak, királylányok nevelésére, másképpen: rájuk van-e szükség, és egyáltalán, van erre mód?
Az előzményekről. 1990-ig proletariátus uralkodott Magyarországon, az államformát népköztársaságnak hívták. Az irányítás a Magyar Szocialista Munkáspárt kezében nyugodott /bár elnyugodott volna hamarébb/. A kommunista párt mindent elkövetett azért, hogy az osztályok gyengüljenek, és végül a marxi axióma szerint létrejöjjön az osztálynélküli társadalom. Első lépcsőben az értelmiséget igyekeztek megsemmisíteni, őket más néven polgároknak, polgárságnak, sőt kispolgároknak bélyegezték. Lett belőlük alkalmazott és egyéb /a hivatalos megfogalmazás szerint/. A parasztságot rétegekre bontották, a kulákok, zsírosparasztok rétegét, akiknek történeti neve: parasztpolgár-ság volt, az ötvenes évektől sikeresen likvidálták, földjét, házát, jószágát elkobozták, családjukat földönfutóvá tették, gyermekeik nem tanulhattak felsőbb iskolákban. Maradt az egykori nagybirtokon, egyházi birtokon szolgáló cselédek, summások, zsellérek tömege, vagy néhány holdon gazdálkodó törpe-parasztoké. Őket nem lehetett lejjebb nyomni, őket csak átstrukturálták, belőlük lettek a termelőszövetkezeti tagok, egy részüket az állami gazdaságokban munkás-státuszba sorolták. És természetesen élt, virágzott, fejlődött az élcsapat, a gyári munkásság. A hetvenes évekre furcsa folyamat indult el: a munkásosztály széttagozódott, megszűnt összetartó-tartozó erejük, a szolidaritás, még ugyanabban a gyárban, üzemben is. /Lásd Részeg halak című regényemet./ Bár az új mechanizmus zátonyra futott, a nyolcvanas évekre mégis megengedték falun a háztáji földet a téeszekben az ipari melléküzemeket, a munkásoknak a géemkát /ami egy bujtatott félmaszek-üzem volt/. Nos, 1950-től 1990-ig nagyon lassan, de annál tudatosabban bontották le a tömegek igényét a maximális teljesítményről, tudásvágyról, valóságismeretről, történelmi ismeretekről, vallásos érzületről, illetve a hit mindennapi megélésről, ezeket a csatornákat ugyanis elzárták a magyar nép elől./Például csúcstechnológia, külföldre utazás, turizmus, fiatalok előtt nyugati országok egyetemei, nyugat-európában kiadott könyvek, újságok olvasása, filmek nézése, nyelvtanulás, történelmi ismeretek, például Trianon fogalma, templomba járás, családi események egyházi megünneplése, stb./ Így nőtt fel egy nemzedék, így érte az úgynevezett rendszerváltozás korszaka.
Rétegződés, az én olvasatomban. 1990 után az eszmét vesztett népnek rövid idő alatt – történelmi léptékkel másodpercek alatt - átformálódott az értékrendje. Ez ma már nyilvánvaló, a családok egészében és annak egyedeiben a fontossági sorrend az évszázadokhoz képest hirtelen felborult. Lehetőséget láttak-éreztek másképp élni, igényesen, hisz rázúdult a lakosságra a vásárlás szabadsága, a szórakozásé, utazásé, stb. A vágy függetlenedett attól a ténytől, hogy van-e rá a családnak pénzügyi alapja. Csak egy látványos megnyilvánulás: e század elejétől mikre vették fel milliós nagyságrendben a bankhitelt, az uzsorakölcsönt: nagyobb, szebb lakásra, házépítésre, modernebb bútorra, új autóra, televízióra, más elektronikai eszközökre,nyaralásra, stb. amiket reális tervezéssel régebben nem mertek volna. Majd újabb eszközök jöttek hozzá, amiket azóta fedeztek fel, nem részletezem. Ez egy nagyszámú rétegnek a magatartása lett, immár osztálytartalom nélkül. Miután megszerezték, még igazán örülni se tudtak, máris jött a stressz, ismert okok miatt nem tudták, nem tudják visszafizetni. Úgy tűnik, a felsorolásból kifelejtettem azt, hogy a családok gazdálkodásra, termelésre, beruházások megvalósítására vettek-e fel hitelt, tömegesen. Nos, erre is ismerjük a választ: ezekre kevésbé.
Egy másik nagy tömegű népességnek nincs ilyen gondja, folyamatosan szegény. Bármit állítanak a kormányok, évtizedek óta létezik szegény családok milliós tömege. /Volt szegénység a Kádár-korszakban is, nem is kevés. /Lásd Gyerekek veszélyben című szociográfia-kötetem, 1984./ Ferge Zsuzsa, a korszak meghatározó és elkötelezett szociológusa nemcsak elismeri, de több könyvében részletezi, igaz, felmentést ad, körülbelül olyan megokolással, más a kapitalista és más a szocialista szegénység…/ Ez akkor nem volt feltűnő. Nem tüntettek, nem kerültek szem elé, elbújtak a bérházak pincéibe, alagsoraiba, lakásnak alig minősülő lukakba, kalyibákba, pl. Budapest agglomerációjában harminc-negyvenezres sufni-városok duzzadtak fel, az ország szegény régióiból felköltözött családokkal. /Pl. Gyál, Érd, Tárnok, a Csepel sziget néhány faluja, a fővárosban a Rákosok számozott utcái, stb./ A 90 utáni folyamat persze felgyorsult a százszámra bezárt gyárak, üzemek miatt, felbomlott téeszek, állami gazdaságok miatt, a munkanélküliség nem kímélte a cigány és nem-cigány lakosságot sem, lakott akár nagyvárosokban, azok mellett, vagy falusi telepeken. Kiderült, a föld mostantól nem tartja el az ott élő lakosságot. Aki tudott, menekült, ha lett hova, mások, különösen az idős korosztály, helyben agonizál, immár két évtizede.
És van egy olyan tömeg, amelynek állandó a munkahelye, jövedelme, legalábbis az állandóság illúziójában élnek, egy bizonyos életszínvonalon. Azaz összkomfortos lakásokban, házakban laknak, ha vettek fel bankhitelt, azt gond nélkül fizetik, tudják fizetni a rezsit is, szépen öltözködnek, mindig-guruló autókba ülnek, ha van gyermekük, taníttatják, vágyait kielégítik, van gyerekszobája, abban százával a játékok, nyaralnak, most már a legdivatosabb wellness-szállodákban is, ünnepeiket megülik, karácsonyra, húsvétra ajándékot tudnak venni egymásnak, a nagymamának /na, ez már nem biztos/, természetesen valamilyen divatos sportnak hódolhatnak, külön-külön, járnak szaunába, síelni, stb.
Ki mit vállal tehát. Melyik réteg tud és mer vállalni tömegesen három vagy annál több gyermeket olyan céllal, olyan optimizmussal, hogy azokból királyfikat, királylányokat neveljen? Gondolom, érteni vélem a megfogalmazást: a mozgalom vezetőinek az az elképzelése: a szülők igényesen neveljenek egészségre, szorgalomra, tanulásra, öntudatra, etikettre, jó erkölcsre legalább három vagy annál több gyermeket.
Az igény az említett népességcsoportok nagy részében bizonyára megvan. Sok szülő szeretné, ha az ő gyermeke jobb sorú/sorsú lenne nála, kitűnjön a többiek közül, majd érvényesüljön stb. Ez az igény már az óvodában, a kiscsoportos gyerekek közt létezik, elegendő, ha valaki – az ország bármely városában, falujában –elmegy valamely ünnepségre, amit az óvoda rendez. A nagycsoportosok közt aztán már találunk modellt beöltözött királylánynak, balett-táncosnak, énekesnek, stb. Az ötletet bizonyára épp a magyar népmesék megelevenítése adta. De a népmesék világa már nem köt le minden gyereket, ma a meseírásnak olyan dömpingje van, mint a szakácskönyveknek, havonta tíz-húsz új meséskönyvet ontanak a kiadók, óriási reklámokkal, és ezekre egy sommás jelző illik: modern. Ezek pedig más érdeklődést, értékrendet közvetítenek.
Az óvodai és a kisiskolás ünnepségeknek viszont még van egy sajátos megmutatási vágya, legyen az farsangi bál, évzáró ünnepség, bármi. Ilyenkor táncos-produkciót kreálnak tanárok-szülők együttesen. Láttam már csacsacsát, tangót, kánkánt táncoltatni nyolc-tíz-tizenkét éves gyerekekkel, ünnepek idején, ezeket a körzeti stúdiók saját kisvárosi, falusi eseményei közt hosszan mutogatják. A szülők kitesznek magukért. Ezek a kicsik fodrászok által készített felnőtt frizurával jönnek ki a színpadra, arcuk felnőtt női módra kifestve, pici bugyiban, riszálva magukat, mozdulataik erotikusak. Ruhájuk imitálja a felnőtt táncosokét, bár fejletlen testükön viccesnek tűnik. A saját korosztályú fiúk persze kicsik, hozzájuk képest. A táncoló leánykák, talán az átélt helyzet miatt és anyukájuk intenciójára még rá is tesznek mozdulatokban, néha egészen az obszcenitásig. A közönség persze tapsol és boldog. Mi ez, ha nem kiváló alkalom a pedofília irányába? Innen már csak egy lépés a királynővé válás, ha bekövetkezik. Az országos televíziók tehetségkutató gyerekműsorait nem minősítem, tegyék meg nálam bátrabb emberek.
Az óvodai, iskolai játék továbbélésének, kibontakozásának a lehetősége viszont vajmi kevés. Márpedig a szülő – sok szülő? – ha külső segítséget kap, tovább folytatja az álmodozást.
És nem csak álmodozik, az elmúlt tíz-tizenöt év tapasztalata azt mutatja, tömegek nevelik úgy gyermekeiket, hogy kis királyfinak, királylánynak érezzék-képzeljék magukat.
Mik azok az ismérvek, amelyeket minden ember láthat? 1./Az öltözködés, a divatos öltöztetés kiskortól, lehetőleg a legdrágább cuccokban, már az óvodában, már az általános iskolában, akkor is, ha az apa, az anya belegörnyed, belepusztul, akkor is, ha elvált szülő, az anya egyedül nevel, a menő cuccot megveszi gyermekének. 2./ A gyerek fel van mentve a házimunka alól. A kicsi még ügyetlen, a nagyobbnak az ideje kell különórákra, edzésre, nyelvre, stb., a kiskamasz már legalább a hétvégén elmegy szórakozni, meg kell nézni a jelentéseket, ennek a korosztálynak hány százaléka élt már valamilyen kábítószerrel, cigarettázik, bulizik rendszeresen. Meg kell figyelni egy iskolából kiáramló tinédzser-lánycsapatot, vagy vonaton, autóbuszon, mennyinek van műkörme, márpedig műkörömmel nem tud otthon segíteni a házimunkában. 3./ Következésképp fel vannak mentve attól, hogy krumplit tisztítsanak, hagymát vágjanak, petrezselyemzöldet aprítsanak, más zöldséget tisztítsanak, sajtot reszeljenek, mosogassanak, kádat vagy zuhanytálcát, vécét takarítsanak, súroljanak, kagylóban fehérneműt kimossanak. Ha az elvált vagy özvegy anya egyedül neveli gyermekét, akkor is. A segítés szót felváltanám azzal: részvétel a családi munkamegosztásban. 4./Akik pedig kisgyerek koruktól fel vannak/voltak mentve, azok átlépve a kamaszkorból-ifjúkorból a fiatal felnőtt életre, már természetesnek veszik, hogy ők nem végzik el jövendő családjuk házi feladatait, lásd az előző felsorolást. Mivel nem sajátították el a rész-feladatokat, már a szervezése nehézséget okoz/na/, ezért más életformára igyekeznek áttérni. Aki tanul főiskolán, egyetemen, vagy munkahelye van, az továbbra is igényli, hogy kiszolgálja a szülője. Neki már szüksége van a lehető legteljesebb szabadságra, szabadidejét ő osztja be, buli, szex, kábítószer terén nem korlátozhatja, nem irányíthatja szülője. Aki netán fiatalon házasodik, az igényli, segítsen neki a szülő, természetesen többnyire az anyja, hiszen ő nem ért hozzá! Aki gyermeket szül akár csak egyet is, elvárja, hogy anyján-apján kívül most már a férje szülei is segítsenek. Igénylik ezt munkával is, és anyagilag is. 5./ Az öregedő királylányok közül sokan adják fejüket családalapításra. A fogalom kis torzuláson megy át: részlegesen feladják önállóságukat, szingli-létüket, keresnek jól tejelő pasit, vagy addigra lakást, autót vásároltak, akár szakmai előmenetellel, akár kurválkodással, akár szülők segítségével, berendezték a gyerekszobát, kelengye uniszex, játékfigurák koedukáltak, jöhet egy gyerek. Lehet, hogy csak spermát vásárol, úgy nagyobb függetlensége marad a gyerek-nyűg mellett.
Most érkeztünk el az eredeti kérdéshez: a mai ifjú nemzedékből kik azok, akik – némi mozgalmi rábeszélésre – vállalják három királyfi vagy királylány megszületését, illetve felnevelését? Vagy ennél többet. Mélyen vallásos szülők, akik Isten ajándékának tartják a gyermeket, a gyermek-áldást. Olyanok, akik eleve nagycsaládban nőttek fel, akik épp egykeként nőttek fel, akik nem tervezik, hanem jön. Mentálisan sérültek, akik nem foglalkoznak a születéssel, neveléssel, majd lesz vele valami. Olyan cigánycsaládok, akik évszázados hagyományt folytatnak, vagy praktikus megfontolásból szülnek /jól meg lehet belőle élni/.
Több vagy sok gyereket kiváló egzisztenciával, átlagnál jóval magasabb jövedelmű értelmiségiek vállalnak, de többségében a szegényebb rétegek, és nem azok, akiknek a megélhetése kiegyensúlyozott és mindenre van pénzük, lehetőségük, amit fentebb részleteztem.
Nos, nekik megvan a módjuk, lehetőségük arra, hogy gyermekükből, legföljebb két gyermekükből királyfit, királylányt neveljenek.
A torzulás itt érhető tetten. Régen egy szülő, vagy egy szülőpár nevelt hat gyereket. Most hat felnőtt nevel egyet. Esetleg kettőt. Ismerek olyan családot, ahol az anya-apa mellett a napi, a hétvégi feladatokban besegít mind a négy nagyszülő, az anya csak velük együtt tudja ellátni a feladatát. Viszont az eredmény csodás: a kisfiút, kislányt valóban, mindenben kiszolgálják és ki fogják szolgálni, akár betegen is, nyomorultan is, kórházból kijövet, operáció után is, munkanélküliként is, egészen addig, amíg fel nem fordulnak. S hogy meddig és mi módon élnek a többnyire beteg nagyszülők, arról sokunknak van tapasztalata. A kisgyermekes anyák közül ezt sokan nem veszik észre. És elvárják az áldozatot, sőt természetes, hogy a nagyszülő mindenben segít. /Egy tipikus eset: ötven év körüli asszony, férjezett lányának három éves gyermeke minden délután és péntektől vasárnapig náluk van, mivel a fiatal anya dolgozik, fáradt, főzni nem tud vagy nem szeret. A nagymamának gerincműtétje volt, a kórházból kijövet teljes pihenésre, kíméletre szorult volna. De másnap már megkapta az unokáját, főzni kell rá, öltöztetni, cipekedni, mosogatni, takarítani, stb. Egy hét után súlyos beteg lett, újabb műtét, leszázalékolás, az orvosok nem értik…/
Ahol pedig a kisgyermekes házasok távol élnek a szülőktől, vagy azok már betegek, nem élnek, ott az egy gyermeket – kényszerűen vagy tudatosan - közösségi szinten nevelik, óvoda, gyermekmegőrző, szomszéd, barátnő vigyáz rá, mindig más, és mindenből azt kapják, amit a reklámok rájuk akasztanak, tukmálnak, rábeszélik, ráhazudják, amit a legegyszerűbben, a legtetszetősebb csomagolásban kapnak. Ráúsztatják magukat a modern kor lehetőségeire, készen, félkészen vásárolható élelmiszerekre, hónapokra konzervált tartós tejet, reggeli italt /nem kell naponta vásárolni/ zacskós levest esznek, pizzát rendelnek házhoz szállítással, a pelenkázás már nem gond, a ruha mosása-vasalása már nem gond, stb. Ez az életvitel tényszerű, tárgyszerű, felsorolását nem kell bántónak megítélni: ezek a fiatal szülők, vagy elvált anyák erre és ennyire képesek, csupán ennyit hoztak vagy nem hoztak magukkal gyerekkorukból, az otthonukból, a saját szüleiktől. Ennyit sajátítottak el, vagyis semmit.
Kérdéses-e még, vajon képesek lesznek komplett gyermeknevelésre, elsajáttítatni velük azokat a készségeket, amikre mindennapi életvitelükhöz szükségük lesz? Ha ők nem tudják, hogyan is adhatnák tovább! Milyen helyzet áll elő tehát? Az ő kisgyermekeik kényszerű királyfiak, királylányok lesznek, akiket ki kell majd szolgálni…
De ezt ki teszi meg? Ma még él néhánymillió szolga, szolgáló, pontosabban továbbszolgáló cseléd: az idősebb szülők, nagyszülők. Dédik már kevésbé.
Summa: az Orvostudományi Egyetem toronyházában /Budapest, Nagyvárad tér 4./ székelő mozgalmi vezetők a tegnapi proletáriátus leszármazottaiból királyfiakat, királylányokat óhajtanak neveltetni. Mi végre?
Megjegyzés: ahhoz, hogy a fiatal házasok két lábbal a földön járjanak, és szívvel-ésszel tudjanak családot alapítani, segíteni kell őket. Egymás megismerésére, az összehangolódásra, céljaik megfogalmazására, ki mennyi gyereket szeretne, stb. Tapasztaltok híján még kérdezni sem tudnak egymástól, vagy nem mernek. Ezért írtam segítségül „Milyen lesz a párom, milyen lesz a házasságom” címmel a kérdések könyvét, amiből honlapomon négy részlet olvasható: A házasság tervezése – Házasság vagy élettársi kapcsolat – Házasság–tesztkérdések – Miért kábítod magad? A könyv tíz éve kéziratban. Pedig hasznos lehetne, hogy ne legyen szakadék az ifjabb nemzedékek és álmodozó felnőttek, szülők között…
