Somogyi József szobrász egy táncházban

…engem itt léprecsaltak…fényesre csiszolt Krisztus lába…az agy: gondolat-laktanya…aranymetszés…

Az 1970-es évek közepén a táncházak fénykorában a Kassák klub volt a szentély (Budapest, Zugló városrészében egy kisebb művelődési ház), onnan áramlott ki az izzás, a fluidum, a rég elfeledett paraszti muzsikálás hangjaival, együtt-énekléssel, egymást megérintő-karoló-átfogó táncos fiatalokkal.

A népi-nemzeti gyökerekre kiéhezett nemzedék természetes módon, a sajátjaként vette föl az elsüllyesztett múltból – tárgyanként és mozdulatonként, és hangok által – a történelmet.

A Sebő-együttes (majd a Muzsikás és mások) köré önmagától sereglett-vonult ezernyi fiatal, hívott és hívatlan vendég. Ügynökök jelentették minden estének az eseményeit, az ott elhangzott szöveget: másnap már a Magyar Szocialista Munkáspárt központjában Aczél György elvtárs, Lakatos elvtárs, majd Berecz János elvtárs asztalán feküdt a jelentés, ezt hiteles forrásból tudom.

A meghívott vendégek viszont rangosak voltak, erdélyi magyar és román népi énekesek, táncoló falusi asszonyok és férfiak, akik meséltek és előcsalták a múlt századokat. És vendég volt mindenki, aki valamit hozzá tudott adni-tenni a szellemi, tárgyi emlékekhez. 1976 januárjában egy este Hoffmann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója és Somogyi József szobrászművész látogatta meg a klubot. Majd egy szünetben megkérték őket, üljenek föl a színpadra, és beszéljenek, amiről akarnak.

Somogyi József monológba kezdett, kérdezni se kellett, olyan kontaktus alakult ki a szünetben pihegő fiatalokkal. Vallomásának egy része megjelent a „Táncház” című, 1977-es kiadású dokumentum-kötetemben, de a teljes terjedelmet most adom közre. 1977-ben a Mester az egészet átnézte, de csak az élőbeszéd pongyolaságán változtattunk, ott sem mindent, hogy a hangulat, a spontaneitás megmaradjon.

A vallomás

– Már a megszólítással bajban vagyok, tudniillik kisül, mint hogyha ebben is szegények volnánk, mert használunk ilyen közhelyeket, sajnos, közhelyekké váltak már, mikor azt mondjuk, „kedves barátaim”, holott az illető egy kicsit nagyképűen előlegezi magának, hogy akik itt ültök, barátaim vagytok. Valahogy úgy kellene mondanom, hogy barátotok szólít meg, mert én valóban barátotok vagyok és nemcsak azért, mert mióta az eszemet tudom, mindig fiatalok között vagyok és tanítok, hanem azért is, mert amit itt csináltok, ismerem, és mondhatom, hogy vonzásában tart ez az egész gondolat és ez az egész furcsa reneszánsza mindannak, amit itt láttam. Ott ültem Hoffmann Tamás mellett az előbb és puszta véletlenül ő kimondta azt, amin én morfondíroztam. Valami furcsa nosztalgiával otthon éreztem magam. Én Dunántúlon vagyok otthon, Ásványrárón, Győr környékén és megelevenedett az augusztus közepi rárói búcsú, azzal a hiánnyal, hogy ott a vendéglő udvara tele volt a fanyar, fonnyadó mogyoróvesszőknek, a száradó lombnak és az elvágott ágaknak a furcsa kesernyés illatával, mert mire a búcsú megkezdődött, az már rendszerint fonnyadt volt. Hiszen előző nap verték, vagy ácsolták ebből a fonott sövényt. Egy kicsit ott éreztem magam, kisgyermek koromtól augusztus végén már keresgéltük rajta az érő mogyorót és később, amikor már mint diák, vagy mint főiskolai hallgató visszakerültem oda már nemcsak nézője, hanem részese is voltam a mulatságoknak azokkal a kis parasztgyerekekkel, akikkel hál’istennek máig sem szűnt meg a kapcsolatom. Akik Rárón a sokosztályos iskolában osztálytársaim voltak. Nem tudom, beszéljek-e arról, hogy nekem mit jelent ez a tánc, amit itt láttam, nemcsak a szép látványa, nemcsak az az ürügy, amivel egy ember a leggyönyörűbb formátumokat tudja felvenni és a térben furcsán mozogni, hanem az az atmoszférikus erő is, az a többlet, az emberi közelség, ami ezekből a táncokból árad. Úgy érzem, mintha a rítusok újra tudnának születni. Mindig az a gondom, hogy ebben a rohanó világban nem feledkezünk-e meg rítusainkról, nem rohanunk-e nagyon, tudjuk-e még egy megérintett gombnak a gyönyörűségét élvezni, vagy átérezni. Ezekben a kakaskodó férfi-motívumokban, vagy a gyönyörűen, nemes előkelőséggel, és nemes rafinériával önmagát kellető másik figurában valami olyan furcsa feszültséget érzek, ami nekem hallatlanul szép, nagyon nagy és nemes. Jó múltkoriban jártam a Fehérvári úti táncházban. Talán szégyen, nem tudom megmondani, hogy melyik táncot láttam, amelyiknek a szövege is kedves, vérbő, majdnem azt mondhatnám, kicsit nyers szöveg volt. Amikor a legtündéribb dolgokra biztatja a párja a másikat, akkor szemben ezekkel a fülledt városi táncokkal, a párok eltávolodnak egymástól. Két-három méterre, persze ebben megint hallatlan nemes rafinéria van, úgy gondolom, azért, hogy tetőtől talpig meg lehessen nézni a másikat: nem zsákbamacska! Tehát a szem tudatos örömének is szolgál az egymásnak örömet okozás, az egymással való elfáradásnak a gyönyörűsége, az egymással való sokszor szótlan gesztusok, apró kis jelek, jelrendszerek, amiknek a gyönyörűségét is szeretem ezekben a táncokban.

– Na most én zavarban vagyok ám, mert engem itt léprecsaltak. Úgy volt, hogy én ide eljövök és bámészkodom, és azt gondoltam, hogy majd egyszer eljövök, szobrot hozok, vagy beszélgetek, vagy valami, de nem gondoltam, hogy rögtön a vízbe dobnak. Úgy hogy nincs más, végig kell úsznom ezt a távolságot. De most, ha megengedik, egy rövid, kis húszméteres medencét választok, mivel váratlanul ért, és talán egy kicsit zagyva is lesz, mert nem gondoltam át, hogy mit fogok mondani, vagy egyáltalán miről mesélek, vagy miről beszélek. Gondolom nem idegen ettől a környezettől, ettől a szellemtől, ha arról beszélek, nem dicsekvésből, hanem nagyon örömtelien, hogy engem is körülvesz otthon egy szép népművészeti anyag, nem divatból, és ezt nem ekszkuzálásból mondom, hanem őszintén. Nagyon-nagyon régről kerültek hozzám, részben családi maradékból is tárgyak, illetve véletlenszerűségből, ha utamba kerültek, akkor mindig felvettem, és így gyarapodtak. Na most talán, ha nagyon őszinte vagyok, ez a fellobbanó divat-és a divatot nem mindig pejoratív értelemben használom mert én hiszek abban, hogy a divat néha nagyon nagy dolgot tud csinálni, ha túljut sallangos attitüdjein és valahol megnemesedik. Tehát még az sem baj, ha divatból kezdődik valami, de aztán megnemesedve kialakul, csak attól félek, (most népművészeti gyűjtésről beszélek), hogy nagyon sok tárgy talán felelőtlenül kiszakad környezetéből és elmegy idegenbe meghalni. A legszörnyűbb, ha az országhatáron kívül hal meg, mert úgy gondolom, hogy sehol a földkerekségén nem tud egy kis tárgy annyit mondani, mint itt, ezen a ponton. Sok közülük mint műtárgy, talán nem állja meg a helyét, tehát a divat múltával a nagy műtárgy-versengésben nem biztos, hogy mind meg tud állni, hisz keveredik a népművészet, az etnográfia és nem bír megállni. Szorongó érzésem van, hogy a divat múltával valahol idegenben kidobják ezeket, amikben pedig annyi minden akkumulálódott. Ha másra nem gondoltok, egy butélának a szövegére, amelyik egy sztereotípnak tűnő kis mondattal indul de legtöbbször valami személyes ízzel végződik. Azt szeretem bennük, hogy a szavaknak hitele van. Akár örömet, akár tobzódó jókedvet, akár átkot, vagy áldást mond, hitelesen csengenek. Szeretek ezek között a tárgyak között élni, tehát nálam nem vitrinben vannak, minden nap találkozom velük, talán rajtuk eszem, talán rajtuk ülök. Persze nem csupa aszkéta tárgy van azért körülöttem, mert például egy paraszt padon, egy széken egyenesen kell ülni, az asztal magassága is megszab egy magatartást, valami nemes méltóságot az étkezésnek, az együttlétnek a méltóságát is, szóval mindig magatartást diktálnak ezek a tárgyak.

Hiszem, hogy a legkisebb dolog sem lehet körülöttünk büntetlenül, vagy öröm nélkül. Sokszor beszélgetünk a közművelődésnek, az ízlésnek a különféle dolgairól, és sokszor voltak már furcsa skizofrén gondolataim, hogy aki fenn áll a szónoki polcon és beszél ezekről a dolgokról, ha úgy hirtelen megkérhetném, hadd mehessek el vele haza és hadd nézzem meg a kis vitrinjét, vagy a kis lakását, milyen borzasztóan megrendülnék! Mert a szavak annyi mindent kibírnak és mondják, mondják, mondják és nem tudják, hogy akár érzelmi, akár egyéb dologból az az apró giccses nipp, amelyet a nagynéni adott és nem lehet kidobni a nagynénire való tekintettel, mennyire megtáltosodhat, megnőhet, fertőzhet és tudat alatt szívódhat fel az értelem és az ízlés pólusaiba úgy, hogy észre se veszik. Nem is biztos, hogy ezek nem vonzzák a többieket: néha nem is szeret egyedül maradni ez a kis nippecske, odakerül a másik is. Nem lehet büntetlenül együtt lenni tárgyakkal, de öröm nélkül sem lehet együtt lenni tárgyakkal. Miért beszél erről a szobrász? Azért, mert az utóbbi években én is azt tapasztalom magamon, hogy nem tudok büntetlenül együtt lenni ezekkel a tárgyaimmal és értelmemben, indulataimban úgy jelen vannak, hogy néha az asszociációs gondolattársításaim ezekből merítenek, furcsán ujjá tudnak születni, furcsa jelképekké tudnak lenni.

-               Nem szeretem a sztorikat és idegenkedem tőlük, de azért kettőt röviden hadd mondjak el, amivel most foglalkozom. Szoborról pláne szeretek beszélni, hogy most én ilyen szobrot csinálok, vagy olyan képet festek. Alapjában hülyeség erről beszélni, mert miért csinál az ember szobrot, vagy miért fest képet, vagy miért ír muzsikát vagy miért ír verset? Mert azt gondolja, hogy a világból kapott jelek vagy gondolatok, vagy érzelmek benne plasztikai képletekké, zenei, költői képletekké, képi képletekké válnak át rajta keresztül. Tehát a szobrász szemén keresztül plasztikával fejezhetők ki leginkább, legegyértelműbben, és ezért nem ír róla a szobrász verset, ezért nem beszél róla, hanem szoborral, plasztikával próbálja a gondolatait kifejezni, remélve, hogy ezek a plasztikai képletek, ez a plasztikai rend, ez a szobrászi rend, vagy forma, mégis csak ki kell mondjam, ezek a szobrászi képletek a nézőben újra és újra érzelmi, értelmi, gondolati képletté visszaválva, visszafordulva teljesítik a maguk küldetését. Persze szabadon hagyva az utat a bennem lévő gondolatoknak, képzettársító kapcsolódásra, és a magam módján való továbbélésre. Tehát hogy visszatérjek a magam dolgára, két dologgal kínlódom most, ha el tudjátok képzelni, hogy az ember ilyen dolgot kibeszél! Ami már maga rossz előjel. Vannak olyan dolgok, amiről az ember azt tartja, jaj, nem merek róla beszélni, mert hátha nem tudom megcsinálni és akkor itt állok nagy ígérettel és semmi nincs belőle. Ceglédnek csináltam három vagy négy évvel ezelőtt egy Dózsát… Annak van egy kis érzelmi története. Én többszörös gyakorló nagypapa vagyok már és a legnagyobb unokám akkor volt három éves. Egy műteremben sem lehet büntetlenül jelen lenni, bármekkora valaki. Az élet tulajdonképpen csodálatos, mert az ember hallatlanul gazdagon születik. Ha visszagondoltok a magatok gyerekkorára, persze ebben a korban nem szokta az ember nagyon megfigyelni az egy éveset, vagy a két éveset, de ha egy picikét most akár az én szavaim nyomán odafigyeltek egy kis induló emberkére, hogy az milyen hallatlanul gazdagon születik, megrendül az ember: Uramisten, mi történt vele a későbbi években, amikor ez az érzékenység elveszett. Gondoljatok egy gyerekrajzra, a gyerekrajz nem ákom-bákom, hanem annak 3-4-5 éves gyereknek a képi jelrendszere, amit ő vissza is tud olvasni, amit társai is vissza tudnak olvasni. Csak később, amikor gátlásrendszerrel kezdik őt körülvenni, amikor az óvónéni először kimondja, hogy az a gyönyörű mesefa, vagy az a hallatlanul furcsa tigris, amelyiknek talán hat-nyolc lába van, hogy Pistike, hát nem ilyen a tigris, elkezdődik a gátlásrendszer. Teleépítjük egy hosszú-hosszú gátlásrenddel, félünk úgy boldogok lenni, ahogy a belső törvényeink diktálják, félünk úgy művésznek lenni, ahogyan a belső törvényeink, a sajátos belső erőink megszabják. Na ez a kis ember ott járt körülöttem a műteremben, amikor Dózsát csináltam. Sokszor elhordta a szobor agyaglábát, mert azt érte csak el. Szép neve van, Gergelynek hívják, és mondtam neki, hogy Gergelykém most már ezt a lábat nem szabad bántani, mert nem biztos hogy meg tudom újra csinálni, most már negyedszer rontjuk el a Dózsa lábát, és most már ennek késznek kellene lenni. Akkor ő az utolsó napok egyikében felmászott a hokedlire és elkezdte a Dózsa köpenyét mintázni, és a lényeg az, hogy az utolsó pillanatokban észrevettem, hogy a kis tenyerének a lenyomata benne van a köpenyben. Elérzékenyülten benne hagytam. Úgy öntötték ki, hogy Cegléden ott áll az én kis Gergely unokámnak az ekkora kis tenyere a Dózsa köpenyében. Na most filmes emberek ezt hamar észrevették és ez olyan attraktív sztori, hogy akkor senkit nem érdekelt az én Dózsám, mindenki a Gergely tenyerét fényképezte, és ez volt a fő szám, míg egyszer egy nagyon okos, idézőjelbe teszem: „egy nagyokos” megkérdezte tőlem, hogy mi jogon van a Gergely tenyere nyoma a Dózsában. Mire én: hát az unokám. Mire ő: hát ez egy személyes ügy, és érzelmi dolog, a Dózsa pedig attól, hogy Cegléden ott áll a téren, már nem személyes ügy, már közügy! Adná az Isten, hogy közügy legyen, de nem mindig közügy egy szobor dolga! Valahol kicsit sarokba szorított és hirtelen nem jutott eszembe semmi, elmismásoltam a dolgot, aztán kitaláltam magamnak az ideológiát és rettentő boldog voltam, mert rátaláltam, hogy miért is van a Gergely tenyere a Dózsa köpenyében. Én különben hiszek az intuícióban és hogyha észnél vagyok és merem, akkor engedem magam vinni tőle, és legtöbbször a későbbi dolgok igazolnak. Éppen most olvasok egy tanulmányt Bartóknak a zeneszerkesztési elveiről és ott nagyon értelmesen, számomra gyönyörűen elmondják, hogy Bartók mennyire az aranymetszésnek a törvényei szerint dolgozott. Szégyenlem magam, én nem tudok kottát olvasni, de hát mit csináljak, illene már megtanulni. Tehát a kottalenyomatokat nem tudom pontosan követni, hol van ez az aranyszabály. Látom a gyöngébbek kedvéért lévő ábrákat, tehát egy ágnak az aranymetszését. Lehet hogy én most itt nagyon nagy ostobaságot mondok, ezért ne haragudjatok, annál is inkább, mert Bartók hallatlan intellektuálisan, tudatosan is dolgozó művész volt, de nem akarom hinni, hogy azokat a hallatlan eruptív gyönyörűségeket előre, ésszel kikonstruált aranymetszés szerint alkotta. Az aranymetszés igaz volt rá később, mert egy olyanfajta belső rendet épített fel, mint valóban az ág…

– Nem akarok most ebbe belebonyolódni, hogy jön létre, valóban, bizonyos dolgoknak a ritmikus rendje egy belső erőből fakad és utána a törvényt is meg lehet rá találni. Akkor én még nem tudtam a bartóki aranymetszési dolgoról. Jópár évvel ezelőtt Rómában találkoztam Amerigo Toth-al, aki elvitt engem egy egyetemnek a dísztermébe, ahol egy ilyen elvontabb előadás zajlott, ábrákat rajzoltak, és fogalmam nem volt miről, csak annyi közhely-ismeretem, amennyi egy civilnek lehet erről a dologról, az atom és egyéb hasadásról. És amit csináltak, azok a nagyon okos atomtudósok kisilabizálták, hogy nem tudom milyen hasadási rendben állnak össze a pozitív-negatívok, lehet hogy mondva csinált dolog, ők legalábbis rátaláltak az összefüggésekre. A saját képzeteik saját gondolattársító szálaikon el tudtak menni ezen a művön. Tehát kitaláltam a Gergely tenyere nyomán, hogy az érintésvágy hallatlan ősi vágy, és tulajdonképpen énnekem kell is az érintés! Én nemcsak szemmel látok, én ujjal is látok, tehát én szeretek megfogni egy szép fát, egy szép követ, egy szép fémet. Szobrot úgy nézek, ha nem néz oda őr, végigsimogatom például az Akropolisz lovának a fejét. Az érintés óriási adomány, felér a szemnek és a fülnek és sokmindennek a gyönyörűségével. Tehát az érintésvágy ősi nagy dolog és a mitikus tárgyakat, vagy személyeket feltétlenül meg akarjuk érinteni. Bizonyára láttatok fényesre csiszolt Krisztus lábát az útmenti kereszteken, vagy akár a templomokban, vagy aki Rómában járt a Szent Péter ruhájának a szélét, de még messzebbre: a szent köveknek, a pogánykori áldozati köveknek vagy nem tudom én miknek az érintése is mindig ősi mitikus erőt is jelentett. Na most ha ez így van, akkor úgy gondolom, hogy Dózsa és még néhányan, nem mondom, hogy sokan, de azért vannak a magyar történelemben, akik ilyen mitikus erővel rendelkeznek. Mikor a pápai Petőfit csináltam, ezt az ötletet akkor akartam elsütni, de nem tudtam kitalálni olyan drapériarendszert, amiben ezzel tudtam volna manipulálni, úgy hogy ezt el kellett hagyjam. De azóta is motoszkál bennem, én most csinálok újra Dózsát, nem olyat mint a ceglédi, de a köpeny olyan, hogy ürügyül szolgálhasson arra: az egész köpeny tele lesz tenyérnyomokkal, csupa-csupa tenyérnyom, persze úgy, hogy ez formailag nem esik le róla, talán-talán ez így együtt megy.

– Tárgyakkal sem lehet büntetlenül együtt élni… Van énnekem egy pár nagyon szép kopjafám, Cegléden „a sereg” egy parasztfigura volt, amely attól lett sereg, hogy több kaszát tart egyszerre a kezében, éreztetve azt, hogy valakinek tartja ezt a kaszát, nem kettőt, hanem hármat tart, ezzel is azt tudatosítva, két kaszával még elképzelhető, hogy valaki hadakozik, de hárommal nem, tehát még a gyengébbek is hamar észreveszik, hogy a harmadik valakinek szól és ha a harmadik valakinek szól, akkor már a második is valakinek szólhat, vagyis többen vannak mögöttem, akiknek szólnak. Most nem figurát vettem, hanem kopjafák között áll Dózsa, tehát egy halott sereg vállalja, azok, akik tudták, hogy halottak, ha máshol nem, Temesvárnál már Dózsa is tudta, hogy halott. Most ezzel vagyok elfoglalva. Még nem tudom, hogy ezeket az öreg kopjafákat használom-e fel. Persze van ennek egy olyan varázsa, amelyet semmi újracsinálás nem tud újrateremteni, tehát csak manipulálva lehetne újrateremteni. Volt olyan elképzelésem, egyszer Csoóri Sanyinak viccesen említettem, írhatna valamit ezekre a kopjafákra és mögötte megjelenik valami. Remélve, hogy plasztikai rendbe is kerül az egész, még nem vagyok benne bizonyos.

– A másik dolog, amivel most bajlódom… valahol a kezembe került egy öreg piaci mérleg, bizonyára ismeritek, kis serpenyője van és a végére mifelénk hol követ, hol súlyt ráakasztottak, nagyon szép egykarú valami, szeretem az egésznek a játékát, és ez ott lóg a műteremben, nagyon régen. Semmi szerepe nem volt, csak ránéztem időnként, és megbillentettem és ezzel kis apró küldetéseit teljesítette. Jelen volt körülöttem, hol csak egy ilyen érintéssel, hol egy félig odasandított szemmel. Érdekes, hogy tárgyak hogy tudnak egy pillanat alatt megnőni és hogy tudnak jelentőséget kapni. Ez éppen olyan, mint az emberi értelem, az agy egy óriási gondolat-laktanya, amiben rengeteg dolog van elraktározódva, olyan, mint egy tartalékos hadsereg és lehet hogy vannak közöttük olyan katonák, akikre soha az életben nem lesz szükség. És egyszer egy másik pólussal érintkezve válik a gondolat virulenssé és elevenedik meg és lép ki abból a kis semmiből, amit nem lehet tudni, hogy hol mint raktározódott el. Néha egy nagyapa gesztusából, vagy egy eldobott szó foszlányaiból hordjuk magunkkal, szóval egy furcsa, varázsos valami. Tehát ez a kis tárgy itt volt körülöttem. Csillaghegyen lakom, ahol van egy mélyedés a kertemben, amit én tavaly nyáron fel akartam töltetni, mert a hegyoldalban építettek egy házat és kikerült egy pár dömper föld, és ezt a földet ledobták nálam, amit elkezdtem gereblyézni. Kitűnt, hogy tele van – sajnos apróra tört – római edények maradékával. De hát ezt már földgyalu meg markológép hetvenhétszer átrágta, tehát abszolút reménytelen dolog, hogy abból valami épen előkerül. De nem voltam képes eldobni ezeket a kis apró cserepeket és egy kosárban tartottam és egyszer ez a két dolog, a kis parasztmérleg és a cseréptörmelék mint hogyha érintették volna egymást! Ha nem nagyon lírai: kis gondolat-villódzások kezdődtek és már nem sok kellett hozzá hogy ez a mérleg belekerüljön egy nagyon egyszerűen álló parasztasszonynak a kezébe. És a parasztasszony mögé egy fal került, amelyből kiállnak ezek a cseréptörmelékek, tehát történelmet, sorsot, sokmindent megmérő jelképpé vált számomra ezzel az egykarú mérleggel álló parasztasszony, ezzel a furcsa római kori törmelékkel. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy soha nem tudja az ember, ha a jelfogó rendszere egy bizonyos irányban működik, és az állandóan működik, mikor-hogy lesz belőle szobor.

Egy szomorúságom van: ebből amit itt láttam még nem tudtam soha semmit se csinálni, pedig már nagyon-nagyon régen akarom. Még szegény Rábai Miklóst gyötörtem, egy időben jártam a népi együttes próbáira, hogy hol tudok olyan ürügyet találni, hogy ebből a motívumból szobrászilag valamit létre lehessen hozni! Utána, annak jópár éve, sokat jártam a balettintézetbe és néztem ezeket a gyönyörű lányokat és fiúkat, hogy mint lehetne belőlük is valahogy szobrot csinálni, de nem tudtam rátalálni, mert szebbek voltak táncban, szebbek eleven valójukban, mint szoborban. A sors iróniája, hogy az én növendékeim most rátaláltak a balettintézetre és ők is járnak oda minden héten egyszer nézelődni és mintha nekik sikerülne szobrot csinálni belőle. Úgy hogy ez is a tanításhoz tartozik, hogy a nagyon sokszor fölvenni akart követ az utánunk jövők tudják igazán fölvenni, azok találnak rá a sok kavics között arra az egyre, amelyiket igazán érdemes kivenni. De ez is vele jár a tanítással és nem fariezusságból, őszintén izgulok értük, hogy tényleg találják meg azt az egy szem fényes követ, mert nem garmadával csavarog! Itt a Réti Tündét is látom, ő tudja, hogy ilyen értelemben nem egészen igaz amit mondok. Balassagyarmaton csinálok én egy matyó szerelmespárt, vagy menyasszony-vőlegényt, csak nem akar nagyon szobor lenni, inkább nem tudom mi, szóval az a fajta gyönyörűség, ahogyan egy ilyen beöltöző lány meg tud változni, az hiányzik még ebből. Jártam Balassagyarmat környékén, hát a lokálpatriotizmus óriási dolog, és ott tudtam meg, hogy nem mindegy, most én Balassagyarmatra egy húsz kilométerrel följebbi népviseletbe lévő figurát próbálok szobrászilag megcsinálni, ami úgyse olyan, mint az ottani, akár a följebbvalói. Arra nagyon kényesek, hogy annak ott mint tudom, tíz kilométeres körzetből lévőnek kell lenni. Hogy ilyen baklövést ne kövessek el, valakinek a segítségével, a Tünde édesapjának a segítségével elmentünk egy pár helyre és beöltöztek nekem. Máig érzem annak a délutánnak az emlékét, ha nem bántó, akkor hadd mondjam, hogy a menyecske – biztos, hogy elmentem volna ezerszer mellette az utcán, és nem vettem volna őt észre – elkezdett öltözni, és valami olyan dolog történt, egy varázslatnak lettem a tanúja. Elbújt a spanyolfal mögé az első szoknyáját és az első pruszlikját fölvenni és már megváltozott, ahogyan előjött a spanyolfal mögül és szedte fel a harmadik, negyedik, nem tudom pontosan, elég sok szoknyáját, a gesztusaiban is volt valami félelmetes erő, ahogy egy szoknyát egy nő fel tud venni, az valami furcsa nem leírható dolog, legalábbis én nem tudom leírni, és ettől a növő textil tömegtől, ettől a feszes összegombolt pruszliktól megváltozott a tartása, varázsos, kívánatos nővé vált még azt is mondhatom talán, nagyon nemes, lefojtott kis erotikummal a szó nemes értelmében, ahogyan akarta, mert akarta, hogy az legyen, hát guvadjon ki a pasasnak a szeme, aki most ővele táncolni fog és hallatlan rafináltan tudta, hol kell megtömni, hol kell kifeszíteni… Még mindig érződik talán, hogy így mesélem, nem biztos, hogy ilyen melegen, átütően rátaláltam volna ennek a formai dolgára, úgy hogy ez most még érik, dohog bennem, talán egyszer valami létrejön belőle. Ha valakinek valami kérdése volna, azt most kellene feltenni, aztán folytatjuk a programot. Most annyiban maradtunk, hogy a második, harmadik alkalom után fogunk csinálni olyat is, hogy egy pár szobor is lesz itt és akkor esetleg konkrétabban lehet beszélgetni. Még egyszer nagyon köszönöm a lehetőséget.

/A teljes szöveg kéziratban, 2014/

Lásd még honlapomon Adalék Somogyi József szobrászhoz,

Cserépváralján templomot építettek./