Erki Edit /meg/tévesztése

Erki Edit /meg/tévesztése

-         pletykás öregasszony vagyok, mondta Erki – Laci, neked üldözési mániád van, mondta Faragó Vilmos – voltak patkányok?

/Egy elbeszéléssel kezdem:/

Tíz napig hánytunk együtt Zénó bácsival. Titokban véghezvitt tevékenységünk minden alkalommal kifárasztott, utána órákig aléltan pihegtünk ágyunkon. A kisdoktor vizitjére föl se ébredtünk, legföljebb enyhe bódulatban hallottuk, itt járt… A pihegés, a bódulat, a fáradtság érthető volt, hisz a kihányt tablettákból valamennyi hatóanyag mégis felszívódott.

Tíz nap után kérdezte meg Zénó bácsi az ágya szélén ülve:

-         Maga ezt hol tanulta?

-         Filmekből. Ma már mindent meg lehet tanulni filmekből. És én nagyon szeretek moziba járni – mondtam neki suttogva.

-         Pedig az injekció jobb volt. Mért nem azt adnak?

-         Ha magának az hiányzik… itt döglünk meg! De nem egyszerre, hanem…láttam egyszer egy francia filmet…

-          Ez keserű.

-         Az a jó. Hány éves Zénó bácsi?

-         Hatvanhárom.

-         És még ennyire finnyás? Nem edzette meg az élet? Mi a francnak hasal az ágya alá?

-         Megnézem, van-e patkány.

-         Nincs.

-         Azt te csak hiszed. Hogy hívnak?

-         Miklósnak. Ezt hogy csinálja? A nevemet elfelejti, hiába mondom el naponta tízszer, de a patkányokat nem.

Zénó bácsi szeme most csak egy kicsit üveges. Vigyáznom kellett az egyensúlyra, mert ha tovább józanodik, felfedezhetik a csalást. Persze, mit jelent Zénó bácsinál a józanodás. Hetet-havat összehord, a nevére se emlékszik /csak én kereszteltem el Zénónak,/ olyan marhaságokat mond, amivel itt csak egyféle reakciót vált ki: kap egy jókora koktélt a seggébe. Ami – különös játéka az életnek – a seggéből az agyába szívódik és ott fejti ki áldásos hatását.

-         Miklós fiam, te mit csinálsz?

-         Vakarom a talpam.

Az utóbbi napokban sokat üldögéltünk az ágy szélén. Szemben egymással. Közel vannak az ágyak, lábujjaink összeérnek. Én ütögetem az övét. Térdtől lefelé úgy lógott mostanáig a lába, mintha bábfigura alsó része lett volna, semmi reflex, semmi erő. Gondoltam, az ütögetés szikrákat ad át belőlem. Szuggeráltam. Ezelőtt két nappal az öreg megszólalt.

-         Kotyog az agyam.

-         Ez jó jel, Zénó bácsi! – és mosolyra húztam a számat, észrevette.

-         Minek  örülsz?

-         Annak, hogy érez valamit.

Így kezdtük el az ismerkedést, nagy körültekintéssel, amikor a kórterem többi betege szokásos napi kómájába merült.

-         Miklós.

-         Na végre – csaptam a térdére. Az kicsit megrándult, már volt némi reflexe.

-         Te mivel foglalkozol?

-         Mérnök vagyok, építész.

-         Az jó.

-         Nagyon jó annak, aki építhet.

-         Szép is az – nézett a rácsos ablakon túlra az öreg. Csak fákat láttunk. – Megyek vécére.

-         Menjen.

-         Egy ideje magam alá pisilek.

-         Mit ért azon, hogy egy ideje?

-         Amióta…amióta a patkányok.

Most, hogy újból eszébe jutott, nyugtalan lett. Lehuppant az ágyról és a kórterem túlvégébe sietett. A sarokban lekussadt, intettem, jöjjön csak vissza. Révetegen támolygott az ágyához Szemhéjai lecsukódtak, már nem kellett kimennie vécére. Elaludt a tócsában. Hagytam.

Hiába jellemezném külsőre, alig tudom. Csontos arc, ami mégis puffadt. elhanyagolt, lenőtt haj, csomós szőr a fülében. Leesett áll. A szeme tört meg leginkább. Az ócska, foltozott pizsamában elhasznált test lötyög. Lábfeje az  arcánál is sápadtabb.

-         Miket építesz? – kérdezte csukott szemmel, úgy három óra múlva.

-         Családi házakat, villákat, társasházakat.

-         Az jó. De most pihensz.

-         Pihenek.

-         Miért pihentetnek?

Hát ez nagyszerű. Nem lötyög az agya. Kérdez!

-         Üldözési mániám van.

-         Az nem jó. Ismerem. Nem jó a vége. Ki üldöz?

-         Hiszen ha tudnám. Mivel azt mondták: „Miklóskám, téged senki nem üldöz, csak úgy képzeled. Idegkimerültség. Elküldünk pihenni.”

-         Ez jó. Itt nem bántanak, látod-e. Adnak enni, inni. Sokat dolgoztál te Miklós, a hajsza. Engem is kiborított. Jól tették, hogy gondoskodnak rólad.

-         Nem biztos. Bejöttek az irodámba, két alak, délután, és belém nyomtak egy injekciót.

-         Az jó, gondoskodnak rólunk. Áldott legyen a nevük. Imádkozom értük.

-         Maga tudja a nevüket? – kérdeztem.

-         Bemutatkoztak. De elfelejtetem. Szabónak hívják az egyiket. Vagy Kovácsnak. Ő járt hozzám eleinte. Később már csak őrá hivatkoztak. Szabó elvtárs küldött. Vagy Kovács elvtárs.

-         Én tudom a nevüket, mégse megyek vele semmire. Mit akartak magától Zénó bácsi? – kérdem, és nem tiltakozik, pedig most tudhatja a nevét.

-         Segíteni akartak rajtam, kevés a nyugdíjam.

-         A nyugdíjintézetből keresték?

-         Nem hiszem. Csak megígérték, hogy kiegészítik a nyugdíjamat, havonta ötezerrel. Tudod mekkora pénz ötezer? Már éppen arra gondoltam, hogy lemondom a telefonomat, ami az egyetlen kapcsolatom a világgal. Erre azt mondták, ők kifizetik a számlámat. Rám mosolygott a szerencse. Egy egész tortát vettem a születésnapomra, a tetején marcipánfigurákkal.

-         Egyedül él?

-         Zöld meg sárga marcipánfigurákat. Hófehérkét kértem a hét törpével, piros sapkával. De csak hat törpe lett. A hetediket megette a patkány.

-         Látta?

-         Lehet, hogy az csak később volt, a fene tuja.

-         Hogy kapta a pénzt?

-         Egy fiatalasszony hozta.

-         Aláíratták magával?

-         Ugyan, semmit.

-         És semmit nem kértek magától?

-         Csak telefonálgatni kellett ide-oda. Az egészből semmit nem értettem. Micsoda szövegek voltak!

-         Amiket mondtak?

-         Amiket én bemondtam. A fiatalasszony vagy a kishúga jött minden reggel. Gépelt szöveget hozott névvel, telefonszámmal. Hívjam fel… hívjam pénteken 9 óra 53-kor, és kérdezzem a Józsiról. Régen találkoztunk, mi van vele? Én g régi barátja vagyok a Józsinak.

-         Ki volt Józsi?

-         Azt nem tudtam. Csak azt, hogy a nő, aki felvette a kagylót, erre sírni kezdett. Józsi meghalt, mondta. A következő pénteken 9 óra 53-kor újra hívtam, a Józsiról eszembe jutott valami.

-         Miért pont 9 óra 53-kor?

-         Hát erre rájöttem. 9 óra 53-kor húzták a lottót. Legyen ideges.

-         A hölgy lottózott?

-         Persze, mert nem kapott nyugdíjat a Józsi után, ez lett az egyetlen reménye.

-         Elmondta magának?

-         Mindent. Nagyon őszintén. Három szelvénnyel játszott. Még a számokat is bemondta nekem. A harmadik pénteken már nagyon ideges lett, megkért, ne ilyenkor hívjam. Én eleget is tettem, éjjel kettőkor hívtam.

-         Miért?

-         Erre kértek.

-         Szóval maga elmondta ennek a fiatalasszonynak, mit beszéltek?

-         Nem kellett. Elvitték a szalagokat. Rászereltek a telefonomra egy magnetofont. Naponta vitték el… Aztán kaptam újabb szövegeket. Csomagot hoztam Kanadából, a Józsi volt barátja küldte. Csak most nem tudom elvinni, mert beteg vagyok.

Zénó bácsi a füléhez teszi a jobbkezét, mintha fogná a kagylót. A hangja kissé éneklő.

-         És ez a nő nem akart érte menni?

-         Akart az, csak nekem pont fertőző májgyulladásom volt, jajgattam, jajistenem… – ekkor leesett a keze füléről, mindkét tenyerét a hasára tapasztotta.

-         Mi a baj?

-         Görcsöl  a hasam. Orvost hívj.

-         Dehogy hívok. Majd elmúlik. Kikészítik most magát. Mi lett a csomaggal?

-         Hitegettem tovább, jaj ez nem tréfa, ez fáj…

-         Kérte magától a telefonszámát?

-         Kérte az, de nem adtam. Mondtam, az öcsémnél lakom, annak meg a száma titkosított, megértette.

-         Nem sajnálta a hölgyet?

-         Néha,

-         És ennyi volt?

-         Majd aztán fordult a helyzet, engem hívtak. Hétfőn reggel pontosan kilenckor hívott egy férfi, és nekem azt kellett mondanom, itt az amerikai nagykövetség. Az illető kérte Miszter X-et, mire én, hogyne, kapcsolom. Sajnos, Miszter X nem tartózkodik az épületben, de azt üzente a titkárával, hívja szerdán tízkor. Szerdán tízkor felvettem a kagylót. A  Miszter azt üzeni, minden rendben lesz, legyen türelemmel. De ha vasárnap este nyolcig nem jelentkezik önnél a futár, hétfőn kilenckor újból hívjon… Hetekig eljátszottunk, hehehe…

-         Mit nevet?

-         Olyan jól belejöttem. Még női hangot is utánoztam. Voltam madárkereskedő, masszőr, Amerikából hazatelepült kurva…

-         Az minek?

-         Egy híres magyar íróval akartam megíratni az életrajzomat. Százezer dollárért. Kapva kapott az ajánlaton csórikám.

-         Soha nem bukott le?

-         Változtatták a telefonszámomat. Néha már én se tudtam, hol hívhatnám fel magam.

Zénó bácsi annyira kezdett józanodni, hogy féltem, észreveszik az állapotát és felülvizsgálják. Két eset lehetséges: vagy hazaengedik, vagy visszainjekciózzák. Veszélyes játékot űztem. Honnan tudom, mi várja odakint? Talán itt van védettebb helyen, velem együtt.

Még nem tudtam, miért retteg a patkányoktól. Megkérdeztem.

-         Egy este megyek haza, mert sétálni szoktam, nyitom az ajtót, bezárom, felhúzom a puhatalpú mamuszom, mocorgást hallok a lakásból. Felgyújtom az összes villanyt. Jaj, ez rabló. Senki. Végigjárom a lakást, semmi nem hiányzik. A telefon működik. Leoltom a villanyt, mocorgás a szekrényből. Kinyitom, egy patkány szalad ki belőle. Megnyugodtam. Még enni is adtam neki. Gondoltam, kiengedem a lépcsőházba. És ha meglátja valaki? Azt a szégyent nem viselném el. Égve hagytam a villanyokat, fotelbe ültem, olvastam. Megszólalt a telefon. Téves volt, de jóéjszakát kívánt. Igazán mehetnék már aludni, mondta az illető. Elszenderedtem, újra csörgött a készülék. Gizikét kereste egy vidám társaság és engem is meghívtak a születésnapi buliba.

-         Magának talán volt éjszakai feladata.

-         Nem. Két nappal azelőtt elvitték a magnetofon-lehallgatót, mert elromlott. Kijavítani vitték, de még nem kaptam vissza.

-         Beszélgetett valakivel privát?

-         Én senkivel nem tartottam kapcsolatot. A feleségem halála óta egymagamban éltem. Mégis merészet határoztam el, kinyitottam a lakásajtót résnyire, elköszöntem a patkánytól. Reggelre eltűnt. Két nap nyugodtan telt el. Majd séta után hazamentem, mocorgást hallottam. Két patkány futott ki a szekrényemből. Hamarosan csengett a készülék. Nevetős női hang: hogy érzed magad Bercikém?

A kórtermünkben nincs kórlap.

-         Bercinek hívják magát?

-         Zoltánnak. Na és honnan tudta az illető, hogy hazaértem? Az összes redőnyöm lehúzva. Azon az éjszakán nem aludtam. Másnap mérget szereztem a patkányoknak, felé se néztek. Mintha megetette volna valaki távollétemen. Valaki az én tányéromon adott nekik enni! Kés meg villa volt a tányér mellett, szalvétával. Mindent kidobtam, új evőeszközt, tányért vásároltam. Aztán már nem két patkány, hanem öt vagy hat futkosott. Futottak, rágcsáltak, jól érezték magukat. Az ajtón nem akartak kimenni. Az erkélyre költöztem. Kivittem a fotelem, felvettem a télikabátomat, nagypárnát a hátamhoz és bezártam az erkélyajtót. Lehet, hogy álmomban kiabáltam, talán az utcáról láttak is, nem tudom. Egyik hajnalban feltörték a lakásom ajtaját és idehoztak.

-         Az orvosnak elmondta a patkányokat?

-         El hát. Ki is ment a lakásomra a főnővér, mondta, nincs ott semmiféle patkány, de pihenjem ki magam náluk, amíg fertőtlenítenek. Olyan jók hozzám.

Zénó bácsi pityergett a jóságuktól, a gondoskodástól.

-         Miklóskám, ugye milyen jó nekünk itt.

-         Nagyon jó.

Elcsendesedett. A napszakok elmosódtak, a napok összefolytak. A kisdoktort nem mertem nyaggatni fölöslegesen, nehogy lebukjon az orvosok előtt. Még hogy ő doktor! Röhögtem volna, ha nem ezen az ágyon pillantom meg egy óriás lökettel a seggembe. Gézuka figuráns volt nálam. A terepkitűzéseken ismertem meg. Folyton fázott. A keze, a lába, a feje különösen. Lilára fagyott ujjakkal szorongatta a lécet. Adtam neki kesztyűt. Nekiadtam a régi fülessapkámat. Gézuka féléve eltűnt. Ápoló lett, mondta valaki. Nahát a kisdoktor. Pedig gyengék az idegei. Megárt neki ez a sok bolond.

-         Miklós bácsi, üzen valakinek valamit? – kérdezte, amikor megismert.

Összeszedtem a tudatom maradékát.

-         Nem üzenek, kérek. Menj el a Vörös Hadsereg útjára, a vége felé, jobbra találsz egy nagy kertet – és mondtam a keresztutca nevét. – Nézd meg, építkeznek-e, vagy mi van ott.

Gumitalpakon járnak az angyalkák. Szárnyukat lefogják az ajtónyílásokban. Gézuka bizonyult őrangyalomnak. Totyog az ágyam mellé, halkan beszél.

-         Alapoznak, Miklós bácsi, már hordják az építőanyagot is.

-         Úristen, felrobbannak! Szólj nekik, hogy a levegőbe repül az egész házsor – kiabálom. – Lőszer van alattuk, bombák, lőszeres ládák a második világháborúból. Mondd meg a főmérnöknek, hogy hagyják abba… Én megmondtam előre, de a miniszter elvtárs meg az unokaöccse…az két lakást is vett, rámtört az irodámban, mit képzelek én, nagyokos…Gézuka, állítsák le!

Hárman fognak le durván, szorosan, hasamra fordítanak és lerántják a nadrágomat. Érzem a fájdalmat, tövig hatol a tű. Mire visszafordítanak, fehérruhás őrangyal pofoz.

-         Jól van Miklós papa, minden rendben lesz.

Zénó bácsi fölém hajol.

-         Ki gondolta volna. Mostanáig teljesen nyugodt volt, szépen elbeszélgettünk. Segített nekem patkányt fogni.

Aztán zuhanok, aztán ébredek, vagy csak úgy hiszem.

*

Ez az elbeszélés „Patkánycsapda” címmel a KAPU című folyóirat 1993/1 számában jelent meg. Alapító főszerkesztő Brády Zoltán, az első évtől közölte írásaimat. Irodalmi szerkesztő Erki Edit.

Az Élet és Irodalom szerkesztőségéből ismertük, több rovatot gondozott, mi pedig feleségemmel, Sulyok Katalinnal írtunk riportot, glosszát, mindenféle publicisztikát.

1./Egy téli estén moziba mentünk, a Május 1.-be, a Fényes szelek Jancsó-filmre, ez volt a bemutatója. Ott volt Edit is, talán férje és két házaspár társaságában. Az egyik idegen férfi mondta, mindannyian menjünk fel hozzájuk egy italra, s beszélgetni. A Moszkva térre,  onnan gyalog a Vár egyik utcájába mentünk, tapostuk a havat. Edit közben megsúgta, a férfi valamelyik követségen dolgozik, magas beosztásban. Fényűző lakásba léptünk /mi akkor albérletben/, a háziasszony kérte, húzzuk le a cipőnket. Viccelődtek,  most kiderül, melyik férfinak lyukas a zoknija. Csak az enyém volt lyukas, és vizes is, mert a latyakban a cipőm átázott…Kínos perc következett. Többet nem találkoztunk velük.  Erkinek volt humora, amikor az Élet és Irodalom szerkesztőségében, vagy az Új Írásnál találkoztunk, vittem írásaimat, összekacsintott velem, a lábamra nézett: zokni? rendben?

2./ A Pest melletti falusi házba nem viccből költöztünk, ott tudtunk venni egy romos parasztházat. Helyrehoztuk, udvarát barátságossá tettük bokrokkal, virágokkal. Nyaranta sokan jártak hozzánk a városból. Kollegák hívásra, szerkesztők szinte hívatlanul. Jött Erőss Ágota László Bandi bácsival, Garami László, a Magyarok Világszövetségének munkatársa, Czigány Tamás a feleségével, néha családtagokkal, Faragó Vilmos a lányait, Székely Éva az anyját is hozta, fiatal filmesek, Budakesziről Bágyoni Attiláék, hoztak magukkal erdélyi vendéget, vagy áttelepült családot, Bágyoni Szabó István elsírta magát, amikor friss, igazi vajjal kente meg a kenyerét, jött  Somos Miklós, Illyés István inkább hétköznap, egyedül. Annak nem örültünk, ha vasárnap délelőtt váratlanul érkeztek egy doboz sólet-konzervvel, kávéval, virággal. A házat részben hitelre vettük, sokáig törlesztettük. Magunknak zöldbabfőzeléket főztünk, a legolcsóbb, kettő-nyolcvanas kolbásszal /egy kiló 28 forint/ kevés lett volna annyi embernek. Gáll István, akkor már Kossuth-díjas író felesége, Vera felháborodott, hogy két szelet kenyerünk van, mert szombaton nem kaptunk a faluban. A Népszabadság megírta, hogy már mindig, mindenütt van kenyér, mondta indulatosan. Évike – Székely – segíteni, takarítani is jött az első évben, hétköznap. Én tojást nem ehetek, mondta. Nincs is. Valaki más tejet kért. Azt se kapott –  vagyis nem kaptunk. A vécében locsolóval kellett leönteni, ki mit csinált. Mi ezt direkt kitaláltuk, mondta Czigány Tamás filmrendező veje, egy miniszterhelyettes fia. Törpevízmű, törpe teljesítménnyel. Figyelmetlenül belerúgott abba a pohárba, amit előzőleg odatett, anyósa kérte, takarítsuk fel gyorsan. És jöttek Erki Editék is, akkor még nem váltak el, őket Faragóék hozták autóval. Csodálkoztunk, nem hívtuk őket. Ennek ellenére, újból leírom, nem bántuk, hogy jártak. Az furcsa volt, hogy vissza, városi lakásukba senki nem hívott. Mégis örültünk az emberi kapcsolatoknak. Amikor sejtettük, jönnek, vagy pénteken odaszóltak a munkahelyünkre, szeretnének jönni /telefonunk 89-ig nem volt/, vettünk húst, bográcsoltunk,  lábszárpörkölt, zöldbabos csirkegulyás, káposztáskocka, palacsinta került az asztalra.

Estig sok minden szóba került. Nem rejtettük véka alá: észrevettük, hogy az utcában figyelnek, idegen autók állnak meg a hidunkon, majd visszafordulnak, ha a postán telefonálok, egy asszony szorosan mellém áll hallgatózni, egy sréhen szemközt lakó asszony pedig Katalinnak megsúgta: megkérték, hogy figyeljen bennünket. Laci, neked üldözési mániád van, mondta Faragó.

Mindenki megkérdezett, mit írok. Valamelyik készülő művem, regényem részletét felolvastam. Egyszer Czigánynak olvastam valamit, csak ő volt mellettem. Hirtelen közbevágott: ezt ne folytasd, nem is hallottam, ez olyan borzasztó, jobb ha sehova nem viszed el! Mondtam Katalinnak: vajon miért rémült meg? Editnek is olvastam legközelebb, ő türelmesen végighallgatott, tetszett neki. Ugyanebből a kéziratból! /Ezekről a látogatásokról megemlékeztünk „Elsüllyedt b-irodalom” című könyvünkben, kissé bővebben/

3./ Katalin halála után, 1993 őszén sok kérdőjelet kaptam az élettől.  Tennivalóm is akadt bőven. 1994 február táján felhívtam Erki Editet, szeretnék vele találkozni. Kedvesen reagált, mivel ő kényelmes, menjek a lakására. A Horváth Mihály tér mögött lakott, emeleten,  rengeteg lépcsőn lihegtem fel. Beszélgetésünket lejegyeztem, és ha jól rekonstruálom, 2005-ben írhattam meg olyan formában, amiben az Elsüllyedt b-irodalom 705-706-ik oldalára, utószóként  bekerült. Nevét – mint ahogy a kötet sok más szereplőjét – nem írtam le, aki akarta, így is tudhatta. Az idézett részben szereplő Edit pedig Gerelyes Endréné.

„Nevezzük Berkinek. Jó kollegánk, szerkesztőnk volt, évtizedek óta ismerjük egymást. Őrá soha nem gyanakodtunk. Filosz, az alsó létrafokon lévő irodalmár, kritikus. Viszont locsog. Tudom magamról, hogy pletykás öregasszony vagyok, mondja, amikor a Katalin utáni hónapokban találkoztam vele.

Szeretném, ha segítenél nekem. Van egy vaskos, közös kéziratunk, amihez nincs erőm hozzányúlni. Megnéznéd, hogy kiadható-e? Fizetek a munkádért.

Nem nézem…ki tudja, milyen félreértések, zavaros dolgok vannak benne.

Hogy merül fel benned anélkül, hogy bármit tudnál róla?

Nemrég találkoztam Edittel, itt járt nálam, ott ült, ahol most te, beszélgettünk rólatok. Furcsállja, hogy te azt hiszed, ő és a te feleséged testvérek voltak. Pláne ikrek!

Ezt meg én furcsállom. A temetés előtti napon találkoztam vele. Kinyomoztam a telefonját, felhívtam, megkérdeztem: tudja-e, miért hívom. Igennel válaszolt.

Persze, nem akart még nagyobb bánatot okozni. Azért hagyta rád, hogy testvérek, amiket te mondtál neki.

Én Katalintól tudom, amit tudok.

Edit nem decemberben született, mint a te Katád, hanem áprilisban. És volt neki anyja.

Persze, aki örökbe fogadta Miskolcon. És tizenöt éve gyanú merült fel benne, mert Katalin bogarat ültetett a fülébe. Edit utánajárt a születési körülményeinek. Még élt a dada, vagy gondozó, aki ezerkilencszázharminchétben a miskolci kórházban dolgozott, és elmondta, hogy a fiatalasszony rettentő pánikba esett a két csecsemőjétől. Hisztizett, egyiket meg akarta ölni… Az árvaházból jöttek hozzá, intézkedtek, mindenkinek pénzt adott a hallgatásért. Ezt nem én találtam ki. Ezt Edit mondta Katalinnak.

Hallottad?

Nem, de miért hazudott volna ilyet? Tudom, hogy akkoriban jó párszor találkoztak, szinte testvéri kapcsolatban voltak.

Azt is mondta Edit, hogy Kati soha nem tanított az újságíró iskolán.

Erről dokumentumok sokasága van otthon. Négy évfolyam diákjainak a névsora. Röpdolgozatok, piszkozatok. Fizetési cédulák, magnószalagok az előadásáról. Talán azért nem tudja Edit, mert ő akkor Párisban élt. És ha nem a testvére, mért hagyott engem abban a hitben…miért tagadta le nekem, hogy Párisban egy festő-élettársával élt? Akivel Kata telefonon beszélt. És miért adott át nekem a cukrászdában egy névjegyet, rajta Nagy Erzsébet és férje telefonszámával: őket hívjam fel a Nagy Imre-drámám ügyében. Honnan tudta, hogy rejtegetek egy kéziratot, elásva a trágyadombon? Csakis Katával való bizalmas beszélgetésből. És miért biztatott: van elképzelése arra, hogy bebizonyítsuk, az a karrierista-kommunista író ezerkilencszáznegyvenkettőben valóban ellopta Katalin apjának a regényét, és a leleplezéstől tartva már miniszterként megakadályozta, hogy Katalint felvegyék az egyetemre, s hogy valaha is írói pályára lépjen? Ezeket nem a testvéri érzés mondatta vele? Engem akart ámítani, hamisan vigasztalni?

Rejtélyes dolgokat mondasz…

És Katalin anyjának a gyóntatópapja miért búcsúztatta ezekkel a szavakkal az elhunytat: ’sok titkot vitt magával a sírba’?

És Edit mit vitt magával a sírba? Tíz évvel Katalin halála után halt meg, akkor az egyszer találkoztam vele. És Berki mit nem pletykál tovább? Hiszen már ő sem él.”

4./ Kérdések maradtak, csak kérdések. Erki miből gondolta, hogy félreértések, zavaros dolgok lehetnek kéziratunkban? Azt még senki nem látta. Miért mondta el nekem az Edittel való állítólagos beszélgetésüket? Csak azért, mert pletykás öregasszony? Vajon így történt? De hisz ezzel nem elképzelt testvéréből ábrándított ki, hanem Katalinból, úgy, hogy másvalaki szájába adta az állítólagos valótlanságot!

Azt többen terjesztették, hogy Katalin soha nem tanított az újságíró iskolán, máig /2015/ őrzöm a dokumentumokat, és ez a téves információ, sőt félretájékoztatás jutott el Edithez is, ez pedig tipikusan az ügynökök által használt módszer volt, lásd Huth Gergely-Kerekes András „Lejáratás és bomlasztás” címmel, pár nappal ezelőtt sugárzott dokumentumfilmjét, amelyet Gál Éva kutatásai és könyve alapján készítettek. A nyolcvanas években sokkal súlyosabb hamis információkat terjesztettek rólunk. Egy könnyedet idézek: tőlem évekig azért nem fogadtak el kéziratot, mert amikor Csoóri Sándorra szilenciumot adtak ki, azt terjesztették el főszerkesztőknek: én vagyok Csoóri unokájának a keresztapja. /Valóban született unokája, a táncházakból ismertem ifjú Csoórit, de nem bíztak meg ezzel a szép feladattal./

ÉS még Erki, utoljára: lehet, hogy csak a másik Edittől akart eltávolítani? Sejthette, nem vonom kérdőre ezek után, nem is tudtam, mert  utazott vissza Párisba. Korábban az ottani magyar kulturális intézet munkatársa volt. Véletlen volt a barátkozásuk?

A Wikipédia így jellemzi Erkit: az állambiztonságnak leadott „jelentései túlbuzgók, rosszindulatúak voltak.”  Beszélgetésünket esetleg egy kései jelentésnek fogta fel?

*

Az alábbi néhány fotót megmutattam Czigány Tamásnak, gyorsan visszaadta: ne is lássa, és senkinek ne mutassam! Ekkora pesszimizmust!

1-2: életünk kritikája/ azzá leszel, amit eszel

2-3: modern korunk/ modern tej/ minden fagyott/ minden megfagyott

5: / a Balaton mindenkié, nyitott Balaton,stb.

erki edit 2 (600x450) erki edit 1 (600x450)

erki edit 3 (450x600) erki edit 4 (450x600)

erki edit 5 (600x450)

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!