Kukorelly Endre (meg)tévesztése

Kukorelly Endre  (meg)tévesztése

Nem írnak az írók a fordulatról, a rendszerváltás éveiről, a hiányt ezúttal a fiatal írók tanácskozásán a JAK táborában vitatták meg 2014 augusztus végén. A beszélgetésen részt vett néhány „már nem olyan fiatal író is”, olvasom egy tudósításban, amely említi Kukorelly Endrét.

Mivel az ő emberi kiállását ismerem valamennyire, s ő a már nem annyira fiatal, ezért tisztelem meg azzal, hogy a téma kapcsán némi kiigazítást tegyek. Ugyanis visszatérő téma és kérdés, a magyar irodalom miért nem dolgozta fel a fordulat éveit /1989-91-et/. A kilencvenes évek végéig alkotó-élő íróktól is kérdezgették, és meg lehetne kérdezni ma élőktől is, viszont ez utóbbiaktól olimpuszi magasságuk miatt nem illik.

Hogy ez hiányozni fog a magyar irodalomból, már az akkori jelenben látszott. 1990 március 13-án tett közzé kiáltványt 31 magyar író és szerkesztő, akik nem az út széléről üzentek, döntési helyzetben voltak. „Veszélyben a magyar irodalom.” „Az üres időtöltésre csábító kiadványok áradatának hatására eltompult az olvasói igény, a lelki készség.” „A kultúra a több pártnak sem lehet kiszolgáltatva és érdeke az alapítványok és kuratóriumok útvesztőiben sem morzsolódhat fel.”

Ekkor történt, hogy a megalakult pártok írókat választottak maguknak, az írók pedig pártot választottak. Akik a pártot szolgálták, azok hozzájutottak a párt által szponzorált vagy fenntartott újságok, folyóiratok, könyvkiadók, alapítványok támogatásához, nyilvánosságához. Márpedig, aki egy konkrét párt politikáját egy kicsit is kritikusan nézte volna, nem számíthatott volna annak támogatására, elismerésére. Szép lassan ellenzőt vontak szemük mellé. Független író pedig, ha volt ilyen  bátor-botor,  nem jutott szóhoz, hisz őt miért segítse a konkrét párt?

Ez a szemlélet beágyazódott, elfogadottá vált. Sőt, tökélyre fejlődött. Mindegy, hogy minek hívjuk, régebben szekértábor volt a definíciója, ma inkább csak szekereket mondanék: amennyien ráférnek egy-egy szekérre, annyian védik, most már nem a pártok, hanem egymás /családjainak/ érdekeit is. Ezzel nem mondok újat, de el kell ismételni, mára megmérgezte az emberi kapcsolatokat a zsigerekig. Sem alkotók közt, sem a nyilvánosság fórumain nem tekintik embernek azt, aki nem az ő köreikben szocializálódott. És ez is 1990-ben kezdődött.

Volt nekem egy költő-író barátom, 1954-től 1989 június 16-ig becsültük egymást, három nap különbséggel születtünk /a Nagyhéten/, valami módon ez is összekötött bennünket. Bárhol élt a világban, leveleztünk, leveleit őrzöm. Washingtonból könnyektől átitatott levelet írt Szabó Zoltán halála után – előtte egy hónappal volt a vendégünk. Nagy Imre temetésén, a temetőben öleltük meg egymást utoljára. Azóta levegőnek néz, becsülését elvesztettem. Azért is írom ezt, mert Kukorelly Endre családjának a tagja. Mindez csak illusztráció, már nem fáj. /Dehogynem./

Nem született mű a rendszerváltásról…?

Bizonyításul tettem közzé honlapomon Haláltáncház című film-novellámat, alcíme: Jelenetek egy rendszerváltásról, a pártok vajúdva-vérben való születéséről. /1992/ Mivel soha, senki nem merte kiadni – hisz minden pártra kompromittáló! – saját pénzemen jelentettem meg. És alább idézek az Elsüllyedt /b/irodalom-ból, a kéziratot 1993-ban fejeztük be feleségemmel, Sulyok Katalinnal, aki abban az évben halt meg. /2008-ban jelent meg, a kiadás felét én fizettem./ Kb. negyven-ötven példányt magam adtam-küldtem szerkesztőknek, íróknak, döntési helyzetben lévő apparatcsikoknak, akik az előző kormányban, akik a mostani kormány mellett szolgálnak; csakis azért, hogy tudjanak róla, ne mondhassák azt: nem írnak az írók a Kádár korszakról és a fordulat éveiről… A nyilvánosság, az észrevétel elmaradt, még levelezőlapon sem nyugtázták, megkaptam, köszönöm. Vagyis kiadása után is elsüllyedt állapotban van. Ez tehát a kőkemény megtévesztés.

Részletek az Elsüllyedt b/irodalom-ból. És ha valaki kifogásolja, hogy a részletekben, és az esszéregényben sok a magánéleti fejezet, az olvassa el Pamuk idevonatkozó megjegyzéseit, és ne olvassa  Kuncz Aladárt,  Markovits Rodiont se,  Móriczot se, Kassákot se, Márait se, és még sok más írót.

                                                       *

Kimentem a rétre, bükkös erdőbe, sziklás hegyoldalra, vízparti magaslatra, dűnére, hogy társalogjak  néhány ragadozó madárral. Kérdezek elsőnek egy arra repülő héját (Accipiter gentilis), vajon ő repült-e az előbb egy galambbal a karmában, ő lakmározott-e gerlét, rigót, seregélyt, fogolyt, fácánt, ürgét a közeli napokban? Azt mondja büszkén, hát persze, hogy ő volt. Kérdezek egy veréb csapatra lecsapó karvalyt (Accipiter nisus), hogy ő csapott-e le a verebekre, és miután csőrét lecsutakolta, igennel válaszolt. Réti sast kérdezek röptében, aki fölöttem köröz (Haliaëtus albicilla), mondd te valóban vadászol a vízi madarakra, sőt fácánra, fogolyra, –máris fogolyra!– és az elhullott  állatot el is fogyasztod? De mennyire, a dögöt különösen, mondja vigyorogva. Szelídebbnek tűnő kígyász ölyvöt (Circaëtus gallicus) szólítok meg, ül és figyel a sudár fekete fenyő kiálló ágán. Te csak nem hüllőre, siklóra vadászol itt a sziklás hegyoldalon? De bizony, meg még gyíkra, békára is a közeli mocsárban, pocokra is, válaszolja. Na és te kerecsensólyom (Falco cherrug) mielőtt elegánsan lecsaptál? Ürgét, meg hörcsögöt falatoztam és nevet rajtam. És te ezt névvel-címmel, pofával vállalod?

Majd kontroll-vizsgálatra téli hóviharban, jeges szélben kiballagtam a falu szélére, a juhhodály közelébe, ahonnan már elsomfordáltak a farkasok (Lupus lupi), na és ti elismeritek, hogy az előbb széttéptetek gyenge, menekülésre képtelen juhokat? Bizony, azok mi voltunk. Van hát nektek egyéni arcotok, ha nem sértő, véres pofátok? Miért ne lenne. És nem is akartok másnak látszani, mint amik vagytok? Már miért akarnánk.

1. A beszámoló feletti vitában harminchárman kaptak szót…

2. Határozott igényként fogalmazódott meg a felszólalásokban…

3. Nagy hangsúlyt kaptak a párt belső életének…

4. Visszatérő eleme volt a felszólalásoknak…

5. A felszólalók megerősítették…

6. A felszólalók többsége elfogadta, bátorítást adott ahhoz, hogy folytatódjék az utóbbi másfél évtized nyílt kritikai elemzése…

7. Több felszólaló…

8. A véleménynyilvánítók erőteljesen…

9. Szinte általános volt az igény…

10. Többen kritizálták…

11. Többen is kifejtették…

12. A vitában nyomatékkal kitértek arra…

13. Sok felszólaló tért ki…

14. Többek véleménye volt…

15. Mások helyeselték…

16. Volt olyan felszólaló…

17. Elhangzott…

18. Volt aki hangsúlyozta…

19. Egy másik felszólaló…

20. Ezzel valamelyest rímelt az a vélemény, amely arra hívta fel a figyelmet…

21. Egy vélemény szerint…

22. A vitában elhangzott…

23. A felszólalók közül többen foglalkoztak…

24. A magyar ifjúság gazdátlan, jelentette ki egyikük…

25. Kérdezte valaki, majd így folytatta…

26. Senki sem tartotta politikailag reálisnak…

27. Elmondták…

28. Hangsúlyozták a témakörnél többen is, ugyanakkor elutasították…

29. Az ózdi tapasztalatok is szóba kerültek…

30. Többen is úgy vélekedtek…

31. Helytelenítették…

32. Utaltak arra, hogy meghirdettük…

33. Elhangzott az a kijelentés is…

34. A tanácskozáson többen utaltak arra…

35. Az ülés résztvevői, a vitában felszólalók egybecsengően megállapították…

36. A vitában az alapvető problémák elemzése mellett nem feledkeztek meg…

37. Nem hagyták szó nélkül…

38. Többen az értelmiség helyzetével is foglalkoztak…

39. Olyan értékelés hangzott el…

40. Voltak, akik tarthatatlan állapotnak minősítették…

41. Újra és újra szóba került…

(Részletek az MSZMP központi bizottságának ezerkilencszáznyolcvannyolc november másodiki üléséről. Vita társadalmunk állapotáról fejezetcím a Népszabadság november harmadiki számából.)

*

Ezerkilencszáznyolcvannyolc őszén megtudakoltam, hol, mikor tartja összejövetelét a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság. És egy délután hívatlanul oda mentem hozzájuk a Népliget sarkán álló színházba.

A változásokért alakultak hazafias érzülettel, tüntetéseket szerveznek, előadásokat tartanak. Gyanakodtak az idegen láttán, a tanácskozás kezdetén meg is kérdezték tőlem nyilvánosan, ki vagyok, ki küldött? Bemutatkoztam, szeretnék csatlakozni hozzájuk. Gyanakvásuk érthető, hisz minden összejövetelükről jelentenek, ennek a tudatában mégis beszéltek terveikről és az elnyomó hatalomról. Pedig itt barátok vették körül őket, a helyet a színház akkor igazgatója adta nekik (akiről évek múlva derült ki, hogy a rendszer beépített ügynöke).

Elvettem egy szórólapot az asztalról, az állt rajta, hogy a társaság megemlékezést tart november 6-án tizenegy órakor a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában, „a magyar forradalom mártírjainak, a megtorlás áldozatainak jeltelen nyugvó helyénél. Itt fogjuk elhelyezni azokat a koszorúkat és virágokat, amelyeket rendőri tiltás miatt, október huszonharmadikán nem tehettünk le Bem apó lábaihoz.”

Kérték, hogy a résztvevők viseljenek fekete szalagot, hozzanak egy száll virágot és gyertyát vagy mécsest.

Elmegyek, mondtam Katalinnak, őt a nálam rosszabb lumbágós derekával nem engedtem ezekre a kalandos utakra. Hideg, ködös az idő, barátságtalan vasárnap reggel. Az út otthonról két és fél óra, buszon, villamoson.

Nem jövünk sokan. Összetalálkozom a fiatalok csoportjával, akikkel október 3-án együtt álltunk a láncban, ahol sokezred magammal tiltakoztunk a Bős-Nagymarosi vízlépcső felépítése ellen. Őket a kommunista sajtó sommásan anarchistáknak nevezte./A Vörösmarty téren nyilvánosan elégették személyi igazolványukat, tiltakozásul a rendszer ellen./ Hoznak magukkal egy-egy szál virágot. Hosszú menetelés a temető főbejáratától a 301-es parcella. Megtaláljuk. Nem álcázták magukat a megfigyelők, jól tápláltak, szúrós szeműek, komorak, kegyetlenek, kegyeletnek nyoma sincs.

Elhanyagolt gazos terület, elvadult bokrok, gödrös talaj, süppedős, kisebb-nagyobb halmok: temetetlen halottak csontjaira lépünk, akiket elkapartak huszonnyolc-harminc évvel ezelőtt. Halottak százai lehetnek itt a temető sarkában, közel a magas kőfalhoz, állítólag átdobták őket a falon, hisz közelben a fegyház, ahol kivégezték őket. Már működik a Történelmi Igazságtétel Bizottság, jogászok, történészek nyomoznak, amennyire hagyják őket. Valaki előttem magyarázza az úton, itt az égett vastag kórótól balra, e halom alatt fekszik Nagy Imre, mellette Maléter. Egy másik történész szerint az orgonabokrok alatt dugták el őket.

Egy kis téren gyűlünk össze a pénteken, tehát két napja felállított kopjafánál. Az Inconnu művészcsoport hozta, mesélik a történetét: június tizenhatodikán akarták itt felállítani, de előtte pár nappal a műtermükben megjelent a rendőrség, lefoglalta a művet és elvitte. Egy hete adták vissza és most megengedték, hogy ide hozzák. Szögletes, két méteres, feketére égetett. Körbe fonják szöges dróttal. Égetett jelek: 1956 PRO PATRIA.

Ettől félnek. Tőlünk, akik talán százötvenen lehetünk, nemzeti szalaggal, gyászszalaggal, egy szál virággal, gyertyával. Tőlünk retteg a hatalom, miközben figyelünk, mikor rohannak elő a lovasrendőrök, hogy megkergessenek bennünket, szétzavarjanak, ahogyan teszik ezt minden év június 16-án és október 23-án a szent helyeken, a temetőkben.

Milyen rendszer az, amelyik a kivégzés után harminc évvel ennyire fél a halottaktól, hogy nem enged nekik sírt állítani? Milyen párt az, amelyik megtiltja az ország állampolgárainak (nem a párttagoknak), hogy bárki, bárkinek a sírjára virágot vigyen. Ki él itt félelemben, rettegésben? 1849 után mikor vihettek virágot a kivégzettek sírjára?

Furcsa. Volt egy pártvezér-miniszterelnök (Rákosi Mátyás) aki koncepciós perek során, több tucatnyi embert gyilkoltatott meg. Másokat kitelepített, internált, likvidált, kit hogyan. Neki ma a Farkasréten névvel jelölt sírja van naponta friss virággal, s aki e zsarnok rendszerének a megdöntésében közreműködött, annak nem lehet kegyeleti helye! És még egy ellentmondás. Az eredeti zsarnokot, az eszme vezérét már rég eltávolították díszsírhelyéről, aki viszont rendszerének megbuktatásáért tett, az még nem kapott jelzett helyett. Ki kinek a pártján áll hát?

Talán hamarosan megnyílik fölöttük a föld, exhumálják őket. Azonosítják. Kit kicsoda miről ismer meg? Lesz-e ujjukon gyűrű, fog a szájukban? Vagy elkótyavetyélték az egykori pribékek az Ecserin a biziben. Fröccs lett a nemzet áldozataiból?

Ha már ennyire nem magától értetődő a végső aktus, az új alkotmányban kellene egy paragrafus: „a temetés állampolgári jog.”

Mindezt megírtam és cikkem megjelent a Kapu című folyóiratban nyolcvankilenc március első napjaiban. Az idézet a cikkből való, az utolsó mondat pedig: „következmények nélküli nép vagyunk.” /Nem tudtam, hogy mennyire fontos lesz majd ez a négy szó, történelmünk jövendő sötét éveiben. Viszont volt valaki, aki nálam jobban tudta vagy érezte./

Megjelenhetett volna a cikk már január első napjaiban, mert Pipás kollégám ráérzett mindenre, ami a levegőben sűrűsödött, de átadta a cikket a szerkesztőnek, aki halogatta. Személyesen nem ismertem ezt a szerkesztőt, bemutatkozáskor a nevét elhadarta vagy én nem figyeltem. Tudod ki ez? A te lapkiadód párttitkára! Mondta valaki a folyosón, legalábbis tegnap még az volt. És akkor láttam meg, hogyan vonulnak a folyosón a Saulusok, akik Paulusokká válnak. Cikkemet némi furfang árán egy hónappal később leközölte az újság.

Ekkor már mindenütt jöttek a cikkek, szabad-e, lehet-e, el kell-e őket temetni és hogyan. Kinek a joga, kötelessége?

A párt ellen írott szavaim azok közt is durvának, számonkérőnek hangzottak. Ezért vitte be valaki a soron következő központi bizottsági ülésre és minden asztalra kinyitva a folyóiratot, odatette a cikkemet. Kik tették? Kollegák azt mondták, az országgyűlés ülésére vitték be, minden képviselő asztalára kinyitva, amikor később nyomoztam, kiröhögtek. Mit képzelek, ki vagyok én, így akarok magamnak reklámot csinálni?

Viszont az ellen-hadjárat beindult. Hatástalan cikk ellen miért indult volna hadjárat?

Munkahelyemen, a szerkesztőségben senki nem beszélt velem, hozzám. Köszöntek, szótlanul elmentek mellettem, keresztülnéztek rajtam, kezdtem félni. A szerkesztőségben diktatúra van, aki jár, az titokban jár tüntetésre. Itt most éppen aláírást gyűjtenek a nagymarosi vízlépcső megépítése mellett, ezért számítottam rá, hogy azonnal utcára tesznek. Március 6-án viszont feloldódtak, barátságosak lettek, munkát adtak, viccelődtek velem.

Délután fél ötkor találkoztam a városban Katalinnal, hogy együtt menjünk haza kocsival. Semmi veszélyt nem éreztem, jókedvű voltam.

*

Délután fél ötkor találkoztam Lacival a Széna téri parkolóban, hogy onnan együtt menjünk haza. Különös, eltorzított élethelyzetbe kerültünk, ő jókedvűen, mosolyogva várt, nem sejtve semmit arról, mit tettek velem.

A 301-es parcelláról megjelent cikke után, másnap egész nap bent tartózkodtam a munkahelyemen. Folyamatosan hívtak telefonon, bemutatkozás nélkül, nők és férfiak. Válogatott trágárságokat, ocsmány szavakat ordítottak a kagylóba. Rohadjunk meg, vigye el a férjem a következő infarktus, dögöljön meg és ha nem, akkor kinyírnak bennünket. Ezek nem akármilyen olvasók, hanem olyanok, akik tudják, házasok vagyunk. Ez elsősorban a szakma és a pártapparátus. Jelent meg közös könyvünk, kis háztáji kertünkben hogyan kertészkedjünk, elsősorban bio-módra, de nem valószínű, hogy azok az olvasók háborodtak fel: Nagy Imrét és társait el kell temetni, ennek megakadályozására a PÁRT-nak nincs joga.

Ma, hatodikán egyetlen telefonáló sem jelentkezett, megnyugodtam, majd lecsillapodnak a kedélyek. Délben szokásos heti értekezlet zajlott, majd a főszerkesztő felolvasott néhány nevet, köztük az enyémet is, menjünk be a szobájába. Bementünk. Egy kolléga az MSZMP képviseletében (ezt ő mondta), az újságíró-szövetség helyi titkára, az új szakszervezet titkára, B. és Sz. kollégám, valamint a hollandi.

Sz. kollégám előadta, hogy egy napilapnál járt, ahol megkérdezték tőle,  a Nők Lapja ugyan miért kérte az újságíró-szövetség védelmét, hiszen itt köztudottan rossz a légkör, egymást fúrják a kollégák és ráadásul itt buzik dolgoznak. Sz. rákérdezett, kik azok a buzik, mire azt válaszolták, hogy éppen ő  és B. kollégája. Sz. kérdezte, ugyan kitől tudják, mire Szentlőrinci Aladár azt mondta: ő hallotta ezt az újságíróiskolán egykori tanárától, azaz tőlem. A két sértett, Sz. és B. az etikai bizottsághoz fog fordulni, de előtte meghallgatnak engem is.

A főszerkesztő felszólított: most azonnal tisztázzam magam, mert ez a magatartásom rossz fényt vett a lapra. Amennyiben igaz a hír, ezzel bemocskoltam a szerkesztőséget és vonjam le a következményeket, különben nincs helyem a pályán sem.

Hebegtem, habogtam. Majd azzal érveltem: tizennyolc éve dolgozom veletek, senkinek a magánélete nem érdekelt, pletykát soha senki nem hallott tőlem, mintha süketek közt lettem volna, nem reagáltak. Erre őszintén kezdtem beszélni: Szentlőrinci Aladár tanítványom volt az 1984-85-ös tanévben, a felvételinél azt mondták az igazgatóságon: őt fel kell venni. Tehetségtelen senki. A házi feladatai kiválóak, helyben nem tudott írni egyetlen ép mondatot. Nyegle, pökhendi, írástudatlan. El akartam tanácsolni a pályáról, vagyis megbuktatni, ezt a csoport előtt megmondtam neki. Hamarosan hívtak K-telefonon itt a főszerkesztőnél, a pártapparátusból hívott egy magas rangú elvtárs és utasított, ha elbuktatom, lesöpörnek a pályáról. Átengedtem, de tanuk nélkül megígérte Szentlőrinci, egyszer még visszavág. Ezt elmondtam az igazgatóságon, ott pontosan tudták a hátterét: a fiú apja részt vett a munkásmozgalomban, főszerkesztőként halt meg, szülei közeli kapcsolatban álltak Aczél Györggyel, aki a keresztapja.

De hát hogy bizonyítsam én be most, öt év után, mit nem mondtam, mi nem hangzott el. Egy kiutat mégis találtam: holnap átadom az MSZMP-titkárnak tanítványaim névsorát és beszéljen velük, derítse ki, bűnös vagyok-e. Ő ezt vállalta.

Sz. és B. viszont közölte, ezt ők nem várják meg, bírósághoz fordulnak, beperelnek becsületsértés, rágalmazás miatt.

A főszerkesztő azzal zárta az alkalmi testület ülését, ha nem tisztázom magam, nem lát szívesen a Nők Lapjánál és a pályáról is kiközösítenek a kollégák. Vésztörvényszék előtt ültem, így fogalmaztam meg magamban. A forgatókönyvet előre megírták, valakik, valahol.

Másnap otthon tartózkodtam egyedül, most áldottam, hogy nincs telefonunk, különben éjjel-nappal ijesztgetnének, így néhányan kénytelenek voltak személyesen jönni. Délelőtt megállt egy autó a hídon, vezetője megfordította a kocsit, kiszállt amikor mentem a kapuhoz, kiáltott: dögöljön meg a férje. Tíz perc sem telt el, másik autó jött, sofőrje kiszállt, ordítva káromkodott, úgyis kinyírjuk magukat. A harmadiktól megkérdeztem ki küldte? Münnich Ferenc, válaszolta.

Bent jártunk a rendszerváltás sűrűjében.

A vésztörvényszéken történteket megírtam az újságíró-szövetség elnökének, az etikai bizottságnak, valamint a nemrég alakult Nyilvánosság Klubnak, ami valójában az ellenzékiek nyílt kiállása.

A szövetség elnöke helyett jogász végzettségű főtitkára válaszolt: a levelemben írt események kizárólag bíróságra tartoznak. Az etikai bizottság elnöke megállapította, hogy sajtó útján elkövetett etikai vétség nem forog fenn, ha jónak látom, forduljak bírósághoz. A Nyilvánosság Klub válassza: ez nem a nyilvánosság normáinak a megsértése, így nem tartozik illetékességi körükbe, levelemet elhelyezik a dokumentumtárban.

A kommunista párt fogcsikorgatva készült az ötvenhatos meggyilkolt áldozatok eltemetésére.

*

Ezerkilencszáznyolcvankilenc június tizenhatodika.

Laci kora reggel elment hazulról a temetésre. Látszólag nyugalomban teltek az előző napok, mégis maradt bizonytalanság, feni a fogát a Münnich Ferenc Társaság, állítólag készenlétben állnak a munkásőrök, titkos parancsra várnak, lövésre készen, a Hősök tere közelében. Mások szerint ez csak ijesztgetés, valójában félnek, de éppen félelmükben tehetnek valami olyat, ami robban. Van-e hatalma Grósz Károlynak? Kádár alvó híveinek? A belügyminiszternek? Kinek van? Ki adhat arra parancsot, hogy lőjenek, vagy ne lőjenek?

Milliós tömeget várnak a Hősök terén, ahol felravatalozták Nagy Imrét és társait, ott egy üres koporsó is. A televíziót nézem, egyenes adásban közvetít, épp egy lánglelkű, szakállas fiatalember beszél, Orbán Viktornak hívják, most, most érezni a nemzet nagy pillanatát.

Ekkor Trabant áll meg a hídon, a kapu előtt. Csöngetnek, három férfi és két nő száll ki belőle, óvatosan, lassan. Kimegyek.

Ön Sulyok Katalin újságíró?

Igen, én vagyok.

Szeretnénk bemenni, ne itt a kapuban…

Tört magyarsággal beszél a hölgy, az egyik férfi is, a másik oroszul.

Kik Önök, és mit akarnak?

Ne a kapuban, nem akarunk nyilvánosságot.

Még mindig jóindulatú vagyok, nem félek jobban az idegenektől, de a lakásba nem engedem be őket.

Maradjunk a kerti asztalnál, ide nem látnak be az utcáról.

Szeretnénk itt maradni, mondja az egyik férfi.

Hogy érti?

Ha behozhatnánk az autónkat.

Magyar rendszámú, a maguké?

Kölcsönkértük. Mi a szovjet nagykövetség munkatársai vagyunk. Olyan jelzéseket kaptunk, hogy a mai napon pogrom lesz. Kinyírnak bennünket.

Kicsoda?

Hát az ellenzékiek. A pártok, a kommunizmus ellenségei.

Én nem hiszem, hogy a pártoknak fegyveres hadserege lenne! Ez éppen az MSZMP kezében van, a hadsereget, a munkásőrséget, a rendőrséget ők irányítják.

Szeretnénk itt aludni pár napig.

Miért épp nálam? Honnan tudták, hogy itt lakom? Önök soha nem jártak nálam.

Perec elvtárs mondta, hogy legyünk az elvtársnő iránt bizalommal, fog nekünk szállást adni.

Ne haragudjanak, ezt nem tehetem. Perecet rég láttam, ilyet nem üzenhet a nevemben. A férjem éppen Nagy Imre temetésén vesz részt, inkább ellenzékiek vagyunk, mint szovjet-barátok, ha finom akarok lenni, furcsa ezt itt, a saját házamban kimondani.

Az öt ember oroszul tanácskozott.

Megértjük.

Értették, amit mondtam?

Hogyne, jól beszélünk magyarul, és tudomásul vesszük. Elmegyünk, de nem tudna nekünk adni egy címet?

Nem, ezt ne várják tőlem. Viszont szeretném, ha leírnák a nevüket, kik látogattak meg, ha esetleg bajba kerülnek.

Szívesen.

Egy cédulára én írtam le diktálás után. Elmentek.

Laci este ért haza, mivel a temetőbe is kiment, a Történelmi Igazságtétel Bizottság adott neki belépőt. Elmondta, hogyan zajlott le, milyen katarzist élt át.

Nem nekem kell katarzist átélni, hanem azoknak…

Beszélt Orbán Viktorról, a Hősök terén sokan megijedtek a beszédétől, és elmondta, mi minden változott november hatodika óta a temetőben.

Aztán én is elmondtam, milyen látogatóim voltak. Megijedt.

Provokáltak, vagy valóban félnek?

Ki tudja, de furcsa, hogy az egyik férfi családneve azonos az én eredeti magyar családnevemmel. Rákérdeztem, hol született, Munkácson, ezerkilencszáznegyvenegyben.

Mi ebben a furcsa?

Ott szolgált akkor az apám.

*

Nem mondom, hogy a történtek miatt, de beteg lettem. Allergiám erősödött, tüdőmmel, légzésemmel bajlódtam. Azt megfigyeltem, hogy lumbágóm összefügg lelkiállapotommal, bár ezen az orvosok mosolyogtak.

Státuszban még a lapnál, valójában állást kerestem. Megmondták, ha a betegállományból visszamegyek, nem kívánnak velem tovább dolgozni. Nem tudtam, mi zajlik a háttérben, annyit éreztem, hogy a lapot mesterségesen szét akarják zülleszteni. Kik és mi okból? Suttogták, hogy valaki meg akarja venni az újságot, olcsón, intrikálva. És ennek a cégnek valakik belülről segítenek.

Munkatársak és a párt is. Mármint a Magyar Szocialista Munkáspárt. Nem tudom, március hatodikán milyen jogon vont felelősségre a megbízott, alkalmi párttitkár. Hiszen ezerkilencszáznyolcvannyolc februárjában én kiléptem a pártból egy levél-nyilatkozat kíséretében. Esetemről senki nem beszélt, nem támadtak, embargós lettem, tabutéma. Féltek, hogy mások is követnek, és megindul az erózió. Utánam két hónappal, áprilisban viszont áttörték a hallgatás falát Király Zoltánék. Király, a szegedi újságíró, Bíró Zoltán, Bihari Mihály és Lengyel László. Összefogtak, nyilvánosságot harcoltak ki maguknak azzal, hogy kiléptek a pártból. Csak ügyesebbek voltak? Dehogy, bizonyára szervezkedtek segítő háttérrel, amit én nem kaptam meg.

Elemezhetném, hogy ki áll a lapnál a változások, reformok, vagy a rendszer megdöntése mellett, és ki játszik össze cinkosan a túlélő hatalommal, vagy a jövendő tulajdonossal. Hollandi kollegám, a hallgatag, aki nemrég került hozzánk, nem beszél senkivel. Honnan van hatalma? Azt mondják róla, részt vett a lakitelki sátorban, az MDF alapító tagja. Ha igaz, miért támadott engem a kommunistákkal? Kétfelé játszik? Vagy lefizette a jövendő tulajdonos?

Állást kerestem. Egyik újságot hívtam a másik után. A főszerkesztők, akiket évtizedek óta ismertem, hímeztek-hámoztak. Egyetlen havilap vezetője mondott konkrét okot, nem vehet fel, mert nem vagyok párttag!

Ezerkilencszáznyolcvankilenc nyarán gondolom, viccelt velem.

Főzök, mosok, takarítok, ápolom a zöldségeskertet és gondolkodom. Perbe fog a Szépirodalmi Könyvkiadó, akinek szerződés alapján leadtam egy kéziratot. Visszaküldte, és kéri az előleg visszafizetését. Nem vettem fel előleget! Talán óvatosságból. Nekem kell jogászhoz mennem, a szerzői jogvédő hivatalhoz, hogy bizonyítsam: nem kaptam pénzt, és a jogvédők a kiadónak adnak igazat.

Laci kilépett a munkahelyéről, mert nem bírta tovább. Munkahelyet keres, szerencséje van, talál.

És ekkor meglátogat engem az Unita munkatársa. Az olasz kolleganő terjedelmes interjút készít velem, az újság vasárnapi számába. Életutamról, meg a jelenről, meghurcolásomról. Még fizetnek is érte. És pletykál, elkotyogja, hogy szilencium alatt vagyok, azt hitte tudok róla. A dátumot is megmondja, április elejétől augusztus harmincig. Kérdeztem, honnan tudja? A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalától.

Kétszer járt nálam az Unita. Másodszor már elolvastam, pontosítottam a cikket. Ekkor mondta, hogy szeretne felkérni: most szerveződik egy nemzetközi újságíró-tanfolyam külföldi kollegáknak. Itt adnék órákat, tolmáccsal. Miről? Az elmúlt évtizedek magyar sajtójáról, ahogy én látom és ahogy megéltem. Mondta, mennyit fizetnek egy alkalommal, valutában. Cikke a jövő vasárnap jelenik meg, elhozza, és megbeszéljük a sajtótörténetet.

Örvendeztünk Lacival. Különösen annak örült, hogy kijutok a mélypontról.

És a kollega nem érkezett meg, nem jött egész héten, utána se. Névjegyet adott az Unita olasz telefonszámával, de mire megyek vele, telefonom nincs, a cetli lehet hamisítvány.

Kellett volna vennünk újságot, néhány standon árulnak. Laci új lapjánál talán. Most indult a lap, ökumenikus vallási családi magazin. Pethő Tibor a főszerkesztő, akit büntetésből tettek oda, csúnya körülmények közt leváltották a Magyar Nemzet éléről. Örülök, hogy nem csak én jártam így. Pethőnek rengeteg külföldi lap jár, mondja Laci, halomszámra gyűlik német, francia, olasz. Egy délután ott marad, és megtalálja az Unita számait, összerakja, sorba teszi, szinte hiánytalan, csak a vasárnapi szám nincs meg.

Az olasz kollega többet nem jelentkezett.

*

Ezt a pártot sötét, csillag nélküli estén alapítják, szinte az éj leple alatt. Decemberben vagy januárban, a ködös-nyirkos időjárás fontosabb a dátumnál, összegörnyedt árnyak sietnek a rosszul világító utcai lámpák alatt, akárha a középkori városok szeánszaira, amelyeken vagy tiltott tivornyákra vagy politikai összeesküvésre gyűltek össze, vállalva a lebukás, a megfigyelés kockázatát. Ez is van olyan titokzatos, mint századokkal régebben, csak akkor még palotákban vagy pajtákban gyülekeznek. Most viszont az iskola 6/c tanterme felé veszik az irányt az összeesküvők.

A gondnok bizalmatlan, hiába kapott utasítást az igazgató elvtárstól. Kiket engedhetek be? kérdezte. Mindenkit, aki tudja a jelszót. A jelszó: szabadság. Szabadság, elvtársak, mondta az első belépőnek. Ne froclizzon öreganyám, hamarosan vége lesz a kommunista uralomnak. Ezt nem mondta az igazgató elvtárs. Megérkezik Bözsi is, hallja mit mond a nevelőanyja. Fogja be a száját anyám, nehogy baja essék. Hát te mit keresel itt? Összekötő vagyok, általános szervező, most már kuss öreganyám.

És jönnek a küldöttek, körülfogják a központi delegációt, akik kiválnak a nép közül és a földszintes katedra mögött foglalnak helyet. Zsúfolásig megtelt a terem kíváncsiskodókkal és felháborodott népekkel, akik mind változást akarnak.

Csendesüljünk el urak és hölgyek, hadd köszöntsem tisztelettel a Magyar Dudások Fórumának alakuló ülésén megjelenteket és felkérem ünnepi beszédének megtartására…

Nem ünnepi beszédet tartok, hanem a Dudások központi téziseit ismertetem, azokat az irányelveket, célokat, amiket az eddigi marxi, lenini eszmékkel szemben megfogalmaztunk…

Mert mi is a Dudások célja? Az, hogy régebbi nótát fújunk a népi évszázadokból és újabbakat is fújunk elsöpörve a söpredéket, ami, aki uralkodott a magyar nép felett negyven éven át.

Beszólás: kikre gondol az elvtárs? Nevezze meg!

Tudják azt maguk nálam jobban. Sorsdöntő lehetőséget halasztanánk el, ha most nem vennénk észre, recseg-ropog a kommunizmus elavult rendszere, mint egy dülöngélő kocsiszekér a sáros úton, ami előtt a lovak szétfele húznak, zabot nem kapnak, a kocsis csak üti-vágja őket, a szekéren pedig becsapott, elnyomott magyar emberek dobódnak… Megújulást, nemzeti összefogást, önálló életvitelt akarunk, összedudálni a magyar népnek… Nyilvánosságot a községet érintő kérdésekben, ellenőrzött döntéseket… De ezeket a kérdéseket helyben jobban ismerik, át is adom a szót… Igen itt a hölgy majd megmondja…

Tisztelt Duda Fórum, mi a közösségért felelősséget érző pedagógusok azt kérjük, hogy fogadjuk el a következő határozatot. Tiltakozzunk a tanácsi vezetés felelőtlen gazdálkodása ellen, különösen Tokodaltáró elvtárs, nekem nem elvtársam, szóval már Kerkai Tóbiás kezdte el a hajszát az iskola és a pedagógusok ellen. Tokodaltáró csak ráerősített és kiteljesítette, el is zavarta a legjobb tanerőket. Felül kell vizsgálni, miként parcellázott a község mocsaras területén, ahol feltöltés nélkül épültek házak és úszik a fekália, mert csatornázásra nem jut pénz. Miért a község régi lakói fizetik a szippantásukat? Miért került hat millió forinttal többe a panorámás olvasóterem és ki vizsgálta felül Kerge Baltazár fővállalkozó számláit és ki tette zsebre a hasznot. A védőnőnek különleges szolgálatáért (nevetés) szolgálati lakást építettek, a sajátját pedig eladta (bekiabálás, az anyjáét). Tokodaltárónak is épült szolgálati ház, amelyet kétszer csempésztetett, kétszer festetett, a többletet a rendőr szolgálati házára terhelték, amely még nincs kész, de a rendőrt már rég felmentették állásából. Arra is választ várunk, hogy miért esett egy elsős kislány fejére a tornateremben egy armatura, amit szakképzetlen villanyszerelő szerelt be. Tokodaltáró ügyeinek nincs vége, mert időközben eladta előző szolgálati lakását, aminek a jogát nem vitatták a tanácstagok, már csak azért sem, mert a tanácstagok gyermekei közül többeknek megítéltek lakásépítési kölcsönt. Így a Kacsera elvtársnő fiának, Tothó elvtárs gimnazista lányának… Tothó elvtárs egyéb javakban is részesült, másik lányának a férje a nevelőotthon kertjében szolgálati lakást kapott, pedig vejének egy másik községben saját háza van, amit az IBUSZ fizető vendégszolgálata bérel, még reggelig folytathatnám…

Bekiabálás: már így is sok a mocskolódás, hagyd abba!

Mindezek miatt nyílt levelet fogalmaztunk meg a községi tanácsülés részére…

Ekkor elaludt a villany, zűrzavar támadt. Öngyújtók, gyufák fénye lobbant, három kis gyertya került az asztalra. A katedránál megszólalt valaki erélyesen.

Ha már így történt, tegyük meg a legfontosabb lépéseket: kézfeltartással jelezzük, hogy megalakítjuk a Duda Fórum helyi szervezetét… Úgy látom, a többség hozzájárul, tehát megállapítom…Egyúttal megnevezem az ideiglenes vezetőséget, titkárnak javaslom Pánik Józsefet, tagoknak Nagy Irént, Kis Ferencet, Kerge Boldizsárt, akik addig viszik az ügyeket, amíg a végleges választásra sor kerül. Egyben azt kérem, hogy jegyzőkönyvben támogassák képviselői jelölésemet, amelynek gyakorlati teendőit időben a tagság tudomására hozunk. Isten áldja meg Magyarországot, énekeljük el a Himnuszt.

Ki az a Pánik Elvtárs? kérdi valaki a sötétben. Idevalósi?

Nem ismeri a bácsi? A Kukás Józsi.

A részeges mosdatlan naplopó! Pont őt kellett megtenni főtitkárnak.

Dehogy főtitkár, ne pánikoljanak mindenen.

Tőlem sose viszi el rendesen a szemetet, múlt héten is otthagyta az egyik nejlon zsákot, mire észrevettem, a kutyák szétszedték.

Biztos a saját kutyája, akinek nem ad enni.

Tulajdonképp mit akarnak evvel a párttal? Pellengérre állítani a kommunistákat? Hiszen mi tettünk itt mindent az elmúlt negyven évben.

Ha jól hallom a sötétben, maga az a nyugdíjas katonai ügyész, mit keres köztünk.

Mit finomkodik vele öregapám, mondja csak, hogy piszkos komcsi, vége az uralmuknak.

Hát a te apád micsoda, aki kilopta a tehenek alól a szalmát, hogy nektek legyen min aludni.

A te anyád meg, ha jól sejtem zsidó kurva.

Összetévesztesz valakivel szarjankó. Szerencséd, hogy nem látom, merre vagy.

A párt megalakult a sötétben és működni kezdett. Részeges Kukás Józsi öntudatra ébredt, zászlót tűzött a teherautójára, de nem gyűjtötte össze a szemetet. Ezeknek? Mondta nevetve. Majd a választások után, ha megválasztanak tanácstagnak. Képviselőnek, te hülye. Persze, azt akartam mondani. Addig mi lesz a szeméttel? Aki belép nálam az MDF-be, annak elviszem.

*

A pártvezetőség kijelölt tagjai sötét, csillag nélküli estén kabátjukba és ködbe burkolózva, mint nyirkos árnyak, görnyedve, fázósan siettek úti céljukhoz, a tavernába. Kínosan vigyáztak, hogy mozgásukról, gőgjükről, kétségbeesésükről fel ne ismerjék őket, ezzel akaratlanul hasonlítottak azokra az emberekre, akik a középkori városok összeesküvéseire vagy tivornyáira igyekeztek, vállalva a megfigyelés, lebukás kockázatát.

Csak néhány hónapja hívják tavernának, azelőtt Kiss Club=Csókolózók Klubja. Mindenki, mindenkit, mindenhol csókolhat. Civilek gruppenszexnek hívják vagy marxi, lenini szemináriumnak. A részletek összemosódnak, a falon Brezsnyev és Walter Ulbricht kinagyított feje. Klasszikus kép. Csókolózott-e egymással Marx és Engels?

Milyen pártot alapítsunk, elvtársak? Ez a téma.

Fedőt, elfedőt. Legyen a neve Keresztény Demokrata Párt.

Átlátszó. Bonyolultabb kell. Például Magyar Nemzeti Keresztény Demokrata Munkás Párt.

Vérvereset, akár a kutya fasza, rózsaszínre festve. Vagy narancsos zöldre, mint amilyen a félholtra vert ellenforradalmár.

Sándor, nem munkásőr foglalkozáson vagy! Se nem a Verecke útján.

Konzultációra tanácsadónak eljött Figaro, Parvalits, Virágzó, Kaczagány, Jobbágyi, Kacsera. Most ők is tanácstalanok.

Megalapítom a Magyar November Pártot. November hányadikéit? Hetedikét, negyedikét?

Magyar Cigánylányok Pártját. Jól hangzik, de ha már asszony lesz a lányból? Inkább Új Magyarok Pártját, újra magyar vagyok. Új magyarkodásra adhat alkalmat.

Olyan pártot alapítsunk, amelyiknek mindenki tagja születési alapon.

Ez a Has Párt lenne?

Tökös Párt. Női tagozata töketlen szekció.

Ne tökölődjetek sokat, elvész a jövő. Vele a múlt.

Fedőnévnek ajánlom: világ őskommunistái egyesüljetek.

Velem. Egy numera ötszáz.

De nagy kurva vagy Bözsi elvtársnő, te mindenből hasznot akarsz húzni.

Magyar Köd Párt. A magyar ködnek nincs pártja. Milyen is a magyar köd? Sűrű, láthatatlan, minden elvész benne. Úgy vonulunk fel, hogy nem is látnak. Hol a főtitkárotok? Nem látja őrnagy elvtárs? Milyen zászlót visztek? Illegálisat, nemzetit. Ez piros, a fehér a ködben, lelóg a vége a fűbe, ami zöld. Halvány Zöld Pártot.

Miért halványat?

Hervad már a falevél, most így különbözik a méregzöldektől, akik kimutatják a foguk fehérjét.

Nyikorog a pinceajtó, újabb delegáltak jönnek. Tájékozatlanok, tájékoztatják őket.

Tirátok is szükség lesz, mindnyájan belépünk valamilyen pártba.

Lehet választani?

Persze, itt van példának a Szent Korona Párt.

Az mit akar?

Őrizni a Szent Koronát, hogy el ne lopják.

Én éccaka szeretek ágyba lenni. Legyen Smici Sapkások Pártja.

Az jó, azt nem akarják ellopni, de hogy nézek ki benne a nudista strandon.

Elvtársnő, te mutogatod az ellenségnek a szocialista segged? Le fognak leplezni. Ezt még megtárgyaljuk. Elvtárs, te azt a feladatot kapod, hogy belépsz a Humanista Pártba.

Pucéran?

Ha ez a pártfeladat, akkor pucéran. De ne izgulj, felöltözve.

Én reáliskolába jártam.

Te belépsz a Politikai Foglyok Szövetségébe. Pofosz.

Majd felpofoszom én őket. Nem tehetem, nem voltam fogoly.

Bezárunk ide éccakára Bözsivel, meg Rózsi nénivel, az lesz a rovott múltad. Megmondod, hogy üldöztek, meg akartak erőszakolni politikai alapon. Megalakítjuk az MKP-t.

Ilyen már volt.

Magyar Kurvapecérek Pártja. Összegyűjtöd a striciket, bejelented, hogy üldözni fogja őket a Jóska, meg az Anna. Nem lesz zsozsó, kaja-pia, csak a csupasz pina.

Átkereszteljük a Münnich Ferenc Társaságot. Szégyelled tán? Taktikából. Ságvári Endrére. Messze van. Biszku Bélára. Túl közel. Vasököl Banda. Nekünk mindegy a neve, de a puskámat nem adom. Megmondta a csepeli költő elvtárs: jó kezekben van az a fegyver.

Ja, hogy ha kell, follyon a piros vér a pesti utcán.

Alapítsuk meg a FIDESZ-t.

Az mi lenne?

Fasztalan Ideiglenes Demokraták Szövetsége.

Inkább legyenek idegesek.

Na de ki menne oda tagnak?

Alapítsunk Vox Humana Mozgalmat. Lefordítom, ez azt jelenti emberi hang.

Felhang vagy alhang? Mert én olyan hosszút fingok, amilyet akarok.

Ne riaszd el a belépőket Kacsera elvtárs, a párt azt kéri, legyünk körültekintőek.

Akkor beparfümözöm a seggem. Na de az vokszhumana mire való?

Azt még nem tudjuk, a főtitkára vasketrecbe zárja a tagokat, ő már be is zárta magát egy oroszlánketrecbe.

Oroszlán volt benne?

Belépjünk vagy nem, ez itt a kérdés. Nagy ketrecet építünk, beléptetünk, nem kell internálni az ellenséget.

Hozzászólhatok? A bizalmasban azt olvastam, hogy a főtitkár Bécsben ketrecbe zárta az összes tagot egy nagy templom előtt. Kerüljük a klerikális feltűnést.

Anti…

Antit nem kell bolygatni, Mihály elvtárs.

Antikommunisták, antiszemiták, antifaszisták, antiellenállók mozgalmára gondoltam.

Nem jó, mert ott színt kell vallani Mihály.

Antiszemiták pártja már van, csak más a neve. Ne hergeljük Wall Street elvtársat. Nem ismeritek? A new yorki párttitkár.

Nem a rabbi?

Civilben lehet, én ennyi titkos információt kaptam fentről, ne adjátok tovább.

Hallgatunk, mint Lenin elvtárs a mauzóleumban.

Ezt most mire mondod, Mihály?

Amikor Moszkvában jártunk a delegációval, elvonultunk Lenin elvtárs balzsamos teteme elé. Az a hülye Káposztás azt kérdezte tőle jó hangosan magyarul: csináljon-e gyereket Julcsának, mert a pártalapszervben azt mondták, hogy Lenin elvtárs mindenre tud válaszolni. Kitört a röhögés. A díszőrség felfigyelt ránk, a rendezők odajöttek, mondtuk, hasmenés-görcse van a tavarisnak, azért   rángatódzik az arca. Akkor sürgősen menjünk innen, nehogy leszarjuk Lenin elvtársat.

Az éjszaka közepére a tavernában elkészült a titkos beosztás.

*

A pártot este alapították, szinte az éj leple alatt, a decemberi sötétségben, ködös-nyirkos utakon siettek az árnyak, összegörnyedve fázósan az izgalomtól és a vigyázástól, alakról, arcról fel ne ismerjék őket, ahogy régi századokban Velence patkányoktól hemzsegő sikátoraiban az összeesküvők nagy tettekre készülve. Akkor viszont még nem volt termelőszövetkezet.

A Vérveres Hajnal vezetősége adta kölcsön az ebédlőt, mivel felsőbb utasításra megértették az idők szavát.

Sanyi bácsi, a portás bizalmatlan. A bejárattól jobbra húsz-huszonöt méterre a téesz ebédlő, de mi történik, ha valaki elkóricál valamelyik telephely irányába.

Kiket kell beengednünk? kérdi az elsőnek érkező Bözsitől.

Máma keresztények gyűlnek össze, Sanyi bácsi.

Honnét tudom, ki a keresztény?

Mindenki az, Sanyi bácsi.

Te is? De hisz te a múltkori pártalapításakor is itt lebzseltél.

Összekötő vagyok Sanyi bácsi, általános összekötő.

Szabadság elvtársak, szalutál Sanyi bácsi.

Szabadság? Az már elmúlt.

Nem most kezdődik?

Te nem a Kerge gyerek vagy? Üzemi párttitkár a Hengerműveknél, a fiam is ott dolgozik.

Én Kerge Boldizsár vagyok, össze szoktak téveszteni Barabással.

Jön a pártbizottság sofőrje, őt jól ismeri. A többiek ismeretlenek. Szappan és családja. Eédes családja. Ez lesz az új orvos, súgja neki Bözsi. Ezek ügyvédek. Távközlési mérnök, vízügyi mérnök. Lesz már minden a faluban. Felvirágzunk.

A szónok a központból jött.

Bemutatkozom, Csóka Gedeon, a keresztény magyarok társaságának vezetősége engem küldött, mint a körzet képviselő jelöltjét, hogy ismertessem a keresztény összefogás programját. Azért alakítjuk meg a társaság helyi szervezetét, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, tiszta legyen a közélet, a magánélet. Nyilvánosságra kerüljenek a kommunizmus bűnei, elszámoltassuk a falufejlesztésre fordított milliókért a tanácselnököt, mert úgy értesültünk, hogy Tokodaltáró elvtársukat a megyei tanács alkalmatlannak tartja vezetőnek, ezért felkérte a helyi tanácsi testületet, hogy számoltassák el, azok pedig, mivel érdekeltek a korrupcióban, mellette álltak ki és további bizalmat szavaztak. Az újságok pedig csemegéznek és kettéosztották a falut, ezért most az a legfontosabb, hogy a következő percekben megalakuló pártszervezet memorandumot írjon alá, amelyben követeljük, hogy:

A tanácstagok hozzanak határozatot, amelyben elszámoltatják az elnöküket. Dokumentálja, miért lett drágább a víz bevezetése, családonként ezer forintos hozzájárulási többlettel. Hova lett az utcák burkolására felvett három millió forint. Miért épült meg az út csak abban az utcában, ahol Tokodaltáró szolgálati lakása épült?

Kinek és mennyiért adta el az utca végét építési telek céljára. Miért parcellázott két lakótelepet is úgy, hogy abból a falunak nem haszna, hanem költsége származott. Miért nem rúgta ki doktor Herceget az állásából, holott ezt szűk körben már megígérte a lakosságnak. Ezek a legfontosabb kérdések, most pedig azt kérem, a jelenlévők kézfeltartással szavazzanak, akarják-e, hogy ezekért a célokért megalapítsuk a Keresztény Magyarok Társaságát.

Ebben a pillanatban sötétségbe borult az ebédlő, csak az utcáról szűrődtek be fények. A szónok nem állt le, öngyújtók lángja villant, megállapítom, hogy a túlnyomó többség egyetértésével és támogatásával megalakult a helyi szervezet, egyúttal elfogadta a programot. Felkérem Eédes urat, hogy hitelesítse a jegyzőkönyvet, Szappan urat pedig, mint a párt polgármester jelöltjét, mondjon néhány szót a jövő építéséről.

Egy árnyék imbolyog a hallgatóság előtt. Gyertyákat gyújtanak, hangosabban, kiáltják többen is. Valószínűleg Szappan beszél. Bemutatkozom, Szappan Tibor építészmérnök vagyok, az új generáció tagja, aki változást akar.  Három éve költöztünk a faluba, itt építkeztünk egy társasházban, eddig nem voltam egy pártnak se tagja.

Bekiabálás: csak KISZ-titkár a vállalatnál!

Azt akarjuk, hogy a képviselő választáson a keresztények bejuttassák a jelöltjeiket, zavarjuk el a régi vezetőket, legyen szabad orvos választás, a korrupt, hozzá nem értő körzeti orvos helyett állítsunk fiatal generációt, küldöttség keresse fel a plébános urat és kérjen bocsánatot a kommunizmus bűneiért, kérjünk bocsánatot az üldözött zsidók és üldözött cigányok miatt a nép nevében…

Beszólás: hát a sváboktól nem kérsz bocsánatot?

Kérjük, hogy a belépési nyilatkozatot és a programot mindenki írja alá, veszi át a szót a központi küldött. Ezennel megalakultnak tekintem az új pártot, a vezetőséget pedig kérem, maradjon együtt.

Ezután az árnyak szétszéledtek az éjszakában.

*

Ezerkilencszáznyolcvankilenc őszén Budán, a Fény utcai piac egyik zöldséges pavilonjában feltűnt egy eladó. Krumplit, zöldséget, gyümölcsöt mért, ládákat cipelt. Szutykos, borotválatlan, furcsa ember volt. Amikor kértem tőle az árut, átnézett rajtam, úgy tett, mint aki nem ismer. Pedig a pártközpont agitprop-osztályára többször beidézett, letolt, számonkért, mint pártonkívülit is. Ezerkilencszázkilencven tavaszán eltűnt a piacról. Nemsokára újsághírt olvastam: egy új cég vezérigazgatója lett az elvtárs. Sokat mondó hír, elfoglalták új hadállásaikat. Összefogással, egymás segítségével.

Lacinak volt egy fiatal kollégája, újságíró gyakornok, azt mondja, körülbelül nyolc cikket megírt, amikor ezerkilencszáznyolcvanhétben kiemelték a minisztertanács tájékoztatási hivatalába főosztályvezetőnek. Apja káder, vállalatigazgató. A legforrongóbb időkben, a kerekasztal tárgyalások alatt kilépett. Nemzetközi kereskedelmi vállalatot alapított utazási irodával, saját újsággal. Egy év alatt felépítette cégbirodalmát.

Ámultunk.

Na és a könyvkiadás?

Három évtized alatt felhalmozódtak kiadatlan kézirataink, amiket gyanakvással fogadott a hatalom, elaltattak, elutasítottak a könyvkiadók, az összes, mind a három. Szépirodalmiból három volt. Néhány lapkiadó foglalkozott még elsősorban elvtársi lapkiadványokkal. Van regényünk, drámánk, több novellás kötet, szociográfia. Most majd kapva kapnak rajta. A szabadság szelleme! Havonta negyven-ötven új kiadó jegyezteti be magát.

De nicsak, némelyiknél ugyanazok a szerkesztők ülnek, akik cenzorként működtek, akik titokban vagy nyíltan vitték a főnökükhöz, a főnök bevitte a kiadói főigazgatóságra, az MSZMP székházába, az apparatcsikok asztalára. A Nagy Adminisztrátor szellemében elutasították, hazudoztak. Hogy fognak viselkedni az egykori cenzorok?

Más szerkesztők ismeretlenek. Az nem baj, hogy mi nem ismerjük őket. Az a baj, hogy ők sem ismernek bennünket.

Az azonosítható ismerős szerkesztők egy része széttárta a kezét: nem én döntök. Kicsoda? Az ügyvezető igazgató. Az ügyvezető széttárta a kezét: a tulajdonos dönt. Ki a tulajdonos? Többen vannak, én se tudom. Tudom, de nem mondhatom meg. Bonyolult.

Miért is várnánk, hogy hirtelen megváltozzon a szocializmuson szocializált szerkesztő. Az a disznó, amelyiket konyhai moslékon hizlalnak, vajon megszokja-e egyik napról a másikra a tiszta kukoricát? Aki csak lőre, vizezett bort iszik, majd kannás műanyag bort, élvezettel kortyolja vajon az ezerkilencszázhuszonhetes évjáratú, az ezerkilencszázötvenhatos évjáratú nemes bort? Gyanakvó cenzorból miért válna az irodalom feltételnélküli szolgálójává?

A szerkesztők más része pedig ismeretlen. Nem a hazai magyar irodalom vidékéről ültek oda. A sötétben bujkáló tulajdonos rokonsága, gyerekeinek a baráti köre. Tudás, tapasztalat nem szükséges. Ezeknek bizony be kell mutatkozni, folyóiratnál is, kiadónál is. A huszonöt éves srác megkérdi: mit akarok? Válasz: kéziratot hoztam. Kérdés: jelent már meg valamije? Honnan jön? Otthonról. Hol lakik? Mondom a falu nevét. Kérdés: az melyik országban van?

Aha. Most már én kérdezek. Ön honnan jött? A válasz Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Komárom, Pozsony, Újvidék.

Most kezdem érteni, miért nem olvasott, hallott rólam harminc évi munkásságom során. Áttelepült, ami nem baj. Sőt jó, de mostantól ő dönt a sorsomról, jövőmről, irodalmi működésemről?

A Magvető Kiadó több könyvemet kiadta, van egy népszerű újságja, novellát viszek oda. Érdeklődöm, újból és újból. Senkit nem ismerek, kérem vissza. Nem szoktuk, csak profiknak. Felmegyek az igazgatóhoz: Öregem, szerezd már vissza a kéziratom, egy senkinek néznek az újságodnál! Még nincs tapasztalatuk, költő, nézd el neki.

A nyolcvanas évek közepén áttelepült egy szimpatikus család. A férfi szintén költő, ismerősünk hozta el hozzánk, hogy érezzék, itt segítőkész emberek veszik körül őket. Az egykori sváb asztalt teliraktuk felvágottal, kolbásszal, sajtokkal, kifli, kétféle kenyér, sör, bor, pálinka. Amikor a költő vajazta a kenyerét, igazi, illatos vajat, elsírta magát.

Ő most már irodalmi szerkesztő, újságnál és kiadónál dolgozik. Nála hagyott cikkemet elfekteti, levelemre nem válaszol.

Alakulnak kuratóriumok, figyeljük a neveket, érdekes. Együttesen kell kigyűjteni a neveket.

Irodalmi lapok, folyóiratok vezető munkatársai.

Kuratóriumi tagok és azok elnökei, azok titkárai.

Pártok melletti korteskedők, szónokok, szószólók.

Díjazottak, kitüntettetek.

Nos, az egész olyan játék, mint egy gruppenszex: ki-kivel mikor, aki még nem, az mikor fog, kivel fog. Az „A” kiadó vezetője egyúttal kurátor valahol, az a kuratórium megszavaz a „B” kiadó szerkesztőjének egy ösztöndíjat vagy nívódíjat, vagy valami más elismerést. Az „B” kiadónak egy másik munkatársa , aki kurátor valahol, az „A” kiadó munkatársának majdan megírandó művére szavaz meg ösztöndíjat, és van „C”, „D”, „E” jelű társaság is. Aki fent akar maradni, pártot választ. Az írók már kiválasztották pártjaikat. A pártok már kiválasztották íróikat.

Bizottságokban, parlamenti képviselőként, újonnan alakult intézetekben dolgoznak. Mind a három tucat.

Körülbelül ennyien uralják a terepet.

Van olyan párt, amelynek az írószükséglete öt-hat, másnak csak egy. Vagy az az egy eltapossa a többit.

Nyíltan dúl a háború, beszélgetések, összejövetelek, deklarációk, újságcikkek jelzik. Tovább már nem marad rejtve, lehazudva, hogy léteznek szekértáborok. A búvópatak létből felszínre került az összetartozás kifejeződése, már süt a mocskos, írni nem tudó, nem is író ember tudatosítása.

Az írószövetség elnöksége meditáló beszélgetést szervezett, azon a szövetség érdekvédelmi szekciójának elnöke kiáltványt olvasott föl. Részlet a kiáltványból:

„Magyar írók érdekvédő akciója.

A csöndes szó ma nem hallatszik, holott most kell szólni, mert a szükség nem tűr halasztást. Veszélyben van a magyar irodalom – s ez elég ok és jog, hogy elsőként forduljunk ahhoz az országgyűléshez és kulturális kormányzathoz, amelyik: lesz.  Előlegezett bizalommal készülünk az együttműködésre, hiszen a remélhetőleg szabad választások eredményeként olyan vezető testületeknek kell születniük, amelyek a belső világ újjáépítésének jelentőségét érzik, tudják.

A minőségre törekvő nyomtatott kultúra védelme közös érdek. Alkotni kellene – s mentésre kényszerülünk; egyes műfajok máris vészesen sorvadnak. Félő, hogy az írás az alkalmazott művészetek kétes világába merül, elveszíti a létezés egészével fönntartott kapcsolatát. Az üres időtöltésre csábító kiadványok áradatának hatására eltompul az olvasói igény, a lelki készség, s miközben egyre több a sérült, boldogtalan ember, elhal az irodalom.

Ma sok a beszéd, kevés a gondolat és a tényleges tett. A változtatáshoz vitathatatlan alapként kell elfogadni, hogy az üzleti és a művészi vállalkozás szabadsága nem azonos. A kultúra pénzbe kerül, s minden demokratikus európai rendszerben a költségvetésre támaszkodik. De világos elvekre és átlátható gyakorlatra van szükség, hogy ne tűnhessenek el nyomtalanul a százezrek és a milliók. Most minden változik, most kell megteremteni a tisztességes működés feltételeit. A kultúra a több pártnak sem lehet kiszolgáltatva és érdeke az alapítványok és kuratóriumok útvesztőiben sem morzsolódhat fel. Nem az amúgy is „forgalmi dugót” képező kiadványok számát kell növelni, hanem az értékes könyveket mintegy „más útvonalra” terelni. Ide tartoznak a művek születését és felnevelését befolyásoló, az irodalmi-szellemi élet elevenségét biztosító kulturális folyóiratok, melyeknek a könyvesboltokban lenne a helyük.

Kiáltásunk jelzés a Magyar Írószövetség érdek- és értékvédő hivatásából természetszerűen adódik. A könyvszakma, a folyóirat-kultúra minden erejére és szakmai tudására, az építő kezdeményezések összefogására van szükség a változtatáshoz. Az aláírások sorát elindítók csoportja különböző irányzatok, műhelyek képviselőiből áll, akiknek álláspontja a megoldás irányának keresésében azonos. Ehhez várjuk a magyar irodalom, az olvasás híveinek, egyéneknek és közösségeknek társulását.”

Harmincegyen írták alá.

Milyen furcsa. Majdnem mindegyikük szerkesztő, főszerkesztő, kuratóriumi tag, csak évek múlva derül ki, hogy némelyikük tulajdonos, hogy cégbirodalom korlátlan feje. Mindenki párthoz csapódott, pártot képvisel, döntési helyzetben van, ő súg és neki súgnak. A véd és dacszövetségek kőkemény táborokat építettek maguknak, szemünk előtt újraosztották, felosztották, elfoglalták a fontos gazdasági, politikai, irodalmi pozíciókat.

 

*

Kunyhóban éltem, palotában akarok nyugodni. Ez lett a válasza Galamb néninek, bárki kérdezgette, mást vagy többet nem mondott.

Pedig kérdezgették.

Megerősödött a faluban a kereszténydemokrata szellem, a szabad demokratáké, a magyar dudásoké is. Zászlókkal, plakátokkal jártak az utcán. Mik ezek, mit bohóckodnak? Csodálkozott Galamb néni. Mit pártolnak, nem értette. Bekopogtatott a kapuján egy úr, öltöny, mellény, nyakkendő, díszzsebkendő. Hasonlít az intézőhöz, csak fiatalabb. Tisztelettudóan, szinte alázatosan  beszélt vele.

Megvenném a házát jó pénzért, néni.

Azonnal mondta a választ: én eddig kunyhóban éltem, palotában akarok nyugodni.

Na hát erről van szó! Annyi pénzt adok ezért a kis házért, amiből majdnem palotát építhet.

Az én palotám már készen áll.

Hát akkor meg miért nem abban lakik a néni?

Ezzel a kijelentésével nagyon elrontotta a helyzetét az úr.

Szóval azt akarja, hogy most rögtön halljak meg.

Csak azt mondom, ha az a palota készen áll…

Fényképet hozott ki a szobából Galamb néni, rajta a síremlék, azon jó látható nagy betűkkel a bácsi és a néni neve, születési évszámmal.

Jaj bocsánat, félre értettük egymást.

Nem eladó. Tűnjön el az úr.

Pár nap múlva két autóval álltak meg a háza előtt, de az utcán maradtak. Köztük volt Szappan Tibor, aki fiának a KISZ alapszervben egykor elöljárója. Szappan polgármesteri minőségében állt az utcán, ez látszott rajta.

Nekem ez a ház kell. Nem érted? Magyarázott az öltönyös díszzsebkendős úr, aki itt járt pár nappal ezelőtt. Ide építek egy takaros kis falusi házat. Pontosan az útszéli kereszttel szemben. Ez a jelkép nekünk nagyon fontos, ez erősíti meg a párt hitelét. Beállt az út közepére. Amikor jön hozzám a tévéstáb, az operatőr beáll ide, ahol én vagyok. Kilépek a kertkapun, veszi, megyek át az úttesten, át a kereszthez a kislányommal, aki letesz a kereszthez egy csokor mezei virágot! Másik kép. Másik tévéstáb. Az udvaron adok interjút a kapu előtt és az operatőr a háttérben beveszi a korpuszt. Ezt nem lehet kihagyni.

Bejönnek a kertbe, Galamb néni nem akar velük beszélgetni, de tudja a tisztességet. Szappan Tibor alázatosan kezet fog vele, puhán fogja a bütykös, köszvényes ujjakat.

Bemutatom az urat, országgyűlési képviselő a mi pártunkban, igen szeretné megvenni a néni házát.

Galamb néni rájuk néz, hallgat.

Tudom, tetszett mondani, hogy kunyhóban élt, palotában akar nyugodni. A kettő nem zárja ki egymást.

De hát nem a polgármester úr mondta fél éve nekem, hogy ne féljek, soha nem lesz árvíz a temetőben?

Hogy jön ez ide?

Úgy, hogy a szülőfalum temetőjét kétszer is elöntötte az árvíz, úsztak a koporsók a mezőn. Gondoltam, ha itt is van árvízveszély, olyan mindegy, hol építem meg azt a kis palotát.

És hol akarja megépíteni?

A képviselő közbeszól: ne strapáld magad, te hülye, én már láttam a fényképét.

És a kunyhó maradt. Abban éltek, éldegéltek Galamb bácsiék békességben, boldogságban, amíg meg nem haltak. Addigra a képviselő másutt építette meg a villáját.

*

Proustot, Maupassant-t, Martin du Gard-t olvasva gyermek- és ifjúkoromban igyekeztem elképzelni a városrészt, utcákat, az előkelő környék hangulatát, ahol a szereplők élnek, a gyerekek játszanak, az idősek meghalnak. Falusi szegény gyerekként ez nehéz volt, csak a fantáziámra támaszkodtam.

Budán, a Pasarétre jövök. Elegáns városnegyed, itt a huszadik század eleje óta polgárok építkeztek, villákban éltek, csönd volt, lovashintón közlekedtek, majd automobilon, aztán a nagypolgárság élete ezerkilencszáznegyvenötben magszakadt, háborúban, koncentrációs táborban maradtak, disszidáltak, vagy kilakoltatták őket államosított házaikból.

Tanácsi bérlakásra osztották fel a házakat: négy-hat családot költöztettek be egybe, úgy-ahogy szétválasztva, szükségbejáratokkal, egyiknek konyha és ebédlő jutott, másiknak szobák, harmadiknak szuterén.

Pasarét elegáns része az Orsó utca. Ezerkilencszáznegyvenöt-negyvennyolctól gyakran változtak a lakók, kilencvenre már azt se tudják, milyen élet zajlott itt.

Máriához igyekszem, gyalogosan. Elmegyek a negyvenötös számú ház előtt és fejet hajtok. Itt élt Nagy Imre élete utolsó éveiben. Már áll az emléktábla a falon. Az SZDSZ emelte, nem tudom, miért éppen ők. Néhány házzal odébb lakik Mária, megállok a kapu előtt. Öt postaláda, öt család. Rozsdás az egyik, másiknak lóg az ajtaja, harmadik feltépve. Vaskapu zár nélkül, ám nehezen nyílik. Gallyak lógnak be, elvadult bokrok, az előkert, ami a villák előtt szokásos, siralmasan néz ki. Kétfelé indul fel lépcsősor, szép lehetett. Felmegyek, a legközelebbi ajtónál névtáblát keresek. A külső ajtó nyitva, ám mögötte elreteszelték a bejáratot bútorral. Balra indulok, az ajtón csöngő. Megnyomom, de nem jön elő senki. Hátramegyek balra, a hegyoldalba vájt szűk sikátoron, ott van ajtó, csöngő nincs. Hiába kopogtatok. Elindulok jobbra, ajtót találok, csöngőt, megnyomom. Szúnyoghálós ajtó januárban, két ember beszélget odabent. Mondom, kit keresek, az egyik hang : én vagyok. Mennék befelé, nem itt lakom, mondja Mária, a néninél jártam. Menjünk fel hozzám.

Mohos kőlépcsőkön lépünk, a kövek nyolcvan-száz év alatt elmozdultak, nem illeszkednek. Kuszán nőtt bokrok, sűrű bozót oldalt, ez már a hegy gyomra, a ház nyirkos, hideg északi oldala. Sikátor a szikla alatt. Mária ott nyit ajtót. Megcsap a hideg. A zsúfolt előszoba sötét, azt sem látom, mitől zsúfolt. Beljebb megyünk egy szobába. Ez világos, asztalt, ágyat látok, dobozokat, ládákat, tetejükön befőttes üvegeket. Hideg van. Mária előremegy, mert a következő ajtót rongyszőnyeg takarja, azt félretolja. Meleg helyiségbe érünk, érzem, de nem látom. Villanyt gyújt, balra ágy, nagy tálca piszkos tányérral, edénnyel. Az ágy előtt zongoraszék, azzal szemben zongora. Tetejét megpakolta virágállványokkal, többemeletes állványok, örökzöldek cserépben, kaktuszok és majomkenyérfák, más, lógó szárú növények. Tizenöt-húsz cserép, könyvek, piszkos tányérok, rászáradva az étel, befőttesüvegek itt is, könyvek, ruhanemű, jut belőlük a billentyűt záró fedélre is. Polcok a falak mentén, teli könyvvel. Cserépkályha, odamennék, de nem tudok. Előtte két villanyhősugárzó, langyos az egyik, a kályha hideg. Fotelek. Leülhetek? kérdem. Óvatosan, mert összerogyhat.

Egyikre leereszkedem, Mária a kályha előtti székre ül a hősugárzóhoz. Most már nem látjuk egymás arcát, mert köztünk kötél van kifeszítve, azon száradó ruhák, egy szétszakadt vastag sál és hosszú pirospaprika fűzér. Ez mozog a levegőtől.

Öt-hat éve költöztem ide, mondja Mária.

Konyhád van?

Konyha, spejz, fürdőszoba, vécé, ez egy komplett lakás.

Mehetek vécére?

Hogyne, és kimegyünk a konyhába, onnan nyílik. A konyha dermesztő hideg, zsúfolva asztal, szék, polc, mosatlan edények. A fürdőszoba még hidegebb, mert ablaka van. Hol fürdesz? kérdem. Nem kapok egyenes választ, viszont látok egy nagy lavórt, azt bizonyára beviszi a szobába. Itt savanyú szag, büdösség.

Amikor tíz-tizenkét éve meglátogattuk Szabadság-hegyi otthonában, lehangoló, szomorú napunk lett Katalinnal. Valami lerobbant sufniban lakott, ami beázott alul és felül, fűteni nem tudott benne, kicsi, szűk volt a könyveinek, zongorájának. A macskái bent éltek, azokkal foglalkozott egész nap, a mosatlan edényeket a cicák törölték ki, valójában szükséglakásnak se volt jó.

Panaszkodott, hogy nincs ideje írni, annyira lefoglalja önmaga ellátása. Mária meseíró, gyönyörű meséket írt, illetve nem írt, mert nem maradt ereje abban a lakásban. Pedig több kiadó is rendelt nála meséskönyvet.

Onnan költözött ide, mert annyit járt a lakáshivatalba, hogy megsajnálták.

Most már van időd írni, mondom.

Felháborodik, mitől lenne? Rengeteg időt elvesz a főzés, a mosás, a takarítás.

Napi három-négy órád csak van…

Annyira nem érdemes leülni, ezért visszaadtam a szerződést is.

Miből élsz?

Segélyekből. Beosztok magamnak minden fillért, és semmit nem vásárolok, én varrom a ruháimat, foltozom, javítom.

Na, fehérneműt csak nem varrsz.

Azt is. Maradék anyagból, itt a varrógépen.

És az íróasztalod?

Mutatja, tele van dobozokkal, befőttekkel, azokat maga rakta el.

Szomszédokra számíthatsz?

Csak arra a nénire, de ő nálam rosszabb helyzetben van. A többi szomszéd pocsék. A villát ezerkilencszázhúszban egy festőművész építette, aki Ausztráliába disszidált. A főlakás százharminc négyzetméteres, abban egy erőszakos, mocskos szájú család lakik. Rosszindulatú, összeférhetetlen. Hoztam magammal a három macskámat, az első héten megmérgezték, azóta nem merek újat hozni. Vendéget nem merek hívni, te vagy itt hat év alatt a harmadik vendég. Itt járt az unokahúgom, amikor eljött a lakásunk előtt, megfenyegették, elmenet is, ő nem mert többet jönni. Én nem merek zongorázni, amióta ideköltöztem, még ki se nyitottam. Megjegyzéseket tesznek, ha megyek előttük, köpnek, öklöt ráznak.

Miért, tudod, hogy miért?

Ilyenek.

Azért merik tenni, mert egyedül élsz?

Mária nagydarab, csontos, edzett, paraszti alkat, arca darabos, ezért furcsállom, hogy fél.

Lehet, hogy én már csak örököltem ezt a helyzetet az előző lakók miatt.

Kik voltak az előző lakók?

A közvetlen előttem lévőket nem ismertem, de azelőtt itt lakott Bibó István.

Bibó a családjával?

Igen, a feleségével.

Percekig nem tudok szólni. Nem gondolkodom, hanem háborgó zsigereimet figyelem. Tüdőm, szívem, gyomrom, beleim, epém, májam remeg. Érzem. Hogy írta Bibó? Demokrácia az, amiben nem kell az embernek félni.

És mi történik itt, előttem, abban a lakásban, amelyben a nagy gondolkodó megfogalmazta ezt a gondolatot. Ráadásul azóta lezajlott a rendszerváltás.

Ezerkilencszáznyolcvankilencben megjelent egy könyv a Magyar Krónika nevű kiadónál, szerzője Huszár Tibor, címe Bibó István (beszélgetések, politikai, életrajzi dokumentumok).

Az előszóban leírja Huszár, hogy ezerkilencszázhetvenhatban Hanák Gáborral együtt jártak Bibóék Berkenye utcai lakásában, ott készültek az interjúk. Idézek Huszár Tibor előszavából.

„A legközelebbi találkozásra közel fél évvel később, ezerkilencszázhetvenhét májusában, Bibó Istvánék új, Orsó utcai otthonában került sor. A Berkenye utcai lakást fia öttagúvá gyarapodott családjának ajánlották fel.

A Pasaréti úttal párhuzamos Orsó utca is előkelő környezetet kínált, ám az egykor elegáns villa utólag leválasztott, rosszul megközelíthető lakásába megszokott környezetüket, kényelmüket sem lehetett átmenteni.

Májusban, amikor a varázslatosan szép kertben minden virágzott, nyitva voltak az ablakok, s a kert fái a kis szobákat mintegy kívülről bútorozták be, ezt még nem éreztük annyira. Ám amikor fél évvel később –betegség és külföldi utak akadályozták a folyamatos munkát– a jegesre fagyott hóban botladozva kerestük Hanák Gáborral a „szolgalmi utat”, amelyik lakásukhoz vezetett és a bejárat előtti kis fedett részen szemünkbe ötlöttek a szabadban őrzött – mert a lakásba be nem férő – tárgyak, már szembeötlő volt a különbség. A szobák kicsik és zsúfoltak voltak, ráadásul – emlékezetemben így rögzült– nehezen átfűthetők. A magukkal hozott festmények közül csak Ravasz László portréjára emlékszem, mely szinte betöltötte Bibó István dolgozószobájának kinevezett kis helyiséget. Itt még két kis könyvespolcnak szorítottak helyet: az egyiken saját publikációi, s legfontosabb –kézikönyvtárként használható– szakkönyvei zsúfolódtak, a másik polcon –szellősebben– a neki ajánlott könyvek: Illyés Gyula, Németh László meleg hangú dedikációira emlékszem bizonyosan. A nagyobbik szoba Ravasz Boriskáé volt, aki ekkor gyöngélkedett, azt remélte: átmenetileg.

Mélységesen elszomorítottak létviszonyaik: úgy éreztem, e megszégyenítő helyzetet nem szabad sajnálkozva tudomásul venni. Azokkal, akiket illetékesnek tartottam, igyekeztem érzékeltetni, hogy Bibó Istvánék helyzete nemcsak megalázó, de a két, egészségileg is szemmel láthatóan megroppant ember számára –különösen télen– életveszélyes is.”

Boriska, a feleség, ezerkilencszázhetvenkilencben meghalt, Bibó pedig három hét múlva követte.

Ebben a lakásban vagyok tehát, ami más oldalról sem ismeretlen előttem. Ezerkilencszázkilencven március huszonnyolcadikán cikkem jelent meg a Magyar Nemzetben, Szent-Iványi Ilona unitárius lelkésszel készítettem bensőséges interjút. A bensőséget a sok – látszólag – személyes eseményre értem, amiről a lelkésznő beszélt. A teológiáról ezerkilencszázhetvenhétben kiküldték tanulni Oxfordba. Londonban megismerkedett az emigrációban élő magyar írókkal, és szoros kapcsolat alakult ki köztük. Innen idézem cikkemet.

„- Az emigránsok kérték közvetítésre?

- Nem kellett kérni, magamtól hoztam emigrációs kiadványokat, újságokat.

- Hogy jött át velük a határon?

- Mivel fiatal lány voltam, és szolgálati pecsét az útlevelemben, nem gyanakodtak rám. Ilyen útlevelük volt a külföldön tanuló kádergyerekeknek is, nem firtatták, én ki vagyok. Konkrét megbízásom kettő volt. Egyszer Illyésnek hoztam egy könyvet, a másik pedig Bibó Istvánnal kapcsolatos, amire Szabó Zoltán kért és készített fel.

- Maga mit tudott Bibóról?

- Épp ez az, hogy jóformán semmit. Szabó nagyon elszomorodott: felnőtt egy nemzedék, aki már nem is ismeri… Szépfalusi és Szabó elmondta a tervét: meg akarnak jelentetni egy Bibó-kötetet. Fontosnak tartották, hogy legyen kint egy emlékmű, és bíztak abban, valamennyi példány csak bejut majd az országba is. Meg akarják tudni, mit szól hozzá Bibó? És ha megjelenik, vajon nem nehezíti ez tovább a helyzetét? És mit vállal tartalmilag? 78 nyarán szünetre jöttem haza, Szabó Zoltán átadott egy levelet, ezzel keressem meg Bibót. A címét nem tudta. Én se. Illyés Ika segítségével nyomoztuk ki, hogy az Orsó utcában lakik. Ez egy régi villa a Pasaréten. Bibóék a hátsó, utólag leválasztott kis lakásban laktak. Borika néni fogadott, Bibó tüdőgyulladással feküdt, lázasan. Elolvasta a levelet, és szabadkozott, hogy ő nem ad semmiféle engedélyt, csináljanak nélküle, amit akarnak, és elküldött.

- Milyen benyomása volt a lakásról? Hogyan élhettek?

- Látszott a szegénység. Valamikor jómódban lehettek, erről tanúskodott egy rézveretes dohányzóasztalka, keleti szőnyegekre is emlékszem, de a lakás kicsi volt. Jóval később hallottam egy ismerősömtől: az utcai lakásban egy volt ávós házaspár lakott, akik minden látogatót figyeltek, felírták az autók rendszámát, teljesen ellenőrizték őket. A ház teli volt lehallgató-készülékkel. A Bibóék lakásának volt egy fala, ami mögött már a volt ávós lakott, elképzelhető, hogy oda is került mikrofon…

- Aztán mi történt?

- A téli szünetben megint elküldött hozzájuk Szabó Zoltán, hátha meggondolta… Én akkor miniszter úrnak szólítottam. Rámnézett: maradjunk annyiban, Pista bácsi, mondta, leült és hirtelen megírt egy pár soros levelet, amiben hozzájárul a kiadáshoz. Kivittem, fénymásoltattam, egy példányt elküldtem Bécsbe Szépfalusinak, ezután kezdték szervezni a munkát, amit aztán még se ők fejeztek be… A konspirációról csak mi hárman tudtunk. Szabó Zoltán viszont később egy újságban megírta, hogy a könyv előkészületeiben „egy nagyon kedves, bájos magyar fiatal” volt a segítségére. Szépfalusival később beszéltünk erről, valószínűleg kinyomozták, ki volt a „bájos” fiatal.

- Tudja, hogy kinyomozták?

- 1981 és 84 között nem mehettem külföldre. A püspök úrral közölték, ne is utaztasson.

- Londonban figyelték magukat?

- Erről konkrétan nem tudtunk. De Siklósék kértek, ne tartsunk kapcsolatot a magyar követséggel. Épp azelőtt pattant ki egy botrány, az angolok rájöttek, hogy már több százan dolgoznak a londoni magyar követségen. Be soha nem hívtak, mert én elég nyíltan leveleztem, abból mindent megtudhattak rólam.

- Hogyan fogadták viselkedését az egyház vezetői?

- A püspök úr mérlegelt. Az irodában keményen megmosta a fejem. Különben tudom, hogy a szíve mélyén mit érzett. Jó diplomata volt, sok mindent ki tudott védeni. Volt néhány őszinte beszélgetésünk, na nem itt, hiszen majdnem bizonyosak voltunk, hogy lehallgatnak bennünket. Ha valamiről őszintén akartunk beszélni, sétáltunk…”

Ez a beszélgetés Budapesten a Nagy Ignác utca 4-ben, az unitárius egyház központjának első emeletén történt. Egy napja bejelentették, hogy a lehallgatások szünetelnek.”

Mondd Mária, a szobád fala mögött ma is az az ávós tiszt lakik? Ugyanazok a szomszédaid?

Nem tudom, de a néni azt mondta, neki mások mondták, hogy ezek R-gárdisták voltak a Rákosi rendszerben, és csak azután ávósok.

És vajon hogy hallgatózott a besúgó? Hol a közös fal?

Közös fal nincs. De amikor idejártam, hogy figyeljem a felújítást, akkor cserélték a parkettát. A nagyobb szoba bal hátsó sarkában egy lyukat találtak a munkások, egy tölcsért a parketta alatt, ami lefelé csőben végződött és az első lakás cselédszobájába vezetett.

Vagyis itt dughattak fel vezetéket és mikrofont, teszem hozzá.

Lehet, nyugtázza Mária.

Itthon előveszem Mária mesekönyvét és olvasom a fülszövegben: „a mesék írója valódi titkokat súg, olvasójuk pedig beavatódik, mint az a kisfiú, aki… mindent látni akar. Mindent megfogni, megmarkolni, megsimogatni ebből az egész titokzatos világból.”

Mária műfajt tévesztett.

*

Titkos üzleti találkozót készít elő Kerge B. Szól otthon a feleségének, viszem ifjú B.-t is.

Neki mi köze az üzlethez? kérdezi ifjú B. anyja.

Holnaptól sok köze lesz. Előbb az idősebbik ifjú, aztán jönnek a csiribirik.

Jobbágy A. és Kaczagány M. is szól a családjának, pár napra elmegyünk egy üzleti útra. Viszem magammal ifjabb A.-t, viszem magammal ifjabb M.-et.

Kerge B. és Jobbágy A. és Kaczagány M. maga vezeti a kocsiját. BMW, Volkswagen, Mercedes.

Hol vannak a sofőrök? kérdi B.

Pártot alapítottak, na ne vedd komolyan, csak beléptek abba a pártba, amelyik szimatuk szerint győzni fog, és a főtitkárnak jár autó. Ideje más valami után nézni.

Után? Nem hiszem. Megtudhatjuk a tervet?

Csak ha megérkeztünk, és csatlakozik hozzánk a Miszter.

Te tudsz angolul?

Ha kell, hát persze.

Megérkeztek a mátraaljai faluba, abba a MÁV üdülőbe, amiben a titkos konferenciákat tartották régebben. Ez aztán a rafinéria.

Kerge még nem járt itt.

Ti, mint felső vezetők, hogy is mondjam, ilyen lepusztult helyeken üdültetek?

Nem tudom, mi történt. Jobbágy csalódottan lépett be az épületbe, ami valóban lehangoló. A hosszú, keskeny, oszlopokkal felosztott ebédlő piszkos és büdös. A hatalmas ablakokon nem lehet kilátni a légyszartól. A bordó függöny, ami mögül egyszer hét meztelen lány lépett elő tűsarkú cipőben, zeneszóra körültáncolták az elvtársakat, az most a földön fakón összecsomózva.

Mi ez itt? kérdi a gondnokot, akit nem ismer.

Ezt uraim, megette a penész, télen beázott a tető.

Télen? Most is csöpög erre az asztalra.

Hát mert elkezdett esni.

A falakról darabokban hull a vakolat. Három asztalt összetoltak, foltos abrosz rajtuk, a többi csupasz. Rojtos a pozdorja, mocskosak a székek, mintha lehányták volna.

Mondja, kicserélné ezeket a székeket, olyanok mintha lehányták volna.

Nem mintha, sok gyerek megfordult itt.

De miért nem javítják meg a tetőt?

A gondnok, kis bajuszos emberke, Kaczagány füléhez hajol: mert ha jól beázik, düledeznek a falak, sokat veszít az értékéből, és olcsóbban vásárolhatjuk meg a vállalattól.

És ez a konyha a patkányokkal? Ezeket is azért neveli?

Ők spontán jöttek a piszokra. A jövő héten kedden tízkor rajtaütésszerűen kiszáll a KÖJÁL, és bezáratja az üdülőt. Az urak az utolsó vendégek, de a szobák tiszták, direkt lepedőt húzott fel az asszony.

És ezért valaki pénzt ad?

A sógorom.

Estére megérkezik a Miszter, mint egy úr a Maximból. Tetőtől talpig elegánsan, a gondnok vacsorát hozat, titokzatos, honnan, hét személyre. A legszebb szobát nyitja ki a Miszter előtt, vacsora után átmennek a kerek szalonba, bezárkóznak.

Nincs itt poloska? kérdi Jobbágy A.

Leszerelték, csak patkányok vannak.

Bemutatom nektek Miszter Leslie Langhoffer urat, aki perfekt olasz, spanyol, francia befektető, és nagyszerű terveket fog ellőttünk felvázolni.

Üdvözöllek kedves barátaim, mondja Langhoffer magyarul.

Hát nem kell tolmács?

Disszidens magyar, ne röhögtessetek.

Térjünk az üzletre, drága az időm, és azt szeretném, ha a ti időtök is drága lenne. Én egy óriáscég befektető tanácsadója vagyok, ezt meg kell különböztetni, nincs egy vasam se arra, hogy befektessek, csak elindítom a meggazdagodáshoz vezető utat. Ti fogtok építkezni palotát, kastélyt, először csak egyet, aztán amikor bevált, többet is. Hotelláncot, ez a jövő.

Szép jövő. Hogy kezdjük el?

Kinézzük a helyet, a területet, hegyoldalon, erdőben, jó levegőn, távol a lakott helytől, kicsi faluban, tanyán. Azt tudom, hogy természetvédelmi terület van nálatok bőven. Na egy ilyet. Megtervezzük a tornyocskákat, hogy jól mutasson. Kastély tizenöt szobával, mindegyikhez fürdőszoba, vécé, teakonyha, erkély. Közös étterem vagy ebédlő, szauna, úszómedence, konditerem, recepció, az udvaron parkoló, minigolfpálya. Ebből meggazdagodunk.

Tizenöt szoba, az nagyon kevés, s abból nem lehet meggazdagodni.

Hallgassatok végig. A vállalkozás neve: üdülőszövetkezet. Tagokat toborzunk. Aki tag, az évente egy hét üdülésre jogosult a saját üdülőjében. A tag örökös üdülési jogot szerez, egyben tagságot.

Miből építkezünk?

Hitelből kezdjük. De már a földterület az ő nevére kerül, ő a tulajdonos. Megvásárolja a birtokot. Évi ötvenkét hétből kettőt meghagytok javításra, marad ötven. Egy szoba ötven tagi tulajdonosé! Beszedtek egy szoba után ötvenszer-egyegész-egytized millió forintot. Tizenöt szoba egyenlő tizenötször-ötven tulajdonossal, az hétszázötvenszer-egy-egészegytized millió. Ez csak példa. Lehet kilencszázezer, lehet egy-egész-háromtized millió. Az építkezéshez mennyi kell? Hétszázötvenmillió? Dehogy, maximum százötven-kétszáz. Itt egy építész költségvetése, persze kell sok-sok csúszómászó pénz, igen, csúszómászó. Cégünk csak természetvédelmi területen épít, ez adja az egyik vonzerőt. Mivel természetvédelmi terület, meg kell kenni a főfelügyelőt, az erdészt, ezt Németországban, Spanyolországban, Franciaországban, az olaszoknál ugyanúgy tesszük. Általában terepjárót kapnak ajándékba, hiszen vadászok. Rang Rovert, Toyotát, satöbbi, tájékozódtam. Kell a befolyásos pártoktól egy-egy országgyűlési képviselő. Itt a noteszem, nálatok MSZP, FIDESZ, MDF, SZDSZ, Kisgazda. Olaszországban pártonként két-két képviselő kap, ezek jutányos áron vehetnek családjuknak örökös tagságot, nem tudhatjuk ugyanis, hogy a következő tíz-tizenöt évben kire lesz szükség, melyik párt lesz hatalmon. Kérdés van?

Az világos, hogy százötven-kétszázötvenmillió az építkezés. Hétszázötven-nyolcszázmilliót befizetnek, mi lesz a különbözettel, és mit szólnak hozzá a tagok?

A különbözet. A különbözetet tartalékoljuk a működési költségekre. Az alapszabályban benne lesz, pénzt vissza nem fizetünk, viszont a szövetkezet tagja bármikor, bármilyen áron eladhatja bárkinek. Örökölhető. Tehát ő a pénzénél van, legalább is azt hiszi. A különbözetből lesz a mi befektetésünk, újabb beruházás, a könyvelési trükköt két nemzetközi jogász végzi a magyar jogásszal, aki adaptálja a magyar törvényekre.

Rengeteg pénz az üzemeltetés, a fenntartás, a színvonal megtartása, ha igényesek a vásárlók…

Az igényesek valóban. Orvosok, ügyvédek, művészek, fotómodellek, sztárszínészek veszik meg általában, plusz politikusok, képviselők, polgármesterek. Nos azt, hogy ki melyik héten jöhet üdülni, sorsolás dönti el, egy gép. A tag levelet kap, hogy jövőre hányadik héten jöhet üdülni. Az elfoglalt üzletember, a színész, a politikus általában akkor nem tud jönni. Odaadja az anyósnak, aki beteg, a gyerekének, aki tanul. A harmadik évben az eredeti tulajdonos meghal, beteg, nem jön, nem tud jönni, ezért eladja, az új tagok szintén két-három évig használják, és hiába kapnak részletes szerződést, ők már nem tudják, hogy eredetileg milyen jogaik voltak, milyen volt a színvonal. Ami egy kicsit hetenként romlik, elromlik a vízcsap, a vécélehúzó, a redőny, a függönykarnis, a zár, a tévé, nem ég a lámpa.

De hát fellázadnak, beperelnek.

Évi egy hetes nyaralás miatt ki megy bíróságra? Inkább továbbadja. Alakul egy igazgatóság, intézőbizottság, és ellenőrzőbizottság. A két bizottságban a mi embereink lesznek, az igazgatóság székhelye Sevilla, Genova, Nizza, ők soha nem érhetők el, csak a közgyűlésre jön a vezérigazgató, vagy valamelyik ügyvezető igazgató.

Hát az is elég, de miért akarod, vagy akarnánk, hogy lepusztuljon?

Ezért alapítjuk meg, ez a távlati terv. A tizenegyedik vagy a tizenkettedik évben már olyan pocsék állapotok lesznek, hogy gondolkodni kell a gyökeres megoldásról. Ezért december hatodikán reggel nyolc órára összehívjuk a közgyűlést. Akkor a havas, síkos, jeges hegyi utakon kevesen tudnak odaérni. Na meg a mikulás miatt, fontosabb a család. Az igazgatóság és az intézőbizottság új időpontot tűz ki, december huszonhatodikán reggel hét harmincra. Ekkor már húsz-harminc tag is határozatképes. Azok pedig úgy határoznak, eladjuk a lerobbant épületet. A vételáron osztozik hétszázötven tag, örülnek, hogy megszabadulnak a bosszankodástól, legalább néhány százezer forintot kapnak érte.

És ki veszi meg a lerobbant épületet!

Hát Kerge, Jobbágy, Kaczagány, Langhoffer. Az új tulajdonosok felújítják, és ötcsillagos luxusszállót alakítanak ki lovardával, kaszinóval, prostikkal jómódú üzletembereknek kikapcsolódásra.

És miből újítjuk fel?

Eladjuk azokat az ingatlanokat, amiket a tagok belépési díjából lecsípve vettünk.

Nem értjük.

Kiválasztunk öt falut egymás mellett, illetve egy körben szegény, lerohadt telepeket.

Az nem lesz nehéz.

Mindegyikben felvásároljuk az eladó, rossz, lakatlan, lerohadt házakat. Az egyik ház udvarán, az utcai fronton felállítunk egy csinos, modern pavilont, műanyag konténert. Az lesz az élelmiszerbolt, egy másikat, az lesz a büfé vagy kocsma. A kis faluban van egy kicsi bolt. Mi olcsóbban áruljuk a kenyeret, a kiflit, a tejet, a lisztet, a cukrot, az olajat, a sót. Sokan átjönnek hozzánk, olcsóbb lesz a kocsmában a fröccs, a sör. Pár hónap után a boltos, az italos tönkremegy, bezár. Megvásároljuk az épületet, felújítjuk, kinyitjuk, modernizáljuk. Így veszünk át minden üzletet az öt faluban, visszavesszük az alkalmazottakat, jól megfizetjük őket. Megvásároljuk az autószerelő műhelyt, ahol Skodát, Trabantot, Ladát szereltek. Bezárjuk, felszereljük Opel, Volkswagen, Ford autók javítására. A másik falu szélére használtautó szalont nyitunk, ahol Opelt, Volkswagent, Fordot árulunk. A német partner szállítja az autót.

Nem jó, rengeteg a szegény ember, a cigány…

A cigány, a szegény ember megy a boltba, a kocsmába. A jobb módú magyar, szlovák veszi az autót, a gazdag zsidót, művészt, orvost üdültetjük.

Szép terv, de kikkel?

Igazgatótanácsot választunk, tagjai a jelenlévők és a gyerekeik. Elnök-vezérigazgató a három ifjú egyike. Az elsőt kisorsoljuk, most a kalapomban. Majd váltjátok egymást, ügyvezető elnök pedig…

Így lett ifjú Kerge B. az Elittle Castle Hotellánc vezérigazgatója.

Az elittle francia és angol szavak kreációja, kifejezi az angol eleganciát és a francia könnyedséget. Értitek?

Talán a felosztás, a haszon, a szajré felosztását is meg kellene beszélni.

Húsz-húsz-húsz százalék a három ifjúé, negyven százalék az enyém. Én szervezem a nemzetközi kapcsolatokat, a costa ricai, a ciprusi, a luxemburgi off-shore céget, majd megtudjátok, mi micsoda.

Nem jó, a vállalkozásba be kell vennünk a Gengszter Zotyinak, a féllábú fagylaltosnak a fiát.

Én vagyok a fagylaltos fia. Különben szóba se állnék veletek.

De mi nem értünk ehhez.

Azért vagyok, az ügyvédek minden zavaros kérdésre világos választ adnak és minden világos kérdésre zavaros választ. Ez a haszon kulcsa, nem a haszonkulcs, és most itthagylak benneteket.

Késő este?

Reggel nyolckor lesz egy tárgyalásom, kicsit feljebb, én ugyanis jobb szeretem a régi kastélyokat. Ajánlatot kaptam egyre, ismeritek véletlenül? Egy kis vadászkastély, a Károlyi grófok építették, a noteszembe, felírtam, László-tanyán, a Nagy Milic oldalában. Az ország harmadik legmagasabb hegycsúcsa, na a csúcs alatt van ez a kis kastély, most szakszervezeti szálloda, azt megveszem a vállalatomnak. Mellette áll egy kilátó a Tátrára, a Kárpátokra. Oda most egy turistaút vezet, mert nyilvános. Mit lehet avval tenni? Hát erre is gondoltam. Körbekerítjük, őrséget szervezünk farkaskutyákkal. A kapura kiírjuk, hogy a kastély vállalati üdülőként működik, ezért nem látogatható. A kilátóról pedig elfelejtkezünk. Majd elfelejti a szegény magyar nép is. Nem igaz?

Honnan ismered ezt a kastélyt?

Ott volt cseléd a nagyapám, ott szervezte a kommunizmust.