Esterházy Péter /meg/tévesztése
Esterházy Péter /meg/tévesztése
Pétermelési regény – házyfeladat – a mester felemelte az ujját - a 22-ik lábjegyzet – 1111 paródia – 2222 történet, stb.
1111
Eckermann és EP beszélget.
ki vagy te?
én te vagyok. ne magázzon
akkor ki vagyok én?
te vagy a Mester
és akkor mondhatom rád, hogy ist er Mann?
nem, mert Er, vagyis ő nincs. Csak Te és Én. Legföllebb ŐK, azaz mindenki MÁS.
ez nem gőgös egy kicsit?
Te vagy gőgös, de mint Mester, mindent megtehet/sz/.
milyen mester? cipész? szatócs?
Ja. Adod-veszed a szavakat. Te vagy a Szó. Sőt a Hang.
Alhang is lehetek? Például Fing. Fingversenymester!
lehetsz. és leszel is. Te minden leszel.
*
Egy unikornis jön a poros országúton. Áldást oszt a szembejövőnek.
Mi jobban szeretünk titeket, mint ahogy ti szerettek bennünket, kiáltja.
Ki az a titek?
Akiket utálunk.
*
/Napló./ Eck, a titkárom mondja, kivel ne álljak ma szóba. Mester ez sváb, ez cigány, ez orosz, ez magyar. Még a háromismeretlenes egyenletet se tudja megoldani. Annak még mauzóleuma sincs, csak a puszta földbe…Mégis azt hiszik, kikelnek!
*
Jönnek az agyarok! Hol? Egy csokor agyart most ástam a földbe. Én kettéfűrészeltem. Amit beástál, kikelt. De fektetve visszaástam. Azok már mélyagyarok. Büdösek. Mégis jönnek a szarból.
*
Vernissszazs.
Olvastad? Én végigolvastam volna… Azok a figurák! Az az Apponyi Kálmán meg a Mixát Albert. Csak nem tudtam meg, melyik a gróf. Az a köpcös. Micsoda fabula. Melyik faluba? Inkább figura. Na és a matek-képlet, az uram meg akarta fejteni, azt mondta, addig nem nyugszik. „Itt nyugszik.” A farkascsomóhoz mit szólsz. Az unokaöcsém tengerész, azt mondja, ilyen csomót még ő se ismer, pedig ő egész csomót ismer… És ahogy magával beszélget. A lányom az ELTÉ-re jár, ő megszámolta, legalább hárman vannak. A családunkban a Guszti volt ilyen, az gondolta magáról, szegény a Lipóton végezte.
*
Az iskolában sajnos elmellőztem a kötelező olvasmányokat, de most elolvastam a kisfiammal Jókai aranyemberét meg a kőszívű emberét a fiaival, ezek olyan cukik, mert a Nógrádi Gergely a mi nyelvünkre átírta, semmi fakszni, idegen szavak, ezért megvárom, amíg a Celestist is átírja rövidre, akkor szívesen elolvasom…
*
Eeltárs, jót írt!
Amennyiben?
Avval a néppelnemzettel, hogy nem az a fontos. Nem is gondoltuk magáról, meg lesz jutalmazva. Csak azt az alanyállítmányt nem értem. Mondjon rá példát.
A széknek négy lába vannak.
Persze, de mi benne a trükk?
Játék, mint a tarokk vagy a golf.
Mondjon még.
A széknek három lába vannak.
Ezt ismerem, suszterszék.
A széknek két lábai van.
Ilyen nincs.
Most találtam ki. A széknek egy lába vannak.
Ilyen sincs.
Pedig ismeri: azon ül a telki vadász méla lesben…
Ezt a játékot mással is lehet?
Bármivel, például asztallal.
Annak négy lába van!
Vannak. De három is lehetnek, sőt kétlábú.
Az eldől.
Haha. Beássák a földbe.
Maga mindent tud…
Egylábú asztalt is.
Véglegesen nincs.
Egy lábak középen. Kártyáknaknek.
*
Most olvasom újra a Termelési regényt, de este már nem birok olvasni, akkor nézem a valamelyik tévén a Munkaügyeket, az is rém érdekes sorozat, és nem is tudtam, hogy annak a forgatókönyvét is Esterházy írta, és azt sem tudom eldönteni, hogy azt írta előbb vagy ezeket a munkaügyeket… Tiszta szappanoper.
*
Mester, mindig írjon mívesen. Ne mondhassák, hogy azokat a szavakat, mondatokat vasvillával hányta össze. Nem is. Ezüst. Vel. Val. Well.
*
Öregem, fel vagy mentve, nem herélik ki az írásaid, megjelennek, megkapják a nyilvánosságot, satöbbi. Nem kérek kiváltságot, köszönöm. Ez nem kiváltság: szolgálat. Két kérelem érkezett a Központi Tanácshoz, és nem adnak ki több engedélyt. Akarod megismerni a társadat? Nekem nincs emocionális filozófiai társam. Akkor is megmondom: Hofi Géza. Együtt kell dolgoznunk? Ugyan, mindketten szabadok vagytok.
*
EP megy a mennyországba. A kapuban angyal áll.
Kérem a jegyét.
Nincs, én itthon vagyok.
Ezt meg kell beszélnem Szent Péterrel.
Még egy van?
*
EP megy a pokolba. A kapuban ördög áll.
Kérem a jegyét.
Hahn, hol a titkárom? Ha fizetni kell, be se megyek.
Akkor visszazuhan a Földre, melyiket választja?
A nem-euklideszi geometria és a Föld vonzástörvényének a harmadik hatványa alapján bebizonyítom…
Bizonyításra nincs időnk. Legföljebb lebegni fog a semmiben.
2222
Csak mozaikokból tudok – tudunk! – rekonstruálni sok mindent az 1947-1989 közötti időszakról. Képzavar következik: az eszme valóra váltásának építőkövei valójában rejtjeles lufik voltak: elrendelésük utáni pillanatokban szétpukkasztották, ne legyen bizonyíték. Amit csak lehetett, a pártállam nem dokumentált, nem írta le, senki nem írta alá, nem helyezte levéltárba. /Ha valamit mégis, 1990-ben igyekeztek megsemmisíteni./
Bata Imre irodalomtörténész, szerkesztő /1930-2000/ Debrecenben végezte az egyetemet, 1955-65 közt az egyetem könyvtárában dolgozott, utána a szegedi tanárképző főiskola adjunktusa, 1967-től a Gorkij könyvtárban, majd a Széchenyi könyvtárban dolgozott, 1975-től a MTA irodalomtudományi intézetének munkatársa, 1982-ben helyezték az Élet és Irodalom főszerkesztői székébe, ott volt tíz évig. Életrajza szerint a debreceni Alföld folyóiratnál soha nem dolgozott, mégis, halála utáni emlékezők szerint a hetvenes évek elején ott működött együtt Mocsár Gáborral és Aczél Gézával, amikor is „a háromtagú renitens szerkesztőt szétdobták.”
Bata Imre nevét nem találom az Alföld 1971-75 számai közt, amik könyvtáramban megvannak, ugyanis a jelzett időben négy elbeszélésemet, ill. riportomat közölték, köztük egyhez nagy bátorság kellett, bizonyosan megrótták őket érte. /Vízicibere a címe, egy ős-kommunista munkáscsaládról szól, akik dohos-penészes pincében tengődnek, miközben velük együtt harcoló elvtársaik már luxusban élnek. Bővebben lásd „Az irodalomtörténet /meg/tévesztése elhallgatással” c. írásomat honlapomon./
A Magyar Nemzet megemlékezik Bata Imre haláláról /2000 május 4./ a következőképp: „A hatalomnak nem tetszett a ’debreceni különítmény’ /Bata, Kiss Ferenc, Mocsár Gábor/ szuverén ténykedése, ezért a renitens triászt a hatvanas évek közepén az ország különböző pontjaira helyezte át.”
Az interneten található az Alföld dokumentációja 1950-től, eszerint Bata soha nem volt a szerkesztőség tagja. Kiss Ferenc /1928-1999/ Debrecenben végzett, tanár volt az egyetemen, 1962-1978 közt az MTA Irodalomtörténeti ill. Irodalomtudományi Intézet munkatársa, Bp.-en élt. Egyetlen évben, 1955-ben szerepel az impresszumban. Mocsár Gábor 1962 júliusától 1964 júliusáig a lap főszerkesztője. Aczél Géza /sz. 1947, ma is él/, 1971-78 között könyvtáros, 1978-90 közt a folyóirat olvasószerkesztője, 1991-92-ben főszerkesztő-helyettes, majd 1993-tól főszerkesztő 2016-ig.
A pontatlanságban én legenda-képzést érzek Bata Imrével kapcsolatban.
EP első írását Bata Imre ajánlotta az Alföldben 1974 nyarán. Ezt a szerző is említi a 60. születésnapján adott interjúban /Magyar Narancs./ Bata természetesen megtehette az ajánlást, lévén ifjúkori-baráti kapcsolatban a debreceniekkel.
Érdekesség Bata pálfordulása. Az egyetem után elsősorban a népi írókkal-irodalommal foglalkozott, különösen Veres Péterrel és Szabó Pállal, róluk jelentek meg írásai, később kötetek is, majd nekik hirtelen hátat fordított és Weöres Sándort, Esterházy Pétert segítette. /Magyar Nemzet 2000 máj. 4./ Weöreshez való viszonyáról ezt írják: „házi mindenesként segítette a világ dolgaiban nehezen eligazodó magyar Orpheust.” Esterházy említi, Bata később is segítette őt életében, műveiben. /168 óra online, Pongor András interjúja 2014./
Juhász Ferenc ugyancsak megerősíti: Bata gondozta EP írásait, és EP-nél mint apafigura jelenik meg Bata. /Poetry, 2015 Kossuth kiadó./
Weöresről sajnálkozva mondták életében, „Sanyika mennyire naiv…” Helytálló megállapítás: nehezen igazodott el…? 1956 után a forradalom miatti megtorlás és megfigyelés az irodalom, művészetek teljes területére kiterjedt. A Kádár-hatalom félt minden alkotótól, félelmét le akarta győzni úgy, hogy az írókat megfélemlítse: írópereket konstruált, /volt kis-íróper, nagy-íróper, ez utóbbiba tartozott Déry Tibor/, és megválogatta, ki publikálhat, és ki nem, persze azt is, hogy mit. A módszerek durvák voltak, kialakult a besúgás rendszere, ügynökök tucatjait állították az írókra /pl. Tamási Áronra egy színészt és egy irodalomtörténészt/, telefonlehallgatások, áruló barátok, stb. Egy 2006-ban publikált dokumentum-anyagban olvasható: az írók egy része úgy gondolta, nem Kádár a gonosz, hanem a végrehajtók túllihegik. Varga nevű ügynök jelentése 1959-ben: Féja Géza és barátai – Vas István, Weöres Sándor – „kijelentik, hogy az Aczéllal való nexust még szorosabbá fogják vonni, meghívják maguk közé, még baráti, társadalmi együttlétekre is.” /Történeti Hivatal, 0-11, 803/1; Standeisky Éva A belügy, a párt és a népi írók c. könyve./ Lábjegyzet: a kommunista vezetők meglepődtek, hogy a népiek és urbánusok szóba állnak egymással, ügynök-nyelven átjárás alakult ki a két tábor között. Gondoskodtak róla, hogy ez változzon, gyanakodjanak egymásra, téged miért nem börtönöztek be? Engem miért nem hívtak a pártközpontba beszélgetésre, téged miért? Te miért lettél választmányi tag az új Írószövetségben?/
*
Weöres Sándornál érdemes elidőzni. Volt egy esete 1964-ben. Az Új Írás 1964 februári számában megjelent egy verse, „Antik ekloga” címmel, ami kiverte a biztosítékot a mindenható állampárt irányítóinál. A vers nyíltan, szókimondóan erotikus, sőt lehet olvasni obszcénnak, pornográfnak, aki le akarja választani róla a gyönyörű irodalmi fogalmazást, az antik görög és római költők kifejezési formáját. Hát a szocialista párt leválasztotta!
Aczél György, mint legfőbb irányítója és őrzője a kultúrának /64-ben művelődési miniszter első helyettese, előtte és későbbi évtizedekben a Kádár-rendszer meghatározó kultúrpolitikusa/ nem sokkal a vers megjelenése után Angyalföldön, a Frangepán utcai művelődési házban legalább ezer népművelőt hívatott össze, hogy a szocialista kultúra kibontakozásáról beszéljen előttük. Előttünk. Részt vettem ezen a többórás fejtágítón. Kérdezni is lehetett. Úgy a harmadik órában felállt egy munkás, és spontán megkérdezte tőle: mi a véleménye az Új Írásban megjelent versről és írójáról, miért került ez a gusztustalan, szennyirodalom a becsületes munkások kezébe?
Aczél spontán válaszolt, valahogy így: ebben nem a költő a hibás. A költő magányában, elefántcsont-tornyában azt ír, amit akar, ha van papírja, ceruzája, ha adunk rá lehetőséget, hogy legyen mit ennie, persze jobb lenne, ha a szocialista eszme eljutna oda, hogy eszébe se jusson olyat írni, ami nem az eszme szerint való, és úgy gondolkodjon, írása szolgálja a dolgozók érdekét…A szerkesztők, a főszerkesztők viszont hibáznak, ha ilyen írást közölnek. Ez már a mi dolgunk, hogy megtegyük a megfelelő lépéseket, és többet ne forduljon elő!
A szónokot megtapsolták/megtapsoltuk.
Nem sok idővel ezután két másik munkás nyílt levelet írt Kádár Jánosnak, sokkal durvábban fogalmazva, ez a vers a szocializmus építésével szembe menő, azt férgek módjára kikezdő szennyirodalom, tegyen valamit Kádár elvtárs. /Részletesen olvasható az interneten./ Ezután az MSZMP illetékes bizottsága állásfoglalást tett közzé, és az Új Írás főszerkesztőjét, Illés Lajost leváltották.
Illés Lajos később a Móra kiadó főszerkesztője lett, ott nekem négy riport-szociográfiám megjelenését segítette /”A házasságok a földön köttetnek”, „Válunk, válogatunk”, „Neveletlenek”, „Picasso a gyárban”/. Sokat köszönhetek neki, hogy ezek a kötetek akadálytalanul és nagy példányszámban jelenetek meg, kinevette az akadékoskodó, betojt szerkesztőket, jaj mi lesz, ha ekkora nyomort fog látni írásban a párt…Látott, de semmit nem tett. A Picasso-ban csak annyit írtam bele rezümének: ha továbbra is ekkora tömegek nem végzik el sikeresen a nyolc általános osztályt, ne várja el a párt, hogy az általuk titulált „magas” művészetet félanalfabétán befogadják…Ez 1976-ban történt, az erózió javában tartott.
Pedig Illés NÉKOSZ-os volt, megírta a történetét, megírta az Új Írás hőskorát is, néhány éve halt meg.
Okult-e Weöres ebből az esetből? Annyiban nem, hogy írt egy szép erotikus ciklust.
1946-56 között nem jelenhetett meg verseskötete, s csak azért tűrték meg, mert kb. tíz nyelvből fordított, különösen fontos volt, hogy a szocialista tábor költőit is tudta prezentálni magyarul. 1970-ben kiengedték Bécsbe, egy költő-fesztiválra, majd Svédországba. Ott találkozott Thinsz Géza költővel, aki előkészített neki egy svéd verseskötetet. Weöres ott írt egy költeményt /Stockholm 1971/, amit itthon beválogatott a kötetbe. Magyar író csak a művelődési minisztérium és a Szerzői Jogvédő hivatalán keresztül köthetett szerződést, ha nem akart meghurcolást, szilenciumot, éhezést… Ezért győzködték, hatni akartak rá, vegye ki azt a verset! A minisztérium és a szerzői jogvédő közt két évi levelezés szól erről. /Magyar Nemzeti levéltár, A hallgatás tornya, 2013./ Tanulságos, „hogyan próbálták a magyar irodalmi élet meghatározó szereplői befolyásolni azt, mi szerepelhessen egy magyar szerző külföldön megjelenő kötetében”, fogalmaz a levéltár munkatársa. Weöres megoldását nem rögzítették.
*
Már 1958-tól – különböző intenzitással – több feladatot kapott a művészet, irodalom, újságírás elitje a párt vezetésétől, pontosabban a politikai bizottságtól a pártközpont illetékes bizottságain át. Volt közte olyan tétel, amit kimondtak, volt, amit nem, illetve csak sugalltak.
A hatvanas évek végétől kezdték hangoztatni: Magyarországon vallásszabadság van, szabad vallásgyakorlás, kiengedtük – ! – a börtönökből a papokat, megoldottuk Mindszenty ügyét /1971/, felvettük a Vatikánnal a kapcsolatot, szabadon működnek a papneveldék… a katolikus és református egyház kebelén titokban működnek a békepapok, sőt ügynökök, köztük beépített püspökök, érsekek, stb. Ezzel egyidőben kezdték kiépíteni az egyházi-családi ünnepek helyett, annak ellenére a társadalmi ünnepeket. Ennek lényege: a fiatalok ne templomban esküdjenek, hanem KISZ-esküvőt tartsanak a munkahelyükön, keresztelő helyett névadást szervezzenek az újszülöttnek a gyárban, üzemben, és a holtat ne pap temesse, hanem a gyárból vagy a helyi tanácsból kiküldött szónok, munkás-gyászindulót énekeljen a gyári dalárda, vagyis társadalmi temetést tartsanak. Országosan kiépítették erre a hálózatot, kormányrendeleteket hoztak, pénzt különítettek el, szónokokat képeztek, forgatókönyv-vázlatokat, brossúrákat, kézikönyveket adtak ki /amibe népművelők, nem akárkik, ma ismert írók is írtak, MMA-tagok/ és természetesen hangsúlyozták, tudatosították propagandával, hogy aki így üli meg ünnepeit, az ajándékot kap: pelenkát, babakocsit, stb., valamint előnyöket, a fiatal házasokat pl. előbbre sorolják a lakáskiutalásnál. A tiltás, a kommunista szigor helyett tehát sokkal rafináltabb módon térítették el az új nemzedéket a vallásgyakorlástól. /Bővebben lásd „A kommunizmus áldozata: a mcsalád” c. dokumentum-kötetemet./
Lettek egyéb feladatai a pártelitnek. Tompítani akarták a Rákosi-korszak bűneit, ténybelileg és érzelmileg csökkenteni annak a borzalmas hét-nyolc évnek a nyomait. Ezt részben egyszerű tiltással tették: a borzalmas hét év helyett csupán „az ellenforradalommal” foglalkoztak, arról írtak, arra emlékeztek, természetesen elhallgatva a folyamatot, ami 1956 októberéhez vezetett. Ha mégis ábrázolták, csakis meghamisítva, valamint újból s újból kiadtak direkt politikai kiadványokat.
Szó sem volt a Rákosi kor politikusainak és parancsot kiadó, parancsot végrehajtó gyilkosainak felelősségre vonásáról, sem a vezető ávós-tisztekről, sem a kegyetlenkedő ávósokról. Egyetlen monstre-pert nem folytattak le, ezzel is a folytonosságot hirdetve. Az egykori ávós-tiszteket viszont a kultúra frontján vezető pozíciókba helyezték, a Kádár-adminisztráció így közvetlenül biztosította a párthű-totális ellenőrzést. Abban az időben csak ennyit mondtunk, már akiről tudtuk: „ejtőernyős”. Néhány példa: Komlós János államvédelmi százados a televíziónál volt állásban és kabaré-színházat kapott; a Képzőművészeti Alaphoz tartozó Képcsarnok vállalat igazgatója Köteles Istvánalezredes, iskolai végzettsége hat elemi és pártfőiskola, 1956 előtt ezred-agitátor, a forradalom napjaiban állítólag a pártközpontot védi, utána belső karhatalmista, majd a III/I vizsgálati osztály vezetője, 1965-től, több ávéhás és volt pilóta-társával vezeti a céget, tőlük függ az összes magyar képzőművész megélhetése, kinek rendeznek kiállítást, kitől mit, mennyi művet /természetesen már zsűrizett alkotásokat/ vesznek át eladásra a boltokban és a vigécek hálózatában. /Forrás: Rightpedia, Ilkei Csaba és saját tapasztalatom. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján ott dolgoztam, mint adminisztrátor, de a nyolcvanas években is ez a klán uralkodott. Az igazgató felesége az Ország-Világ c. képeslap titkárság-vezetője 1990-ig./
A televízió működését sem bízták akárkikre. Az ávéhás hadoszlop: Koós Béla alezredes, dr. Váradi György őrnagy, Radványi /Reinitz/ Dezső alezredes, Horváth J. Ferenc hadnagy a televíziónál vezető tisztségekbe kerültek /e négy ember adatai Ilkei Csaba ”Az MTV mint az osztályharc kiemelt küzdőtere” c. tanulmányából/; Hárs István államvédelmi ezredes 54-56 belügyminiszter-helyettes, hírszerzési osztályvezető, 57-től a Magyar Rádióba helyezték, majd annak elnöke; Tömpe András nyugalmazott BM vezérőrnagy, a spanyol polgárháború harcosa, 45 után a magyar államrendőrség politikai rendészeti osztály szervezője, a Corvina könyvkiadó igazgatója, a Magyar könyvkiadók és könyvterjesztők egyesületének elnöke; testvére Tömpe István szintén a spanyol polgárháborúban harcolt, Rajk László titkára, 57-től a fegyveres erők miniszterhelyettese előbb a Magyar Rádió-Televízió elnöke, majd az állami rádió-televízió bizottság elnöke; Tímár Istvánávéhás ezredes részt vett az ÁVO megszervezésében, Péter Gábor helyettese, sokféle funkció után a Szerzői Jogvédő Hivatal igazgatója.
Szebelkó Imre őrnagy, a politikai rendőrség tagja, a határőrség és belső karhatalom politikai nevelőtisztje a forradalom után a Határőr c. lap szerkesztője, 58-62 közt az MSZMP KB agit-prop. osztály sajtósa, politikai munkatárs, 1959-ben az Ország-Világ alapító szerkesztője, majd főszerkesztője, felesége Szebelkó Erzsébet a Nők Lapja munkatársa; a Magvető kiadó igazgatói székébe Kardos György egykori ávós alezredest ültették, Berkesi András ávós őrnagy /aki emberek százait kínozta meg/, 56 után előbb a Filmtudományi Intézet igazgatója, majd a Kádár-korszak legfuttatottabb bestseller-írója. Ipper Pál ávh-s százados, rádiós újságíró, külpolitikai szakértő, külföldi tudósító. Mellettük kipróbált ügynökök tucatjai dolgoztak /némelyek 1990-ig/, a sajtóból néhány példa: Cserhalmi Imre /Népszabadság, győri színház igazgatója/, Haynal Kornél ávh informátor, titkos munkatárs, 50-es évek eleje központi híradó osztályvezetője, majd MTI prágai, berlini tudósítója, Rádió-tévé elnökhelyettese, bécsi sajtóattasé, 80-as évek Ország-Világ főszerkesztője. Ezek szemelvények.
Segítségükkel, amit lehetett, elhallgattak.
Amit lehetett, letagadtak.
Amit tudtak, átfestettek. Elmaszatoltak.
1950-től 1990-ig tartó negyven év alatt szóban-írásban-tanításban a huszadik század magyar történelme nem a monarchiával és főképp nem Trianonnal kezdődött, hanem egyből Horthy Miklós kormányzó országlásával. Amit csak lehetett, visszavezettek a Horthy-korszakra! Szegénység, nyomor, antiszemitizmus, úri világ, stb. Ez olyan jól sikerült, hogy a kommunista rendszer bukása után huszonöt évvel még mindig azzal az intenzitással teszik, és ugyanúgy érvelnek. Az öregek hetven-nyolcvan-kilencven évesen a 2010-es években még azzal a tudattal halnak meg, amiket akkor beléjük sulykoltak. Veterán politikusok kéjelegve vehetnek részt ilyen temetéseken, búcsúztatókat hallgatva, persze már újból pap temet…
*
1949-től a kommunista párt /Magyar Dolgozók Pártja/ erősödött annyira, hogy lassan, módszeresen kiiktatta a népi írókat, a harmincas-negyvenes évek nagy generációját. Ezt intenzíven folytatta az MSZMP az 56-os forradalom leverése után, amikor központi párthatározatok alapján gyengítették és összeugrasztották az összetartó népieket. Kádár János 1958 januárjában „politikai csoportosulásnak” nevezte őket, akik szemben állnak a szocializmussal.
Már a negyvenes években többen emigráltak /Kovács Imre, Szabó Zoltán/, ötvenes években meghaltak /kákicsi Kiss Géza, Nagy Lajos/, nem engedték szóhoz jutni /Tamási Áron, Féja Géza, Kodolányi János, Erdélyi József, Sinka István, Kerék Mihály/, néhányan kompromisszumot kötöttek /Németh László, Illyés Gyula/. Az MSZMP politikai bizottsága 1958-ban megrendelt egy titkos jelentéseken alapuló tanulmányt, amelyből kiderül: lehallgatták dr. Tompa Kálmán – írókat kezelő – orvos telefonját és egy Keleti nevű ügynök is megerősítette 1958 ápr. 23-i jelentésében, név szerint melyik fenti írónak milyen betegsége van, öregek, rokkantak, súlyos betegek, vagyis a politikusoknak nem kell tőlük félni. TH 0-11, 803/1 irat, Standeisky Éva közlése./
A háború befejezése óta-után feltétel nélküli kiszolgálói lettek az állam- és pártapparátusnak, legmagasabb, miniszteri tisztségeket elfogadva Veres Péter, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Darvas József, Ortutay Gyula.
Különös, hogy mindannyian a harmincas évek Magyarországát kutatták, írták, kiutat kerestek, s mégis érezte a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim, hogy el kell taposni őket, hisz a népi írók nem szovjet-hatalmat, nem diktatúrát, sőt megszálló szovjet hadsereget sem akartak.
*
Az írók /bevonva filmrendezőket/ feladatokat kaptak – és vállaltak.
A leglátványosabban épp egy népi-paraszti író.
Feladatot kapott/vállalt Szabó Pál, akinek legszebb művei: „Lakodalom, Bölcső, Keresztelő” 1941-43 közt jelentek meg, és annyira megihlette az eszme, átérezte a kommunizmus céljait, hogy 1947-ben átírta művét, sokkal kegyetlenebbé téve a Horthy-korszakot, amit „Talapaltnyi föld” címen adtak ki, meghamisítva saját magát s ennek alapján készült az évtizedekig sikeres népszerű film is /rendező Bán Frigyes/.
Feladatot kapott/vállalt az íróvá vált Berkesi András, aki ontotta regényeit /Októberi vihar/, ma már minden irodalmi forrás propaganda-kiadványként jelöli negyvennél több könyvét, amire óriási példányszámban lett papír-keret, s tíz tudósnál is többet keresett. Könyveit a Magvető kiadó adta ki, vagyis egyik ávós-tiszt segítette a másikat.
Feladatot kapott/vállalt Moldova György /Az elbocsájtott légió/, meghamisítva a forradalom utóéletét, miszerint szegény ávósok munka nélkül maradtak, különben sem kegyetlenkedtek… A kiadáshoz segítségére lett az ávós-tiszt, Kardos György Magvető-igazgató.
Feladatot kapott Dobozy Imre /Virrad, Zápor, Szélvihar, ebből film: Tegnap, rendező Keleti Márton/; igazi bolsevik hazugság: a műben és a filmben 1956 október végén „a csőcselék fegyvert követel egy laktanyában, a parancsnok mégsem ad ki tűzparancsot” - ez a film korabeli ismertetője.
Feladatot kapott Sarkadi Imre /Veres Péter és Erdei Ferenc barátsága által/, írjon lelkesedéssel a paraszti világ szocialista átalakulásáról, a mezőgazdaság átszervezéséről, ennek a romantikájáról /novellák/, a szándékot belső meggyőződéssé tette, /film: Fábri Zoltán Körhinta: hiába a Nagy Imre program, a parasztság útja-jövője csakis a szovjet típusú termelőszövetkezet lehet-marad./ Sarkadi építette közben saját öntörvényű világát /A gyáva, Elveszett paradicsom/, egzisztencializmusát lehetett a még hiányzó szocialista erkölcscsel magyarázni: ezt is örököltük a Horthy-korszakból. /Makk Károly filmje, Mihályfi Imre filmje./
Feladatot kapott Sánta Ferenc /Az ötödik pecsét/, mivé tette a fasizmus az embereket. Feladatot kapott /Húsz óra/, ugyan számoljon már le egyéni módon, mívesen az 56-os eseményekkel.
Feladatot kapott Fábri Zoltán /Hannibál tanár úr/, a prefasiszta Horthy-korszak rajzával, ez Fábri meghatározása; milyen erkölcstelen volt a Horthy rendszerben a kulák-uraság /Sarkadi Imre novellájából, Dúvad/, a Horthy-katonatisztek /Isten hozta őrnagy úr/ a fasizmus /Az ötödik pecsét/, és az 56-os sajnálatos események /Húsz óra/. Egy filmet készített önmagának, kedvtelésből, Karinthy Ferenc drámájából /Gyertek el a névnapomra, 1983/ sorsa finom betiltás, levették a műsorról.
Feladatot kapott Gáll István /A ménesgazda/, regényében a volt horthysta méneskari tisztek gyűlölik az iskolázatlan igazgatót, akit rájuk küldtek, gyűlölik a népi demokráciát, lelövik az igazgatót, ők szöknének Jugoszláviába, de a határőrök halomra lövik őket. Kossuth-díj. /Film: A ménesgazda, Kovács András rendező./
Feladatot kapott Galambos Lajos /Megszállottak/, számtalan dráma, forgatókönyv írója arra, hogy egyedüli üdvözítő út a szovjet mintájú termelőszövetkezet. /Film: Makk Károly rendező, Megszállottak./ Az író ugyan „romantikus nagyításokkal dicséri a tiszta hitű kommunistákat” /Új m. irod. lexikon/, de a nyolcvanas évekre nem elég meggyőző, a további elvárások lelki-szellemi terhét nem bírta, alkoholba menekült s fiatalon meghalt.
Feladatot kapott Ottlik Géza /Iskola a határon/, 1959-ben kiadott regényének tárgya a kőszegi kadétiskola, ahol a Horthy korszak leendő katonatisztjeit nevelik, kínozzák, embertelenül fegyelmezik, „ezután maguk is kínzók és fegyelmezők lesznek, egy erkölcstelen társadalom áldozatai…” „a kadétiskola baljós, komor épülete a húszas évek ellenforradalmi Magyarországának a szimbóluma, és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.” Idézet az első kiadás ismertetőjéből. A regény Trianon után játszódik, 1944-ben és 1957-ben, ám finoman kifelejti belőle az 56-os forradalmat.
Feladatot kapott Örkény István /Tóték/, milyen dilisek és erkölcstelenek voltak a Horthy-katonatisztek a háborúban /film: Isten hozta őrnagy úr, Fábri Zoltán/, milyen boldogtalanok Nyugat-Németországban a jómódban élő disszidensek /Macskajáték, Makk Károly/, ez ismét az adminisztráció olvasata és nagyítása.
Feladatot kapott Cseres Tibor /Hideg napok/, amit belső-lelkiismereti vállalásnak is tekinthettünk: az 1942-es újvidéki mészárlás története, nemzeti bűnbánatra késztetés, a Kádár-adminisztráció kritikája-elemzése elsősorban a horthysta katonatisztek és csendőrök vérengzését emelte ki /film: Hideg napok, Kovács András/.
Feladatot kapott Németh László /dráma: A Nagy család/, mi módon alakítható át a hagyományos család szocialista közösséggé, beleértve az érzelmi-szexuális nyitottságot is.
Feladatot kapott Fejes Endre /Rozsdatemető/, milyen sorsa-kilátása volt a történelem peremén élő munkásnak a Horthy-korszakban, már aki nem szervezkedett ellene és nem küzdött a kispolgári lét ellen, legalábbis ez lett a hivatalos olvasata.
Feladatot kapott Galgóczi Erzsébet /első igazi könyve: Ott is csak hó van, a disszidálni akaró lányt lelövik/, a fájdalmas kommunistaírónő számtalan művével, igazságkereső és hiperérzékeny lelkével szolgálta a rendszert, felmutatva a szlogent: elvtársak, vannak még hibák, de épül a szocializmus és benne a modern mezőgazdaság, s még a nyolcvanas évek közepén is úgy érezte, hogy nyílt mondatokban kell hitet tenni Kádárék mellett /Szent Kristóf kápolnája/, pedig akkor már felmutatta a Rákosi kor kíméletlen arcát, a Vidravasat.
Konkrét feladatot kapott az idős Déry Tibor /Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról/: írjon egy disszidens magyar párról: a zsidólány a horthy-fasizmus és a holokauszt, no meg a disszidálás miatt elvesztette a talajt, belezuhant a züllött amerikai kultúrába, a kábítószerbe, a szex romboló hatásába; az író tapasztalat híján zárt vetítésen kétszer megnézheti a Woodstock c. filmet. /Figyeljünk fel a címben lévő riport szóra, ami arra utal, hogy eredetileg riporter írta volna, hisz Dérytől idegen volt ez a műfaj. Lásd honlapomon: Aczél Györgyhöz további adalék./ A feladatot göngyölték, spontán színházi siker lett.
Feladatot kapott és védelmet miniszter apósától Végh Antal, írhat egy kis nyomort: mennyire tetvesek egy szabolcsi faluban a gyerekek /Erdőháton, Nyíren/, majd felturbózott kritikát /Miért beteg a magyar futball?/, kiment egy adag gőz a szelepen. /Após: Darvas József./
Feladatot kapott Karinthy Ferenc /Budapesti ősz/, vagy átírja, vagy kihagyja a forradalom ábrázolását, vagy nem jelenik meg a könyve. /Kihagyta./ A naplójában lehetett bátor.
Feladatot kapott/vállalt egy kurzuslovag, Gyurkó László /könyvek Leninről – 1967, 1971/; interjú-kötet Kádár Jánossal – 1982/, sok-sok művet a forradalmi kérlelhetetlenségről /Ir. Lexikon/. Leninért megkapta a zsoldot: megalapíthatta a 25. színházat, Kádárért a kecskeméti színház ig.-i székét, és rokonsága is kiváltságossá vált, ezt göngyölik a mai napig.
Feladatot kapott Illyés Gyula, pontosabban listát arról, hogy mit ne írjon meg.
Feladatot vállalt Csoóri Sándor, Rákosi Mátyás 60. születésnapjára írt versével /Egy dalosajkú kismadár köszöntőverse, József Attila díj/; majd a kubai forradalmat dicsőítő prózával /Kubai napló/, amiben kijelenti, hogy Castro nem diktátor, viszont Közép- és Dél-Amerika Leninje.
Ezek csak szemelvények. Lábjegyzet:Költőkről nem írok, tárgyam prózairodalom. Csoórit kizárólag Kubai naplója alapján említem.
Ezen kívül voltak a magánszorgalmú kutyák – kurzus-íróknak is nevezhetők – akik feladatot vállaltak: kritika nélkül, előre megfontoltan szolgálták gazdájukat: Darvas József 1947 utáni művei /Kormos ég, Részeg eső, Októberi köd/;; Mesterházi Lajos /Pesti emberek, Az ártatlanság kora/; Urbán Ernő propagandaíró a korai termelőszövetkezetek mellett, Moldova György műveit lehetetlen felsorolni, stílusos lenne így jellemezni: Che Guevarától Kádárig, de hát az 56-os forradalommal kezdte és még nem fejezte be életművét… Szabó Magda, Fehér Klára, Jókai Anna igyekezett patikamérlegen mérni a mondatokat, ám a végére mindig a szocializmus felé billent a súly, egy kis képzavarral: könnyű mondatok az egyik serpenyőben, habszivacsok a másikban; Kertész Ákos /Makra/ is a propagandát szolgálta, az 56 előtti munkásfiatal még nem tudott kibontakozni, győzni, öngyilkos lett. Kertésznek ügyesen sikerült kilúgozni belőle a diktatúrát. /Film: Makra, Rényi Tamás./
Voltak nem-megvásárolhatók: Szentkuthy Miklós,Hamvas Béla, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos,Mándy Iván, Mészöly Miklós, Tamási Áron, Rákosy Gergely, Hernádi Gyula, Csurka István.
Nem sorolom hozzájuk azokat, akiket Nyugat-Berlin-i barátaik, kapcsolataik segítettek abban, hogy ne kelljen megalkudni, pl. Konrád György, Nádas Péter. /Ösztöndíj, éves-többéves kinn-tartózkodási engedély. Harmincnapos turistaút helyett./
/Csak azokra a filmekre hivatkozom, amelyek irodalmi alapanyagból, regényből, novellából készültek, mivel témám nem filmográfia. Kivételként említem „A tanú”-t./
A feladat fogalmát ne úgy értsük-értelmezzük, hogy direkt szóltak, vagy arra kapott megbízást az író. Volt ilyen is, megrendelés /Déry Tibor, Gyurkó László, Mesterházi Lajos, Dobozy Imre/. Más csak sugallatot kapott, baráti ötletet, javaslatot, lehetőséget, vagy megérezte, hogy mi az, amiről írhat, ami majd megjelenik, ami nem ellenséges a rendszerrel, ami nem sért senkit, vagy csak kicsit sért, picit ellentétes az azévi pártkongresszus téziseivel, stb. Ki –ki megírta saját tudása, ötlete, élménye, intuíciója alapján. A kiadó, aki minden egyes kéziratot kiadott a belső lektoroknak, majd átadott a kiadói főigazgatóságnak, az a pártközpontnak, szükség esetén külső, úgynevezett szuperlektort alkalmaztak /például a Szépirodalmi kiadó igazgatója, Illés Endre vitatott regényemet, a „Részeg halak vagyunk” kéziratát kiadta Pándi Pálnak, Aczél közvetlen barátjának, bizalmasának, lásd „Az irodalomtörténet megtévesztése elhallgatással” c. írásomat/.
A kritikusok többnyire újságok, hetilapok, folyóiratok, más kiadványok szerkesztőségi munkatársai, vagy más munkahelyről külsősök, a megjelent művekbe azt magyaráztak bele, ami szájuk íze, a szocializmus eszméje szerint jó, megfelelő, s azt hallgattak el belőle, amit akartak. Ehhez persze megkeresték és megtalálták a megfelelő pontokat! Úgy befolyásolták a közvéleményt, ahogy akarták. Aztán vagy direktben támadták a kicsi lázadást /Sarkadit/, vagy dicsérték /Galgóczit/, vagy agyonhallgatták. A rendszer a pártosságot, az elkötelezett írókat preferálta. Vagy akiket úgy tudott magyarázni. Példa rá Fejes Endre, aki egy egész kötetet szentelt a félremagyarázás ellen, „Gondolta a fene” c. művével, harcolva az író függetlenségéért.
A direkt irányítás úgy zajlott, hogy minden napi- és hetilap főszerkesztője hetenként részt vett a pártközpontban rendezett értekezleten, /a folyóiratok vezetőit külön alkalomra idézték be/, ahol megkapták az utasítást: erről írnak elvtársak, erről nem írnak /embargo/, azt dicsérik, ezt kötelező, amaz alternatív feladat… /Az eligazítást más és más tartotta, hol magasabb, hol kisebb beosztású elvtárs./ Ne baszogassák tovább Kondor Bélát, biztosan tudják, miről van szó, kezdjenek írni Bartók Béláról, biztosan tudják, hogy az ő arcmása van az ötszázforintoson, hamarosan ünnepélyesen eltemetjük, közöljenek minél több verset… Attilától, a vezetéknevét elfelejtették leírni, ő lesz Nagy László utóda a népi szocreálban, nem ott, hanem a szürreálisban, X. nagybeteg, kitüntetjük, emlékezzenek meg róla, a nevét akkor hozzuk nyilvánosságra, ha már kampec, Y. nyilatkozott a Spiegelnek, őt egy időre eltüntetjük, a héten történt egy sajnálatos esemény, nem írták nekem hol, kibicsaklott a zongora lába egy híres zongorista alatt /nevetés/, ezt az ügyet ne verjék nagydobra /nevetés/, jön a sevillyai borbély vagyis egy híres olasz énekes, a nevét nem tudom kimondani, megértik az elvtársak, nem vagyok rajongója az imperialista nyelveknek, szóval ez a fodrász itt énekel az Operában, ne kapjon nagy visszhangot /nevetés/, mert az apja Mussolini híve volt, nehogy az olasz kommunista elvtársak megsértődjenek internacionalista elhajlás miatt… Amit most mondok, egyelőre titok, magasrangú elvtársunk élsportoló fia lebukott a határon a vámosok által kifelé is, befelé is /nevetés/ hát igen, ez bennünk is felmerült, akkor hogy engedték ki, én rákérdeztem pártosan, azt a választ kaptam, hogy aranyérmet vártak tőle, de csak a 34. lett…szóval még nincs róla állásfoglalás, a politikai bizottság döntését várjuk, készüljenek fel elvtársak, de csakis apróbetűs hír jelenhet róla, vagyis pepita, nem, petite…
És ez így ment hétről hétre, évtizedeken át. Németi Irén, a Nők Lapja főszerkesztője /1959-86/ nyolcvanöt évesen, 2004-ben mondta el visszaemlékezéseiben: „A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat. Kipécézték, hogy ez ilyen, az olyan, nem segíti a konszolidációt, ez káros irányultságú. stb., ennek a főszerkesztői értekezleteken hangot is adtak. Ők azt szerették volna, ha az embert úgy ábrázoljuk, hogy mindig boldogságban él, a kormány jótékony munkájának következtében mindenki megelégedett.” Net, „N. I. Visszaemlékezéseim.”
Ilyen konstellációban megállja-e a helyét Körmendy Zsuzsanna kijelentése: EP megforgatta saját levében az egész Kádár-kort, mikor letette az asztalra a Termelési regényt? /MNO 2016 július 14./
*
Különösnek tarthatjuk – ez csak töprengés – hogy miért és hogyan került közel Bata éppen Weöreshez és Esterházyhoz?
Ami tény: Bata Imre soha nem dolgozott szerkesztőségben, nem volt gyakorlata, nem ismerte az újságcsinálás taposómalmát. Tehát nem szakemberként tették-helyezték az Élet és Irodalom élére, hanem egyértelműen kádernek. A káder pedig természeténél fogva megbízható a párt számára. Ha már nem az, el lesz mozdítva.
Mivel Weöresnek Bata segített eligazodni a világban, talán kevesebb konfliktusa akadt. A súgó – a súgás – segített. Így már elképzelhető, hogy Weöres az ő javaslatára köszöntötte születésnapján/születésnapjain Aczélt, s amikor különböző pozíciókba kinevezték, gratulált, dedikálta neki megjelent könyveit, ugyanígy tett Berecz Jánossal, amikor ő lépett Aczél helyébe, melegen gratulált neki, amit Berecz lesajnálva, cinikusan mondott el valakinek… /Adatközlőmet nem nevezem meg./
Így az a mendemonda is elképzelhető, hogy Bata közvetített Aczélhoz, simuljon hozzá a rendszerhez a három Péter, egy zsidó, egy arisztokrata, egy plebejus, aki költő. A harmadik nem óhajtotta az alkut. Ezt a harmadik: Turcsány Péter mondta nekem néhány éve. Feladatot kapott hát Bata: gondozd a magyarodat? Egy költőt, egy írót? /zárójelben: kérdőmondat!!!!!!!!! zárójel bezárva./
Amit tudunk: EP első írása 1974 tavaszán jelent meg az Alföldben.
1975 elején az Új Írás szerkesztőségében voltam Gáll István irodalmi szerkesztőnél, ő fogadta el ott megjelenő novelláimat, rövidebb szociográfiákat. Ketten voltunk a szobában, amikor csöngött a telefonja, erélyes férfihang a vonalban. Igen…nem…de hát…vissza akartam adni…igenis. Dühös lett. Mi a baj? kérdeztem. Van nálam egy pincérfiú írása, vissza akartam adni, de a főnök rámparancsolt, le kell hozni. A bajszos kérése. Nem merte kimondani Aczél nevét. A májusi számban megjelent Esterházy írása a pincérről. A gépezet beindult.
*
„Fel vörösök proletárok / csillagosok, katonák / nagy munka vár ma reátok / állnak még a paloták / Királyok hercegek grófok / naplopók és burzsoák / reszkessetek mert feltámad / az elnyomott proletár”.
1945-től ezt a dalt naponta, fenyegetően énekelték párttaggyűlésen, felvonuláson, ünnepségen, városon, falun, üzemben, répaföldön… Erre szükség volt a földosztás idején, az államosítás idején, amikor elzavarták az említett főurakat és családjaikat, amikor kifosztották a kastélyokat, amikor internálták a tulajdonosokat vagy külföldre zavarták kis batyuval, stb. Ennek az időnek vége. A Fényes szelek után /lásd Jancsó-film/ új szelek fújtak. Tompítani kellett az indulatot, finomítani a proletárdiktatúra módszerein. Az Internacionálét muszáj volt harsogni továbbra is, de az uszító-véresszájú szlogenek eltűntek az 1970-es évekre. Az új szelek mottóját fújták: aki nincs ellenünk, az velünk van. /Kádár./ A legvéresebb kezű elvtársakat háttérbe szorították vagy átcímkézték /Marosán György, Münnich Ferenc/ bizonyítékok úgyse kerültek elő /Biszku Béla, Horn Gyula/, tovább lehetett szelektálni a Rákosi-korszak és a forradalom tényei közt, ment a történelem a süllyesztőbe.
Mutatni kellett: Nyugat-Európában lássák-érezzék: gazdasági és politikai stabilitásban él a megszelídült proletárdiktatúra. Szükség lett ugyanis elismerésre, főképp pénzügyi segítségre, magyarul kölcsönökre. Kádár János a hetvenes években népszerűsége csúcsára jutott Nyugat-Németországban, látogatásait tévék, újságok hozsannázták /még azt is lelkendezve írták, hogy nem zabálta mohón a kaviárt, a homárt/ szellemes-rafinált-primitív magyarázatait elhitték.
Különösen fontos lett a kiegyezés a nyugaton élő egykori arisztokráciával és a zsidó pénzemberek vezette bankokkal. Vagyis a Rákosi-korban „disszidált”, menekült grófokkal, hercegekkel, illetve azok leszármazottaival.
*
Milyen jól jött, hogy EP leírta, kimondta a kulcsmondatot: nem népben-nemzetben kell gondolkodni az irodalomnak! /Az EP-szövegekben több változata van./ Kegyelemdöfés az összes – egykor élő – népi írónak! Amit az MSZMP központi bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség tagjai: Király István, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós, Aczél György, Benke Valéria a forradalom leverése után másfél évvel, 1958-ban „állásfoglalás a népi írókról” címmel megfogalmazott, amit a szovjet megfigyelők jóváhagytak, háttérben a szovjet megszálló csapatokkal és Kádár János szentesített a következő szavakkal: „jelenleg a reakciót támogató csoportot meg kell szüntetni, elsősorban politikai eszközökkel, de ha szükséges, adminisztratív rendszabályokkal is”, ez utóbbi börtönt is jelenthetett, és meg is lépték, lásd Bibó István pere- börtönbüntetése, kis-íróper, nagy-íróper, teljes szilencium, rettegésben tartás, stb., /Forrás: Standeisky Éva: „A belügy, a párt és a népi írók”; N. Pál József: „A népi írókról szóló állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere”; Petrik Béla: A karanténba zárt eszme”, stb./ – nos, ennek a folyamatnak a végére most valaki pontot tett. Ez is szél volt, a változás szele. Ez már a széllovasok által generált szélvihar, bár tengerünk nincs, azért úgy tehetünk, mintha lenne, de most már nem nemzeti érzésekkel!
Végleges leszámolás az ötvenes évekkel: 1979-ben megjelent a Termelési regény. Viccnek véve. És valamilyen sugallatra azonnal elindult a legendája… Különös, hogy Bacsó Péter filmje: A tanú ugyanezen évben került bemutatásra. Pedig már tíz éve elkészült! /Letiltásának oka is állítólag porhintés./ Zinner Tibor történész és Szörényi László irodalomtörténész nemrég hangot adott gyanújának /Szabadság tér ’56 c. tévéműsor/: a film forgalmazását a pártközpont úgy időzítette, elérkezett az idő, hogy nevessünk az ötvenes éves szörnyűségein. A diktatúra irányította nevetőizmainkat. Is.
A film, a könyv és az író legendája elindult…
A Termelési regény úgy jött létre, hogy EP beült a Széchenyi könyvtárba, végtelen szorgalommal kutatva az ötvenes éveket, elsősorban a Rákosi-korszakot /1949-56/. Ezt írja Kalmár C. György Örök karnevál c. írásában /interneten olvasható/, majd folytatja, ez a mű pofon az ötvenes éveknek, ezt az időszakot tette át EP a hetvenes évek Magyarországára. /Kalmár C. írásának a címe mögött talán Hamvas Béla könyv-címe rejtőzik? S annak a lesajnálása: az ő karneválja egyszeri, múló, EP-é pedig örök???/
A Termelési regény a hetvenes években játszódik, egy számítástechnikai intézetben. Nos, az ötvenes években, elszigetelt diktatúrában még a titokban neoavantgard/posztmodern gondolkodók sem gondolhattak arra, hogy valaha, közeli vagy távoli jövőben az üzemekben, termelési folyamatokban meghatározó lesz a számítástechnika, gépekkel, szakemberekkel, úgymint programozók, felhasználók, stb. Még a fogalmakat sem ismerték. Ha kérhetnék tudománytörténeti állásfoglalást…! A Gheorghiu Dej Hajógyár Bp., Váci út 202, minden technikai segítséget megkapott, amit a pártközpont elő tudott teremteni. Az idősebb generáció tudja – már csak azok! – mi volt a COCOM-lista. 1947-1990-ig kereskedelmi embargo a keleti blokk országaival szemben, azaz csúcstechnológiai termék Nyugat-erurópából, az USA-ból nem jöhetett be a Szovjetunió megszállta országokba. A lista kiemel néhányat: Commodore 64, IBM számítógép, IBM PC, Apple Macintosh, stb. 1990-ben enyhítették, két év múlva teljesen megszűnt a tiltás. /1960 körül a gyár népszigeti telepén úgynevezett Holerith gépi adatfeldolgozó bázist hoztak létre, ezek a gépek iskolai tanterem-méretű termekben zakatoltak, zabálták az áramot, a köznyelvben lyukkártyás-rendszernek hívták, kb. harminc embert foglalkoztattak. S mindannyian rettegtünk, én is, a számviteli osztály dolgozója, amikor a hatvanas évek elején kezdtek beszélni az igazi – még mindig óriási – számítógépekről. A rettegés oka: nem lesz szükség annyi dolgozóra, mert a gépek hatékonyak, gyorsak, ember alig kell majd hozzá…/
Vagyis a hetvenes években játszódó Termelési regényhez ez az út nem vezetett… Az ötvenes évekhez – 1949-1956, diktatúra – egyáltalán nem. Pedig EP kutatásai, üldögélése a Széchenyi könyvtárban hívei által dokumentált. Kalmár C. György írja, nem is érti, EP hogy kapott engedélyt a könyvtár zárt részlegébe, ezt cikkében háromszor ismétli, majd azt kérdi némi pátosszal: na és a regény hogy jelenhetett meg?
Ez egyszerűen a legenda része.
Ezt a kérdést feltették Krasznahorkai László Sátántangójának megjelenése után is, sőt különös módon maga a szerző megismétli a kérdést 2002-ben: „már az is szép, hogy nem állítottak kivégzőosztag elé” mondja Krasznahorkai egy vele készült interjúban. Keresztury Tibor-Székely Judit: Literanagyvizit, 2002.
Erre világos választ adhatunk, hisz a Sátántangóban semmi sértő szó, kijelentő mondat, kérdés, utalás, stb. nincs a szocializmusra nézve, és egyik kulcsfigurája, a próféta gyönyörűen fogalmaz a kommunizmus felé araszoló pártelitnek, a próféta kijelenti: Isten nincs. /DIA 249.oldal/ Lásd a vallásgyakorlásról való leszoktatást, fentebb.
*
Ha már Kalmár C. György felvetette: talány, hogy kitől és miért kaphatott kutatási engedélyt a fiatal EP, próbáljunk rá válaszolni. Nagyon egyszerű lenne a dolgunk, ha erre a könyvtár akkori – bármelyik – vezetője, erre kijelölt osztályvezető, cenzor, pártitkár, stb., akár napjainkban, írásban válaszolna /az internet lehetőséget ad azonnali válaszra, tisztázásra/. Én mint elutasított – 1960-90 között – persze szintén megtehetem, milyen módon juthatott hozzá fiatal író, vagy kutató, egyetlen iratba való betekintéshez?
EP esetében a legvalószínűbb, hogy ehhez a Magvető igazgatójának az ajánlása, kérése kellett. Kardos György pedig akkor adhatott helyt ilyen kérésnek, ha az író már benyújtotta szinopszisát. Ha a szinopszist a kiadó eljuttatta a Kiadói Főigazgatósághoz. Ha a Kiadói Főigazgatóság benyújtotta a Pártközpont illetékes osztályára, és ott jóváhagyták…
Mintha nem mondanák eleget – elsősorban filmesek, rendezők – hogy hány éves tortúra következett egy-egy forgatókönyv benyújtása után? /Herskó János, Makk Károly, Gaál István, Sára Sándor/. Felterjesztés, átírás, elfektetés, elfogadás, elutasítás. Egy zeneszerző, ha új művet szeretett volna írni, és persze elérni, hogy azt bemutassák /Lajtha László/, ha egy néprajzos a kutatásához – útiköltségre, szállásra! – némi pénzt kért, kunyerált /Erdélyi Zsuzsanna/, ha egy táncegyüttes új műsort szeretett volna koreografálni /Novák Ferenc/.
Ha pedig minden engedélyt megkapott a kutatáshoz és ennyien tudtak róla, úgy fölmerülhet egy kérdés: kinek-minek a sugallatára íródott az a mű, ami „pofon az ötvenes éveknek” s ami után már nem lehet a régi módon írni? /Kalmár/
Hisz az engedélyezett szinopszis után következett a mű bemutatása. Minden elkészült kézirat, a belső lektorok után elindult fölfelé: mind az öt könyvkiadó igazgatója küldte – a fontosabbakat futárral – a Kiadói Főigazgatósághoz, onnan vitték tovább a Pártközpontba, megjegyzésekkel, kételyekkel, vagy hozsannával. Ez nem titok, ennek ez volt az útja. És véletlenül egyetlen mű sem kerülte el az éber figyelmet. Olyan persze előfordult – többször is! – hogy a cenzorok nem ítélték meg helyesen a könyvek visszhangját, hatását, sikerét. /Fejes Endre./
Aczél György, Berecz János, Knopp András, Lendvai Ildikó nem a valóságról, a közelmúlt történelméről akartak könyvet olvasni-olvastatni… Erre EP esetében megvolt a biztosíték, hisz ő egyetlen napot sem dolgozott gyárban, üzemben 1949-56 között, ezt életkora okán nem is tehette meg. Nos, ha egy ilyen alkotó hozzányúl, ír, idéz, beleél – és a nem-tapasztalatot áthelyezi posztmodernbe, a siker nem marad el, lehet maszatolni. Hiszen szemlélete felülírja a valóságot, a történelmet, a hatás kiszámítható. S milyen hatást vártak el? Az ötvenes évek szörnyűségeinek a hatástalanítását. Lásd „A tanú” c. filmet. Röhögünk.
S nemcsak a szörnyűségeket kellett felülírni. Kevésbé szörnyű dolgokat már megírt valaki, és további műveket is fog írni, csak éppen nem a párt kedvence. Aki szívós munkával és energiával maradt életben: az 56-os forradalom miatt nyolcéves börtönbüntetésre ítélték, négy évet letöltött belőle. Kiszabadulása után ember maradt és író, nem tudom, melyik meghatározást tegyem előbbre. Rákosy Gergely /1924-1998/ megírta „A kolorádóbogár” c. művét / kiadás 1970/, „A daru”-t /1976/, majd „Az óriástök”-öt /kiadás 1977/, ezek is a Magvető kiadónál, ahol EP könyvei. Az ötvenes évek legjobb szatírája, írták róla egykor. Közönségsiker lett-volt. Titokban, felhajtás nélkül. Nem sűlt-realista, lehetett rajta sírva nevetni. Egy olvasóréteg előtt-tudatában az ötvenes évekkel Rákosy Gergely számolt le… /zárójel-kérdőjel: tegyek-e három pontot az előző mondat végére? zárójel zárva./ Nem kapott érte Kossuth-díjat. Sem.
*
Jól megférnének egymás mellett egy nemzet irodalmában. A Termelési regény persze más. Arról már nem az író tehet, hogy kit fognak felmagasztalni és kit hallgatnak /vagy hallgattatnak/ el. A Termelési…mindenesetre nagy publicitást kapott.
Ami kivétel-ezett helyzet: a játékossága, nem kell benne keresni jellemeket, jellem-fejlődést, ezek és stílus-gyakorlatai, posztmodern szóösszetételei, stb. zöld utat kapott. Ez valóban kivétel a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmában. A kivételezett helyzetre legegyszerűbb bizonyíték Bata Imre. Bata tíz éven át az Élet és Irodalom főszerkesztője /egyben gyámolítója EP-nek/ különös módon vágta ketté az írók megnyilvánulását, ha aránypárban akarnám kifejezni: egy viszonyul a sokhoz. Mivel rendszeresen írója – és minden szám olvasója – voltam, bizton emlékeszem: az ÉS-ben nem jelenhetett meg groteszk, vicces, parodizált, szatirikus írás, a tárgyhoz szorosan nem kapcsolódó mondat sem, „szabálytalan”szóösszetétel, „szabálytalan” mondat sem. Minden mondatnak halálos komolynak kellett lennie. Bármilyen műfajban. Elhajlást nem tűrt meg Katona Éva, Varga Domokos, Molnár Zoltán, Alföldy Jenő, Pintér Tamás, Szekrényesi Júlia, hirtelen több szerkesztő nem jut eszembe. Nem is tehették meg: az olvasó-szerkesztő kihúzta volna, Faragó Vilmos főszerkesztő-helyettes kihúzta volna, vagy az egész írást visszadobják.
Vagyis a játszó személyek számát korlátozták. Mondhatom: egyesszámra. Vonatkozott ez könyv-kéziratokra is: ne gúnyolódjunk! A paródia fogalmát egy kis pártos, marxista magyarázattal át lehetett hangolni cinizmusnak, gúnynak, így aztán szinte kitörölték. A groteszkre volt kivétel /Örkény, lásd Horthy-korszak, disszidensek, egypercesek./ Bizony, a játék kiváltság volt-lett. Limitálták. /Nem ellentmondás, hogy Rákosy Gergely művei megjelentek. Az csak szimpla közönségsiker lett. Megtűrték. Nem tartották fontosnak./
*
A Termelési regényt én nem értékelem, csupán a legenda-képzés mögé szeretnék belátni. Mert annyit kőkeményen meg kell mondani: az állam- és pártapparátus ellenére nem jöhetett volna létre a regény – és egyben írójának a – legendája. Mondhatják, s mondják is, a nyolcvanas évek közepére már kicsúszott a párt kezéből a direkt irányítás, illetve úgy érezték, többet kell engedni a művészetek, irodalom, színház terén a kezdeményező erőknek, ám ez a könyv még a hetvenes évek végén jelent meg.
Ilyen legenda-lehetőség volt/lett az a módszer, ahogyan EP a könyvben háromfelé osztja magát. Vagy: megháromszorozza.
Eckermann, a titkára. Aki a Mesterrel beszélget.
Eckermann Beszélgetések Goethével c. mű megjelent magyarul /1956, 1973, 1989/, egyik kiadás ismertetőjéből idézek: „ Eckermann neve irodalomtörténeti szimbólummá vált, az önfeláldozó szellemi szolgálat jelképévé.” Mivel a Termelési regényben Eck.-t EP írja /jeleníti meg/, a lábjegyzetekben Eck. kérdezi a Mestert, az író pedig válaszol rá, leírja-megírja, ezzel EP önmagát helyezte az önfeláldozó szellemi szolgálat jelképévé. IS. Hisz EP egyharmadrész Eck., egyharmad Mester, egyharmadban a regény írója. Tegyük fel, mindez csak játék, paródia, stílusművészet. De a játékból hamarosan komolyság lett: EP-t Mesternek kezdték nevezni.
És ha valakinek kétsége támadt volna, EP eloszlatja: „A mester felemelte az ujját /az ország elcsendesedett/” 22-ik lábjegyzet. Így kell legendát, imázst, stb. építeni. Ki engedte meg magának rajta kívül? Melyik nagy magyar író, Eötvös Józseftől Jókain át, Mikszáthig, Gárdonyiig, Móriczig, Márai Sándorig? És erről sem hagy kétséget a kritika: „EP személyes élete dokumentált gyakorlatát teszi meg hiteles praxisnak…A személyes életét egyetemes érdekűvé stilizálja…Az író különböző maszkokba öltözködik…többféle életben éli az életét.” /EP erőterei, VMEK, név nélkül./
*
Kritikusok, recenzorok sokat foglalkoztak grófi származásával, különösen kezdetben, kötelező köröket tettek ezirányban. Ő maga is eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha korábban születik vagy később. Pikáns momentum: egy grófi sarj, aki ír. Elképzelhető, hogy ez a publicitás is a hatalom sugallata volt, az eddigi elemzésemből következő. Körmendy Zsuzsanna foglalkozik sokat a származásával, pozitívan. Ha eszünkbe jut a „Fel vörösök, proletárok…” kezdetű mozgalmi induló, és annak az elfojtása, elhallgatása, nem is erőszakolt a gyanúnk: figyelemfelhívás a szabad világnak, lám-lám, már nem kell félni a véres proletárdiktatúrától. Annak vége.
EP-nek mindenestre jót tett az arisztokrata attitűd. De meg kell fordítanunk: azért lett azzá, ami… Ezt a legjobb értelemben kell vennünk: génjei, amiket évszázadok határoztak meg! Nem gátlásokkal született, hanem szabadságot kapott származása által a családjától. Hiába volt a legsötétebb diktatúra, amikor biológiai értelemben megszületett. Ezért a megismert világot másképp látta- érezte, nem olyan sötét szemüvegen át, ahogyan sok szegény ember, parasztgyerek, aki mégis el akar jutni a szellem világába, sőt alkotni szeretne, pl. Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István. Ezért bírt elegáns polgár lenni Márai Sándor, mert annak született. Nem kellett mássá válnia. Ezért vált könnyebbé a szellem világába tartozni Déry Tibornak, Vas Istvánnak: a zsidó nagypolgári családból már születése előtt megkapta-megszerezte azokat az impulzusokat, amiket egy szegény paraszt-, vagy munkás-gyerek keserves tanulással ér utol, pl. Kassák. Vagy úgy se. Ahol többezer-kötetes könyvtár van a gyerekszoba mellett, vagy csak gyűrött biblia és kalendárium. Vagyis könnyebb egy zsidó, egy arisztokrata fiatalnak az útja a művészetekhez, a tudományokhoz… Ahol már kicsi korban komolyan veszik a gyerek érdeklődését, vonzódását, és segítik, elősegítik… Vagy ha mégse, mert más pályát szánnak neki, azt a tudást is megszerzi, s amellett is marad ereje saját útját járni.
Meg merem kockáztatni: a gróf kicsit hipnotizálta közönségét, olvasóit. Mire alapozom ezt? A nyolcvanas évekre felnőtt egy olyan generáció, amelyikben már nem volt gyűlölet-utálat – és fogékony lett az irodalomra, művészetekre – legalábbis ambivalens módon viszonyult a negyvenes-ötvenes évek szlogenjeihez. És visszanyúlt nagyapáik, dédapáik érzelmeihez: az egykori vazallusok, jobbágyok leszármazottai szent ájulással néztek a közéjük ereszkedett mesterre, aki tudott bánni hódolóival. Volt hozzájuk megjelenése, módszere, iróniája, szókincse, aurája… Akár lenézhetett volna egy főúri kastély 18. századi festményéről… Olvasóit és hallgatóit lenyűgözte a megelevenedett gróf, aki elegáns módon fittyet hányt a proletár-jelenlétnek-uralomnak. Elkötelezett olvasója addig olvasta a lábjegyzeteket könyvei végén, amíg megértette, vagy érteni vélte, ezt számtalan olvasó és kritikus említi: EP-t többször, sőt folyamatosan kell olvasni, hogy megértsük. El tudta hitetni, hogy emögött nem gőg van, hanem csak mondatok, szövegek, amikért meg kell küzdeni. Az ájult tisztelők egy része úgyse meri mondani, hogy még mindig nem érti, és még mindig-mennyire idegen számára a többszázéves arisztokrata család élete, stílus-bravúrral, bravúros stílussal tálalva…
*
Azt írja Grendel Lajos irodalomtörténész, hogy a Termelési…valójában két regény, a másodikhoz „többnyire életrajz-jellegű lábjegyzeteket írt” – a szerző? a kérdőjelet már én teszem hozzá, vagy valaki – aki „az Eckermannra utaló, alázatos-rajongó elbeszélő nézőpontjából mutatja meg… Az elbeszélt anyag számára /világ/irodalmi hátteret és távlatot teremt.”
Ezt nem lehet félreérteni: EP ezzel a módszerrel világirodalmi hátteret komponál-teremt magának. Ez az Eckermann alázatosan és rajongva néz EP-re vagy a Mesterre, ez már mindegy, hisz az is én vagyok. /Máshol, máskor kijelenti: mikor azonos, mikor nem azonos önmagával./ Én vagyok Illetékes Elvtárs, minden hozzám tartozik, mondta nem is vicces vicces szerepében Koltai Róbert a 70-80-as években. Grendel folytatja a mondatot: „…melynek tekintélyét és komolyságát azonban iróniájával azonnal le is fokozza.” Én teszem hozzá: lehet, hogy Grendel szemében lefokozza, és néhány olvasója szemében igen. Csakhogy az egykori vazallusok, jobbágyivadékok, alázatos rajongók szemében minden saját-legenda-gyártás, kettőzés, hármas-megjelenés komollyá vált!
Grendel szerint ez az írói stratégia nem alkalmas a valóságelemek történetbe szerveződésének, erre alkalmatlan. „Az e stratégiát meghatározó, alapvetően derűs és játékos irónia pedig a magyar irodalmi tradíciót évszázadokra visszamenőleg jellemző tragikus létszemléletet már fogalmazása pillanatában hatástalanítja…elhárítja a katarzist.” /ezért a két szóért idéztem hosszan./
Nos, éppen ez jó a hatalomnak! Erre van szüksége a Kádár-rezsim alattomos cinizmusának. A katarzis tisztít-ana, általa tisztán lát-na az olvasó, olvasók ezrei vagy többen, a tisztánlátás pedig erőt adna a tömegeknek. Ezért katarzis helyett elmaszatolás a helyes út: úgy számolunk le az ötvenes évekkel /melyik felével?/, hogy nem számolunk le vele, nincs szükség milliók emlékezésére, tények felidézésére, fájdalmának átélésére, családi-történelmi események, dátumok, helyek megnevezésére, stb. Röhögjünk egy jót úgy, mintha a Rákosi korban röhögnénk! A következő generáció már úgyse tudja, hogy az mi volt, gondoskodik róla a hatalom, meg ne tudja. A tragikus létszemlélet visszavetítve hatástalanítva. Ez a könyv olyan, mintha termelési regény lenne, valójában az Esterházy-család története /egyelőre töredékesen, de/ nyilvánvaló, hogy melyik a fontosabb: amit az első könyvnél nagyobb terjedelemben és később olvas el az olvasó. Azt írja Legeza Ilona könyvismertetőjében /Google/, „ez már a grófi család-regény bevezetője.” „Tárgyam a család” címmel jelent meg interjú EP-vel 2000/16, Magyar Narancs. Vagyis nincs szó félreértésről. A Termelési regényben sem az ötvenes évek Magyarországa, történelme volt a fontos. Ami nem baj, csak a tudatunk legyen /lenne rendben…
Epilog.
Idézek. A Kádár-korszakban „az egész magyar irodalomtörténet-írás határok közé volt szorítva: volt egy uralkodó diskurzus, amelyhez vagy alkalmazkodtunk vagy kiírtuk magunkat az érvényes beszédmódból. Ez a két aspektus szoros kapcsolatban állt egymással.” S. Varga Pál, Irodalmi Jelen, 2014 okt.16.
Nos, ha a beszorított-összeszűkített-meghatározott határok közt ott lehetett bőségesen az EP-ről írott cikkek, kritikák, ömlengések sora, temérdek pénz külföldi propagandára, fordításra, külföldi kiadók figyelemfelhívására, ez azt jelentette, hogy őt a hatalom beengedte, sőt integrálta a diskurzusba. Szándékosan.
Idézek. „A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat. A világban az embert nem valódi élete, hanem színészi teljesítménye szerint ítélik meg.” Hamvas Béla.
*
Lábjegyzet.
Bata Imrét méltatják…
Mocsár Gábort viszont méltatlan helyzetbe hozta-sodorta az utókor, nem csak hallgatással, felejtéssel, hanem azáltal is, ahogyan írnak róla. Inkább semmit! Nem életművére hivatkozom, hanem magatartásra, erkölcsre, jellemre, és arra, ami ebből kisugárzott. Különösen bánt-bántó O. Nagy Zoltán megjegyzése, aki elsősorban a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Égő arany c. szociográfiára emlékszik, vagy azt veszi alapul. /Irodalmi Jelen 2011 feb.24./ Ez a sorozat megbízásra íródott, kötött szinopszissal, ösztöndíjjal, vagyis alkalmazkodni kellett a megbízóhoz. Nem sorolom fel azt az ötven – ? – írót, akiket hasonlóan el lehet marasztalni. Ez nem Mocsár főműve. Magatartásából viszont az következett, ahogyan látta és megírta a 60-70-es évek magyar paraszti jövőjét-sorsát, kétezer falu elsorvasztásának a tervét, sőt a módozatait, amit aprómunkával ám agresszíven hajtott végre a kommunista párt, sok-sok közömbös, karrierista, ideológia által megtévesztett értelmiségi, párt-ember segítségével. Ott jelent meg írása, ahol engedték, elsősorban a periférikus kecskeméti FORRÁS-ban /Hatvani Dániel főszerkesztő és két szakadár megyei párttitkár, tanácselnök jóvoltából/. Innen sugárzott ki, jobban, mint ma gondolják. /Lásd „Falurombolás a kezdetektől napjainkig” c. írásomat honlapomon./ Szegedre száműzték, a TISZATÁJ-nál lett szerkesztő. 1986-ban a folyóirat az ő közreműködésével /irodalmi szerkesztő/ leadott közlésre egy verset, Nagy Gáspár: A Fiú naplójából. Amiből óriási botrány lett, az MSZMP a folyóiratot betiltotta, az egész szerkesztőséget leváltotta, feketelistára kerültek. Ki így, ki úgy dolgozta fel, Mocsár Gábor kiódalgott szatymazi szőlőjébe, a pince boroshordói közé ragadt, ott élt elhagyatva, már csak meghalni ment Debrecenbe.
Nagy Gáspár itthon és a nyugat-európai magyarság előtt hős lett két verse okán. /Másik: Öröknyár, elmúltam kilenc éves./ Nagy Gáspár megdicsőült, és 1989-es fordulat után learatott minden babért, népszerűséget, díjat, őt méltón és méltán ünnepelték…
