Cigányok (meg)tévesztése

mostanáig nem mertem megírni – a kulcsot a cigánysággal empatikus kutatók /ellentmondásai/ adták kezembe

 

Hazánkban élnek cigányok és nem-cigányok. Élnek hazánkban nem-cigányok és cigányok. Vannak cigányok és van a többségi társadalom. Többségi társadalom és cigányok. Nem-cigányok írnak /a/ cigányokról. Nem-cigányok fényképezik őket. Majdnem kétszázötven éve írnak róluk és százötven éve fényképeznek. Nem-cigányok hoznak róluk törvényeket. Fordítsuk meg: nem-cigányok írnak rólunk. Nem-cigányok fényképeznek bennünket. Nem-cigányok hozzák rólunk a törvényeket.

Érdekes fogalmazás. Finom, látszatra legalábbis. Polgárjogi harcosok, cigányegyesületek nem azt mondják, hogy – ebben az országban –együtt élnek cigányok és magyarok. Többségiek! Nem-cigányok! Eszerint mi nem-cigányok vagyunk. De hát ezen az alapon mondhatnák: nem oroszok, nem litvánok, nem amerikaiak, stb. Felsorolandók legalább kétszáz náció, mik nem vagyunk. Tisztességes megszólítás ez? És igaz?

Bár lehet, hogy nem is mondhatják úgy: cigányok és magyarok. Hiszen vannak olyan állampolgárok, akik magyar-cigánynak vallják magukat.  Ők a romungrók. Eszerint vannak – lennének – magyar-magyarok is. És vannak olyan cigányok – sokan – akik népszámlálások alkalmával tisztán magyarnak vallják magukat. /A történelmi okait máshol elolvashatják./ Vagyis a többségi társadalomhoz tartozónak.

Cigány közéleti szószólók, politikusok kedvenc megfogalmazása a többségi társadalom kifejezés. Vajon szitokszó lenne a magyar társadalom? Vagy nem merik kimondani? Vagy más oka lehet: ők is a magyar társadalom tagjának tekintik magukat. Hozzáteszem: jogosan!

Ha van többségi társadalom, kell legyen kisebbségi társadalom is. A cigányság viszont nem társadalom, hanem a társadalom része, azon belül etnikum. Mellesleg nemzetiség. Kérdés: lehet-e nemzetiség az, aki nem tartozik egyetlen anyanemzethez sem?

Hazánkban  élnek nemzetiségiek, szám szerint tizenhárman, nem sorolom fel. Jellemzőjük, hogy tizenkettőnek van anyaországa, ahonnan valamikor kirajzottak, ahová részben –szokásokban, kultúrában, emlékekben, vagyis lélekben, stb. – ma is tartoznak.

Azt hangoztatják /összefoglalón írom/ cigány polgárjogi harcosok, hogy a többségi társadalom a cigányokkal szemben kirekesztő, előítéletes, és sorolhatnék még nyolc-tíz elmarasztaló jelzőt. Vajon ez a megfogalmazás nem előítéletes és megbélyegző a többségi társadalommal szemben? Hisz ebben az esetben a többség fogalmában benne van mindenki, aki nem cigány. Azaz benne vannak az örmények, a ruszinok, a szlovákok, a zsidók, stb., mind a tizenkét népcsoport.

Amikor fenti cigány-politikusok azt mondják, a többségi társadalom kirekesztő, előítéletes, stb., nem mondják-teszik hozzá: kivéve az itt élő egyéb nemzetiségeket. Gyakorlatban nem is tudnák szétválasztani, pontosítani, hogy ezt egy magyar-szlovák, vagy magyar-szerb, vagy magyar-horvát, vagy magyar-zsidó mondta. Már csak azért sem deklarálható, mert ha valaki mond egy előítéletes mondatot, állásfoglalást, nem teszi hozzá, hogy ezt mint a német kulturális egyesület tagja mondta, vagy pusztán a többségi társadalomhoz tartozó egyéb kisebbségi-magyar állampolgár. /Más a helyzet, ha ezt az örmény nemzetiségi gyűlésen, az elnökség tagjaként tenné./

Vajon: amikor a cigányok a többségi társadalom fogalmát használják, leszámítják belőle a tizenkét nemzetiségi csoportot? Ilyent még soha nem hallottunk-olvastunk. Ez már túl bonyolult lenne a köznapi beszédben éppúgy, mint leírva, és hát ebbe már beleszólnának a fenti nemzetiségek tagjai, vezetői is…

*

Miről és miért írok? Mit jelent a cím? Azt, hogy a cigányokat is megtévesztik és ők is megtévesztik a „többségi társadalmat”. Elolvastam számtalan régi és újabb kutató munkáit. A régebbiek /19-20. század/ nagyon fontosak,  de azóta sok minden változott /az óra ismerete; az idő fogalma; az értékrend-sorrendbe újabb tárgyak, dolgok kerültek a technikai felfedezések következtében; a gyerek-születés most lett jövedelmező, stb./. Az újabb kutatók – 20. század végén és napjainkban – jobban megközelítik a valóságot, de csak közelítik, körüljárják. Ami tele van ellentmondással. Jobbára azok kutatnak, akik empátiával vannak a cigányság egésze, mint etnikum iránt, ami szép. De így nem teljes a kép. Már csak azért sem, mert – nem az én megállapításom – a cigányság mint etnikum sem egységes. A hagyományaik, a kultúrájuk különböző. És külön kellene választani a kultúrától a megtévesztő-, talaját vesztett szokásokat, babonákat. Vagyis a kép torzít. Másképp néz-lát a közülük való kutató, és a „többségi társadalom” képviselője. Ez sem jó megfogalmazás: a kutató, ha képviseli a cigányokat vagy a nem-cigányokat, már nem lehet elfogultságtól mentes. Viszont a vizsgálódáshoz éppen nagyfokú empátiára is szükség van. Ezért torzíthat a kép. Elegendő, ha csak elhallgat dolgokat, eseményeket, történéseket. És még ott a veszély, a különböző pártállású kutatók   nézőpontja. Százszázalékos pártsemleges szociológus, etnográfus vajon létezik-e? /A szociológus és etnográfus közti egyezést-különbözőséget másutt elolvashatják./ Mi módon fogalmaz egy magát sorsüldözöttnek érző cigány-értelmiségi és az akadémia tudósa?

Kijelentem, hogy jelen írásomra senkitől nem kaptam megbízást, pénzt, sugallatot. Mint ahogy honlapomon lévő egyetlen esszémre, emlékezésemre sem: barátaimról és ellenségeimről egyaránt igyekszem tárgyszerűen írni. Egyetlen pártnak nem voltam és nem vagyok tagja. Én csak ütközetek, azzal a szándékkal: kerüljünk közelebb az igazsághoz. Esetleges tévelygésem a sajátom.

*

 

 

 

 

 

 

 

Mikor mennek férjhez a cigánylányok?

Mikor és hogyan? Ezek a kérdések kezdetektől foglalkoztatják a kutatókat és a „többségi társadalmat” is, mivel ennek a ténynek számtalan hatása van.

Csalog Zsolt /1935-1997/ cigányokkal sokat foglalkozó írónak 1975-ben megjelent egy riport-szociográfiája „Kilenc cigány” címmel. Azt mondja egyik riportalanya: „cigányoknál az a szokás, hogy a lányok hamar férjhez mennek, én vótam 15, a barátnőm 14, a húga még kisebb, 14-ikbe vót… Jöttek a fiú szülei kérni, de nem várták meg a látogatás végét, megszöktek. Egy hónap múlva viszont a lány hazament.”   Vajon miért? „A legény azt mondta, ő neki az első, pedig már három-négy felesége vót…mikor együtt éltek, akkor is eljárt más nőkhöz.” Egy másik fejezet: hamar elmennek a háztól, 14 évesen megy férjhez; egy lány még iskolába járt, 13 évesen elszökött apjától-anyjától.

A házasságot másképp kell értelmezni a cigányoknál, mint a hagyományos magyar társadalomban. Lakatos Menyhért /1926-2007/ cigányságból kiemelkedő író, – önmagát író cigánynak mondja – róluk írta könyveit, a „Füstös képek” című, dokumentarista  regénye 1975-ben jelent meg. Azt írja egy lányról: a fiú tizenhárom évesen elszöktette.  Két fiatalról /akik inkább gyerekek/: „még azon az estén összeházasodtak.” Azaz együtt háltak, és erről mindenki tudott. Egy aratásra gazdához szerződött cigánybanda hónapokon át az állatok nélküli istállóban lakik, szalma az ágyuk, azon  éjszakáznak. Ott minden megtörténik, gyereklányok, nők, asszonyok férfi nélkül nem maradnak éjszaka, és fordítva is. Ha elhált a lány, másnap már úgy beszélnek róluk: a feleséged, asszonyod. A regény főszereplője, fiatalúr /mert iskolába is járt cigány/ a jászolban szerelmeskedik egy lánnyal. Másnap így beszélnek: „Nem ismered a vejedet, Ballus?…Honnan a vejem, hé?…Onnan, hogy a lányod az éjjel elvette.” „Házassági szándékuk egy-két éjszakánál nem több. Egyáltalán nem számít megvetett tulajdonságnak. Legalább annyira természetes, mint az, hogy két különböző nemű egyén egy éjszaka együtt alszik, azokat házastársakként emlegetik.”

Lakatos Elza mai nemzedékhez tartozó néprajzkutató régi szokásokról ír. Cigányhagyomány: az oláhcigányok a lányokat 12-13 évesen férjhez adták, és akkor már szültek is. Azért sietnek, mert a cigánylánynak szűzen kell férjhez menni. Azt is írja: az oláhcigányok saját törvényeik szerint élnek, vannak családok, akik már csecsemőkorukban kiválasztják a lány párját. Viszont ma már nem kötelező házasságot kötni, elég, ha összeköltöznek.

Durst Judit szintén jelenkori etnográfus évtizedek óta foglalkozik cigányokkal, többek közt gyerekvállalási szokásokkal. Többször és hosszabb időt eltöltött  egy 560 lakosú kis faluban, ahol a lakosság 75 százaléka cigány, a falut kitalált néven, Láposnak nevezi, csak azt tudjuk, Borsod megyében van: így akarja védeni őket, és magát is, hogy többször visszamehessen közéjük, különösen ha már publikált róluk. Elemzi a termékenységet. Egy 13 éves lány elszökött hazulról, attól kezdve ő már férjhez ment. Egy 14 éves lány ment volna Miskolcra tanulni, de a tanárok rosszak, a tanulás unalmas, ezért férjhez ment, terhes lett, bár elvetélt. Egy 22 éves anyának öt gyereke van, az elsőt 13 évesen szülte, a kérdésre, hogy miért nem tanult úgy válaszol: minek tanultam volna? Egy 37 éves nőnek nyolc gyereke van, most várja a kilencediket, és már három unokája. Kiszámítható, a gyerekei kb. mikor szültek. Egy 39 éves asszonynak hét gyereke, bizonyára nehezen élnek, a polgármester pénzt adott nekik, hogy a nyolcadikat vetesse el, a pénzt felélték, a gyerek megszületett. Egy 32 éves asszony tizenkét gyereket szült, a polgármester rábeszélte sterilizálásra, a költségét  kifizette. A nyomor óriási, a 16-24 év közötti apák közül csak egynek van munkahelye.

Érdekesnek találhatjuk, ahogy Durst megindokolja a korai anyaságot. Egy másik kutatót idéz, aki szerint a gyerek a háztartási stratégia része. /Gyenei Márta: „A stratégiai gyerek”, 1997,  a kutatót durván politikai síkon támadták, de a cáfolat elmaradt./ Mivel nem tanulhatnak tovább és munkahely sincs a faluban, inkább vállalnak gyereket. A dolog ennél összetettebb lehet. A védőnő szerint: a fiatal lányok – akik még nem nők! – tervezik a gyerekvállalást, mert a korai anyaság az egyetlen, ami a családban, faluban tekintélyt, tiszteletet nyújt nekik: így válnak felnőtté.

Már csak az a kérdés, miért vágyik arra a 15-16 éves lány, hogy tisztelettel legyenek iránta? Ezt sajnos nem fejtik ki, ezért nehezen hihető a felmentő indoklás. Különösen, hogy felhangot kap  a faluban ténykedő védőnő nyilatkozata: „A gyerekszülés nem felelőtlenség, hanem eszköz, és értelmet ad az életüknek.”

A parasztok/magyarok viszont azt mondják: csakis a pénz miatt szülnek. Ugyanis van egy pikantériája a folyamatnak. Láposon működik egy kisegítő iskola/intézet, százhúsz gyerekkel, 18 éves korig. Amikor elbocsájtják a fiatalokat, életkezdéshez komoly pénzeket kapnak, állítólag másfélmillió forintot. /Durst szerint kevesebbet./ Nos, a cigánylányok hivatalosan házasságra lépnek a fiúkkal… A helyi magyarok szerint „a cigányszülők befektetik kislányukat a fiúk alá, hogy gyerekük legyen.” És  később a férjek egy részét elzavarják. Az eredmény: még több fogyatékos gyerek születik, hisz a fiúk-férjek azért vannak intézetben, mert fogyatékosak…

Egy ormánsági faluról, Gilvánfáról olvasok tudósítást, 2014-ből /Forrás: 24.hu/ Azt állítja, hogy jelenleg ez az ország legszegényebb cigányok-lakta faluja, kb. 430 lakossal. Elcigányosodott, olvasom, már csak két magyar család lakik ott.  Mitől a leg…? Attól, hogy már a kocsma is bezárt, a bolt is. Utóbbit egy hónap alatt húszszor rabolták ki. Csak közmunka van és segélyek. A magukra-hagyatottság tovább rontja belterjes helyzetüket. Jött a faluba két fiatal, megszállott magyar, egy bölcsész lány és egy férfi-tanár. Két évre kaptak megbízást és pályázati pénzt, hogy segítsenek. Jelentéseket írnak, hogy a világ tudjon róluk. Azt írják: „A lányok annak idején szinte gyerekként estek teherbe.” Viszont jelenidőben folytatják: „szinte gyerekként lesznek szülők, gyerekeikkel penészes, rosszul fűtött házakban élnek, az ételük rossz minőségű, a legócskábbat isszák – a borból – orvos ritkán látja őket, nincs is a faluban…A legnyomorultabbak be se engednek /a házukba/… „az ANTSZ fertőtlenített egy családot, bútor semmi, orrfacsaró bűz, a lábasban valami fura főtt…Fűtenek a szemétel, az adomány-ruhával, ajándék-könyvekkel…” A tudósítás nem tér ki arra, van-e a gyereklány-anya mellett férfi, aki gondoskodik róluk, vagy csak a nemi aktusnál volt közreműködő? Megtudjuk még, hogy az ott élők három család leszármazottai, és férfi-ágon tartják nyilván a rokonságot. Sokáig szigorú endogámia működött, azaz a legközelebbi rokonok házasodtak össze, illetve hoztak és hoznak létre utódokat. Vajon milyen minőségben?

*

Az általam eddig olvasott – jelenkori – kutatásokkal szöges ellentétben áll egy tudományos munka. Dr. Janky Béla közgazdász, szociológus, egyetemi docens, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának a munkatársa több tanulmányt írt a cigányok helyzetéről. „A gyermekvállalás időzítése a cigánynők körében” c. tanulmányából idézek /Beszélő, 2005./ Azt írja: „A mai fiatal roma nők kétharmada 20 éves korig megszüli első gyermekét, és tízből három 18 évesen már anya.” Ebből nem derül ki, hogy mikor szülték az elsőt. Egy 2003-as reprezentatív vizsgálat alapján „a cigánynők 20 éves korukban szülik első gyermeküket.” Majd: „első gyermeket szülő cigánynők 29 %-a nem érte el a 18 éves kort.” „Egy északkelet-magyarországi faluban növekszik azon cigánynők aránya, akik igen korán, 18 éves koruk előtt vállalnak gyereket.” Ebből sem tudjuk meg, hány évesen.

Janky azt állapítja meg /különböző vizsgálatokból/, hogy a cigánylányok egy része a családalapítás miatt lemond a továbbtanulási szándékáról.

A szerző hivatkozik Kemény István /1925-2008/ vezetésével történt 1971-es, 1993-as és a már említett 2003-as reprezentatív felvételekre. Ezek alapján írja: „A cigányok körében jellemző korai gyerekvállalást nem szabad úgy tekinteni, mint a roma fiatalok szexuális élettel kapcsolatos nagyobb nyitottságának, ill. meggondolatlanságának eredményét… A roma tapasztalatokat szerző pedagógusok véleménye által is jól megalapozott tény, miszerint a cigánygyerekek sokkal hamarabb nőnek fel, mint nem-cigány társaik. Családjuk korábban tekinti felnőttnek őket…A fiatalkori szüléseket felnőtt emberek döntésének eredményeként kell értékelnünk.”

Az idézet nem a tanulmány torzítása, a szemlélet végigfut rajta. Muszáj rá reagálni, épp a jelenkori fiatal, részben cigány-kutatók gyakorlati megállapításai okán és a „többségi társadalom” tapasztalata miatt is.

Vajon családalapítás miatt nem végzik el a nyolc osztályt? A hetet, a hatot? Ugyanis nem továbbtanulásról van szó! Hanem az alapfokú befejezéséről. Azért nem fejezik be, mert inkább szeretnének gyerekként családot alapítani és hamarosan szülni?

Ködösítés a szülések életkori meg-nem nevezése. 18 év alatt bármikor lehet. Ha konkrét vizsgálatokat végeztek, csak tudják a pontos évszámokat.

Azt írja: a cigánygyerekek hamarabb nőnek fel, mint nem-cigány társaik. Kik a nem-cigányok? Már nem is a többségi társdalom, már nem magyarok, csak nem-cigányok vagyunk? Nem megalázó ez a nemzet számára?!

Milyen értelemben nőnek fel hamarabb? Értelmileg, akarásban, tanulmányi előmenetelben, továbbtanulási szándékban? A családjuk felnőttnek tekinti őket, hány évesen? A fiúkat is, vagy csak a lányokat? Hiszen folytatása a gyerek-szülés, talán azt akarta írni: a cigánylányok nemileg hamarabb érnek. Hamarabb kezdenek intenzív szexuális életet élni. /Természetesen erre is kitérek./

Muszáj idézni: a fiatalkori szüléseket felnőtt emberek döntésének eredményeként kell tekintenünk. Janky Béla szerint a 13-14 éves leány felnőtt?  A tudósnak nincs módja megváltoztatni az életkori-jogi kategóriákat! A 14. évét be nem töltött fiú vagy lány: gyerekkorú. A  14. évét betöltött is csak kiskorú. Nem felnőtt!! /A fiatalkorú fogalom büntetőjogi kategória./

S minek nevezzük azt, ha gyerek szül gyereket? Az lenne a felelős vállalás?

Felnőtt ember lenne a 13-16 év közötti leány, aki tudatos döntést hoz? Miféle élettapasztalatot tulajdoníthatunk ennek a gyereknek, vagy kiskorúnak? Aki nem végezte el a nyolc osztályt, se hatot, se ötöt, mert a tanulás unalmas; aki családjában él, telepszerű elzártságban, ahogy fogalmaznak: gettóban. Milyen ismeretek szerzésére elegendő a gettó?!

Ha mégis létezik felelős döntés, az csak a szüleié lehet. Akik nem meggondolatlanok. Döntést ők hoznak-hozhatnak helyettük. Idéztem Lakatos Elzát, aki oláhcigányok /jelenlegi régiségkereskedő családok/ szokásairól ír, akik csecsemőkorukban kiválaszthatják a lányuk férjét, természetesen saját nemzetségükből. Nem tudjuk meg, hogy mikor engedik őket össze, mikor hálják el a házasságot.  Csak azt tudjuk, Indiában és Ázsia több országában hogyan működik ez, ott a  szülők által eldöntött gyermekházasságok léteznek és össze is költöztetik őket. És ha a fiú idősebb, már gyerekként erőszakot követhet el a feleségén. A hazai gyakorlatot nem ismerjük. Glonczi Ernő cigánykutató  írja: a  cigánycsaládok élete titok. Különösen a hagyományőrzők zárkózottak, kívülről, különösen magyar kutató bele nem láthat életükbe. Amit tudunk: a modernkori erkölcsi-családjogi nemzetközi fórumok elítélik az évezredes gyakorlatot.

 Vajon felelős döntés eredménye az, amit Gyenei Márta szociológus tapasztalt 1996-ban: nőtt az egy éven belül kétszer szülő cigánynők száma. Ő hozzáteszi: ez az anyai szervezet kizsigerelése, megállapítását azonnal támadták politikusok, vajon miért? Amennyiben valótlant írt, miért nem készült statisztika az ellenkezőjéről? Lehet-e és szabad-e cáfolni azt, hogy a tudósnak mit mondott egy védőnő? Azt mondta: a vizsgált  alföldi faluban volt olyan cigánynő, akit figyelmeztetett terhessége 16. hetében, gyermeke fejlődési rendellenességgel fog születni, mire a válasz: nem baj, akkor legalább megemelt családi pótlékot fog kapni. Gyenei Márta levonta a következtetést. Sajnos, mert szociológus-társai ezért méginkább támadták. Azt írta 1994-ben, 97-ben, és cikke újból vihart kavart 2008-ban: „Más lehetőséget nem látva maguk előtt, a rendelkezésre álló egyetlen eszközt, a demográfiai fegyvert használják fel az újraelosztási folyamatból nekik juttatott – a vegetáláshoz sem elegendő – segélyek kiegészítésére.”

Janky Béla propagandaízű kiadványával szemben Bogdán László cigányembert idézem, Cserdi község polgármesterét, aki a jelenben él, és nem elfogult. Talán ezért hívták meg tavaly az ENSZ-be, tartson előadást a Nők Helyzetével Foglalkozó Bizottságban a nemek közti egyenlőségről. Idézek egy nyilatkozatából. „A 12 évesen megszerzett nőt 16-17 éves korára amortizáljuk, a harmincas éveire már nagymama, a negyvenes éveire pedig már öregnek érzi magát. Mentálisan megyünk tönkre mi, cigányok.”

*

 

 

 

És mi történik a szülés után? Változatok.

Anyát és gyermekét az előző generáció befogadja, ellátja, gondozza. Előző, vagyis szülők,  nagyszülők, hisz a tizennégy-tizenhat éves lánynak-fiúnak egészen biztosan nincs saját lakása, munkahelye, jövedelme,  és tapasztalata sincs. Ellátja, ha van rá egészsége, ereje, pénze. És felelősség-tudata.

A fiatal család dobódik rokonhoz, nagynéni, unokatestvér, mások háztartásába, ahol van hely számukra és anyagilag is segítik őket.

A gyerek koraszülött, betegen jött a világra, egyelőre az egészségügy gondoskodik róla.

A szülés után az anya elmenekül, lehetőleg ismeretlen helyre, mert nincs szüksége a gyerekére.

Nem menekül, hanem azonnal állami gondozásba akarja adni, hivatkozva életkörülményeire /nincs élettárs, férj, férfi mellette; elvileg van, de most börtönben, beteg,  stb./.

Nagyon is szüksége van a gyerekére, harcol azért, hogy nála, náluk maradjon, mert minél betegebb /értelmi, mozgásszervi fogyatékos, stb./ annál több pénzt kap érte. Miért merek ilyet írni? Neményi Mária vezetésével írt tanulmányban olvasom: egy fiatalasszony bekerült a férfi családjába, elvárták tőle, hogy azonnal szüljön, mert kell a pénz. Az se baj, ha a születendő gyerek fogyatékos, vagy mentálisan retardált, azokra felemelt családi pótlékot kapnak. /Neményi Mária ”Cigányanyák az egészségügyben” c. dolgozat, később még idézem./ Nem tudom, hogy ő  Gyenei Márta sorsára jutott-e.

További változat: a gyámügy elveszi a gyereket, vagy többet is, mivel szülője-szülei részegesek, nem etetik, nem mosdatják, nem öltöztetik fel, nem viszik orvoshoz, stb.

A gyámügy állami gondozásba véteti, ekkor nevelőszülőkhöz helyezik a gyereket, ahol sorsa, élete rendeződik.  A nevelőszülő  unokatestvér, nagynéni, nagymama, más rokon. A vérszerinti szülő harmadik házszomszédja. A gyerek továbbra is az anyánál van. Az így kapott pénzen osztoznak. /Ezt az 1970-es évek óta játsszák. Megírtam a „Gyerekek veszélyben” című szociográfiámban /1980/, ami négy évig feküdt fiókban. Ezeket kihúzták belőle./

Érdekes, hogy a vizsgálódásokból – előttem ismeretlen okból – kihagyják a tényleges házasodási szokások mellőzését. Kérdés: van-e különbség abban, hogy a fiatal lányok/cigánynők törvényes házasságban vagy élettársi kapcsolatban hozzák világra első és többi gyermeküket? Szerintem van, ugyanis az anyagi és lelki biztonság miatt nem mindegy. Annyit megtudtam a Kemény István vezette 2003-as felmérésből, hogy vizsgálták a 15-24 éves cigánynők termékenységét.  E szerint száz törvényesen házas cigánynőnek 305 élve született gyermeke lett, és száz ténylegesen házas cigánynőnek 284 gyermeke született. A tényleges bizonyára élettársi kapcsolatot jelent. De homályban hagyja a harmadik változatot, amiben nincs élettárs, pontosabban tényleges apa. Magyarázat: „a népszámlálás nyomán kért statisztika a hajadonok közé sorolja azokat a cigánynőket, akik a cigány közösségekben érvényben lévő jogszokások szerinti házasságban élnek.” Hogy ez mit jelent, arról keveset írnak, titok.

 *

Hová született a gyerek? A legtöbben putriba.

A putri – földbe vájt kunyhó, vagy abból kiemelkedő nyomorúságos lakhely, vakolatlan. A szegénység fokmérője. Valószínűleg évtízezredeken át lakóhely. Árpád-kori veremház. Ilyen meghatározásokat olvasok lexikonokban.

A cigánytelepek az ezerkilencszáz-hatvan-hetvenes évek óta változóban. Ez a szó fedi leginkább a valóságot.  Mennyi kormány határozta el két évszázada, hogy megváltoztatja a cigányság életmódját! Első volt a letelepítés szándéka. Ne vándoroljanak. Lakjanak egyhelyben, sátrak helyett házakban. De milyenekben? Ki adott rá lehetőséget: területet, házhelyeket, pénzt?

Ki adott a magyar embereknek?

Nézzük a török hódoltság százötven évét. Amikor lerombolták a városokat, falvakat és legyilkolták a hitetlen, azaz keresztény, nem-muzulmán lakosságot, a maradék menekült Észak-magyarországra, vagy Erdélybe, aki nem tudott, az  Alföld mocsarai közé, földbe vájt kunyhókba. Ahová nem talált el az ellenség. Ha odatalált, annyi sarcot rótt ki rájuk, hogy maguknak már alig maradt. /Erdély volt a kivétel, a fejedelmek okosan-bölcsen politizáltak, és jobb adottságokkal bírtak, ki tudták fizetni a rájuk rótt adót, őket hagyta élni a török basa./

És miután kivonultak, jött a Habsburg-uralom. Mivel szükség volt az áldott magyar föld termésére, gabonára, jószágra, megengedte a parasztnak, újból lakhat falvakban, városokban. Ahonnan kihalt a lakosság, hoztak-telepítettek más népeket.

És a földesúr? Adott a jobbágyoknak bármit 1848-ig?  A magyar parasztnak arra se volt joga, hogy elhagyja földesurát, lakhelyét. Cselédházakban, tömegszálláson élt évszázadokon át.

Falusiak és városiak sárból, agyagból építették házaikat. A nagy magyar Alföldön ugyanis sehol nem található más. Nincs terméskő, mészkő, bazalt, andezit, semmi. A Mátrától Bácskáig, a Dunától keletre a Kárpátokig csak síkság és termőföld.

Vertfalból a szegényebbek, vályogból a jobbmódúak. Ha a vályogot kiégették, tégla lett belőle. Ez már időtálló, akinek volt hozzá jövedelme. Ebből iskolák, templomok, kastélyok  épültek.

A legtöbb alföldi parasztház csak a nyers, szárított vályog-téglából épült. Ha volt rá pénz, akkor  alapozták néhány sor égetett téglával, vagy kőtörmelékkel, amit mészhabarccsal összeforrasztottak /ezt már a rómaiak kitalálták/. Én ilyen vályogházban nőttem fel, alul néhány sor tégla, szigetelés, vályog. Egyik bátyámnak a háború után csak vertfalúra futotta: zsalut készítettek deszkákból, harminc-negyven centis közzel, abba döngölték bele a törekkel kevert sarat, amikor kiszáradt, fölül keresztbe gerendákat tettek, afölé tetőt húztak,  kész volt a ház.

A Dunántúl egyes részein, Göcsejben – ahol volt erdő, és az uradalom engedélyezett néhány fát kivágni –  a faragott gerendákat vázként lerakták a talajra, álló gerendák közé gallyakat fontak, sárral körbetapasztották, bemeszelték, s már csak zsindely kellett a tetejére. Ez volt a talpasház. Beregben még egyszerűbben: a felállított-földbe vert gerendák közé fonták a fűzfagallyat, kétfelől tapasztották, bemeszelték, tetejére zsupszalmát, kész. Patics volt a neve.

Mi itt nem értük el a mezopotámiai kultúrát /Kr. e. 4000-500/: sem a sumér-akkádot, sem az asszír-babilonit, akik-ahol égetett téglából és napon szárított vályogból építkeztek, és hogy a falak ne vizesedjenek, alapozáshoz bitument használtak Ninive, Babilon, Nippur építményeinél, amit aszfaltként felszíni lelőhelyekről nyertek /vagyis a kőolaj alkotójának kicsapódását/; a Biblia néhol szurok-forrásnak említi /Mózes első könyve 14, 10./; Isten megparancsolta Noénak, hogy bárkáját vonja be kívül-belül szurokkal  /Mózes első könyve, 6. 14-15/; használatát leírták ékírásos agyagtáblákra is: GUEDA sumér uralkodó; írja Herodotos, Plínius a fekete aszfaltot, használták a fáraók… Miért maradt ki a Kárpát-medencei épületek alól, és miért marad ki a putrik, vályogkunyhók falai alól?

*

A szüzesség megtartása és ellenőrzése

Az oláhcigányoknál különösen fontos volt – Lakatos Elza szerint egy csoportnál  jelenleg is –  hogy a leány szűzen menjen férjhez. Némileg ellentmond ennek a teljes hitelességű Lakatos Menyhért életmű: következetességre egyszerűen nem volt lehetőség és szándék is akadozott.  Ismétlem: egy nagygazdához szegődtek el aratáskor-csépléskor, legalább negyven-ötvenen aludtak egy üres istállóban hónapokig, éjszakánként vándoroltak férfiak, asszonyok, fiúk és kislányok egymáshoz…Igaz, tettenéréskor egy esetben pénzt kért a fiútól-családjától a lányos anya, pénz helyett verekedés, menekülés lett a folytatás…

És gondoljuk el: a vándorcigányok  napokig, hetekig úton voltak a ponyvával letakart szekerekkel, nappal és éjjel, esőben, hidegben, különválogatták volna, egyik szekéren lányok, asszonyok, másikon csak fiúk a szekérderékban? Majd a felvert sátorokban. Bizonyára volt ilyen is.

/A nemek szétválasztását egy Habsburg császár, II. József kísérelte meg 1780 utáni években. Az uralkodó elrendelte a cigánygyerekek iskolába járását és erkölcsi nevelését. A rendelet szerint fiúk és lányok nem alhatnak egymás mellett a putriban. A gyerekeket elvetette a szülőktől, 8388-at államköltségen nevelőintézetekbe helyezett, hogy tudós felnőtté és magyarrá váljon. 9463 gyereket nevelőszülőkhöz adtak, ők földesurak ingyen cselédei lettek. A császár persze naiv volt, néhány év alatt a gyerekek mind egy szálig megszöktek az intézetekből és a földesuraktól is./

Orsós Jakab /1920-2002/ ír le szívszorítóan egy történetet. /Cigány irodalmi arcképcsarnok, 2007./ „Naca” novellájában idős cigányasszonyt meséltet életéről. Anna néni azzal kezdi, nem szereti a fajtáját. Amikor betöltötte a 14. évét, szülei férjhez adták. „Adtak? Eladtak, mint egy háziállatot, százötven pengőért. Egy idegen törzsbe kerültem férjhez. Három napig egy fehér szoknyában kellett hálnom a férjemmel, majd a harmadik napon azt mondta az uram: azonnal vesd le a szoknyádat és csomagold bele a fejkendődbe….” Elindultak Anna szüleihez, akik sátoroztak valahol, férje odadobta a kendőt anyjának: ilyen lányt nevelt százötven pengőért? Anyja visszaadta a pénzt, de a férj nem fogadta el, azt Annának kellett felvenni, mint megaláztatása jelképét. Férje visszavitte a saját táborukba, ahol kikötötték egy szekérhez és eszméletlenre ütötték-verték, meg akarták tudni, ki vette el a szüzességét. Életét az mentette meg, hogy odalovagolt az uraság fia,  számonkérte, mit csinálnak a gyerekkel? Kegyelmes úrfinak szólították  és abbahagyták a verést, különben menniük kellett volna a birtokról. Anna néni ezután minden férfitól megszökött… /A történet beás-cigányokról szól./

Hogy történhetett az ellenőrzés, hol és mikor? Erre nem térnek ki a kutatók, csak találgatni lehet. A házasság előtt mennyi idővel vizsgálták? ÉS kicsoda? Ha megkérdezték a lány családját, rendben van-e, arra válaszolni kellett. Az anyja vizsgálta meg? Az részrehajló lehet. Apja? Bolond lenne negatívumot mondani, hisz akkor nem kapnak pénzt a lányukért. /Hátha nem veszik észre…A lagziban úgyis mindenki részeg…/ Átengedik a vizsgálatot a jövendő férj szüleinek? Anyósnak, apósnak, valamelyik fiuknak? S megengedik a lány szülei, hogy turkáljanak a gyerekükben, akkor is, ha esetleg nem jön létre az üzlet, mert például a leány esküszik ártatlanságára, aztán mégse úgy van…

Azt írják a fiatal kutatók és a buddhista gimnázium tanulmánya is: ha valamiért, akár átmenetileg nincs apa a családban – más asszonya van, börtönben ül, külföldön dolgozik,  vagy meghalt, stb., – már a nyolc-tízéves fiú átveheti a családfő szerepét. A többiek engedelmeskednek neki. Jóllehet, tapasztalata még nincs, bizonyára súg valaki, vagyis segít. Lakatos Elza pontosít: a legidősebb fiú veszi át az apa szerepét, akkor is, ha csak nyolc-tízéves. Hogy értelmezzük? Éjszakánként felügyeli, melyik nővére ki mellett hál, kihez simul szorosan, kivel szeretkezik, és ha észreveszi a sikongatást, a kéjt, szétválasztja őket? Házasság előtt pedig ellenőrzi a szüzességet?

/Megtörténik ez más népeknél is. Mohamedán előírás szerint az arab lányok érintetlensége alapfeltétel a házassághoz. /Nem minden országban, egykori európai gyarmatok népei sokat változtak száz-kétszáz év alatt./  Öbölmenti országokban viszont nincs apelláta. Régen a szülők a vallási vezetőhöz vitték a leányt, az mondta ki a szakvéleményt. Ma már nőgyógyászhoz viszi az apa, mint a család feje, a nőgyógyász természetesen nő, és igazolást ad az eredményről. Csakhogy modern korunkban, a nagy gazdagságban, az amerikai, angol  egyetemeken tanuló lányok egy része fütyül a szigorú hagyományra, él a természetadta vágyaival. Megoldás: házasság előtt átrepül Londonba,  ahol egy klinikán jó pénzért helyreállítják a hyment. A vérzésről pedig lehet hazudozni./

A nemi élet kezdetéről eltérők a megállapítások. Neményi Mária vezetésével alapos szociológiai vizsgálatot végeztek a múlt század legvégén,  amit  „Cigányanyák az egészségügyben” c. adtak közre. Eszerint a nemi élet kezdete az oláhcigány lányoknál 16,3 év, a beásoknál 16,2, a romungróknál 17,2, a budapestieknél 16,5 év. A vizsgálat alapos volt, védőnőket is kérdeztek. Az egyik védőnő válaszát idézem: a lányok „nagyon korán elkezdik a szexuális életet. A cigánylányok korán érők, 9-10-11 éves korukban általában menzeszelnek, és utána házaséletet élnek. Rendszeres nemi életet élnek már ilyen fiatal koruktól kezdve.”

Ez csak egyetlen egészségügyi véleménye lenne, támadható. Ezért idézem: „A cigány kultúrhagyományokban a 10-12 éves lányok már nemileg érettnek számítanak, tehát együttélésre, vagy akár prostitúcióra is alkalmasnak minősülnek.” Szűcs Norbert: A cigányság szociológiai szakirodalma 1990-után, 26. oldal.

Lakatos Menyhért szereplője, a gyakornokúr /iskolába jár, azért hívják így/, az istállóban elhált egy lánnyal, de a következő éjszakán mellékuporodik egy másik,  vézna kislány, vékony keze nyaka alá kúszott, lapos mellkasából fülébe tódult a levegő, a fiú a lába közé nyúlt és érezte, még semmi szőre nincs; apró mellét orra alá nyomta, hogy kapja be, és főképp tegye meg vele azt, amit előző nap megtett az elhált lány anyjával, vagyis már anyósával. Nevetségesen gyerek vagy, gondolta a fiú…és elmenekült.

A szerelem a cigányok gyermeke, énekli Carmen. A cigányok gyermeke a szerelem gyümölcse. A szerelem bőven termő gyümölcse az ország jövője a korfán.

*

 

 

 

 

Megvolt-e a lehetősége annak, hogy a lányok szűzen menjenek férjhez?

Ennek több feltétele kellett legyen: az etnikum-hovatartozás, pl. romungro, beás, oláh család erkölcse, szigorúsága és a lakásviszonyok, vándorcigányoknál a vándorlás során kialakult  feltételek. Azt mondja Csalog Zsolt egyik szereplője, a telepen övék a legkisebb lakás, olyan kicsi, hogy alig férnek benne tizenegyen. Egy másik:  „itt van most az én kis lakásom, három méter mindenfelül a széle-hossza, ebben vagyunk egész nap.” Éjszaka dolgozik, nappal aludna, de annyian vannak, nincs rá módja. Egy másik család, tizenegyen laknak a másfél szobás lakásban, ez nem putri, hanem olyan ház, amiben konyha is van. Szenes kályhával főznek télen-nyáron.  A nagylány ott fekszik le aludni, amikor már lezajlott a főzés, evés, takarítás.

„Orosháza mellett, a  város egyik végén Gyopárosfürdő, a száz éve alapított melegvizű fürdőhely. A másik végén Szentetornya, egykori kis falu. A  várostól egy kilométernyire, az országúttól távol a cigányváros. Út nem vezet hozzá, térdig járunk a sárban. A telep körül a termelőszövetkezet földje. Ide minden évben kalászost vetnek, vagy olyan növényt, amiben a cigányok kárt nem tehetnek, amit megenni nem tudnak. Gyümölcsfa nincs, ameddig a szem ellát. Árnyékot adó fa sincs a közelben.

A telep egyetlen hosszú ház. A sárkunyhók helyett építette két évvel ezelőtt a Városi Tanács. Életmódban legalább kétszáz évet ugrottak: a ház az uradalmi cselédházakra emlékeztet. Egyik oldalán tizenkét ajtó nyílik. A tizenkét ajtó mögött lakik tizenöt család.

A telep előtti vályogvető gödör tóvá állandósult, csordultig tele esővízzel. Szél borzolja, s löttyinti a vizet a ház felé. Jeges tavaszi szél… Gyerekek futkosnak egy szál ingben, mezítláb. Felnőttek vesznek körül, minden nő nagy hassal tolat, karjukon csecsemő.

Tessék már megnézni a legkisebbet. Most hoztuk haza a kórházból, korábban született, mint ahogy kellett volna.

A lakás egyetlen helyiség. Gödrös a földje.

A múlt héten feljött a talajvíz, mondja az asszony, nem tudtunk a fődön aludni.

A szoba berendezése: vaskályha, amin főzni is lehet, ha van mit és van mivel. Csupasz kampós szög a falon. Erre akasztják nyáron azt a ruhát, ami most az utolsó szálig rajtuk van. Két ágy. Egyik bevetve, a másik megágyazva, annak a mélyén sír a csecsemő.

Éhes?

Az előbb adtam neki főtt krumplit, utána meg szopott.

A helyiségben él négy felnőtt és nyolc gyerek. Amikor nem jön fel a talajvíz, szalmazsákot raknak le éjszakára, és keresztbe-hosszába, ki hogy tud, elalszanak.” /Siklós László:Cigányok a társadalom szorításában, Alföld, 1971/11./

Jövök tovább az időben. Orosházán a Kutasi úton van egy  cigánytelep 18 családdal, ebből 13 szükséglakás, egyetlen földes szobával, pici konyhával, nyolcan-tízen laknak bennük. 2009-es tudósítás a város honlapjáról.

Oroszlány valamikor jómódú bányászváros volt, dolgoztak nők, férfiak, a hetvenes években megígérték az ott élő cigányoknak, hogy lebontják a putrikat, komfortos lakásokat kapnak. Sokan kaptak is, sőt építkeztek. Amikor leépült a bányászat, jövedelem híján kezdtek tönkre menni a lakásaik, házaik, és a város más részein újból telepeket alakítottak ki, valamint beköltöztek üres építési barakkokba. Számukat kétezer és háromezer közé  teszik. Elég tág határ!  Az egyik telepen szoba-konyhás lakásokban 15-20-an élnek. Az udvaron tíz-tizenkét családnak van egy közös vécé. Egy kút.

Azt írja Lakatos Elza /Lóve te keren, Beszélő, oláhcigányokról/ a hagyományos családoknál a lány legdrágább kincse a szüzessége, épp ezért a vőlegény családjától pénzt kérnek, nem is keveset. Kétféle értékről van tehát szó, erkölcsiről és anyagiról. A kettő összefügg. Ezek a családok szigorúan őrzik a lányokat, nem járhatnak moziba, szórakozni, ha mégis elmennek, kisebb testvéreikre bízzák őket, akik kísérik. Otthon sem maradhat ellenőrizetlenül.

Alsószentmártonban működik egy buddhista gimnázium, cigánygyerekek tanulásának megsegítésére jött létre. Honlapjukon olvasom szokásaikról.  „Indiából hozott szokás volt a gyerekházasság és a bő gyerekáldás.”  Öt-hatéves lányok már háztartást vezettek. Tizenegy-tizenkét éves lány a család szemefénye. Eladósorban csak anyjukkal vagy idősebb nővel hagyja el a házat, fiúk társasága kizárt. Idegen férfi jelenlétében nem öltözhet, nem fésülködhet.   „Mivel egy szobában 10-12-en élnek, nem vetkőzhettek, öltözködhettek egymás előtt.” A jelen- és múlt idő összemosása persze nehezíti a megértést. Nos, ha egy szobában – esetleg putriban – 10-12-en élnek, ugyan hogy lehet elkerülni, ne lássák egymást vetkőzés, öltözés közben? És ha közelmúltról van szó, miből állt a ruházat nyáron és télen?  Nyáron a lányokon maximum pendely, a fiúkon kisgatya. Alsóneműt nem hordtak, ezt Lakatos Menyhért megerősíti. Egy szobában biztosan nem jutott tizenkét fekhely. Akkor hogy őrizték meg ártatlanságukat? /Gondolom, Lakatos Menyhért regénye ebben a környezetben tiltott olvasmány./

Az 1980-as évek közepén Michael Sinclair Stewart angol kutató, kulturális antropológus Magyarországra jött azért, hogy tanulmányozza a cigányok életét. Azon töprenghetünk, miért engedték meg neki. Másfél évig élt-lakott egy Heves-megyei telepen angol tolmácsával Szegő Judittal, akivel később összeházasodtak. Angliában hamarosan kiadták a könyvét, magyarul csak 1994-ben jelent meg,  érdemes lenne megtudni, miért. A könyv címe Daltestvérek, alcíme: „Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon.” Úgy beépültek a harangosi cigánytelep életébe, hogy évszázadokra visszanyúló szokások, hiedelmek, sérelmek jöttek elő. A falu neve kitalált, nyilván feltétele volt az őszinteségnek. A legalaposabb szociográfia, ami a második világháború után készült. Már megjelenése után bírálták cigány és magyar részről is, az tény, hogy ebből általánosítani a hazai cigányság életére, szokásaira, még az oláhcigányokra sem lehet. /Pedig a címe azt sugallja: ilyen az oláhcigány identitás hazánkban, és az elmúlt évtizedekben sokan így is hivatkoznak rá, ami természetesen torzít./

Itt csak a lányok féltéséről idézek. Úgy tűnik, ezen a telepen házakban laknak, sőt olyanokban, amikben több szoba is van, ez a korszak, amikor minden felnőtt dolgozott gyárban, bányában, stb., és téglaházhoz juttatták a dolgozó családokat.

Az itt élő családok szigorú hagyományok szerint élnek, aminek része a mosás, mosakodás, tisztálkodás. A mosdás – titok. Nappal nem szabad mosakodni, és naponta semmiképp, mert legyengíti a testet. A mosdóvíz kiöntése szertartás, abban rossz szellemek vannak. Külön kell vigyázni a felső- és alsótest mosására, stb. Amiért idézem: mosakodáshoz a kislányok magukra zárják az ajtót. Még hajmosáshoz is. Természetesen, el kell hinnünk, a kutató tapasztalt ilyet. De hát mennyire általánosítható a különszoba mosdáshoz, ajtóval és benne kulccsal?!

Nos, Csalog Zsolt,  Lakatos Elza, Durst Judit által ismertetett lakásviszonyok, hozzátéve Oroszlány, Orosháza régebbi és mai cigánytelepeit  vajon milyen következtetésre juthatunk? Ha az egyetlen szobában tíz-tizenkét-tizenöt személy aludt, gyerekek, fiatalok és felnőttek, öregek együtt, vajon hogy tudták megőrizni a kislányok szüzességét?  Hogy véletlenül se érjen-simuljon a testéhez, akár hálóruhában, akár ruha nélkül a szorosan hozzá közel lévő fiú, serdülő, báty, unokatestvér, felnőtt férfirokon, akárki?

 Kovai Cecília a jelenben kutat. Tizennégy évéig járt egy Gömbalja-álnéven szereplő cigánytelepre, csak úgy jelzi: Heves és Borsod megye határán lévő faluban. Több tanulmányt publikált, doktori disszertációját is róluk írta. Egy másik lánnyal, Horváth Katával három hónapig lakott  az egyik telepen, /a faluban négy telep van, mindenki haragban áll a többivel/,  ahol egy kis rafinériával befogadták őket, nekik a családnál különszobájuk volt. „Házigazdánknál számtalan rokon lakott már, kezdve Rudi árván maradt unokahúgától, felesége, Gina legkisebb testvéréig, aki a lányával hónapokig élt  nővérénél… Gina egy másik húga teljes öttagú családjával időzött huzamosabb ideig…” /Szociológiai Szemle, 2016/2/ Ehhez adjuk hozzá Rudi családját.

Istvándi /létező név/ kis dunántúli falu, 1994-ben jelent meg az a tanulmány, amit az évtizedekig ott tanító pedagógus, Jakab Istvánné készített.  A faluban beás cigányok élnek. Az ötvenes években  több telepet is kialakítottak, de a hetvenes években felszámolták a cigánytelepeket, a családokat beköltöztették falusi házakba. Olcsóbb házakat vásároltak nekik  tanácsi kölcsönnel. Ahol viszont beköltöztek egy házba, ott a szomszédok – magyarok – olcsón eladták sajátjukat, oda is cigányok költöztek, így ott is együtt maradtak. Mindenki dolgozott. Majd megszűntek a munkahelyek, elkezdtek leépülni, ittak, verekedtek, loptak, börtönbe, börtönből…Lelakták a házaikat, padlót, parkettát felszedték, a  fából épült melléképületeket is feltüzelték, a gyümölcsfákat kivágták, kerítést is eltüzelték. Amelyik ház életveszélyes lett, otthagyták. Újból együtt laktak, megint primitív körülmények közt, újból zsúfoltan élnek, akkor is egy szobában, ha több van. A lányok kimaradnak a harmadik, negyedik, ötödik osztályból, mert túlkorosak, és férjhez adják, vagy a tanulmány szövege szerint: eladják őket. /Azaz cigányhagyomány szerint pénzt kérnek a jövendő férj családjától, aki szűzlányt vesz feleségül./

Szerző 24 családot részletesen elemzett. A gyerekek születési súlya 35-ből 5-nek volt normál. A családok 25 %-ában van szellemi fogyatékos, 29-ben testi fogyatékos. Újabban a szülők haza se viszik szülés után azt, amelyiknek hibája van. Vagy addig üldözik, amíg el nem veszik tőlük. Aki családjában marad, betanítják lopásra. A családok 50 %-ában van büntetett előéletű felnőtt, leggyakrabban lopás miatt, ugyanis szerintük a paraszttól lopni nem bűn.

Egy ágyban egyedül alszik tíz gyerek, ketten alszanak együtt nyolc családban, hárman öt családban, négyen együtt egy családban. Ágynemű nincs, rongyokon alszanak, kabáttal takaróznak. A lányoknak nincs alsóneműjük. Fűtés alig, a hideg, nyirkos lakásokban felfáznak, az osztályokban erős ammóniaszag terjed. Éjjel is a nappali ruhájukban vannak, általában hét-tíz napig hordják, utána eldobják. Betegségeik: bélférgek, amiket egymástól és a kutyáktól, macskáktól kapnak el. 29 %-uk szeme rossz, gyengén lát, 31 % hallásával baj van Nincs pénzük arra, hogy beutazzanak orvosi szakrendelőbe és kiváltsák a receptet. Étkezésük gyenge, sokan sütnek cigánykenyeret. Az elhullott állatok húsát kb. hetven százalékuk megeszi. Huszonhárom kislányból hatan bagóznak, mások szivardarabokat rágnak, hogy ne érezzék az éhséget. Az órákon alszanak, fáradtak, nem tudnak figyelni. A lányok a 3., 4., 5. osztályból maradnak ki, mivel túlkorosak és ekkor férjhez adják őket.

Szerző leírja a rokoni kapcsolatokat ennél a 24 családnál. Kilenc családban a szülők nem rokonok, házastársat idegenből hoztak. Egy férj-feleség anyáról testvér. Első unokatestvérek házasodtak hét esetben. Másod unokatestvérek hat esetben. És van egy azonosítatlan. Egy férfi elvette testvérének a lányát. Férj-feleség egy család volt, mostohaapa egyben a férj apósa.

És leír egy igen termékeny családot. Egy cigányférfi feleségül vett két nőtestvért. Mivel mindkettőt szereti – és a maga kényelmét is nézi – két kunyhót épített egymással szemben, egyik éjjel az egyik feleségéhez megy, másikon a másikhoz. Mindegyiktől született 11-11 gyereke.

Tizenhárman alszanak az egyik kunyhóban és tizenketten a másikban. A következő éjszakán tizenketten az egyikben, tizenhárman a másikban. Csecsemőtől a serdülőig, felnőttig, a szerelmes szülőkig mindenki megtalálható. Szegénységgel, éhezéssel, betegséggel együtt. Ki tudja felderíteni  a rokonságot? A származást? A vérfertőzés tényét? Az anyáról-apáról tizenegy testvér szorosan egymás mellett hál, nő fel, nincs külön ágy, nincs hálóruha, semmi. A másik tizenegy ugyanígy. Gondolhatjuk, hogy a két tizenegyes egymással is barátkozik, szerelmeskedik,  átjárnak a másik kunyhóba. Testvér a testvérrel, fél-unokatestvérrel. Ki kinek a szüzességét veszi el? És mivel múlt időbe tehetjük, azóta gyerekeik, unokáik születtek…

*

Endogámia,  közeli rokonok házassága

Nyíltan vállalják a cigány-etnikumok, sőt büszkék rá, bizonyos csoportoknál – törzseknél, nemzetségeknél –  viszont a promiszkuitást és az incestust  kategorikusan cáfolják, elsősorban cigány értelmiségiek. Pedig az eddigi elemezések alapján, amiket előbb idéztem, igen vékony jégen táncolunk.

Glonczi Ernő /költő, műfordító, cigánynyelvet tanít/ a legújabb nemzedék tagja, őszinte ember. Terjedelmes, friss előadását olvasom az interneten, „Hűség a hagyományos cigány családban” címmel. /Elhangzott Vácott, a Ceferino házban, ami cigánypasztorációs intézmény./ Majdnem azt írtam, hűség és hűtlenség, és valóban erről beszélt. Tőmondatokban fogalmazom kijelentéseit, amik valójában évszázados cigány-tulajdonságok. Szerinte úgy értelmezhetjük a családot, hogy az klán. A klán jellemző rokonsági rendszer, közös őstől való leszármazás. Szerinte a klán azért tartja számon a közös őstől való leszármazást, hogy véletlenül se szegje meg az inceszt. „Márpedig tudjuk, hogy a hagyományos roma közösségekben gyakori az endogámia, a csoporton belüli házassági előírás, sőt bizonyos csoportok a másod-harmadfokú unokatestvérek közötti házasodást is szorgalmazzák.” Kijelenti, hogy a cigánynyelvben – én: melyikben? – nincs olyan szó: hűség, hűtlenség, ezt a fogalmat nem ismerik. Ehelyett a patyiv, azaz becsület, tisztesség fogalmát használja. A cigányember egy életre választ magának párt, ami nem jelent hűséget. Tagadja a promiszkuitást, vagyis hogy a családban, rokonságban mindenki mindenkivel élne szexuális életet. Úgy fogalmaz: az evolucionisták szerint a család az anyaági intézményekből fejlődött ki, eszerint a tradicionális roma családok matriarchátusban éltek, és „innen már csak egy lépés a roma közösségeken belüli promiszkuitás feltételezése.”

Glonczi nagy tudás és tisztánlátás birtokában van. Megtehetné, hogy folytassa, kifejtse a csoporton /tágabb családon/ belüli házasodás rejtelmeit,  előnyeit és hátrányait. De e pont előtt megáll. Kijelenti, márpedig össze-vissza nemi élet, megkívánás, spontán szeretkezés nincs, pedig a többi – múltbeli és jelenkori – eddig tárgyalt kutató tényanyagából az következne, hogy a gyakorlatban igenis van. Akár az oroszlányi, gilvánfai, istvándi lakás- és életviszonyokat, bezártságot, semmittevést, munkanélküliséget, huszonnégy órás szabadidőt  olvassuk, akár Lakatos Elza, Durst Judit, Kovai Cecilia jelentéseit, kétely támadhat bennünk: mitől nincs? Kiveszőben a nemi ösztön ereje?

Árulkodó Glonczi megfogalmazása: szorgalmazzák a másod-harmad unokatestvérek házasságát is /házasságon részben együttélést értsünk, ezt később tárgyalom/. Az is szócska szerint ennél is fontosabb az első unokatestvérek házassága-együttélése, ami természetesen utódnemzéssel is jár.

Csakhogy a rokoni kapcsolatok ennél bonyolultabbak. Mi a helyzet a féltestvérekkel? Apjuk azonos, anyjuk esetleg unokatestvér. Anyjuk egy, apjuk különböző, ez a matriarchátusban bizonyára nem  - volt – rendkívüli.

Kovai Cecilia „A magyar hegemónia és a cigánystigmatizáció” c. tanulmánya az álnéven szereplő Gömbaljáról szól. „Egy átlagos cigánynak akár többszázas nagyságrendben is számolható rokonsága él a faluban. Több tucatnyi sajátjához hasonló arc jön vele szembe nap mint nap, felnőtt, kisgyerek vagy akár idősebb kiadásban.” /Szociológiai szemle 2016/2/

Így folytatja: „Egy cigánytelepi közegben és az egy háztartásban élő családok mozgékony egységek. A háztartások összetétele, létszáma folyamatosan változhat, már felnőtt, házas gyerekek, vagy éppen valahol nem szívesen látott rokonok költözhetnek időlegesen a ház valamelyik szobájába…”  A folytatást már idéztem.

És tagadható-e, hogy ennek a laza, ugyanakkor erős, erőt adó közösségnek egyáltalán nincs szexuális vonzata? Hogy nem szeretnek egymásba a jövő-menő rokonokkal? Hogy azokban a hónapokban felfüggesztik nemi vágyukat? Azok iránt, akik a vérük, a testvérük, a klán tagjai? Hogy a felnövő kislányok nem találnak kívánatos legényt, unokatestvért, akivel – szülők ellenzésekor – megszöknek? És a többszáz azonos arcú rokon közt mindenki tudja pontosan, ki kinek a kije? Ha akkora a jövés-menés, az anya minden esetben tudja, melyik gyerekének ki az apja?

Michael Sinclair Stewart angol kutató alapos munkát végzett. Neki elmondták, hogy a romnyi /cigánynő/ alárendelt szerepben él, a férfinak jóval több a joga. Az apa büszkébb, ha fia születik, s már a kisfiúnak is több joga van a lánynál, pl. több zsebpénzt kap, apja nem dorgálja meg, stb. Az asszony halála kisebb traumát okoz a családban, mintha férfi hal meg. A nőnek szolgálni kell a férfit. Leír egy esetet: a feleség börtönbe került, a férj azonnal nőt keresett háztartása vezetéséhez. Legidősebb lánya ugyan férjnél volt, nyilván gyerekei is voltak, mégis odaköltözött az apjához, „hogy betölthesse anyja szerepét.”  A kutató ezt a családi összetartás jelének tekinti, ám akaratlanul  elárult valamivel többet: az incestus gyanúját vagy tényét. Anyja szerepének a betöltése egyértelmű.

Olvastam egy történetet. Jómódú cigánycsalád, a férj-apa külföldre megy dolgozni hosszabb időre, és megkéri tizenötéves fiát, amíg távol van, vigyázzon anyjára, mivel ismeri a természetét,  nem tud meglenni férfi nélkül. A vigyázás érdekében megbízza azzal, hogy helyettesítse őt az ágyban, ezt a feleségének is elmondja. Anya és fia örömmel fogadta az elképzelést, már az elutazás éjszakáján együtt háltak. Megegyezik ez azzal a gyakorlattal, hogy ha az apa bármilyen okból nem irányíthatja a családot, a legidősebb fiú veszi át a szerepét.

/A két eset előnye: sem Stewart példájában, sem ebben nem csalják meg titokban  párjukat a rászorulók. Nem megy tönkre a házasság, nem furakodik be idegen személy, nem bomlik fel a család. Nem születik gyerek idegen nőtől, férfitól. Ha valamilyen vigyázatlanságból mégis születik, az a sajátjuk lesz, még ha hibásan is jön a világra./

Kovai Cecilia „A magyar hegemónia…” c. írásában megerősíti a    rokonság, tágabb család összetartozásának a rejtelmeit. Gömbalján három cigánytelep van, ami valójában három család rokonsága – így írja – csakhogy ez a három nincs jóba, sőt lenézik egymást, áskálódnak, pocskondiáznak, retkesnek, késesnek, beképzeltnek, kannibálnak elmondják a többieket… Ezért is, biztonságot csak a saját tágabb család adhat. Segítségre ki-ki csak a saját rokonságán belül számíthat. A rokonság véd meg az idegen cigányoktól, akik másik nagy családhoz tartoznak! /Példát is ír, erre a telepre, ahol Kovai-Horváth lakott, költözött egy idegen család, nyilván eladtak nekik egy házat. Már az első éjjel összeverekedtek velük./ A cigányság rokonság nélkül veszélyes vidék, fogalmaz a kutató.

Kovai megfigyeléseit alátámasztja egy, Tiszabőre vonatkozó adat. Ez az alföldi falu híres és hírhedt: 95 %-ban cigányok lakják, a jövedelmek alapján 2009-2011 között három évig őket nyilvánították az ország legszegényebb falujának, ugyanakkor a  cigányvezetőség 315 millió forintot lopott el, a bűnözés százas nagyságrendű, a legabszurdabb lopás: tűzoltás közben a tűzoltó autóról ellopták a habsugárcsövet, stb. A falu lakossága körülbelül  kétezer és kétezerkétszáz  közé tehető a századfordulótól számítva. 2011-ben népességösszeírás történt. Magyarország közigazgatási helynévkönyve szerint a nyilvántartott népesség 1983. Az összeírt, jelenlévő népesség száma 3150. Megjegyzést tettek hozzá: „a népességösszeíró biztosok a nyilvántartott népességnek több mint másfélszeresét találták a faluban”.  /Külön érdekesség, hogy csak 41 % vallotta magát cigánynak./  Mit jelent a többlet? Azt, hogy a családok továbbra is vándorolnak, rokonoknál élnek rövidebb-hosszabb ideig.  Megvan rá az okuk. Menekülnek a hitelezők elől, menekülnek az összeveszett rokonok egymás bosszúja elől, fiatalok az idősek elől, stb. A szegénység ebben a konstellációban nem taszít. Sőt előny: ebbe a nyomorba biztosan nem jön utánuk senki.

Kovai megfogalmazza  az összetartozás-összetartás mibenlétét. A legtöbb tudományos kutató a cigányközösség fogalmat használja, különösen egy telepre, egy törzsre vagy nemzettségre vonatkozóan. Kovai szerint „a cigányság nem közösség, hanem morális létezés, megfelelő viselkedési forma és életmód.”Performatív, folytatja, amit újra és újra létre kell hozni. Vagyis idomul, alkalmazkodik a változó viszonyokhoz. Én teszem hozzá: ezért maradhatnak fenn és alakulhatnak újabb telepek. Egyik helyen ledózerolják a viskókat, szétszórják a családokat, másik helyen – egy erősebb egyéniséghez kapcsolódva – újra egymás közelében telepednek meg. És Kovai hozzáteszi: az újra létrehozás a nemiségen keresztül történik. Vagyis: a rokonság, az unokatestvérek, féltestvérek ismerik egymást, a vérszerinti közeli származás a legerősebb, csak egymásban bíznak. Ezért a belterjes szexuális élet, a házasodás és utódnemzés természetes. Végülis Glonczi is erről beszélt, csak finom kontextusban. Én teszem hozzá: ezért nem ismerik a hűtlenség fogalmát, mert önmagukhoz hűek. Morális létezésben élnek, ahogy Kovai fogalmaz.

*

Férj-feleség viszonya ill. férfi és nő viszonya

Azt tudjuk kiolvasni a számtalan kutató tényanyagából, hogy a nő alárendelt viszonyban él a férfihoz képest. Még pontosabb a megfogalmazás, ha úgy írjuk: a férfihoz képest a nő alárendelt szerepben él. És ez nem csupán a házasságra értendő. Egy spanyol antropológust, Aparna Rao-t többen idéznek, én Kovai nyomán: „Gyakorlatban a cigánynő alá van rendelve az apjának, a férjének, a fivéreinek…mint nőnemű lényt a társadalmában a férfiak a természeti területhez sorolják.”

Megmutatkozik ez abban is, ahogy a cigányok a női testet fogják fel: az alsó része tisztátalan, csak a felső része tiszta. Rao amerikai cigányokat hoz fel példának, de Stewart Harangoson, a Heves-megyei telepen ugyanezt részletezi. Az alsó és felső test keveredése szennyezettséget eredményez. S mivel a nem-cigányok  nem ügyelnek a különbségre, cselekedeteinkkel semmibe veszik – vesszük – a kettő közti határt, ezért tisztátalanok vagyunk.  A tisztátalanság a női nemhez társul, mozdulataik, viselkedésük által, ezért a nők alacsonyabb státuszban vannak politikában, döntéshozatalban is.    

 Kovai is írja gömbaljai tapasztalatait: a cigányok a nem-cigányokat tisztátlannak tekintik. De a cigánynő is tisztátalan. „A veszedelmes női viselkedés beszennyezi a cigányférfiakat”, erre példákat hoz, pl. a nő nem lép/het/ át a férfi ruhája fölött, nem mossa együtt a ruhát az inggel, stb. Viszont: „a nő nemcsak beszennyezi  a férfit, hanem felel annak tisztaságáért.” Kovai: „Férj és feleség egymás mellett fog” c. tanulmánya.

A női test tisztátalansága megmutatkozik a menstruációban és a szüléskor is. Előbbit Stewart szerint az általa ismert oláhcigányok szégyellik, a szüléskor pedig a test szennyeződik. Viszont a szemérmesség csak az alsó testre vonatkozik, felső testüket nem kell szégyellni, takarni, ezért szabad például nyilvános helyen is szoptatni. Mivel a fiúkat kis koruktól öntudatra tanítják, mire felnőnek, tudatában vannak: nekik mindent szabad, szándékukat még az anyjuk is elősegíti. /Stewart/. Azaz szabad a feleség mellett más nőhöz járni /nem úgy fogalmaznak, hogy megcsalják/,  szabad magyar nővel lefeküdni, sőt azt a telepre is gyakran visznek a férfiak, mert az mind kurva. /Például azért, mert kihívó ruhában jár és meztelenül szeretkezik/. Stewart szerint a cigánynők még az ágyban is ruhában tartózkodnak.  Azt, hogy minden magyar nő kurva, nemcsak a férfiak, de a cigánynők is vallják. Az oláhcigány férfiak számára egyetlen tabu van, romungróval, azaz magyar cigánynővel nem barátkozhat, nem lehet szexuális kapcsolata. Hogy ez gyűlölet vagy más, azt nem sikerült  megfejteni…  

Orsós Jakab leír egy alapmondatot Naca c. novellájában, emlékezzünk, Anna nénit kikötötték  a szekérhez és félholtra verték, hogy megtudják, ki vette el a szüzességét, mielőtt a férje megismerte volna! Mi ez, ha nem a tulajdonlás abszurd fokozata: már akkor a tulajdonom voltál, mielőtt megismertelek! Azt mondja az idős Naca: „A cigányasszonynak nem adta meg az isten azt a tehetséget, hogy a férjével egyenrangú legyen, mert a férjében a védelmezőt kellett tisztelnie.” Vagyis: a férj már azelőtt védeni akarta őt…?!

És hiába számtalan – nem-cigány – kutató, a történelmi léptékű kulcsot Lakatos Menyhértnél, az író cigánynál találtam meg, legalábbis úgy vélem. Azt írja a Füstös képekben: „A közösségnek egy értéke és tulajdona van: az asszony. Az asszony minden közösségben magántulajdon, csupán kezelésében és hasznosításában van eltérés.”/214.o./    Vagyis egy életre megszerzik, és attól kezdve azt tesznek vele a férfiak, amit akarnak. Kezelhetik úgy, hogy verik, munkára küldik, állandóan szülnie kell /jelen korunkban abból van a pénz/, stb. A regény cselekményének idejében koldulni küldték, gazdákhoz küldték alkalmi munkára, amiben az is benne volt, hogy lefeküdt a gazdával, vagy több férfival, esetleg vitte valamelyik lányát is, akkor több élelmet, pénzt kaptak. Ez lehet az alapja annak a gyakorlatnak, amit ma  látványosan tapasztalunk: a férfinak hatalma van a saját családjának nőtagjai fölött is, a felesége fölött is, és ha úgy tartja kedve, prostituáltként  hasznosíthatja, küldheti utcára, autóút mellé, kuplerájba, bárba, külföldre, egész Európát eláraszthatja, a nő engedelmeskedik. Mivel Glonczi Ernő szerint nem ismerik a hűség-hűtlenség fogalmát, ez a része sem játszik szerepet. 

Kriminalisztikából szerzett példa: egy családban felnövő két szép kislányt a bátyjai prostitúcióra szántak. Az engedelmességhez be kellett törni, megerőszakolták, megverték, megfélemlítették, és úgy küldték ki a világba dolgozni. A család férfitagjai bármit megtehettek vele. Ha ezt idegenek teszik, vér folyt volna.   

Érdekes, hogy cigánylányok nem jelentenek fel senkit – apjukat, nagybácsit, fivéreket – azért, mert tíz-tizennégy éves korukban megerőszakolta. Anyjuk sem jelenti fel, senki más.

*

Összetartás-összetartozás

 Glonczi Ernő felsorolja a hagyományos cigánycsaládok, ahogy ő írja: cigányközösségek szocializációs jellegzetességeit. Az ő sorrendjében írom: nagyfokú mozgásszabadság, függetlenség – bizonyos cselekvési függetlenség – mindenféle tiltás, büntetés, parancs hiánya – a vágyak, elképzelések viszonylag gyors kielégítése, a késleltetés elfogadásának hiánya – odaadó testvéri magatartás – az idősek tisztelete – a csoport normáinak betartása – erős érzelmi kötődés a csoporthoz – a serdülő fiúkat, lányokat kiemelt bánásmód, figyelem illeti meg.

Pontos felsorolásnak tűnik, ám tele van ellentmondással, és ez bizonyára nem a szerző hibája, hanem ilyen a cigány-családok  kohéziója. A nagyfokú mozgásszabadság és a csoportnormák betartása nehezen egyeztethető össze. Ezt érezhetjük abból, hogy a cselekvési függetlenség csak bizonyos mértékű! Egyértelmű viszont az a türelmetlenség, amit a „többségi társadalom”, vagyis a magyarok nap-mint-nap tapasztalnak, pontosítok, tapasztalhatunk, hogy végtelenül türelmetlenek, bárhol, bármikor, bármiről legyen szó. Elképzeléseiket azonnal valóra akarják váltani, semmiféle késleltetést nem tűrnek, és ez egyik oka annak, hogy gyakran összetűzésbe kerülnek a magyarokkal. Orvosi rendelőben, kórházban olyat még nem láttunk, hogy cigánycsalád türelemmel várjon a sorára: egy beteg gyerekkel, bárkivel tízen jönnek, hangosak, veszekednek, azonnal előre tolakodnak, és be is nyitnak az ajtón, be is akarnak menni mindnyájan, még a műtőbe is… Ez megtörténhet postán, vonaton, bármilyen járművön, a cigányfiatal ül, az öreg magyar áll, és még ki is nevetik… Pedig ez a jellemvonás sokat árt nekik.

A tiltás, büntetés parancs hiányát Glonczi nem társítja életkorhoz. Mi magyarok ezt úgy értelmezzük, ez a határtalan szabadság  akkor kerül összeütközésbe, amikor a gyerek először lép ki a család-rokonság óvó környezetéből. Az oroszlányi telepek lakóiról azt olvasom a városi tudósításban /több telepen kb. 2000-3000-en élnek/, hogy először az óvodában veszik észre ezt a magatartást.  Csupán ötvenen járnak óvodába, ennél sokkal több a három év alatti gyerek. Óvodába nem szívesen viszik a családok, a többnyire nagyon fiatal anyák. Az óvónők tudják az egyik okát:  a kicsik fürdetését a cigányanyák nem nézték jó szemmel, sőt tiltakoztak ellene. A tanulmány nem írja, én csak találgatok Stewart angol kutató alapján, bizonyára a mosakodás körüli számtalan megrögzött-kialakult hagyomány miatt /nem szabad sokat tisztálkodni, mert elgyöngíti a testet/. Mi ezt babonának mondjuk, ami persze sértés, azt jelenti, hogy nem tartjuk tiszteletben a cigány-hagyományokat. Csakhogy kialakulásuk ideje óta több évszázad telt el. Az óvodában minden gyereknek tisztának kell lenni,  egy se fertőzzön el másokat. Ennyi lenne a józanság alapja.   Amikor az óvónők el akartak menni a családokhoz, hogy elbeszélgessenek velük, nem engedték be őket.

Az óvónők persze ezek ellenére igyekeznek mindent megtudni a gyerek otthoni életéről. Mindent soha nem fognak/nem fogunk megtudni. Ők is azt tapasztalják, a külső-belső világ konfliktus korai oka: a gyerekekkel kicsi koruktól elnézőek, engedékenyek, otthon bármit megtehetnek. Mindenki neveli, anyja, apja /ha van/, testvérek, nagymamák, stb. Már amennyire a körülmények engedik /saját fekhelye pl. a gyerekek többségének nincs/. És az óvodában nem fogják leküzdeni a születésük előtti hátrányt: szülei közeli vagy távolabbi rokonok, pl. unokatestvérek, fiatal anyjuk cigarettázott, alkoholt ivott, rendszertelenül evett, amiatt a gyermekek egy része koraszülött…

Az alábbi jelentést bármelyik kutató írhatta, s írta is. Orosháza, Szentetornya.„Az első osztályba beültetett gyerekek többsége sem testileg, sem értelmileg nem érett meg az iskolára. A testi fejletlenség oka az elégtelen, egyoldalú táplálkozás. Szervezet gyönge, a betegségekkel szemben nem ellenálló, sokáig húz-von magában egy megfázást is. A putri világban nem tárul ki előtte sokrétű, érdekes világ. A lakásban nincs asztal, szék, abrosz, villanykörte, tányér, fogkefe, meséskönyv. Csak az őt körülvevő tárgyakat, dolgokat és az azokat jelölő szavakat ismeri…Az iskolában az  első nap hátrányba kerülnek a valóságos hatévesek mellett.” /Siklós László/

A buddhista gimnázium tanulmánya – ugrándozik a múltban és a jelenben – múlt időbe teszi: „A gyerek nevelése is sajátos volt. Nem volt jellemző a célratörő, következetes nevelés. A gyerekkel való bánásmódot a szülők hangulata, gondja, létbizonytalansága határozta meg.” Nos, ha ez megváltozott, mikor, hogyan, minek a hatására? A fiatal kutatók nem teszik múlt időbe ezt a nevelési módszert!

Hozzájutottam egy tanulmányhoz, címe „Családi szocializáció a romák körében”, 2012-es dátummal, készítője Humán Contakt fedőnév, s valószínűleg országgyűlési bizottság részére készült, www. parlament.hu/biz39 jelzéssel.

A gyermeknevelés témakörben értékes információkhoz jutok.

Azt írják, hogy a hagyományos cigánycsaládok jelenlétét kimutatni nehéz. Náluk is van nukleáris család, és van „módosított kiterjedt család”, ebben benne vannak a nagyszülők, testvérek, sőt az elvált vagy meghalt szülők gyerekei is, mivel újraházasodással befogadják az összes gyereket. Az irat hivatkozik Stewart kutatásaira /bár az egy adott telep oláh-cigányainak szokásairól szól/ és hivatkozik Fiáth Titanilla, Forray, Hegedűs, Oppelt kutatásaira, akik már tágabb csoportokról szólnak /nemzetség, törzs/. Eszerint „a  roma családok időérzéke más, mint a többségi társadalomé: nincs szigorú napirend, nincs rögzített időpontja az étkezéseknek, az élet ritmusa az igényekhez igazodik.”  A szabad nevelési elvek korlátozzák a késleltetés valamint önkontrol elveinek kifejlődését /szerzők ebben látják az iskolai sikertelenség egyik okát/, otthon nincs fegyelmezés, büntetés, így ezt a modellt követi a gyerek a kinti világban; van viszont érzelem- és érintésdús kommunikáció. A családok túlélésre készítik fel a gyereket /másutt olvasom, ez azt jelenti, hogy nem a teljesítmény fontos/. Az idő fogalma nem kiszámítható, nem rendezett, márpedig az iskola rendet és időbeosztást ír elő. A nevelést az egész család végzi, azaz több generáció /ez megegyezik Kovai Cecilia leírásaival/. A nevelés középpontjában a lányok állnak, őket a nők nevelik modell szerint, a férfi neveli a lányokat egyforma stílusban, „érzelmileg és tultabuizált stilusban”. /Gondolom ez a hagyományokra, azok tiszteletére és továbbélésére vonatkozik, némi kritikával./

Majd folytatja az iskolával. A cigányszülőknek az iskola idegen intézmény, mivel más a családi és iskolai nevelés lényege, megismétli: a gyereket semmi módon nem büntetik, csupán az otthoni modell követését várják el tőlük /azt pedig az anyatejjel szívja magába/. A megszerzett világkép aztán nem egyeztethető össze a „többségi társadaloméval.” Hozzáteszi: a külső befolyás, gondolom, az iskoláé csődöt szokott mondani.

S el nem hinném, hogy egy parlamenti bizottság elé kerülő anyag így kezdődjön, pedig így kezdődik: „A cigánycsaládokban zajló szocializáció folyamatairól aktuális ismeretekkel nem rendelkezünk.” „A cigánykutatások ritkán érintik a család, mint egység elemzését, 2009-ig átfogó, roma családok körében végzett család és szocializáció témáját középpontba állító komperatív vizsgálat nem készült.” És így fejezi be: semmilyen információnk nincs arról,  hogy a gyerekek milyen módon tanulnák meg a társadalmi normákat, értékeket, a kötelezettségek és jogok rendszerét. Megoldás az lenne, ha a szülők, fiatal anyák változnának…

Glonczi Ernő  megadja a választ, nem tudom, a 39-es bizottság olvasta-e? Én idézem.  A Ceferino-házban tartott előadásában elmondta a megoldást, fordítva: az iskolában a cigánycsalád otthoni normáit nem veszik figyelembe. Ott poroszos tanítás folyik. Ott a tekintélyelvűség uralkodik, alá-fölé rendelés. Ott számonkérnek, tiltanak, parancsot adnak, követelnek. „A család és az iskola komoly fegyelmet, az idő és a rend betartását, a szükségletek, vágyak kielégítésének késleltetését követeli meg.”

Van-e hát alapja a változásra várakozásnak?

Mellékszál. Azt érezhetjük bizonyos dolgokban, hogy kevesebbet tudunk róluk, mint Melanézia, Indonézia, Új-Zéland őslakóiról! Hiszen ki merne bemenni Olaszliszka, Zámoly, Tiszabő, Gyöngyöspata, Taktaszada, Taktaharkány, Oroszlány, Miskolc-Avas, Ópályi, stb. cigánytelepeire? Kik azok a legjobb szándékú, elfogulatlan  kutatók, akik mernék feltenni a kérdéseiket, akik megfigyeléseiket ott helyben lejegyeznék? És eljövet a falu nevével megjelenne nyilvánosan, nyomtatásban?

*

 

 

 

 

El kell temetni…

Balog Mihály, a legszegényebb cigányemberek egyike el akarja temetni feleségét. Szabolcs-Szatmárban vagyunk a múlt század talán hatvanas éveiben. Az ember a fővárosban dolgozik, hétvégeken jár haza fekete vonattal. Az asszony otthonukban élt és halt meg. Az embernek semmi pénze nincs. Nyomorult tudatilag is, életerőben is. Megkísérli a lehetetlent, koporsót, papot szerezni, sírt ásni, ásatni… Balázs József író /1944-1997/ Koportos című kisregényére már nem sokan emlékeznek, nem divat. Megjelenésekor, 1976-ban  szégyellték és dicsérték, majd igyekeztek elfelejteni.

Mennyivel érdekesebb, látványosabb a gazdag cigányember temetése Körösladányban, Kétegyházán, Szarvason, Rákospalotán, akárhol! Milyen látványos   a színesfém-kereskedőé, a színtelenfém-kereskedőé, aki milliárdos volt és mégis meghalt, de nem akárhogyan temetjük: lezárjuk az országutat a menet előtt, négylovas hintóval, zenekarral, az útra előtte kedvenc italát whiskyt locsolunk, a temetőben már készen várja a lakás…Igen, a föld alá építettünk neki berendezett lakást, kifestett falakkal, szőnyeggel, ággyal, a sarokban fotel, ha kedve van felülni, tükör, ha fel akar kelni fésülködni, kedvenc tárgyaival babrálni, étel ha megéhezik, televízió, ha szórakozni akar és a telefonja feltöltve, ha beszélgetni óhajt a családjával.

Aki ezt a magatartást komolyan veszi, az bizonyára elnyeri az etnikum megbecsülését, és a politikusokét is. Aki nem, az majdnem rasszista. Úgy fogalmaz Szuhay Péter etnográfus, hogy a magyarok enyhe gúnnyal írnak az örökös lakásról. A gúny mellett még értetlenség is lehet.

A valóság e két példa közt van, de inkább közelebb Balog Mihályhoz.

Daróczi Ágnes /cigány előadó, újságíró, élete során sok cigányszervezet tagja, vezetője, stb./ többször megfogalmazta, hogy a cigányok szokásvilága, hagyományai, kultúrája egy fogalom, sőt egységes fogalom akkor is, ha a különböző nemzetségű cigányoknál más-más szokások vannak.

Daróczinak ellentmond Erdős Kamill néprajzkutató /1924-1962/, aki szerint a cigányok kasztrendszerben élnek, ennek legfelső fokán a lovárik /oláhok/, legalul a beások helyezkednek el. Ezt mások is megerősítik. Még a nyilvánvaló halotti szokások is különbözőek, márpedig ez az egyik meghatározó hagyomány. Ez esetben egységes szokás-rendszerről nem beszélhetünk. Mint ahogy egységes indiai népről butaság lenne  fogalmazni, írni. /Ahány kaszt, állam, népcsoport, vallás, nyelv /nem nyelvjárás!/, stb., mind más kultúra, viselkedés, életforma, temperamentum.

Lehet, hogy az én tudásom hiányos, és nem vagyok szorgalmas, de írott forrást nem találtam arra nézve, hogyan temetkeztek a 17-18-19. században az akkori oláh- kárpáti-, beás-cigányok,  az akkori Romániában /Havasalföldön/ élő rabszolgák, az akkor még nagy számban vándorló törzsek, nemzetségek stb., mekkora temetést tartottak, ha útközben a szekéren vagy átmeneti táborukban meghalt valamelyik családtag, különösen férfi /akinek méltó temetést kell rendezni/, és milyet, akiknek csak annyi tulajdonuk volt, amennyi a szekéren elfért.

Egyáltalán hova temetkeztek? Hova a helyben lakók? Régebbi korok temetői hazánkban vallásfelekezetek szerint elkülönültek. A mi falunkban pl. volt katolikus, református és zsidó temető. Egymás mellett, de kerítéssel elválasztva. Egyházi közreműködés nélkül csak az öngyilkosokat hantolták el, mégpedig kívül az árokpartra. A szegényeket a legtávolabbi sarokba. De a családnak nyilatkoznia kellett és bizonyítani,  milyen vallású volt az elhunyt. A helyben lakók általában azt a vallást követték, amelyik helyben uralkodott. A folyton úton lévő vándorokat vajon befogadta a legközelebbi falu, város temetője? Vagy elhantolták a határban, erdőben, folyóparton, ahol érte őket az esemény? És milyen szertartás szerint? Nyilván, ami hagyományozódott,  ezt Erdős Kamill és Kalányosné László Julianna szépen, részletesen leírja. Az utolsó nyolcvan-száz év szokásait ismerjük.

Annyit sejtek, a különböző etnikai csoportok régebb óta különböző szokások szerint temetkeztek. Erdős Kamill részletesen eligazít a huszadik század közepén lévő, addig fennmaradt rituáléról. Kezdve a halottjóslással /mikor következik be/ – a halál bekövetkeztét – a koporsóba tételt – a virrasztást – a temetőbe menetelt – a pomanát  /leginkább halotti tornak mondhatjuk/, a gyász-szertartást – a halott-tisztelet formáját, stb. A halott szellemétől való félelmet, a viselkedést, s amit mi kívülállók másnak nevezzük. De ez a leírás csak egy-két csoportra vonatkozott. Hisz másképp zajlott le a gazdag muzsikusoknál, a lókereskedőknél, a rézműveseknél, a szegény beásoknál, egy-egy országrészben is.

Egészen mást ír Stewart angol kutató a harangosi /kitalált név/  oláhcigány-telep szokásairól. Ez sem általánosítható.

Kalányosné László Julianna öcsényi beás cigányok halottakhoz kapcsolódó szokásairól ír. Náluk szigorú szabályok voltak /vannak?/ pl. abban is, hogy ki lehet sírásó. Közvetlen családtag nem, és fiatal sem. A tehetősebb család sírját téglával kirakják, bevakolják, meszelik, amikor elindul a menet, egy vödör vizet öntenek utána, a vödröt otthagyják, melléje tesznek bort, pálinkát, dohányt, pipát, a kalapját, a cipőjét, a koporsó fölé deszkázatot emelnek, hogy a föld ne nyomja, amikor betemetik, először morzsolt földet szórnak, hogy ne zuhogjon. És ha a szellem vissza akar jönni, nyitogatja éjjel az ajtót, védekeznek ellene: rongyba sót kötnek, a kilincsre akasztják hat hétre, s ha mégis mozdul a kilincs, megjelent a halott szelleme. Nem hiszem, hogy ezeket a hiedelmeket kigúnyolja a magyar nép. Talán mosolyog rajtuk.

Sulinet fedőnevű tanulmány rézműves cigányok temetési szokásairól ír. A gyász hat hete alatt a férfiak nem borotválkoznak, nem nyírnak hajat,  nem vesznek magukra tiszta ruhát, ez utóbbi egyértelmű: nem is mosakodnak. A tiszta embert ugyanis magával viszi a halott. Talán ezzel a példával lehet érzékeltetni, mi módon ütközik a 20-21. század valósága az előző századok hagyományaival. Ha nem mosakodik, nem vesz fel tiszta ruhát, hogy száll járműre, hogy megy iskolába a gyerek, hogy megy vásárolni boltba a felnőtt, és – ha van munkahelye – hogy megy dolgozni?  Ha a gyászoló asszony vagy férfi megbetegszik, hogy megy orvoshoz, kórházba? Meg kell-e értenie az orvosnak, neki még három-négy hétig nem szabad fürdeni,  tiszta alsóneműt, felsőruhát  felvenni, borotválkozni, hajat vágni és mosni?

Minden kutató hozzáad valamit, mivel mások voltak az oláhok, a beások szokásai. Az oláhcigányok otthon ravataloztak, három nap három éjjel virrasztottak, ettek-ittak, – s mivel énekelniök tilos, ezért másokat kértek meg rá, gondolom, magyar siratóasszonyokat. A beások féltek a halottaikról, ezért nem otthon ravataloztak. Majd a KÖJÁL megtiltotta a háznál tartani…

Choli Daróczi József egyenesen rajong a szertartásokért és a berendezett kriptákért, szinte apoteózis-szerűnek tartja: így marad fenn /vagyis lent/ évszázadokig a cigányok kultúrája.

Szuhay Péter fontos mondatát idézem: „a temetésben érhető tetten a sajátos cigánykultúra lényege.” Másutt pedig: a temetési szokások is változnak az utóbbi időben…

Változnak, valóban. Olvasom a tárgyszerű beszámolókat a már említett színesfémgyűjtő és más gazdag cigányok  temetéséről, nézem a számtalan közreadott fényképet. Nem megkerülhető a kérdés:  hány száz éve lehet hagyomány, hogy a temetőben földalatti lakást rendeznek-rendezzenek be az elhunytaknak? Hozzak példát történelmünk nagyjairól? Hozzak európai példákat? Kripta, igen. Már akinek. De kripta mint berendezett lakás?! Mennyiben lehet hagyomány a tükör, a televízió, a telefon?  És ha nem hagyomány, akkor micsoda?

Itt bizony ütköznek a korok, kultúrák, hitek. Egyetlen temetésen belül kellene egyeznie a valódi hagyományoknak a vallási hovatartozással illetve a sajátos hitvilágukkal, az ANTSZ előírásaival /otthon, lakásban már nem virrasztunk három nap három éjjel/, a negyedik szempont pedig a család-rokonság anyagi helyzete. E négy föltétel nem mindig a legszerencsésebben jön össze.

 

 

Az uzsora is összetart

Eljutottam a negyedik  föltételhez, a pénzhez, inkább pénztelenséghez. Mivel a fényűző-pompás temetések szerintem kis százalékban jönnek létre. A többségnek gondja van ezzel a – többnyire váratlan – tragédiával.

Durst Judit írja Láposról, a rejtjeles faluról: meghalt egy 37 éves cigányférfi, hét gyereke, három unokája, szerették volna méltón eltemetni, pénze nem volt az özvegynek. A romák összedobták. Szinte minden család adott ezer forintot a következő havi segélyből. Ha jól értem, a jelen-haviból már nem volt nekik, vagyis kölcsönt vehettek fel rá.

Ez a falu rendkívül szegény, 80 százalék a munkanélküliség. A havi jövedelmük sosem elég, ezért kölcsönökből élnek, amit úgy hívnak: kamatos pénz. Kölcsönt ad – vagy adott – a helyi takarékszövetkezet, egy családnak 150-300 ezer forintot két évre, 30 százalékos kamatra. Feltétele, hogy ő vezeti a számlát a jövedelmekről, elsősorban a családi pótlékról. A hitelhez kezes kellett, csakhogy mára elfogytak, mindenki kezese valakinek. A kezesek is eladósodtak…

Másik hitelforrás egy bank és biztosító, a nevét nem merem leírni, mert megtámadhat, ügynökei segítik létrehozni az ügyletet, ezek Durst Judit leírása szerint a környék védőnői. Akik még aznap házhoz viszik a kért összeget. A bank  bonyolultan számolja a kamatot, az alap 30 százalék. Nos, megismétlem, a kutató így tapasztalta, de a pénzintézet még azon íráson belül tiltakozott, a védőnők nem ügynökök, a hitelezés törvényes, és ők csak segítenek… /Magyar Narancs  2014 szeptember 8./

Harmadik pénzforrás: a helyi kocsmáros volt az uzsorás /meghalt/, ő 50 százalék kamatot számított fel, behajtója a Báró nevű cigányember volt, őt tanította be. Kézenfekvő, hogy halála után a Báró lépett a helyébe, aki rokonságának csak 20 százalékra ad, másoknak 70 százalékra kölcsönt. Durst szerint a környező falvakban elkérnek 70-100 százalékot is, mivel nagy a rizikó, be tudják-e hajtani? A kutató ezeket csak közvetett forrásból tudta meg, hiába járt évekig a faluba, erről nyíltan senki nem beszélt, sőt tagadtak. „Van korrekt kamatos és dögös kamatos. A dögösek szóba se állnának egy kutatóval, veszélyes lenne az ő üzleteiket megbolygatni.” Feljelentést nem tesznek ellene, nem is mernek, és úgy érezik, az illető segít rajtuk.

Miért írok erről a temetés-fejezetben? Mert gondoljuk tovább: Láposon – és még mennyi faluban – meghal a következő családban valaki, miből fogja eltemetni? Ha az önkormányzat  részben vállalja, akarja és tudja is! könnyebb a helyzet. A többiek kamatos pénzből temetnek.  Hitelt vesz fel a család az ottani Bárótól, cigány-uzsorástól, saját vérétől, rokonságából, vagy ahogy mondják: testvérétől. Choli, Glonczi és sok-sok értelmiségi mondja, nekünk minden cigány testvérünk. Milyen testvér?

Abban biztosak lehetünk, hogy a szegény családok nem vettek fel hitelt a temetésre nyolcvan-száz éve, vagy még régebben, mert nem volt kitől és nem mire.

*

Ópályi Mátészalka és Vásárosnamény közt fekszik, a század végén 3130 lakosa volt, ebből akkor 730 cigány. Érdemes megismerkednünk velük. Messze földön hírhedtek a korabeli híradások szerint, magyar szemmel és jogi értelemben erőszakosak, kilencvenig a fekete vonat kötekedő utasai, és  Mátészalkán meghatározó táborozók. Amikor én láttam őket /három évig laktam a városban/,  járták az utcákat, az óriás-kukákban kutattak családok gyerekekkel, öregek magukban, nők, férfiak, vedlett kosarakkal, piszkos szatyrokkal vagy zsákkal a hátukon, drága edzőcipőben az egyik, novemberben mezítláb a másik, sőt gyerekek is. Amint megtudtam, pályázaton nyert a falu egy szervezettől: minden gyereknek új Adidas-edzőcipőt és mackó alsó-felsőt osztottak. Rövid időn belül a gyerekek újból mezítláb vagy rossz cipőben jártak. Szüleik eladták a piacon, helyben bevásároltak italból, szivarból. Amelyik cipőt nem adták el, hordták, de nagyon sáros lett, eldobták. Néhány napig energiatakarékos izzókat árultak. Sokat. Híre ment, odaküldtek egy nyomozót. Darabja boltban 2400 forint, adták ötszázért. Honnan van ennyi maguknak? Kaptuk az önkormányzattól, hogy takarékoskodjunk az árammal, de már úgyis kivették a villanyunkat… Az önkormányzat pályázaton nyerte, segíteni akart.

Mátészalkáról ott élő párommal gyakran utaztunk vonattal Naményba, mentek haza a cigányok is. A szalkai állomáson a családok rengeteg csomaggal vártak, nők szivaroztak, gyerekek rágóztak, itták a kólát, a cukros lé folyt a padlóra, majd betolták a Záhonyba induló vonatot, mindenki egyszerre akart felszállni, dobálták a csomagokat, némelyik szétszakadt, összekapkodták a naggyát, a többi maradt a kövön. Volt aki vegyesen, más szelektálva gyűjtött az óriás tartályokból, mosatlan fémedény ételmaradékkal a negyven fokos melegben bűzlött, dinnyehéj, lyukas lábas, száraz kenyér, üres üveg, törött szék, villanybúra, újságok, seprűcsonk, üres flakonok, elromlott játékok, ruhanemű, télikabát… A felnőttek isznak, veszekednek, a gyerekek sáros lábbal ugrálnak az üléseken, nekivetődnek az ajtóknak, utazik velünk egy magyar lány, egy kisfiú piszkos kézzel beletúr a hajába és vihogva elrohan. Első állomás Ópályi, felsóhajtunk örömünkben, hogy egy gyerek se esett ki menetközben, a kalauz felsóhajt, és nem tesz meg jegyzést arról, hogy a többség jegy nélkül utazott, már tudja, nem szabad szólni, mert úgyse fizetnek, viszont senki nem mossa le róla, hogy rasszista… Még be se léptem a telepre.

Aztán beléptem. A Nyíl utcában és a Dankó utcában laknak, szabályosan parcellázott telkeken állnak a házak. Lent szilárd burkolat, fent villanyvezeték. Vakolt falak, csinos porták, kerítés mellett csupasz téglából, toldozott tető, korhadó ablak-ajtó, derékig érő gaz, pedig nem régi az épület. Egymás mellett három épülő ház, vele szemben  négy lerombolt, amire putrit eszkábáltak. Rothadás és teremtés egyszerre.

Az önkormányzat parcellázott itt telkeket 35-40 ezer forintért /1990-es évek/,  a családok szocpol-kedvezményt kaptak az építkezésre, amiből a helybeli cigány építési-vállalkozó felépítette  téglából, cseréptetővel a takaros kis házakat. Máté Béla az építőiparban dolgozott, ott szerzett tapasztalatot, és nem fordított hátat származásának, köztük maradt. Ő mondja: „Én kulcsátadással felépítem a cigányok házát 2,2 millióért, amiben minden benne van. És visszaadok két-háromszázezer forintot, bútorozzák be. Mindenkinek visszaadtam. Van aki csakugyan bútort vesz rajta. Olyan is volt, reggel odaadtam a pénzt, délutánra egy fillérje se volt, vettek hízót, amit a rokonokkal megettek, vettek ruhát, magnót, videót, kerékpárt, cipőt.”

Máté Béla kalauzol és véd bennünket. Most olyan családnak épít, ahol négy gyerek van állami gondozásban. A ház 3,6 millióba kerül, kapnak szocpolra 2,2 milliót. Az engedélyezéshez fel kellett mutatni a hiányzó 1,4 milliót. „Felmutatták” mondja a vállalkozó, ami azt is jelentheti, hogy egy napra kölcsönkértek, és az se biztos, hogy a gyerekeket kiveszik az állami gondozásból. Mi lesz akkor? Amikor félkész lesz  2,2 millióért, eladják, persze áron alul… És újból viskóban, kalyibában élnek: valamelyik rokon házához ragasztják. A tulajdonviszonyok itt nem fontosak.

A két utcából közök nyílnak, egyik lefele megy, mocsaras részre, másik dombra. Látható, egykori betonalapú ház előtt állunk. Rajta földkunyhó áll, inkább rogyadozik. Jöttünkre megrebben az ajtóul szolgáló pokróc, és vonulnak  kifelé felnőttek, férfiak, nők gyerekek. Mennyien laknak itt, kérdem. Tizenhatan. A tulajdonos  a matriarchátus feje válaszol kérdésemre. Keveri a cigány-magyar szavakat, hadar. Kísérőm magyaráz: itt a közelben épített házat szocpolból a család, ahonnan elmenekültek, mert megverte őket az egyik lányának a családja, mivel a lánya elhagyta a férjét. De ezt azonnal cáfolja valaki, a fülembe súgva: eladták a házukat annak a családnak, persze elzavarta őket. Az önkormányzat újabb telket adott, más családtag nevére, ezt ahol állunk. Újabb gyerekekre megkapták a szocpolt, kezdtek építkezni. Majd – érthetően mondja a matriarcha – kivettük az anyag árát, mert kellett a pénz. Vagyis eladták a téglát, cserepet, cementet, sódert egy nem-cigánynak, aki messziről jött és fizetett. Majd a betonalap mellé a földbe gödröt ástak, mert úgy melegebb, négy sarokra cölöpöt vertek, itt saroglyának mondják, két cölöp közt lécekből gallyakból, sárral tapasztva felhúzták ezt a kunyhót, tetejére pléheket raktak. A Beregben patics a neve, itt mereglyének mondják. Öt nap alatt készült el. Ablaka, kéménye nincs. Főzni lehet benne, de fűteni nem.

A következő közben szintén házhely, a puszta alapon föld, homok, szemét. Itt háromszobás lakás állt, csempézett fürdőszobával, mondja a vállalkozó, ő építette, eladták 250 ezer forintért. Most kalyibában laknak valahol.

Jelenleg is bontanak egy felépült házat, ezt már az önkormányzat tisztviselője mondja, jelentették nekik. Kimentek rendőrökkel, felszólították, hagyják abba, mivel nincs bontási engedélyük. Aki megvette az anyagot, idegen, gyorsan elbujt. Valaki mondta, ötvenezer forintot ad az anyagért. Van négy gyerek. Fedél nélkül valószínűleg állami gondozásba kell venni, hacsak nem vállalja valamelyik rokon, ahol már laknak tízen-tizenöten…

 A vállalkozó rész-számlát ad az elvégzett munkáról, bemutatja, a tulajdonos akkor kapja meg a következő összeget. És ekkor egy család nem fejezte be az építést, sőt az elkészült házat: falakat, padlást, tetőt eladta. Miért? Mert két gyerekük meghalt gombamérgezésben, és méltón el kellett temetni. Másik családban az idős nagyapa halt meg, a férfiaknak különösen méltó temetés jár, eladták a kész házukat, mert a szertartás része a halotti tor, a telep fele rokonság, mindenkit meg kell vendégelni.

A vállalkozó nem tudja, mennyi házat épített. Persze, előtte is voltak már téglaépületek, a nyolcvanas években sok családnak tellett rá, ahol a férfiak városban dolgoztak, építőiparban, és nem itták el a jövedelmüket, nem lopták el tőlük éjjel a fekete vonaton, vagy a taxiban, ahova merevrészegen beültek Mátészalkán, vigye őket haza, nos, azok fel tudtak építeni egy szerényebb téglaházat, cseréptetővel… De azt tudja Máté Béla, hogy az általa épített házakból tizennégyet félkészen, vagy teljes készen lebontottak és elkótyavetyélték. Ebből többet azért, hogy hagyományaik szerint tudják eltemetni halottaikat.

Nem mindenki adja el a házát a temetés megrendezésére. Van, aki csak kölcsönt vesz fel, természetesen uzsorakamatra.

És nem mindenki temetésre veszi fel a pénzt. Öt-hat gyerekből valamelyik megbetegszik, kórházba kerül. Tudják, hogy az orvosok egy része – mennyi? – elvárja a cigányoktól is, adjanak hálapénzt. Ami persze nem hála, különösen ha előre vagy közben kell fizetni. A család csak úgy tudja a zsebbe dugni, ha kölcsönt vesz fel. És nem is mindig betegségről van szó. A szülész-nőgyógyászok érzékeny emberek. Tudják, hogy a cigánynők különösen remegnek a gyerekért, egészségesen jöjjön a világra. Valamikor természetes módon szültek, a putri földjére, szalmára pottyant a gyerek, ma már kórházba mennek. A doktor úr segít.

/Kitérő. Ültem egy kórház nőgyógyászat-szülészeti folyosóján, és mit láttam? Nyílt a liftajtó, kilépett belőle a főorvos úr, kezében három nagy és nehéz szatyorral, utána jött egy cigányember, csomag nélkül, és utána egy várandós cigányasszony, négy másik nővel…Az orvos, aki ennyire megalázkodik és kiszolgálja a betegét, az megszolgál a háláért. Hogy miből teremti elő a család, nem érdekli. Lehet, hogy hamarosan nem lesz a fejük fölött tető. Az is lehet, gazdagok./

Trükközik az önkormányzat és trükközik az uzsorás is. Egyszerre. Egyik ki akarja játszani a másikat, a hivatal a nyomorultak javára, de nem mindig sikerül. Maradjunk Ópályiban. A családi pótlékon és más juttatáson kívül az önkormányzat is segít, segélyen kívül például   gyermekvédelmi támogatást ad. Döntést hoztak arról, hogy ez utóbbit utalványban adják-kapják, és a napközi-otthoni étkezést levonják belőle, ez reggelit és ebédet jelent. Így egész biztosan eszik kétszer a gyerek. Tiltakozást néhány szülő jelentett be: azt a moslékot, amit ott adnak, nem eszi meg a gyerekem /főzelék/.  Ezt az utalványt a szülők egy része eladta féláron az uzsorásnak, aki a kisebbségi önkormányzat elnöke /volt/, nevezzük Kékdzsekis nőnek. Ő bement a szociális boltba, amit direkt a szegényeknek működtet a falu, ott bevásárolt élelmiszerből, és később, jó pénzért eladta…Ebből okulva névreszólóan állították ki. A Kékdzsekis, mint képviselő feljelentette a boltot azzal, hogy megalázzák a cigányságot és még drágán is árulnak. Hogyne, többé nem tudta megvenni féláron.

Jártam a szociális boltban, amiben egyetlen vásárló nem volt. Vezetője elmondja: alkoholos italt egyáltalán nem tartanak, élelmiszerből mindent, ami szokásos. A vállalat kisebb haszonkulccsal számol, diszkontáron, egyszerűbb a berendezés, a falu sem nyerészkedik a helyiségen. Amikor fizetik a családi pótlékot, adják az élelmiszerutalványt, azonnal megrohanják őket a családok, és még aznap elköltik az egész hónapra kapott lehetőséget. Annyian jönnek, hogy rendőrt kell odaállítani, ne verekedjenek össze. Kb. tíz család tartalékol. A Kékdzsekis nő mindent elkövet, hogy zárják be a boltot, feljelentette őket az országos cigányönkormányzatnál, rendőrségen, stb. Egyelőre sikertelenül.

Másutt viszont sikerrel jár.

A kilencvenes évek végén még sokan éltek azok közül, akik évtizedekig dolgoztak állami cégnél: építőipar, bánya, nők betanított munkán, konyhán, takarítók, stb. Ők kaptak nyugdíjat.  Ha érdekel az életük, a posta elé menjek a kifizetés napján, mondja egy cigányasszony, azt látni kell… Miért a posta elé? Mert ott fizetnek. Miért nem viszi házhoz a levélkihordó? Mert senki nem garantálja az életét! Nem mer bemenni a lakásokba, annyi pénzzel…Meg is verték egyszer, mert nem akarta kiadni a gyest Jónás Zsuzsinak. Jónás Zsuzsi van a telepen három…

Kora reggel érkezem a posta elé, magnóval, fényképezőgéppel, és már álldogálnak a bejárati ajtónál. Kedélyesen beszélgetünk, gyerekek kérik, őket fényképezzem, több felnőtt örül, legalább megtudja a világ, hogy szedik el a pénzüket…Amikor már  harmincan is vannak,  megjelenik a Kékdzsekis cigánynő, hergeli ellenem a népet: kérdezzék, ki adott engedélyt fotózásra? Letegeznek, mit keresel itt, ki küldött, menj innen, majd keményebb szavak: összetöröm a gépet is, téged is, takarodjál. De hát az utca közterület, nem maguké. Falusiak csak néznek, senki nem kel védelmemre, pedig a polgármesternek jelentették a helyzetet, megállt az úton, figyelt, továbbhajtott. Jön Máté Béla, a segítőm. Mondom, lincselni akarnak. Válasz: maga tudja, hogy törvényes-e, amit csinál!

Az a szerencsém, hogy  a postáról már jönnek ki az elsők, akik megkapták a pénzüket, és az uzsorások azonnal rájuk szállnak, körbe veszik. Notesz, pénzestáska, indulatos szavak, szomorúság és kéjes öröm, veszekedés, ritkul a nép.

Az önkormányzatnál mindenről tudnak. Azt mondják, tehetetlenek. Ők is osztanak segélyt, havonta egyszer, kétmillió forintot két óra alatt, ide is egyszerre jönnek, rendőrt kell hívni. És a sor végén ott állnak az uzsorások, helyben elveszik a pénzüket. Jól ismerik a Kékdzsekis nőt, a kisebbségi önkormányzatban ő ragadta magához a hatalmat. Több pályázatot nyertek, amiből az egész cigányságnak kellett volna részesülni. A faluban négy család rokonsága él, csak a Kékdzsekis rokonsága kapott belőle.  Mivel összefogtak ellene, feloszlatták magukat. Most átmeneti állapot van. Nem átmeneti viszont az a néhány emeletes villa, hat-nyolc szobával, ami a telep bejáratánál pompázik: abban élnek az uzsorások. Onnan figyelnek, ellenőriznek, irányítanak.

Tiszanánáról olvasok tudósítást, Heves megyei község, a múlt század végén járunk. Azon ritka esetek egyike, amelyiknél tettenérték az ott élő cigány-uzsorásokat, ezért tudta és merte megírni a Népszabadság /1998 november 3./

Amelyik család megszorult, pénzt kért és kapott egy ott élő magánbankártól. X. a hónap elején ezer forintot kért pár napra, a következő hónapban nyolcezret kellett volna visszafizetni. Ha valaki egy napot késett, másnap a dupláját kérték tőle. Már azért is hitelt kellett kérni, hogy az előző tartozást visszafizessék. Aki nem tudott fizetni, megverték, karját törték. Egy ember a hitele miatt öngyilkosságot kísérelt meg. „Azt tudták az önkormányzatnál is, hogy néhány roma család zsarnokoskodik a többiek felett, hivatalosan azonban nem tettek ellenük feljelentést. A segélyért sorban álló romák közül senki nem mondta el: ki az, aki félelemben tartja a családját, ki veszi el a pár ezer forintjukat, alighogy kilépnek a községházáról.”  Egy család: férj, feleség, öt gyerek kölcsön fejében vesztette el a házát, amit szocpol-támogatásból építettek. „Nekünk kétszázötven ezret ígértek a házért, amit szocpol támogatásból építetünk, de ebből egy fillért se láttunk.” Az uzsorás elköltözette őket Besenyőtelekre, „állítólag százhúszezerért megvették nekünk ezt a házat – mutat maga mögé az egyszobás viskóra -, a maradékot azóta se adták oda.” Épített házukat az ingatlanszakértő egymillióra értékelte… „A rendőrségi vizsgálat szerint az is megtörtént, hogy a tartozás fejében egy család házát elbontották s eladták az építőanyagot.” Ugye ismerős?

Ezt a bűnbandát akkor kommandósok segítségével elfogták, nyolc személyt őrizetbe vettek, majd letartóztattak. Az ügynek tizenöt sértettje lett, de többen félelmükben eltitkolták, hogy áldozatok. Folytatását nem ismerem.

Taktaszadán és Taktaharkányban is működik az önkéntes bankárok szervezete, mégpedig kőkeményen. Ez is rendőri akció során derült ki. Egy harkányi ügyfél görgette maga előtt az adósságot, néhányezer forintból egymilliós tartozása lett, a fenyegetések hatására öngyilkosságot követett el. Ötgyermekes családapa volt. Szadán két öngyilkosság hozható összefüggésbe a behajtókkal. Amikor rendőrök le akartak tartóztatni  két gyanúsítottat, a rokonság és a hitelfelvevők kétszázan támadtak  a rendőrökre, a támadást csak ötven kommandós tudta megfékezni. Ez már háború. Nem csendes, alattomos, hanem nyílt harc a pénzért, a hatalomért: kinek a kezében van és meg tudja-e védeni? Megtudja.

A támadás után őrizetbe vették, majd letartóztatták azokat, akikre hirtelen elég bizonyítékot találtak, és felgöngyölítették üzletmenetüket. A kamatszámítás változó, ötven- és százszázalék közt mozgott, egy tízezer forintos kölcsönből fél év múlva ötszázezer forintos tartozás lett /rendőrségi közlés/. A banda levadászta a szocpol-támogatásokat, rávették a családot, építkezzen, majd ők lebonyolítják. Négy gyerek után egy családnak járt 4.6 millió forint, elkezdték az építkezést egy kétes bejegyzésű telken, húztak rá kalyibát, és a szerencsi önkormányzat illetékese kiadta rá a valótlan tartalmú hatósági bizonyítványt, a pénzből persze ő is részesült. Letartóztatták /rendőrségi közlés/. Több családot kényszerítettek, házára vegyen fel jelzálogkölcsönt, azt az uzsorások azonnal elvették tőle tartozás fejében. Ezek csak példák. Negyven ügyet sikerült felgöngyölíteni eddig.

Nem mindenki beszél. Sőt. A nyomozás során tapasztalták a rendőrök: „A sértettek közül csak nagyon kevesen fordulnak hozzájuk segítségért, a többségük ugyanis fél. A bántalmazásoktól, a család meghurcolásától, illetve ami igazán döbbenetes, attól, hogy legközelebb nem kap kölcsönt.”

„Sértettek és elkövetők a döntő többségükben egyaránt cigányok, részben mert a rendszert működtető közösségeik zártak, továbbá, mert köreikből sokkal kevésbé elérhető a jogi érdekvédelem, mint a többségi társadalom esetében.”

„Egy szűk kisebbség emberek sokaságát tartja valóságos rettegésben.”

„A sok gyermek után juttatott állami támogatás, valamint az uzsorázás problémája réges-régen összefonódott, hiszen a közös kasszából kifizetett pénzek nagy része a rászorulóktól egyenesen a hitelezőkhöz jut. Ahol készpénzben fizetik ki a segélyeket, ott uzsorások és sértetteik a mai napig együtt állnak sorba a pénzért.” /Magyar Nemzet 2008 július 19./

*

 

 

És elterjedt a fényképezés

Hogy életek a magyarok a 16. század elején, Dózsa György idejében? Hogy éltek a magyarok a százötven éves török uralom alatt az Alföldön? Mivel falvainkat lerombolták, földkunyhókban húzták meg magukat. Hogyan éltek a török kiűzése  után a Habsburgok alatt? A földművelő magyar népet embertelen körülmények közt tartották, a jobbágysors nem sokkal különbözött az előző századoktól. És a nagy magyar Alföldön, a Dunától keletre a Kárpátokig továbbra is földből, sárból épültek a házak, A jobbágyság élete folyamatos robot, nélkülözés, szenvedés volt.

Ezekről az évszázadokról nem maradtak fenn fényképek. Csak történelmi források, keserű emlékezések. Azokból tudjuk, állati sorban éltek. Hajnóczy József, Berzeviczy Gergely, Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Katona József: Bánk bán, például Tiborc panaszából. Micsoda fényképek készültek volna azokról a századokról! Ha már feltalálták volna.

Vajon nem lenne történelmietlen, ha tiltakozna mai politikus, főpap, jogvédő, civil egyesület, hogy milyen megalázó módon fényképezték a rongyos, sovány, sebhelyes arcú, ragyás, izzadt magyar parasztokat, amint a mezőn dolgoznak? Ahogyan mosdatlanul lefekszenek este kunyhóikba, szalmára, hiszen paplanos ágyuk nem volt.  És ha tiltakoznának, mi ellen? A szegénység, a betegségek, a járványok ellen, a harcmezőn elesettek s a háborúból hazatért végtagnélküli katonák látványa ellen?

Eszembe nem jutna ilyen történelmietlen kérdés, ha nem olvasnám 21. századi cigány-egyesületek vezetőinek felháborodott nyilatkozatait, milyen jogon fényképezik az 1870-es évektől kezdve a cigányokat, ahogy vándorolnak szekérrel, sátorral, erdőkben vagy erdők mellett földbevájt kunyhók körül mosogatnak, ruházatuk szegényes, nem ritkán félig meztelenek, hajuk kócos, csimbókokban lóg…a gyerekek meztelenek, az anyák félmeztelen szoptatnak…

Szuhay Péter néprajztudós írását, pontosabban válaszát olvasom az interneten azzal kapcsolatban, hogy 2005-ben rendeztek egy kiállítást a Millenárison a Néprajzi Múzeum munkatársai „Képek, cigányok, cigány-képek” címmel, és iszonyatos hévvel vádolták meg a rendezőket, sőt  utólag az egykori fotósokat is, amiért úgy ábrázolták a cigányokat, ahogy. Idézem: akaratuktól függetlenül fényképezik őket. Úgy látjuk őket, ahogy a nem-cigány fotós látja. Rajtuk kívül álló kulturális világ rájuk kényszerített akarata érvényesül. Nem pedofil és rasszista-e az a tárlat, ahol meztelen gyerekek, szegények jelentik az etnikus kultúrát. Amin magyarok mutatják meg a cigányok helyzetét!?

A támadók kérdéseket tettek fel: lehet-e cigányellenes egy fotókiállítás? Van-e joga a cigányságnak az arcához? Nem kellene-e adatvédelmi biztos állásfoglalása, hiszen személyiségi jogokat sértenek a képek. Megkérdezte tőlük valaki, hogy ők cigányok /gondolom a kérdés helyesen: annak vallják-e magukat/? És a megállapítás: állati sorban élőket állati módon mutatnak be. Kifogásolták, hogy egy fotón fiatalember mászik a dögkútba, hogy felhozza a ledobott dögöt.

S valóban elküldték feljelentésüket az adatvédelmi biztosnak, aki válaszolt /a  levelet nem idézem/, tény, hogy  nem talált adatvédelmi aggályt.

Egy cigány-értelmiségi „megvetéssel és undorral nézte” a 736 fotóból álló kiállítást, a rendezőket /akik néprajztudósok, etnográfusok/ cigányellenességgel vádolták, és még a fasiszta ideológia gyanúja is felmerült…

A néprajztudósok, rendezők igyekeztek megvédeni magukat, de már az megalázó, hogy védekezniük, magyarázkodniuk kell. Az elmúlt százötven év miatt!? Ez vicc lenne, ha nem lenne való.

A felvételeket készítők listája olvasható,  kivéve  régi, anonim archív-anyagokat. Vannak köztük cigányok által beküldöttek is,  a többi néprajzosok, hivatásos fotósok, fényképészek, és fotóművészek felvételei, köztük filmrendezők, elismert művészek képei. Egyetlen nevet sem írok le, de hogy többségükben elfogultak lennének és cigányellenesek, rasszisták, netán pedofilok és fasiszta-gyanúsak, nos, ez ellen kerestem nyilatkozatot, de nem találtam.

A tiltakozásoknak több sarkalatos pontja van, egyik, hogy számtalan fotón meztelen gyerekek láthatók. Kétségtelenül mindenütt cigánytelepen vagyunk, a régebbi felvételeken valahol Nagy-Magyarországon, a Kárpát-medencében, erdőszélen, táborban, ponyvás szekéren, amellett, vízparton, stb. A gyerekek életkora változó, van köztük néhány éves fiú, leányka és nagyobbak is.

Az elfogultságot úgy fogalmazták meg: miért pont őket fényképezték? Miért meztelenül?

Hát csak azért, mert így éltek, így jártak, játszottak, pancsoltak a vályogvető tó vizében, vagy patakparton, folyóparton. Azért így, mert nem volt ruhájuk. Sem alsóruha – fehérnemű, sem felső. Sem cipőjük. Egy átlagos cigánycsaládban volt hat-nyolc-tíz-tizenkét gyerek,  anyjuk otthon volt velük, apjuk – ha volt és erős, egészséges – szerzett valamilyen alkalmi munkát. Ennek bérét kenyérre, más élelemre költötte. Ennyi gyerekre nem tudott ruhát venni.

/Mint ahogy nem tudott elegendő ruhát, cipőt venni az akkori „többségi társadalom” számtalan állampolgára sem. Az 1800-as évek végétől a második világháború végéig bezárólag. Tessék olvasni Móra Ferencet, Tömörkényt, Kiss Lajos néprajztudós írásait./

Így aztán kora tavasztól késő őszig a gyerekek többnyire meztelenül jártak. Peremartoni Krisztina írja egy visszaemlékezésben: szülei Sárospatakra vitték iskolába, nagybátyja családjához, csak egyetlen utcától tiltották el, ahol cigányok éltek, a Bodrog-parton. Természetesen épp az izgatta, titokban odament, s mit látott? „Hullámkartonnal, műanyagdarabokkal fedett viskókat, a sárban a viskók közt szaladgáló, csillogó szemű meztelen gyerekekkel, temérdek kutyával, macskával és csirkével.”

De pucérkodtak azért is, mert a természeti népektől még örököltek annyit, hogy ezáltal szabadnak érezték magukat. Mint ahogy az afrikai, csendes-óceániai népek, egyáltalán a trópusokon élők a lehető legkevesebb ruhában jártak. A férfiak ágyékkötővel, vagy töktartóval, a nők minden nélkül. A természetes életérzés, a közösségek társadalmi rendje kizárta a manipulatív fogalmakat, mint például a modern-kori pedofília. Ezt a fogalmat utólag behozni a képbe?

A cigányvádlók úgy fogalmaztak: a fotókonrajtuk kívül álló kulturális világ rájuk kényszerített akarata érvényesül.

Hogyan képzelik, százötven évre visszamenően: ment az alkalmi fotós, az etnográfus a cigányvárosba, és kiadta a vezényszót, na gyerekek, tizenkét-tizennégy éves korig, tessék meztelenre vetkőzni, ruhátokat dugjátok el a putriba, mintha nem lenne, és gyertek, és szaladgáljatok körülöttem! Csalog Zsolt „Kilenc cigány” című dokumentum-irodalmában olvasom: „jött egy riporter, azt a rengeteg gyereket lefényképezte meztelenül, egyik mocskosabb volt, mint a másik”, mondja egy riportalanya /106. o./

A fotoriporterek, fotóművészek kivétel nélkül  szóltak volna a cigányasszonyoknak, fiataloknak és időseknek, gyorsan a purgyékat, vegyétek a karotokra, vessétek le a blúzokat, pendelyt és irány szoptatni! Mutassa a  mellét a tizenöt éves kislány-anya és az ötven éves banya, pipával a szájában, aszott mellén sovány csecsemőjével. Mindenki vesse le a cipőjét is! Nehogy maradjon egy is. Cuppogjon a sárban, hidegben a lábatok, aki fázik üljön a szekérre, kócoljátok össze csimbókos hajatokat!

Ugyanis ezt jelenti a cigányvédő-politikus vádja, hogy a fotósok, mint a kívül álló világ képviselői,  a cigányokra kényszerítették akaratukat. Nem a valóságra kattintották a gépet, hanem saját elképzelésükre.

A cigányszövetség képviselője talán kétségbe vonja azt, hogy a cigányság egyes csoportjai, elsősorban az oláhcigányok vándoroltak? A 19. században és a 20. elején szinte folyamatosan, ponyvával letakart szekereken, jó és rossz lovakkal, vásárokra jártak,  a lovakat  eladták, másikat vettek, erdők mellett táboroztak, hónapokig vagy tavasztól őszig ott éltek, ha nem volt víz a közelben, bizony nem mosdottak, fürödtek naponta, nem utazott velük fodrász, manikűrös, kozmetikus, nem volt mosógépük…Nem érzik az urak, hogy mennyire kifacsart elmével támadják a múltat?  A mai sikeres, milliomos  cigányvállalkozók, politikus urak elfelejtették volna saját történelmüket?

Lehetséges, hogy voltak beállított helyzetek. Lehet. De tömegesen nehezen elképzelhető. A cigányok ugyanis öntörvényűek /ezt tényként, semlegesen mondom/, nem engedik magukat, vagy csak alig, instruálni.

Mint ahogy nem kellett vetkőztetni az afrikai népek, törzsek lányait, asszonyait sem, zulukat,  Új-Guineában  pápuákat, stb. Maguktól jártak-éltek meztelenül Gaugin modelljei is.

1945 előtt nem voltak olyan jótékonysági szervezetek, akik ruhát, cipőt gyűjtöttek nekik, ugyanis ekkor még nem álltak bálaszámra  használt ruhák a „többségi társadalomnak” sem. A magyar nő és férfi sok évig hordott egyet. Addig, amíg tudta foltozni, javítani! Ha egyik gyerek kinőtte, felvette a kisebb. A ruhát is, a cipőt is. Falunkban a romungrók /helyben lakó magyar cigányok/ jártak házakhoz: a férfiak tapasztottak, pótolták vályoggal a kidőlt disznóólat, az asszonyok tippannal meszeltek, stb. A parasztok használt ruhát és ételt adtak érte. Amikor pedig sok tennivaló volt a határban, pl. betakarítás, a munkabíró férfiak napszámba jártak. Aratáskor nagyobb gazdák  cigánybandákat fogadtak fel /lásd Lakatos Menyhért/.

Kisgyerek voltam, a falu főutcáján laktunk, gyakran álltam a kapuban, szerettem beszélgetni az arra járó gyerekekkel és felnőttekkel. Egy forró nyári napon a telep felől jött egy gyönyörű arcú cigánylány, mezítláb, használt férfizakóban. Valamiért lehajolt, szétnyílt a kabát, meztelen volt alatta. Ezt kapta kölcsön valakitől egy órára.

Állati sorban élőket állati módon mutatnak be  fotók? Talán el kellene olvasniok Lakatos Menyhért műveit. A ”Füstös képeket”. Ugyanis olyan dolgokért is vádolják hazugsággal a mai néprajzosokat, amik világosan és kíméletlenül, hitelesen  benne vannak Lakatos műveiben. Nem csak a gyerekek jártak meztelenül. A  lányok is a telepen vagy a közelében. Az asszonyok felsőteste nyáron szabadon, legföljebb nyitott blúzban. Azt írja Lakatos: „A putrik ruhátlan, nedves világában…” /428. o./

*

Másik vád: számtalan képen szoptatnak a cigánynők, asszonyok. Kép nélkül is azt teszik, azt tették mindig is. Cigánygyerek nem sírhat, nem éhezhet, ha anyjának van teje. Több kutató megírja, anya együtt alszik a csecsemőjével, ha éjjel felsír, az csak egy pillanat, mert szájába adja a csecsét. Természeti népek ugyanezt teszik. Illetve tették. Margaret Mead amerikai etnográfus /1901-1978/ évtizedekig kutatta csendes-óceáni és új-guineai természeti népek életét, akik kőkori állapotban-szervezetben éltek /több dologban tévedett, több dolgot torzított, de abban bizonyára igazat írt/:  az arapes anya mindig megszoptatja csecsemőjét, amikor az éhes, és mivel mindig vele van, közvetlen kontaktusban, ezt azonnal megteheti. Ellentétben a mundugumor-törzsbeli anyákkal, akik ridegen tartják-nevelik gyerekeiket. Így aztán az előző népcsoport gyerekei nyugalomban, szeretetben nőnek föl, a másik népcsoportban pedig agresszív, szeretetlen felnőttek lesznek. Hát örüljünk annak, hogy a velünk élő cigány-etnikum anyáiban benne van  az érzés! Hogy akik így nőnek fel, azok nem lesznek elvetemült, rideg, szeretetlen felnőttek. /Hogy mégis vannak ilyenek, talán épp az az oka, csecsemőkorban valamiért hiányzott a szeretetteljes szülő-gyerek viszony!? Erre nézve egyetlen sor kutatási támpontot, célt, szándékot nem olvastam…/

Az állandó szoptatási készenlét természetesen magával hozta – legalább félévezreden át – hogy a cigány-anya bárhol, bármikor, szégyen nélkül előveszi a mellét és odaadja. Régebbi korokban ez nyilván nem volt feltűnő, amikor zártabb világban éltek, és főképp nem volt fényképezőgép. Alapvetően még egy magyarázat lehet. Azt írja Erdős Kamill: „A cigány társadalmi hagyományban a női mell eltakarása egyáltalán nem követelmény.” Vagyis erkölcsükkel nem ütközik, ellentétben az alsó test takarásával, akörüli rituálékkal. Azaz nem mutogatás volt és nem a fotós különleges kérése, tessék már egy kicsit szoptatni a csecsemőt…Adok két krajcárt, két pengőt, két forintot…

Mai cigány-szervezetek némelyike  szeretné eltörölni-kitörölni az emlékezetből a dögevést. Pedig nehéz feladatot vállalnak. Számtalan kutató leírja. Öregek beismerik, legalábbis amíg éltek, nem tagadták. Leírja Lakatos Menyhért is. Orosháza mellett Szentetornyán jártam a nyolcvanas években, úgy készített fel az iskolaigazgató – ahová a telepről jártak gyerekek –  hogy ezek dögevők. Amikor beszélgettem velük, nem tagadták: ha a jószágtartó városi gazdáknak megdöglik néhány tyúkja, más baromfija, vagy sertése, elkérik tőle. A gazda örömmel adja: nem neki kell kivinni vagy kivitetni a határba /a dögkút-kezelővel, aki pénzt kér érte/, sőt egy disznóért még fizetnek is valamit a cigányok. Ha mégis bedobják a dögkútba, ügyesen, létrával lemennek és felhúzzák. Így tették ezt a falunkban is, gyerekkoromban.

*

Végül fel kell tennem a kérdést: hogyan, mi módon lenne szabad fényképezni cigányokat, hogy az tessen a politikusaiknak is? Ennek a módja csak az lehet, ha a fotóriporter mellé adnak egy romajogi képviselőt, tisztségviselőt, egy ügyvédet, egy erkölcsvédőt /a pedofília megelőzésére/. Ez a népes delegáció elmegy a még meglévő cigánysorra vagy telepre, és a fotós engedélyükkel, általuk kiválasztott cigányokról, szépen felöltöztetett gyerekekkel, általuk kiválasztott ruhában, kosztümben készíthet felvételeket. Aki ne legyen fogatlan, öreg, beteg, ráncosarcú, elhanyagolt, csimbókos hajú, a gyerekek ne legyenek mezítláb, az anyák ne szoptassanak, lehetőleg látsszon, hogy melltartó is van rajtuk, stb.

Na de melyik szervezet képviselői legyenek jelen? A helyi kisebbségi önkormányzattól az a vezetőségi tag, aki uzsorára ad pénzt a saját testvéreinek-véreinek? Ahol az önkormányzat minden tagja, beleértve a cigány polgármestert is, bűncselekmények miatt eljárás alatt van? Az oláhokhoz menjen egy romungró? Zenész a beásokhoz?  Beás az oláhokhoz? És melyik pártból? Az uralkodó kormánypártból vagy egy ellenzékiből, liberálisból, zöldből, pirosból…?

És ily módon elérhetnék, hogy előítélet nélküli, steril, előremutató képek készülnének? Ezek nem lennének ideológiailag terheltek? /Szuhay Péter megfogalmazása./

*

 

 

 

 

 

 

 

 

Kálmán szerint a magyarok…

Csalog Zsolt író munkásságának nagy részét nekik szentelte. Riport-szociográfia kötete „Kilenc cigány” címmel 1976-ban jelent meg a Szépirodalmi kiadónál. Leirta, hogy évek alatt rengeteg anyagot gyűjtött, nem kilencükkel találkozott. Becsületesen, pontosan akarta visszaadni a beszélők beszédét, magnóval dolgozott, és beszédmódjukat megtartotta. Helyszíneket, körülményeket nem rögzített, így sajnos gyakran alapvető és fontos dolgokat nem tudunk meg, pl. melyik országrészben vagyunk, ott milyen cigányok élnek /beás, oláh, stb./ házban, putriban, stb.

A kilenc fejezetben persze nem csak a kilenc férfi és nő életét ismerjük meg, ez legalább kilenc család, és kiterjedt a rokonságuk is.

 Az író a kész kéziratot megmutatta Kálmán nevű cigány-barátjának, hogy olvassa el és írja meg észrevételeit. Sajnos, Kálmán levelét nem közli Csalog, csupán az arra írt válaszát közli a könyv végén. Viszont ebből kiderül, hogy Kálmánnak mi nem tetszett –  Csalog bőséges magyarázkodásra kényszerül.

Hogy képzeli Csalog, hogy kilenc sorsba benne lesz az egész magyarországi cigányság sorsa? Kilenc történet nem mondhat el minden fontosat. És ennek a kilencnek a kiválasztása is hibás: „miért volt fontos a kilenc közé besorakoztatnod a bűnözőt is? Hát annyira jellemző ez a figura? Talán cigányok közt több a bűnöző, mint a nem-cigányok közt?”

Az író magyarázkodott, neki fogalma sincs, hogy sok vagy kevés a cigány bűnelkövető, ezt nem is írja, ugyanis ilyen statisztikát nem ismer, csak annyit tud: vannak. Majd a nehéz szociális körülményekkel magyarázza barátjának – és gondolom, másoknak is: a „kenyértelen telepi élet és a kitaszítottság elég természetes következménye ez is.” Kénytelen lett magyarázatot keresni-találni, így hát gyorsan előrángatott valamit, amit árnyalni, részletezni nem tudott vagy nem mert.

Kálmánt más is taszítja. 

Ki követ el rasszizmust? Kálmán megemlít egy cigány üzemigazgatót, aki letagadja származását, és azon túl is teljesít, a rábízott üzembe nem vesz fel cigány-munkásokat. /Mi lehet az oka? Én teszem hozzá: bizonyára tudja, hogy azok nem fognak úgy dolgozni, ahogy abban az üzemben kell, lerontják a teljesítményt, sőt még vádolhatják mint főnököt, hogy nehéz munkát ad nekik, ha pedig késnek vagy hiányoznak, vagy ittasan mennek be, nem falaz nekik…/  

Cigánynő portréja egy fejezet, a nő elhatározza, szőkére festi a haját. Nem akar annak látszani, aminek született. Kálmán felháborodott ezen: elárulja a származását. Pedig csak asszimilálódni akar, saját akaratát érvényesíteni. Mennyiben más ez, mintha mások erőltetnék rá az akaratukat. Bizonyára megszenvedte már a sorsát, pl. éppen jelentkezett gyári munkásnak, és…a fenti igazgató elküldte – ezt már én teszem hozzá.

Kálmán szinte felháborodik, barátja miért nem szerepeltet oláh-cigányokat. Az író válasza: akikkel próbálkozott, megjárta. Alig beszélnek magyarul, alig tudják kifejezni magukat érthetően, összefüggően, hiányos a szókincsük, stb. Egy telepen találkozott asszonyokkal, akik nem tudják, hány évesek, nem ismerik az órát, a hét napjait, a hónapokat, „saját szavaikkal nem beszélhettem az ő életükről, mert nincsenek szavaik életük leírásához.” Nem tudtuk meg, hogy Kálmán utólag elfogadta-e ezt a magyarázatot.

És Kálmán nem nyugszik, a hiányérzete töretlen. „Hogy lehet, hogy a szűkös válogatásba, amelyben egyetlen oláhcigánynak sem jutott hely, becsúszott viszont egy asszony, aki semmilyen cigány?”

Ez az asszony 1912-ben született,  anyja székely-magyar, apjáról nem tud semmit, mostohaapja napszámos volt falun, akitől anyjának öt gyereke született. Az asszony 1930-ban Pestre ment szolgálni, megismert egy cigány-zenészt, férjhez ment hozzá. Nehéz sorsuk volt, jött a háború, túlélték, elmentek lakni egy faluba. Csalog Zsolt úgy találkozott vele, hogy elment abba a faluba, ismeretlenül, és kérdezősködött a cigányok sorsa felől. Azt javasolták: Horváthnéhoz menjen, aki cigányember felesége, cigány fiának anyja, cigány unokáinak nagyanyja, s ezzel környezete szemében cigánynyá tette magát – ezt Csalog fogalmazza így. „Gondold csak meg, van-e megbízhatóbb kritériuma annak, hogy valaki cigány, mint környezetének véleménye?” Kálmán viszontválaszát nem ismerjük. Azt viszont igen, hogy Horváthné felmondja az MSZMP 1970-es évekbeli programját, mit kell még tenni a cigányság felemelkedéséhez. S megtudom, mi baja volt Kálmánnak: Horváthné magyar származású lévén, beszél a cigányok hibáiról is.

Csalog is csalódott: az ötvenes években – melyik felében? – azt hitték, hogy a cigányság problémája megoldódik munkába állításukkal, házak, lakások építésével. Ám sajnos „kulcskérdésnek számító részprobléma  adódott” – „Ki hitte volna akkoriban, hogy  a cigánysággal szembeni előítéletek ilyen makacsul továbbélnek majd?” Hogy a telepről el- és beköltözőkkel szemben védekezik a lakosság! „Miközben a beköltözöttekből létrejön egy polgári arculatú cigányréteg, a telepek nem kevesbedő lakóinak élete nem vagy alig szépül.”

 

 

 

 

Amiről nem írnak…

Nem írnak arról az etnográfusok, hogy a hagyományos cigánytelepeken, és az újabb évtizedekben szórványosan kialakult utca-, falurészeken a régebbi építésű vályogházak mellett, a téglaházak melletti udvarok, kertek  hogyan néznek ki, milyen környezetben élnek a családok? Hogyan gondozzák a kertet? A kert fogalma: a ház és az utca közti rész, akár kerítéssel van elválasztva, akár anélkül van. Az udvar pedig jószágnak, ólakkal, az amögötti rész pedig zöldségtermesztésre, gyümölcsfáknak szolgál. Arra, hogy a családnak helyben legyen sárgarépa, gyökér, karalábé, zeller, netán zöldbab, borsó, és főképp krumpli. Hogy ha nincs rá pénz, akkor kimenjenek a kertbe és felszedjenek két bokor alól egy főzetre valót.

Nem írnak arról, milyen gyümölcsök teremnek a kertben? Alma, körte, szilva, sárgabarack, esetleg bogyósok, szamóca, málna, ezek igénytelenek. Ültetnek-e évente újabb fákat a kiöregedettek helyére?

Pedig írásban hiába hallgatják el, ez nem titok, ez az első benyomása mindenkinek, aki cigányok lakta falurészt, utcát lát, azok közül sok ilyen volt a háború előtt is, és sok ilyen látványt nyújt a mai napig. Ezt élőben nem lehet tagadni. Írásban persze lehet másról,  a rasszizmus, megbélyegzés számtalan kifejezési módjáról oldalakat, tanulmányokat írni, kiáltványokat fogalmazni és eljuttatni a nagyvilágba politikusok fórumain keresztül.

Sajnos, hiába épültek téglaházak, esőcsatorna nincs, sok fal csupasz, vedlett, az eredeti tapasztás, vakolat lehullt, meszelés nincs, az ajtók-ablakok sok helyen festés nélkül korhadnak télen-nyáron. Ha egy cserép leesik a tetőről, azt a gazda észre kell vegye, különben beesik az eső, a hó, a szél megbontja a tetőt, és ázik a padlás, a szoba, a bútor, minden…

Néha egy-egy híradás: „A segélyekért, uzsorakölcsönökért sorban állók többségének a földjén azonban nyakig ér a gaz, fel sem merül bennük, hogy megműveljék”, mondta Taktaszada polgármestere /Magyar Nemzet, 2008 júli 19./.

Jakab Istvánné írja Istvándiról szóló tanulmányában: amikor a tanács /1990 előtt/ vett néhány házat a cigánycsaládoknak a falu egyik utcájában, az addig ott élő magyarok ráébredtek, hogy nem  kívánnak, s nem tudnak a szomszédságukban lakni, elmenekültek, olcsón eladták házaikat. Helyükre újabb cigánycsaládok költöztek be, akik  lelakták azokat, a gazdasági épületeket lebontották, a gyümölcsfákat kivágták, azokat is, a kerítéseket is feltüzelték, a kerteket elhanyagolták…Ezek bizony ország-világ látja…

Nem ír a gazos, elhanyagolt kertekről Glonczi sem, Choli sem beszél /idegesen motyog, ha szóbahozom, ötven éve ismerem őt/ a fiatal kutatók talán instrukciót kaptak, hogy ezt ne vizsgálják, erről ne írjanak, vagy városlakók lévén, eszükbe se jut? Kovai Cecília már a címében tudatja, miről olvashatunk: „A magyar hegemónia és cigánystigmatizáció” nem fogja tartalmazni, a házigazda családja milyen zöldségeket termelt, amikor három hónapig náluk laktak. A  Magyar Tudományos Akadémia munkatársától sem várjuk ezt: „A korai gyermekvállalást meghatározó tényezők a cigánynők körében” c. írásából. Durst Judit sem veszi észre, mekkora gazban ér a lakásig.  Az angol kutató is az identitásról írt százoldalakat. De hát identitás a lakóhelyhez, a talajhoz, a földhöz! Ez is kapcsolat, viszonyulás része! Illetve a kapcsolat hiánya. Senki nem bántaná azt a munkanélküli negyven éves férfit, aki tavasszal felásná a pihent, jó talajt, elgereblyézné és a feleségével, a gyerekeivel megvásárolná a magvakat, vagy kibontaná azokat a tasakokat, amiket látványosan Hegedüs Zsuzsa osztogatott országszerte /hány faluban? húszban? ötszázban? kétezerben?/ Ne hivatkozzunk évszázadok történelmére, mulasztásaira. A magyar parasztot legalább annyi trauma érte ugyanazon évszázadok alatt.

 Ópályiban – amint fentebb írtam – volt kisebbségi önkormányzat, /az ország több száz falujában van/, pályáztak valamilyen közösségi esemény, néptánc, stb. megrendezésére. Meg is kapták a pénzt, el is költötte az egyik képviselő családja. Nem pályáztak arra, hogy tavasszal egy-két hónapra menjen hozzájuk egy zöldség-gyümölcs-kertész, aki segíti őket tanácsokkal, aki megtanítja a családokat arra, hogyan műveljék meg kertjüket, hogy alakítsák ki az ágyásokat, mit vessenek bele, és hogyan, mennyi és milyen krumplit egy bokorba, a sárgarépa magját milyen módon szórják, a fokhagymát melyik végével lefelé, stb. Nos, a választ tudjuk: 1. a kisebbségi önkormányzat tagja a legfőbb uzsorás, neki nem érdeke, hogy a családok részben önellátók legyenek. 2. a cigányszervezetek nem ilyen apróságokkal bíbelődnek, karrierjük, bőséges jövedelmük nem attól függ, hogy termel-e huszonöt bokorban krumplit a szerencsétlen romungro vagy a beás. 3. a kormánynak a kirakatpolitika elég, ha egy szociológus két Audival, sofőrrel, tévé-stábbal járja az országot, viszi a Spanyolországból megrendelt naposcsibéket, kismalacot, egy hónapra tápot, stb.

Csakhogy a tyúknak, sertésnek minden reggel azonos időben azonos mennyiségű étek kell, inni adni, ganézni, stb. ha maguk nem termelnek takarmányt, vásárolt tápon tartanának csirkét, tyúkot, kacsát, és főképp sertést? Amikor a családnak se jut mindennapra étel? A haszonállatok hiányát és okait persze megírhatnák, de a meg-nem-írás okait abban látom, hogy a fiatal és idősebb kutatók, szociológusok is városiak, a városi gondolkodásban pedig alapvetően nincs benne a falusi-paraszti lét környezete, életmódja, hozzáteszem: egykori életmódja. Hisz ma már a „többségi társadalom” falun élő tagjai sem föltétlen tartanak jószágot, amint az szinte törvényszerű volt, még a szocializmus évtizedeiben is. /Az persze lehetséges, hogy a telepen kívülre költözött cigánycsaládok némelyike tart jószágot. Nem kell félni attól, hogy a náluk szegényebbek meglopják őket./

Nem írnak arról, van-e nyúlketrec, netán galambdúc? A galamb és a nyúl igénytelen, igaz, rendszeresen törődni kell velük.

*

Nem írnak a kutatók arról, hogy milyen háziállatokat tartanak a hagyományos telepeken, egyáltalán vannak-e, hiszen – gondoljuk el – ha a családoknak nincs mit enniük, ha a pénz-jövedelem néhány nap alatt elfogy és éheznek, tartanának-e egyáltalán kutyát, macskát?

Jakab Istvánné tanulmányában találtam kutyára, macskára vonatkozó utalást, nem véletlenül, hisz ő falusi tanítónő volt, abból a faluból ment nyugdíjba, amiről írt. Azt írja, a gyerekek közt sok a bélférges, amit kutyától, macskától kapnak el, ugyanis együtt alszanak, az állatok melegítik őket…

 Kovai Cecília, aki kutató-társával három hónapig azon a telepen egy családnál lakott: estefelé már nem tudtak járkálni, annyi kutya lepte el az utcákat, amik közt voltak kóbor állatok is…

Gilvánfán, ahol két évre letelepedett két pécsi tanár, sötétedés után a kutyák kóborolnak.

Ópályiban – bár este nem voltam és nem is laktam ott – észre kellett venni: nappal is futkostak az utcákon, falkában, együtt a gyerekekkel, szabadon, mivel a házak előtt nem volt kerítés, és ha lett volna, a ház mögött szinte sehol nem kerítették le az udvart. Egy idősebb férfi lépett hozzánk, aki beszélni akart hozzánk-velünk. Elmondta évtizedeket dolgozott a fővárosban építkezéseken és a metrónál is, van fogalma a világról. Tudjuk-e mi baj a cigányoknál? Ez a sok kutya. Megszámolta őket, háromszáznegyven ember lakik itt és ötszáznegyven kutya. /A számokért nem kezeskedem./ Némelyiket láncon tartják, de a többségük szabadon jár. Egy háznál például tizenkettőt tartanak. Éjjel nem tanácsos kimenni a házból. És reggel? Szerinte a gyerekek azért nem járnak iskolába, mert nem mernek  elindulni, félnek a kutyáktól.

Körénk gyűlnek többen, és hallják, miről beszélünk. Ki kellene irtani a kutyákat, mondja egy asszony, mire a másik: a szomszédét irthatják, de az övét nem, mert az senkit nem bánt, ha nem ingerlik. Viszont tud róla, hogy több gyereket megmartak.

Az önkormányzatnál ismerik a gondot, maguk a cigányok kérték, irtsák ki mind, mert félnek a betegségektől és a marástól. De milyen jogon tennék? Kiirtani azokat, amik semmit nem követtek el? A tisztiorvos nyilatkozata kellene hozzá, szakvélemény. És hogy hajtanák végre? Házak közt lövöldözni nem lehet, mindenki zárkózzon be a lakásába? Altatás, de ha a gazdája nem adja be az altatót? ÉS a többszáz dögöt hova szállítanák, ki fizetné a költségeket? A magyarok kutyáit is kiirtanák? És ha nem, úgy fajgyűlölet esete foroghat fenn. Azonnal hívnák az emberi-jogi szervezeteket, hogy irtják a cigányok háziállatait.

Mit lehet tenni? Önszabályozás, önmérséklet kellene. De hát pont a kutyákkal kezdjék? Sőt az én kutyámmal? Hisz az élet más területén sincs önmérséklet.

Láttam: a telepen a nagytestű kutyák is jóltápláltak. Eszerint jut nekik bőven ennivaló. Ha három-négy-hat gyerek mellett is jut, úgy nem hiszem el a többhetes éhezést! Nézzék csak meg a vietnami háború alatti filmeket, az etiópiai kutyákat, Brazíliában a szemétdombokon, csontsoványak, kinn a bordájuk, lézengenek, nincs kedvük marakodni, hamarosan kimúlnak. Nem hiszek a nyomorról szóló tudósításoknak, cigányvédő szervezeteknek. Ha ötszáznegyven kutyát tudnak etetni…! Azt elhiszem, hogy az éhezés napjaiban ember is, állatis ingerült, megmarja  másikat.

/A faluban azóta eldurvult a helyzet, már ezerötszázra becsülik a cigányok számát, még több házat bontottak és adtak el, van olyan putri, amiben negyvenen laknak, sokuknál nincs villany, víz, gáz, mindennaposak a lopások, éjszaka magyar családok ébren őrzik állataikat./

És nem írják, hogy miért szoktak le a vályogvetésről – amihez kiválóan értettek – arról, hogy saját maguknak szárított agyagtéglából építsenek házat, ami már nem a szedett-vedett falú putri fogalma, amit nagyon kevés pénzből lehetne szurkos-lemezzel szigetelni és nem lenne nyirkos, vizes.

*

Nem írnak az öltözködésről, mosásról. Ma már rendszeresen kapnak ruha- és cipő-adományokat  jótékonysági szervezettől, akár közvetlenül kisebbségi önkormányzatuktól, vagy a polgármesteri hivatal közreműködésével.  A fenti tanulmányokban nem olvastam arról, hogy az adomány-ruhaneműnek mi a sorsa? A fiatal szociológusoknak bizonyára lenne rá szemük, akik dicséretesen, hónapokig velük élnek, /ezt még a később híressé vált amerikai tudós nő sem tette meg!/, tehát lenne rá szemük, idejük, pl. épp ottlétükkor pályázatot nyernek,  valamelyik szeretetszolgálat, stb. ruhát oszt, cipőt oszt, márkás edzőcipőt, mi lesz a sorsa? A jó állapotban lévő ruhát mennyi ideig hordják? Hány napig? Mikor mossák ki? Egyáltalán hol mosnak, van-e folyóvíz a házban, újjászülető putriban, szennyvíz-csatorna, mosógép. A kimosott ruhát vasalják-e. Van-e vasaló a házban. Tíz család közül mennyiben van mosógép és mennyiben vasaló. Szociológusoknak van erre módszerük.

Nem írnak arról,  hogy az új ruhát, kabátot sokan addig hordják, amíg tiszta, utána eldobják. Vagy eladják. Ahol nincs folyóvíz, vagy az utcai közkútról viszik, ott ne is várjon senki rendszeres mosást, öblítést. Ennél tragikusabb, ahol az adomány-ruhákat eltüzelik a rosszul működő kályhákban.

Néhány éve láttam egy faluban: bérelt kis házban lakott egy anya a nagylányával, és annak udvarlójával. A lány a pécsi Gandhi gimnáziumba járt, péntek este jött haza, a fiatalember kölcsönkért valahonnan centrifugát, a vállán hozta, szombaton anya és lánya mostak, vasárnap délre meg kellett száradni a tiszta ruháknak, délutáni busszal a leány teli sportszatyorral utazott vissza Pécsre. Ki is utáltak őket hamarosan a közelben lakó  telepiek.

*

Nem olvastam az értékrendről, rangsorolásról.Nem olvastam arról –érdemben, részletezve -  hogy a szegény családok, akár egyenként, akár egy cigánytelep egésze miként osztja be a pénzét, jövedelmét. Tételesen, szociológiai módszerrel minden kutató adós maradt. Másodlagosan tudjuk meg: a segélyek, családi pótlék, nyugdíj, stb. sok családnál – a szegények majdnem mindegyikénél – néhány napig tart ki. Egyrészt azért, mert meg kell adni az adósságot, másrészt azokban a napokban nem ismernek mértéket, bőségesen bevásárolnak élelemből, italból, cigarettából, megveszik azt a holmit, amire már vágyott a gyerek, a nagylány… Ez nem elmarasztaló, ha így van, kezeljük tényként. Nekem nincs okom-jogom, hogy ítélkezzek fölötte, ám ha ez a tény, ebből sok baj származik. A föltárás hiányzik. Személyes gyanúm, hogy a föltárás elmarasztaló lenne, és talán attól tartanak, a rasszizmust növelné…

Nem írták meg, hogy az eltorzult értékrend következtében hogyan étkeznek. Ópályiban mondta egy magyar ember a cigány szomszédjáról: mi nem vagyunk olyan gazdagok és nem tudunk pazarolni úgy, ahogy ők. Ha valamilyen ünnep jön, vesznek egy negyed disznót, hitelbe. Már ettől drágább. Lemérettem a másik negyedet azzal, aki vágta. Kétezer forintba jött ki kilója. A boltban nyolcszáz forintba kerül. Kérdeztem tőlük, hogy van ez, hát ők most éheztek meg rá…Születik a gyerek, semmi se drága. Esküvő, semmi se drága. Temetnek, semmi se drága. Folyik az ital, két-három napig. Utána éheznek.

A taktaszadai polgármester: „Vannak olyan csoportok, amelyekkel egyszerűen semmit sem lehet kezdeni…Aki reggel, délben, este megissza a felesét, a sörét, a kávéját a kocsmában, elszív mellé egy doboz cigarettát, majd ha nem futja, kölcsönt vesz fel, miközben a gyerekei otthon tengődnek a semmiben, annak az életmódján aligha lehet változtatni.”

Neményi Mária „Cigányanyák az egészségügyben” című tanulmánya alapos és őszinte. Megírja, miként látják a cigányokat az orvosok, ápolók, védőnők, és miként látják az egészségügyieket a cigánynők, akik kapcsolatba kerülnek velük. Egy falusi védőnőt idéz Neményi: ha találkozni akar a kisgyerekes anyákkal, jó időben reggel nyolckor elmegy a presszó-kocsma elé, ott a buszmegálló is, ott találja őket a gyerekekkel együtt, a nagyobbakat óvodába kísérik. A gyerekek zacskóból isszák a kakaót, eszik a fagylaltot reggelire. Kérdezte, miért ad a hathónaposnak fagylaltot? Hát éhes, mondta anyja. Mért nem mész haza, és főznél neki valamit? Kérdeném azt is, kitakarítottál már, készülj az ebédfőzéshez, a kicsinek nem itt kéne  a babakocsiban ülni, hanem otthon mozogni, játszani, hát szenved, sír, nyekereg. Tíz-tizenegy óráig ott cigarettáznak, aztán elindulnak. Főzés ugyan nincs, nem főznek rendszeresen. Ha valaki éhes, adnak neki kiflit, mást.

A kormánynak készült jelentés, Humán Contact bizonyára nem egyetlen védőnő kijelentésén alapul. Idézem: „A roma családok időkezelése más, mint a többségi társadalomé: nincs szigorú napirend, nincs rögzített időpontja az étkezésnek, az élet ritmusa az igényekhez igazodik.” /2012/.

Életképet, riportot elsősorban újságcikkekben olvashatunk,   erre azt mondják a tudósok, hogy ne általánosítsunk. Az tény, hogy egy réteg  éhezik. És hiába mondja tollba, hogy mennyire kevés a havi jövedelme, az éhezés lineárisan nem ezzel függ össze. Aki az élelmiszerjegyet pénzre cseréli, eladja a márkás cipőt, a villanykörtét, a háztetőt, mint cserepet, s a pénzen italt, cigarettát vesz, netán kábítószert, azon a megértő szociológus a saját módszerével nem tud segíteni. A saját módszere ugyanis a megértés, sőt empátia. Ezt ütköztetik a rasszizmussal. És ebből az állásból nem megyünk előre.

Nem írnak a koraszülések okairól. Azokról, akik fogyatékosan jönnek világra, van-e összefüggés és milyen a szülők rokonsági fokozata közt.

Nem írnak arról, mennyi gyereknek van apja, aki ténylegesen velük él, legalább arányaiban tudatnák.

Nem írnak arról: mennyi állami gondozott cigánygyerek lehet cigány-nevelőszülőknél. Az az érzés változóban, hogy annyira ragaszkodnak gyerekükhöz /talán a fogyatékoshoz, hisz az több pénzt hoz a házhoz/, bizonyíték:  az intézetek évtizedek óta megteltek elhagyott, eldobott csecsemőkkel és három év alattiakkal. Valamikor, ha egy gyereket állami gondozásba akartak venni, a szülők elmenekítették, az alföldről egy dunántúli rokonhoz, a Dunántúlról alföldi vagy borsodi telepre, rokonhoz. Esetleg az egész család útra kelt, bujkált évekig is, amíg ad acta tették ügyüket. Lásd Kovai Cecília világos és szép adatközlését a költözgető családokról, a performatív életmódról. Nem írnak arról, hogy a mai cigány-nevelőszülőket az értük kapott  pénz miként motiválja. Van olyan család, amelyik öt-hat gyereket is vállal. Akik pedig nem a rokonságból való gyereket vállalnak nevelésre? Hallottam olyan esetről: a saját gyerekeiket úri módon öltöztetik, drága játékaik vannak, jókat esznek, a gondozottak pedig rongyokban, éheznek, nevelőanyjuk cigarettát vagdal el, rágják azt, attól elmegy az étvágyuk.

*

Nem írnak a bűnözésről. Ezt a fajsúlyos cselekvést egyáltalán nem tárgyalják a huszadik század végétől a tanulmányok. Csalog Zsolt még írt erről, a 1970-es években egyetlen riportban egyetlen bűncselekményt elkövetőről. Idéztem, emlékezzünk: meg is kapta a magáét Kálmántól, a cigánybarátjától. Hogy válaszolt Kálmán? „Miért volt fontos a kilenc közé besorakoztatnod egy bűnözőt is? Hát annyira jellemző ez a figura? Talán cigányok közt több a bűnöző, mint a nem-cigányok közt?” Az író magyarázkodásra kényszerült, dehogyis írta, arányaiban több vagy kevesebb a cigánybűnöző. Ezt az egy figurát viszont érdemes megismernünk.

Kőházi néven jeleníti meg. Kőházi menhelyes gyerek volt, két osztályt végzett. /Már ezen a ponton nem fogadom el, amit mond. Az állami gondozottak otthonában mindenki járt iskolába, 18 éves koráig el kellett végezze a nyolc osztályt!/ Folytatja: már nem is tanulhat, mert büntetett előéletű. /Ezt az író nem teszi helyre./ Kőházi: miért is tanulna? Ha pozícióba nem mehet, miért tanuljon. Apja többször szerzett neki munkahelyet, de mindenütt lopott, elkapták, megbüntették. Dolgozott bányában is, először büntetésből, majd önként, sokat keresett. Akkor anyja testvérbátyjánál lakott, de nem mostak rá, ő pedig szeretett elegánsan járni szórakozni. Már egész halommal volt szennyes inge, ideges lett. „Ha piszkos vót rajtam, akkor is mentem a bálba, vettem egy másik inget.” Ha nem volt pénze, hozzálátott mosni, volt előtte húsz ing. „Mosok, mosok, tíz órakor nézem, még mindig tizenkét ing. A kezem meg már úgy kidörgöltem, hogy véres vót. Á, mondom, én nem mosok, Ez már sok! Megfogtam, behánytam az inget mindet a tűzbe.” A bátyja kaskötő volt, családja szegény. Ő mégis lopott tőle, ha elfogyott a pénze. Ezért el kellett költöznie. Kővári tizenegyszer volt büntetve. „nevettem. Hát elmegy az ember passzióbúl betörni, és semmi hasznát se veszi, és hát csak röhögni tudtam rajta én is.”

A tudományos munkák a huszadik század végétől a hallgatást választották. Meghajoltak a Kálmánhoz hasonló, immár hatalommal rendelkező ítélkezők előtt. Ma már a fogalmat sem szabad leírni, s bármilyen bűncselekmény cigány-elkövetőjét homályosított arccal mutatja a televízió: ebből világosan tudjuk, hogy az elkövető cigány. Így aztán nincs statisztika, nincs támpont, csak találgatás.

Durst Judit „Nekem ez az élet, gyerekek” c. tanulmánya a gyerekvállalási szokásokról szól, egy kis falusi közösséget vizsgál, abban találtam egy mondatot, idézem: „én már csak azon vagyok, legyen a gyereknek apja, meg jöjjön haza a férjem a börtönből.” A szövegkörnyezet elárulja, hogy véletlenül került bele a börtön-szó, nem a bűnözésről akart írni a szociológus hölgy. Durst e mondat után meg nem kérdezi, miért van börtönben a férje, hányadszor, hány évre, stb. A mondat maga pongyola, nem tudjuk meg, hogy a börtönben lévő férj a gyerek apja, vagy még külön keresni kell egy apát is? Az is homályban marad, Lápos cigányai közül mennyien vannak börtönben, és az asszonyok hogy birkóznak meg férj-férfi nélkül a gyereknevelés feladataival? Segít-e a rokonság, ki pótolja a szerelmet, stb.

Idézem újból a másik véletlen elszólást, Steward tanulmányából. A kitalált falunév, Harangos egy  Heves megyei falut takar, oláhcigányok élnek szoros  közösségben:  bár a közeli város gyárában dolgoznak sokan, otthon hagyományos és zárt világukban, ősi szokásaik szerint élnek. Egy feleséget börtönbe zártak, a férj azonnal nőt keresett háztartása vezetéséhez. Legidősebb lánya férjnél volt, mégis odaköltözött apjához, „hogy betölthesse anyja szerepét.”

Nem írnak arról, hogy bujtatták a bűnöst régen és hogyan bújik el ma. A rokonokhoz, nemzetséghez költöztetést találták ki arra, ha fiatalkorú bűnelkövetőt akartak elrejteni, ne vigyék már zárt intézetbe. És ugyanezt tették a felnőtt bűnözőkkel is, menekítették egyik országrészből a másikba. Csak múlt időben?

Tiszabőről írtam fentebb, 2011-ben népességösszeírás idején a kétezres faluban háromezernél több embert találtak, ezerkétszázan   nem voltak bejelentve. Családi okot, összeveszést írtam,  menekülést az adósok elől. Most hozzáteszem: és bizonyára menekülés az igazságszolgáltatás elől.

Nem írtak arról a szociológusok, honnan érkezett ez az ezerkétszáz férfi, nő, gyerek az ország legszegényebb falujába, hogy szorongtak a vendégek, rokonok, bujdosók, menekültek a szobákban, ágyakon, mint működött az érintésdús kommunikáció, ahogyan egy jelentés finoman nevezte, milyen eszmék, betegségek keveredtek, kitől született gyerek egészségesen és betegen, mit ettek-ittak, és ha beteg lett valaki,  vagy szült, mi történt vele orvos nélkül? /A gyógyszertár már előbb elköltözött, mert kirabolták./

Börtön és szex, úgy tűnik, összefügg egymással. Azok a nők, akik fiatal lánykoruktól szabadon élnek-élhetnek nemi életet, hisz az első elhálás, szöktetés után a szóhasználat: feleségül vett, elárulja a státuszukat, majd az első gyerek megszületése tekintélyt ad /lásd fentebb/, attól kezdve nem kell magukat megtartóztatni. /Lásd Neményi Mária tanulmányából a védőnő tapasztalatát./

Nem írnak a kutatók arról, hogyan valósul meg a szabadság azokban a törvényes vagy tényleges házasságokban, amikben a férj vagy a feleség börtönben van. Glonczi Ernő ad támpontot,  amikor a hűség-hűtlenség fogalmát a cigányság életétől kívülre teszi. Némileg ellentmond ennek a férfi egyetlen tulajdona, az asszony fölötti uralma. Igaz, vannak matriarchák is, akik kiharcolták a család fölötti jogukat, bizonyára pipogya, részeges férjük-férjeik mellett, vagy a nem-létező férfi okán.

Ország-világ láthatja évtizedek óta a következő képet: Kőbányán, a Venyige utcai börtön előtt a járdát bizonyos napokon ellepik elsősorban cigánynők, fiatalabbak és idősebbek, szépek és nyúzottak, a börtön ablakában pedig ott állnak a férfiak, és figyelik a jelbeszédet. A nők széles gesztusokkal, begyakorolt, egyezményes   mozdulatokkal mutogatnak. A nyilvános beszélőn három alapvető dolgot beszélnek meg: hogy vannak a gyerekek, van-e pénzed ill. miből éltek, megcsaltál-e. Mert hiába  Lakatos Menyhért lélekelemzése, a Glonczi-féle elmélet, nem árt megbizonyosodni, hisz a zárka-élet mindent felnagyít is elferdít. Megvár-e az asszony? Lesz-e kihez hazamenni?  

Láttam a jelbeszédes nők között csinos, sőt kihívóan öltözötteket, ami különösen nyáron feltűnő,  akik megnyugtatták a férjüket, jól élnek, nem szűkölködnek. A mellékutcában már várta őket a futtató kocsija…

*

Nem írnak a kutatók a prostitúcióról. Egyáltalán nem. Kemény István és köre, illetve követői csak a szigorú tudományos megközelítéssel vizsgálták az etnikum hovatartozását, különös tekintettel a „többségi társadalom”-hoz való viszonyukban. De a fiatal nemzedék, amelyik hónapokat, éveket tölt a telepeken,  évtizedeken át visszatér hozzájuk, nem akarja észrevenni azt a mindenki által ismert tényt, hogy az ország útjait, szórakozóhelyeit, a nyugat-európai szex-negyedeket elárasztja a hazai cigánylányok, nők  széles választéka. Ha mégis felvillan valahol, a jólismert  marxi-engelsi megközelítésben: a szegénység okán rá vannak szorulva. Csakhogy  ez az ipar jóval régebbi az ipari forradalomnál, és csak részben függ össze a szegénységgel. Az ókori Egyiptomban a fáraók idején legálisan bordélyházak működtek, melynek jeles lakója volt Cheops fáraó leánya /Herodotos/, Jeruzsálemben Salamon király idejében és tudtával a királyi paloták közelében virágzott a női- és férfi-prostitúció /Biblia/, hasonlóan az ókori  görögöknél, rómaiaknál is.  A világ modern szexiparát sem a szegénység hozta létre, legföljebb onnan is töltődik. Esetünkben nem a cigánylányok, nők gazdagodnak meg belőlük, hanem az iparág mozgatói, ma már vállalkozók, van fedőnevük. Akik a nők fivérei, szűkebb vagy tágabb családjuk tagjai, akiket  a hagyományos kultúra alapján  megismertünk.

Amelyik nőnek már van két-három-négy gyereke, kiszolgáltatottabb, mint lánykorában. És a gyerekeit nem ő neveli, hanem az anyja, a kicsik nagyanyja, vagyis az előző generáció. Miben reménykedtek empatikus cigánykutatók? Abban, hogy az új nemzedéket már másképp nevelik a fiatal anyák…

Nem elemzik, hogy Daróczi Ágnes kánon-szerű állítása  megállja-e a helyét, miszerint a cigányság egységes etnikum, ugyanis ez lenne alapja a jövő megoldásának, módszerek kidolgozásának. Ha egységes /lenne/ miért nem házasodnak-keverednek egymással magyar-cigányok és oláh-cigányok, zenészek a beásokkal, polgárosodó, nem telepen lakó városiak a legszegényebb telepiekkel? Miért nem segítik helyben a nyomorultat a kiemelkedett, gazdag vállalkozók, miért tűrik meg maguk közt a testvér testvér-általi kizsákmányolást, verést, megalázást, stb.? A kérdés tömörítve: létezi-e kasztrendszer, és ha igen, feloldható-e a közeli vagy távolabbi jövőben? Kasztok és klánok, kisebbség-többség, háború vagy béke?

*

Végül

Az 1920-30-as években írtak és publikáltak  szociográfiát, tanulmányt, regényt jónéhányat a népi írók, másnéven falukutatók. Veres Péter Balmazújvárosról, és más, megnevezett falvakról,  Kodolányi János  baranyai, megnevezett falvakról, Féja Géza a Viharsarokban lévő megnevezett falvakról, városokról, Szabó Zoltán Tardról, majd a Cserhát, Mátra, Bükk megnevezett falvainak népéről, Kovács Imre a „néma forradalomban” szenvedő alföldi tanyákról, Darvas József Orosházáról, kákicsi Kiss Géza Kákicsról  és más ormánsági falvakról, ahol az egyke pusztít, falvankénti statisztikával. Nevezettek vállalták a támadást, zaklatást, még börtönt is, mert megvádolták őket, hogy valótlant írnak, erre ők előálltak a bizonyítással. Sokat segítettek a parasztságnak és a magyar történelmi tudatnak.

A cigánykutatók többsége nem írja le, hogy melyik falu, melyik város cigánytelepéről írta tanulmányát. Még  doktori disszertáció is készülhetett névtelenül, nem tudom, az opponensek milyen módon tudták megvédeni. Az angol úr is úgy írta könyvét, valahol Heves megyében, másvalaki: két megye határán.

Lett volna indok a 30-as években is! De az akkori indulatok még kulturáltak voltak. Az uradalom tulajdonosa, X. Y. gróf, herceg, báró, az egyházi főméltóság:  püspök, érsek, stb.  nem nyomozta ki az író címét, hogy furkósbottal nekiessen a családjának, beverje az ablakait, összetörje autóját. Bíróságon viszont feljelentettek többeket, csakhogy az írók ott elmondták érveiket, és a sajtó megírta, talán többet ártottak maguknak az ilyen kirakatperrel, mintha csöndben maradtak volna.

A jelenben hivatalban lévő intézetek vezetői, tudósok, /akiket pártatlan, független, elfogulatlan embereknek vélünk/ megindokolják az anonimitás okát-okait. A Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományos Intézete Etnoregionális Kutatóközpontja gondozásában megjelent egy tanulmánykötet „Romológia és szociális kirekesztettség” címmel 2006-ban, ennek a jegyzetében írják: „A földrajzi és személyneveket nem adjuk meg vagy megváltoztattuk. Ezt egyrészt az indokolja, hogy a terepen végzett megfigyelések a mindennapi élet olyan intim részleteit is érintik, amelyeket nevesített közreadása sérthetné az érintettek emberi méltóságát és személyiségi jogait.” Továbbá „így nagyobb eséllyel lehetünk tanúi olyan viselkedéseknek, amelyeket a többségi ideológia stigmatizál vagy kriminalizál.”

Ez a fogalmazás nem csupán sugallja, de kijelenti, hogy  mi magyarok – hisz mi testesítjük meg a többségi ideológiát – ráfogjuk a cigányokra, milyenek. De lehet-e kriminalizálni  egyetlen bűncselekményt?  Vajon sérti-e az emberi méltóságot az újratermelődő iskolázatlanság, nyomor, munkanélküliség, az uzsorás leleplezése? Sérti a méltóságot, ha tetten érnek egy állapotos nőt, amint cigarettázik, alkoholizál, drogozik, ugyanezt teszi csecsemője mellett? Milyen méltóságot vívott ki magának? A rioi, bahaiai favelákról szabad látnunk, hogy száz felfegyverzett rendőr, katona behatol a drogbandák, bűnözők közé. Magyarországon nem szabad látnunk, olvasnunk, hogy Taktaszadán egy család kétszáz tagja megtámadta azt a néhány rendőrt, aki egyetlen bűnözőt akart elfogni, ezután ötven kommandóst vezényeltek a faluba, csak így tudták megfékezni a vérengzést /Magyar Nemzet, 2008 július 19/.

*

Mi változott az utóbbi félévszázadban? Az indulatok primérebbek lettek, a támadások alpáriak, és sok esetben nem számít, hogy a nyomtatott termék valós dolgot közölt. Ma már az íráshoz hozzá számíthatjuk a fényképet, a filmet, a hanganyagot is. Ezek dokumentum-értéke sem számít. Az számít, hogy melyik közéleti szereplő, politikus, jogvédő, egyesület, melyik párt tagja, vezetője érzi úgy: neki kell, neki érdemes támadni azt az írást, fotót, filmet, könyvet, ami eléje került, mert saját eszközeivel,  nagy hangjával, rangjával véli bizonyítani, a mű sérti a cigányság érdekeit. Megismétlem: körülbelül tíz kegyetlen jelzőt hoznak fel – folyamatosan – a „többségi társadalom” ellen, olyan jelzőket, amiknek valamelyikét valóságosnak vélik, és ha nem hatásos Magyarországon, jó lesz külföldön, elsősorban Nyugat-európában, Kanadában. Valamelyik országban – az ottani politikusok valamelyikének – jól jön, lehet érvelni, támadni, stb.

A kitalált helységnevekkel végül is nincs semmi baj, mert azokban általában nem írnak olyasmit, amit a  fenti fejezetben leltároztam, hiányoltam! Miért támadnák a szociológus írását, amiben a  szegregációról ír? Azt támadják, aki nem ír róla! Vagy egy cseppet, mondjuk a cigányokat is hibáztatja valamiben. /Egyetlen tudóst támadtak meg tudós-társai, Gyenei Mártát, és Jakab Istvánnét, aki évtizedekig tanított abban a faluban./ Itt a nyilvánvaló dolgok nem számítanak. Például az ópályi kutyák kapcsán szabad-e bármit kérdezni, ami elmarasztaló? Pont a cigányoknak tiltanák meg, hogy kutyát tartsanak? ÉS mennyit? Kinek mi köze hozzá. Bizonyítsa valaki, hogy a gyerek attól lesz beteg, bélférges, kiütéses, gennyes sebekkel teli, mert öt-tíz kutyával alszik egy fekhelyen? Gyógyítsa meg a doktor, a kórház, azért van a „többségi társadalom”. Van olyan kétszobás ház, ahol negyvenen laknak. Sok gyerek, felnőtt, beteg is, köztük tébécés férfi. Gyógyítsák meg. Adjanak új lakást, minden családnak. Hogy már adtak? Hát, ha elvette az uzsorás a fejük felül?!

*

Kálmán hibáztatta Csalog Zsoltot, hogy  könyvében nem írt meg mindent a cigányokról. Hát lehet mindent megírni? Csak abbahagyni lehet. Aki pedig folytatja, bőségesen talál újabb adalékot, tényeket, érveket pro és kontra.

Visz-e előbbre valamit egy-egy újabb írás? Amíg indulatok és érdekek ütköznek, ez utóbbiak javára, addig biztosan nem. Márpedig az indulatokat évtizedek óta valakik szándékosan szítják. Céljuk nem a cigányság életének megoldása. Csak szajkózni kell a „többségi társadalom” bűneit, ez sokáig leplezi a valódi szándékot…