Balczó András /meg/tévesztése

Balczó András /meg/tévesztése

olimposzi magasságból nézett le ránk, gyarló emberekre… – napló 1990-ből

1990 október 6-a.

Tegnap este nyolcra mentem Balczóékhoz, Budakeszire. Ilyés István szobrász, közeli szomszédja, barátom ajánlott be hozzá. Köztudott, mennyire nehéz megközelíteni, szóra bírni. Akartak vele beszélgetni a Rádióban, kijelentette, hogy csak egyenes adásban, mert meghamisítják, kihagynak, stb. István lejött velem hozzájuk a hegyoldalról, és felkészített a kudarcra: bár odamehetünk, nem biztos a siker… Ő már sejtett valamit.

József Attila lakótelep, földszinti lakás. A kapu zárva, a nyomógombok sötétben vannak. István zörgeti a kaput, kijön egy vézna, szemüveges srác. Belépünk a lakás ajtaján, ahol nincs módom körülnézni. Ilyen még nem fordult velem elő, bárhova megyek, szétnézhetek. Szűk és kicsi helyiség, zsúfolt. Nyitott ajtón belátok egy szobába, még egy ajtó vezet valahova. Amitől nem tudok szétnézni: gyerekek hemzsegnek, számolni nem tudom őket, mert mozognak, futkosnak, játszanak. Meglep, hogy nem köszönnek nekünk, egyikük sem köszönt. Nem azt hiányolom, hogy kórusban, dehogy. Néhány nagyobb esetleg…Úgy tesznek, mint akik nem vesznek tudomást az idegenről, pedig – hamarosan észreveszem – nagyon is figyelnek arra, mi történik.

István eredetileg a feleséggel, Mónikával beszélt, ő mondta neki, hogy nyolc órára jöjjünk, mert addigra a gyerekek lefekszenek. Látom Istvánon – és később mondja is – ő jön zavarba attól, hogy legalább tízen fent vannak. Zavarát nem palástolja, kérdi Balczót, nem akar inkább hozzá feljönni, beszélgetni? Balczó dönt, keményen, határozottan mondja: itt maradunk. Megkérdi, hogy kocsival jöttem-e, mondom, igen. Gondolom, meg akart kínálni itallal, letesz róla. István jobbnak látja, ha köszön és elmegy. Mónika, karján egy gyerekkel elvonul, őt nem látom többet, a sereg marad.

Balczó leültet öt-hat gyerek közé, az egyetlen rozoga fotelre. Kérdi, miért jöttem.

Bemutatkozom, a HARANG című, ökumenikus vallásos családi képes hetilap főmunkatársa vagyok, főszerkesztő Pethő Tibor. /Miután leváltották a Magyar Nemzet éléről, ennek a története ma még zavaros, kreáltak neki kárpótlást./ Az én mániám: családokat szeretnék bemutatni a lapban, azért jöttem…

Balczó két-három percig hallgat. Kínos csendben ülünk, majd megszólal: nem nyilatkozom. Azonnal mondom: dehogy kell nekem nyilatkozat! Egy példamutató család, aki sok gyermeket nevel, akik vallásosak, kemény erkölcsűek… Közbevág. Egy: nem nyilatkozom Pethő Tibor elvtársnak, aki kiszolgálta Aczélt, a Kádár-rendszert… Kettő: Nem hiszek az ökumenikus teóriában. Három: nem ismerem a lapot. Négy: nincs mondanivalóm.

Hagyom beszélni, magyarázkodni. Nyilván már várta, hogy felpattanok. Annyira udvarias csak, hogy nem tessékel ki  azonnal. Mondom, persze, megértem, ha így gondolja. De én olyanokat kérdeznék, amikről mások nem, ha megosztaná a családról való gondolatait… Nem nyilatkozom Pethőnek. Mondom, hogy nem Pethőnek beszélne, hanem általam az olvasónak. Nem hatódik meg. Három hete beszéltem a rádióban egy órát, akkor mindent elmondtam, amit akartam. Kérdem, a családról is beszélt? Nem választom ketté a dolgot. Elmondtam amit akartam, mert kikötöttem, egyenesben adják, különben manipulálják, megvágják, kihagynak. A riporterek? Mónika többször nyilatkozott és átverték, nem jelent meg.

Kérdem, van-e olyan újság vagy szerkesztő, akihez-amelyhez bizalommal lenne? Mindenki benne volt a pöcegödörben, válaszol. Kérdem, az ellenzékkel van-e kapcsolata? Az MDF-fel volt, de csak kezdetben. Mára megalkudtak, pipogyák lettek.

Nem tudom tovább húzni, feláll, mellém lép, itt én csak kifelé mehetek. A gyerekek hangos ricsaja közt azt sem tudom, köszönt-e.

*

Nem ment fel bennem a pumpa annyira, mint gondoltam. Utána pedig sokkal inkább elfoglalt a helyzet elemzése.

Az alaphelyzet: Balczó 1972-től visszavonultan él. Semmilyen munkát, közszereplést nem vállal. Nem sportol. Csak a családjának él, róluk viszont nem akar beszélni.

Mi lehet a titok?

Amíg ott voltam, éreztem a kőkemény szembenállást – mindennel, mindenkivel. És azt, hogy sérült ember. Ez benne van Kósa Ferenc filmjében is. Erkölcsi tisztaságához nem fér kétség – elég, ha valaki megnézi a „Küldetés”-t, a róla szóló portréfilmet.

Harmincnégy évesen feljutott a csúcsra úgy, hogy tisztán maradt. Annál többre nem számíthatott. Erkölcsi besározódás nélkül jutott ahhoz az elhatározáshoz, hogy visszavonuljon. Megtehette, megtette. Így aztán mindenki más alatta maradt, attól kezdve kis senkik vagyunk, akik vergődünk a hétköznapok csapdájában, sőt mocsarában.

Kérdezhetném tőle, mit csinált bő másfél évtizedig. Egy választ tudunk adni: nagycsaládot. És ebből erényt. Pár évig Vérteskozmán laktak, ám ott kiderült, hogy a lakhelyük nem működőképes, nincs iskola, orvos, nincsenek boltok, stb., ezután költöztek Budakeszire. A lakás rettentőn szűk nekik. Feljebb, a hegyoldalban vásárolt egy romos kis házat, viszont szép nagy a telek, a házat lebontotta, ott építkezik körülbelül öt éve. Reggeltől estig dolgozik benne. Láttam a már majdnem kész kis kastélyt /kívülről persze/ nyolc-tíz szobás, annyi kell a nagy családnak. Már megvásárolt a MÁV-tól több vagonnyi kiszuperált vasúti talpfát – nem ő mondja, ott van az udvaron – azokat szorosan sorban felállítja, bedöngöli a földbe, abból lesz jó magas kerítés a külvilág ellen. /Jól sikerült, nem látni be az erődítménybe./

Hallgatása mögött titkok vannak, erkölcsi tartása mögött kell legyen anyagi fedezet is. Anélkül, hogy ezt bárki firtatná, aggódó barátaiban, tisztelőiben is felmerült a kérdés. Beszélték, hogy sokat és sokfelé jár előadásokat tartani, kultúrházakba, vallási közösségekbe, és ezért honoráriumot kap. Lehet, hogy másnap vásárol hatvan téglát. Ilyen szorgalommal még várat is lehet építeni, lásd a székesfehérvári Bory-várat, vagy a soproni Taródi-várat.

Amikor leültetett a gyerekekkel zsúfolt kis szobába, az egyetlen fotelbe, azt mondta: az a vendégszék. Ő egy kisszékre ült. Velem szemben a nyüzsgő apróságok, nagyobbak. Bármit mondtam, kérdeztem, ő bármit mondott, a gyerekek testközelből figyeltek, hallották. Megkérdezhettem ebben a közegben, bármilyen tapintatosan, hogy mi motiválta, miért született ennyi gyermekük? /Beszélt már erről, de én az új lap olvasóinak szerettem volna közvetíteni./ Hogy tudnak megélni egyetlen biztos jövedelmükből, a családi pótlékból? Éheznek-e? Mi volt ma az ebéd? Mi a vacsora? Mennyi húst, zöldséget, gyümölcsöt vesznek egy hétvégére? Kinek mi a kedvenc étele? Viszonya-viszonyuk az evangélikus egyházhoz,  templomba, hittanra járnak-e vagy a vallásos nevelést elsősorban, kizárólagosan tőlük kapják? A gyerekek kikkel barátkoznak, beleszólnak-e a szülők, stb.

Miért nem feküdtek le este nyolckor a gyerekek? Mert a család neki menedék, védelem a világ ellen. Menedék, mert százszázalékosan ide húzódott vissza, közéjük. Védelem, körülveszi magát velük. Olyan helyzetet teremtett, hogy számára kínos kérdést fel sem tehetek. A feleségétől senki nem kérdezhetett. A gyerekek az ő testőrei az idegenek, a betolakodók, a társadalom ellen. Segítségükkel tartja távol a világot.

Más dolog, hogy ezt az alig tizenöt perces intermezzót milyen módon dolgozták fel a gyerekei. A politikai fogalmakat, pöcegödör, Kádár, Aczél, stb. Azt szabad nekik hallgatni? Máshonnan tudom, hogy televízió nincs a lakásukban, egyikben sem volt, sőt nyilatkozta, hogy úgy akarja felnevelni őket, ne is lássanak ilyesmit.

Lehet, hogy kicsit megtévesztette saját tisztasága. Mivel ragaszkodik hozzá, fél az emberek közé menni, nehogy besározódjon. Azt éreztem, olimposzi magasságból szemléli a gyarló, bűnös, pipogya, kis hülye embereket. Azt a tíz-és-fél milliót, aki behódolt a Kádár-rendszernek. Aki élni mert, nem lázadt, nem lázadt fel a Szovjetunió ellen, amint tette 1956-ban, dolgozott, boldog vagy boldogtalan volt, stb.

Kifelé menet nem kísért ki a társasház lépcsőjén, a kapuhoz. Kérdeztem tőle, a kapu zárva-e. Belül van a kilincs, mondta, nem úgy, mint a börtönben.

Vagyis  bárki kimehet, de bejönni bajosan.