Krasznahorkai László /meg/tévesztése

Krasznahorkai László /meg/tévesztése

K. L. zseniális író. Addigi életének tapasztalataiból, gondolataiból, érzéseiből, látomásaiból  eszenciát sűrített,  majd a kis fiola tartalmát beledobta egy  felül nyitott olajos hordóba csurgó piszkos, üledékes esővízbe, így aztán a tartalom egy része túlcsurgott, elenyészett, de még így is maradt elegendő ahhoz, hogy létrehozza első regényét, a Sátántangót.

*

Egy vele készült interjúban ezt mondta: „89 előtt úgy éreztem egyébként, hogy már az is szép, hogy nem állítottak kivégzőosztag elé. Mert ha igazán megértették volna, mi van a Sátántangóban, akkor minimum azt kellett volna tegyék velem, amit Petriékkel.” Keresztury Tibor – Székely Judit: Literanagyvizit, 2002 október.

Az a véleményem, hogy a Kádár diktatúra, s egyben a szocializmus legfelsőbb védelmezői – Aczél Györgygyel, Berecz Jánossal, és számtalan lihegő kiscenzorral – pontosan számoltak a mű – minden megjelent mű!! – hatásával, következményeivel. Retorziót a Sátántangó esetében azért nem alkalmaztak, mert nem volt miért. Ugyanis K. L. nem vádiratot írt a szocializmus, ill. az épülő kommunizmus ellen. Ilyen megállapítást nem tudtak tenni.

Azon nem csodálkozom, hogy K. L.-nak 2002-ig nem mondták meg, miért nem kellett retorziót alkalmazni. Az állampárt bukott ideológusai és talpnyalói 1990 után semmit nem magyaráztak, nem revidiálták elméletük és magatartásuk egykori marxista /és álmarxista/ rugóit, okait, összefüggéseit. És sajnos, nem tették meg az irodalomtörténészek sem.

Nos, egykori szerkesztőim, barátaim és ellenségeim kijelentései-megfogalmazása alapján mondom: a rendszer éber cenzorai elsősorban szövegrészeket, mondatokat, szavakat, fogalmakat kerestek a művekben.

Félreérthető, esetleg jelzős kifejezéseket.

Gyanús tartalmú sejtetéseket.

Bántó megfogalmazásokat. 

Leleplező szavakat, kifejezéseket.

Vádlónak vélhető vagy nyíltan vádoló  megjegyzéseket.

És ilyeneket nem találtak!

Felsorolok néhányat azok közül, amiket  kerestek vagy kereshettek a művekben és konkrétan ebben a műben: pozitív jelző nélküli kommunizmus, szocializmus szavak –– negatívan: földesúr – grófi elnyomás -  kitántorgott milliók – koldusok országa a 20. század elején –  negatívan: Horthy-korszak, Rákosi-korszak – pozitív környezetben: Kádár-korszak, Szovjetunió, marxizmus – negatívan: a Kádár-korszakra vonatkozó megjegyzések – kapitalizmus, imperializmus – reakció-s – forradalom – ellenforradalom – egyáltalán: 1956 – Trianon!!! – kulák, tsz, tszcs, állami gazdaság – ezeknek a tagjai, dolgozói –  nem utolsó sorban párt, MSZMP – egypárt-rendszer – többpárt-rendszer – elvtárs, elvtársnő, stb.

Találtak viszont rendőrrel kapcsolatban százados urat. Ha tehát sem elvtárs, elvtársnő megszólítás nincs, és a rendőr úr, akkor ez a mű talán nem 1949-50 után játszódik! Így nem is lehet bajunk vele…

*

Érdemes végigvenni a fogódzókat, ami arra utal – utalna – hol és mikor vagyunk abban a világban? /A különböző kiadásokban és kiadóknál nyilván máshová esnek az oldalszámok, ezért a DIA-változatot veszem alapul./

A telep – 8.oldal. A háború idején – 8. oldal. – Mióta feloszlatták a telepet – 16. o. Északra akarnak menni…délre fognak menni, ott azért rövidebb a tél – 17.o. Eleki útelágazásnál van a tanyája – 24.o. Hű polgárai vagyunk ennek az országnak – 34.o. Fölső Dunaághoz menjünk – 45.o. Az eleki elágazás – 50. o. Kimondták a telep felszámolását – 63.o. Tüzép-fuvaros – 108.o. pósteleki tanya – kisromváros – 109.o. Estike bátyja egy fél Balaton-szeletet ad – 123.o. Almássy-major -180.o. Weinkheim-kastély…ide pár kilométer -188.o. Warszava-autó – 208.o. Ez a major…a gróf idejében egész jól mutatott. A három házaspár megérkezik a romos kastélyba – 224. o. A pósteleki elágazáshoz értek – 238.o. Elindulnak a Weinkheim kastélyhoz  – 239. o. Irimiásék bementek a városba, egy kocsmába –251.o.  Nagyromváros, Eminescu utca 253. o. Elek, Keresztúr, Póstelek – 278. o.

Az 58. oldalon „magyar földünk”, „Magyarország”, /a 65.-en „Belső-Magyarország”. Pénzről többször beszél, a 8. oldalon így: húsz rongy, tíz rongy, bankó, pénzköteg – vagyis ebből még a kort sem tudjuk meghatározni. A 279-en: ezer-ezer forint. Úgy tűnik, ez mind hangsúlytalan.

Almássy és Wenckheim kastély számtalan volt az országban. Gyulán Harruckern-Wenckheim-Almássy rezidencia; Szabadkígyóson /a falu mai neve/, ezt építették Ybl Miklós tervei alapján, Gyulaváriban, Dobozon, Pósteleken Széchenyi-Wenckheim családé.  Fölső-Dunaág kifejezés nincs, ha mégis értelmezzük, több országban lehet. Az író nem köteles elszámolni helyrajzilag!  De ha nem számol el, nem is kérhető rajta számon.

*

A regény helyszíne a telep, azt nem tudjuk meg, hogy pontosan kinek-minek a telepe volt, amikor dolgoztak ott, és hogy miért szűnt meg. Ez persze nem fontos,  nem hiányzik a regény szövetéből adódóan. Viszont ez is  jó pont volt a regény állampárti fogadtatásához: az író le se írja, nem is tárgyalja ezt a pusztulási folyamatot, így nem tesz felelőssé egyetlen szocialista vezetőt, párttitkárt, gazdaságot sem azért, hogy az ott maradt emberek majdnem állati sorban maradva élnek.  A kafkai sejtetés természetesen felmenti a szerzőt minden magyarázkodás alól. Az időpont elhallgatása – mikor történik mindez – felmentés a hatalomnak. Olyan helyszíneket jelöl, mint Almássy-kastély, Weinkheim-kastély /eltorzított szó, valójában Wenckheim/, kastélyrom, viszont egyikhez sem teszi hozzá, hogy ezek grófi kastélyok – voltak. A gróf, mint szó egyetlen egyszer szerepel. Így aztán homályban maradhat, hogy bizonyára a második világháború utáni évtizedekben vagyunk, egykori uradalmi majorban, az egykori grófi kastélyok pedig azért lakatlanok, romosak, mert  1945-46-ban gazdáikat elzavarták, börtönbe zárták, internálták /Kistarcsa, Recsk, stb./, kitelepítették /Hortobágy, Tiszalök, stb./, a kastélyokat kifosztották, berendezésüket széthordták, az épületet átadták a enyészetnek. A telepen, egykori uradalmi majorban bizonyára szocialista gazdaság működött, amíg tönkre nem ment.  Mivel ezek a tények semmilyen formában nem szerepelnek, a cenzoroknak nem kellett töprengeni azon, hogy az író milyen álláspontot képvisel, elitélően vagy sajnálkozva a történelmi eseményeken. Balassa Péter a műből vonja le a nagyívű következtetést: „A Sátántangó mint tánc, egy perpetuum mobile jele, egy megtévesztési és megtöretési láncolaton át nyilvánuló létszerkezeté, melynek csak állapota van, felelőse nincs.” /„A csapda koreográfiája”, Jelenkor, 1986 febr./

*

A szövegben bárminek a jelen állapotát látjuk magyarázatok nélkül, sőt magyarázkodások nélkül. A statikus, előzmények nélküli állapot nem csupán a környezetre vonatkozik. K. L. zsenialitása bátorsága nélkül semmit nem ért volna. Kihagyta a múlt-idéző leírásokat, nem kutakodott, ki miért csúszott le, miért maradt ezen a rothasztó, elhagyott, sáros, néhány düledező házból álló telepen. Pedig a múltat kereső kényszerűségbe a legtöbb magyar író besétált, mert be kellett sétálnia. Elég említenem Fejes Endrét és Örkény Istvánt. Fejes Endre Rozsdatemetője azért jelenhetett meg és lehetett itthon sikeres, mert beleírta Hábetlerék múltját, őket a Horthy korszak tette nyomorulttá, sivárrá, igénytelenné. /Hatvan év magány./ Örkény is úgy kezdte, szocialista-realista írásokkal, majd kitalálta a groteszk-szatirikus műfaját, abba helyezte műveit, de a kortól – korától nem választotta le magát, példa rá a Macskajáték, Tóték, egypercesei, stb. K. L. vitte véghez a csodát, ő a kivétel: merte és tudta kihagyni a kort, a történelmet, a helyet, a környezetet, amit pedig megirt, az a kilúgozott kor, történelem, hely, környezet. Csupán állapot, ahogy Balassa Péter megfogalmazta.

*

A nyolcvanas évek elején írtam „A család-regényt”-t /megjelent 1984, MAGVETŐ/, leadtam a „Részeg halak vagyunk” címmel egy szerződésre írt regényt a Szépirodalmi kiadóhoz. /Visszautasították, nem adták ki, ami példátlan volt a rendszerben./ Mindkettő hibájául azt rótták fel, hogy nem fejlődés-regény, közege állóvíz, konfliktusok nélkül. Szereplői – nem csak a főhősök – nem akarnak abból kimászni. Pedig körülveszi őket a szocialista társadalom…Saját példámon kívül korabeli kritikák tucatjait, ha nem többet idézhetnék. Persze az írók elkövették azt a hibát, hogy nem függetlenítették magukat – műveiket – a kortól, koruktól. /Amitől aztán „büdösek lettek”, ezt a megfogalmazást Beke Albert idézte Grendel Lajos és Szabó Dezső nyomán. Lyukasóra 2004. 10./ K. L. függetlenítette magát ezektől a kicsinyes szempontoktól. Ezért jelenhetett meg gond nélkül, börtön, meghurcolás nélkül 1985-ben, Magyarországon. Ez bizony jól jött a kései Kádár-rendszernek: végre van egy író, aki – önszántából – nem hibáztatja a hatvanas-hetvenes évek embert nyomorító politikáját, nem bírálja azt a kegyetlen szándékot, amit pedig nyíltan, mindenki tudtával, rendeletileg lefektettek, kimondtak.

*

Az 1007/1971, március 16-i minisztertanácsi rendeletről beszélek. Ez az irat felosztja Magyarország településeit tíz kategóriára, legfölül Budapest áll, mint főváros és legalul kétezer magyar falu, amelyet szerepnélkülivé degradáltak, fejlesztésre alkalmatlannak, lakóit sorsára hagyták, másod-harmadrendű állampolgárokká minősítették. A szándék – és gyakorlat – egyaránt vonatkozott a gazdaságtalan falvak és telepek lakóira, tanyákra, egykori majorságokra. Az iparosítás került a politikai és gazdasági szándék fősodrába,  és az iparosítás velejárója: az elmaradott településekről, öntörvényű falvakból beterelték az ifjúságot az épülő városi lakótelepekre.

*

Regényét gyakran hasonlítják Bulgakovhoz, Márquezhez, Kafkához. Csakhogy: Bulgakov Mester és Margaritája teljesen orosz-szovjet közegben mozog, Moszkva mint helyszín, az utca, utcák, helyzetek, a villamos, a Tömegír, a szovjet írók szervezete, stb., stb. Márquez Száz év magánya Kolumbia egyik – meseszerű – falujában játszódik, de az ország százéves történelme nélkül nem lenne módunk a magány megismerésére. Kafka az osztrák-magyar monarchiában élt ízzig-vérig, azt a világot absztrahálta.

K. L. viszont minimálisra csökkentette a helyszín, a telep, a város, a városok, az ország térbeli meghatározását is. Többen foglalkoztak azzal, hogy hol játszódik a regény. „…ahol minden mozgás szánalmas és fájdalmas illúzió csak. A Dél-Alföld, Békés ásító, stilizált tájai ezek, valóban és szó szerint az Isten háta mögött.” Vári György K. L.-ről, NOL, 2015 5.20.

A Tarr Béla által rendezett filmhez szóló sorokat is idézem, egyébként a film forgatókönyvét is K. L. írta, tehát érvényességét nem vitathatjuk. „Az Isten háta mögötti alföldi településről az évek során elvándoroltak a lakosok. Nem maradt csak három házaspár, három agglegény.”

A Dél-alföld, Békés megye megjelölést hiába keressük a könyvben. Azzal pedig nem foglalkoznak, hogy mikor és mitől került ez a vidék a határszélre, ahol minden pusztulóban. Nos, erre rövid és pontos választ  tudunk  adni: a trianoni diktátum szakította el Magyarországtól azokat az országrészeket, amiknek a neve Erdély és Parcium.  Ennél több szót vesztegetni erre kár, mert ha ez nem elegendő a megértéshez, miért kezdett pusztulni a magyar-román határszéli falvak, városok életereje, mezőgazdasága, utak, vasutak nélkül, természetes központjai nélkül, akkor minden tényközlés hiábavaló. A film ezt még fokozza, „…világa az apokaliptikus lecsúszottság, provincializmus és pusztulásvilág.” Az általam eddig felsorolt motívumok tehát bővültek: első világháború – Trianon – második világháború  – Rákosi korszak – Kádár-korszak. Mivel mégis van egy icipici támpont: valaki ezüst Kossuth-cigarettát szív, 46. o.

*

Az „Isten háta mögött” kifejezés talányos és ellentmondásos.

Mihez képest van ott ez a vidék, ez a hely? Csak nem az adott ország fővárosához viszonyítva? /A szöveg alapján mindegy, mely országban játszódik./  Föltehetően, az írók – ott is – a fővárosban élnek. A kritikusok, méltatók, életrajzírók is a fővárosban élnek. Ahhoz képest ez a fantom-telep valóban a semmiben  lebeg…

Na és hol az Isten, hogy a háta mögött még ott ez a telep! Irimiás, a próféta azt magyarázza a társának: „Isten nem mutatkozik meg a betűben, csalafülű. És egyáltalán nem nyilatkozik meg semmiben. Nem mutatja magát. Nincs is.” 249.o.  Ezt Ingmar Bergman már kimondta, leírta, beleégette a filmjeibe. Bergman előtt pedig megfogalmazta Nietzsche. Vajon hogyan-mi módon jutott Irimiáshoz, a hitetlen prófétához? Nem tudjuk. De valóban: ha nincs Isten, a telep, a regény helyszíne nem lehet mögötte… / K. L. nem hagy kétséget álláspontjáról. A „Megjött Ézsaiás” c. elbeszélését így jellemzi egy ismertető: ez egy elbeszélés. K. L. legsötétebb, talán egyenesen megvakult nézőpontjából mutatja a világot…Isten halott és értelmetlenné, üressé vált az élet. 2011./

Összegezve: K. L. 1985-ben semmilyen módon nem érintette, nem bántotta a fennálló szocialista rendszert,  kihagyta a konkrét helyszíneket, a kort nem határozta meg, indulati kijelentéseket sem tett, a sötét történelmi eseményeket  nem érintette, nehezen érthető nyelvezettel írt, azt viszont világos üzenetként fogta föl az uralkodó kommunista párt, hogy a próféta kijelentette: Isten nincs. Pofon lett ez a megnyomorított vallásos tömegeknek, hívőknek és egyházaknak egyaránt. Miért állították volna a regény íróját kivégzőosztag elé? Már a következő évben kapott érte egy irodalmi díjat! A mindenkori hatalom jutalmaz.

*

Irimiás, a próféta fontos és központi alakja a regénynek. Elemzői Jeremiás ószövetségi próféta kificamodott utódjával azonosítják, köteteket  írtak róla. Az olvasónak – aki a regény világán kívül helyezkedik el – furcsa alak. A prófétaság mellett közveszélyes munkakerülő és spicli, besúgókat toboroz, beavatkozik a telepen élők életébe, hazudozik nekik, irányítja, becsapja őket, stb.

„Irimiás nagy varázsló. Még a tehénszarból is kastélyt épít…ha akar.” 25. o.  „Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen” mondja Irimiás. És a bibliát felütötte az Apokalipszisnál. 111.o. „Irimiás a reménytelen helyzetek és a reménytelen emberek pásztora. 166.o. „Én evangelista vagyok” mondja a társa. „Talán evangelikus” mondja Irimiás. 248. o. „Valami megváltót remélnek, akinek ki kéne vezetni magukat innen.” 193. o. „A telepen élők cselédek voltak mindig. Ülnek a konyhában, a sarokba szarnak, és néha kinéznek az ablakon, hogy mit csinál a másik.” „Ugyanott ülnek, pontosan ugyanazon a mocskos hokedlin, paprikáskrumplit zabálnak esténként, és nem értik, mi történhetett… Várnak szívósan és kitartóan és azt hiszik, egyszerűen becsapták őket.” 51. o.

Volt a dél-alföldnek egy krónikása, megszállott írója, szociográfusa az 1930-as években, úgy hívták: Féja Géza /1900-1978/. Fontosnak tartotta, hogy feltárja és megírja Békés, Csanád, Csongrád vármegye népeinek, földműveseinek sanyarú sorsát, és felrázza a 30-as évek tunya közvéleményét, beleérte a politikusokat is. Öt év gyűjtőmunkájának eredménye lett „Viharsarok” címen megjelent könyve az Athenaeum kiadónál, 1937-ben. /Gyorsan fogyott, másodszorra is kiadták, de még nem fogyott el, amikor nemzetgyalázás címén perbe fogták és bíróság elé állították, meghurcolták, pöre országos botrányt okozott./

Féja megismerte az alföld szegény népének ópiumát. Azért hogy elviselhető legyen az uraságok által diktált nyomorúságos élet, a rengeteg munka, éhezés, fázás, csak belülre tudtak menekülni, a lelkükkel. Szektákba menekültek. Ezek története régi – írja Féja –a huszitizmus korától felütötte itt-ott a fejét. „A háború óta egyre-másra keletkeztek a szekták, s a nazarénusoknak  alapos vetélytársai akadtak: a millénisták, hívők, adventisták, koplalók, reszketősök, szellemidézők, gyaponyisták, apostolok, Jehova tanúi…” „a szekta lázadás” fogalmaz az író, majd: tagja ”…komolyan veszi a szentírást, és az életet igazi ókeresztény hévvel valóban az Ige méltó testévé akarja gyúrni…A szekta a védekezés, a biztosító szelep a teljes belső összeomlás és meghasonlás ellen.” /115-116.o., 1980-as kiadás./ Megjegyzésem: az idézetek megegyeznek a teljes szöveg szellemével.

Féján kívül más is foglalkozott a szektákkal, Kovács Imre fiatal író, politikus /1913-1980/, könyve „A néma forradalom” ugyancsak 1937-ben jelent meg /Cserépfalvi kiadó/, nemzetgyalázás és izgatás címén perbe fogta a királyi magyar bíróság, kettőjük pere különösen feldúlta az akkori társadalom lelkiismeretét. A szektákat ő is elemzi, részletesen tárgyalja, s megerősíti, hogy az a földnélküli parasztság, az agrárproletárok néma forradalma, „a lelki kapcsolaton kívül ’élő’ kapcsolatok is vannak a ’próféták’ személyében, akik járják az Alföldet, és hirdetik a ’teljes evangélium’  tanításának elérkezését.” A Jehova tanúinak „tagjai ószövetségi prófétaneveket vesznek fel, és a hétköznapi életben is úgy szólítják egymást. Megszűnnek Nagy Jánosnak, Szabó Istvánnak lenni: Ezsdrás, Hozseás, Ézsau lesznek. Szinte kivetkőznek énjükből és így tesznek hitet amellett, hogy a metafizikai passzivitást nagyon komolyan veszik.” /Cserépfalvi- Gondolat-Tevan kiadás, 1989, 131-132. oldal./

Féja Géza és Kovács Imre is jobbára gyalog járta be a falvakat,  tanyákat, szállást is nehezen kaptak, bizalmatlan volt velük paraszt és elöljáró egyaránt. Elitélésük kapcsán összefogott az akkori értelmiség, számtalan tiltakozás, újságcikk jelent meg róluk. Kovács Imrét úgy jellemezte a bíró, hogy csak hétvégi kirándulásokon pillantott be a falvakba. Erről olvasom: „Azon az estén, mikor könyvéért először elítélték, és vádlója ’kirándulásnak’ nevezte útjait, melyekből kiformálódott, keserűen beszélt erről. ’Próbálnák meg – mondta valahogy ilyenformán – nyögő jegenyék közt, pusztuló falvakban figyelni az élet kihaló érverését, járnák végig ezeket a ’kirándulásokat’ és próbálnának minderről könyvet írni, nyugodtan s kevés reménnyel a segítésre’, szólt és legyintett… Most október elejére behívót kapott háromhavi fogházbüntetésének kitöltésére.” Szabó Zoltán cikke a Korunk Szava c. kiadványban, 1938. /Szabó Zoltán: A tardi helyzet, Cserépfalvi 1937./

Miért nem fogták perbe K. L.-t 1985-ben? Kérdezem még egyszer. Mert könyve senkit nem vádolt a dél-alföldi falvak, tanyák, elhagyott telepek lakóinak sorstalanságáért.

Miért idéztem Féját és Kovács Imrét? Mert K. L. akár tudott róluk, akár nem, Irimiás-Jeremiás alakját valahonnan, bárhonnan, bármi módon az ő segítségükkel hívta elő. A világhírhez vezető utat többek közt ez a két bátor, nagyszerű író-ember nyitotta meg számára. Természetesen Franz Kafkán kívül.