Halál a táncházban – frissítés

 

Halál a táncházban /frissítve/

1978 június 24-én lopta el szerzőségemet Zelnik József – 2006-ban a TIMP kiadó – Sebő Feri az életemet is – majd KRÁTER-be zuhantam

Táncház címmel a Zeneműkiadó 1977-ben kiadott egy dokumentum-kötetet, amelyet én írtam és állítottam össze. Saját szövegemen kívül interjúk, plakátszövegek, nyilatkozatok, beszélgetések, tanulmány- és újságcikk-részletek alapján állt össze az akkori jelenből a  kép: mi a táncház-mozgalom, milyen erők eredőjeként jött létre, múló városi divat vagy nacionalizmus üti fel a fejét, stb. Az alapítók mellett bárkivel beszélhettem, akinek volt kapcsolódási pontja, affinitása, és nem zárkózott el.

Végignéztem a teljes bibliográfiát, számtalan cikk, tanulmány jelent meg később,de ilyen összetett műfajú, teljességre törekvő,  jelenidejű tudósítás, mű nem jött létre.  Ezért számíthattam arra, hogy maradandó értékű lesz, és megbecsülést  hoz számomra.

1./

Aki azt hiszi, várja, hogy most egy mellőzött öreg író fog siránkozni, sopánkodni, az téved. Dicsekedni és büszkélkedni fogok, van mire.

A könyv diadalútja rögtön megjelenése után kezdődött, mégpedig rafináltan. Az előzmények alapján lesz érthető, hogyan.

Körülbelül másfél évvel azelőtt jelent meg a Szépirodalmi kiadónál „Kristófok és megváltók” című novelláskötetem, benne olyan írásokkal, amelyek vérlázítóak lettek a pártközpont, a Magyar Szocialista Munkáspárt apparátusában. /Később született nemzedéknek írom: ez volt az egyedüli párt Magyarországon. A szovjet megszálló, itt állomásozó katonai alakulatok, a Szovjetunió hegemóniája adta nekik a diktatúra hátterét, erejét./ Csak néhány írást említek a kötetből. A „Vízicibere” címűben  egy őskommunista család alázatosan, türelmesen vár penészes odújában a lakáskiutalásra, csak közben megtörténik velük a legnagyobb bűn: párttagkönyveiket éjszaka a rágcsálók szétrágják, becsületüket alig tudják visszaszerezni. A „Lenin út 72” /a házszám-évszám tudatja, mikor történik/  két fiatal házaspárról szól, egyikük ipari munkás,  a  sógor pedig falun él, ott épít házat, s a városinak  reménye sincs arra, hogy  gyerekkel emberhez méltó lakásba költözzön: ötszáz fiatal párt hitegetnek, közülük egy fog  kapni egy lakótelepi panelt, amiért örökké hálásnak kell lenni. /A Kádár korszak nagy leleménye volt, hogy összeugrassza a falusi és városi embereket, a munkásokat és a parasztokat, gyűlöljék egymást, irígykedjenek, nehogy ráeszmélés, összefogás történjen./ ”A dugó” című elbeszélés egy nem-kolduló szegény asszonyról szól, aki a főváros forgalmas pontján éjjel-nappal nyitva tartó közért előtt beton virágágyon ülve azon fáradozik, hogy egy üres borosüvegből kihalássza a dugót, csak úgy veszik tőle vissza, abból vesz majd kenyeret vacsorára. /Ekkora éhezés nincs a szocializmusban!/ A kötet utolsó darabjának címe is provokatív: „Nem volt elég egyszer lecsapolni”, narkós, kábítószeres fiatalok lötyögnek, szórakoznak, betéved hozzájuk egy szociográfus fiatalember, a Népességkutató Intézet munkatársa, aki rajtuk kívül olyan családhoz látogat, amely a proletárlét legalsó szintjén, ösztönvilágában fetreng, rengeteg gyerekkel. Ez a ma lakott földnyelv, folyóköz valamikor mocsár volt, most mérhetetlen bűz honol, ám csak az idegen fiatalember érzi, látja, hogy a közelben hulla van. Pedig ezt már egyszer lecsapolták, úgy látszik, elégtelenül.

Feleségem, Sulyok Katalin ekkor a Nők Lapja munkatársa, mint kiszemelt kádert beválasztották a MÚOSZ /újságíró szövetség/  elnökségébe. Nagy reményeket fűztek hozzá, nem tudhatták, hogy semmilyen magas tisztséget nem fogad el, még bársonyszéket sem. Gyakran találkozott a szövetség főtitkárával, Király Andrással. Könyvem megjelenése után nem sokkal félrehívta őt Király, bizalmasan akar vele szót váltani. Király: a felesége kérdezi, nem tartóztatták még le a férjét? Katalin visszakérdezett: miért nem néz utána a felesége? Király: azért, mert nem akar gyanúba keveredni. Király Andrásné azidőszerint a Nagy-Budapesti Pártbizottság titkára volt. Lehet, hogy a beszélgetést figyelmeztetésnek szánták?

Mindenesetre megijedtünk, és vártunk. A leszámolás elmaradt. Ehelyett a párt egyes köreiben titokban vizsgálatot folytattak, valóban előfordul-e, akár csak periférikusan hasonló élethelyzet? Nem tudom, akkor mire jutottak, de ez később megismétlődött  a Valóság című marxista folyóiratban megjelent riportom miatt, Gyerekek veszélyhelyzetben /Valóság, 1978/. Keleti-nyugati országok követségein vitatták meg, igaz lehet-e, hogy milyen körülmények közt élnek a családok az újonnan benépesített békásmegyeri lakótelepen? Hogy lumpen-elemek egy hétre, a környezettanulmány idejére szedték össze gyerekeiket, s nem csak a sajátjukat, abban a sufniban, amiből, ami alapján két-háromszobás lakást kaptak, ingyen. Vagy egy ellenséges író túlzása, kitalálása? Ezt F.T. a kelet-berlini követség tanácsosa mondta el nekem később.

A novelláskötetnek mégis lett következménye. Nem útlevelet kínáltak, hanem Katalint bombázták: váljon el a férjétől. /Addig őt nem tehetik bizalmi állásba./ Ez a szándék közvetítőkön keresztül a nyolcvanas évek végéig megmaradt, évente többször szóba hozták. Ellenem nyilván akkor tették volna a következő lépést.

Vissza 1975-76-hoz. Hogy ne írjak olyan csúnya, ellenséges hangú, népi demokráciával szemben álló írásokat, megbíznak valami mással.

Az Élet és Irodalomnál akkor már rangot  vívtam ki azzal a furcsa műfajjal, amit irodalmi szociográfiának neveztek. Ezek az írások a hetilap utolsó oldalán jelentek meg, azt betöltötték /kolumnás cikk volt a neve/. Valóságalapúak, a szerzők két lábbal a földön, köztük vidéken élő tollforgatók. Mindannyian tudtuk, mit szabad megírni, mit nem, erre a szerkesztő keményen figyelmeztettet a tollával. Nos, az oldal pikantériája az volt, hogy picivel többet engedtek. Igaz, többnyire név, helyszín nélkül. Vezetéknév, helységnév, a történet konkrét helyszíne homályban maradt. Ez azt eredményezte, hogy a beszélgetőtárs már ennek tudatában szabadabban beszélt, és ebből az anyagból szabadabban lehetett írni. Tudta, neve, s hogy melyik termelőszövetkezetben vagyunk, nem jelenik meg, elmondhatja, amit akar. Másik előnye, ha B. községben történt, lehetett töprengeni, melyik B.-betűs községben, vagy nem is abban. Ily módon általánosításra adódott mód, egy-egy leírt eset hatása a jelenségig fölerősödött. Az már sértette a pártközpont éber lelkiismeretét, de a cikkből ezt bizonyítani nem tudták. /Vajon megírták ezt a sajtótörténészek?/. Katalin egyszer megirt valami egyszerű stiklit, egy üzemigazgató ballépését, ami után hét-nyolc igazgató hívta telefonon /a munkahelyén, mert nem győzöm ismételni, nem volt, nem lehetett telefonunk/, kérdezték tőle, megmondaná, ki árulta el, honnan tudja az esetét? Például az én első irodalmi riportom  Konyhalányok címmel jelent meg /1969/, üzemi konyhák legalsó szintjén dolgozókról szólt, akik embertelen körülmények közt végezték munkájukat. Ebben az időben üzemi konyhákon dolgoztam. Mennyivel lett volna erősebb, ha odaírom, a Ganz Villamossági gyár, a Műegyetem alagsorában a Harisnyagyár konyhájának előkészítőjében Szabó Mari néni a szóban forgó személy, aki délután távolsági buszon, kannában viszi a moslékot haza, Dunabogdányba, pontos címmel. Az 1970-es tiszai árvíz után írt Építőtábor 70, helyszínnel, idővel, névvel készült.

Örkény István is művelte ezt az újságcikk-formát, büszkén nyilatkozta egy vele készült beszélgetésben /Lázár Istvánnak/, hogy az ötvenes évek elején Sztálinvárosból a Népszabadságnak ugyancsak irodalmi riportokat készített.

1990 után sokan támadták ezt a műfajt, nevezzük annak, pedig többféle pozitív hozadéka volt. Tessék belelapozni az évenként megjelenő „Írószemmel” című antológiába. Annak a kornak sokszínű, hiteles lenyomata.

Elbeszéléseim, regényeim szemben álltak a népi demokráciával, az ÉS-beli írások jellegüknél fogva nem. S mivel egyaránt tudtam konkrét helyszínnel és elvontan is írni, ezért eshetett rám a választás, én írjak könyvet a táncházról. És persze azért is, hogy most ellenőrzött anyagot fogok leadni. Még egyszer ne forduljon elő a Szépirodalmi kiadó szerkesztőinek ellanyhult ébersége…

Feladatom lesz a hagyomány mai erejét kikutatni, a zenei-népzenei eredet hatását az új nemzedékre, s próbáljam feltérképezni, ugyan miért járnak oda oly lelkesen városi fiatalok? Mi vonzza őket? Miért nem a hivatalos ellenőrzött KISZ-rendezvényekre mennek?Mitől lett hirtelen annyi fiatal, hogy a beat-koncertek mellett ide is jut? Miért törik magukat, leizzadnak, elfáradnak, s le sem részegednek! Ez már nem is kérdés, ez már felkiáltójel. Mekkora erejű nacionalizmus, irredentizmus fog felszabadulni, összesűrűsödni, kisülni? Lázadás lesz belőle, netán ellenforradalom? Milyen hatással lesz a szomszédos népi demokratikus országokra, különösen Romániára? Hisz a mozgalom eredetét, bölcsőjét nem is titkolják a táncházasok.

A pártközpont megfelelő osztályain, különösen az agitációs-propaganda osztályon, a KISZ központi bizottságában aggódva figyelték: a húzd meg-ereszd meg gyakorlata alapján mikor és hogyan avatkozzanak be. Nem akarták elkövetni azt a hibát, amit a beat zenei együttesek koncertjeivel, hogy direktben üldözzék a hosszúhajú, farmernadrágos fiúkat, lányokat.

A Zeneműkiadó kapta a feladatot  /a ifjúsági, Móra  helyett/, hogy keressen olyan írót, aki megpróbálja összefoglalva leírni a fenti témaköröket.

A Táncház-könyvem új, s egyben kalóz-kiadásához 2006-ban Sebő Feri ezt támasztja alá, amikor idézi Martin György levelét Somfay Lászlóról és feleségéről, Révész Dorritról, ez utóbbi a Zeneműkiadó szerkesztője. Sebő Feri a rólam szóló nekrológban azt írja: „ekkor egy hivatásos író, Siklós László jelentkezett nálunk, hogy ujragombolja a kabátot, s a riportokat kommentárral kiegészítve, már írói eszközökkel adjon helyszíni közvetítést a hetvenes évek elejéről, a táncház mozgalom kezdeteiről, a napi vitákról, küzdelmekről, sikerekről.”

Ebben tehát az hibádzik, hogy nem én jelentkeztem.

Mivel soha, egyetlen sort sem írtam zenéről, népzenéről, semmilyen zenei képzésem nem volt és nincs, nem is mertem volna jelentkezni. Hogy Révész Dorrit milyen csatornákon keresztül jutott hozzám, azt ma sem tudom. Tény, hogy mindent a pártközpontban döntöttek el. A már említett vélekedésen kívül talán azért esett rám a választás, mert zenei-képzés híján nem vagyok elkötelezett, érdekelt egyetlen irányzat, csoportosulás, stb, mellett. Zenei analfabétizmusom pedig nyilván leplezni tudom. Ily módon egy részletes szinopszis bemutatása után szabad kezet kaptam. Révész Dorritról, mint szerkesztőről a legkellemesebb emlékem van, mások, például Katona Éva az ÉS-nél, Benedek István Gábor, Varga Domokos, még a szórendbe, mondatszerkesztésembe is belenyúltak, 1990-ig. Ő nem avatkozott bele.

Egyetlen témában akadt kifogása. Látható, hogy a beatről szóló fejezet kurta, nincs körbejárva, hangsúlytalan pár oldal csupán. Révész azt kérte, kerüljük el az összehasonlítást, ezért kihagyatta azokat a részeket is, amelyek szerint a koncertek és a táncházak két élesen elkülönülő kultúrát jelenítenek meg, példákkal, riportokkal. Nem tudom, kivel nem akartak konfrontálást, nem hiszem, hogy az ifjúsággal. Hisz egyébként sokféleképp beavatkoztak ezeknek a zenekaroknak és közönségének a létezésébe, ennek meg van az irodalma. Tudtuk a KISZ álláspontját az öltözködésről,és a szexualitásról.

A nyilvánvaló, sőt nyilvános szex kezelése valójában végig kísérte a szocializmus évtizedeit. A szexualitást – ki nem mondva, írásban nyíltan le nem fektetve – a KISZ tartotta kézben, hogy finoman fogalmazzak.

Amit szabad volt megtenni a KISZ-vezetőképző táborokban /minden megyében több működött/ sőt meg kellett tenni, az tilos volt a KISZ keretein kívül. Ezek a táborok vagy időszakosan vagy egész évben működtek, ott képezték ki a jövendő évtizedek megbízható kádereit, a kommunista élcsapat utánpótlását. Az élet minden területéről delegáltak dolgozó fiatalokat, műszaki, humán-értelmiséget, vagy kiszemelt egyetemistákat, falusiakat a kollektív mezőgazdaságból, téeszből, állami gazdaságból, stb. A jövőbeni összetartozás két pilléren nyugodott, mondhatnám, feküdt. Egyik az ideológiai vonal, másik a szexuális vonal.  A szigorúan bentlakásos intézményben  hetekig vagy hónapokig a külvilágtól elzártan éltek, haza meghatározott időben mehettek, telefonjuk természetesen – még – nem volt, csak egy-két vezetékes, ellenőrzött készülék. Nos, ezen a zárt helyen az egészséges, jóltáplált fiúkat-lányokat, fiatal felnőtteket összeengedték, alkalmat kaptak arra, hogy a vízparton, a hegyekben, erdő széli tisztásokon vagy éppen a szobáikban körbekeféljék egymást, akár páronként, akár csoportosan, váltogatva a partnerüket.

Ez lett igazi alapja a későbbi cinkos összetartásnak, összetartozásnak, ami egész életükre megmaradt. Később ezzel a tudattal kellett élni, ki milyen titkot tudott a másikról. Hatvani Dániel, a Forrás egykori főszerkesztője Tehéncsöcs címmel megjelent pikareszk regénye, valójában pornó, részben erről szól, de igazán soha, senki nem tárta fel az elvtársak-elvtársnők múltját. Pedig még  zsarolhatóság is kapcsolódott hozzá. /Elvtársnő tudjuk, mekkorát kurválkodtál a táborban, van három szép gyereked, mondja el valaki a féltékeny munkásőr férjednek?/

A pártvezetés – bizonyára a puritán Kádár János, és néhány ős-kommunista kivételével – tudta, mit miért csinál, az ördögi terv sikerült. Próbája: 1990 után sem árulták el egymást, hisz a sakkban tartás  addig tart, amíg ketten élnek közülük!

A pártvezetés azt is tudta, hogy a könnyűzenei koncertek résztvevői ugyancsak szeretnék kiélni szexuális vágyaikat, legalábbis az egészséges, életerős ifjúság. A beteljesedés ellen, mit gondolnak olvasóim, ki küzdött tűzzel-vassal? A helybeli, falusi, városi, kerületi KISZ bizottság. A tiszta erkölcsért ők szálltak síkra keményen, ha kellett tiltásokkal, rendőri előállítással, szervezők leváltásával, stb.

Ennek a kísérő jelenségnek a finom bemutatására én is kaptam jelzést. Kaptam magam mellé cenzorkát is, látogassunk végig párban néhány beat-klubot a kisebbek közül, milyen ott az élet. Olyan volt. Múlt időben. Mire odaértünk néhány hét késéssel, már új klubigazgató fogadott, aki megtisztította terepet. De részletesen elmondta, az ellenség uszályába keveredett elődje milyen fertőt engedett. A nagyteremben a fal melletti széksoron, az óriás hangerő, a sötétség takarásában, a villogó fények mellett a székeken fiúk ültek, kigombolt sliccel, rajtuk rövidszoknyás lányok lágyabb vagy keményebb ritmusban mozogtak a zene ütemére. Ebbe a klubba akkor kizárólag szoknyában jártak, sőt jöttek  hosszúszoknyás középkorú hölgyek is. Most nézzünk körül, elvitték a székeket, bármikor felkapcsolhatják a villanyt s a lányok többsége azóta farmernadrágot visel.

Nos, ezeket a történéseket jól tudták a pártközpont apparátusában, tudatták Aczél Györggyel is. Aki el nem tudta képzelni, hogy a táncházakban nem részegednek le a fiatalok, nem üzekednek halomra. De hát éppen erről informálták a nacionalizmustól félő, ortodox, konzervatív kommunisták és a bajkeverők. A folytatást Sebő Feri számtalanszor elmondta nyilvánosság előtt. Már gyűjtöttem az anyagot, amikor egy este váratlanul a Kassák klubba látogatott Aczél, Vitányi Iván és néhány rendőr kíséretében. Kereste a zongorát. Nekem azt mondták, hogy a zongora alatt disznólkodnak nyilvánosan, mondta. Mire Sebő: Aczél elvtárs lát itt zongorát? Csak egy pianínó, mögötte a kivilágított kis színpad.

Mindezt azért írom, mert a beat-koncertek szexuális-töltetű fejezetet ki kellett hagynom. Semmi mást.

A könyv elkészült és késlekedés nélkül megjelent. Sajtóvisszhangja óriási, a művet én mutattam be a fővárosi művelődési ház körtermében. Sután, mert valaki a mikrofonba felszólított, hogy tartsam meg előadásomat. Se beszélgetőtárs, se riporter, kissé megzavarodtam. Napokon belül rádió-riport, a rádiós autó falusi házunkig jött /ilyen se előtte, se utána nem történt/. Újságcikkek, ezek is gyorsan. Aczél üzente Katalinnak: meg van elégedve a férje? És maga énvelem? Ez azt jelentette, hogy Katalin továbbra is a káder-listán szerepel, s ezúttal nem tettem keresztbe neki, se nekik. A könyvből nem süt az irredentizmus, a bukolika a népi demokráciával szemben.

És körülbelül két-három hét múlva minden lecsengett. Akkor, ott találkoztam utoljára azokkal, akikkel bő egy éven át Pesten és Budán, vidéki helyeken együtt voltam. 1977 után soha nem hívott meg eseményre, különleges vendégek közé, évfordulóra Sebő, Halmos, Mártika, Sipos Misi, Virágvölgyiék, Héráné, Timár Sándor, a Tata, senki más.

Annyit megtudtam, hogy a 18 forintért bolti árért árusított könyvet fiatalok száz forintért adják-veszik.  Én néhány havi átlagbért kaptam, mint honoráriumot. Elmondtam a Zeneműkiadónak, talán ki kellene adni utánnyomásban, de elzárkóztak, és többé nem tettem lépéseket.

A hallgatás, a gyors feledés, a győztesek legalizálása, vagyis diadala jelentette első táncházi halálomat.

2./

Előttem van megsárgult papíron egy levél-fogalmazvány, kézzel írtam harmincöt évvel ezelőtt. /Most 2013 márciusa van./ Az elküldött levelet nyilván legépeltem. Az akkor írott szövegen nem változtatok. Címzettje Nagy Richárd, a Magyar Televízió elnöke.

„Tisztelt Nagy Richárd elvtárs!

Alulírott Siklós László író, újságíró tiltakozásom fejezem ki a Magyar Televízió iránt és megfelelő elégtételt kérek a következőkért:

1978 június 24-én, szombaton este 17.30-kor a Magyar Televízió egyes csatornája Mozgó Világ címmel sugárzott műsort a hasonló nevű folyóirat mellékleteként.

Első részének címe, vita a hagyományról és a táncházról. Ebben láttunk egy kisfilmet, fiatalokat kérdeztek benne arról, miért járnak táncházba. Ismerős volt az ötlet, a módszer, a fellépés, a kérdések, ezt én így írtam meg a TÁNCHÁZ című könyvemben /Zeneműkiadó, zeneélet sorozat, 1977/. Aztán beszélgetés következett, egy riporter kritikusokat kérdezett. Ezek a kérdések azonosak voltak könyvem egyes fejezeteiben feltett kérdésekkel, s a válaszok is azonosak lettek könyvem anyagával. Mivel nagyrészt történeti anyagról, tényekről van szó, nem is lehetett másként.

A riporter Zelnik József tehát pontosan készült a könyvemből, ám anélkül, hogy az adásban nevemet vagy-és a forrást megemlítette volna. Sőt, ezt nem tette a három kritikus sem. Egyikük pedig, Könczöl Csaba, épp a Mozgó Világ c. folyóirat 1977/6. számában méltatta, elemezte könyvemet.

Kifogásom egészében a televízió műsora ellen szól, mivel közvetlenül kihagytak a játékból, ám felhasználtak. Nem sértett önérzet vezet, hanem jogos önvédelem szellemi termékem miatt, írói, erkölcsi normám szerint visszaélésnek minősítem a műsor egészét.”

Választ természetesen nem kaptam. Hiába járta az a hír, hogy Nagy Richárd talpig becsületes ember, jó vezető. Viszont dolgozott a mechanizmus és a munkatársak védelme. Akkoriban minden levelet kivizsgáltak, iktatták, lejjebb adták, eljutott az érintett szerkesztőhöz, aki, hogy tisztázza magát, továbbadta a szereplőkhöz. Zelnikhez is el kellett jutni, ha másért nem, azért, hogy legközelebb ügyesebben csinálja. Ez minden intézményben így történt, az alapelvet  a Népi Ellenőrzési Hivataltól tudtuk.

Zelnik József akkor a Népművelési Intézet munkatársa, később a kultúra minden területén meghatározó személy, a legfölsőbb testületek tagja, kuratóriumok nagyhatalmú döntnöke, 1990  után a Duna tévét szervezi, a Makovecz-művek résztvevője, templomépítő, a Művészeti Akadémia alapítója, jelenleg alelnöke, stb. Attól kezdve önvédelemből  támadhatott anélkül, hogy én tudnék róla. Attól kezdve én lettem az ő ellensége, és nem ő az enyém! Módja lett álhírek terjesztésére,  lejáratásra is. /Zelnikkel soha nem találkoztam./

Ma sem tudom, kinek köszönhetem a következő történetet. A nyolcvanas évek második felében nem fogadták el egyetlen írásomat, a szociográfiát, a könyveket visszadobták, olyat is,  amire régebben szerződésem volt. Mint annyiszor, most is Katalint kértem meg, tudakolja meg, mi történt, hozzá néhány főszerkesztő őszinte volt. A válasz megérkezett. Az agit-prop osztályon /a pártközpontban/ rossz szemmel nézik, hogy a férje ifjú Csoóri Sándor gyerekének a keresztapja.  Katalin kissé mérges lett rám: nem is mondtad! Mire én: hát nem mondhattam, mert nem vagyok a keresztapja. Elmentem én itthonról tudtod nélkül, bármikor ünneplőben? Letagadnék egy szép ajándékot?

Ifjú Csoórit a táncházakban ismertem meg, sokat nem beszéltünk, mert mindig zenéltek. De: aki ezt terjesztette, ismeri az én kötődésemet. Ördögien ügyesek voltak abban, hogy a körítés legyen elhihető. Ifjú Csoórit nem értem el telefonon, felhívtam hát az apját. Megkérdeztem, született-e unokája és mikor. Hogyne, megmondta. Erre én előadtam a történetet, hozzátéve, ha a fia megkért volna, szívesen vállaltam volna. Még ő szabadkozott, dehogy azért mondtam, mert bánt. Sőt, megtisztelő…

Természetesen soha nem derült ki, ilyen ügyekben kár is lett volna konkrét személyre gyanakodni. Csak a diktatúra mechanizmusa derült ki.

Az idézett tv adáson kívül még jó néhány elhangzott, ezekben a KISZ központi bizottságának osztályvezetői beszélték meg a táncház-mozgalmat, talán a párt öregei előtt kellett bizonygatni, nem bújik ki a szellem a palackból, mert nem engedik. Nevem soha nem hangzott el. Ez jelentette második táncházi halálomat.

3./

Táncházba többet nem tettem be a lábam, elmentem viszont egyszer a Sportcsarnokban tartott többnapos rendezvényre, belépőjeggyel. Hanglemez borítójára írtam egy ismertetőt, csalogatót. A mozgalom húszéves évfordulóját az Almássy-téri művelődési házban tartották, újságban olvastam, jegyet vettem rá.

Sebő Ferivel néhányszor, véletlenül összetalálkoztam a Zeneakadémia környékén, akkor járt a főiskolára, váltottunk néhány mondatot.

Hosszú szünet után, 2001-ben megjelent a szocializmusban letiltott regényem /dokumentumokkal tudom bizonyítani/, a Részeg halak. Ezzel el akartam dicsekedni Ferinek, a könyvet a lakására, a Jégverem utcába vittem. Ő apjának a könyvét dedikálta, apja a második világháborúban a Gyergyói havasokban harcolt hősiesen. Ami neki lett lélek-borzoló élmény: ott gyűjtöttek táncokat, zenét a gyergyói falvakban…Ezután nem láttuk egymást.

2007 októberében egy könyvesbolt kirakatában megláttam: ott díszeleg a Táncház című könyvem olyan külsővel, amit nem ismerek. Számlával megvetem, izgatottan különös érzéssel fogtam kézbe. Mi ez? Miért nem tudok róla? Olvasni kezdtem az impresszumot, a szerzői jog jele mellett az én nevem és két intézményé. Kiadta Siklós László, a Hagyományok Háza és a Timp kiadó. Előszót az új kiadáshoz Sebő Ferenc írt 2006 március 15-én. /Aznap sokadmagammal ünnepeltem – volna – tüntettem inkább./ Leírja Sebő a már idézett tévedését, hogy én jelentkeztem náluk. Azt is, a könyv kiadása most miért időszerű.

Csak épp velem senki nem beszélt, nem találkozott, nem írtam alá szerződést. A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma támogatta. A nyugdíjas író támogatását kihagyták.

Holló Csaba, Scheffer Julianna korrektorok voltak. Annyi pénzért én is korrigáltam volna saját szövegemet, akkor talán nem kerültek volna bele értelemzavaró szavak, kifejezések. Pl. „ Éri Péter megtanult bogozni” – helyesen, bőgőzni. Kosa László helyett Kósa a helyes. Virtuózón helyett virtuózan. Fölösleges névelőt tettek egy címbe, stb. Sebő Feri ezt már rég megénekelte: „örökké kicsik a dolgok.”

Ekkor éreztem újból táncházi halálomat. Magyarországon bármit meg lehet tenni. Nincs törvény. Lehet, hogy törvény van, de ki szerez neki érvényt? A sértett? A kisemmizett? Ez egy következmények nélküli ország, amint az ismert közíró írta éveken keresztül a Magyar Nemzet-beli cikkei élére. Nos, ez a cím megegyezik Siklós László: A 301-es parcella, KAPU, 1989 februári cikke utolsó mondatával, egy szó változtatással.

4./

1994-ben, feleségem, Sulyok Katalin halála után –  megjelent  írásai és kéziratai alapján – szerkesztettem egy kötetet „Lajos atya tanácsai” címmel. A lazarista szerzetes már a harmincas évektől zöldségkúrákkal, gyógyfüvekkel gyógyított, Katalinnal jól ismerték egymást. 1995-től a Hungaprint kiadó  fenti címen kiadta, és a vállalkozás sikeres lett. Ám a honorárium kifizetések már két év után akadoztak. A kiadó Hungalibri néven újjáalakult, és a további kiadásokért már csak akkor fizetett, amikor az ügy feljelentés alapján bírósági szakaszba lépett. Átmenetileg javult a kapcsolatunk, s mivel elfogytak az alkalmankénti többezres kiadások, és lejárt a szerződés, újat kötöttünk. 2002-ben  véletlenül láttam meg egy könyvesboltban az új kiadást, új ISBN-számmal. Erről értesítést, elszámolást, honoráriumot  nem kaptam.

Ügyvédet fogadtam, aki kinyomozta, hogy a Hungalibri csődöt jelentett, és Budapest Print néven új cég alakult. 2004-ben a könyvhéten a cég sátrában megláttam és számlával megvásároltam az új ISBN-számmal ellátott könyvet, a számla pecsétjén Budapest Print szöveggel. Én ezzel a céggel nem kötöttem szerződést. Ügyvédet fogadtam, rendőrségi feljelentést tettünk, ők továbbították az ügyészséghez. Ez a testület megszüntette a nyomozást azzal, hogy törvénysértés nem történt, mivel a felszámoló  GMB Holding a Hungalibri nevében a kiadás jogát eladta /így: eladta/ a Bp. Printnek, amit aztán az  – elődjével – a Hungalibrivel közösen kiadott. Én a GMB Holdingnak nem adtam felhatalmazást adás-vételre, s a kiadóval kötött szerződésem szerint az másra át nem ruházható.

A Budapest X. és XVII. kerületi ügyészség elutasítása után fellebbeztünk a Fővárosi Főügyészséghez, ők nem állapítottak meg bűncselekményt. Pedig: elismerik, hogy én a felhasználói szerződést kivel kötöttem, elismerik, az a kiadó csak az én engedélyemmel ruházhatta volna át a kiadás jogát, s azt is, hogy én nem ruháztam át vagyoni jogomat és azt is megállapítja, hogy a Hungalibri és Budapest Print közt nem áll fenn jogutódlás.

Kilenc kiadásig tudtam követni az eseményeket, azóta nem járok könyvheti sátrak mustrájára. Azóta a fenti nevű kiadók megszűntek és új néven  – ugyanazzal a családdal, igazgatóval, ügyvezetővel – új kiadó alakult. Le sem merem írni, hogy mennyi a vagyoni károm.

A szerző semmibevétele, sőt anyagi kijátszása nem új számomra. 2002-ben magánkiadásban adattam ki a kérdések könyvét, Fölkészülés a házasságra címmel, segíteni a fiatalokat a párválasztásban. Ha nekik nem jutnak eszükbe kérdések, e könyv lapjairól feltehetik jövendő életük minden területére. Azóta anyagok tucatjait tették közzé ismeretlenek az interneten, részben fizetős iparág épült rá, a szabadság –szabadosság szelemében. /Pl. kapsz húsz kérdést, válaszolj rá, mi pedig kapunk tőled 7-8 ezer forintot, amiért kiértékeljük neked. Nem is akárhol, Németországban./ Valaki csak egy betűt cserélt ki: Felkészülés a házasságra. Ez a folyamat valójában büszkeséggel tölt el. Igaz ugyan, hogy a könyv átdolgozott, kibővített változatát  „Milyen lesz a házasságom? Milyen lesz a párom?” nem tudom kiadatni, ismert okokból, mivel egyetlen kuratóriumnak sem vagyok tagja , ha az lennék, a másik, a harmadik társaságból valaki érdekből megszavazná a pályázatot, hisz hamarosan visszakapja a körforgásban. /Lásd Levél-féle Kovács Lajos Péternek. / Továbbá, az egyházaknak nem elég vallásos-jellegűek a kérdések, a világiaknak túlságosan szigorúak, stb. Ezért inkább ingyen közlöm a részleteket, lásd honlapomon: Házasság – tesztkérdések; A házasság tervezése; Miért kábítod magad, ezeket újabbak fogják követni.

Pereskedések helyett igyekeztem munkámra koncentrálni, mivel még van mondanivalóm. Ezekben az években gyűjtöttem össze az 1950-55-ös évek egyik koncepciós perének anyagát. Végre hozzáférhetővé  váltak a Rákosi korszak titkos iratai, s találtam egy ellenálló csoportot, akik közül hat embert kivégeztek, nyolcvannál többet börtönbe zártak teljes vagyonelkobzás mellett, további kétszázból válogattak, kiből kreálnak ügynököt a következő évtizedekre. Összeállítottam a művet, „Jelentés a cellából” címmel harmadik éve áll kéziratban. De boldog lettem volna, ha erre jelentkezett volna egy Timp-féle kiadó!

5./

2009 nyarán megjelentettem egy drámakötetet, „A járvány” címmel, és küldtem Sebő Ferinek egy példányt a Hagyományok Házába. Ezután különös telefonbeszélgetés zajlott le köztünk. 2009 augusztus 25-én Feri hívott telefonon, örült a jelentkezésemnek. Én viszont számon kértem tőle, hogy tudtom és szerződés nélkül merészelte kiadni valaki a könyvemet.

Sebő:  azért szorgalmaztam a kiadását, hogy segítsek rajtad.

Én: miből gondoltad, hogy segítened kell? És ha így volt, miért nem kerestetek?

Sebő: kerestünk mindenütt, az Írószövetségben azt mondták, hogy meghaltál.

Én: és a halálom után nincs szerzői jog? Nincs örökös?

Sebő: mi a legjobb szándékkal voltunk irántad.

Én: más a szándék és a jog. Legalábbis a kiadó részéről, én velük nem szerződtem, különösen, ha meghaltam.

Sebő: kifizetjük a honoráriumot és kapsz kétszáz példányt.

Én: nem fogadom el. Azon túl, hogy megalázó, a szerzői jog megsértése pedig nem egyenlő ezzel a nevetséges összeggel.

Sebő: azt hiszed, hogy most megfogtad az Isten lábát?

Én: azt hittem, maradandót alkottam, összegzést, amiből azóta sokan publikáltak, megéltek és visszaéltek. Azt hittem, jár érte megbecsülés. Huszonöt-harminc éve többen jól élnek a hőskorból, némelyikük úgy ki van dekorálva, mint egy szovjet tábornok.

Sebő: kire gondolsz?

Én: én mondjam meg? Dehogy. Harminc éve leírtatok. Halálomról annyit, hogy nem vagyok s nem voltam tagja az Írószövetségnek, a MAOE-ban viszont megmondták volna adataimat. A lakásodra elvittem egy könyvet, abban névjegyet. Ha az elkallódott, a Részeg halak kiadója, a Hét krajcár címe, telefonja megtalálható az impresszumban, és az a szám azonos az Írószövetség telefonszámával.

Sebő: mi legyen?

Én:majd az ügyvédem megmondja.

6/.

1./ Ügyvédet nem fogadtam. Közben is, a végén is én fizessek a dörzsölt cégek ellenében?

2./ Sebő Feri még aznapi dátummal ajánlott levelet írt a Hagyományok Háza levélpapírján. 1974-től először – magázott. Jelezte, ő most hivatalos személy, a múlt elfelejtve.

3./ Ebben már nem szerepel a telefonban elhangzott mondat, az Írószövetség közlése, miszerint  már rég meghaltam. Azt írja, címemet nem tudták kinyomozni.

4./ Kérdeném, ha lehetne kit kérdezni: az Írószövetségben letörlik a holt, megholt írók adatait? A valós válasz az lett volna: ez az ember nem tagja, nem is volt tagja a szövetségnek. /Milyen szép szó a szövetség. A zsidóságot ez az összetartozás élteti Ábrahám, különösen Mózes óta. A magyarokat  miért nem?/

5./A levélben Sebő megismétli, felvehetem a honoráriumot és kétszáz példányt a könyvből.

6./  Az egyhavi átlagbérnél kisebb összeg megalázó. Az életmű egy jelentős darabja ennyit ér Magyarországon? Nemzeti kormány háttérintézményeinek a közreműködésével?

7./ Ha mégis felveszem, elismerem, beismerem, hogy mostantól végképp kiadhat bárki, bármit tőlem, felteheti a Copyright-ot a nevem elé, kalózkodhat, majd ha rájövök, utólag löknek valamit. Szabad a műveimmel pályázatot nyerni, szabad röhögni. Ha ennek a kivizsgálása nem példaértékű, akkor valóban nincs törvény.

8./ Vajon Bartók Béla vagy Márai Sándor-nagyágú szerzőnek kell lenni ahhoz Magyarországon, hogy a szerzői jog érvényesüljön?

9./ Mivel Sebő levele úgy szól, mintha élnék – ez a másik változat – felvetem : vajon nem hiányoztam a könyv bemutatójáról? Vagy az örökösöm? Senki nem kérdezte? Mint a süket halak, ették a zsíroskenyeret, utána karcos bort, legalábbis régen ez járta az ünnepeken.

10./ És ha mégsem élek! Temetésemre senki nem akart eljönni az alapítók közül, egykori – eszerint ál –barátaim közül? Mártika oly szívhez szólóan tud érezni, beszélni világszerte; sok szép este részese voltunk, mentem vele kultúrházakba is. Könnyes szemekkel idézik fel a hetvenes éveket. Elég annyi, hogy az Álszövetségben egy pisis adminisztrátor két szót mondjon: nem él!?

11./ És most elmondom, miért nem lettem tagja. Az 1970-es évek közepén, legalább három könyv  és számtalan folyóirat-publikálás, novellák, szociográfiák – Új Irás, Jelenkor, Alföld, Kortárs, Mozgó Világ, Forrás, Palócföld, New Hungarian Quarterly, rádió, stb – után felkerestem Garai Gábort, az Írószövetség titkárát, bár lehet, hogy akkor már főtitkár volt, egyben az ÉS szerkesztője, valamint a Magyar Szocialista Munkáspárt titkára, igen, mellékállásban a kommunista párt tisztségviselője, az 56-os forradalom utáni nemzedék kollaboráns költője, háromszoros József Attila-díjas, Kossuth-díjas konjuktúra-lovagot, kérdeztem tőle, mi a módja annak, hogy beadjam felvételi kérelmem az Írószövetségbe. /A tagság számtalan előnnyel járt, lehetett delegációkkal utazni Bulgáriába, Szovjetunióba, Kubába, más helyekre, részben ott terjesztettek fel díjakra, az illető saját halottjuk lett, a család kapott temetési segélyt, stb./ Mivel az ÉS-nél gyakran megfordultam,  Garai pontosan tudta, ki vagyok. Ennek tudatában válaszolt: a kérelmet majd megvizsgáljuk, de a belépést előbb ki kell érdemelni. Ezt a mondatot  megjegyeztem.

Soha többet, senkinek nem szóltam szándékomról. Garai halála után sem lett különösebben más a helyzet. 1990 után sem. Ha pedig most szeretnék tagja lenni, a jelen elnökségtől sem várhatnék semmi jót. A fiatalok nem ismernek, nem kell nekik irodalomtörténetet tanulni, az idősebbek nem ismernek meg, ők tudják, miért.

12./ Sebő Feri kérdezte telefonban: azt hiszed, megfogtad az Isten lábát? Igen, azt hittem. Ami  érvényes marad,  időtálló, az egyúttal maradandó. Különben nem idézték volna annyian s nem élnek belőle oly sokan. A világ tisztességesebb országaiban, ahol a teljesítmény a fontos, ezt méltatják. De ha a középszer dönt, vagy az, akinek vaj van a fején…? 1977-ben néhány havi átlagbért kaptam érte, most még annyit se. Ha egy szociográfus író másfél évi munkája, és minőségi műve után nem kap annyit, hogy abból finanszírozza a következő másfél év munkáját, ott a fundamentummal van baj. Az megcsúfolása a szellemi teljesítménynek. Ott csak kirakatpolitika érvényesül, szó szerint üres politikusi, miniszteri, akadémiai mosolyok, bejelentések, stb. Ez lett a kicsinyes, mocskos, szekértáborok, sőt szekerek és politikai pártok közötti öldöklő harcnak az eredménye. /Lásd még honlapomon „Levél-féle Kovács Lajos Péternek” című írásomat./

13./ 1993 őszén feleségem, Katalin már súlyos beteg volt, egyéves ápolása alatt az én erőm is fogytán. Időnként befeküdt arra a klinikára, amelynek közelében lakott Héráné, Éva. Könyvemben megírtam táncházas-szerepét, számtalanszor megvédte a Kassák-klubot, ha jól tudom, abban a kerületben dolgozott. Azon kevesek közé tartozik, akik meghatározók a mai mozgalomban is. Akkor egy elkeseredett percemben felhívtam telefonon, kértem, pár percre fogadjon engem. Elmondtam neki, milyen lelkiállapotban vagyok, s azt kértem tőle, a halálom után segítsen elismerést szerezni a Táncház-könyvemnek. Nekem már nem fontos, viszont a könyv megérdemelné, és ezt még el tudom mondani Katalinnak. /Az ő kéziratban lévő regényéért is tettem lépéseket./ Héráné Éva megígérte. Miért és hogyan, az ő lelkiismerete őrzi.

2009  augusztus 25-én, amikor Sebő Feri mondta nekem, én már meghaltam, azonnal eszembe jutott az ígéret. Ez jelentette következő halálomat.

7./

Megismétlem: 2009 nyarán küldtem el Sebő Ferinek „A járvány” címen megjelent drámakötetem, ami elindította bennem ezt az egész újkori folyamatot. A könyv három, történetileg lazán összefüggő színpadi játékot és egy filmnovellát tartalmaz. A filmnovella címe:”Haláltáncház”, egy szóba írva. Arról szól, én hogyan láttam az 1990 körüli rendszerváltást, kik, milyen emberek és csoportok küzdöttek a hatalomért, hogyan születtek meg a pártok, magyarok-zsidók-cigányok-székelyek közt milyen harc folyt,   szabadkőművesek is beavatkoztak, mindez persze vízió… Az írás  gyilkossággal végződik. A Muzsikás-együttes folyton-folyvást játszik, ők adják hozzá a színteret, a terepet. És ennél sokkal többet: a táncház teremti meg a tisztaság-őszinteség-érzelem és a bűn kontrasztját, ez utóbbi a  korszakváltáshoz, új garnitúra hatalmához vezet. Majd húsz éve feküdt kéziratban, film nem készült belőle, amit nem csodálok, hisz a pártok azóta is igyekeznek tisztára mosni a múltjukat.

Ezért az írásért küldtem el a könyvet Ferinek, azzal a reménnyel, hogy Sipos Misiékhez is eljut. Ha kinyitotta volna, legalább a tartalomjegyzéket elolvassa, nem kaptam volna az értetlenséget, zavaros magyarázatot rejtő magatartást.

Pedig szememben az ő tisztaságához most sem fér kétség.

8./

Könyveim kalandos sorsa nem fejeződött be a fenti felsorolással.

„A járvány” című drámát és két másik, fiókban maradtat, plusz egy filmnovellát saját pénzemen adattam ki a Kráter kiadóval. A szerződésben egyszeri kiadás szerepel. Mivel a kiadó nem vállalta, hogy szétküldjön promóciós példányokat a színházaknak, ezt én tettem meg: a nekem juttatott példányokat dedikálva, magam tettem postára. Körülbelül negyvenet-ötvenet. Visszajelzést senkitől nem kaptam. Ma már az emberi kultúrának olyan alacsony fokán áll az értelmiség, hogy egyetlen szót, köszönöm, nem bír kimondani.

A kultúra és az erkölcs mellett hibádzik a törvény is. Bár a kiadás teljes költségét én fizettem /feleségem, Sulyok Katalin halála után ház-örökségem egy részéből/ a Kráter az impresszumra az én nevem alá beírta magának is a Copyricht-ot. /Aminek fordítása-fogalma: szerzői jog, kizárólagos tulajdonjog./ Ezt még etikai magatartásnak fogtam fel. Azt viszont nem, hogy a mai napig nem kaptam elszámolást: hány példányban adta ki, ténylegesen mennyibe került /nyomdaszámla, stb./ mennyi fogyott, mi lett a bevétellel. A kiadó egyesületként működik, azt sem közölték, mire fordították a tőlem származó jövedelmet.

Mint ahogy ugyanez a kiadó nem számolt el az Elsüllyedt b/irodalom című könyvem kiadásával sem /2008/, annak a felét – bemondásra a felét! – én fizettem.

És nem számolt el A kommunizmus áldozata: a család című dokumentum-kötetem költségeivel sem /kiadás 2009/. Ennek a teljes költségét én fizettem, ám nem tudom, ez a költség mennyi, többe került, vagy kevesebbe, pont annyi forintba, amennyi példányban nyomták, mennyi fogyott el, mennyi a kiadó bevétele, azt az egyesület mire fordította, és mi lett a megmaradt példányokkal. /Ráadásul papíron egyesületi tag vagyok. Vagy csak voltam?/ Kukába dobták? A Krátertől még látszat-elszámolást sem kaptam.

Ügyvédre már nem maradt pénzem. Nem is járnék tárgyalásokra. Még én fizessek arra is? ÉS az én időm, idegrendszerem pusztuljon? Felmerül persze, hol a törvény?

Eltorzult környezetben élünk. A törvények magyarázatának útvesztőiben, inkább csűrcsavarában, lesajnálva azt, aki nem tapos, nem tipor. Ezek tükrében vajon a szexuális erkölcs a legnagyobb problémánk, amiről „A járvány” szól? Ugye hogy nem.