Szakonyi Károly /meg/tévesztése

Szakonyi Károly /meg/tévesztése

Krisztus újra földreszállott – de ki veszi észre – adás, vétel

 

Adáshiba a televízióban! Siker a színházakban! Micsoda telitalálat: a szocializmus építésének legsikeresebb éveiben, évtizedében itt jár köztünk Krisztus, sőt benn a lakásunkban, a család nappalijában, bárkinek a házában, kínjában még csodát is tesz, sőt csodákat, és nem vesszük észre…! Micsoda megnyugvás a kommunista pártnak, mostantól még nagyobb léptékben folytathatja a vallásos emberek elleni offenzívát, már nem kell a Rákosi-kor durva módszerével: papok gyilkolásával, börtönbe zárásával, templomajtók beszögelésével  bajlódni…  

*

Szakonyi Károly Adáshiba című színművét a Vígszínház /Budapest/ 1970-ben mutatta be. Több forrás megírja: a művet Várkonyi Zoltán igazgató felkérésre írta, mindössze kilenc nap alatt, bár a szinopszist korábban készítette. A darab rendezője Várkonyi Zoltán.

A frissen megírt művet gyorsan műsorra tűzték. Hogy a szinopszis milyen utat járt be, azt ma már nem ildomos kutatni, viszont tudjuk, hogy minden színháznak szigorúan le kellett adni a következő évi műsortervét a művelődési minisztériumnak, az pedig továbbadta a Magyar Szocialista Munkáspárt illetékes: művelődési, agit-prop., s egyéb osztályainak, ahol szigorú pártapparátusi szemlélettel boncolták a darabokat is, a hatásukat is…És megfelelő mérlegelés után döntöttek, bemutatható vagy nem. Néhány eset dokumentumai nyilvánosságra kerültek, például Illyés Gyula, Németh László egy-egy művét milyen indokkal utasítsuk el, fektessük vagy mit mondjunk róla?

Úgy tűnik, Szakonyi darabjáról nem kellett aggályosan mérlegelni. Annyira nem, hogy az 1970-es bemutató évében már további négy, vidéki színház tűzte műsorra, amit szintén ne tartsunk véletlennek. Ez egyértelműen azt jelentette: a pártközpont teljes mellszélességgel támogatta az ügyet. /Színháztörténet: különböző indokkal egyik napról a másikra levettek – levehettek – előadásokat, pl. ha az írója disszidált, vagy valamely nyugati országban politikai színezetű nyilatkozatot tett./

 *

 Az Adáshiba zseniálisan jól megirt darab.  Kiváló dialógusok, szerepek. Jellemeket nem mondanék, helyettük helyzetek, és abba beleillő viselkedést mutató szereplők vannak. Akik tökéletes módon illeszkednek egymáshoz, a korszellemhez és főképp a korszak elvárásához.

Ezt nem is titkolja a szerző. Még egy szó sem hangzott el, már az instrukcióból tudjuk, hol vagyunk, mit várhatunk. A helyszínrajz  vagyis az eligazítás: Budapest olcsóbb övezetében kis családi ház – ablak a kertre – ebédlőféle – berendezés „a kispolgárok lakta házak /lakások/ berendezése…semmi jóizlésről nem tanúskodik.”

 Az eligazítás a rendezőknek szól, nehogy félreértsék a szándékot,      akik nem tudják, ki a kispolgár, megkérdezhetik a színház párttitkárától, s utána nézhetnek a brosúrákban, marxista irodalomban, amikben megtalálják a definíciót és azt, hogyan kell az ilyen figurákat, családokat életre kelteni.

*

Ha a kézirat legelején áll ez az instrukció, komolyan kell venni. Súlya van.

Az 1961-ben kiadott Új Magyar Lexikonban kispolgár szócikk nincs. Van viszont kispolgárság. Ami a kapitalizmus korában fejlődött ki, elsősorban a kisárutermelők és kiskereskedők rétege, akiknek kis magántulajdonuk volt,  és nem alkalmaztak bérmunkást, vagyis nem kizsákmányolásból éltek. Tőkés-országok lakosságának számottevő részét teszik ki, ők „lebegnek” a proletariatus és a burzsoázia közt. Kapitalista országokban hozzájuk tartoznak az alkalmazottak és a szabadfoglalkozásúak /értelmiségiek/, akik kispolgári színvonalon élnek… A szocializmus építésének idején a dolgozók állama arra törekszik, hogy őket fokozatosan bevonja a nagyüzemi gazdálkodásba.

Ami  nehéz feladat, de a Kádár-korszak struktúrája megpróbálta: a lexikon-írás évtizedében szinte üldözték a saját földjükön, leginkább kisparcellán gazdálkodó parasztokat és a kiskereskedőket; árusokat, akik piacon, vásárokon, utcán, pavilonokban a maguk által megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, tejterméket, húst, stb. árulták. Sajnos a fent felsorolt családok, valamint a szolgáltatást nyújtó cipész, kovács, fodrász, fogtechnikus, stb. nagyüzembe terelése szinte lehetetlen. /Bár számukra kitalálták a szövetkezet./ Még nehezebb üzembe terelni a szabadfoglalkozásúakat, ezzel a névvel illeték például a művészeket, írókat, költőket, képzőművészeket.

A magyar nyelv értelmező szótárában /1979/ megjelenik a kispolgár címszó, azzal kezdi, hogy  polgári társadalomban mit jelent. Ott „a polgárság azon rétegének tagja, melyet kisiparosok, kiskereskedők, kishivatalnokok és az ezekhez hasonló társadalmi helyzetű személyek alkotnak.” Hozzáteszi, átvitt értelemben, rosszalón „kicsinyes, korlátolt gondolkodású, szűk látókörű személy; nyárspolgár. Továbbá: „szocializmust építő társadalomban olyan ember, aki nem tudott megszabadulni a polgári társadalom előítéleteitől.”

A kispolgári szócikk tovább pontosít: „a kispolgár társadalmi helyzetére s ebből eredő szokásaira, életmódjára jellemző, vele kapcsolatos kispolgári csökevények, életforma, előítélet, érzelgősség, felfogás, gondolkodás, ízlés, önelégültség, szellem, szemlélet, szokások…; kispolgári berendezés, konyha, lakás, öltözködés, szórakozás.”

A felsorolás – gyanakvás – okát már két évtizeddel előbb megfogalmazták: mivel ez a társadalmi réteg a kapitalizmus előző évszázadaiban alakult ki, egészen kis, többnyire családi közösségben, néhány inassal, segéddel, saját házában, pincéjében, műhelyében,  közegében nem szocializálható. A marxizmus világított rá: ez a réteg nem vesz részt a munkásmozgalomban, forradalmakban. Későbbi korokban hozzájuk számították az alkalmazott, tisztviselői réteget is, akik ugyancsak nem mobilizálhatók lázadásra.

*

Az Adáshiba.

Röviden be kell mutatnom a szereplőket. A Bódog családban az apa és anya nyugdíjas, Bódog  fiatalon egy címfestőnél dolgozott, kézikocsival hordta a cégtáblákat, majd tisztviselő lett, csoportvezető, főosztályvezető, vagyis hivatalnok, alkalmazott. Feleségéről sokat nem tudunk. Három felnőtt gyermekük van, ma este mindhárman itt vannak,  mivel a fiú születésnapját ünneplik, bár nem biztos, hogy a 18-at vagy a 19-et.  Dönci, az idősebb fiú gyárban dolgozik, felesége Saci a folyószámlacsoportban dolgozik, Vanda a trösztnél, bár ez zavaros ügy, mivel épp ma lépett ki onnan, amit titokban akar tartani. Döncinek találmánya van, s  mindent ki akar hozni korából, autót tartanak, annak garázst kell építeni, külföldre járnak nyaralni, és balatonparti telket vesznek, amire nyaralót szeretnének építeni.

A szereplők valamilyen formában valamelyik fenti kritériumnak megfelelnek: A lakás berendezésének pontos leírása. Szokások: a fiú születésnapjának megünneplése. Viszont annyira hülyék, hogy nem tudják, a 18. vagy a 19. szülinapot ünneplik. Rántott hal, krumplisaláta, puncstorta. Egy üveg bor. Saci igénytelensége. Szemlélete, gondolkodása annyira sekélyes,  nem érti, miért van kétféle billentyű a zongorán, fehér és fekete is /tanult zongorázni/. Aki olaszországi  utazásukból csak arra emlékszik, melyik utcában ment vécére. /Ezt a momentumot feltupírozva kihasználták a korabeli kritikusok!/  Bódog mániákusan beszél a szmokingjáról, ami újból divatba jött, az övét viszont megették a molyok. /Tisztviselő korában hordott szmokingot, a háború előtt-alatt?/

A politikához való viszonyukban felmondja a leckét, mi módon viszonyul a kispolgár a világ eseményeihez: „Minket soha nem bántottak. Sem azok, sem ezek. Persze ehhez érzék kell. Fennmaradni.” Mi ez, ha nem a meghunnyászkodó kispolgár prototípusa. „Amerikában is vannak munkanélküliek”, mondja azoknak, akiknek Amerika az eszményük. A párt  üzen a nézőknek.

Bódog a hagyománytiszteletről, illetve annak hiányáról beszél, ami már nincs a fiatalokban. „Széthulló család, széthulló nemzet.” A párt  üzent: ne váljanak el a házasok. /Ez a Nőszövetség programja lett volna, első kézből, annak elnökétől tudom, Erdei Lászlóné – mellékesen az Elnöki Tanács elnökségének tagja – a „Válunk, válogatunk” c. riportkötetem kapcsán a megtűrt kategóriába soroltatott Aczél Györgynél, mivel nálunk nem megengedhető fiatalon elválni./

 Bódog a televízióban lát egy zenekart, megtudjuk, kiket: „megint ez a beatricsaj!” Hozzáteszi: „mindenféle hülyeséget megengednek, aztán csodálkoznak, hogy elzüllik az ifjúság.” EzBódog, a nyugdíjas kishivatalnok véleménye? Ez a diktatúra üzenete. Hiszen hajtóvadászatot tartottak a Beatrice ellen. Ezt nem lehetett félreérteni, a párt üzent az író és a színpad által. Bódog is, Szakonyi is csak statiszta volt ebben a darabban… Bódog a gyerekeinek mondja: „A háború alatt is mennyi rettegés, mennyi félelem! És aztán,  hogy mi lesz velünk, veletek…Hogy meghagynak-e, elvisznek-e? Kinek mit mondhatsz, kire hogy nézhetsz?” Kik hagynak meg? Kik visznek el? Ennyi a Rákosi-korszak kritikája.  Bódog benyal a kádári vezetésnek: „a társadalom megbecsüli az igyekvő embereket.”

Amiben Szakonyinak igaza van: ez a figura nem lázad. És észre sem veszi a körülötte zajló eseményeket. A darabnak hiába van négy fiatal szereplője, a látszólag  lázadó 18? 19? éves Imre, ő sem tud a 68-as párisi diáklázadásról, a magyar katonák bevonulásáról Csehszlovákiába, az 56-os forradalomról pedig eszerint Bódog apuka soha egy szót sem említett…Csak ő egyedül megalkuvó?

Rosa Luxemburg /marxista-szocialista filozófus és forradalmár/ fogalmazása: a kispolgár opportunista. Így könyvelte el minden háború utáni kormány, uralkodó párt. Tegyük hozzá: azzá tette.

*

Azt mondja Bódog, az ő generációjuk mindent elkövetett azért, hogy a hit a gyermekeik lelkében mélyen és mélységesen…megmaradjon.

Lehet, hogy valamikor volt hitük. Milyen jellegű, kiben-miben hittek, nem tudjuk. De most hirtelen kibillent, meggyengült, kámforrá vált. Visszamenőleg. Amnéziának definiálható talán, kollektív felejtésnek, egy kivétellel. /Imre./

Bódogék nyugdíja kevés, ezért albérlőt tartanak, aki  33 éves férfi. Csendes, szelíd, udvarias finom ember, nem járnak hozzá nők /bár nem tudjuk, arra hogyan reagálnának/. Viszont férfiak járnak hozzá, eddig 12 szakállas férfi volt nála, az utolsó pl. halszagú.  Ezt különösnek tartják, beszélnek róla, de nem tettek ellene. Tudják, hogy Imrével sokat beszélgetnek, a fiú nagy tisztelettel van iránta. Emberfi-nek írja a szerző, ám később Krisztosznak szólítják. Bódog papa egy alkalommal faggatja, annyit tud meg róla, külföldi, neve alapján talán görög. A többi szereplőt nem érdekli, kivéve Vandát, hamarosan eljutunk hozzá.

Emberfi-Krisztosz-Krisztus nyilvánvalóan van jelen, testi és szellemi mivoltában. Beszélgetnek, válaszol, szó szerinti bibliai idézeteket mond az újszövetségből /„az én országom nem evilágból való”/, és mégsem veszik észre Imrét kívül, aki tudja és kimondja: ő Krisztus. Az észrevétlenség oka a darabban: a televízió. Ami a hatvanas-hetvenes évek fordulóján már annyira belegázolt a családok életébe, figyelmébe, vágyaiba, esténként megbabonázta és kiforgatta addigi érdeklődési köréből, hogy lassan kezdtek függővé válni. /Már akinek volt televíziója, hozzávaló lakása, stb./. Ez volt Szakonyi nagy ötlete: mindenki megbabonázva nézi a készüléket, mindent a futó műsorokhoz viszonyítanak, vesznek észre.

 A commedia dell’ arte korában, vásári pódiumon vagy sátorban már felkiáltottak volna a türelmetlenebb nézők: hülyék vagytok, hogy nem veszitek észre, kivel beszéltek? Ki lakik a lakásotokban?

A hetvenes évek színházának közönsége ül és néz és hallgat. Csendben vonja le  a következtetését majd a felvonás, és a darab végén tapsol. Ki tudná hitelt érdemlően elemezni, a figuráknak járt a taps, a helyzetnek, vagy a színészeknek? Mennyiben egyiknek vagy másiknak.

Ne feledjük: akkor még mindenki tudta, kicsoda Krisztosz. A vallásos érzést, a konkrét hitet, az egyházakhoz kötődést ugyan keményen kikezdte a Kádár-politika, de még működött a hagyomány, a gyerekkori tanítás, élmény, a nagymamák hatása.

A nézők egy része – csendben, sötétben – sajnálkozott, szomorkodott, és talán eljutott oda: a televízió képében megjelent az antikrisztus.

A kommunista nézők ujjongtak, örültek.

Az MSZMP vezető apparátusa örült igazán: az ideológia elindult a győzelem felé. A klerikális tudat csökken. A vallás kitörlődik a tudatból. Is.

Szakonyi visszaemlékezése az interneten, egy gimnáziumban mesélte el: Kádár János is megnézte az előadást a Vígszínházban, szünetben odahívták hozzá, gratulált. Megnézték már előzőleg a pártfunkcionáriusok. Kellett nekik a megnyugváshoz.

Hogyan fogalmazhatták meg? A munkásosztály – hála a marxizmusnak – már az egyházak közvetlen hatása nélkül él, mindennapjai mentesek ettől az ópiumtól. A tudatlan, elmaradott falusi parasztságot széttördeljük, a fiatalok nagy része elindult a városokba, gyárakba, épülnek a lakótelepek; a gyerekeket eltéríti az úttörőmozgalom, az iskolában nincs hittantanítás, az öregeket megfélemlítjük. Már csak ez a heterogén középréteg van hátra, a nem-fizikai állományú dolgozók, alkalmazottak, műszaki és humán-értelmiségiek, akik nem tudnak és nem mernek  színt vallani. Akik Bódog megfogalmazása szerint alkalmazkodnak. Akik egyedül vagy kis közösségekben dolgoznak s nem tartoznak szervezett „ellenállókhoz”, azokkal könnyű lesz elbánni /postás, kalauz, sofőr, fodrász, piaci árus, kofa, ügyvéd, stb/.

S akik eddig azt hitték, tisztán látják a /társadalmi/ helyzetüket, morogtak a változásokra, kételkedtek a szocializmus fejlődésében, azoknak most már ott lesz az új fegyver, a televízió. Bármit látnak, azonnal – hangosan, családi körben – kimondhatják a véleményüket, kiadják a mérgüket, kocsmába se kell menni.

A televízió vezetősége, szerkesztői pedig gondoskodnak a népnevelésről, az ideológiai hatásról, a szocialista értékek terjesztéséről.  /A magyar nép soha nem fogja megtudni, hogy milyen káderek, milyen szempontok szerint adagolják a híreket, a kommentárokat, és kik adják az utasításokat, kik a végrehajtók. Soha nem derül ki, hogy már elfoglalták íróasztalaikat az egykori ávós tisztek, ügynökök. Megtudta, de már nem érdekli. Lásd Ilkei Csaba: „Az MTV mint az osztályharc kiemelt küzdőtere” c. tanulmánya./

*

Miután a vezérkar megnézte az előadást, nem maradhatott el annak elemzése. Megkockáztatom: Szakonyi darabja hozzájárulhatott ahhoz, hogy bátrabban befejezzék  Mindszenty ügyét. A bíboros –Magyarország főpapja – 1956 óta az amerikai nagykövetségen húzza meg magát, lemondani nem hajlandó, meg kellene szabadulni tőle. Megnyugodhattak: a magyar néptől már nem kell félni, ha a bíborost sikerül külföldre szállítani, már   nem lesznek zavargások miatta, országos felhördülés, mint 1948 után, amikor bebörtönözték. Ez a nép már nem harcol Krisztusért.

És már érződik a hatása annak a munkának, amit tíz éve elkezdtek, s most már kezd gyakorlattá válni. A hatvanas évek elejétől indították a mozgalmat: leszoktatást arról, hogy a családi ünnepeket az egyházak rendezzék. Az új módszer: templomi esküvő helyett a fiatal pároknak rendezzenek esküvőt a gyárak, üzemek, termelőszövetkezetek kultúrházában, adják a termet ingyen, menjen oda az anyakönyvvezető, főzzenek viccesen vacsorát, kapjanak vicces ajándékot, ingyen fényképészt  és ezt a párt sorolják előbbre a lakáskiutalásnál. A megszületett gyermeket ne kereszteljék templomban, hanem rendezzenek névadó ünnepséget az üzemi, téesz, állami gazdaság kultúrházában, a szocialista brigád tagjai legyenek a névadó-szülők,  úttörők köszöntsék az újszülöttet, akik jelképesen befogadják őt közösségükbe, a szülők kapjanak ajándékot, pelenka-csomagot, esetleg babakocsit, stb. A gyári munkás, a párttag pap nélküli temetését rendezze a gyár, fekete drapéria helyett vörös és szürke,   legyen ott társadalmi szónok, dalárda, bármilyen énekkar, és ne engedjék a sír közelébe a csuhásokat, ha titokban be akarják szentelni.

E célból családi ünnepségeket rendező irodákat nyitottak nagyvárosokban, költségvetéssel, fizetett munkatársakkal, figyelőszolgálattal /melyik lány készül férjhez menni, melyik nő terhes, ki haldoklik, stb./. Módszertani könyveket adtak ki, melyekben pontos mintákat adtak az ünnepségek lebonyolításához. „Családi ünnepségek társadalmi megünneplése” címmel egyik legteljesebb gyűjteményt a Fővárosi Művelődési Ház adta ki éppen 1970-ben, az Adáshiba bemutatása évében. /Ennek alapján tudtam megírni bizonyítékokkal „A kommunizmus áldozata: a család” című dokumentum-könyvemet./

Ebben részletesen tárgyalják a KISZ, a szakszervezet valamint az üzemi- és lakóterületi pártszervezetek feladatait, nem félreérthető módon.  „Csak nehezen jutottunk el odáig, hogy a halottasházak vallásos jellegét elvegyük” írják. Ebben bizonyítják, hogy egyházi zene nincs s minden eddigi szimbólumot felejtsünk el. Ebben beszéd-vázlatok és kész szónoklatok egyaránt vannak, világos szövegeket írtak arról, hogy most már – az egyház helyett – a társadalom őrködik az újszülött, a házaspár, a halott emléke fölött. A legtisztábbakat Nádor Tamás /író, újságíró, szerkesztő/, valamint Oláh János írta /író, költő, a Magyar Napló főszerkesztője/, dalszövegeket Raics István kommunista költő, zongoraművész, aki korábban Rákosit dicsőítő verset írt, és a Munkásgyászinduló szövegét; Sugár Rezső, Ránki György, Kadosa Pál gügye dalokat, milyen szép lesz a névadózott gyerekek élete…

Kiegészítés.

Somogyi József szobrászművészt,  tanárt, egy időben a Képzőművészeti Főiskola rektorát, az Elnöki Tanács tagját, aki egyben hívő református volt, a nyolcvanas években megválasztották egyházi főgondnoknak. Esküt kellett tennie az Elnöki Tanács előtt, hogy a szocializmushoz is hű marad. Az eskü utáni fogadáson koccintottak, többek közt Losonczi Pállal, az Elnöki Tanács elnökével is. /Ma köztársasági elnök a titulusa./ Azt mondja neki Losonczi: „hát látja Somogyi elvtárs, gondoltuk volna, hogy így kerülünk össze? Látja, 45-ben az egyházak azt gondolták, guggolva is kibírják azt az időt, amíg a rendszer megbukik. Mi meg azt mondtuk, guggolva is kibírjuk azt a kis időt, amíg ateista lesz az egész ország.”

/Beszélgetésem Somogyi Józseffel 1991, kéziratban, magnón, ill. honlapomon./

*

A Kádár-korszakban  marxista  teoretikusok a kispolgárt, a kispolgári magatartást igyekeztek összemosni az értelmiségi magatartással. Hisz a szemükben egyaránt  korlátoltnak, szűklátókörűnek, konzervatívnak számított a könyvelő, a műszaki mérnök, a tanár, mivel egyikük sem szolgálta forradalmi módon, lángolással, s fenntartások nélkül a szocializmus építésének ügyét. Mindenki veszélyes lehetett, aki nem a nagy közösségek kontrolja alatt dolgozott s nem abban élt. Gyárban, termelőszövetkezetben az egyén a szocialista brigádban, bármilyen munkabrigádban szem előtt volt, akárkivel beszélt, akármit tett. A KISZ alapszervi titkár, a szakszervezeti titkár, az éles szemű párttagok mindenkit figyeltek, külön felkérés nélkül is /ügynök se kellett hozzá, bár az is létezett/.

De a magánparaszt, a piaci árus /kofa/, a cipész, a fodrász, a kalauz…? A tanító, a tanár, akiről nem látták, órára-órára mit mond a gyerekeknek!? Hogyan mondja?

Akit nem tudtak ellenőrizni, az gyanús volt a hatalom szemében.

A kispolgár majdnem vagy egészében azonos az értelmiséggel.

Az értelmező szótár definíciója az értelmiségről: van dolgozó-, falusi-, haladó-, konzervatív-, műszaki-, városi- értelmiség. „A társadalomnak az a rétege, amelynek tagjai szellemi munkával tartják fenn magukat.” Személyük-családjuk anyagi fenntartása szempontjából nézi őket a párt. Milyen munkával/ból élnek meg! Ez a közös bennük. Csak ez.

A többi felosztandó. Mégpedig a gondolkodásuk különbsége szerint. Eszerint másképp gondolkodik a falusi és a városi értelmiség! Vannak konzervatívak, akik nem a szocializmus talaján állnak. Velük szemben állnak a haladó értelmiségiek, köztük a párttagok, ill. azok, akik a párt politikáját igenlik. Másként viszonyul a műszaki értelmiség, ők a legveszélyesebbek, mert a gépészmérnök ugyan leteszi a – megvalósítható – tervet az asztalra, de nem lehet tudni, hogyan gondolkodik? Ennél még az író, költő, képzőművész, színész megítélésre is könnyebb, ezek elárulják magukat műveik által, beszédük által /lásd Latinovits, Csurka/.

A hatvanas-nyolcvanas évek közti Kádár János beszédek bizonyítékok. Szinte minden nyilvános beszédében ismételte a következő meghatározást: dolgozó értelmiségünk… haladó értelmiségünk… Ezzel szétválasztotta a megbízható és nem-megbízható, kétes elemeket. Aki nem dolgozó értelmiségünk tagja, azokat csak megtűrjünk, és várunk… Mert egyelőre ezek kispolgárok.

És mi a közös  ezekben a nem-megbízható rétegben? Hát az előítélet, érzelgősség, önelégültség, sajátos ízlés, szemlélet, szokások, összefoglalva konzervatívizmus, stb.

Ezeket a jelzőket sem a lexikonok/értelmező szótárak, sem a szemináriumok nem alkalmazták a munkásosztály tagjaira! Az élcsapat mentes ezektől az ismérvektől. Egy munkásban nincs előítélet, nem önelégült. A munkás-család konyhája nem is hasonlít a kispolgári család konyhájára! A munkásember lakásáról nem írták le negyven év alatt, hogy az semmi jóizlésről nem tanúskodik. /Szakonyi meghatározása./ Ebből következik, hogy a kispolgári konyha, lakás berendezésre  annyira tipikus,  az nem lelhető fel más rétegek konyháiban, lakásaiban.

Viszont nem elemezték, nem definiálták, milyen a munkásosztály /tagjának/ konyhája, nappalija. Az ellenpróba elmaradása azt bizonyítja, hogy az MSZMP ezt a besorolást, jellemzést megbélyegzésnek szánta. /Szakonyi fogalmazása egyértelmű./          

Ami nem jelentett egyet a Rákosi korszak törekvésével – 1950-56 -amikor ezt a réteget likvidálni akarták, ahogy a recski munkatábor egyik őre fogalmazott 1988-ban: kivonni a forgalomból.

Kádár János világosan fogalmazott: aki nincs ellenünk, az velünk van. Nem csak megtűrték ezt a réteget, hanem elindították a rafinált átnevelést, lásd fentebb, a családi ünnepekből kivonni az egyházakat, csökkenteni a vallásos érzületet, ill. annak megnyilvánulásait.

És az enyhülés része lett:  nyugati, azaz kapitalista országokba lehetett utazni nyaralni, turistaként, három évente, hetven dollárral. Az Adria mindkét partjára, Olaszba és Jugóba is. Akár társasútra /IBUSSZAL/, akár egyénileg, autóval.

A párt tisztában volt vele, hogy ezek az emberek, családok lázadni nem fognak, különösen ha kisebb koncot kapnak.   Kezdtek parcellázni kopár domboldalakon, tavak mellett, víkendtelket osztogattak olcsón, a munkások mellett másoknak is. /Legalább egy munkásállományú családtag előnyt jelentett./

Ez a folyamat megjelent Szakonyi darabjában is, Dönci prezentálta. Dönci-Saci már nyaralt Olaszországban, autóval jártak ott, és hamarosan balatoni telket vesznek, amire építenek valamilyen házikót.

A konszolidálás – kibékülés, kiegyezés – megjelenik az idősebb nemzedéknél is. Bódog nem véletlenül kesereg, volt egy szmokingja, bár lehet, megették a molyok, de ha még megvan, most már újból felveheti! Tudja, hogy nem hurcolnák meg miatta. Öltözhet igényesen! Érzi, megengedték neki, hogy  újból  kispolgári módon éljen.

*

Különös, hogy a három felnőtt gyerekből csak Vandának vannak szexuális vágyai ill. problémái, éhsége. Azt tudjuk róla, férjnél volt /így illik/, elvált, a lakást otthagyta szó nélkül a férfinak. Kimondja: neki kaland nem elég, a férfi egészen kellene. De legalább egy kaland erejéig el akarja csábítani Krisztoszt, boldog, hogy a férfi meztelenül látta őt a fürdőszobában, és áttetsző ruhában jön be az egyik jelenetben, úgy is marad. /S milyen irányba viszi el a szerző ? A család felháborodik a csábítás miatt. A kispolgár – képmutató./

1970-től a nézők tömegeinek nem volt disszonáns, furcsa, meglepő, kínos, hogy a vérbő, kacér nő az Isten fiával, Krisztosszal akar szerelmeskedni? Ez nem blaszfémia? Az akkori nézők  nem háborodtak fel emiatt? Vagy nem hitték el, hogy az a szereplő, X.Y. férfiszínész valóban az Isten fia?  Őt külön kezelték magukban? Viccnek vették?

A többi szereplőt nem látjuk szexuális vonatkozású jelenetben, a darab nem foglalkozik velük. Képzeljük el az öregeket ilyen szituációban. Micsoda felháborodás lenne belőle. Saci-Döncinek szerelmi élete nincs. És Imre, a 18 vagy 19 éves? Bódog a darab elején beszél arról, albérlőjükhöz csak férfiak járnak, vajon Emberfi nem olyan-e, amiből a nézőnek tudnia kell, azt kérdi, nem homoszexuálisak-e. Mivel semmi jelet nem látnak, később ez nem téma. És  Imréről – ezek után – senki nem tételezi fel, hogy olyan. Bódog papa sem firtatja. Pedig Imre rajongásig tiszteli a vendéget, és a nézőknek – elsősorban a nézőknek – nyilvánítja ki világosan: ő tudja, hogy a férfi Isten fia. Igaz, családjának ilyen határozottan nem mondja, soha nem fejezi be azt a mondatot. Csak példálózik, felhívja a figyelmüket, nem látjátok ki van itt, kivel beszéltek, kit nem hallgattok meg?

Vajon miért nem? Azért, mert így hatásosabb az előadás? Nem hiszem. Azért, mert Imre is kispolgár, megalkuvó, meghunnyászkodó, aki – hiába van hite – nem mer, nem akar konfrontálódni.  /Rosa Luxemburg./ Inkább elmegy, elmenekül otthonról. Hova? Valaki mondja: úgyis visszajön, ahogy Vanda is vissza szokott jönni.

Nem ástunk le a lélek mélyéig, milyen rétegekből áll – vagy állhat -Krisztosz és Imre kapcsolata. Ezt a szerző, a néző, talán a kritikus sem firtatta. Ugyanis bizonyítani kellett volna azt, amiről nem tudunk. A blaszfémia feldolgozása Imre esetében is elmaradt…

*

Ha ilyen ez a színdarab, ugyan mitől volt-lett évtizedeken át sikere itthon és külföldön?

Hát a zseniális ötlettől. Magyar földön attól, hogy írója összekapcsolta a szocialista rendszer aktuális /vallás/politikáját a televízió embert átformáló erejével.

Külföldön pedig attól, hogy a televízió  kibillenti az embereket megszokott, szigorú, célszerű napi ritmusából, az egyén figyelme megoszlik, sőt fontosabb lesz egy-egy műsor fordulata, befejezése /Dallas, Familia KFT/, mint a családtag napi gondja, öröme, stb.; átrendezi a családok életmódját, szemléletét, végül pedig értékrendjét is, erkölcsi felfogását is – bárhol a világon. Amit aztán pénzes érdekcsoportok alkalmazott szakemberei: pszichológusok, pszichiáterek, filozófusok segítségével hatalmon lévő kormányok rendre ki is használnak, függetlenül a társadalmi berendezkedéstől…

 De bennünket ez nem vigasztal. A 70-es években, a Kádár-korszak  manipulált, irányított kultúrpolitikájának sötét bűnei, és a folyamatban közreműködők cselekedetei összefüggésükben nem kerültek elemzésre. Ez a katarzis is elmaradt.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!