Cserépváralján templomot építettek

Cserépváralján templomot építettek

/kéziratban/

„Váralja vagyok, posta, közvetíts, halló…semmit nem értek… Molnárné vagyok, hallod? Molnár Józsefné. Írom, mihelyt megértem. Mit adjak át? Kinek? Hol lakik? Mondd mégegyszer… Írom, Kissné, Alkotmány út 24.,. Lusztig Antalnak üzeni…ki üzeni? a fia, Budapestről… Józsi, te vagy az? Pénteken hazajön, vettem. Nem ismered meg a hangom, Tongó Manci vagyok. A Manci. Nem baj. Én se ismertem meg a tiéd. Átadom. Pedig kértem a központot, hogy közvetítsen.”

– Hát ilyen a telefon, meg a távirat nálunk – mondja Molnár Józsefné, Cserépváralja postamestere, amikor leteszi a kagylót.

– És hol a központ? – kérdem.

– Mezőkövesden.

– De itt, a postán.

– Itt csak egy készülék van.

Az asztalon régi típusú, kopott fekete telefon.

– És a vonal most miért volt ilyen?

– Nem most ilyen. Mindig. Recseg-ropog, csak beszédtöredéket hallok. A fülem tönkremegy bele, akkorákat reccsen. Többször kint jártak a szerelők, de nem lett jobb.

– Mennyi készülék van a faluban?

– Az iskolában és a vegyesboltban. Ezek nem mindig működnek.

– Segélykérő?

– A posta előtt.

– Az mindig működik?

– Valamilyen vonal van benne. Előfordul, hogy szombaton eljönnek hozzám és megkérnek, én szóljak bele, mert semmit nem értenek. Azért nem vagyunk elzárva a világtól!

Halhatatlanság

1986-ban úgy kerültem  Cserépváraljára, hogy akkori munkahelyemen, a képeslapnál riportot kértek olyan faluról, amely a szocializmus idilli békéjében, boldogságában elzártan él. Kicsi, nem zavarják a világ nagy dolgai, úgymint gyár, vasút, üzletek, iskola… A szomszédos Tardon már jártam, akkor kiszaladtam ide a Bükk aljába, az út végébe, megcsodáltam valódi csöndjét, mésztufa hegyoldalát, modern kis templomát, ezért 89-ben visszajöttem.                                                                                        Mezőkövesdtől húsz kilométerre, a 3-as útról letérve valóban más világot tapasztaltam. Ezután még háromszor jártam ott, ám teljes képet nem tudtam rajzolni az ott élőkről, és nem is jelent volna meg.

Eredetileg nem a postára indultam, hanem a falu első emberét kerestem. Molnár Józsefnének – a posta vezetőjének – státuszát a mai olvasó nehezen fogja megérteni. 1986-ban a falu elöljárója volt. Körülbelül 650 éves fennállás után, a 60-as években ugyanis egy rendelettel megszüntették a település önállóságát, tanácsi kirendeltség jött létre, és az elöljáróságot egyetlen személyben állapították meg. Ez a döntés-, hatalom- és szerep-nélküli formula volt: a jog látszata.

Al-világ

Kiss Jánosné 40 éves, hivatalsegéd az iskolában, amellett ő teszi rendbe-tisztába az egész falut. A kastélyról gyerekkori emlékei vannak, és amit a szüleitől hallott.

– Már a nagyapám is itt született, a Koburg-hercegnél volt cseléd, mint sokan a faluból. Habár a cseléd már rangot jelentett a napszámoshoz képest… Volt a kastélyban egy hatalmas, mély kút, a kútház mai megvan, azon két nagy vödör, egyenként ötven literes. Az egyiket húzták felfele, a másik ment lefele. A nagyapám de sok vizet felhúzott! A kastélyba sok víz kellett, az urak már akkor is fürödtek. Meg a konyhára, mosogatáshoz, mindenfelé. Na és a jószágot itatni. A kastély hosszú, sokablakos épület volt, szép nagy. Negyvenötben, amikor a front elvonult, a népek nekimentek. Előbb a berendezést hordták szét, majd az ajtók-ablakok következtek, a parketta, aztán a tető, végül a falak. A köveket, az alapot nem tudjuk, kik és hová vitték. Csak a pince maradt meg, amit úgy hívtak a herceg idejében: kazamaták.

– És az meddig maradt meg?

– Az lett a szentistváni téesz borospincéje. Szögesdróttal körülkerítve. Oda falusi ember be nem teheti a lábát. Oda csak a téesz-vezetőség jár, meg a járási hivataltól, a pártbizottságtól, a megyei bizottságról. Éjszakánként nagy fekete állami kocsik járnak arra. Annyit tudunk, hogy borkóstoló van berendezve színes villanykörtékkel.

S amiről már suttogva se mert beszélni, amit mások is csak sejtetve súgtak: a színes villanykörték alatt nemcsak asztalok vannak, hanem heverők is, és a fekete autókon éjjelente sikongó lányokat szállítanak a megyei, járási elvtársak…

A kastélyhoz tartozott kápolna is, s mivel a kis falunak nem volt temploma, lakói nemcsak dolgozni, misére is az urasághoz jártak.

– Mi lett a kápolnával?

– Negyvenötben a kastélyt elfoglalták a szovjet katonák, ott táboroztak, és megszentségtelenítették a kápolnát. Attól kezdve nem használtuk. Majd a téeszcsé ebédlőt alakított ki benne. Mi akkor már az iskolába jártunk misére, mivel az iskola eredetileg egyházi volt.

Az uradalom szorításában

Az írás szerint a falut a 13. század végén alapították, vára a tatárjárás után épült, amit a következő évszázadokban a környék birtokaival adtak-vettek, ajándékoztak egymásnak a főurak. Eger eleste után ez a vár is török kézre került, lerombolták. A 18. században a környék és a falu Szász-koburg Gothai hercegi uradalom része, akkor épült a barokk kastély, a kápolna is. Határa kicsi volt, szántóföld kevés, erdeje sok. A helyi lakosoknak termőföld alig jutott, ezért már évszázada eljártak az ország más tájaira napszámosnak, summásnak, részes-aratónak.

1870-ben 694-en lakták, 1930-ban 973-an, 1980-ban 665-en.

1970-79 között tíz év alatt született 101 gyermek, meghaltak 119-en, elvándorolt 54 lakos.

1980-ban 209 lakásban 222 háztartást írtak össze, ebből egyszemélyes 48.

Az öregedésre és a családok nagyságára jellemző: volt 14 özvegy és 8 elvált férfi. 72 özvegy és 5 elvált nő.

1980-ban 289 aktív kereső, dolgozó ember élt itt. Ebből 250 szak- és betanított munkás, 22 szellemi foglalkozású, 12 egyéb. Az iparban 95-en dolgoztak (közülük 68-an az építőiparban. Mezőgazdasági és erdei munkás 76. A téeszben 71-en, de a statisztika nem jelöli, hogy ebből mennyien voltak tagok. Szállítás-hírközlésben 12, kereskedelemben 12 ember dolgozott.

Mivel az ipar (gyár) és az építőipar (építkezés) másutt volt, ezért a lakosok jártak Egerbe, Miskolcra, Budapestre, az Alföldre és a Dunántúlra. A mezőgazdasági és erdei munkások java sem itt kapott munkát, velük az állami gazdaságok és erdészetek szabadon rendelkeztek. És éltek is hatalmukkal, gyakran „cseréltek”, az itt élőket jó messzire vezényelték és másokat hoztak a helyi erdei munkához…

A szerencsések naponta, mások hetente ingáztak. Az Alföldről, a Dunántúlról kéthetenként jöttek haza. S nemcsak a férfiak. Az asszonyok idénymunkát vállaltak, elszegődtek két-három hónapra szőlőbe, gyümölcsösbe, ugyancsak a nyugati határ közelébe.

Mindezt érzékletesen megírta Szabó Zoltán szociográfus az 1930-as évek állapotairól. Kárhoztatva a megélhetés nehézségért, a földéhségért, az idegenben vállalt munkáért a Koburg herceget, a nagybirtokrendszert, a feudalizmus maradványait. Joggal tette. Csak éppen nem gondolta, hogy 1945 után, földosztás után, szövetkezeti-forma mellett a falu lakói 1980-ban ugyanarra a sorsra kényszerülnek, mint az uradalom idejében.

Körutazás

Kiutazás, beutazás. Azt szeretném megtudni, mi módon lehet elmenni a faluból, és hazatérni. A zsákfalu elnevezés csúnya, de találó. Aki belebújik, beletalál, nehezen mászik ki belőle. Járható kövesútja csak Tard felé vezet, onnan balra nincs sok dolguk: jobbra, Mezőkövesd felé annál több, ott vasúti pályaudvaruk, onnan lehet átszállni buszokra is.

Az első autóbusz négy óra húszkor indul Váraljáról, az utolsó este hét előtt. Érkezés délután ötkor és este fél kilenckor. Ezekhez kell igazodni. Ez törvény. Akár munkába-ból, akár iskolába-ból, akár vásárolni, piacra, orvoshoz, kórházba-ból…

Autó negyven körüli, de mindenki hangsúlyozta, ne úgy értesem, hogy ezzel munkába járnak, vagy szórakozni. Hiszen drága. És mivel használtak, indulás előtt többnyire javítani kell. A sógorral, a gyerekkel, aki ért hozzá. Szerelő drága lenne, és itt nincs.

A termelőszövetkezet kiváló betonutat épített magának hátul, kifelé, a szőlőföldekre. Ezt csak ők használhatják. Pedig ezen át lehetne menni Cserépfalura, onnan Bogácsra, Mezőkövesd és Eger felé – kerülő nélkül. Ami különösen télen, rossz időben lenne fontos.

A téesz, mint uraság? Na de kié a téesz földje? Nem a tagoké? Nem a falusiaké? Az lehet, csak a hatalom nem az övék.

A föld gyomrában

– Nem hallott a barlanglakásokról? – kérdezte csodálkozva Czeglédi Lajos tanár úr, a tagiskola vezetője. – Én se ismertem, amíg ide nem jöttem. A hatvanas években még többet használtak. Amikor behívtak egy lakásba, az ajtónál visszahőköltem. Aztán mégis bementem. Az öregek azt mondják, sokkal egészségesebb volt benne élni, mint némelyik kinti házban. Tény, hogy a hőmérsékletük egyenletes volt… Elhatároztam, ne múljon el nyomtalanul ez az életforma. Legalább egy barlanglakást mentsünk meg. Egy néni már magában élt, és amikor meghalt, kerestük a tulajdonosát, aki nem helybeli. Pénzünk nem volt, ezért megkértük, mondjon le róla. Nekünk adta. Végül is a hegyoldal egy darabja, és nem használják, hamarosan beomlik. Kitakarítottuk, meszeltünk, és ott állt üresen. Úgy kellene berendezni, ahogy használták! Tudtam, hogy sok régi bútor, berendezési tárgy van még a padlásokon. Mozgalmat hírdettünk: egy nap az iskoláért. Amelyik gyerek hoz otthonról valamilyen régi használati tárgyat, az pontot kap. Egy nap alatt berendeztük a lakást. Jöttek a szülők is, segítettek. Nálunk mindent csak társadalmi munkában lehet csinálni, mert szegények, nincs pénz semmire.

– Följebb persze van – jegyzem meg.

– Kértem a járási hivatalt, a megyei múzeumi igazgatóságot, hogy a tájház fenntartására adjanak egy kevés összeget. Majd a megnyitása után az Észak-Magyarország című lapban megjelent egy cikk, amiben nekem támadtak, mit képzelek, majd minden falusi házat támogatnak! Hogy jövök én ahhoz, hogy múzeumot csináljak. Még tán színházat is akarok. Bementem a pártbizottságra és azt mondtam, ha lenne rá módom, színházat is csinálnék… Van egy titkos tervem. A meglévő barlangokból turistaszállást alakítanánk ki. Romantikus lehetne. Ezt az egyet tavaly 1800-an látogatták. Az utolsó lakója, Éliás Julianna nem gondolta volna…

Az Alsópincesoron vagyunk. Olyan utca ez, amely pincék sorából áll, pontos neve lakópincesor lenne, a népnyelv azonban ilyen mesterkélten nem fogalmazott.

A ház első tulajdonosa a Rendik-família, kisbirtokosok nyolc hold földdel. Azt is tudjuk róluk, hogy Sályról származtak, onnan jöttek az 1800-as évek közepén, s bizonyára maguk vájták-építették lakásukat.

Ahogy fölérünk a ház gondnokával a horhoson, az udvarra érve majdnem szabályos házat látok, de csak aládúcolt ereszét. Afölött és mögött a házból semmit, az már a hegyoldal, cseréptető helyett gazzal benőtt kő-tető.

Deszkaajtaját kinyitva a pitvarba – konyhába – lépünk. Hátul szabadkémény tátong, annak nyílása a tetőn kijut, alul nyílt tűzhely, katlan. Itt a szobai kemence szája is. Balra a szobába nyitunk. Jobbra kamraféle, valójában pince. A ház balfelén hajlik a hegyoldal, ott toldották hozzá az istállót és a fonóházat, hiszen másfél évszázada erre nagy szükség volt. A hagyomány szerint több generáció, időnként több család lakott a házban.

A patak a mélyben folyik, két oldalán teraszok, ott épültek a szőlősgazdák pincéi, majd a szegényebb szőlőművelők oda költöztek családostul. Így alakult ki az Alsó- és Felsőpincesor, a Bagolyvár, a Tulivár. Ezekben az utcákban az 1930-as években 58 barlanglakást írtak össze, amelyben 226-an laktak.

Nem csak ebben a faluban, hanem a Bükk alján tizenegy helységben. A 30-as évek szociográfusa Szabó Zoltán (a Cifra nyomorúság, A tardi helyzet írója) részletesen megírta összefüggéseit, kialakulásuk mikéntjét. A szűkös birtokviszonyok miatt szegényen éltek a földnélküli napszámosok, summások ezen a vidéken. A kisbirtok itt valóban kicsi volt, megélni nem tudtak belőle. És az olcsó lakás-megoldásra kedvezően hatott a hegy formája, anyaga, a könnyen munkálható mésztufa. Többen violit-tufának mondják.

A tájház közelében 1986-ban még élt egy család barlangban. Tóth Jánosné éppen csigatésztát gyúrt a vasárnapi húslevesbe, és már kinézte az udvaron szaladgáló tyúkok valamelyikét. Konyhája és szobája tiszta, rendezett, a dunyhával vetett ágyakból nem jött dohszag. Igaz, a kisablak nyitva, az ajtón lepedő lengett. 1989-ben ugyancsak ott találtam a nénit, Tóthné akkor is főzött. Enni minden nap kell. A tyúkok kapirgáltak.

Hogyan látják el a vendéget?

és a helybélit?

1986-ban belépek az italboltba, délidőben. A söntéspultnál állnak, isznak emberek.

– Mit adhatok? – kérdi a csapos.

– Enni szeretnék.

– Azzal nem szolgálhatok.

– Nem is meleg ételt kérek, hanem pogácsát, szendvicset, bármit.

– Nincs.

– Mikor lesz? – teszem föl szemtelenül.

– Nem tudom.

– Úgy hallottam, van idegenforgalma a falunak.

– Hozzanak magukkal ennivalót.

Végtelenül naív voltam, hogy nem hoztam magammal. (Még második alkalommal sem.) Bemegyek hát a vegyesboltba, hogy körülnézzek. A kenyér elfogyott.

– Kiflit, zsömlét kaphatok?

– Azt nem árulunk. De kalácsot éppen ma hoztak. Hetente egyszer kapunk.

– Kérek.

– Ez az egy maradt.

– Milyen súlyú?

– Kilós. 26 forint 40.

– Nekem sok. Elvágná?

– Nem. Ki veszi meg a másik felét!

Így aztán kaláccsal elláttam magam.

A következő alkalommal szerdai napon, délben érkeztem a faluba. Jártam az utcákat, meg-megálltam. Hosszú épületen utcára néző két faajtó, egyik fölött „vegyesbolt” felirat. Ajtaja behajtva.

Jön egy néni az utcán.

– Délben ez bezár? – kérdem.

– Leltároznak, azért zárták be.

– És hol a legközelebbi élelmiszerbolt?

– Csak ez van.

– Hol vesznek ma tejet, kenyeret?

– A húsboltban. A hentes vállalta az árusítást.

Amíg beszélgetünk, kinyílik az ajtó, bajuszos férfi néz ki rajta. Végigméri öltözetem, amiről tudja, nem helybéli vagyok, hanem városi. Nem bakancs, nem kezeslábas, nem piszkos a kezem, fejemen nincs svájci sapka, ilyesmiből tudja.

– Ide akar jönni? – kérdi.

– Igen.

– Minek?

– Vásárolni.

– Szombaton nyitunk – mondja és behúzza maga után az ajtót. Én akkor már jártam Ausztriában, Németországban, megcsodáltam a zsúfolt pici boltokat a pici falvakban. Nem tudom, hányféle áru van ebben, de hogy a nyugati „kistőkés” – akkori megfogalmazásom – nem tart zárva négy napot leltár miatt, az biztos.

Idős cigányasszony ér hozzánk.

– Ez még mindig nem nyitott ki? – kérdi.

– Majd szombaton. Mi kellett volna? – kérdi tőle a másik néni.

– Kenyér.

– Azt árulnak a húsboltban.

– Onnan gyövök, nincs.

– Várjon négyig. Akkor nyit ki a kenyérbolt.

– Azt tudom, de nekem most kellett vóna.

Molnár Józsefné előljárót csodálkozva kérdezem.

– Van külön kenyérbolt, és csak délután nyit ki?

– Így van. Azt mi összefogással nyitottuk, társadalmi munkában rendeztük be. A szentisváni téesz sütödéjéből hozzák a kenyeret, azt árulja. Nagyon finom.

– De miért nem reggel hozzák?

– A vegyesboltba kétnaponként szállítanak kenyeret, azt délelőtt. Akik otthon vannak, el is kapkodják. Így, hogy ez a bolt délután nyit ki, a dolgozóknak is jut, akik csak munka után vásárolhatnak. Már háromtól sorbaállnak érte.

– S nem nyithat ki háromkor?

– Az eladó maga is téesztag, mellékállásban vállalta ezt a feladatot. Munkája után előbb a jószágot látja el, csak aztán megy árulni.

(Így már minden világos. Csak az nem, hogy 1949-től miért lett országosan és naponta gond a „kenyérellátás”, ahogyan Kádár elvtárs gyakran nevezte a szocializmus nagy feladatait, s annak megoldását…)

A száguldó pap

Áll egy modern kis templom a hegyek karéjában, azok védelmében. 1986-ban hiába néztem áhítattal, nem írhattam róla, akkor Isten házát nem volt szabad fényképezni, képeslapban mutatni. Ezt tudatta minden főszerkesztő, tudta minden fotóriporter. 1989-ben visszatértem, és kutattam a titkát, mi módon pottyantotta ide a világvégére a Jóisten. Hollóházán már régebben jártam, és annak a modern templomnak a hangulata valahogy rímelt erre, de fogalmam nem volt,  miért.

A váraljai harangozó, és a gondnok bácsi mondott ezt-azt a keletkezéséről, de visszatértek oda: ezt Fias István esperes úrtól kéne megkérdezni. Az ő erejéhez, kitartásához fűződik az építése abban az időben, amikor egyáltalán nem épült Isten háza Magyarországon.

Fias István 1989-ben egy mátraaljai faluban szolgált, vagy inkább három-négyben, és Bodonyban lakott. Telefon ott sincsen, levelemre nem jött válasz, ezért egy vasárnap hajnalban autóval odamentem. A római katolikus templomokban tíz órakor általában tartanak misét, ebből indultam ki. Csakhogy Fias István ezen a napon korán útnak indult egyik filiába, misézni. Ide harminc kilométer, átmentem a hegyen, egy másik domb oldalába. Onnan épp tíz perccel előttem továbbment. Talán találkoztam kocsijával az országúton. Micsoda száguldó fiatalember, gondoltam magamban. Abban a faluban végre utolértem, s amikor a mise végén elébe álltam, bemutatkoztam. Csakhogy neki még megbeszélése van az egyháztanáccsal, és még egy faluban van dolga, de ha Bodonyban megvárom, szívesen beszél velem.

Bizony már elmúlt vasárnap dél, amikor megérkezett a bodonyi parókiára. Étlen-szomjan, porosan, fáradtan, 71 évesen leült elém és hiába kértem, ebédeljen az ételhordóban ott álló, kihűlt ételből, azt mondta, az ráér.

– Cserépváralja, a templom építése érdekel… – mondom röviden. – És a korszak természetesen.

– Az egri érsek 1956 tavaszán helyezett a faluba, ahol igen rossz körülmények közé kerültem. Az előző papot kinyírták: titokban fegyvert dugtak a paplak eresze alá, amit másnap az ávósok „megtaláltak”. A papot elvitték, meghurcolták, az épületet elvették. Én egy olyan szobát béreltem, ahol se víz, se villany, se vécé. A tanácselnök vadállat volt, aki az erőszak fölényével viselkedett velem. Elődöm az iskolában alakított ki kápolnát, az egyik terem végében állt az oltár, hétköznap tanításra lehúztuk elé a redőnyt, a vasárnapi mise előtt felhúztuk. Két osztályt összenyitottunk, ez később fontos lett volna… Ott miséztem. 1957 augusztus közepén üzent a tanácselnök, aki akkor már munkásőr is lett: azonnal rámoljuk ki az oltárt, mert ott alkotmánynapi ünnepséget rendeznek és többet ne tegyük oda a lábunkat. A hívek hiába zúgolódtak. Volt köztük néhány bátor ember, egyikük Takács József, aki azt mondta: azért is csinálunk templomot. Nem építünk, hiszen azt nem lehetett, hanem csinálunk. Hamarosan hozzá is fogtunk. A hegyoldalban barlangot vájtunk az oltárnak.

A sziklavéséshez errefelé nagyon értenek, a barlanglakások kialakításához volt szerszámuk, tapasztalatuk. A violit-tufa kiválóan alkalmas a helybeni faragáshoz.

A bevésett sziklafalban, megfelelő mélységben elhelyezték az oltárt, feldíszítették, és gyönyörű templomuk lett, az Isten szabad ege alatt. Az oltár előtti térség. A nagyjából egyenes plató, magasodó szurdokkal, körül erdővel.

– Három évig miséztem a szabadban télen-nyáron – emlékezik Fias István. Amikor esett az eső, a nép egy része esernyővel, a férfiak fejükre-hátukra terített zsákkal álltak ott. Nagy hidegben szóltam: a férfiak hagyják a fejükön a kalapot, meg ne fázzanak… Elhatároztam, hogy ennek a kitartó népnek templomot építek. Kértünk rá engedélyt. Azzal érveltem, amit elvettek, ahelyett jár másik. A megyei egyházügyi titkárhoz jártam és az Állami Egyházügyi Hivatalhoz, mindenütt kilincseltem. Megaláztak, kirúgtak, újra kezdtük. Motorbiciklivel jártam, mindig vittem valakit magammal a faluból. Végül ráállt a hivatal, építhetünk egy négyszer-nyolc méter alapterületű épületet, torony nélkül.

– Mért épp olyat?

– Azért, mert lemérték azt a termet, amelyben a redőnyös oltár volt. Hiába érveltünk, hogy mi két, összenyitható termet használtunk, nem engedtek.

– És a torony?

– A tanteremnek nem volt tornya… Azért nem engedték, nehogy a harang szava hívja a híveket. Sekrestye sem épülhet hozzá. És határozat lett, hogy az épület háta támaszkodjon a hegynek, ne lehessen körbejárni, nehogy kedvünk támadjon körmenetet tartani. Az engedélyek mellé még szükség volt a helyi tanács formális hozzájárulására is. Kinéztük a telket, amelyet megveszünk, annak a tulajdonosa nagy kommunista. És az a tanácstag is, akinek a hozzáállásán múlott a szavazás. Jártam a családokat, a betegeket, ki kit győzzön meg. És a telket egy napon ingyen átadta a tulajdonos. A másik vadkommunista pedig mellettünk szavazott.

Katedrális épült

– Honnan lett pénzük?

– Előbb még egy akadályt kellett leküzdenünk: nem találtunk tervezőt. Akiket kértünk, egy se merte vállalni! A faluból sokan és sokfelé jártak munkára. Erős Lajos hívő ember Miskolcon, egy hűtőház építkezésén dolgozott. Mondta, ismer ott egy főmérnököt, akinek elmondta, mit kéne tervezni. A mérnök arca földerült, felkiáltott: nekem pedig minden vágyam, hogy templomot építsek! Így ismerkedtünk meg Csaba Lászlóval…

– Most már kellett a pénz.

– Édesapám az időben halt meg, az örökségemet  odaadtam, felhasználtuk. És kértünk, ahonnan tudtunk. Takarékosan bántunk a pénzzel. Motoron mentem be Csaba Lászlóért, oda-vissza szállítottam. Ő hozott magával egy statikust, Toma Lászlót, majd később a barátait. Akkoriban nem lehetett kapni cementet. Még kiutalásra se. Motorral mentünk át Emődön, amikor elkapott egy vihar, épp egy Tüzép-telep bejáratánál. Behúzódtunk a bódéba. Mondom a vezetőnek, nekünk cement kellene. Azt mondja nagy hangon, még a római pápának se ad! Na és ha templom építésére kellene? Adott. A követ a mezőkövesdi bányából hoztuk. Akinek ökörfogata volt, az szállította, amelyik családnak nem volt, az fejtette a követ. Az asszonyok rakodtak. Miskolcon dolgozott egy építőbrigád, mind váraljai. Hétvégén együtt álltak be munkára. Pedig a brigádvezető párttag volt. Nem féltek ezek az emberek.

Megszemléltem, mutatták a gerendát, amelybe bevésték az 1960-as dátumot, bár az esperes úr szerint a berendezés, a díszítés a következő évre készült el a barátok közreműködésével.

– Csaba László és Toma úr hozta a barátait – mondja az esperes – név szerint Somogyi Józsefet, Kondor Bélát, Sarkadi Imrét. Ők részt akartak vállalni a berendezésben. Csaba megálmodta és meg is fogalmazta: olyan legyen a templom, mintha madár szállna a völgyben… A nép ugyan mást szeretett volna, hagyományos formát, de meggyőztük őket, ilyen kis alapterülettel, a hegynek nyomva, torony nélkül lehetetlen. Végül megbékéltek ezzel a modern formával.

Molnár Józsefné, Annus néni 1989-ben harangozó. Ő is kivette a részét az építkezésből, így emlékezik.

– A közelünkben lakott Fias plébános úr, szerettük, mert egyszerű ember volt, motorral járt. A férjemet többször kérdezte, mint csináljuk. Egyszer épp a házunk előtt jött, behívtuk. Örömmel újságolta, hogy megvan az engedély, amit úgy adtak ki, hogy meg kellett nevezni a védőszentjét is. És az mi lett? kérdeztük kiváncsian. Munkás Szent József, mondta mosolyogva.

A egész falu mosolygott aztán a csalafintaságon. A templomot természetesen a védőszent nevenapján szentelték fel. Ami május elsejére esik…

1950-től a katolikus ünnepeket igencsak megnyírbálták. A védőszentek ünnepét úgy hívják: búcsú. A falusi búcsúk különösen nagy ünnepnek számítottak évszázadokon át, azok vallási jellege mellett családi összejövetel, világi mulatozás volt mutatványosokkal, „sergővel”, ajándékkal, kirakodó-vásárral, eszem-iszommal.

1950-től ezeket az ünnepléseket is megnyírbálták, úgy a vallási, mint a népi jelleg miatt, hiszen a Rákosi-diktatúra tiltott minden olyan összejövetelt, gyűlést, tömegek megmozdulását, amelyet nem a párt irányított és ellenőrzött. 1950 után a katolikus egyház a templomi búcsúkat igencsak szabályzottan ülte meg, körmenet, kirakodás, utcai éneklés nélkül, a védőszent dátumához közelebbi vasárnapon, előtte vagy utána. Nos, ebben a kicsiny bükkaljai faluban 1961-től a május elsejei felvonulás piros zászlóit gyorsan letették, és kicserélték templomi lobogóra, s a nép átalakult csengő-bongó ünneplésbe…

Titokzatos barátok

Hanem a barátok felbolygatták a kedélyeket!

Somogyi József szobrászművész elment Cserépváraljára, körbenézett a szurdokban, és otthoni műtermében készített a falunak egy korpuszt. Egy olyan magafajta, reá jellemző szobrot, amit felhelyeztek az épület belső főhelyére.

– Szörnyen nézett ki, ezt jó értelemben mondom – emlékezik Fias Istán. – Olyan volt, mint egy összevert, agyonvert ember. Ezzel a műalkotással nem tudtak megbarátkozni a hívek.

Ami nem csoda. A Mesternek épp elég baja lett a Szántó-Kovács szoborral Hódmezővásárhelyen, (nem volt az olyan szegény, hogy szakadt nadrágban állt volna ki, pláne mezítláb, tán még cipőre se tellett neki a művész szerint) és a Dózsával Cegléden (ennek is megvan az irodalma). A szenvedés megmutatása, a mezítelenség, a roggyant test, a szenvedés megfogalmazása majd minden köztéri szobornál vitát váltott ki. Miért lett volna kivétel az a korpusz?!

Takács József 1989-ben a templom gondnoka. Őt kérem, meséljen a korpuszról.

– Jaj, de nem szerették a gyerekek. Féltek tőle. Összeroncsolt embert ábrázolt, a melle horpadt, arca előrelógott, a keze görcsben állt. Megkérdeztük a plébános urat, mit szól hozzá, és ő nem engedett rajta változtatni. A nép viszont nem óhajtotta látni.

Fias István így emlékezik:

– Igyekeztem megmagyarázni, ha maguk közül egy embert összevernek, az szép marad? Erre nem válaszoltak. Azzal érveltek, hogy a várandós asszonyok nem mernek ránézni, mert attól félnek, torzszülött gyerekük lesz. A gyerekek valóban féltek tőle.

Végül Annus néni:

– Aztán Fias Istvánt elhelyezték, új papunk lett, aki engedett a hívek kérésének. Józsi bácsi lefűrészelte az állványról, kitette a szélfogóba, de ott is rossz helye lett, a fiatalok nem álltak melléje. Ezután eljött Somogyi József, és elvitte. Hasonló sorsra jutott, mint a tabernákulum ajtaja… Én mindkettőt sajnáltam.

Takács Józseftől, Józsi bácsitól kérdem, hogy s mint volt ezzel az ajtóval.

– Kondor Béla is, meg egy író is jött Somogyi tanár úrral. Kondor Béla megfestette a szentségtartó ajtaját. Tizenkét halacskát ábrázolt, középen volt a szem, meg még valami. Erre is azt mondták a népek, nem nekünk való. Kérdezték, mért nem a jézuskát mutatja? Annyira ellene lettek, hogy elhívták Mezőkövesdről Takács Pista bácsit, a híres matyó festőt, és az részben átfestette. Valaki csak tudtára adta a művésznek. Amikor Kondor Béla meghalt, eljött ide egy nő, azt mondta, ő az özvegye, és elvitte. Állítólag azért, hogy rendbehozassa. De azóta se hozták vissza.

Czeglédi Lajos tanár 1989-ben az iskola igazgatója, és a falu párttitkára így emlékezik.

– Én már akkor szóltam a járási hivatalban, hogy tegyenek lépéseket, szerezzék vissza a korpuszt és a Kondor-festményt. Letorkoltak, hogy miért vagyok én a vallás mellett? Magyaráztam, hogy ez a mi közösségünk művészi alkotása, és nem az egyház a szereplője. Jó lenne, ha vissza lehetne szerezni, hiszen ez a nép fizetett érte.

– Én úgy tudom, ingyen kapták a művészektől!

    – De akkor is a miénk volt!

És hogyan kötődött vajon a harmadik barát, Sarkadi Imre? Mit akart adni a falunak? Talán írt volna valamit, ahhoz élményt gyűjtött, vagy csak elment a többiekkel, hisz Kondorral való baráti kapcsolata, sorsa igencsak szoros volt. Néhány borospince, útmenti vendéglő tette vonzóbbá a kirándulást?

Patak folyik át…

– Valamikor jó vizünk volt – mondja egy asszony az utcán. – Ásott kutakból, még tíz éve is. Aztán valami történt. Most annyira fertőzött, nitrátos, hogy a csecsemők egy éves korig nem ihatják, de még a bőrükhöz sem érhet, mert kiütést kapnak tőle.

Egy anya vallomása:

– Fürdettem a gyerekemet, és egy hét múlva megszürkült a bőre, majd elkékült az egész teste. Rohantunk orvoshoz, bevittük a kórházba. Megállapították, a víztől lett olyan.

Kissné, a hivatalsegéd mindent tud, hiszen ő takarítja az iskolát, az orvosi rendelőt, a mozit, a kultúrházat, a pártházat és a ravatalozót is. Születéstől a haláláig látja, ismeri a családokat.

– Tizennégy liter zacskós víz jár egy hétre egy csecsemőnek. Én osztom ki – mondja tárgyszerűen.

– És ez mire való? Ivásra, teának, fürdésre?

– Kinek mire kell.

Molnárné elöljárót kérdezem.

– Valóban, hogy fürdetik a csecsemőt?

– Hozzák a fürdővizet.

– Honnan és hogyan?

– Akinek kocsija van, azzal szállítja Bogácsról, Szomolyáról, vagy Tardról.

– És akinek nincs autója?

– Az buszon. Egy ember két darab húszliteres műanyagkannával tud hozni.

– Az ember, vagyis a férfi, aki hétközben az Alföldön, a Dunántúlon, jobb esetben a fővárosban dolgozik!

– Ott az asszony hozza.

Balla Jánosné idősebb asszony, barátságos, mint mások is, beengedett az udvarra és beszélgetünk. Ott van nála egy szomszédja, Orosz Józsefné.

– Belenézhetek a kútba? – kérdem a házigazdát.

– Nézzen csak – mondja. Tető, zárófedél nincs rajta.

– Jól fent van a víz. Mennyire tiszta?

– Tiszta az.

– Mire használják?

– Mindenre.

– Isszák is?

– Mit igyunk? – kérdi a szomszédasszony nevetve.

– Bort…

– Azt nem lehet mindig. A szomjunkat csak a víz oltja.

– És nem betegek tőle?

– Régen is ezt ittuk.

– De most fertőzött.

– Régen nem vizsgálták. Csak a csecsemők betegek tőle. Nekünk már nem árt. Úgyis annyi a bajunk.

– Ásványvizet lehet kapni?

– Biztosan, de nem isszuk. Idegen az íze, szúrós és drága. Havi 2200 forint nyugdíjból nem tellik rá.

Önfertőzés

Az 1980-as népszámlálás 29. kötetében a 461-es sorszámon Cserépváralja adatai szépek. A falu 209 lakásából 73-ban vezetékes víz. A valóságban 73 hidrofor (szivattyú) nyomja fel a házba az ásott kutak fertőzött vizét.

Ugyancsak biztató a következő adat: 76 lakás csatornázott. Az idegen, a nem-helybeli ember, a politikus, a még nem létező politológus, de már létező szociológus mind-mind gyönyörű számokat látott a magyar falvakról. A valóságban 76 derítőbe: kertbe ásott gödörbe folyt a család szennyvize.

A kevés újonnan épülő házra az építési szabályzat persze előírta, hogy a derítő zártrendszerű legyen, vagyis nem szivárgó betonakna, amelyből, ha megtelik, a területileg illetékes csatornázási vállalat zárt tartálykocsiban szállítja el a fekáliát a megfelelő tisztító telepre.

Na és a gyakorlat?

Molnár Józsefné elöljárót kérdezem.

– Honnan hívnak szippantó kocsit?

– Mezőkövesdről. Csak nem biztos, hogy kijönnek, mert azt mondják, egy-két derítőért nem éri meg nekik a fuvar. Vagyis akkor jönnek, ha legalább öt-hat jelentkező van egyszerre.

– Na és így telnek meg a derítők?

– Éppen nem. Akinek pedig megtelt, attól azonnal el kellene vinni. Így aztán az a család beengedi a szennyvizet a patakba. Erre mi megbüntetjük, ő pedig ránk haragszik, miért nem intézkedtünk. A vállalat csak az iskolából viszi el azonnal, mert az megéri.

Kérdés tehát, hová lesz a budik tartalma, hisz százharminc lakásban egyáltalán nincs „csatornázás”. Hová a gödrökből? Hová a megtelt zárt rendszerből? Bizony, ennek megvan az útja. A lyukas falú derítőkből a lé elszivárog, szétterjed a talajban, lejtős terepen lefelé, az ásott kutak irányába és a patakba. A patakból meg a kutakból már újból fel lehet használni.

Még így is rejtély a KSH 29. kötetének adata. Ha 73 lakásban van vezetékes víz, és 76 a csatornázott, vajon miért csak 9-ben van vízöblítéses vécé? A többi 62 illetve 65 család miért jár budira? Hogy sorsközösséget vállaljon a többi 200 családdal?

A rejtélyt csak a saját élettapasztalatom alapján tudtam részben megfejteni. Az angolvécéhez sok víz kell. A régi lakásokban nehézkes külön helyiséget erre a célra kialakítani. És az is fontos tényező, hogy a hidrofor nyomása nem egyenletes, bizony nehezen nyomja fel a vizet a tartályba. Amint tette ezt a főváros melletti lakóhelyemen majd tizenöt évig.

Rejtély-e ezek után a talajvíz, az ásott kutak fertőzése, nitrátos volta?

Az önfertőzés más módon

A termelőszövetkezetek központja Szentistvánon van, az ő kezükben ennek a falunak a sorsa, jövője vagy jövőtlensége. Ott élnek, s onnan irányítanak az elvtárs-urak. Mezőkövesd ide 21 kilométer, Szentistván még további 7,5 kilométer. Váralján az idős, nyugdíjas emberek is félve mondják: rosszabb a helyzet, mint a Koburg-uradalom idején.

A határukban termő szőlőtáblák, szépen karban tartott gazdaság. A domboldal is megművelt. Ottjárttamkor épp egy helikopter húz el fölöttem.

– Szerencséje volt – köp egy nagyot a bácsi, aki velem együtt fölnéz a kék égre. – Ezek permetezik a szőlőt, a falu felett repülnek át.

– Csak nem szóródik vegyszer a falura? – kérdezem.

– Hát akárhogy vigyáz, csak kigyön a vegyszer. Olyan lentről szórja, meg a szél is fújja.

– Egyszer jöttem hazafelé kocsival – mondja egy autós ember. – A falu szélén épp elrepült fölöttem a helikopter. Egy pillanat alatt szürke por lepett el, le kellett állnom. A szélvédőt óvatosan leporoltam, otthon pedig órákig mostam a kocsit a rárakódott permettől.

Munkahelyemen, a képeslapnál olyan riportokat kértek tőlem és különösen a fotós kollégától, amely a fejlett szocialista mezőgazdaság eredményeit dicsérik. Ilyen lelkesítő fényképnek számított a repülőgépes és a helikpoteres gyomírtás, műtrágyázás is. Milyen lelkülettel írtam képaláírást az így készült művekhez? Mennyit hazudtunk azzal, hogy elhallgattuk az összetett valóságot!

Az erőszak

Az 1960-as években Cserépváralját szerep nélküli településnek nyilvánították, és Tardhoz csatolták. Többször megírtam már az országos településhálózati koncepció (1971) erőszakolt, lakóhely-ellenes, nemzetellenes, kiagyalt rendszerét, amely szerint évtizedekkel előre meg kívánták határozni a tanyák, falvak, városok népességét, életszínvonalát, központi pénzelosztásból való szabályzat fejlesztését. A tizes besorolásban minden településnek kijelölték a pontos helyét.

A szocialista országvezetés abban bízott, hogy az életképtelen kis közösségek (községek, tanyák) felszívódnak, megszűnnek, az ott élő fiatalok városba vándorolnak, az öregek kihalnak. A jobban ellenőrizhető nagyközségekben, városokban a ma még lent élő szabadok is függőségbe kerülnek. Aki a saját kis házából, tanyájáról vagy barlangjából egyszer beköltözött a lakótelepi összkomfortba (amihez munkásként jut hozzá) az tudta nélkül azonnal, teljes kiszolgáltatottságba került. Többé nem választhatja meg a fűtés módját, nem takarékoskodhat gázzal, villannyal, vízzel, a közös költségek, a teljes rezsije és életformája is tőle független.

Itt valahogy mégis sokan maradtak. De a Tardhoz csatolás után erőszakkal elvették iskolájukat, születési, házassági anyakönyvüket, a helyi tanácsot. Kinevezték az elöljáróságot egyetlen taggal, akinek beleszólása nincs semmibe. Hisz nem is Tardon döntenek valójában, hanem – közigazgatási-jogi ügyekben – a járási székhelyen, Mezőkövesden, gazdasági függőségüket pedig Szentistván község felügyeli. Földjükre ez a téesz telepedett. És a gazdaság elnöke cselédeknek sem tekinti őket, mint ahogy a hercegi uradalom tette. Falusiakat alig alkalmaznak. Igaz, A.S. tsz-elnök a tardiakat is gyűlöli, e két faluban nem telepített sem állattartó telepet, sem melléküzemágat, ezek a székhely-faluban épültek. Aki eléggé alázatos, oda járhat dolgozni.

– Az elnök csak azt a szót ismeri: nem. Erőszakos, durva, úrhatnám, egy célja van, elsorvasztani ezt a két falut – mondja egy helybeli ember, de hozzáteszi: letagadja, amit mondott nekem.

Czeglédi Lajos tanár bizonyít.

– 1966-ban a nyári iskolai szünetben táborba vittem a gyerekeimet, és mire visszajöttem, az iskolát felnyitották, a berendezést Tardra vitték. A téesz vezetői intézkedtek, irodákat kezdtek berendezni. Majd mégis meggondolták, és nem jött ide a központ, de az iskolát, a tanítás jogát elvették.

Sándor Andris barátom ez időtájt Washingtonban egyetemi tanár, egyébként atyai jóbarátja volt a franciaországi emigrációban élő Szabó Zoltán író-szociográfusnak, aki nálam sokkal jobban és alaposabban ismerte e népet, e tájat. Nos Andrisnak több hasonló eseményt elmondtam a magyar viszonyok ecsetelésére. A szabadságban élő költő és tanár természetes kérdése volt minden történetem után: miért nem fordulnak, fordultok bírósághoz? Bizony, erre csak egyetlen válaszom volt akkor, azt meg nem értette.

– Hosszú, szívós munkával tizennyolc év után visszaszereztük az alsó tagozatos iskolát – mondja Czeglédi tanár úr 1989-ben. Ebben a kivételes helyzetben vannak. – Az oka egyszerű. Nálunk most több gyerek születik, mint Tardon. Idén húsznál több kisbaba lett, a fiatal családok nyolc új házat építettek, és költöznek ide másfelől is fiatalok. Ezzel érveltünk, megértették. Most építjük a házasságkötő termet. Azt akarjuk, hogy a helybelieket itt anyakönyvezzék. Ennek megtartó ereje lesz. Orvosi rendelőt építünk. Kiharcoltuk, hogy járjon hozzánk gyermekgyógyász. Ne kelljen minden gyereket Mezőkövesdre szállítani.

Czeglédi tanár úr ötlete volt az úttörőtábor is.

– Itt a szülők szegények, kevés helyre tudják elvinni gyereküket. Az egyik erdőben építettünk faházakból egy gyerektábort, negyven személyre. Ide hívtuk csereüdülésre olyan helyekről, ahol tudják fogadni a mi gyerekeinket. Így a váraljaiak évente többször és több országrészbe eljutnak, önköltségi áron. Nem is kellett hozzá hírverés, már sokan ismerik ezt a lehetőséget.

Ninive lesz?

Ma még szép az erdő a határban. Jártam benne nyáron is, télen is.  Az 1930-as évek szegényei szerint sok is az erdő, a szántóterületnél négyszer nagyobb. Kérdés, ha legközelebb jövök erre, találok-e ennyit?

– Ki akarják vágni a fejünk fölül – mondja egy falusi ember. – Azért, mert elöregedett. Igen ám, de tarvágást akarnak, az olcsóbb és egyszerűbb az erdőgazdaságnak. Mi a bajunk? A törvény szerint 15 százalékosnál nagyobb lejtőn nem szabad tarvágást csinálni, mert megindulhat a hegyoldal, a sziklák meglazulnak. Márpedig a falu fölött 30 százalékos a lejtő. A sziklákat sok helyen csupán harminc centis talaj borítja, az erózió rohamos lehet. De a hegyomlás veszélye senkit nem érdekel.

– Elmondták ezt megfelelő helyen?

– Írásban adtuk le aggályainkat. Válaszra sem méltattak.

A kérdést tehát módosítom. Ha nem lesz erdő, lesz-e még falu, amikor újból erre járok?

(1986-1990)

/A  korszak jobb megértéséhez ajánlom a” Bronztöredékek Somogyi Józsefről” című írásomat, amelyben a szobrász szemszögéből láthatjuk, mit kerestek a faluban, miért alkottak műveket a templomba, s mi lett azok további sorsa. Ez az írásom is kéziratban, 2013./