Gruber Béla-portré /Remsey családportré

Gruber Béla-portré/ Remsey családportré

Soha nem késő…amíg emlékezni tudunk, írni tudunk, olvasni tudunk…

Azt javaslom, aki semmit nem tud róluk, kezdje előbb másutt, ebben az írásban szereplőknek nagy az irodalma, csak épp más, mint amiről én írok. A címhez nem teszem hozzá, hogy Gruber Béla festő, hogy zseni, hogy magyar, s már nem él. Egy-nevű volt, össze nem téveszthető, ahogy Kosztolányi örökérvényűen megfogalmazta az emberiség egyedeit. Látom, jónéhány galéria árulja a műveit, skicceket, rajzokat, festményeket, jó áron, szégyentelenül adják-veszik olyanok, akik ugyanúgy elmennének mellette közönnyel, mint akik elmentek mellette az ezerkilencszázhatvanas évek fordulóján, előtte pár évvel, utána pár évvel. Grubert leginkább Cézanne-hoz  kötődőnek mondják, de élete inkább Van Goghoz közeli: a nyomort, éhezést,  felfokozott-lázas alkotást, kiforrott stílusát, öntörvényűségét, elméje megbomlását, a rövid életet, a halála utáni felfedezést, sikert, kiállításokat, szép elemző cikkeket, a családja pálfordulását, becsülését. De csak ezt másolta, a műveit nem…

*

1957 januárjában vagy februárban, egy hétköznap délután álltam Budapesten, a Margit-híd mellett, a szentendrei HÉV végállomásánál, akkor a Császárfürdőig közlekedett a vonat. Döcögős, zsúfolt, piszkos, sőt piszkos-zöld, kisablakú, dohányfüstös vagonok jöttek és mentek. Én a Váci úti Hajógyárban dolgoztam /az egykori Ganz Hajóban, aminek új keresztnevet adtak az elvtársak,  román kommunista mártír tiszteletére, Gheorghiu Dej –nek hívták– ezt a nevet sokan-soha nem tudták kiejteni: dzsordzsu dés-nek kellett mondani/. És Pannonia-telepen laktam, ami Szentendre előtt az utolsó megálló. A lakni ige megcsúfolása a valóságnak, mert a Dera-patak mellett állt egy kis házikó, nyaralóféle, falát mai szóval nehéz meghatározni: a kis épület sarkai staflikból álltak, kitámasztva, arra kívül és belül papundekli-féle táblákat szögeltek, a farostlemez elődjét, bemeszelték, belül a tetőt feltámasztották, raktak rá eternitet, ajtót ablakot és kész lett a ház. Nyáron iszonyú meleg, télen iszonyú hideg volt benne. Egy fűrészporos dobkályha melegített, annál olcsóbb fűtési mód nem létezett. A vashengert meg kellett rakni fűrészporral, ledöngölni – különben felrobban – felül meggyújtani, és okádta a meleget. Harmincöt-negyven fokot. Amíg égett. Utána kihűltünk. Hogy kerültem oda? Ifjú szerelmem lakott a házban a szüleivel, anyja fekvő beteg, nevelőapja rabbiátus, iszákos, indulatos ember. Terit 1956 decemberében külszolgálatra rendelték, Rómába, s azt kérte, költözzek a szüleihez, segítsem anyját, hogy ne maradjon magára azzal az emberrel. Otthagytam hát pomázi albérletemet, és innen jártam dolgozni. „Így éltünk Pannóniában”, írta Bernáth Aurél egy emlékező-könyv élére, gyakran eszembe jutott. De micsoda különbséggel…

A HÉV-re már sokan felszálltak, néhányan még cigarettájukat szívták, én pedig azért álltam lent, mert töprengtem, megvárjam-e a következő szerelvényt, amiben ülni tudok. Ekkor az utolsó kupé utolsó ajtaján rendőrök léptek le, munkásőrökkel közrefogtak egy sovány, szakállas fiatalembert. Akinek a kezében hatalmas rajzlap-tömb nehezült. Amennyire lehetett, közel álltam hozzájuk, bár mindenki félt, közömbösnek tetette magát, nehogy elzavarják. Inkább láttam, mint hallottam: a fiatalembert igazoltatták, aki több holmit vett elő tárcájából, fényképeket is. Nyugodt beszélgetés folyt. A HÉV elment. Én vártam, ha baj van, legalább pár szót mondjon a férfi, ha elviszik, kit értesítsek. Akkor bizony – hihetetlen – volt bennünk szolidaritás. A férfit elengedték, az egyenruhások továbbmentek.

A következő vonatra felszálltunk, egymással szemben. Örülök, hogy elengedték, mondtam. Látta? Mindenki látta. Megszoktam, mert a szakállam miatt van…Sejtettem. /Ezen a vonaton utazott gyakran Barcsay Jenő is, akinek arcát csupa-szakáll fedte, vajon őt is?/

A levert forradalom után az egykori résztvevők, és a bizakodók elhatározták, hogy szakállt növesztenek. Hamar rájött erre az újjászerveződő kommunista vezetés, szinte önként adták magukat a pribékek, munkásőrök kezébe, majd a látszat-tárgyalások után börtönbe.

Azért hordom magamnál a családi fényképeket, mondta a férfi, mert az apám fiatalkorától szakállas, a bátyám is, az öcsém is, én pedig arra hivatkozom, hogy művész vagyok. Megmutatta nekik a képeket. Elhitték…

Majd bemutatkozott ő is, én is. Remsey Iván vagyok, mondta.

Szentendréig annyira megnyertük egymás bizalmát, hogy azt mondta, ha érdekel a művészet, elmehetek hozzájuk, s megadta a címüket.

1956 októberétől légüres térbe kerültem. Szinte az összes barátom eltűnt. Azért mondom így, mert sokáig nem tudtam, ki merre-hova ment, sőt azt se, hogy él-e. Jóval később tudtam meg, Andris, a költő egy ifjúsági delegációval Hollandiába utazott, ott érte őket a hír, hogy megszálltak minket az oroszok, vérbe fojtották a forradalmat. /Évek múlva derítettük ki egymás címét./ Péterről, a neves festő fiáról anyja is később hallott, Franciaországba ment. Laci, hajógyári mentorom-kollégám szilveszterkor köszönt el, ő Kanadába indult rokonokhoz.  Az ötös fogat – így hívtuk egymást – két lánytagjára nem számíthattam: eddig egymást szerették, most Erika az alkoholt választotta, Nelly egy érett férfit. Egyébként is volt elég baja, majdnem lelőtték a parlament előtt, a Mezőgazdasági minisztériumnál, fiútestvére mint felkelő harcolt, megsebesült, és neki, a hithű kommunistának kellett bujtatnia, segítenie. Terit azonnali külszolgálatra rendelték, s bár együtt éltük át a forradalom heteit, tisztán láttunk, megkezdték az agymosását, ami egy évbe tellett, de sikerült. A Hajógyárban olyan kegyetlen légkör uralkodott, mint a Rákosi-korszakban sem, mindenki mindenkit figyelt, az ügynökök provokáltak is, senkiben nem bízhattunk meg. Örültem hát a szalmaszálnak Iván személyében…

Iván és felesége, kislányukkal, Flórával a város északi határában laktak, a 11-es főút mellett – inkább fölött – az Orbán-kereszt és a Határcsárda közt, a 23-as kilométerkő közelében, ott állt meg a távolsági busz. A ház valamikor polgári kúria volt, amit államosítottak, annak az első részében laktak, amit a tanácstól béreltek. Hogy jutottak oda? Sógora Pirk János, festő a közeli Pismányban lakott családjával, valószínűleg Iván nővére segített nekik tájékozódni. Az biztos, hogy a Dunapartot évtizedek óta ismerték, szerették, nyaranta a Remsey család szinte átköltözött Gödöllőről.

Egy év után beköltöztem Pestre, albérletet épp Iván szerzett nekem valakitől, akivel egy plakátgyártó, úgynevezett szitanyomó-üzemben együtt dolgozott. Az óriás mappa, amivel először láttam: plakátokat fogott közre. Az üzemben előregyártották, de néhány színt, figurát kézzel kellett megfesteni. Ezért adtak a művészeknek néhány forintot. Ezzel járt a jónevű festő, Pirk János is,  mások is, főváros szerte…

A következő években gyakran jártam ki hozzájuk. Testvérei: Gábor és Andris Gödöllőn nagyméretű kenut készítettek, azt áthozták a Dunára, azzal közlekedtek két part közt, eveztek le-föl. Jött velük apjuk, Jenő bácsi /lásd Remsey Jenő György/.

A Dunaparti nyaralásokat úgy kell érteni: Gödöllőről HÉV-vel beutaztak a Keleti pályaudvarig, onnan villamossal a Margit-hídig, onnan HÉV-vel Szentendrére. Autója senkinek nem volt a családban, később sem. Vitték az élelmet és amit kellett. Egyik bázisuk Pirkék háza Pismányban, ez a város másik domboldalában állt, ott vertek sátrat, másik bázis Ivánék háza, illetve udvara. Vagy egy kis sátor a folyó mellett, ahol összegyűltek, összegyűltünk. A csónakot őrizni kellett valakinek, vagy felcipelni valamelyik házba. Főzés a szabadban. Jártak hozzájuk vendégek, rajtam kívül mások is. Ott ismertem meg Deim Paliékat, feleségével kijártak közénk a partra, ő még a szentendrei laktanyában dolgozott, talán akkortájt vették fel a főiskolára.  S jött egy-két család a városból, talán tisztelőik. Hangulatos napok voltak, estébe hajló beszélgetések. Néha betértünk a közeli Határcsárdába sörözni. A fizetés kicsit problematikusra sikerült, mivel rajtam kívül csak Pali felesége dolgozott, többnyire mi fizettük a számlát… /Az első nyáron Teri is velünk volt, de a következő évben már szakítottunk, mert a római nagykövetségen bebizonyították neki, hogy mekkora ellenforradalom zajlott Magyarországon, micsoda náci és Horthy-erők szabadultak el- és fel…a népi demokrácia megdöntésére, éljen a nagy Szovjetunió!/

*

Iván többször felvételizett a képzőművészeti főiskolára, sikertelenül. Ennek oka egyértelmű lehetett: apja, a spirituális festő reakciósnak számított, hisz a rejtélyesen, misztikusan vallásos képek, amiket évtizedek óta festett, ahogyan a művészetről nyilatkozott szöges ellentétben álltak a szocialista realizmussal, aminek az útjára kellett téríteni a magyar pikturát. Iván a felvételik alatt ismerkedett meg fiatalokkal, akik szintén felvételiztek, vagy már a főiskolára jártak, bár ő idősebb volt náluk.

Egy tavaszi vasárnap – 58 vagy 59-ben – néhányukat meghívta magukhoz. Nem mondhatom, hogy a házukba, nem vendégségbe, hanem az udvarra, a Dunakanyar látványát kínálta nekik, a domboldalon álló kertet, a kilátással. Én vittem magammal MOM-által gyártott Mometta, kisfilmes fényképezőgépemet, amit a következő évben elloptak.

A hajógyárban működött fényképész-szakkör, ott hívattam elő pár forintért a negatívokat 1963-ig, amíg ott dolgoztam. Erről a tekercsről valahogy elfeledkeztem. Évtizedekig dobozok közt éltem, 63-tól már feleségemmel, Katalinnal, egyik albérletből a másikba dobódtunk, amikor pedig 73-ban saját lakásunk, sőt falusi házunk lett, majd tíz évig azzal voltunk elfoglalva: pénzt keresni a hitelbe vásárolt ház kifizetésére, rengeteget dolgozni, ezzel együtt ami munkát el tudtunk végezni a házon és a kertben – arra kellett az idő és erő. Egy dobozban 1978-ban találtam meg a tekercset, akkor kontaktot készíttettem róla, majd alkalmasnak találtam kinagyíttatni. De ekkor sem történt vele semmi.

Íme a képek leírása.

Első kép: Látszik az udvarház jobb sarka, a jobb napokat látott kúria, boltíves tornác, három tömzsi oszlop, talán dunántúli beütéssel. Előtte az udvaron négy férfi fest. Remsey stafelájt hozott ki a házból, Kőhegyi Gyuszi háromlábú állványt, Vályi Csaba kezében jegyzettömb, a Dunát nézi, talán a takarásban lévő fotelről állt fel, Gruber Béla egy székre tette le festékes ládáját, kréták közt keresgél, épp belenyúl. Ezen a képen mind a négyen nekünk háttal állnak.

 

Második kép: Látjuk Iván állványán a képet, mintha csendélet lenne, nem rám figyel, nem beállított.

 

Harmadik kép: Vályi Csabát most külön látjuk, fehér festőköpenyben, ami hosszú és szakadozott, bizonyára védi,a ruháját ő volt köztük a legelegánsabb. Valóban rajzlap a bal kezében, jobbal rajzol, miközben félig elszívott cigarettát is tart.

 

Negyedik kép: Iván egyedül az állvánnyal, háttal, rövidnadrágban, karján felgyűrt zsebes ingben, ebben most lehet egy kis póz, nyelvét a kissé nyitott szájából oldalra kilógatja /kedvenc tartása volt/. Mögötte lent a folyó. És balról jön fölfelé a hegyre egy szomszéd, negyven-ötven év közötti magas férfi, nyakkendősen, s inkább télikabátban, mint tavasziban, igaz, a kabátja nyitva. Ami érdekes: a kertben virágba borult bokrok és egy ágas-bogas fa pompázik, alakjára nézve barackfa lehet, lent pedig már leveles fák, a folyó partján.

 

Ötödik kép: Két alak dolgozik, igaziból. Balról Iván, s most tisztán látni, hogy csendéletet fest, borosüveg a képen, és valamilyen étkek. Tőle jobbra áll Béla, mozdulatlan. Inge ujja feltűrve, jobb kezében dekli /a farostlemez elődje/ balkézzel pedig fest, bizonyára krétával, mert ecsetnyél nem látszik.  Mintha dombot látnánk a képen, bár a táj velük szemben, a Duna másik oldalán sík. Tőle jobbra csendélet fele, ugyanazzal az üres borosüveggel, mint az Ivánén.

 

Hatodik kép: Most látjuk a háromlábú állványt, a teljes csendélettel: asztalon üres tányér, valami étel, és az üres borosüveg. Előtte Kőhegyi a kezében lévő palettán festéket kever, és egy lépéssel mögötte, nekünk oldalt Béla, csípőre tett kézzel elmélyülten figyeli a művet.

 

Hetedik kép: Végre szíveskedtem Bélára koncentrálni. Egy idő után bement a ház első szobájába, ami lakószoba, de az ablaktól jobbra talált egy asztalt, bizonyára ott szokott dolgozni a házigazda. Én is ültem ott többször, írtam. Béla kitámasztotta a maga deklijét egy úgynevezett szilkéhez, cserépedényhez, amiben papírtekercsek állnak, és most ecsettel fest, természetesen balkézzel. /A róla szóló irodalomból tudjuk, gyerekkorából ballal festett./ Az ecset – ehhez a kisméretű munkához – ormótlanul széles! Bizonyára ez volt kéznél. Jobbjában paletta, az asztalon tégelyek, tálak, rongyok. Nem vesz tudomást rólam, nem törődik velem, ezért hiteles a kép, ezért láthatjuk meg egyéniségét. A székre nehezen ülhetett le, mögötte a földön keretek, de nem is bajlódott igazítással, szinte ferdén ült le. A fény az ablakból éles arcélet metsz ki, markáns orra, kissé nyitott szája a munkáját figyeli…

 

Nyolcadik kép: ÉS ugyanitt még egy portré, ezúttal félig háttal látjuk. Már másik ecset a kezében, ez hosszúszárú, végre látjuk a képet, ami elmosódott, de domboldalnak látom.

 

Kilencedik kép: kimentek az udvarra, játszani. Két szomszéd kislánnyal labdázik Béla és Csaba. Az egyik kislány mozgásban, nevetve dobja a labdát, a másik áll. Csaba hosszú fehér köpenyében mozdulatlan, ő nem fog a labda után futni. Béla nekünk háttal, előrelendülő keze várja a labdát, de a kislány még nem döntötte el, kinek dobja. A jelenet mégsem egyértelmű, lehet, hogy épp most kapta el. Így viszont Béla dobta neki, pontosan. Aki ugyanolyan komoly, mint amikor festett.

Iván feleségéről, Ilmáról nincs képem. Talán nem volt otthon, vagy benn maradt a hátsó szobában. Flóri sincs, akkor kislány, aki gyakran tartózkodott Gödöllőn, a nagyszüleinél. Bár már délelőtt odamentünk, és emlékeim no meg a képek tanúsága szerint délutánig ott voltunk, nem ettünk mi semmit…Talán Csaba és Gyuszi hozott magával szendvicseket. Ilma ritkán főzött, ennek több oka volt. Nem szeretett, nem is tudott főzni – ez egy ok – és nem volt miből. Iszonyúan szegények voltak, amilyet ma már nem tudnak elhinni-elképzelni az emberek. Volt úgy, hogy mentem hozzájuk vasárnap /hétközben dolgoztam, akkor még a szombat is munkanap volt/, és kérdezte Ilma: egyetlen tojás van otthon, mit főzzön? Mondtam, csurgatott tojáslevest. De hát minden hétvégén azt se lehet enni. Mivel én dolgoztam, kerestem, időnként vittem magammal ennivalót, ha mást nem, kenyeret, zsírt, szalámit, hurkát, egy üveg kocsmai bort.

Nem tudom, miről beszélgettünk. Nem komoly dolgokról. Iván mindig körülményesen adta elő gondolatait, hosszú bevezetővel, néha közben is elkalandozott, türelmesen hallgattuk, ilyen volt. Beszédmódját fokozta, hangvételét csökkentette, mimikázott hozzá, karja, szeme feje mozgott, hol nevetett, hol zordra váltott, egy-két percen belül. Néha dühbe gurult, elkapta valami furcsa indulat, odahajolt egy bútorhoz, ajtófélfához, kapaszkodott, menekült, harapdálta a fát, szemét becsukta, zihált. Tudtommal nem kezelték, nem bántották orvosi kezeléssel, ez hozzátartozott. Mindenki tudta, hamarosan lecseng, visszahoztuk szelíden a valóságba, jól van Ivánkám, most már elég lesz, gyere vissza, mondta neki Ilma vagy más. Mosolyogva érkezett vissza! Ezért gondolom – utólag – elíziumi mezőkön járt, túl a valóságon, a környezetén… Elképzelem, ez gyakran megmentette a zord valóság terhe elől-alól…

A többiek? Béla kevés beszédű volt. Fölöslegesen nem locsogott. Röviden, tömören beszélt. Ezt persze egy vasárnapon nem tudtam volna megállapítani, de később többször találkoztam vele.

Nincs fotóm Pirkről sem. Sikeresebbnek kellett volna lennie, mint ahogy élt, a nagybányai festőnemzedék utolsó generációjaként/lásd életrajzát a Google-on/. Felesége akkoriban hosszan ágyban fekvő beteg, öt gyereket neveltek. Ő minden héten megfestett egy olajképet, aminek meg kellett száradni – ha jól tudom – csütörtökre. Akkor becsomagolta papírba, spárgával összekötötte, megfogta, hóna alá fogta és cipelte a HÉV-hez, a Császárfürdőtől az Aulich-utcába, ott kellett bemutatni a képzőművészeti zsűrinek, hogy átveszik-e értékesítésre, bizományba, vagy viheti haza… Ha átvették, üresen maradt a keze, vásárolhatott húst, vagy bármit, ami Szentendrén nem volt kapható. Pirk a konyhában festett, mert közben ebédet főzött, bablevest rántott be /láttam/, tálalt, talán már segített valamelyik fia… Olvasom róla, hogy a városban képzőművész-szakkört vezetett, gondolom, már későbbi években.

*

Ivánék nehezen bírták ezt a kietlen, zord életet, különösen télen, akkor még nagy hidegek jártak, havazott, hókotrók alig, Flórika – tudtommal – nem is innen járt iskolába, hanem a nagyszüleitől, Gödöllőn, őt nagyanyja, „Mima” vette pártfogásba és a két nagybátyja. Sem ruházni, sem etetni nem tudták rendesen, sovány volt, vérszegény, mindig fázott. Iván valamilyen úton-módon szerzett egy pesti bérlakást, ahová beköltözhettek. A Hámán Kató út elején volt a bérház, a Petőfi hídtól kifelé, rideg, barátságtalan környék, proletársors érződik a házak közt, a kapualjakban, mihelyt rátérek. Szűk udvar, körfolyosók, lepusztulóban a gang rozsdás vasrácsa, az ajtók kopottak, lepattogzott festék, szaguk van. Szőnyegporoló, és porolják is a szőnyeget, száll a por, a szösz, kiabálnak egymásnak az asszonyok föntről és lentről, tipikus és sok helyen ismétlődő látvány, érzés, amióta, az 1800-as évek végétől megépültek ezek a házak. Ivánék lakása a földszinten udvarról nyílik. Bejut hozzájuk minden zaj és szag. Sötét. Mintha büntetésből tették volna a festőt egy sötét, dohos szobába. Felállította az állványát, de csak kesergett, itt nem tud festeni. Megpróbált, ám a színeket nem látta. Ilma is festett, amikor úgy érezte, ki kell adni magából a szorongást, a félelmet, a görcsöt, az általa szépnek mondott sátánt, szörnyeket, azt mondta, őt nem zavarja a sötét. Szinte nem is látta, mit alkotott. Így aztán az ő képei különös, nyomasztó alkotások lettek.

Ivánnak nem kellett sokáig tipródnia, mi legyen az állvánnyal: magukhoz vették Ilma beteg anyját, aki a belső szobába költözött, különös és előttem is titkolt betegséggel. Soha nem láthattam, Ilma nem engedte. Évekig élt ott. Iván menekült. Hol Gödöllőre, hol vissza Szentendrére.

Én akkor a Hajógyár megbízott kultúrigazgatója voltam. Egyik tevékenységem, képzőművészeti kiállításokat rendeztem. Nem nagyokat, nem sokat, de azt hívtam meg oda, akit akartam, mivel sem a szakszervezeti bizottságból, sem a pártbizottságból nem értettek hozzá. A Vasas szakszervezetből egy-két munkatárs segített, fedezett. Fiatal festőket, iparművészeket hívtam, a Műcsarnok segítségével UNESCO által kölcsönadott vándorkiállítást, reprodukciókat egy-egy korszakról. Egyszer kaptam parancsot: Beck Judit festőművész képeit ki kell állítani. Major Tamás felsége volt. Megtettem.

Azt mondtam Ivánnak: hozz össze húsz-harminc képet, gyorsan, amíg ott dolgozom, és lesz kiállításod. Ehhez neki nyugalom kell, fény, idő és életeleme, a szentendrei hangulat, válaszolta.  Rendben, bérelj ott félévre egy szobát, akár sötétet is, az olcsóbb, kimehetsz a Dunapartra. A szobát fizetem. Gyorsan teltek a hónapok. Kétszer kimentem hozzá, érdeklődni. Nem tetszett neki az ellenőrzés, épp vendége volt, iszogattak, beszélgettek. Képeket nem láttam. Most nincs jó passzban, depressziós, stb. Különben is rövidnek tűnt számára egy nap, mivel késő éjszakáig üldögélt barátokkal, ismerősökkel, reggel későn kelt, a nap már erősen tűzött, délben nem tudott a szabadban festeni, majd ebédről gondoskodott, utána lepihent, délután pedig arra a rövid időre nem kezdett munkához… Félév alatt talán két-három, alig kész festmény kézült el…

Közben be-bement a Hámán Kató úti lakásukba, ott is találkoztunk. /Én lehetőleg szombat délután mentem, mert ilyenkor meglátogattam a Dandár utcai közfürdőt, tisztálkodni. Albérleteimben ugyanis nem volt fürdéshez sem lehetőségem, sem jogom. Hétközben esetleg zuhanyoztam a gyárban, ott se volt rá mindig mód. Itt pedig kiváló, hatalmas kádba lehetett belépni, egy órára pár forintért./

Iván néhányszor elhívta Bélát, hogy kikérje a tanácsát, bírálja el régebbi műveit. Béla kíméletlen volt, határozott, kemény. Ilyenkor Ivánra rájött egy-egy roham, harapdálta az ajtófélfát.

Béla egyszerre volt nyugodt és zaklatott, átszellemült és vibráló, ezt kívülálló nehezen értelmezte. Előre megbeszéltük, mikor jön, talán Gyuszi is ott volt, valakik mindenképp, Iván konzultált Ilmával: meg kellene őket kínálni… Ez vitába torkollott, én vendégeljem meg a barátaidat? Miből? Egyedül nekem volt állásom, jövedelmem, így én vittem valami uzsonnát, kenyeret, vajat, olcsó szalámit, egy üveg kimért kocsmai bort. Tudtuk, hogy Béla éhezik. Néha napokig nem evett. Most nem Ivánt segítettem, hanem neki adtam egy kis pénzt, nem sokat. Alig tudták rábeszélni: fogadja el. Később mondta Iván, természetesen festékre költötte, mivel sokra volt szüksége: állandóan festett, ráadásul vastagon rakta fel a festéket. Nem illik róla beszélni, ezért leírom: családjában egyik ütközőpont volt, ha már fest, legalább ne pazaroljon…

Neki is azt mondtam: gyűjtsön össze képeket, rajzokat, és megpróbálom kiállítani, még jól is jön a Főiskolán, hogy munkásoknak mutatja be alkotásait, amik – részben – a másik hajógyárról, az Óbudairól készültek. Tudtuk, hogy már másnap összejönne az anyag. Mosolygott. Nem vette komolyan, de nem mondta az okát. Talán nem érezte, hogy a művei olyan kvalitásúak, amiket nyilvánosság elé tárhat? Nem tudom.  Vagy irtózott egy másik hajógyártól? Hisz néhány évig az óbudai hajógyárban szerzett-kapott munkát, a legtöbb életrajz ennyit ír ezekről az évekről. Bernáth Aurél valamivel többet, dekorációs műhelyben dolgozott, ahol rendes fizetést kapott. De azt senki, hogy ez milyen műveleteket jelentett az ötvenes évek elején?   Óriás plakátokat festettek a műhelyek falára, versenyfelhívást, kiváló dolgozók eredményeit, sztahanovistákat, ünnepek előtt hosszú, húsz-harmincmétres molinón és papírszalagon ilyen szöveget, „Éljen április 4. a dicsőséges szovjet hadsereg áldozatos felszabadító harca”, Marx, Engels óriás feje, Sztálin, Lenin óriás feje, „Éljen május egy, a dolgozó nép legnagyobb ünnepe”, „Éljen november 7. a Nagy Októberi Forradalom ünnepe”, „éljen a győzelmes proletáriátus”, stb. A molinót kimosták, a papírt eltüzelték.

Iván nemsokára mondta, Bélát szanatóriumba vitték, nagy baj van. Többet nem láttam, temetéséről később értesültem.

*

Még 1962-ben vagyunk. Jenő bácsi nem maradt hosszú ideig a Dunánál, neki mindig sok és fontos dolga akadt, a családból ő volt a legaktívabb, komolyan vette terveit, saját vállalását. Neki még be kell fejezni egy képet, elkezdeni egy következőt, megy hozzá valaki, festéket kevernek, stb. Én sem maradtam ott éjszakára, nem is lett volna hol, már Pesten laktam, másnap dolgoztam. Szentendréről a HÉV-en együtt utaztunk. Szívesen beszélt, és kérdezett, mindenre kíváncsi volt. Akkor azt hittem, a munkások világa neki teljesen idegen, nem is értettem, miért kérdez annyi a Hajógyárról. Később tudtam meg, fiatal korában sok képet festett munkásokról, szocialisztikus eszmék fűtötték őket, képben és írásban adták jelét. Sajnos, 56-ról, forradalomról, szovjet megszállásról nem mertünk beszélni a vonaton, én tudtam a ő álláspontját, és sejttettem vele az enyém.  Párisról inkább beszélt. 1957-ben már hetven éves elmúlt, amikor Párisba ment hosszabb időre, fondorlatos úton kapott-szerzett ott-tartózkodási engedélyt. Olcsó szobát bérelt, vegetáriánus-módra evett, s legalább tíz nagyméretű olajképet festett, ugyanis ennyi került kiállításra a világvárosban a következő évben! Még kétszer utazott ki, mindannyiszor új, gazdag terméssel jött haza.

Amikor ősszel otthagyták a Dunát, mentem hozzájuk Gödöllőre. Az Erdő utca 6-os számú ház a város szélén, közel az Erzsébet parkhoz és a temetőhöz barátságos, a rozoga kapun belépve sajátos világú. Évtizedekkel azelőtt birtokba vehette a természet, senki nem háborgatta. Bokrok, kórók, fű, gaz szabadon nőtt, kiszáradt csenevész fák, leesett gallyak, korhadó fatörzsek. Zolai televény, kesernyés illat. Csak középütt egy keskeny, kitaposott ösvény, az vezetett a házhoz, a kert mélyére.

Gábor tanított egy zeneiskolában, de ő is, András fogadott otthon tanítványokat, zongoraórákat adtak, nyelvet tanítottak. Gábor rézkarcolt, a Képcsarnok árulta a műveit. Amikor Mima, az anyjuk betegeskedett, ők főztek.

Egyszer Jenő bácsi behívott a műtermébe. Ezen mindenki elcsodálkozott: oda még ők se mehetnek be! Legalábbis ritkán, rendezkedni, takarítani se, volt úgy, hogy apjuk kihozta egy új művét, na, mit szóltok hozzá? Több órát töltöttem a különös hangú szentélyben. HÉV-utazásaink után itt tárgyiasult, amiről Jenő bácsi beszélt: Nagybánya, Erdély, az 1900-as évek eleje, és az a sajátos vallás, aminek a szellemében megalapították a gödöllői művésztelepet, műhelyt, szellemiséget, a legendássá vált – de 1948 után titkolt, elhallgatott – közösséget; spirituális erőt sugároztak, tolsztojánus eszmét vallottak, ilyen műveket hoztak létre. Ma már könyvekben olvasható az alapítók működése, élete, irodalma,  Kőrösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor neve, a gobelinszövő-vállalkozás. Volt egy fogódzóm, talán ezért lett hozzám bizalommal. 1953-54-ben, Pestre jövetelem után megismerkedtem az agg Boér Jenővel, aki ugyancsak Gödöllőn élt pár évig, ahova diódi nemesi otthonából telepedett át, s 1883-ban abban az erdélyi faluban alapították Kőrösfői Kriesch-sel, Nagy Sándorral és másokkal a művésztelep elődjét. Boér Jenő egy szervezet-nélküli vallást szeretett volna elterjeszteni, ezt hirdette, könyveiben megírta, egyik könyve utolsó példányát 1954-ben nekem adta. Címe: „Az ember vallása. Azoknak, akik nem a másvilágon keresnek egy más világot. Harmadik kiadás, 1923. Első kiadása 1906, Kolozsvár.”

Andrással nem kerültem lélek-közeli kapcsolatba, okát nem ismerem. Lehetett ez hallgatólagos vagy megbeszélt dolog: nem akart elvenni Ivántól. S neki megvolt a maga társasága, barátságos, természetes viselkedésű, és szép, megnyerő férfi.  Rajongtak érte a nők, és független, szabad ember…

Gáborral viszont néhányszor nagyokat vitatkoztunk. Ő apjától különálló, önálló filozófiai rendszerben találta meg magát, az ősi kínai tanok érintették meg, mondhatom, konfucius-követő volt. Talán egy kicsit téríteni is akart, de nem durván. Idézem egy levelét:

„Kedves Öregem!

Megkaptam leveledet, és őszintén örülök neki, hogy némi fényt tudtam közölni veled, mert úgy vettem ki leveledből, hogy ez némileg sikerült. Forduljunk hát csak felé, a fények felé. Vörös parazsú koksz izzik a kályhámban, csendes magányban ülök, és elmerengek egy kicsit, úgy bele-belenézek magamba. De sok ember él, mozog, rajzik körülöttünk, és nm vesszük észre őket; hacsak azokkal tudnánk legalább kapcsolódni, akik  szféránkban élnek. De sokféle az ember, és ritkán találja meg azokat a felületeket, amelyekben, közös irányú, jellegű, vonzalmak révén egyesülhet időkre testvéreivel, mert, ugye, ezen a kis világon azon volnánk?! Most hát szóval találtunk egy kis pontot, ahol mégis egymásba ömlik az örök Élet, és csodálkozva ismeri föl az ember önmagában ezt a régóta, mindig otthonos érzést, mi így szól most bennem: én vagyok!

Csodálatos, de természetes dolog is a szellem fénye, élete.

Ó, csodálatos köznapiság, amely annyi bensőségest tud közölni az emberrel. Egy-egy megszokott, de most mégis új – és oly réginek tűnő gesztus, amely mögül …./három olvashatatlan szó/ …ereje, egy anya, egy idősebb testvér egy szerető, egy ideál felé, aztán nem történik semmi különös, minden megy tovább a maga útján, csak a szívek néznek mélyebben önmagukba, és szorongó kicsinyességükbe mi bensőséges csendben és imádattal alázkodnak le az ilyenkor kicsinylő végtelen Élet előtt. Aki maga is csendes telítettségben szerény magától valóságban, keresetlen, természetes egyszerűségben szól az ember: „Én vagyok, mindig is voltam, és leszek: hogy csak most veszel észre engem?”

És elmúlnak idők, és bár az Élet bensőséges érzetének időtlenségében múlnának és maradnának, mert bár az idők elmúlnak, a formák változnak, de az Élet az időtlenség végtelen és központja mindig ott van – ahol az emberek önösség, érdek nélkül vonzódnak egymáshoz, és vonzalmaiknak, önzetlen tettekben adnak kifejezést. – Filozófia? De ebben az ember legbensőbb meggyőződése is napvilágot lát olykor, ha nem, és tömör tettekben, hanem terjengős eszmefuttatásokban. De ez is kell talán néha, de most elég is.

Most pedig engedd meg, hogy köszönetképpen bizalmadra én is verssel válaszoljak, amely nagyjából megfelel levelem hangjának, s amelyben te bizonyosan föl fogod ismerni a kedvelt keletiek hatását.

Ó semmittevés gyönyörűsége!

Az embert ide-oda lökögetik a játékos habok;

az éretlen az, aki irányt akar szabni haladásának;

az érett hagyja, hogy kedvükre taszigálják,

és ha kijátszották magukat, vagy megunta a játékot,

alkalmas időben egy megfelelő zátonyon partra lép,

Add Élet, hogyha kedvedre meghánytál-vetettél ezen a kis világon,

széles vized tágas zátonyain én is biztos talajt találjak;

és melengesse ott formátlan világod vonzalmának a Napja!

Üdvözlet és jobbulást kívánok, Gödöllő, 1958 nov. 24  este R. Gábor”

És még egy adalék:

„Üdvözöllek, bár leveled alig tudtam kibetűzni, mégis mulatok aggályaidon, amelyekkel nézeteinket a kínai szellemről akarod összestimmelni, hogy is látom előre, hogy ez nem fog menni. Amíg két ember lesz a világon, azonosak sohasem lesznek a nézetek. /Bár már sikerül olvashatatlanul írni./

Egyébként nagyon kíváncsi vagyok a Weöres-féle Lao-Ce-re, megjelent és kapható?

Egyébként hogy vagy? Leveledből úgy tűnik, hogy túllendültél a lehangoltságon és kezdesz visszatérni az életbe.

Akárhogy töröm a fejem, semmi érdemes nem jut eszembe, alighanem jókedvem van, s ugye tudod, hogy a jókedvű emberek buták? Viszont ez a butaság egész kellemes. Azért ne haragudj rám, hogy most faképnél hagylak, de úgy érzem, mennél többet gondolkozom, annál butább leszek, így abbahagyom. /a levélírást is/. Üdvözlet a viszontírásig vagy – látásig. R Gábor Gödöllő, 58. dec. 2. kedd.”

A három fiú elsősorban a szabadságot, a kötetlenséget választotta. Nem semmittevés volt ez, hanem életstílus. Apjuk írt egy drámát, címe A boldogok szigete, /1925/, műfaji megjelölése álomköltemény, s bár a témája általános érvényű, úgy vélem, a család eszerint kívánt élni, a befejezetlen házban,  gyerekkori tárgyaik, bábjaik közt, marionettfigurák mozgatásával, jelmezes mesejátékot játszva, némafilmet forgatva az  őskertben és azon kívül is…

Az én életem viszont megváltozott. 1963-ban házasodtunk össze Katalinnal, albérletekben tíz évig, gyakran közveszélyes munkakerülők, pénztelenül, egy vasárnapi ebédre két tojást vettünk, buggyantott tojásleveshez, hogy egyetlen párhuzamot mondjak. 1969-ig már nem túl gyakran találkoztunk Ivánnal, bár ott voltunk náluk, amikor műtermes lakáshoz jutott a Ferencvárosban.  Akkor került Katalin a Nők Lapjához, ami kemény idők, sok munka kezdete lett. Én szociográfiákhoz gyűjtöttem anyagot, utaztam szerte az országban, legtöbbször autóstoppal. Írtam riportkötetet, hármat is, szociográfiát, elbeszéléseket, regényeket, stb. Nem fért bele az idő parttalan eltöltése. Soha többé nem találkoztunk. Néha tudtam, hogy s mint élnek. De ki kellett lépnem ebből kapcsolatból.

Természetesen nyomon követtem életüket, kiállításokat, könyvet, díszpolgárságot, majd halálukat. Utoljára épp Gruber Béla óbudai kiállításán találkoztam Flórikával és ő mondta el: apjával egy éjszaka borzalmas dolog történt, hazafelé ment, s a Bakáts-tér közelében agyba-főbe verték, vagy ő vonszolta oda magát házuk kapualjába, vagy más, nem tudni. Soha többet nem tért teljesen eszéhez, bár voltak világos pillanatai, ágyban, magatehetetlenül vegetált, ő ápolta. Pár év múlva meghalt. És mielőtt ezt az írást megírtam s meg tudtam volna mutatni Flórikának … 2014 nyarán ő is elment…

Utóirat.

2016 október 14-én Gödöllőn öt helyszínen rendeztek kiállítást, tartottak megemlékezést, többek közt a városi múzeumban a Remseyek négy nemzedékről.

2015 februárjában honlapomra feltett írásom után írtam a gödöllői kulturális fórumnak, külön a család nagy barátjának, a polgármesternek is, felhívtam emlékező írásomra a figyelmet.

Sem akkor, sem az öt kiállítás előtt-után nem jelentkeztek. A megemlékezésekhez nem hívtak meg a kiállítások rendezői sem, Flórika fia sem /a negyedik nemzedék/. Pedig tudom, hogy mennyi olvasója volt addigra írásomnak, többezer.

Vajon mi történt? Mi ez a csönd? Egyértelműnek vélem: a családnak, barátoknak, tisztelőknek nem tetsző emlékek, mondatok voltak írásomban, amit mások másképp tudtak. Pedig az igazán kiábrándító eseményeket meg sem írtam és nem is fogom, kegyeletsértőnek tekintenék. Lehet, hogy nem csak magyar vonás, de nálunk kőkemény: közvélemény, rajongók nem szívesen fogadják, ha rajongásuk alanyáról nem ájult elragadtatással emlékezik valaki. Holott a művészek sem tökéletesek, nem is szentek. Esendők, életük teli buktatókkal.