Németh László író (meg)tévesztése

 

Adalék Németh László íróhoz

 

…aki egy rossz család felbomlásáról ír – új típusú közösség jöjjön létre – nem lehet egy korszaknak egy másik kor erkölcsével nekimenni – sajkódi magányából persze megteheti…

 

Németh László drámát írt 1960-1961-ben, talán hatvankettőben fejezte be, ezt következtetem az 1963-ban könyvalakban megjelent műről, az író előszava és utószava lapján. A dátumok megmutatják művének nem csak a keletkezési idejét, hanem azt a korszakot, amiben-amikor írta. Az évszámból derül ki ugyanis, hogy homályban hagy – vajon szándékosan? – számtalan akkori politikai, történeti eseményt. Utólag könnyebb kikövetkeztetni a hogyant, nehezebb a miértet. Ez utóbbit nem is fogom találgatni, meghagyom életrajzíróinak, akik talán már meg is írták, csak én nem olvastam.

 

Engem valójában az 1963-ban nyilvánosságra hozott mű érdekel, azt taglalom, összehasonlítom az akkor valósággal és lehetséges hatásaira figyelek.

 

*

A dráma a családról szól. Pontosabban olyan családról, amelyik Magyarországon él a hatvanas években.

 

Címét az író többféleképp írja rafináltan. A könyv címe: mai témák, a borítón kicsi, belül pedig csupa nagybetűvel. Az első mű vígjáték. Írásom témája a második darab. Címe a 181. oldalon „NAGY CSALÁD” nagy betűkkel. A 183. oldalon az előszó nagybetűs címe: A NAGY CSALÁD TÖRTÉNETE. A 207. oldalon pedig ”NAGY CSALÁD dráma két estére.” A fülszövegben a Nagy családról van szó, nagy kezdőbetűvel
és így kezdődik az előszó is. Ezek alapján családnévre tippelhetünk, amit eloszlat a szereposztás, nem ez a családnevük!

 

Azért töprengek erről, mert az Író tudomásunkra hozza, egy nagy családról van-lesz szó tágabb és átvitt értelemben.

 

Ezért fontos nagyító alá venni még öt évtized után is, mert Németh László az ötvenes-hatvanas évek fordulójáról ír, saját eszménye szerint egy újfajta, ideális, szocializmust igenlő-építő nagy családról. Ezt a megnyilatkozását és magatartását kevésbé ismerjük, mint történelmi drámáit és regényeit. Ami nem is baj, mert én például téveszmének, túllihegésnek, behódolásnak, megalkuvásnak tekintem írói pályáján és emberi magatartásában egyaránt. Utólag még ártalmasnak is: e művével a hagyományos magyar családok felszámolásához, tönkretételéhez nyújtott segítséget – hamis ideát – az eltipró Kádár-diktatúrának.

 

*

A bevezetőben leírja, hogy 1960-ban sajkódi /tihanyi-félszigeti/ magányában meglátogatta a Madách Színház igazgató-főrendezője és egy színésznő, írna nekik darabot. Ez nyilván a konszolidáció része, újból megszólaltatni, a hatalomnak magához édesgetni az 56-os forradalom után hallgató azon írókat, akiket nem vetettek börtönbe. Németh ráállt a tervre, elfogadta az ajánlatot. „A hősnő ott volt azonnal előttem. Dolgozó nőnek kell lenni s kiválónak. Egyetemet végzett tehát.” írja a szerző. Foglalkozása fizikus. „Legjellemzőbb tulajdonsága mégsem az értelme, hanem a ragaszkodás, amelyet a parasztősök hagytak reá. Születésére parasztleány tehát, vagy afféle félparaszt, fél tisztviselő, mondjuk árvízi biztos lánya…egyik tanára fedezi fel, és kereti föl az egyetemre, ahol aztán hivatást s nem a maga szakmáján, férjet is talál.” 186.o. „A család összetételét ez az anya, ez a ragaszkodás szabja meg, evvel az összetartó erővel kell elég széthúzást szembeállítani.” 187.o.

 

*

Az előszóban megvallja – amit persze csak olvasói tudhatnak – hogy a nagy család régi motívuma több regényének sőt egyes kritikusok szerint rögeszméje, s beismeri, ábrándszerűen él benne a nagy család vágya. Talán a kis – zárt – családok kiúttalanságát, tragédiáit is ily módon gondolta, vélte,  megoldani, a jövő házasságaiban. A következőt fogalmazza az előszóban: „Ahol a családi kohézió lazulásával, szétesésivel az emberek, mint a vasreszelék szemcséi hevernek egymáson, csak egy nagy szenvedély, ki tudja milyen biológiai mélységekből táplálkozó nevelő indulat, társtalanná vált társulékonyság vagy egyszer nem irgalommá transzformált boldogtalanság kell hozzá, hogy egy mágnes ember körül egy szellemi családdá rendeződjenek.”

 

Majd tovább pontosítja, miért választotta drámájának ezt a témát: „A Nagy család tárgya kétfelől is be volt biztosítva: a dolgozó nő sorsa emberek százezreihez szól ma csak Magyarországon is, a női önfeláldozás mint közösségi összetartó erő, örökérvényű tárgy, föl a görögökig.”

 

Ezt a bevezetőt persze nem olvassa el az a tömeg, amelyik be fog ülni a színházba. A legtöbb színpadi műhöz, ami könyvalakban megjelenik, nem is írnak magyarázó elő és utószót. Ezért én úgy kezdtem olvasni a drámát, mint akit az író nem igazított el. Csak azt akarom észrevenni amit-amennyit a műből kiolvashatok.

 

Eszerint Kata, a főszereplő 1960-ban 42 éves, családos, Budapesten él, közelebbről Budán a Városmajor mellett egy bérházban. Szegény, félparaszt szülők gyermeke, apja az árvízvédelemnél szolgált. Ennyit tudunk származásáról, gyerekkoráról. Alföldi kisvárosban született, bizonyára ott járt gimnáziumban, és egy tanára biztatására végezte el az egyetemet. Fizikus lett. A felszabadulás után – ez Németh László meghatározása – egy gyár laboratóriumába került vezetőnek. A háború alatt két gyermeke már megvolt. Férjéről annyit tudunk, amennyit elmond: „Férjem még fogságban, 45 tavaszán az utcáról vitték el.” Később megtudjuk, néhány éve hazajött.

 

Máris többszörös a hiányérzetem. Németh már a főhős kezdeti megformálásánál ködösít. Kata kb. 1918-ban született, az egyetemet 1936-41 közt végezhette el. A félparaszt emberek gyereke egyetemre járhatott a Horthy rendszerben? Hogyan, miből tudta elvégezni tanulmányait? Egyszer kapunk ehhez utalást: „Engem az iszapból húztak ki”, mondja. Mitől volt iszapos a gyerekkora? Kik húzták ki? Mint kívülálló meg kell fogalmaznom: a Horthy rendszer kultuszminisztériumának a politikája segítségével, amely a tehetséges szegény gyerekek tanulását lehetővé tette. Lásd az alapokat, Klebelsberg Kunót. Ezt bizony hatvankettőben el kellett hallgatni.

 

A háború éveiben született két gyermekük, egy fiú, egy lány. Férjéről nem tudjuk, volt-e katona, csupán azt, hogy 45-ben az utcáról vitték el. Milyen diszkrét az író. Nem fest hiteles történelmi képet, nem mer, vagy nem is teheti meg, hogy elmondja Kata által: 1945 tavaszán férjét az utcán marcona szovjet katonák megfogták, erőszakkal feltették egy teherautóra, pár napos málenkij robotra, s elhurcolták a Szovjetunió valamely lágerébe, ott felejtve a gulágon. Nos, ha ezt a tényt ilyen finoman, hangsúlytalanul tálalja, mennyire lesz őszinte az a társadalmi közeg, amiben a dráma játszódik? Hiszen ezt a hadifogoly-vadászatot akkor még tudta és érezte az országban sokszázezer család. Kata később: egy évvel azután, hogy az uram a fogságból megjött…Vagyis semmit nem tudunk róla, hogyan nevelte gyerekeit egyedül, évekig. Ez talán tehertétel lett volna az épülő szocializmusra. Tehertétel a Rákosi-diktatúrára, az ötvenes évekre, amikre utalás nincs. Bizony, ez a kor sterilizálása.

 

*

.A dráma cselekménye röviden: Kata – dolgozó nő – házassága szétesett. Férje némi késztetés után elköltözött a szeretőjéhez. Két kamasz gyereke és az anya is kiábrándult a családból, csalódásuk erős bírálatba megy át, amit megfogalmaznak, hisz értelmiségiek. Az új típusú nő előbb ösztönösen, majd tudatosan kiépít-felépít egy szellemileg nagy családot, amiben az ellentétek összesimulnak. Az idősebb generációt, a nagyszülők korosztályát képviseli Gara elvtárs, az apáca és a tanár úr, Kata egykori segítője. Képviseli, és az író szerint helyettesíti. A többi szereplő szellemi gyerek. Jellemzőjük, hogy mindenki feltörekvő, tanul vagy tanulni akar, lehetőleg felsőfokon. Ezt többször didaktikusan kimondják: ők a szocialista műveltség modelljét alkotják. 365.o. A veterán munkásmozgalmi Gara elvtárs így beszél az egyik fiúhoz: „Látta már a József Attila szabadegyetem második félévi műsorát? Igazán gazdag program.” 386.o.

 

Azt nem tudjuk meg, hogy milyen formában, hol működött a szabadegyetem, és több évtized távlatából már nem is sejtjük. Ez kötetlen önművelési forma, előadássorozat volt, amiket tanárok, tudósok tartottak délutánonként, esti órákban főiskolák, egyetemek szabad termeiben. Bárki mehetett egyes előadásokra és sorozatra is.

 

Ismerjünk meg néhány szereplőt.

 

Gara elvtárs a bérház gondnoka. Nagy ház lehet, lift van benne. Tömbháznak mondják később. Gara pedig tömb-bizalmi, vagyis több házra felügyel. Gara teljhatalmú hivatalánál fogva bemehet minden lakásba, hisz a kisebb javításokat is ő végzi, legalábbis szemrevételez, és ha kell, szerelőt hív. Ő a jóságos kommunista, egyértelműen tudtunkra adja a szerző. A harmincas években részt vett a munkásmozgalomban, négyszer ült börtönben. Ült ötvennégyben is, „Engem mindenki bezárt”, mondja. „A Horthy-fasiszták kétszer, aztán a németek vittek el, utoljára a mieink.” Tisztázzuk: Horthy-fasiszták nem voltak, nyilasok igen, Szálasi irányításával, Horthy bukása után. A németek pedig nem bebörtönöztek, az SS vagy Gestapo intézkedett, többnyire kivégzéssel. És a mieink kit takar? A Rákosi diktatúrát vagy a Kádárét?

 

A főszereplő egyik szobájukat albérlőnek adja ki Karcsinak. Véletlenül akkor ott van Gara elvtárs. Káderezik a fiút, aki elmondja, börtönből jön. „Szóval ötvenhatos politika” mondja Gara. A felszín felszíne ez, ami már torzulásba megy át…

 

A gondnok szervesen beépül Katáék családjába. Németh szerint azért, mert egyedül él, özvegy, és elképzelése, hogy a ház lakóiból igazi közösséget csinál. 282.o. „Ez olyan ösztön bennem, mint a póknak a szövés. S föltétlen hiszek benne.” Igaz, hogy Kata diplomás értelmiségi, Gara pedig csak gondnok, előző foglakozását, iskoláit nem ismerjük, viszont Gara bizalommal van Kata iránt, mert „az elvtársnőben sosem éreztem az arisztokratizmust”, mondja a szemébe. Az értelmiségi attitűdöt. Eszerint valamikor már éreztették vele, ismeri azt a lenézést, ami homályban marad.

 

Gara ifjúságáról mégis megtudunk hangulati elemeket. Azt mondja a vele ellentétes ideológiájú Klárának, az egykori apácának /hamarosan megismerjük/: „Nekem jobb emlékeim vannak a munkásmozgalomból. Ide is az húz…Mintha a régi szervezeteink levegője…az kapna meg itt, a fiatalok között.” Később: „Én is felhozom a mozgalmi könyveim egy részét.” Gara az ökonomistákról beszél Klárának, kik voltak. „Egy szekta, akinek a nagy Lenin leleplezte az opportunizmusát.” 356.o. „A mozgalom, ahogy mi csináltuk régen, az is egy csomó áldozatra kész, fegyelemre nevelt kis közösségekből állt, úgy hívtuk: sejtek.” 357.o. Gara büszkén mondja, hogy a mozgalomból megvan neki Lenin mind a harminckét kötete, bár még nem jutott a végére. Nem tévedés ez, az illegalitásban megjelent volna magyarra fordítva? És magánál tartotta a titkos párttag? Gara – 1960-ban – odaadja Klárának az egyiket, hogy olvassa.

 

*

Ismerjük meg Klárát. Segéd-házfelügyelő, a gondnok mellett dolgozik. Őt is vonzza Katáék családja, lakásuk légköre, amit ma úgy jellemeznénk, nyitottak a környezetükre. Két dolgozó nő, teli házimunkával, a felnőtt gyerekek vagy segítenek vagy nem. Helyettük Klára jelentkezik náluk, takarít, vasal, szinte ingyen, ezt írja a szerző. Pár forintot kér. „A bejárónő megszűnt műfaj” mondja Kata szabadkozva. Nála a vasárnap a házimunka napja, máskor nem ér rá. /Ekkor szombaton még dolgoztak hazánkban./

 

Beszélgetés közben derül ki, Klára apáca. Jelenidőben mondja, amit megmagyaráz: „A szélnek eresztés előtt egy dunántúli óvodában dolgoztam” vagyis munkálkodó rend tagja volt.

 

Németh már olyan finoman fogalmaz, hogy fáj. Semmi információval nem mer szolgálni arról, hogy 1950-ben a kommunista párt utasítására egy éjszaka ávósok felhergelt hada, lerészegített, szadista katonák, tisztek és közlegények, megszállták a kolostorokat, kizavarták a szerzeteseket, az apácákat a zárdákból, jó, ha nem mind erőszakolták meg, mert nem voltak tekintettel fiatalra, matrónára, kilökték őket vallásos tárgyaik nélkül, teherautóra rakták, mehettek, ahová a kényszerlakhelyet és munkahelyet kijelölték. Erről ilyen finoman beszél a nővér? Testét-lelkét nem rázta meg egész életére?

 

És az író fokozza, Klára nővér belerúg a múltjába. Írói bravúr. Azt mondja Klára, két kegyelmet kapott Istentől. Az első, olyan családba született, amiben éhezés, ital, paráznaság volt a jellemző, ebből menekült Isten felé. „A második az volt, hogy a rendünket a világi hatalom feloszlatta… Ebben az a kegyelem, hogy a rend, az is csak társadalom, s az a sok tökéletlen fehérnép – nem akarom megszólni apácatársaim, hisz engem is becsaphat az ördög – a világ minden bűnét beviszik abba is: a féltékenységet, az irigységet, a hatalomvágyat, megszólást… Ha Isten kegyelme nem jön, ebben kellett volna meghalnom is. Míg így apáca vagyok, szívemen ott a fogadalom fátyla, s közben kívül vagyok a kicsinyességeken.”

 

Legyünk tisztában azzal, hogy 1960-ban miről volt szabad írni és miről nem. Személyes szabadságával játszott volna az az író, aki az előző korszak módszereiről, történéseiről, gyilkosságairól, stb. nyíltan beszél vagy ír, beleértve a baráti társaságot is, hiszen minden összekapcsolható volt a lázítással, a forradalom szellemével. 1961-ben még nem történt meg az amnesztia, még több fázisban toroltak meg 56-ért embereket. Már megerősödtek a munkásőrök, akik fitogtatták fegyveres hatalmukat. Nyugati rádiók hallgatásáért feljelenthetett a szomszéd, tarthattak házkutatást, külföldről tilos volt behozni bármilyen politikai tartalmú brossurát, újságot,   folyóiratot, könyvet, aminek politikai vagy pornó-jellege lehetett, stb.

 

Dehogy lehetett írni a szerzetesrendek feloszlatásáról, annak körülményeiről. Hiába szűnt meg hivatalosan a Rákosi korszak, Kádárék rafináltabban azt folytatták. Most másképp üldözték a vallásos embereket, az egyházakat. Figyelték a klerikális csoportokat, azok alakulását, működését, és ha veszélyesnek találták, lecsaptak rájuk. A hatvanas években, de még a hetvenes években is bebörtönöztek ilyen fiatalokat. Épp most építették ki teljes titokban az ügynökhálózatot, a besúgó-rendszert. Saját környezetében bárki észrevehette a megfagyott – fagyaszott légkört. Vajon mi késztette arra Németh Lászlót, hogy ennyire félrevezesse olvasóit, tisztelőit? Hisz az apáca bemutatásával a Kádár korszak vallásellenes propagandáját szolgálta. Az nem mentség, hogy lehettek ilyen szerzetesnők is. Akik rájöttek, Isten és a népi demokrácia szolgálata egyazon platformon található. Akik valamilyen belső-külső indíttatásból így árulták el fogadalmukat.

 

*

Karcsi a legfiatalabb nemzedék egyik képviselője, ő jött albérlőnek Katáékhoz. Gara véletlenül ott van, s kérdezi fiút, mért ült börtönben, és válaszol is: „Szóval 56-os politika.”Nem tudjuk meg, miért ült börtönben. Annyit elmond, hogy Eötvös kollégista volt, sokat vártak tőle, csak aztán történt ez a baleset. Ezt a szót használja, baleset. Amnesztiával szabadult, most villanyszerelő mellett dolgozik, segédmunkás? 1960-61-ben még nem adtak tömegesen amnesztiát, vagyis az ő esete nem tipikus.

 

Hamarosan megismerjük a villanyszerelőt is, aki feljön a lakásba, mert Karcsi a beosztottja, a segédmunkás után hozza annak a bőröndjét! Mivel Karcsi egy kicsit szeleburdi. /Bizonyára azért történt a balesete is./ A villanyszerelő egyébként KISZ-tag, pontosan a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja. Dicsekszik, mennyi a dolga, „a KISZ-ben rámsóznak ezt-azt, most egy szocialista brigád is alakult.” 302.o. Ez a közlés bevezetője az új némethlászlói eszménynek.

 

Lányok is jönnek a képbe. Egyetemista és dolgozó lány. Az egyetemistáról azonnal megtudjuk, honnan jött: „én is népi származású vagyok” mondja Katának. Emiatt hátrányban érzi magát, nehezen tanul, a városban bizonytalan. Arra gondolt, hazamegy, úgyis büszke a falujára: az most lett szövetkezeti község, vagyis megalakultak a termelőszövetkezetek, és minden gazda bement a közösbe, elindult a szocialista típusú mezőgazdaság. Nem várok végső összegzéssel, ez bizony direkt propaganda-szöveg az írótól.

 

Lelkesedése ezeken a mondatokon át engem, mint régi olvasóját, arculcsap. A Cseresznyéskertben, az 1943-as szárszói beszédében határozott álláspontja volt a magyar parasztság gazdálkodásáról, az önállóságról, a kertészkedésről, stb. S most szemrebbenés nélkül lelkesedik egyik hősével a szovjet tipusú, kolhoz-jellegű, ránk erőltetett életformáról.

 

A másik lány, aki belép a képbe, Vera. Cukrászdában dolgozik, de nem találja a helyét, túlságosan szép, ezt tudja magáról, meg is mondja, hogy ringyó lett, minden férfival lefekszik, amiben öröme telik, ám valami mégis ebbe a lakásba vonzza. Kata, a ház asszonya felmenti a kurválkodás alól: végül is mi demokraták vagyunk. 312.o. Általa a jövendő közösség befogadja, közösen tanulnak, új munkahelyet keresnek neki, abban a bölcsődében-óvodában fog dolgozni, amit Gara elvtárs alapít.

 

A szereplők rengeteget beszélnek a családról. Definiálják, érvelnek mellette és ellene, természetesen megszoktuk Németh Lászlótól, hogy ez a fajta beszéd a színpad rovására megy. „Ez a sok beszéd a családról… a család, mint a társadalom sejtje, meg hogy a jövő társadalom.” „Baj volna, ha a család addig élne, mint a rokonság” mondja a villanyszerelő. Kata: „Mi még mindig család vagyunk.” „Hát énnekem ez volt a mániám. Ez az anakronisztikus dolog, a család. S lehet, hogy még nem is számoltam le vele.” Most a villanyszerelő szabadkozik: neki még nincs sok tapasztalta, de „ahol jó emberek vannak, ott család is van”, mondja. Ez a mondat fáj. Ennek a definíciója messzire vezetne…

 

A börtönt-járt fiú szerelemhez köti az újfajta páros vállalkozást. Ezt fejti majd ki tizenöt évvel később Szilágyi Vilmos marxista-leninista szexológus. Szilágyi eljut a polgári házasság tagadásáig. Sőt a hagyományos család teljes felbomlásáig, pontosabban bomlasztásáig. Ezt részletesen megírtam „A kommunizmus áldozata: a család” című könyvemben. Németh Lászlónál mindez csak csírájában van meg, de az irány egy-és ugyanaz.

 

A hagyományos sejtből leginkább a főszereplő fia ábrándult ki. Megmondja anyjának: Mikor látod már be, hogy ez nem család?

 

Az idős tanár ad némi biztatást az anyának: „maga egy vegyület-szervező atom.” De Kata tisztában van a helyzettel: „szétment az én pici vegyületem.”

 

A börtönviselt fiú most bölcsességet sugároz: „A fő, hogy otthon legyünk a világban.” Ez bizony fáj, mint olvasónak. Ez Tamási Áron Ábele, Ábel bölcsessége. Csakhogy Ábel megküzdött ezért, keresztülment számtalan megpróbáltatáson. Vajon Karcsi keresztülment-e? Vajon a forradalomban való részvétele adta neki? Ezt szűrte volna le a Kádárék börtönéből? De hisz a megtorlás utáni években mi magyarok csak a szovjet megszállás légkörében lehettünk itthon-otthon! Emellett teszi le a voksot az író?

 

Végül Gara elvtárs, korunk hőse, a hithű kommunista is kifejti álláspontját: „A család a mi társadalmunknak is építőköve marad.” Tudásának a gyökerét, alapját nem árulja el, milyen titkos dokumentumban fektette le a pártközpont, melyik Lenin-kötetből szerezte, vagy a négy börtön melyikében súgták neki.

 

Gara elvtárs szövege ugyanis kísértetiesen egyezik a következő idézettel: „Köztudott, hogy mai társadalmunk egyik alappillére a család, s minden jel arra mutat, hogy ezt az intézményt – beláthatatlan ideig – a jövőben sem tudjuk nélkülözni.” /Demográfiai-Szociológiai füzetek 1979/II. Szilágyi Vilmos bevezető tanulmánya./ A folytatásból derül ki, hogy az új típusú családról van szó, ami a polgári-kispolgári család ellenében jön létre. Mindez 1961-ben Németh Lászlónál csírájában benne van.

 

*

 

Ezután a drámában szemléleti fordulat jön létre. A főszereplő kimondja: „Engem meggyőztek, hogy a kis család nem jó. Lássuk, mire megyünk a naggyal.” Az új típusú család nem vérségi alapon jön létre. „Itt különben sincsenek családtagok. Csak nagycsalád tagok.” Később szellemi családról beszél, „család helyett egy kis társadalmat kell alapítani.”

 

Gara elvtárs lelkesedik az ötletért:”A társadalom, még egy ilyen kis társadalom is, mint a miénk… végül is megtéríti a beleölt időt.” Kata szkeptikus: „Csak azt a társadalmat ne mondaná. Kétszer szabadultam ki belőle, mindig utolér.” Végső konklúziója pedig: „A család egy biológiai véletlen.” Ezt a tanár úr igyekszik tompítani: de „nyert is… a magára vasalt kis családnak a lepattanásával.”

 

A mű végén újból Gara mond nagyot: „A mi államunkat jól-rosszul megépítették, s most nekünk kell, egy családdá téve, belülről is felépítenünk.”

 

Gara nem mondja meg, hogy kik építették meg nekünk jól-rosszul, de sejthetjük, hogy az elvtárs népünk bölcs vezetőire gondol.

 

Ezt a patetikus fogalmazást, nevezzük kinyilatkoztatásnak, az író nem teszi helyre, az építkezést nem kérdőjelezi meg, pedig a befejezettség – a megépítés – ellentmond a marxi-lenini dialektikának, a folytonos fejlődésnek. Kíváncsi lettem volna a korabeli polit-büró elemzésére.

 

A család eddigi kudarcának magyarázatát más megközelítésben is megkísérli az író. Erkölcsi válságba ágyazza be, ám úgy, mintha az külön síkon mozogna. Mindjárt megértjük.

 

Kata definíciója: „Új világ ez, amiben az erkölcs, a boldogság is – minden új értelmet kap.” Fia, Péter kimondja a válság okát: logikus büntetés a jóságért.” És mi a jóság? „Az én anyám a tanár úrtól… elég vonzó pirulában kapta ezt az erkölcsnek címzett mérget.” Vagyis az idősebb generáció miatt került válságba a család és a tanár úr részben elismeri.”

 

A tanár úr valóban elismeri  Péternek, az ifjú generációnak: „Igen, sokszor…Hisz vannak hibás erkölcstanok.” „A maga anyját, ha úgy van, ahogy sejtjük, egy nagy megrázkódtatás érte, s talán igaza van, hogy mi ott Szegháton sok tekintetben elavult erkölcsöt oltottunk belé.” Majd levonja a következtetést: „Egyszóval megbuktunk az erkölcsünkkel.” Kata még bölcsebb: „Nem lehet egy korszaknak egy másik kor erkölcseivel nekimenni.”

 

Ez akár hitvallásnak is felfogható. De tegyünk fel kérdéseket.

 

A főszereplő férje beleszeret egy fiatal lányba, elmegy vele, vajon ez korszak függő? Vajon miért a háború előtti koré? A régi, hagyományos erkölcs megbukott, temetni kell, vele a hagyományos családot is? Miért nem láthatjuk a drámában az országos család-politika irányítását? A diktatúra céljait és eszközeit? 1956 fizikai eltiprása megtörtént, a szellemiségét visszaszorították a lelkekbe. Most az évszázados értékek, értékrend fellazítása, a sejtek összetartozásának eltiprása következik, az új eszmények kiépítése, kimondhatja a régi bukását az idős tanárember?

 

*

Németh László jól tájékozott volt 1961-62-ben.

 

A Kádár korszak terve és eszméje, hogy épüljenek új típusú közösségek a régi, kispolgárinak definiált családok helyett. Az író nem írja le a kispolgári szóösszetételt, nyilván szándékosan, és rafinériából: talán elveszítené jó néhány régebbi olvasóját, tisztelőjét. Ami a drámából egyértelműen kiderül: emberi-írói ideája szoros a Kádár-rendszer céljával.

 

Regényei a Bűn, az Iszony, a Gyász a családból való kiábrándulásról íródtak. A huszadik század elejétől napjainkig. Ugyanakkor következetesen kereste, hogyan-miként lehetne más mederbe terelni a kis közösségeket. A Társadalmi drámák gyűjteményének fülszövege e tekintetben pontos: „szereplői ideák képviselői és megszállottai.” Drámái a házastársakkal és a családdal való szakításról szólnak, az ahhoz vezető út borzalmairól.

 

Vagyis nem vádolhatjuk azzal, hogy behódolt a Kádár-rezsim hazug felvezetéséhez, hanem a maga módján, maga kereste az adott korban a megoldást.

 

Csakhogy csapdába esett. Az 1960 körüli – szinte véres, legalábbis vérszagú – valóságot ki kellett iktassa a drámából. Ettől viszont steril lett és hamis, sőt – szándéka ellenére? – hazug.

 

A villanyszerelő KISZ-káder mondja és sugallja a többi szereplőnek: munkahelyén megalakult egy szocialista brigád és az ő nagy családja is valami hasonló közösséggé válik. Németh László lelkesedéssel tekint erre az új típusú szocialista közösségre. Távolról, sajkódi magányából persze megteheti. Csakhogy közelről kitalálása pillanatában kudarcra ítéltetett ez a kísérlet, akik részt vettek benne, érezték az erőlködés bűzét, rothadt volt a javából.

 

Nem mernék írni egy sort sem erről, ha nem dolgoztam volna ebben az időben, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján egy budapesti nagyüzemben,  hős kommunisták ezrei közt, a Gheorghiu Dej Hajógyárban. Akkor így hívták a Váci úton lévő Ganz Hajógyárat. Voltam raktári segédmunkás, anyagkönyvelő raktárakban, számviteli osztályon könyvelő, közben írtam az üzemi újságba, tagja voltam a színjátszó csoportnak – ez fontos szerepet töltött be az üzem és a kerület kulturális életében – és a hatvanas évek elején a kultúrház megbízott igazgatója. Csak megbízott, mert nem lévén párttag, nem nevezhettek ki, és várták vissza a többéves pártiskolára küldött elvtársat.

 

Javában harcoltak a szocialista brigádok alakulásáért, diadalra viteléért. A párt a legerősebb fegyvernek tartotta a társadalom megváltoztatásáért indított offenzívában. A legképzettebb pártaktivisták jelölték ki a feladatokat.

 

A brigádmozgalom célja bevallottan: munkahelyi közösségek alakuljanak az addigi lakóhelyi, rokoni, baráti, családi közösségek helyett. Munkatársak a munkaidőn túl, a magánéletükben is, minél többször legyenek együtt, és pl. a kulturális élményeket együtt éljék át. A brigádok tagjai többnyire egy műhelyben, osztályon, vagy azonos területen dolgozzanak, kb. húsz-harmincfős csoportot alkossanak.

 

A brigádoknak kötelezően vállalni kellett ideológiai programot, továbbképzést a kommunista és munkáspártok történetéről, módszerekről, antiklerikális feladatok ellátását, mármint azt, hogyan lehet leszoktatni a magyar népet a hitről, vallásuk gyakorlásáról, mi legyen helyette, stb. Minden brigádnak kellett önként vállalni kulturális programot is, ezt dolgoztam én ki a szakszervezet, a nőbizottság, a KISZ képviselőivel. Pontosabban, mivel ők nem értettek hozzá, jóváhagyták, vagy nem, az általam beadott tervet.

 

Fő megnyilvánulási területük egyike: brigádtagok segítsenek egymásnak házat építeni, tatarozni, kertet ásni, téli tüzelőt behordani, fát vágni, beteg társukhoz elmenni, nála kitakarítani, bevásárolni, stb. Mivel a gyár dolgozóinak egy része élt városon, a többség pestkörnyéki falvakból járt be naponta, falusi életet élt, így mindenfajta házimunka és tennivaló előfordult.

 

A gyakorlatban a segítés-részvétel aránytalanra sikerült, esetlegessé vált. A segítés addig tartott, amíg néhány nagyhangú, erőszakos szaktárs házát felépítették, a disznóólat megjavították, a kertet felásták, stb. Természetesen a falusinak segítettek azok a városiak, akiknek volt lakásuk, és nem volt mit javítani. Azok nem kaptak vissza semmit. És azok a fiatalok sem, akiknek még nem volt lakásuk, csak várták, hogy majd épülnek a lakótelepek, tanácsi bérlakásba költözhetnek.

 

Minden megalakuló brigád naplót vezetett. Első oldalain a vállalások, utána pedig a teljesített feladatok. Vállalták – kötelezően – hogy együtt járnak színházba, moziba, cirkuszba, kirándulni, sőt nyaralni is. Külön kitétel volt, hogy hol és mikor jöhetnek házastársak, gyerekek. Nos, nehézségek adódtak. A két- vagy három műszakban dolgozó tagok nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak részt venni a programok javarészén. Szombaton, vasárnap a családos nőket várta a rengeteg házimunka, az elmaradt gyereknevelés. Ismétlem, az egyműszakos munkaidő szombaton két óráig tartott. Ezután bevásárolni, főzni, takarítani, mosni, vasalni, beteg családtagot ellátni…vagy ehelyett együtt a Szépművészeti Múzeum kiállítására menni, netán cirkuszba. Elodázás? Nem lehetséges. A brigádnaplót havi és heti bontásban vezették, a mozijegyet, a színházjegyet be kellett ragasztani!  2-án du. 18-an megnéztük a …………című szovjet filmet. 7-én elolvastuk, ill. befejeztük Berkesi András, vagy Szilvási Lajos, vagy Moldova György………című regényét, azt megvitattuk, hárman hozzászóltak, tartalma röviden…../Soha annyian nem iratkoztak be könyvtárba, mint azokban az években. Minden brigádtagnak kötelező volt. Beosztották, mikor ki, melyik könyvet fogja kivenni, hány napig lesz nála. A könyvtáros rövid ismertetőt adott mellé, azt elegendő lett elolvasni és bemásolni a naplóba. Én felügyeltem a könyvtárost./ Egy bejegyzés: 22-én kirándultunk a Hűvösvölgybe az ottani munkásmozgalmi emlékműhöz, emlékeztünk a hős elvtársakra, ahol Fekete et. történelmi megemlékezést tartott. A naplókat időnként ellenőrizte a szakszervezeti bizottság, őket pedig a pártbizottság, őket a kerületi, őket az országos…

 

Sajnos akadtak olyan brigádok, akik felé se néztek a kultúrháznak, tőlük a naplóvezető decemberben kétségbeesve futott hozzánk, találjunk ki valamit, mert le kell adni a naplót. Találtunk. A könyvtárossal bediktáltunk nekik könyvcímeket, azokat egész évre elosztva beírtuk a kölcsönzőjegyre és a naplóba is.

 

Azokban az években rendszeresen szerveztem, sőt rendeztem képzőművészeti kiállításokat fiatal művészek műveiből és vándorló reprodukciós anyagokból /múzeumok vándoroltatták/ természetesen beírtuk, hogy a brigád tizenöt-huszonkét tagja melyiket nézte meg, esetleg a kiállítás megnyitóján is jelen voltak.

 

Amikor a megbízást megkaptam, lelkesedéssel kezdtem dolgozni. Munkásakadémia- sorozatokat állítottam össze nyolc-tíz témában a szabadegyetem mintájára. Egyetemi tanárokat, tudósokat, mérnököket hívtam meg, őket a TIT közvetítette ki. Ezekre többnyire ugyanaz a tíz-húsz érdeklődő jött el, akik ősztől tavaszig a kultúrházba jártak melegedni, borozni. /A földszinten büfé működött, közönséges kocsma volt./ Ma hajléktalanoknak mondanánk, nem volt lakásuk, ágyrajárók, sufnikban laktak. A munkásszállón élőkkel külön programban foglalkoztunk. Természetesen, aki a büféből följött vécére, benézett, leült, aludt egy jót az előadáson, őket is beírtuk valamelyik brigádba.

 

Az éves összesített jelentés, a statisztika kiváló lett. Ezt elküldtem a gyár vezetőségének, az angyalföldi tanács művelődési osztályára, a Vasas Szakszervezetbe. Tízezres nagyságrendű szám jött ki. Ennyien művelődtek. Ebben a számban benne volt Kádár János évenkénti látogatása, a nagygyűlés, legalább kétezer résztvevővel, az április 4-i, a május 1-i, a november 7-i ünnepi alkalmak, a műhelybálok, a brigádtalálkozók. Lelkesítő újságcikkek jelentek meg napi és hetilapokban, fényképekkel illusztrálva. Az élenjáró nagyüzemek hírei bizonyára eljutottak Németh Lászlóhoz is.

 

Szorgalmazták a gyár vezetői, hogy szabadidejüket is közösen töltsék. Kirándulás, bográcsolás, házavatás gyermek születése, névnapok. Ezek voltak a népszerűek, ezekre nem kellett hazudozni, lasszóval toborozni. Ezzel érkeztem el Németh László eszményéhez. Amikor a brigád összejött valakinek a lakásában, falusi kertes házában, s ott közösen bográcsoltak… A házigazda kitett magáért, meg akarta mutatni, milyen vendéglátó. Folyt a bor, a sör, a pálinka, mindenki jól érezte magát – addig, amíg nem részegedtek le. Mindig lerészegedtek. Akkor érkezett el az igazság pillanata. Őszintén, indulattal mondhatták el, miért kap magasabb órabért egyik társuk, pedig selejtet gyárt, ki melyik főnöknek nyal be, a múltkori bogrács-helyen büdös volt a hús, savanyú a demizson bor, amitől hasmenést kaptak, és észrevették, melyik férfi vonult el a háziasszony húgával, mivel nem jött el a felesége, és ki kivel fekszik le a férfi-női öltöző összekötő sötét folyosóján, és kinek lesz más férfitól gyereke…

 

Így festett közelről az új típusú szocialista közösség, amely – a kommunista párt terve szerint – majd a kispolgári, hagyományos család helyére lép.

 

*

 

A Kádár-diktatúra annyira félt mindenkitől, minden embertől, eseménytől, szellemi áramlatoktól, külföldről, főleg nyugat-európából származó információtól, legyen az technikai, társadalmi, hogy 1957-től kezdve 1990-ig bármilyen társas összejövetel, nagyobb családi ünnep, rokonok, barátok találkozója, egyházi ünnepek, falusi búcsúk, temetések, augusztus huszadika ünneplése, stb., mind-mind gyanús volt a hatalom szemében. Egyfelől konszolidálni akarták, értsd: megszelídíteni, magukhoz csalogatni azokat a tömegeket, akik nem párttagok, pártépítők voltak, társadalmi békét szerettek volna, /a megalkuvás mértékét pedig mindenki maga döntse el/, másrészt kiépítették a nyílt és titkos besúgó rendszert. A nyitott része: tudtuk, hogy minden sportrendezvényen, színjátszó-csoportban, brigádmegbeszélésen, KISZ-foglalkozáson, üzemi nyaralóban, kiránduláson, osztálytalálkozón, stb. köztünk van valaki, aki figyel és jelent. Ha családi ünnepre külföldről hazalátogatott egykori disszidens, jött egy olyan rokon, ismerős is, aki jelentett. A titkos ügynök pedig ott és akkor dolgozott, ahol és amikor nem is gondoltunk rá.

 

Falun, kisvárosban az utcát, a boltot, a kocsmát, ahol még meghagyták: a piacot, természetesen a templomot, a parókiát, oda ki megy be, mennyi időt tölt, az iskolát, az óvodát kívül és belül figyelték és jelentettek.  Már a hatvanas évek elején készültek tervek arra, hogy a vallásos-családi ünnepeket megszüntessék, az egyházi esküvőt, a keresztelőt, a pappal való temetést a négy nagy történelmi egyház kezéből kivegyék, és átcsúsztassák társadalmi ünnep címszó alatt az állami tanfolyamon képzett szónokhoz. A helyszín a templom helyett a termelőszövetkezet vagy állami gazdaság ebédlője, terme, üzemi ebédlője vagy díszterme, művelődési ház helyisége, stb. /Lásd „A kommunizmus áldozata: a család” című könyvemet./

 

Városon a lakóházakat, a bérházakat, később a lakótelepi tömböket házmesterek, házfelügyelők, tömbbizalmiak figyelték, nekik megbízható szomszédok segítettek, akiknek ablaka, ajtaja megfelelő kilátást biztosított, akik mindent láttak, hallottak. Nos, olyan jövés-menést, mint amilyet Németh László nagycsaládja élt-produkált, százszázalékos biztonsággal figyeltetett a rendszer. Amit Gara elvtárs nem jelentett, azt megtette más.

 

1960-61-ben még hármasával járták az utcákat a felfegyverzett munkásőrök, esetleg rendőrökkel vegyesen, négyen is, Budapestet mindenképp. Akkoriban szűk kis albérletben laktam Zuglóban. Régi barátaim „disszidáltak”, vagyis megléptek, új barátságokat próbáltam kiépíteni, kötni, sokat jártam színházba, moziba, zeneakadémiára, nyári koncertekre,  szerettem parkokban sétálni, udvarolni, nos, ez mind közlekedéssel járt. Akkoriban tavasztól őszig tömegek jártak az utcákon, különösen hétvégeken. Az egyenruhások mindenütt jelen voltak, különösen estétől járták az utcákat, parkokat, bemehettek presszókba, kocsmákba, mozikba, szállodák előcsarnokába, benéztek az akkor még működő utcai vécékbe, a zöld házikókba, és ezeken a helyeken joguk volt igazoltatni, felírni a személyi adatokat, ha valaki gyanús lett nekik. Ebben a gyanakvó – és megfélemlített légkörben vajon milyen létjogosultsága volt a némethlászlói nagy családnak akár otthonukban, akár a lépcsőházban vagy az utcákon?

 

*

A család fontosságáról és új típusú közösségek alakulásáról beszéltek, ám már 1960-ban tervezték és mutatóba már építették a lakótelepeket a szocializmus családmodelljének a szűk, kicsi, rossz beosztású panel-ketreceket. /Készültek merészebb tervek is, Zalaváry Lajos, ma is élő építész a főváros északi részére, a Duna partra igazi falansztert tervezett, egykilométer hosszú, összefüggő ház-kígyót, konyha nélkül, közösségi terekkel, földszinten olcsó éttermekkel, ami átmenet a menza és az üzemi konyha közt, itt  félmilliónál többen laktak volna. Ha megvalósul, egészen új típusú családi élet alakult volna ki… Az építész egyéb, megvalósult terveiért évente kap díjakat./  A megvalósult panelekben kizárólag kis családok fértek el, fiatal férj-feleség költözött be, született egy-két gyerek, és attól kezdve napról-napra szűkebben laktak, a konyhának csúfolt fülkébe csak egy személyt fért be, segíteni neki senki nem bírt, négyen egyszerre nem tudtak ebédelni, vacsorázni, nagyszülő látogatása csak szorongást okozott fizikai és lelki értelemben, rokonok, barátok kizárva, vagy ágy szélén ülve. Major Máté országos főépítész tervei gondolom, ma is ellenőrizhetők, aki a szovjet építészeti akadémia – s természetesen a pártközpont elgondolásai és utasítása alapján kidolgozta a hazai lakótelepek távlatait.

 

Ez a tervezett jövő éppen ellentéte annak, amit Németh László álmodott ebben a drámában. De hát bizonyára erre inspirálták. erre a jó szándékú hazugságra, hogy előre eltussolják, mi módon rombolják szét a családokat. Legyenek ellenérvek, ha majd az ellenség azt suttogja: a rendszer nem tűri a nagyobb közösségeket. Különösen nem tűri az összetartozó lakóhelyi, szellemi közösségeket, mert iszonyúan fél tőle. Éppen annak a kiiktatására alakították ki a munkahelyi szocialista brigádok százezreit – körülbelül félmillió brigádot alakítottak országszerte.

 

Ahogy a dráma végére értem, szomorú lettem. Megszüntették volna Németh László tájékozottságát? Befolyásolták, dezorientálták? Elhagyta híres valóságismerete, kiváló következtetései? Egyike a huszadik század legjobban felkészült írástudóinak.

 

Aztán csak kezdtem olvasni az utószót, mert azt is írt a drámához. És elszégyelltem magam, elhamarkodott, majdnem ítéletet-hordozó kérdéseim miatt. Az író ugyanis tisztában volt azzal a jelennel, amiben művét megírta.

 

Így kezdi utóiratát: az olvasóban gyanú támadhat, a könyvben lévő első darab „nem támadás-e általában a család intézménye ellen, s vajon a nagy család megalakulása, melyről a második darab szól, nem csábít-e törvénytelen szervezkedésre?”

 

Az író definiálja, hogy egy rossz család felbomlásáról ír, és „a Bodor családnak épp a valódi szocialista család létrejötte érdekében kell felbomlania.” Az író azt is tudja, hogy adminisztratív gyanakvással kell megküzdeni és megnyugtatni a hatalmat. Íme: „A politikus íróból viszont az adminisztratív tapasztalat szól, hogy minden társulás, amelyet nem az állam, a párt irányít, konspirációvá válhat, s a rendszer ellen van. Nos, az eszményi bizonyára az volna, ha azok a keretek, melyeket az állam jelöl ki, találkozhatnának azzal az építő ösztönnel, amely egyedekre esett társadalmunkban ilyen nagy családokká próbál összeállni, vagyis ha a téeszek, a tanácsi körzetek, népfrontcsoportok, szóval mindazok az alakulatok, amelyekbe az állam hívogatja az embert, nagy családokká alakulhatnának. Ennek azonban sajnos útját álla a bizalmatlanság. Az emberek, ahogy gondnokunk mondja, nem méhek, nem szeretnek műlépbe mézelni, az állam pedig gyanakszik a darázsi ösztönökre, amelyek nem várt helyen a maguk ízlése szerint raknak vadfészket. Egy ilyenféle műnek, mint a mögöttünk lévő, ha az író célja nem is ez volt, meglehet a haszna, hogy a „nagy család” kérdés felvetésivel a kétféle gyanakvást némileg lefegyverzi. Az államot figyelmezteti, hogy a csoportokba verődés, egymás melegének a keresése önmagában nem összeesküvés, sőt olyasvalami, amit, ha igazi szocialista társadalmat akarunk, abba valahogy be kell szelídíteni, s hogy a mi „mesterséges” közösségeinknek /mert mi más értelme lehet az állam elsorvadásának/ egykor ennek a megerősödött, kinevelt természetes ösztönnek kell átadniuk a helyük; másrészt a nagy család-szövő hajlam megkívántatásával, tudatosításával tán egy kis kezességet vagy ravaszságot is öntünk azokba, akikben ott mocorog: hogy amennyire lehet, próbálják a mesterségesen kijelölt kereteket – tanulókör, brigádok, sportegylet – természetes családdá destruálni.”.

 

De vadfészket rakni a diktatúrában, a forradalom leverése után öt évvel?  Sajkódi, tihanyi-félszigeti magányában eszerint tudta, hogy nem lehet. Csakhogy elegendő-e mindezt elmondani, leírni az utószóban? Mi megy át/bele ebből az esetleges színházi előadásba? Gyanakodhatunk, hogy kevés, vagy semmi. Miért nem írta hát bele a műbe, hogy milyen gyanakvó az állam/párt, hogy összeesküvést sejt ott is, ahol nincs, hogy nem minden ellenőrizetlen cselekedet ellenséges? Csak további kérdések következnek: nem akarta, nem merte, technikailag nem tudta beleírni? Bizonyára ismerte a lehetőség határait, az a darab nem került volna színre, talán nyomtatásba sem.   Mindenesetre ilyen formában csonka mű született, felszínes, sőt hamis, ami megalkuvásnak az eredménye. Akár volt színpadi sikere, akár nem, az írott mű  - egy művel több, egy íróval több – sokat segített a Kádár-korszak felvirágzásának…

 

Bp., 2010. Kézirat.