Adalék Heller Ágneshez és Szilágyi Vilmoshoz

Adalék Heller Ágneshez és Szilágyi Vilmoshoz

Bővített házasság, csoportházasság, szocialista kommuna a 70-es évek Magyarországán? Mindegy, mi, csak polgári  ne legyen…

/Szilágyi Vilmos tevékenységével kezdem, tőle jobban eljutunk az előképhez./

1978-ban a Minerva kiadó megjelentette Szilágyi Vilmos marxista szexuálpszichológus könyvét, címe „A házasság jövője”. Nem titkolt célja, előrevetíteni az újtipusú házasság–formákat a fejlődő szocializmus kívánalmai és lehetőségei szerint. Felteszi a kérdést, miért kell nyitottá tenni a házasságot? És válaszol rá: azért, mert a fejlődés érdeke ezt követeli.

„A vallásosak figyelmét felhívjuk a tudományos világnézetre, s a kispolgári beállítottságúakat felvilágosítjuk a szocialista értékrendszerről.” (143. o.) Aki mégis beszorult a kispolgári házasságba, azt felszólították lázadásra. „Az a kizsákmányolt, aki nem lát más lehetősége, esetleg elégedett a helyzetével, holott lázadnia kellene…” kezdi Szilágyi Vilmos, amivel erősíti a tétovázókat, a gyengéket, sorsukba beletörődőket. Majd felhívja a figyelmet arra a téveszmére, miszerint sokan azt hiszik, házasságuk akkor lenne boldogabb, ha még zártabb lenne, például magányos szigeten élnének (144. o.). Hozzáteszi: a zárt házasság illúziójának ápolása ál humánus. Ezek az emberek olyan biztonságérzetre vágynak, amit négy fal közé zárva szeretnének megvalósítani, ha már lakatlan szigetre nem mehetnek; ezzel viszont megnehezítik helyzetük valódi felismerését is.

Utóbbi kijelentésével a kommunista szerző már belegázol a gondolat–szabadságba, azt is el akarja tiporni. Hiszen mennyien mondjuk – mondtuk, mondták, politikai kortól függetlenül is! – hogy de boldog lennék… de elmennék… elmenekülnék… egy lakatlan szigetre, ahol csak mi vagyunk a családommal, vagy akár egymagam. Mondtuk kis lakásunk magányában, titokban, vagy csak gondoltuk. Ezt a pszichológiai önsegítő módszert ki kell törölni életünkből.

Vajon eszébe sem út a pszichológusnak az az egyszerű gondolat, hogy az ember nem csupán racionális lény, hanem – ha már nincs reális kiút – egy kicsit álmodozzon, ábrándozzon? Hiszen úgyis körbefogják a tennivalók, a feladatok. Egy perce csak-csak elképzelhetem, milyen jó lenne nekem azon a lakatlan szigeten. Úgyis rájövök, hogy ilyet bizony csak nagy erőfeszítés árán találok, és hogyan is élnék ott, amikor megszoktam a civilizáció adta kényelmet, komfortot, kiszolgálást. Na és az ott élő vadállatok? Tudnék ott táplálékhoz jutni? Én lennék az erősebb s nem ők? Miért kell elvenni a magyar állampolgárok néhány százalékától ezt a könnyed lebegést, pár perces álmodozást? Miért bántja ez az Engels– Marx– Lenin– Sztálin alapú világeszmét? Csak nem rengeti meg… ? Minden játékos gondolatot száműzni kell, gúzsba kötni az egyént kifacsarni, belerúgni, idomítani?

*

Szerző ezután a házastársi szexuális hűséget, illetve hűtlenséget, a megcsalást magyarázza. Szerinte a 70-es évek házasságainak számtalan konfliktusa közvetlenül ebből adódott, ez pedig a kispolgári bezártságból.

Csakhogy a bezártságra vágyódás leszűkíthető–e az ösztönökre, a féltékenységre? Nem inkább a társadalmi méretű frusztráció, a hazudozás, az elhallgatás, az idomítás okozott meg–nem értést a házasfelek közt?

A 70-es években – az előző évtizedekhez képest – szabadabb politikai légkörben éltünk. A viszonylagosság fontos tényező! Sok mindent megengedtek, és tudtuk, ennyit megengedek, többet, mást nem. Ismertük és elfogadtuk korlátainkat. Legalábbis a harminc év fölöttiek. Minél idősebb volt valaki, annál tisztábban látta és érezte a korlátokat.

A felnövő új generációk viszont inkább felejteni akarták a gyermekkori traumát, ha még átéltek ilyet közvetlenül. Szüleik tragédiáját is saját életük szűrőjén nézték–akarták látni. A nagyszülőkét pedig még inkább. Nekik, az újabb fiataloknak konkrét céljaik lettek: szakmát tanulni, pályát választani, családot alapítani, lakni valahol, akár a tanács által kiutalt lakásban, akár szövetkezetiben, vagy a már föltünedező öröklakásban. Ezt akarta berendezni, közben kiutalásra–autóra várni, azzal a Balatonra utazni, nyaralni bulgár tengerparti kempingben, vagy az Adrián. Gyermeket nevelni, örülni egy pohár sörnek (azt nem mondom, hogy hideg sörnek, kevés habbal, mert ilyen úri luxust italboltban, tóparti büfében nem tudott nyújtani a szocializmus).

Az új nemzedék tudomásul vette a párt alapvető elvárásait, és alapszinten a tömegek hallgatólagosan úgy éltek, ahogyan elvárták tőlük. Tolerált, kussolt, kicsit tapsolt, alkalmazkodott. Reggeltől délutánig vagy estig. Amikor hazament, fásultan vagy fáradtan, vagy beletörődve, vagy föllélegezve, becsukta maga után az ajtót. Legyünk pontosak: több millióan csukták be maguk után a panel–lakás ajtaját.

Ami nem jelentette azt, hogy most már a világot kizárta otthonából, abból az ötven–hatvan–hetven négyzetméterről. Hiszen bezúdultak a zajok, a kiabálások, böfögések, fények, ajtó–ablak–edénycsapkodások, nyögések, sikolyok, nevetések alulról, fölülről, oldalról, hátulról, a lépcsőházból és az utcáról is.

És másnap a gyárban figyelmeztették a 25–28 éves férfit és nőt: elvtárs/nő, te már közösségi ember vagy. Te már a szocializmust építed. A lakást fél évvel hamarébb kaptad a többinél. A gyereked fölvették a közelebbi óvodába, pedig nem lett volna kötelező. A feleséged konyhára került, a férjed karbantartó, mindkettő gyönyörű állás. Elvárjuk, hogy a taggyűlésen, az alapszervezetben, a szakszervezeti aktíván jó hangosan és világosan kimondd a véleményed. És a faliújságra írd meg. És az üzemi lap újságírójának is mondd el, ha felkeres (fel fog keresni). Mondd el bátran, hogy mi a fejlődés útja a házasságban, itt egy idézet, ezt találtuk most egy brosúrában. Harcoljunk a kispolgári csökevények ellen. Az ellenség azt mondja, hogy „a leggyakoribb félreértés a zártságot a házastársi hűséggel, a nyitottságot pedig a megcsalással azonosítani… Pedig egy házasság lehet zárt jellegű akkor is, ha az egyik vagy akár mindkét fél megcsalja a másikat és lehet nyitott akkor is, ha egyiknek sincs mással szexuális kapcsolata.” Ez egy idézet. Ezt most vitára akarjuk bocsátani. És megfigyeljük, hogy ki a kispolgári klerikális csökevény. Ki az új típusú közösséget építő elvtárs/nő.

És a karbantartó lakatos, meg az iskola napközijében dolgozó konyhalány eleget tett a kérésnek. Azután este, a bezárt ajtók mögött, bedugott fülekkel, csukott szemmel jól összebújtak ketten az ágyon.

Pedig a szemináriumon a szexuál–pszichológus elvtárs is világosan elmondta: „Amilyen hamis és embertelen lenne egy elégedett kizsákmányoltat meghagyni a maga tévhitében, éppolyan álhumánus a zárt házasság illúziónak ápolása. Ahhoz, hogy valaki azt higgye: jól érzi magát egy patriarchális házasságban, sajátos személyiségtorzulásra van szükség.” (Szilágyi V. 144. o.)

A karbantartó lakatos és a konyhalány szerelmeskedés közben emlékezett magában néhány szóra: kizsákmányolás, illúzió, torzulás. De egyikük sem beszélt róla. És bíztak abban, hogy a gondolatrendőrség nem működik, nincs jelen kis szobájukban, vagy legalábbis ezen az estén valamilyen zavar támad a lehallgató készülékben…

*

„A párkapcsolat élő, fejlődő valóság…” folytatja könyvét a szerző, majd „fejlődési feladatok”-ról ír, „fejlődési szakasz”-ról, és még többször is fejlődésről. „Az így keletkezett fejlődési feladatot csak a zártság fellazításával lehet egészségesen megoldani. De ugyanezt mondhatjuk a legtöbb más jellegű fejlődési feladatra is. A fejlődés és a nyitottság között dialektikus kapcsolat van: a házasság fejlődése növeli annak nyitottságát, ez pedig elősegíti a fejlődést.” (146. o.) Csak arra gondolhatunk, hogy a szerző bizonytalan: vajon a csak egyszer leírt szó eljut-e az olvasóhoz? Elegendő súllyal írja-e le, a pártdirektívának eleget tesz-e a dialektika jegyében?

Ha már így felkínálta magát a szerző, nézzük meg a dialektika szó jelentését, hátha a mai olvasók közül nem mindenki tudja, hogyan értelmezték a 70-es években, és hogyan az ötvenes években, amikkor a szerző nemzedéke legfogékonyabb tanulási korszakát élte. Abban egyetértenek az idegen szavak szótárának készítői, hogy a régi görögöknél a dialektika a mozgásnak és a fejlődésnek ellentmondásokon és kölcsönhatásokon alapuló objektív folyamata, az ellentmondások felderítése, kiterjesztve a természet jelenségeire, az anyag mozgástörvényeire, stb.

A dialektikus materializmus pedig „a marxista–leninista párt tudományos világnézete, a materializmus és a dialektika egyesítése. (Idegen szavak szótára, 1989.)

Sztálin továbbfejlesztette az ókori eredményeket, alapjait Engels, Marx, Lenin fektette le és Sztálin szabta meg végleg a határait. Lényege az örökös fejlődés, a mennyiségi változások minőségi változásba csapnak át, a d. m. részt vesz a proletáriátus pártjának gyakorlati tevékenységében. És szétválasztja egymástól az idealista, materialista tant. (Idegen szavak szótára, Szikra kiadás, 1951.)

A dialektika a hétköznapok fegyvere lett.

A laza életstílust intézményesen tudatosították az ifjúság legjobbjaival. Ha megírná valaki őszintén, hitelesen a KISZ-vezetőtáborok történetét! Életstílust, lazaságot ott tanultak intézményesen. Erősítették az öntudatot, hozzászoktatták a jövendő vezetőréteget a promiszkuitáshoz, nem csupán elnézték, de megfelelő alkalmat teremtettek fiúknak–lányoknak, fiatal nőknek és férfiaknak a körbekefélésre, és felmentették őket–önmagukat azzal, hogy akik a mozgalom magját alkotják, azoknak mindent szabad. Ezt a szellemet vitték ki–be a munkahelyükre, az alapszervezetekhez, a házasulandó korosztály száz és százezer tagjához. Hasonló laza stílus honosítottak meg a nyári építőtáborokban, ahol a középiskolás–korosztályt célozták meg hasonló elvekkel és gyakorlattal. Néhány naiv és öntudatos tanár igyekezett eszményeket, alapvető emberi értékeket átadni, és gátolni ezt a nemi felszabadító, körbekefélős módszert, őket persze könnyedén leszerelték és kinevették a mozgalmárok. Hasonló helyzetet teremtettek az ifjú amatőr sportolók egyesületeiben, edzőtáboraiban, versenyein, ők is fel voltak mentve a (szigorú) erkölcsök alól. Kérdezzünk ötven év alatti egykori, nem versenyszerűen sportoló férfiakat, nőket, ha mernének őszintén válaszolni, hogyan vallanának…

Minderre csak hivatkozom, nem ítéletet alkotok. Nem is alkothatunk. Hiszen az a nemzedék mindennek öntudatlanul lett résztvevője. Ők kiszolgáltatottak voltak. Úgy, hogy még jól is esett nekik. A rendszert nem érdekelte, ki bírja, ki nem, ki kerül ki győztesen, ki bukik bele. Milyen erkölcsi rendszerből zuhan a nihilbe. Abba tudja–e hagyni, mint szép ifjúságának az élményeit, vagy kiégve, kételyekkel teli, tépelődve és értetlenül válik majd szürke felnőtté.

Amennyiben ezek a helyzetek nem lettek volna tudatosak a párt részéről, nem nézték volna el jótékonyan, bizonyára megakadályozták volna, vagy nem is hoznak létre ilyen helyzeteket. De ez pontosan beleillett a nevelésről vallott elveikbe. A mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, mondotta Sztálin. Márpedig a dialektikus materializmus vezérelte a Magyar Szocialista Munkáspárt nevelés-politikáját.

*

Szilágyi Vilmos könyve sok vonatkozásban valós, létező gondokról szól. A házasság válságáról, a gyermeknevelés nehézségeiről, stb. Metódusa viszont különös. Miután felnagyítja a gondokat, gyorsan melléjük helyez valamilyen hiteltelen, esetleges dolgot. Utána az egészet leönti vörös szósszal, és máris megkapjuk az egyetlen érvényes megoldást. Ezt fejezetenként végigjátssza.

Már megint félti – hányadszor? – a fiatalokat a hagyományos nevelés következményeitől. Fél attól, hogy bennük a gyermekkorból emlékképek szivárognak át a jelenbe.

A hagyományos nevelés idealizált képet alakított ki a fiatalokban, és tapasztalat nélkül rózsaszín szemüvegen át látják a jövőt.

„A házasságban a legtöbb zavar közvetlen kiváltó okai a téves, megalapozatlan, irreális várakozások… Márpedig a zárt házasság fő jellemzői közé tartozik, hogy túlzó, irreális igényekre épül. A hagyományos nevelés ugyanis idealizált képet igyekezett kialakítani a fiatalokban a házasságról…”

„Az egyik leggyakoribb tévedés azt várni, hogy a házasság egyszer s mindenkorra biztosítja minden testi és lelki szükségletünk teljes kielégítését, vagyis tökéletes boldogságot és biztonságot jelent. Sokan még ma is valamiféle minden bajt gyógyító orvosságnak vélik a jó házasságot, amely minden problémát megold, és védelmet nyújt a veszély ellen.” (Szilágyi Vilmos)

Hogyan? A jó házasság csak bajt hozhat a szocializmusra? Az lenne deviáns, lehangoló, téveszme, torz, visszahúzó? Valóban, a házasság önmagában nem oldja meg két ember gondját–baját. Automatikusan persze, hogy nem. Közös cél nélkül, erőfeszítések nélkül, szerelem–szeretet, stb. nélkül semmit nem old meg.

De ha ezek és még egyéb egyezések is megvannak? Egyáltalán milyen veszély ellen nem nyújt védelmet, ami ebben a korszakban érheti a fiatal pár?

Meggyőző válasz és elemzés helyett marad bennünk sanda félelem, amit csak sugall a szerző. A jó házasságban élő, boldog emberpár maga a veszély.

Aki bezárkózik lakása, háza négy fala közé, ott jól érzi magát, feltöltődik, nevetgél, egészséges örömöket kap hitvesétől, és ő azt adja párjának, ugyanígy élnek gyermekeikkel; frissen, kipihenten, józanon töltik az estét, az éjszakát, a hétvégét, a kulcsra zárt ajtó mögött ellenőrizetlen maradnak a rendszer számára. Különösen, ha kifejlődik bennük az érzék, az óvatosság, hogy miről ne beszéljenek, mivel ne dicsekedjenek el a munkahelyen, a KISZ-ben, a pártban, a nőbizottság tagjai előtt… Ez az emberpár kevésbé sebezhető, részlegesen kibújik a totális ellenőrzés alól, és nem fogadja be- el a felszínes hazugságokat, nem hisz a tömegpszichózisnak, a társadalmi hülyítésnek.

Sőt. Sok energia akkumulálódik a házaspárban. Ha nem foglalkozik mellékes dolgokkal, nincs benne indult, nem veszekszik, nem ordítozik családjával, szomszédjaival, nem keveredik zűrös ügyekbe a folyosón, az emeleten, az utcában, ahol lakik, nem terheli kapcsolatait kis civódásokkal, hanem megértő, kiegyensúlyozott, előbb–utóbb tudatosul benne minden alapvető ellentmondás, kicsinyesség, hazugság, észreveszi a porhintést, a hazugságot. Tudatosodik az osztályhelyzete, mint munkásnak, mint parasztnak. Ezt esetleg el is mondja barátainak, családtagjainak, rokonságának, munkatársainak.

Nagyon veszélyes. Nem megengedhető.

*

Ezért szorgalmaztak mindenféle pótcselekvést.

A rendszer fő eszközei: az alkohol, a szerelmi kalandok és a mozgalmi munka. A sorrend változik, és összefonódik. Természetesen a kiindulás a mozgalomban való részvétel, programok – bármilyen tetszőleges ideológiai, aktuális témáról – minél gyakrabban, minél hosszabb csócsálásban. Ezután feloldásnak jöhet a sör, a bor, a pálinka, és a nőnek a férfi, a férfinak a nő. Akármilyen kaland, vagy annak az illúziója, bármilyen alpári módon megvalósítva, lehetőleg a KISZ-alapszerv, a szocialista brigád keretei között. /A szocialista brigádokról bővebben lásd Adalék Németh Lászlóhoz című írásomat a honlapon./

Primitíven: az ösztönök felszínre hozatalával vonták ki a szelet a vitorlából, nehogy menjen a hajó. Csak azt higgyék az elvtársak, elvtársnők, futnak a vízen. Pedig álltak a posványban, a mocsárban. Az egész országot nagy állóvízzé, mocsárrá silányították. A tétel – a titkos jelszó – az ösztönök segítik felépíteni a szocializmust. Freudot ötvözték Engelsszel. Freud a kiindulás, Engels a cél. Az a nő és férfi, aki veszít a tudatából, öntudatából is veszít. Aki belegabalyodik kétes kis kalandokba, szeretői hálójába, hazudozásokra adja magát, elveszíti idejét, erejét, összeszedettségét, iszik rá egy-két pohár lőrét – csak azt tud, hisz minőségi bort, konyakot, pálinkát, sört Magyarországon nem mérnek, és nem gyártanak, az luxus lenne az italboltokban és restikben, olcsó éttermekben; az a kapitalista országok úri kiváltsága; és még a hitvány sört is langyosan, sok habbal kapja a melós, a bort vizezve, az égetett szeszt szennyezve–hígítva, mérgezőn – nos, ha iszik a kábító, fejfájdító, gyomrot lukasztó italból, már nem lesz kedve, ereje, tudata a lázadáshoz, az sem merül föl benne, mi ellen és miért kellene neki lázadni.

Ebből az állapotból a fejlődés könnyedén, gondtalanul átemeli a tömegeket az új típusú házasságba, a szocialista értékrend alapján álló nyílt kapcsolatokba. És milyen megkönnyebbülés éri a felnőtt házas embert: többé nem kell hazudoznia párja előtt…

Legalábbis így képzelték el az ideológusok.

És még a kommuna lehetősége is megnyílhat előttük.

A kommunáról úgy tudjuk, üldözte a szocialista rendszer, tűzzel–vassal irtotta terjedését, kialakulását. Még információ sem szivárgott ki nyíltan, legföljebb az elrettentés mázába csomagolva. A magyar nyelv értelmező szótárában nincs benne a definíciója. A szó szerepel benne, történelmi, mezőgazdasági és politikai értelmezésben. De mint a házasságnak egy laza, közösségi, ősi–új formája, gazdasági és szexuális szövetkezés – ezt a szótár nem is említi. Az állampárt álláspontját Kádár János megnyilatkozásaiból, közvetlen környezetében pletykáiból tudtuk (amíg ezek a megjegyzések eljutottak újságírókhoz, mennyi torzuláson estek át). Annyit biztosan tudtunk, hogy a pártvezér kifelé olyan puritán erkölcsöt és életmódot akart mutatni, amilyen módon legföljebb csak néhányan éltek. (A KISZ–vezetőképzőkről, ifjúsági táborokról, sportegyletek hálószobáinak éjszakáiról senki nem beszélt.)

A hatvanas években a szocializmusnak sok ellensége volt. Ezek közé tartozott a fiatalok viseletének meghatározó darabja, a farmer nadrág, a hosszú haj, a beat-zene iránti rajongás, koncertekre járás, a coca-cola puszta léte, stb. A megengedés mindig utána kullogott a már feltűnt szokásoknak. Elfogadás igazán soha nem történt, részleges megengedés igen. Amiben csak az játszott szerepet, hogy a vezető pártnak – a párt vezetőinek – elmagyarázták: inkább így lázadjanak a fiatalok, mintsem direkt politikai tartalommal.

Ezért a figyelő–ellenőrző rendszerre fektették a hangsúlyt. Figyelték minden egyes zenekart, sőt minden helyszínt, minden koncertet, a dalok szövegét, összefüggéseit, a hangsúlyokat, az elhallgatott szavakat is, a fiatalok összetételét, hangulatát, megjegyzéseit, üvöltését, csápolását, stb. Mivel országosan kézi vezérléssel működött a rendszer, beépített besúgókkal. Amint 1990 után hitelesen tudjuk, III/III-as ügynökök hadával. Mindent jelentettek másnap reggel a városi, megyei pártbizottságokon is, és persze a fehér házban, a Jászai Mari téri pártközpontban.

Vagyis titokban, észrevétlen nem jöhetett (volna) létre semmilyen titkos csoportosulás, életforma-szerű elkülönülés, mint amilyen a kommuna.

A párt pontosan tudta: ha egy közösség kivonja magát a totális ellenőrzés alól, az veszélyessé válik a szocializmusra. Bármilyen szelídek, törvénytisztelők a tagjai, úgy értve, hogy nem bűnözők, nem követnek el mások ellen agresszív cselekedeteket, stb. A veszély már maga az, ha valakik a szocializmuson belül a saját törvényeik szerint élnek, akár egy erdő mélyén, vagy juh–akolban.

Annyi tudható a kommunákról, hogy férfiak, nők egyszerre zárt és nyílt csoportjairól van szó. Ezt a nyugat–európai és amerikai szociológusok, szexológusok, pszichológusok, társadalomkutatók megírták idejében. Ezek titkos jelentésként bizonyára szerepeltek a PÁRT asztalán. Megélhetésük érdekében a csoportok gazdasági egységet alkotnak – közös munka, közös gazdálkodás folyik, a javak szükségszerű elosztása. Kivonulnak a társadalomból, szükségleteiket minimálisra csökkentik, hogy a civilizációtól minél kevésbé függjenek. Meditálnak, örülnek, szerelmeskednek, gyermekeket nevelnek. Nő- és férfiközösség van, egyik csoportnál szigorú rendszabályok működnek, másiknál állandó orgia folyik. Lényeges eleme együttlétüknek a csendes kivonulás, a lázadásnak egy kevésbé látványos formája. Ellenőrzés, beleszólás, irányítás nélkül.

Természetesen, a szocializmusban ennek semmi helye.

Hinnénk-e, hogy ilyen ismérvek mellett az állampárt neveléssel foglalkozó ideológusai közül akadt olyan, aki látott lehetőséget arra, hogy megengedhető a szocializmusban a kommuna? Sőt, büszkeségből és történetisége okán nekünk jogunk van hozzá! A Valóság című folyóirat 1976/6. számában megjelent egy tanulmány „Kollektivizmus és szocialista életmód” címmel Pataki Ferenc tollából. Többek között ezt írja: „A szocialista gondolkodásnak nincs oka arra, hogy magát a kommuna eszméjét, amelyet a forradalmi munkásmozgalom hordott ki, átengedje ellenfeleinek vagy eltorzítóinak.”

Pataki Ferenc a kor szaktekintélye. 1949-ig a Pázmány Péter Tudományegyetemre járt, 1949–53 közt Moszkvában és a Lenin Pedagógiai Főiskolán végzett, még Sztálin életében. 1949-ben a NÉKOSZ főtitkára, később itthon DISZ-vezető. 56-ban a Petőfi Kör vezetésében vesz részt, a forradalom bukása után általános iskolában tanít, majd gyorsan ível felfelé a pálya, az MTA-ban tisztségviselő, az ELTE-n tanár, számtalan bizottságban dolgozik, könyvek, cikkek tömegét írja. (A Ki kicsoda köteteiből származó adatok) Olyan tekintély tehát, akire hivatkozhat Szilágyi Vilmos, és leírhatja, hogy „helytelen lenne eleve elutasítani a kommuna gondolatát” (78. o.).

Már csak azért is, mert „a kommuna–ideológusok bírálják a polgári házasság patriarchális jellegét.” (75. o.) Ilyen módon jut arra a lehetőségre Szilágyi, hogy a bővített házasság, a csoportházasság a következő évtizedekben, hazánkban lehetségessé válik.

Ne higgyük, hogy Pataki és Szilágyi saját magától ennyire bátor és főképp úttörő. Őket felbátorította, egyben útmutatást adott két kiváló filozófus, ma úgy fogalmazok: két liberál-bolsevik, akik némi eretnekséggel, akár a szocialista párt ellenében is, kifejtették, és kifejthették tanaikat.

Heller Ágnes – Vajda Mihály „Családforma és kommunizmus” című tanulmánya a Kortárs 1970/10–es számában jelent meg. Írásukat úgy definiálták, hogy az a marxi–engelsi eszmék továbbgondolása, és bátorítást sugároznak a „fejlődéshez”, a család intézményének megváltoztatására.

A tanulmány utolsó fejezetének címe: „A kommuna, mint a kommunista társadalom családtípusa”. Célja elvi útmutatás, és szerényen hangsúlyozzák, hogy a részleteket nem kívánják kidolgozni, hiszen azokat Marx és Engels sem dolgozta ki annak idején. Ezek után bizonyos mértékig mégis részletekbe bocsátkoznak.

„A következőkben szeretnénk felvázolni, hogy milyennek képzeljük el a kommunista társadalom családtípusát.

Az általunk elképzelt kommuna kifejezetten a polgári család „utóda”. Így nem a kommunista társadalom gazdasági vagy politikai alapsejtje. Az össztársadalmi organizáció egésze teljesen független a kommunától; ez utóbbi a mindennapi együttélés szervező központja. Elképzelésünknek tehát semmi köze nincsen a fourieri falanszterhez és más hasonló, termelőegységként funkcionáló kommunákra vonatkozó tervekhez, úgyszintén a sokszor ugyancsak „kommunáknak” nevezett lakóhelyi egységekre épülő közösségekhez. Éppen, mert csak a család funkcióját tölti be, széles körű megvalósulása nem lehet független az össztársadalmi politikai szituációtól, a kommunizmusnak a társadalom minden szintjén való megvalósításától. Úgy gondoljuk azonban, hogy hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust és minden napi életkereteket. Közvetlen funkciója tehát a fent említett konfliktusok megoldása, közvetetten azonban megteremti a feltételeit annak, hogy a gazdasági és politikai struktúrában végbemenő kommunisztikus változások irreverzibilissé válhassanak. Ez nem annyit jelent, hogy „meg kell várni” a kommunák szervezésével, amíg össztársadalmi szinten a kommunisztikus átalakulások legalábbis radikálisan beindulnak, ellenkezőleg, a két folyamatnak együttesen – párhuzamosan – kell beindulnia. Az is lehetséges, hogy – amennyiben a szituáció inkább ennek kedvez – a kommunákra való áttérés időben megelőzi az összfolyamatot.

A kommuna szabadon választott közösség. Tagjai közé azok tartoznak, akik tagjai akarnak lenni, s akiket a közösség minden tagja, mint ilyet elfogad. A kommunába egyének lépnek be; a belépő családok minden egyes felnőtt tagja, mint egyén lesz kommunatag. A létszámnak természetesen biztosítani kell azt, hogy a kommuna ügyeit közvetlen demokratikus formában lehessen intézni.”

„A kommuna legalapvetőbb előnye azonban – mint ez jeleztük – a gyermekek vonatkozásában jelentkezik. Mindaz, amit az eddigiekben elmondottunk, már a „kész” egyedek ügye. Számukra biztosítja eddig is létező problémáik megoldását. Mi azonban azt mondottuk, hogy a polgári család megszüntetése azért alapvetően fontos, mert kiküszöböl számos, a pszichikai karakter kialakulását döntően befolyásoló negatív elemet. Vizsgáljuk meg ezeket.

Mielőtt azonban ezeket áttekintenénk, vázolnunk kell a kommuna gyerekközösségre vonatkozó elképzeléseinket. A kommunában nem a felnőttek nevelik „közösen” a gyerekeket, hanem a kommuna reális gyermekközösséget, ill. gyermekközösségeket hoz létre. A gyermekek magatartásának a megítélése, a gyermek munkamegosztásba való beállítása, jutalmazása és büntetése, a gyermekek egymás közötti viszonyának a szabályozása meghatározott életkor elérése után nem a felnőttek, hanem a gyerekközösség feladata. Ez nem jelenti azt, hogy a gyermekek és felnőttek kapcsolata ne lenne sokoldalú és szoros. Csakhogy nem olyan egyértelműen autoritatív viszony, mint a polgári családban. A gyerekek úgy közelednek a felnőttekhez, hogy tudatában vannak: saját sorsukról számos alapvető vonatkozásban maguk döntenek. Minthogy a demokratikus „készségek” ennél fogva igen korán kialakulnak, a gyerekek viszonylag fiatal korban léphetnek át teljes jogú tagként a felnőttek közösségébe.

Az egész kisgyermek szempontjából is – ahol a felnőtt gyerek viszony autoritatív jellege kiküszöbölhetetlen –, döntő változás, hogy nemcsak a „vérszerinti szülei”, hanem a kommuna minden egyes felnőtt egyede és idősebb gyermekegyede is foglalkozik velük. Így tehát már születésétől fogva nincsenek fix vonzalmi preferenciái. Felnövésének folyamán a gyermek egyre inkább maga választja meg azokat a felnőtteket, akikhez inkább vonzódik, akikhez bensőségesebb kapcsolat fűzi. De ez fordítva is így áll. A felnőtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötődnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a „legrokonszenvesebb”, „legközelibb”. Gyermekre és felnőttre egyaránt áll, hogy senkit sem kell szeretnie, különösképpen senkit sem kell a legjobban szeretnie. A szeretet – mint minden más érzelem is – szabad választás következményeképp rögződő kapcsolat. Ez ugyanakkor az „enyém” – „tied” kategóriát érzelmi alapjaiban megrendíti.

A gyermekkel belépő kommunatagok esetében az érzelmek szabad választása természetesen illuzórikus; nem az azonban a kommunán belül született gyerekek vonatkozásában.”

„Elképzelésünk szerint a szexuális kapcsolatok vonatkozásában a kommunának nincsenek értékpreferenciái. A szexualitásra vonatkozó értékpreferenciák ugyanis az eddigi civilizált társadalmakban lényegében két tényezőből fakadtak. Az egyik a tulajdon és a tulajdonosság tudat (a nő a férfi magántulajdona, illetve „modernebb” felfogásban: férfi és nő egymás tulajdonai). A másik a gyermekekről való gondoskodás szükséglete. Miután a kommuna a magántulajdonosi viszonyok tagadására épül, az első tényező természetszerűen esik el. A második tényező vonatkozásában pedig éppen a kommuna hozza a megoldást. A kommuna akkor is gondoskodik a kommunában megszületett, illetve oda tartozó gyerekekről, ha szülei időközben más partnert választanak, esetlegesen egyik vagy másik kis is válik a kommunából.

Mit jelent konkrétan az, hogy a kommunában nincs értékpreferencia szexuális vonatkozásban? Hogy ezen belül elképzelhető egy életre szóló páros kapcsolat éppen úgy, mint a promiszkuitás, méghozzá egyazon kommunán belül is. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a promiszkuitást a kommuna nem teszi kötelezővé. Erre éppen azért fektetünk súlyt, mert az elmúlt években alakult hasonló szervezetek egy részében nemcsak hogy optálták a promiszkuitást, hanem egyenesen arra épültek. Ez azonban éppen úgy az individuum szabad önkifejlődésének korlátozását jelenti, mint a monogámia optálása.”

„A fentiekből is következik, hogy a társadalmi funkciójukat jól ellátó kommunák létrehozásának meghatározott anyagi feltételei annak. Már említettük, hogy a kommuna nem lehet zárt, azaz minden egyes kommuna tag számára biztosítani kell, hogy bármikor kiléphessen a kommunából. Ugyanakkor a közösségnek is meg kell, hogy legyen a joga a kommunatagok esetleges kizárásához. Ennek feltételei a társadalomban biztosítva kell, legyenek. Szabad lakásoknak kell rendelkezésre állniuk, melyeket a kilépő vagy kizárt kommunatagok bármikor elfoglalhatnak.

Magának a kommunának a normális funkcionálásához is szükség van az anyagi bőség bizonyos fokára. A „nyomor–kommunák” – legalábbis európai körülmények között – szükségképpen felbomlanak. Ugyanakkor azonban nem szükséges valami különleges „gazdagsás” sem a kommuna megalapításához. Már csak azért sem, mert a kollektív háztartás, közös könyvtár, közös gyermeknevelés stb. az egy főre jutó alapköltségeket jelentősen csökkenti.

Itt jegyezzük meg, hogy mindaddig, amíg a kommuna árutermelő társadalom keretei között működik, különös gonddal kell szabályozni az anyagi kérdéseket, hogy az minél kevesebb konfliktus forrásává váljék.

E probléma tényleges megoldását – minthogy a kommuna nem szigetelhető el a társadalom egészétől – csak a jövedelemkülönbségek össztársadalmi szinten végbemenő csökkentése eredményezheti. Mindaddig, amíg a jövedelem kérdésének kommunisztikus megoldása létre nem jön, a kommuna is reprodukálhatja az e téren, össztársadalmi szinten jelentkező konfliktusokat.

A kommuna deformálódása, ill. felbomlása természetesen nemcsak az anyagi konfliktusok vonalán jöhet létre. Minthogy a kommuna a kommunista társadalom mindennapi életének szervező központja, az adott – még nem kommunista – társadalom a legkülönbözőbb módokon hat a kommuna felbomlasztásának irányában.”

Heller Ágnes „… Lukács György tanítványa volt, 1973-ban az MSZMP Politikai Bizottsága filozófiai nézeteit antimarxistának bélyegezte, filozófusi működését lehetetlenné tette. 1977 óta külföldön él… 1989–ben hazatért.” (Új magyar irodalmi lexikon.)

A kommuna eszméjét, mint családformát még marxistaként tehette közzé, ám később a párt veszélyesnek találta az ötletet, a Heller-idézetek előtti okoknál fogva egyértelmű, hogy miért. Eszméjét elvileg talán nem vetették el, ám az ellenállás erősödött. Ezért fogalmaz óvatosan Szilágyi Vilmos:

„Végeredményben úgy tűnik, hogy a kibővített házasság a vele szemben tapasztalható nagy ellenállás és a különböző belső nehézségek ellenére is egyik járható útját jelentheti jövőben a házasság korszerűsítésének. A fejlődés útja biztosan nem a monogám párok még nagyobb elszigetelődése, hanem a közösségi orientáció, amelynek sokféle változata lehetséges.” (79. o.)

A korabeli magyar olvasó – ismeretei nem lévén – nem hiányolhatta, hogy sem Heller, sem Pataki, sem Szilágyi nem írta le még elrettentés szándékával sem a nyugati/amerikai kommunák létrejöttének motívumait és összefüggéseit. Hiszen ilyen szavak, fogalmak kerültek volna nyomtatásba: beat–korszak, beat nemzedék – Woodstock nemzedék – lázadás, elsősorban az USA társadalmi berendezkedése ellen – a rendszeres, kizsákmányoló, rabszolgasorsba döntő munka ellen – egyáltalán a pénzalapú világ ellen – a vietnami háború ellen – a hagyományos vallások helyett új tartalmakért – a transzcendens világ kiteljesedéséért – és főképp az élvezetek korlátlan szabadságáért, köztük a kábítószer fogyasztásának, természetesen megszerzésének a lehetőségéért…

Hát akkor miről írtak?

/Részletek „A kommunizmus áldozata: a család” című könyvemből. Írtam 2002-ben, megjelent 2009-ben./

Lásd még honlapomon „Adalék Németh László íróhoz” című írásomat. Ő is segített népszerűsíteni egyfajta laza, szocialista, újtipusú családmodellt.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!