Újabb tardi helyzet

Siklós László:

Újabb tardi helyzet

                                               Szabó Zoltán emlékére

mottó:

Szabó Zoltán szerint „a haza addig nincs veszélyben, amíg a hazafiak tudnak a veszélyről és védekeznek ellene. Amíg napról napra éltetik.” András Sándor: Ikervilág.

I.

1984 szeptembere. A főváros melletti otthonunkból, faluról indulok falura. Autóval a 3-as főúton Mezőkövesdre érek, megállok az áruház parkolójában, hogy ennivaló után nézzek. Hazánkban az 1950-es államosítás során következetes munkával szétverték a falusi vendéglátóhelyeket, óvatosnak kell lenni az utazónak. A matyó város közepén „Bár Restaurant” feliratú üzlet. Sokan lépnek be rajta, piszkos ruhában borostás férfiak, pecsétes otthonkában asszonyok, ételhordó, csajka a kezükben. Benyitok, nagy alumínium merőkanállal mérik nekik az ételt. Annak, aki befizetett a múlt héten. Utcáról betérőt nem szolgálnak ki. Ezt világosan, nyíltan a képembe mondják. A kenyérboltban nincs kenyér, péksütemény, csak néhány tortaszelet. Fényképész előtt nézelődök, beállított fotók a kirakatban, esküvői pár, fiatal lány ülve, állva. Matrózblúzban. Menyasszony fehérben, tüll, mirtusz, retikülös nő rakott szoknyában. Népviselet még hírből se. Egyet kitehetett volna a mester.

Mezőkövesd után pár kilométerrel balra térek, a 3-as főútról a tardi bekötőútra. Rögtön a kanyar után rossz minőségű az út, keskeny és egyenetlen. Nem gyorsíthatok. S ott egy buszmegálló, tábla mutatja. Ember ül a tábla mögött, a fűben. Belesüllyed az árokfélébe, borostás, a ruhája kopott. Mivel ez az út csak Tardra visz, nincs mit kérdezni, arra megy-e. Megállok hát, kinyitom a kocsi ajtaját és odaszólok.

– Jónapot. Szálljon be, hazaviszem.

– Jónapot. Nagyon megköszönöm… csak egy óra múlva jön a busz.

– Maga idevalósi? – kérdezem.

– Hogyne.

– Keresek valakit, akiről azt se tudom él-e, itt lakik-e bárkije… Rózsa József a neve.

– A tanító úr! – mondja nyomban az utasom. – A háború előtt tanította a feleségemet.

– Családja volt?

– Öccse, a Bandi kántor volt. De amikor a fogságból visszakerültek, állítólag Pestre költöztek.

– Tudna valaki róluk, esetleg?

– A Gaálné. Ő tud itt mindenről. A hímzőkört is ő vezeti, a tájházat is ő alapította,  gondozza… Megmutatom, hol találja, mihelyt beérünk.

Üzletsor, kis központ a falu túlsó harmadában, a főutcán. Aránylag új épület, lapostetős, ami érthetetlen. Itt a Bükk lábánál sok hó esik. A tető nem véletlen a Kárpát-medencében, közép-európában, keleten és nyugaton. Célja világos: a csapadék lefolyik róla, a hó-terhet jobban bírja, illetve, egy bizonyos mennyiségen túl az lecsúszik. A padlás pedig praktikus tárolóhely, mennyi mindennek. A tetőtér melegebben tartja a lakóépületet. Nehéz elhinni, hogy a magyar falvakban többé nincs szükség padlásra, és hogy olcsóbb a lapos-tető, amelyet úgy kell megépíteni, lejtős legyen, bírja a félméteres havat is, egész télen át. Nem beszélve arról, milyen csúf a régi falusi házak közt. Igaz, ha így haladunk, nem sokáig, mert a hagyományos házak múlnak ki a csúfságok mellől, és lassan az lesz a mérce, azt szokja meg az újabb generáció.

Három kis bolt van az épületben, egyikben tejet árulnak, a másikban kenyeret, a harmadikban húsfélét. Négy-öt lépcső visz felfelé. Nem tudom a magasság okát. Mindenesetre így válik még csúfabbá az építmény. Na és a korlátoktól. Kerítés van előtte, csövekből korlát, aminek egyik oldala legalább praktikus, ahhoz támasztják a kerékpárokat. Parkosítottak is. Kicsi a hely a fal és az utca közt, így a fagyalsövény szorításában kell sorvadjon az esztétikai értéket képviselő néhány rózsatő. Szorosan közrefogják a bokrok, azt se tudom, miként kap levegőt. Lehet itt kapálni, metszeni? A sűrű sövénytől ugyanis oda, középre nem lehet bemenni, csak akkor, ha belegázol valaki. A józan paraszti ész ugyancsak elfogyott, mire idejutottak a tardiak. Ha ugyan ők tervezték.

Péntek délután van. Kellemes őszi idő, ami hirtelen jött vissza. Talán ezért is vannak sokan az utcán. Bár más oka van. A lépcsőkön gyerekek ülnek, kezükben szatyor. Bent, a kenyérboltban asszonyok ülnek. Ülnek? Igen, két falánál lóca, s azt ülték tele a fejkendős nénék. Ilyen boltot se láttam, amit direkt úgy terveztek, lehessen benne ücsörögni. Betervezték a várakozást, mint a fodrásznál, vagy a vasútállomáson.

Az utcán – elkülönülve az asszonyoktól – férfiak állnak. Ugyancsak szatyrokkal, többen hátizsákkal. Kerékpáron jöttek, lekászálódnak, köszönnek egymásnak, várakoznak. Beszélgetnek. Aki már régóta itt van, megunta, felkap a biciklire.

– Mire várnak? – kérdezem.

– A kenyérre – mondja egy férfi.

– Mikor szokott jönni?

– Egy körül ide ér.

– Tizenegytől egyig van a rendes ideje – pontosít valaki.

Megnézem az órámat, fél három. Mondom is, mennyi az idő.

– Úgy látszik, valami közbejött.

A válaszoló egykedvű, nyugodt.

– Honnan hozzák? – faggatom.

– Szentistvánból.

– És meddig várnak?

– Amíg nem hozzák.

– Másutt nem lehet kapni? – kérdezem.

– Ott, a szemközti üzlet is árul valamennyit, de bizonytalan. Az keveset kap, máshonnan hozzák, mert ÁFÉSZ. Nem olyan jó. Egyszer láttam, Kazincbarcikáról jött a kocsi.

Valaki megtoldja.

– Annak kétkilós a kenyere. Nem annyira jó. Sűrű, vasárnapra megsavanyodik.

A bisztró ajtaja eddig zárva volt, most kinyílik. A presszósnő kiáll elé és körülnéz. Zöld pantallójára fehér köpenyt húzott, azt gombolja. Piszkos a köpenye is. A hajpántja is. Csalogatja a szomjazókat, két férfi el is indult. Most nézem a feliratot: „Netovább büfé.” Hát ezt estefelé többen megfogadják.

Piszkos ruhában a férfiak. Ahogy hazulról elszaladtak, házi munkájuk során. Fogatlan öregember, háromnapos borostával. Fokhagymabűzt árasztó ember. Surcban vékony, hajlotthátú bácsi. Csupa ránc arcok, csupa fáradtság.

– Mennyit visz? – kérdem a legközelebb álló hátizsákost.

– Ötöt. A lányoméknak is. Ne kelljen neki sorbaállni. Ugyan nem is tudna, mert estére ér haza a munkából.

Időnként hallgatunk. Én nézelődök. Az utca túloldalán régi épület, kőből a fala, kilátszik. Ennek még magas a tetője, de már rozoga, nemcsak a vakolata mállik, látni, hogy régóta zárva a nagy faajtók, ablakok.

– Mi volt ez?

– Malom. Jó lisztet őrölt, éjjel-nappal járt. Még az én gyerekkoromban…

– És mikor állt le?

– Negyvenöt után pár évvel.

– Az államosításkor – toldja meg a legfogatlanabb öreg.  – Amikor megszüntették a magántulajdont.

– És belül, mi maradt?

– Semmi. Leszerelték a berendezést, elvitték ócskavasnak Ózdra, beolvasztották. Tudom,

mert akkor ott dolgoztam.

– És pék is volt?

– Nem is egy! De sütöttünk otthon, nem kellett pékhő járni.

Az órámra nézek, félnégy.

– Azért maguk nagyon türelmesek – mondom a körülöttem állóknak.

– Mit tegyünk? Mondja meg…

– A falu vezetői tudnak erről?

– Azokat nem érdekli ilyesmi. A legtöbbje nem is itt lakik.

– Nem helybeli?

– Nem hát. Most ugyan a tanácstitkár itt lakik, mert eddig a járási tanácsházán dolgozott, ami ugye megszűnt, és ide helyezték. Kapálózott ellene, de nem volt más választása.

– Mért nem akart ide jönni?

Mosolyognak rajtam.

– Mivel helyben nem lehet úgy elkenni a dolgokat… Itt bármikor, bárki elkaphatja az utcán és megmondják neki a véleményüket. Nehezebb hazudozni. Pedig mindenkinek jobb lenne, nem fajulna el a gondunk, ha naponta meg lehetne mondani a vezetőknek, idefigyelj Jóska, ez meg ez a probléma…

Negyven körüli, kövérkés férfi kászálódik a biciklijére.

– Elmégy?

– Dolgom van… otthon. Imádkozni kell. Máma úgy kell ám imádkozni, hogy mindennapi kenyerünket hozd meg nekünk, uram.

Csendes mosoly nyugtázza az elkerekező megjegyzését.

Négy óráig nem hozták a kenyeret. Mégse tágít senki, mert szombatra nem hagyhatják, akkor már csak kevesebb érkezik, és bizonytalan, hogy egyáltalán odaér-e. Tapasztalatból tudják.

II.

Szabó Zoltán író, szociográfus könyve 1936-ban jelent meg, címe: „A tardi helyzet.” Bemutatott egy magyar falut a háromezer valahányból. Megdöbbentek, akik olvasták: értelmiségiek, politikusok. A summások, parasztok kezébe kevésbé került. Néhánynak mégis. Tükörben látták magukat.

Évekig vitatkoztak a könyvről, közben elkezdődött a háború, beszéltek róla a befejezés után is. Majd csend, a hallgatás következett, meg fogjuk tudni, miért. Hírt róla, az író személyéről és életéről ezen a nyáron, 1984-ben hallottam András Sándor Washingtonban élő emigráns magyar költő-írótól, ifjúkori barátomtól, aki vendégünk volt a házunkban. Andris – merthogy ez a keresztneve – sokat beszélt atyai jó barátjáról, aki Franciaországban él. Majd alig egy hónap múlva olvastam az újsághírt: Szabó Zoltán augusztus 19-én meghalt.

Mi lenne, gondoltam, ha közel ötven év után elmennék Tardra, és megírnám, most hogyan élnek ott, van-e helyzet? A disszidens író körül talán pattan a hallgatás burka…

Így aztán újból, alaposan elolvastam a könyvet. Fejezetenként sorra vettem, ennek alapján készítettem tervet: az író beosztása szerint ugyanazokat a témákat kutatom. Abban biztos vagyok, hogy annyi év után minden téma nyújt meglepetést, újat, érdekeset.

       „A tardi határ szántóterületének (5149 hold) csaknem a fele (2150 hold) a Coburg hitbizományhoz tartozik, 2999 hold szántóterület van a falubeliek birtokában. Összesen ennyi földbirtoka van 2092 őstermelésből élő tardi lakosnak. Ha ez a föld arányosan oszlana meg a termelésből élő tardi keresők között, akkor egy-egy családra csak három holdnál alig valamivel nagyobb földdarab esnék. A határ, oldalában a Coburg-birtokkal, szűk, nagyon szűk a tardi nép számára. E kicsiny határ már maga bizonyos mértékig meghatározza a falu gazdasági és szociális helyzetét.”

       „Biztonságot a falunak nem ad, de terjeszkedésének szigorú határt állít. A Coburg birtok, mely a falu egyik oldalát szegi, azt jelenti, hogy a földszerzés nagyon nehéz, és ha a szegénység nem akadályozná is a falubelieket a földvásárlásban, akadályozná az, hogy alig van eladható föld.”

A földnélküli férfiak eljárnak vagy elvándorolnak idegenbe dolgozni, tavasztól őszig mindenképp, summásnak, aratónak, napszámosmunkára. Aki a Coburg-birtokon kap munkát, ilyenkor az is másutt dolgozik – a hercegnek ugyanis az ország több részén is van birtoka, és mindig oda irányítja a munkásokat, ahol szükség van rájok.

       „A tardi ember csak akkor utazik, ha kell, ha az útiköltség nem őt terheli, ha katona vagy summás. A falu társadalmának alakításában, kulturális képének kiformálásában a summásmunkába vándorlásoknak csaknem olyan jelentős szerepe van, mint az iskolának, noha tanulni keveset tanulnak a nagybirtokon. Nem a tudás jelentékeny, hanem a változás, amely végbemegy rajtuk.”

       „A fiatal tardi nem a saját földjén dolgozik, a földnek nem gazdája, hanem napszámosa. Ezt a város kedvéért elhagyni már nem az életforma fölcserélése lenne, hanem csak munkaváltás, a nehezebb munka átváltása könnyebbre.

       …életük súlypontja már nem a föld, hanem a munkaalkalom, azzal, hogy vágyaik célpontja nem a tardi határon belül van, hanem azon kívül: Budapesten.”

Szabó Zoltán külön fejezetben ír az oktatásról.

Az iskola öt tanerővel, hat osztállyal, három tanteremmel bír, a mellékhelyiségek piszkosak. Erről később bővebben idézek. Az iskola zsúfolt, egy tanteremben negyven gyerek szorong.

Az iskolába járó gyerek már dolgozik a ház körül és a mezőn. A szegényebb családoknál a hét-nyolc éves nyáron elszegődik munkára. Negyvenes létszámú osztályból hatan dolgoztak 1935 nyarán. A munkaidő napi tizennégy óra!

A tizenhárom-tizennégy évesek távoli birtokra szerződnek summásnak. Csak azok maradnak otthon, akiknek a család kis földjén akad munka, vagy gyengék a summás-életre.

Olvasás?

Azoknak jobb, akik nem olvasnak, és állati sorban élve nem tudnak magukról, – írja Szabó Zoltán.

       „Azok, akik télen, mikor kevés a munka és szinte terhesen sok és hosszú a pihenés, mikor a sár szinte gátakat emel az egyes házak közé, tizedszer is elolvassák a háznál található foszladozott, zsírosszélű könyvet, a vallásos ponyvát.”

A könyvtár az egyik tanteremben porosodik, a kölcsönzés nehézkes, topogás, várakozás, könyörögni kell.

A gazdasági könyvek népszerűtlenek; nem hisznek neki.

       „A kulturjavak közlésénél a legnagyobb baj, hogy a népművelés – Tardon úgy, mint másutt – nem veszi figyelembe annak a tulajdonságait és százados hagyományait, akit művel. Szavait nem igazítja a népi lélekhez, mondanivalóit nem igazítja a nép érdeklődéséhez, hanem egyszerűen leegyszerűsíti őket, kigyomlálja belőlük az idegen kifejezéseket. És azt hiszi, hogy az érthetőség már elég is a hatáshoz. A népművelés szintén ebben az alapvető hibában szenved, a gyógyíthatatlan álmosságon kívül, amellyel ez a senkinek sem fontos és mindenkinek teher munka folyik…”

Műkedvelő előadás alig néhány akad minden télen, azok sem olyanok, hogy különösebb nevelőerejük lenne.

       „A községi jegyző az 1925-ből való „Közigazgatási tájékoztatási lapon”, mint legsürgősebb feladatot, az iskolának két tanteremmel való kibővítését és kultúrház építését jelöli meg. Egyben meg is jegyzi, hogy ezeknek a megvalósítását azonban a község nem bírja. A kultúrház és a két új tanterem azóta is jámbor szándék és távoli álom maradt… Minden tanítóválasztáson fölmerül, hogy kultúrházat, vagy legalább olvasókört kell létesíteni, ez azonban mindezideig nem történt meg, részint pénz hiányában, részint azért, mert az intelligencia könnyen hagyta elaludni a dolgot… Legutóbb az iskola egyik tantermében akartak olvasókört létesíteni… a falusiaknak nem ízlett a tantermi megoldás, mert milyen olvasókör az, amelyikben sem pipázni, sem köpni nem szabad?”

       „A szövetkezet ivójában százéves ködmönökben izzadva vártak a parasztok és kezükben szertartásosan járt körbe a pohár. Öreg nótákat énekeltek és konokul itták a könnyű bort, egymás után ürítve a poharakat, rendszeresen és kitartóan. Az italt nóta váltotta fel, a nótát ital.”

       „Kocsma, amelyben nagyobb ivások volnának, ahol összejönnének szombat esténkint a falubeliek, a szónak hagyományos értelmében nincs is, be-betérnek a szövetkezetbe egy kupica pálinkára, de nagy ivások itt nem igen folynak. Rendesen a gazdákhoz jönnek át a szomszédok és úgy isszák együtt a maguk borát. Ami bor, sör a boltokban elfogy, azt nagyrészt… a falubeli értelmiség vásárolja.”

Étkezésükről bőven ír Szabó Zoltán.

A mindennapi kenyér legtöbbjüknél ténylegesen csak kenyér, néha szalonnával, sokszor anélkül. Keveset esznek, az sem változatos. A gazdák étkezése sem különb, csak nekik több jut. Télen a disznóölések miatt változatosabb az étlap, tavasszal a sóska színesíti a választékot, ősszel a szőlő. Ez az egyetlen gyümölcs, amit a felnőtt fogyaszt. Gyümölcs kevés terem, a gyerekek szilvát esznek. Kevés bab terem, télire elfogy. Krumpli szűkösen kerül asztalra. A káposzta viszont kitart télen is, mivel hordóban savanyítják, a hordó a szobában poshad, büdösödik. Hagyományos népi ételek közül megemlíti az angyalbegyerőt, pampuskát, zsámiskát (nyögvenyelő). Széles rétegek csak krumplit, káposztát esznek, egy-kétféle módon. Káposztát hússal ritkán, csak ha a disznó beledöglik…

Táplálkozásukról több helyen is ír a szerző, ezért nehéz sorba szedni, és ismétel is.

Étkezésüket az határozza meg, hogy mit termelnek meg maguk. Mivel aratásnál, cséplésnél dolgoznak, búzájuk van. Az uraságtól is kapnak, és akinek van saját földje, azon vet-arat természetesen. Háziállatot tartanak azok, akik bírják etetni. De ezek egy részét,  a baromfit, a tojást eladják. A hízó szalonnáját egész évre be kell osztani… A főétel búzalisztből készül. „Jórészt fehér kenyeret esznek, a jobb tápértékű barna kenyér helyett.”

A falu gazdaságainak a háromnegyede egytől öt holdig terjed.

A falusi családok háromnegyedének egy-öt holdja van. Az öt hold alatt kezdődik a törpebirtok. Ők már majdnem csak lisztből készült ételeket esznek (kenyéren kívül galuskát, főtt tésztát, stb.) Száraz kenyér a reggeli, ebéd, vacsora. A jobb módban élők száraztésztát, tésztalevest, stb.

Ez a réteg nem jut tejhez, vajhoz, tojást és csirkét sem ehetnek, ezeket eladják.

Cukrot boltban kell venni. „A gyereknek a kockacukor elérhetetlen csemege. Alig örülnek jobban, ha csokoládéval kínálja őket az ember, mintha kockacukorral, mind a kettő a ritka ünnepek közé tartozik.”

Ha felnő, sok cukrot és szalonnát szeretne enni.

Krumplit jórészt kenyérsütéshez használna, néha leveshez. A szerző megjegyzése: egy vékony rétegnél nem a szegénység okozza az ételek sivárságát, tápértékét, hanem az, hogy az asszonyok kevés gondot fordítanak a változatosságra, nem tudnak célszerűen, táplálóan főzni.

Vallásuk római katolikus, kevés baptista is él. Szabó úgy látja, nem mélyen vallásosak; nagyrészt kimerülnek abban, hogy vasárnap misére járnak. Vagy még oda se, mert a misét korán tartják.

A babtisták úgy gyökereztek meg, hogy valami misztikumot kerestek, hitet, megoldást életükre, ez a vallási útkeresés jellemző a század elejétől, különösen a világháború után. Itt imaházat kezdtek építeni, s amit nappal építettek, azt éjjel a katolikusok lerombolták. Végül csendőrök felügyelték őket, úgy fejezték be az építést. Van olyan család, ahol az apa babtista, a fiú pünkösdista, a lány katolikus.

A falu politizálása nem túl erős. Többségében kisgazdapártiak, utálják a jegyzőt, ám ez csak passzív utálat. Az úrgyűlölet megjelenési formája leginkább a jegyzőgyűlölet. És persze, a grófi uralom. …Az értelmiség külön és a parasztságtól elkülönülve, önkéntes száműzetésben…

Ennyit mindenképp fontosnak tartottam idézni a könyvből, mielőtt valóságosan a mai faluba lépek.

III.

„A tardi helyzet” utószavában Szabó Zoltán köszönetet mond egy helybeli tanítónak, aki segítségére volt az adatgyűjtésben. „Ennek a felelősségteljes gyűjtésnek tekintélyes része az ő munkája. Segítsége számomra fölbecsülhetetlen értékű volt… módjában állott az általa és magam által gyűjtött adatok megbízhatóságát állandóan ellenőrizni…”

A második és harmadik kiadásnak már az előszavában is említi a tanító urat. „A könyvből Tardnak is jutott valami kereset” – amivel arra utal, hogy a háziszőttesbe kötött könyv minden példányát tardi asszonyok matyó hímzése díszíti.

Rózsa Józsefet, „a tanító munkatársat meghurcolták, bár siker nélkül.”

Veres Péter ennél többről tudósít. „A Szabó Zoltán könyve a tardi helyzetről nagy port vert fel. Hónapokon keresztül folyt és folyik a sajtóháború körülötte. A jobboldalról támadják, hogy túloz, sőt informátorát, a falusi tanítót üldözni kezdték. Még a fizetését is visszatartották…” (Szocializmus című szociáldemokrata folyóirat, 1936, 422. oldal.)

Ki volt ez a bátor tanító? És hová kerülhetett a háború utáni viharban? Helybelieket hiába kérdeztem, ám valaki a járási pártbizottságot ajánlotta, ott biztos tudnak róla. Hát hogyne tudnánk… A tanító elvtárs testvére szintén elvtárs, a tévés Rózsa Gyuri apja.

Rózsa György azonnal megmondta nagybátyjának a telefonszámát.

Amikor már kétszer jártam Tardon, csak azután kerestem. Jól tettem, mert így könnyebben találtam meg az összefüggéseket. Sőt, a megvilágítás is jobb lett, a fény keletről érkezett.

*

Éjjel havas eső esett, majd arra hó, reggel ólmos eső. Jégpálya az út Pesten és Budán. Csúszkálnak és el is esnek emberek. Eljön-e Rózsa József a megbeszélt találkozóra ilyen időben. Melyikünk töri előbb a lábát. A Móricz Zsigmond körtéren lévő csöndes kis presszót jelölte meg a tanító úr. Szerintem csendes hely az egész környéken nincs, sose volt. 1953-tól járok arra. Népbüfé, kocsmák, középen a gomba. Közép-Kelet Európa legocsmányabb köralakú épülete, körülötte fordulnak, jajongnak a villamosok. Már úgy épült, piszkosan, vedlett fallal, 56-os belövések-harcok nyomaival, azóta lehányták, van büfé, jegypénztár, újságos, várakozó utasok zsongító masszája. Aki hosszabb időt tölt, az randevúzik, enni, inni akar, az majd innen megy tovább a tér szélén lévő helyekre. Azt mondta Rózsa, nappal csak diákok járnak oda. Hát, háromkor kizárólag ittas embereket találok. Egy részeget akkor tessékel ki a pincérnő.

Megérkezik Rózsa. Kólát, kávét kérünk, épp hogy kihozzák, megtelik a hely emberrel, cigarettafüsttel, erősödő hangzavarral. És pár perc múlva fizetésre szólít fel a pincérnő: váltás van!

Ettől kezdve éreztetik velünk, hogy ingyen ülünk ott. Tízpercenként jön – ugyanaz a pincérnő! – felkapja poharunkat, az üveget, még nem itták ki? Kérdi, hamutálat cserél – ami üres. A duruzsolásból hangos beszéd lesz, hisz az ittas ember úgy érzi, csak akkor figyelnek rá. Felzúg egy ventilátor, néni jön, és elviszi kabátunkat a karfáról a ruhatárba. Szó nélkül. Akad vendég, aki a kezéből kitépi, és felveszi magára. Végül elénk áll a pincérnő és felteszi az utolsó kérdést: rendelnek, vagy átadják a helyüket másnak?

Elmegyünk. Se jegyzetelni, se magnóba beszéltetni nem tudok. Hová? Hát akkor menjünk hozzám, mondja Rózsa József. Én már előbb mondtam neki, hogy egy Pest környéki faluban lakom. Rózsa úr bizalmatlan, hiába mondtam telefonba, hogy Szabó Zoltán öregkori barátja nyomán szeretnék vele a harmincas évekről, Tardról beszélgetni. Vajon a múlt mely rétege taszítja, mi a tartózkodás oka, miért nem örül annak, hogy beszélhet erről a nagyszerű tettről?

*

– Szeretném, ha beszélne a gyerekkoráról, milyen családból származott, hogyan lett tanító, és milyen utat járt be, mielőtt Szabó Zoltán segítségére lett a falukutató mozgalomban?

– 1913-ban születtem Tófalun, Hevesben, Kápolna mellett. Az elemi iskola után Egerbe mentem, tanítóképzőbe. Apám nagyon szegény volt, négyholdas paraszt, nem tudta volna vállalni a taníttatásomat, ha fizetni kell utánam. De én színjeles tanuló voltam, tandíjat nem fizettem, és a lakásom is ingyenes volt. Már amennyire azt lakásnak lehetett nevezni. Az érsekségen egy melléképületben kaptam valami kamrafélét, ott húztam meg magam. A személyzet megsajnált, és hamarosan koszttal is elláttak, beülhettem a konyha sarkába, ahol a zöldséget pucolták. Többen is jártunk oda, néhány kiváltságos diák részesült a maradékból, vagy a kidobni való hulladékból. Most is emlékszem, sokszor úgy kellett legyűrnöm az ételt, sehogyse volt ínyemre. Mivel nem a legfinomabb falatokat kaptuk. Közben pedig a libériás inasok előttünk pakolták ezüsttálcára, porcelánra a finomnál finomabb falatokat, fácánsültet, töltött húsokat az érseknek. De csak így tudtam elvégezni a tanítóképzőt: ha kényeskedek, mehetek haza…

– Eger a klerikalizmus fellegvára volt, minden a papok uralmát szolgálta, ennek ellenére énrám nem voltak hatással. Biztosan közrejátszott ebben a mi otthoni, szegényparaszti világunk, apám meggyőződése, aki nem volt vallásos, gyűlölte a papokat… Amikor látogatóba jöttek anyámmal a líceumba, őt nem is volt szabad beengedni, mert tette a megjegyzéseket a csuhásokra, képes volt vitatkozni istenről. 1933-ban ott sokat olvastam, szépirodalmat is, polgári sajtót is, például a Pesti Naplót. A tanáraim kitágították a látóhatáromat, különösen ketten játszottak szerepet. Málnási Ödön lélektant, logikát tanított, gyakran behívott a dolgozószobájába is, segítettem neki ezt-azt, beszélgetett velem. Az ő pályafutása érdekes lett, mert akkoriban polgári radikális volt, történeti könyveket írt, később viszont a harmincas évek végére megváltozott, Szálasi mellé állt, és bár a legpiszkosabb ügyekből igyekezett kivonni magát, a Szálasi perben őt is elítélték, tíz évre, ha jól emlékszem. A másik tanárom Somos Lajos, a felszabadulás után a Pedagógiai Főiskola igazgató-helyettese lett, ő plebejus érzelmű volt s maradt, nem felejtette el a származását, apja grófi kocsis, úgy küzdötte fel magát. Neki is sokat köszönhetek.

– Miután elvégeztem a tanítóképzőt, el kellett volna helyezkedni. Csak nem volt hová. Rövid időre kaptam valami irodai munkát Kápolnán, a dohánybeváltóban, de az a hely dzsentrikkel volt tele, alázatos tiszteletemmel kellett köszönni mindenkinek, reggeltől estig, haptákba vágni magam. Én meg ezt nem tudtam, az ilyenfajta viselkedés távol állt tőlem. Az Adriai Biztosító társaságnál voltam aztán, vagy csak szó volt róla, erre nem emlékszem. Azt tudom, hogy a mátraaljai falvakban kellett volna ügynökösködnöm, rávenni a parasztokat, milyen jó is ez a biztosító. Közben persze tudtam, hogy át lesznek verve és csak a kis pénzecskéjükre van szükség. Tettem is valami megjegyzést erre, és ezért odébb kellett állnom.

– Hogy mégis megéljek, házi-tanítóskodtam, gazdag családok buta gyerekeivel foglalkoztam Egerben. Sok időm volt, még jobban rákaptam az olvasásra. Különösen Adyt, Móriczot, a Korunk Szavát, a baloldali sajtót. És küldözgettem a kérvényeket, megpályáztam minden tanítói állást, amiről tudomást szereztem. Kerékpáron bejártam Nógrádot, Szabolcsot, mert akkor még személyesen kellett kiállni, megmustrálták az embert, akár valami jószágot, megfelel-e. Az egyik faluban azt kifogásolták, hogy túl jó tanuló voltam, a következő helyen kevesebbet mondtam, ott azt kifogásolták. 1934 decemberében megtudtam, hogy Tardon megüresedik egy állás, mivel elmegy a tanító, oda is pályáztam. Jobb szerettem volna állami iskolába menni, mert féltem, hogy a felekezetiben nagy vallásosságot kívánnak, de Tardon is egyházi működött. Viziteltem az iskolaszéki tagoknál, az esperes-plébánosnál, alaposan kifaggattak, megvizsgáltak. Ilyen kifogásokat mondtak: maga túl kicsi, megverik a gyerekek. A bors is kicsi, mégis erős, válaszoltam. Előnyöm lett viszont, hogy énekelni, zongorázni tudtam. Falusi gyerekként rögtön szót értettem velük. Nagy harc folyt az állásért, harmincöten-negyvenen pályáztak. Végül az döntött, hogy az öreg esperes mellém állt, valamiért szimpatikus lettem neki. Az iskolaszék megválasztott, és 35 januárjában elfoglaltam a helyem.

– Milyen körülmények közé került? Milyen volt az iskola, a gyerekek, a tanítás légköre?

– Hatosztályos elemi népiskola kétszázötven-háromszáz gyerekkel. A hat osztály nem volt összezárva. Én a másodikosokat kaptam, hetvenen bezsúfolva. Mindent tanítottam nekik. A mostoha körülmények benne vannak Szabó Zoltán könyvében… Ekkor már működött a Gyöngyösbokréta kör, az egyik tanító vezette, eljött hozzánk Paulinyi Béla is, mert volt egy fellépése a csoportnak: egyenes közvetítés Pesten, a Rádióban!  Paulinyi megkért engem, hogy vezessem le az éneklést, beszéljek öt percet a mikrofonba, de úgy emlékszem, erre nem került sor. Én ugyanis megtámadtam a Gyöngyösbokrétát, személyesen Paulinyinak megmondtam, hogy ez egy népbutító, idegenforgalmi attrakció, ami nem az igazi néprajzi értékek átadását szolgálja… Annyira ment a dolog, hogy Paulinyi megkérdezte: maga kommunista? Pedig akkor még messze voltam a kommunizmustól… Az igazi népművészethez valóban vonzalmat éreztem, téli estéken eljártam a fonóba, meghívtak lakodalmakra is, és lejegyeztem a dalokat, szokásokat, hogy viselkednek, milyen játékaik vannak. A megfigyeléseimből kis cikket írtam és küldözgettem különböző újságokhoz. Írtam a „Magyar Lélek”-be, majd a „Magyarország”-ba, ami Zilahy Lajos lapja volt. Ez utóbbiban, 935-ben megjelent egy cikkem, a címe: „Tej helyett bor”. Arról szólt, hogy a tardiak nagy szegénységükben a tejet eladják, ezért a gyereknek bort adnak reggelire… Tárgyilagos voltam, csak azt írtam meg, amit tapasztaltam. Ebbe a lapba Féja Géza is írt.

– Hogy mert Ön írni, ki bátorította ebben? És mint fogadták cikkeit a faluban?

– Ezek a lapok, folyóiratok nem jártak Tardra. Csak később jutott el annak a híre, hogy írogatok. A bátorítást pedig az adta, hogy közvetlen közelről láttam a rettentő nyomorúságot, éhínséget, a cselédek, summások életét, az életmódjukat. A Magyarország-beli cikkem után, már nem emlékszem, hány hétre, levelet kaptam Budapestről, feladója Szabó Zoltán…

– Ismerte előtte a nevét, tudta, kicsoda?

– Sose hallottam róla. Röviden bemutatkozott, hogy kicsoda, akkoriban még mérnöknek készült, építésznek, mert az apja is az volt, később jártam náluk a Csengery utcai lakásukban. Udvarias, kedves levelében azt tudatta, hogy egy falu szociográfiáját akarja megírni, és úgy látja, Tard alkalmas lenne a bemutatásra. Azt kéri tőlem, segítsem a munkájában. Igennel válaszoltam.

– Miért?

– Örültem, hogy mást is érdekel a falu sorsa. Még abban az évben, szeptemberben eljött. Mezőkövesdig vonattal, és nem írta meg előre, mikor érkezik, így nem tudtunk neki kocsit küldeni. Gyalog ment ki a faluba, hátulról az erdőn át. Ez rögtön szimpatikussá tette, bár elpanaszolta, mennyire elfáradt. Bementünk az én kis tanítói szobámba, ami igen egyszerű volt, ágy, asztal, szék, szekrény, és elég hűvös. Én legényember voltam, úgyhogy mondtam neki, nálam fog lakni, szerényen… Már aznap este elmentünk a Hangya szövetkezet igazgatósági ülésére. Előbb szóltam öreg Spisáknak, a szövetkezet elnökének, vendéget hoznék, pesti újságírót, mivel úgy mutattam be. Nem volt ellenvetése. Tizenöt-tizenhatan lehettek az igazgatóságban, egy kis füstös teremben ültünk, recsegő lócákon, dohos bort ittunk. A borukat nem tudtam megszokni, kritizáltam is többször, hogy rosszul csinálják, de nagyon érzékenyek rá a mai napig, minden alkalommal megsértődtek. Ott, az első estén hallhatta a gondjaikat… Na, a gyalogos jövetelét ott is elpanaszolta, mire öreg Spisák azt válaszolta, Petőfi többet is kibírt. Ezt aztán beleírta a könyve előszavába.

– Kész tervvel érkezett Szabó Zoltán?

– Azt pontosan nem tudom, de elmondta, hogy az élet minden területét fel fogja ölelni, a birtokviszonyoktól a szerelmi életig. Megállapodtunk a gyűjtés sorrendjében, elmondta, mire kíváncsi részletesebben. A birtokviszonyokra vonatkozó adatokkal kezdtük, ezért leviziteltünk a főjegyzőnél, aki hozzájárult a munkánkhoz. Jó is, hogy ezt a sorrendet vettük, mert később a főjegyző ellenünk fordult, ő lett a legnagyobb ellenségünk, de erre még visszatérek. Az írnokkal jóba voltunk, minden adatot rendelkezésünkre bocsájtott. Ugye fontos volt, hogy a parasztoknak mennyi a földjük, mennyi a Coburg hercegé, hogy oszlik meg a határ. Pontos leltár nélkül nem tudtuk volna bizonyítani az elnyomást…

– Meddig maradt Szabó Zoltán? És miután elment, milyen módszerrel gyűjtögettek?

– Hát nem maradt soká, mert az én egyszerű, kemény fekhelyem nem volt kényelmes, hideg is lett már, úgyhogy amikor megbeszéltük a gyűjtés formáját, visszament. Én pedig, ahogy elkészültem egy-egy területtel, levélben küldtem neki. Jöttek-mentek a levelek, ő megírta, még mire kíváncsi.

– A levelezésük megmaradt Önnek?

– Sajnos mindenem odaveszett, később, amikor katona lettem meg hadifogoly. Mire 47-ben visszakerültem Tardra, semmit sem találtam. Tudom, kár értük… Persze eljött még Szabó Zoltán, de csak velem járt, a fonóba is, a családokhoz is, mert így jobban megnyíltak az emberek. Azért ő idegen volt, nadrágos ember, messziről jött. Rólam pedig tudták, vér vagyok a vérükből, engem befogadtak és már bizonyítottam, mellettük állok.

– Ezt értem, de mi vezette a felnőtt parasztembereket, az elkeseredés…?

– Érdekes, hogy a gazdák, a középparasztok tartózkodóbbak voltak, bár nekem nem akadt problémám akkor a középparasztokkal. Holott tudták rólam, nem vagyok egyik pártnak se tagja. De a cikkeim csak beszivárogtak a faluba. Akkoriban írtam egy riportot a „Független Kisgazda” újságba, 25 matyó várja az igazságot címmel. Ez arról szólt, hogy semmizik ki a parasztokat. Aztán egy ilyet: „A kézi munka rabszolgái”, a summásokról. Ez mind belekerült Szabó Zoltán könyvébe. Éppen az volt a jellemző, az uradalmi cselédek borultak ki nekünk. Még biztattak is: írja csak meg a sorsunkat… De a falusiak közül sokan szégyellték.

– A szegényebbek netán reménykedtek: ha megírják az életüket, az változni, javulni fog?

– Azok igen. De a középparasztok gyanakvással fogadták a könyv tervét. Ellenségeskedés viszont csak a főjegyző részéről nyilvánult meg.

– Hogyan fogadta a katolikus pap. Úgyis, mint az egyházi iskola tanítójának mesterkedését, netán lázítását?

– Őbenne eredendő elnézés volt irányomban, és ez nem is változott meg. Inkább aggodalommal vette tudomásul, mit csinálunk. És az eredményről ő is azt remélte, valami megváltozik majd a könyv hatására. A parókia ugyanis omladozott, már csak az imádság tartotta. A herceget utálta. Az egyház fölött a herceg gyakorolt kegyúri jogokat, de ez anyagiakban nem jelentett előnyt. Sőt elhanyagolta egyházközségét. Na és az öreg pap dzsentriszármazék volt, liberális, ha ezt nem is hangoztatta. Úgyhogy jól jött nekünk a hozzáállása. Inkább a néppel tartott, mint a herceggel. Nem volt kicsinyes, tőlem például nem kérte számon, mennyire vagyok vallásos. A vasárnapi misére természetesen eljártam.

– Amikor a könyv anyaga összegyűlt, és írta Szabó Zoltán, közben találkoztak-e, kikérte-e a véleményét?

– Csak a második kiadást korrigálta észrevételeim alapján. De ezek nem voltak lényegesek.

– Viszont az első kiadás előtt szoros kapcsolatba kerültek a falusiakkal, hisz a kötetek egy részét tardi vászonba kötötték, és a borítót matyó hímzés díszíti. Nekem is ilyen példányom van. Hogy merült fel ennek az ötlete, és valóban segítséget jelentett-e a falusi asszonyoknak, ahogy Szabó Zoltán írja?

– Azt már nem tudom, kié volt az ötlet, talán Cserépfalvyé, a kiadóé. Akkoriban voltak ilyen kiadványok. (Például Nyírő József, erdélyi író regényeit halina-posztó kötésben adták ki.)

– Az asszonyok szép pénzt kaptak érte, és megbecsülést jelentett, szükség van a hímzésükre.

– Honnan tudta a könyv megjelenését?

– Küldött egy példányt Szabó Zoltán.

*

– Valamit nem értek. Tard túl kicsi hely ahhoz, hogy feltűnés nélkül lehessen mást csinálni. A levelezés, az újságok, a könyvek nyíltan jöttek-mentek a postán?

– Igen, ez ma talán nem érthető. A levelek ugye lezárva. Nekem járt a Nyugat, a Magyar Szemle, más lapokat is kaptam, legálisan. A postáskisasszonynak igyekeztem kedves lenni, és elterelni a figyelmét. Őt nem érdekelte a politika, nagyvérű nő volt, csak a férfiakkal foglalkozott. Persze később, a vita kirobbanása után óvatosabbnak kellett lenni.

– Szabó Zoltán szépen és nyilván reálisan ír Önről a kötet utószavában, köszönettel tartozik, amiért segítségére volt az adatgyűjtésben, sőt így fogalmaz: „ennek a felelősségteljes gyűjtésnek tekintélyes része az ő munkája, segítsége számomra felbecsülhetetlen értékű.” Továbbá, az adatok megbízhatóságát is ellenőrizte, hitele épp ezáltal lett később annyira meggyőző. Ha így volt, és ön publikált is újságokban, vajon miért nem kettejük nevén jelent meg a könyv?

– Nem tudok erre válaszolni. Nem volt ez akkor olyan hiúsági kérdés. Most már mondhatnék bármit Zolira, mert meghalt, és senki nem tudná ellenőrizni. De nem mondok valótlant. Pedig azóta többen piszkáltak, miért nem állok ki azzal, ez a könyv közös munkánk eredménye… Akkor az ügy volt a fontos, amiért csináltuk. Bennem emiatt nem volt sértődés.

– Mit tudott a könyv sikeréről?

– Mindent. Az első kiadás hamar elfogyott, na, nem a szegényparasztok vették meg, hanem a radikális értelmiségiek. Alig fogyott el, megindult a hírlapi vita. Jól emlékszem, július-augusztusban zajlott, iskolai szünetben. A Népszava nyíltan kiállt mellette, vezércikket eresztett meg, írt a Magyar Munkás, a Szlovák Kommunista Párt lapja, a Sarlós-mozgalomban nagy lett a hírverés. Az Új Magyarország, Milotai lapja, a Pester Lloyd után a tengerentúlra is eljutott, az Amerikai Magyar Népszava is méltatta. Na és a parlamentben kitört a vihar, a pártok összevitatkoztak. Az újságokat nekem elküldték…

– Csupaszon?

– Ekkor már bezárt borítékban. Egy ilyen küldemény után meglátogatott a csendőrség. Ez már komolyabb figyelmeztetésnek számított. Nem voltak durvák, nem tartottak házkutatást, de hosszan faggattak. Különösen két dolog érdekelte őket: melyik pártnak vagyok a tagja. Nem akarták elhinni, hogy egynek se. Ennél is jobban akarták tudni, vannak-e földalatti kapcsolataim, kik irányítanak. Nem szedtek ki belőlem semmit. Majd nemsokára katonaság gyakorlatozott a közelben, beszaladt egy autóval hozzám egy katona, megismertem, osztálytársam volt a tanítóképzőben. Rettegve mondta, vigyázzak magamra, mert megfigyelés alatt vagyok, minden lépésem figyelik, kivel találkozok, szörnyülködött, mibe keveredtem. Akkor megijedtem, gyorsan elutaztam a szüleimhez. Anyám nagyon féltett, mondogatta, minek kellett ez neked, de apám nem esett nagyon kétségbe, ő megértette, hogy harc nélkül nem megy. Gondoltam, őszre elül a vihar, mire kezdődik a tanítás. Igen ám, de a fizetésem elakadt. A fizetésünket Pestről folyósították, postán kaptuk. Érdeklődtem az öreg papnál, ő csak annyit tudott, hogy nem érkezett meg a 82 pengőm. Ennyi volt a néptanító fizetése. (Hozzáteszem, az útkaparó 115 pengőt, próbacsendőr 150-et kapott.) Ehhez még 8 köbméter fa jött, semmi egyéb. Rosszat sejtettem, írtam Zolinak Pestre, megígérte, hogy utánanéz. Értesített aztán, tárgyalt Szekfű Gyulával, Szegfű pedig Hóman Bálinttal, a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, aki állítólag prüszkölt, de az lett a következménye, hogy pár hónapi szünet után visszamenőleg is megkaptam a fizetésem… Ez volt az egyik szál. A másik Tardon fogadott, a Coburg birtok jószágkormányzója, Steinberg gróf azt kiabálta, hogy nemzetgyalázás történt, hazaárulást követtem el, és a fejemet vegyék. A főjegyző úgyszintén. Behívatott magához, és négyszemközt lehordott a sárgaföldig, elmondott mindenféle gazembernek. Rettegésben éltem, és csak egy vigaszom volt, tudtam, hamarosan behívnak katonának. Így is történt. Miskolcra hívtak be. Tudtam, ott fel kell hagynom mindenféle politikával. Már a harmadik héten esküt tettünk, aminek a szövegében az szerepelt, semmilyen földalatti társaságnak tagja nem leszek, mindenfajta propagandamunkától távol tartom magam.

– És aki megszegi…?

– Azt hadbíróság elé állítják, ami nem kis dolog. Azért én teljesen nem úsztam meg, mert a delíriumos főjegyző feljelentett azzal, nem viselkedtem vele lovagiasan. Ezt a feljelentést a katonai becsületbíróság tárgyalta. Óvatosnak kellett lennem, hogy ne teregessem ki az egészet, nehogy átkerüljön a hadbírósághoz. Így is megijedtem. Szerencsére három katonatársam jogász volt, nem mondom, hogy baloldaliak, de kritikusan nézték a Horthy rendszert, műveltek voltak, érdekelték őket az erőviszonyok. Egyikük kölcsönadta Illyés Gyula Puszták népét, ebből lett is bajom. Fegyvertanórát tartottak, elméletet, ami nem érdekelt, és a pad alatt olvastam a könyvet… A tiszt észrevette, lesütöm a szemem, kérdezte, mit csinálok. Mondtam, olvasok. A Szolgálati szabályzatot? Nem, válaszoltam, hozza ki. Kivittem, elkobozta. Három hét laktanyafogságra zártak. Attól kezdve vigyáztam, többen szóltak is, könnyen felkelthetem a katonai elhárítás figyelmét…

– Mi lett a tárgyalással?

– A három jogász kioktatott, hogyan viselkedjek a bíróság előtt. A főjegyző vádja ugyanis az volt, hogy ő sértegetett, ganénak nevezett, és én nem vettem rajta elégtételt.

– Csak nem párbajra gondolt?

– De igen. Azzal védekeztem, hogy azt mondtam: paraszti származású lévén, nem ismerem a lovagiassági szabályokat, egyébként pedig vallásos nevelésben részesültem, és ellenemre van az erőszak. Különben én is megmondtam neki a magamét, bár tanú nélkül, de arra sincs tanú, amit ő mondott. Határozottan viselkedtem, és ez igen tetszett az egyik százados-bírónak, aki utána megmondta, ő is tanító volt. Felmentettek, ezzel az ügy lezárult. 1937 őszén leszereltem, némileg megnyugodva visszamentem Tardra. Valóban elcsitult a vihar, ismét írtam a lapokba és küldözgettem a cikkeket.

– Hogy fogadta a falu?

– Ugyanolyan bizalommal voltak irántam, mint előtte. Sőt, mivel semmi se változott, egy parasztembernek az az ötlete jött, írni kellene Darányi Kálmánnak. Darányi földművelésügyi miniszter volt. Megfogalmaztam a kérvényt, körülbelül így: amint méltóságos úr előtt ismert „A tardi helyzet”-ből, továbbra is a nagybirtok szorításában kínlódunk, szíveskedjék valamit tenni érdekünkben, hogy földhöz jussunk… Hozzá kell tennem, a Coburg birtokról köztudott volt, az hitbizomány, törvény szerint fel nem osztható, el nem idegeníthető. Ezt mi is tudtuk. De a tardiak legalább annyit szerettek volna elérni, hogy földet béreljenek a hercegtől. Kérésünk: Földbérlő szövetkezetet alakítanának, ha ebben a méltóságos miniszter úr segítene… A kérvényt többszázan aláírták, és vártuk a választ. Az megérkezett. A miniszter azt írta, szívén viseli a tardi nép sorsát, de egyelőre nem tudja földhöz juttatni… ezzel egy korszak lezárult életemben.

– És milyen korszak következett?

– Harminckilencben behívtak katonának. Úgy volt, hogy Jugoszláviába irányítanak, de szerencsére a mi alakulatunkra nem került sor. Ettől kezdve többet voltam katona, mint tanító. Negyvenben behívtak Erdélybe, negyvenegyben partizánvadásznak, ekkor azért nem került rám sor, mert önkéntesekből feltöltötték a keretet. Negyvenkettőben viszont a 14-es gyalogezreddel kimentem a Don-kanyarba, egyenesen a halálkanyarba.

– Mielőtt odakerült: Szabó Zoltánnal tartotta a kapcsolatot?

– Egyre ritkább lett köztünk a levélváltás. Még miskolci katonakoromban panaszoltam neki, mennyire nincs pénzem, tíz napra két pengőt kaptam, ami egy-egy pohár borra volt elég, a szüleimet pedig nem akartam sarcolni. Párszor küldött oda pénzt. Jártam is a szülei lakásán, tisztességgel bántak velem, jó ebédet kaptam, bemutatott az apjának. A háborúban aztán megszakadt köztünk a kapcsolat.

– Mi történt Önnel a háborúban?

– Nemeskürty megírta a könyvében, hogy minket fogyatékba tettek… úgy éreztük magunkat valóban, a vágóhídon. Öcsém gyöngyösi tüzér volt, valami véletlen folytán a fronton összetalálkoztunk. Át akartunk állni az oroszokhoz, de nem sikerült. Negyvenhárom telén megfagytam, nehezen jöttem helyre. Aztán fogságba kerültünk. Együvé kerültem Örkény Istvánnal, Nemes Dezsővel, Fazekas Gyurival. Örkény ismerte Szabó Zoltánt, meg Boldizsár Ivánt, aki a könyvsorozatot szerkesztette. Beszélt oroszul, ami jól jött a barakkban mindenkinek. Nemes Dezső megszervezte az antifasiszta mozgalom iskoláját. Szervezett órákat tartottunk a leninizmusról. Öcsém is pedagógus, karácsonykor műsort adtunk, Örkény lett a főrendező… Én ott, fejben már osztottam a földet, ha hazakerülünk. Kétszáz holdig mindenki megtarthatja, gondoltam. A moszkvai rádióban megszólaltunk, de nem követelték meg, hogy mindenki tagja legyen a kommunista pártnak. Az lépett be, aki akart.

– Meddig volt fogságban, hogy szabadult?

– Negyvenhat végén hazaengedtek. Negyvenháromban fagyott le mind a két lábam, a kórház, a fogság megviselt. Könnyített, hogy tagja lettem az antifasiszta mozgalomnak. Kommunistaként jöttem haza én is, az öcsém is.

– És Szabó Zoltánnal…?

– Egyszer találkoztunk Pesten. Zoli már tudott valamit rólam, megkérdezte, csakugyan…? Ő hamarosan kiment Károlyi Mihállyal Párisba, mint kultúrattasé, és nem jött vissza.

– Ez a vége?

– Ez.

IV.

 „Tizenkét esztendős tardi fiúkkal írattam dolgozatokat arról, hogy milyen pályát szeretnének maguknak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az életkor relatív és tizenkét esztendős parasztgyerek sokkal-sokkal öregebb, mint egy ugyanilyen korú polgárfiú.” Olvasom Szabó Zoltán könyvében.

1947-ben Rózsa József is megkérdezett ugyanolyan korú gyerekeket.

„Én festő akarok lenni”, írta dolgozatában Petrik Imre.

– Emlékszem, hogyne, Rózsa Jóskára meg a testvérére, korán vették a szocializmust a tanító úrék. Azt énekelték, hogy rózsák vagyunk, kihajtunk-e… szobafestő akartam lenni. Gondoltam, az jó foglalkozás, meg hogy a falusi házak falát széppé tegyem – mondja 1985-ben Petrik Imre. – Most? Magtáros vagyok a téeszben.

– Beszéljen a gyerekkoráról. Édesapja mi volt 45 előtt?

– Cseléd. Pontosabban magtáros a Csepregi intéző keze alatt.

– Hol laktak?

– A Nagymajorban.

– Hogy éltek ott, mekkora volt a lakás… emlékszik rá?

– De mennyire. Volt két közepes nagyságú helyiség, az egyik a szoba, a másik konyha, meg egy kis előtérféle. Szűken voltunk. Nem szégyen, volt olyan testvérem, akinek csak a földön jutott hely éccakára.

– Télen fűtöttek?

– Apám olyan beosztásban dolgozott, hogy hozzájutott a tüzelőhöz. De akárhogy fáj, csak a nyomorra tudok emlékezni.

– Ez miben nyilvánult meg?

– Nemcsak a hely volt kevés. Meg kellett becsülni minden falat ételt, amihez hozzájutottunk.

– Édesapja alázatos volt az intéző előtt?

– Ha nem is úgy, de az intézők nem adták meg a cselédnek a tiszteletet, nem volt becsülete a béresnek, hiába végezte el naponta a kiszabott feladatot, a becsület elmerült a ködben.

– És a botosispán? Olyan kegyetlen volt, ahogyan az idősek emlékeznek?

– Az volt a szerepük. Ha van bennük emberség, lett volna mit segíteni, a summáson. De ahogy visszanézek, segítőszándékot nem találok. Lehet, hogy azt követelte tőlük a Coburg herceg, meg az intéző, csak úgy lett haszon, miáltalunk.

– Látta-e gyerekkorában a herceget?

– Négyszer vagy ötször. Karácsonyi ünnepekre eljött, mink, kisgyerekek szavaltunk neki, köszöntöttük, olyankor megajándékozott egy kiló mézzel, szaloncukorral.

– A külsejére emlékszik?

– Ötven év körüli alacsony, barna ember volt, törte a magyar nyelvet. Tudtuk róla, hogy nagybirtokos, 99 tanyája volt, azért nem több, mert száznál már katonaságot kellett volna állítania.

– Hintón járt vagy autóval?

– Ha kijött a majorba, csakis hintóval, vagyis csézával.

– Ellenszenves volt?

– Inkább szimpatikus. A cselédekhez kicsit jobbérzésű, mint az intézők, akik a földjét bérelték. Jobban értékelte a munkát. Például anyámnak még külön adott két kiló cukrot, két kiló mézet, mert volt benne valami szociális elgondolás. Mink akkor örültünk egy darab rongynak is. Sokan voltunk.

– Maga hányadik gyerek a családban?

– Hetedik voltam. Lett még utánam öt.

– Volt-e reménye arra, hogy valaha saját földje legyen?

– Ez teljességgel kilátástalan volt.

– Édesapja akart-e földet szerezni?

– Apám még ennyi gyerek ellenére is összekuporgatott egy kis pénzt, vett szőlőt, házhelyet a faluban. De hát enni adni, tizenkettőt taníttatni… Az egyik házat így is felépítette 44 előtt. Iparkodott.

– 45 tavaszán kértek földet vagy beírták a családjukat kéretlenül?

– Ezt pontosan nem tudom. Azt igen, hogy tizenkét holdat kaptunk, mivel annyi gyerek…

– És az öt hold alap?

– Ilyen nagy családnál már nem tudtak többet adni.

– Hol kapták a földet?

– Ahol laktunk, a Nagymajor közelében.

– Egy tagban?

– Nem, mert úgy osztották, hogy mindenkinek jusson nagyobb aranykoronájú is, meg gyengébb is.

– Mivel munkálták meg az első tavaszon?

– Egy része már be volt vetve. A többit? Hát szereztünk kölcsönbe igavonót. A következő évben jobb helyzetbe kerültünk, mert felnőtt egy bocika, járomba foghattuk.

– Volt-e ellentét a régi és az új gazdák közt?

– Akadtak olyanok, akik nem bíztak bennünk, de hiába volt régebbről földjük, ők se vitték többre. Mert az általános helyzet őket is sulytotta…

– Kisgyerekként másképp dolgozott attól kezdve a földön, mert a sajátjuk lett?

– Hát dolgoztam… de ezt most mért kérdi?

– Mert 1947-ben, tizenkét évesen szobafestő szeretett volna lenni.

– Ezt valóban így gondoltam.

– És édesapja megszerette a sajátjukat?

– Nem annyira, hogy mindenáron ragaszkodjon hozzá! Negyvenkilencben megalakult az Új Hajnal téeszcsé, a Nagymajor cselédségéből mind a huszonhét család belépett. Édesapám lett az elnöke.

V.

Földosztás, földhözjuttatás 1945-ben.

Gondban vagyok, mit és mennyit írjak erről negyvenöt év után. Röviden, szárazon a tényeket, vagy lelkesedve, érzelemmel telítve. Múlt vagy jelenidőben. Ezeréves per végére került ítélet, nagy álom vált valóra, vagy sötét politikai játszma egyetlen mozzanata zajlott, megtévesztés, becsapás. A lelkesedést gyorsan követte kiábrándulás, jogfosztás, éhezés, nyomor…

Szabó Zoltán könyve állásfoglalást követel. Földéhség, földnélküli parasztok, idegenbe szakadt summások, dolgozni akarás, a föld szeretete, nyomor, a halálgyűrű szorítása.

1944 december 21-én Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlés meghirdette a földreformot, majd hozzáláttak a földosztással kapcsolatos konkrét tennivalók kidolgozásához: ki kaphat, mennyit, miből; egyházi birtokot, hitbizományt, arisztokraták, hazaárulók földjeit, mennyit hagynak gazdálkodó parasztoknak, stb. Elhatározták, 45 tavaszán még a mezőgazdasági munkák megkezdése előtt végre kell hajtani, hogy az újgazdák már vetni tudjanak.

Március 17-én hirdették ki a minisztertanács 600/1945. M.E. rendeletét a nagybirtokrendszer megszűnéséről, és a földműves nép földhözjuttatásáról.

Hivatalosan és a korabeli újságok szerint március 29-én, Pusztaszeren kezdtek földet osztani, a Pallavicini grófok birtokának mindszenti-ányási majorjában. Több ismertető füzetet és újságcikket őrzök a 70-80-as évekből, amelyek részletesen leírják, mekkora lelkesedéssel vonult oda háromezer magyar paraszt, hogy a major melletti Árpád-emlékműnél meghallgassa a szónokokat, és kezdjék mérni a földet, verjék a karókat… Ott volt az újonnan alakult Nemzeti Bizottság elnöke, kormányküldöttséggel Erdei Ferenc és Révai József, a kommunista párt küldöttei. A kiadványok bőven idéztek a másnapi újságokból, idézik a vidék kiváló (ma is élő) krónikását, Sz. Lukács Imrét, (aki hamis szót le nem írt). Mutattak fényképeket a tömegről… egyvalakiről se szó, se kép 1990-ig: az ünnepelt szónokról, akit éljeneztek, tapsolták, kezét szorongatták, aki kidolgozta a földreformot. Nagy Imréről se kép, se hang. Legföljebb annyi, az akkori földművelésügyi miniszter. És kihagyják a rávonatkozó mondatokat, újraírják a cikkeket, fényképek még titkos archívumokból sem kerültek elő, és a visszaemlékezők évente elhallgatják a következő nemzedékek elől… A párt majd úgy állítja be, hogy mindent Erdei Ferenc, hithű párt-szociológus gondolt ki és készített elő, ő volt Pusztaszer, és Ópusztaszer megálmodója is.

Később zavar támadt a dátumok és az elsőség körül, hol és ki osztott először. Ez tartott évtizedeken át mindaddig, amíg egyáltalán foglalkoztak vele nyilvánosan (újságban, rádióban, tévében). 1985-ben egy rádióműsorban elhangzott: a moszkvai magyar rádió híradása szerint először 1945 március 27-én, Tiszanagyfaluban osztottak földet. (Kossuth rádió, ismétlés 1970 márc. 27-éről.) 1985-ben a dánszentmiklósi első szövetkezet alapító elnökével készítettem interjút, az akkor nyolcvan éves Kovács Ferenc megsárgult papírt tett elém: ők március 16-án földet osztottak – és aznap már szövetkezetet is alakítottak!

Meglepődtem. A kormányrendeletet 17-én hirdették ki. Igen, de mi előző nap hallgattuk a moszkvai rádiót, ami felbátorított bennünket, magyarázta. És Moszkvában már a jövőt is sugallták, mi történik nemsokkal a földosztás után. Ahogy akkor mondták, kissé gúnyosan: megyünk önként a kolhozba.

Hogyan történt Tardon? Ők nem voltak az elsők közt. Mutattak egy birtoklevél-másolatot, a dátuma július 15-e.

Azt javasolják, hogy Csiri Józsi bácsit kérdezzem, ő mindent tud, mert mindenben benne volt.

Februárban, zord időben megyünk hozzá Erzsi nénivel, lelkes kísérőmmel, aki első látogatásomtól kitart mellettem. Kaptatunk a dimbes-dombos utcákon, ő fényesszárú parasztcsizmában tapossa előttem a havat, én városi félcipőben. Kulcsra zárt kaput találunk. Kutyaugatásra se jönnek ki. A szomszéd kiált: a gazda dolgozik a téeszben. Pár óra múlva visszamegyünk, hazaért ős is, a felesége is. Vertfalú házban laknak, itt-ott vetett vályog is látszik. Bent sötét van és nyirkos hideg, maradok kabátban. Csak a konyhát fűtik, ami most hideg, hisz nemrég értek haza.

A helyiség a lakóhelyük télen. Itt tartózkodnak nappal és éjjel. Itt a sparhelt, a kisablaknál asztal, karoslóca. Két vaságy, deszka a szélén, ami megtartja, beszorítja a szalmazsákot. Magasra vetett az ágy, dunyhákkal. A falon családi fényképek, gyerekek, unokák, esküvői képek egymás hegyén-hátán, katonaruhás barna kép. Több megfakult, esküvőről is, nézegetem. Ezek nem mi vagyunk, nevet a néni, ezt a tanár néni hozta ide, első házasságáról készült, de most új férje van, kidobni nem akarta, otthon nem maradhat, hát idehozta… Néha megnézi, milyen szép menyasszony volt valamikor… Sok zöld növény, cserépben és konzervdobozban, körbetekerve újságpapírral. Hogy ne párologjon? Szál a gőz, amíg ott vagyunk, a néni középre tett egy fazék káposztát, főzni, Csiri Józsi bácsi a lócára ül, oda invitál engem is.

– Dolgoztam máma is, de már felmondtam, mert olyasmiket követelnek, amik nem 76 éves embernek valók. Hogy a műhelyt takarítsam, nehezeket rakosgassak. A múlt hónapban még volt öt napom a kapuügyeletnél, ott kisegítettem, de eltettek. Felmondtam azt is.

– Tudja-e miért jöttem?

– Majd megmondja.

– A földosztásnak idén tavasszal lesz negyvenedik évfordulója. Arról szeretnék beszélgetni. De hát az a gyanúm, korán jöttem… úgy hallom, Tardon még csak harminckilenc.

– Ki mondta ezt magának?

– Hallottam itt valakitől, nem tudom a nevét. Hogy 45-ben csak ideiglenesen osztották, és a következő évben lett végleges…

– Nem így volt. Felosztottuk ideiglenesen, oszt úgy maradt.

– De volt olyan ember, aki még nem ért haza a háborúból, kórházban, fogságban…

– Mindegy volt az, a családja megvolt, az számított. Öt hold alap járt mindenkinek, aki számításba jöhetett.

Gaálné Erzsi néni közbekérdez.

– Nem négy volt, Józsi bátyám?

– Öttel. Ki mondta, hogy néggyel?

– Minekünk négyet adtak, ahhoz jött a
családi pótlás.

– Akinek már volt földje, az kevesebbet kapott. De ha semmiről indult, ötöt.

Máris úgy érzem, hogy későn jöttem. Vagy majdnem későn. Ki mire emlékszik negyven év távlatából? Lehet, hogy ahányan, annyiféleképp. Még a szigorú tényekre is. Bizony, nem most kellene kérdezgetni. Illetve lehet, el lehet jönni, hangulatot keresni, levegőt szippantani, s kiegészíteni a már leírt, idejében rögzített történeti tényeket. Csakhogy ilyen nincs. Legalábbis itt, elérhető közelségben. A faluban a földosztásra vonatkozó dokumentumok nem léteznek! Egyetlen egy se.

– Mire emlékszik, hogy kezdődött a földosztás?

– Mindenre emlékszek… földéhes volt a paraszt, azt tudjuk… csak a kellő alkalomra várt. Még itt voltak a román csapatok, azok vigyáztak a rendre, amikor Mezőkövesdről kijött egy Juhász nevezetű ember, szocdempárti, mert szocdempárt már volt a faluban, magyar kommunista párt is lett volna, de még nem alakult meg, különben mink is szervezkedtünk, akik kommunistáknak vallottuk magunkat, csak még nem tudtuk, milyen néven legyünk. Volt egy papírbiléta, az öreg Béres szerezte valahonnan, ugye a városnak kellett az ennivaló, jöttek is mindenfelől, még Debrecenből is, szép öltöny ruhákat adtak öt kiló krumpliért, két kiló babért, szentséges úristen, milyen éhezés lehetett ott. Még mi ne szóljunk semmit, mink a háborúból ezt nem éreztük. Nem az, hogy a község nem rettegett, amikor itt voltak a németek, meg összeszedték a leventéket, elhajtották a marhát, de egy-két malacot csak megfogott a nép az uradalomból, volt mit enni… Ez a Juhász gyűlést hirdetett a régi iskolaudvaron, tavasszal, már jó időben. Hogy melyik hónapban, meg nem mondom. No, kérem szépen, a Juhász felállt egy kis rögtönzött emelvényre, mondta, azért gyűltünk össze, mert földosztás lesz, válassza meg a község a földosztó bizottságot. Ott senki nem volt előre felírva, nem ő diktálta, ahogy azóta van, hogy előbb jelölt kell, azt hivatalosan bemondják, meg miegymás. Akit a nép kiabált, azt írták fel. Kerültek így bele gazdák, középparasztok, egy-két holdasok, a többi summás meg munkás. A nevek egy részére emlékszem, valahova fel is írtam…

– Jó lenne, ha megtalálná. Valami írásos feljegyzést, dokumentumot…

– Semmi sincs. A megyei levéltárba hova került, ami volt. Onnan tudom, hogy az iskolaigazgató pár éve eljött hozzám, kérdezgetett a Nemzeti Bizottság összetételéről, mert bement Miskolcra, aztán az iratokban az én nevem szerepelt a legtöbbet. Mint öreg veteránhoz jött, akkor még a párttagsági könyvem is megvolt.

Milyen furcsa ez a fordított folyamat. Ott élnek a faluban az öregek, ott él a kutató, aki valamilyen feladatot kap vagy vállal. S ahelyett, hogy bekopogtatna hozzájuk, előbb elmegy a levéltárba. Akire adatot talál, akit a hivatalos iratok igazolnak – és még életben van – azokat felkeresi… És akire nincs igazolás? Sőt: ellenigazolás? Akit nem jegyzett fel az első szűrőrendszer, az már soha többet nem szólalhat meg, nem mondhatja el, mit élt át, mit csinált? Miféle csonkítása a történelemnek! Nem a régmúltnak, hanem a közelmúltnak, amely a szemünk láttára porlad el…

– A nép tehát bekiabálta a neveket. S elfogadták a kisgazdát is, a summást is?

– Vegyesen. Felsoroljam a neveket?

– Aki él. Meg az elnököt.

– Azok nem élnek. Több elnök volt. Az első Gaál Ignác, de vele vigyázzunk, mert később állam elleni összeesküvő lett, 54-ben fel is akasztották. Utána lett Tóth Sanyi, Stefán más néven, az is meghalt.

Erzsi néni is emlékezik.

– Orosz Sanyi – mondja.

– Dehogy, az nem volt elnök. Gazemberebb volt annál, hogy…

– Higgye el, az volt.

– Lehet. Hiába, régen volt. Nem is értem, miért nem kérdeztek korábban. Amíg többen éltünk.

– Se a faluból, se máshonnan nem faggatták Józsi bácsit?

– Tavaly jöttek diákok egy pesti gimnáziumból, ők kérdezgettek mindenféléről, lejegyezték minden szavam.

– Idevalósiakra gondolok. Csak van Helytörténeti szakkör, vagy társaság, vagy akárminek nevezzem.

– Nálunk ilyesmi nem létezik – mondja Erzsi néni. – Nem tűrnek meg semmit, ami a múltunkkal foglalkozik.

– Tehát megalakult a bizottság. Hogy számították ki, mennyit kapjon egy család?

– Elosztottuk. Öt hold jött ki…

– Nem négy, Józsi bátyám?

– Ennyi tellett a határból, a felosztható birtokból. Arra minden gyerek után rájött még egy hold, akinek hat gyereke volt, az tizenegyet kapott.

– Egy tagban kapta vagy többfelé?

– Egy tagban, hogy ne kelljen sokfelé járkálni a megművelés végett, ne legyen annyi borozda. Mert mindenki csak jobban a föld közepibe szórta a magot, ne a szomszédba peregjen…

– Csiri Józsi bácsi mennyit kapott?

– Tízet, mert öt gyerek volt.

– Az egész országban későn kezdték osztani, hisz a rendeletet március 15-én hozta az ideiglenes kormány. Akármilyen gyorsan szétkerült a falvakba, amíg megalakultak a földigénylő bizottságok, s míg elkezdték a tényleges osztást, hetek teltek el.

– Mit vetettek bele olyan későn? Egyáltalán, volt-e vetőmagjuk?

– Hát ez az, vetőmag alig volt. Azt tettünk a földbe, amit tudtunk. Én például árpát, kukoricát. Na de volt az uraságnak őszibúza vetése, azt is felosztottuk. Arányosan, hogy minél többnek jusson. Én például kaptam belőle másfél holdat. Akinek a területiből pedig leesett a másfél hold, annak a saját területemből leadtam másfél holdat, és abban az évben azon ő termelt. Így cseréltünk. Majd a következő évben már kiki a sajátját használta.

– Akkor mégis van abban valami, hogy 45-ben nem fejezték be a földosztást… – mondom. – Bevetett rész mindenkinek jutott?

– Úgy csináltuk, jusson mindenkinek, ha csak fél holdnyi is.

– Mivel szántottak-vetettek negyvenöt tavaszán?

– Az volt a legnehezebb. Kinek milyen igavonó állata maradt. Ló kevés, inkább szarvasmarha jöhetett számításba. A másfél éves borjúnak már jármot tettek a nyakába, hiába gyenge volt. Ha az egyiknek volt egy, a cimborájának vagy rokonának másik, összefogták. De az ember is fogta az ekét, ugyanannyit húzott, mint a szegény bornyú. Én három holdat kézikapával lazítottam árpának édesapámmal, a feleségemmel meg a húgommal. Abban bíztunk: ha az út szélén, a porban kikel a mag, amit a szél kihord, vagy aratásnál lepereg, akkor a karistolt talajon is kikel. Felkapáltuk, kézzel bevetettük, utána húztuk a háromlevelű boronát.

– Négylevelű volt az – mondja a felesége – mert négyen húztuk. Mint a lovat, befogtuk magunkat, kötelet a nyakunkba, vállunkra, úgy húztuk.

– Egyszer nagyapa megunta, ha sose lesz elvetve, akkor se húzza tovább. Két forduló után meg én mondtam, nem csinálom…

– Akkor leengedtük egy levélre, utána brügőre, – mondja az asszony – Az a nagyolás, amit azért szoktunk, hogy a madár ne tudja kienni a magot. A második évre aztán nagyapának volt egy bornyúja…

– Őszre édesapám a tehenének csinált egyes jármot, azzal szántottunk. Faekét húztunk úgy, mint Afrikában, a tévében látjuk, nem is tudom, miféle jószág húzza a faekét…

– Gyerekkoromban még többen szántottak faekével – emlékszik Erzsi néni is. – Pedig azt nehezebben húzta a ló, mint a vasekét. Csak mink bírtuk…

– Volt-e ellentét az új és a régi gazdák közt az első időben? Segítették egymást vagy ellenségesen viselkedtek? Hisz még a pártkülönbségek is közrejátszottak.

– Megvolt az ellentét. Már az elején. Olyan gazda is akadt, aki ötven holdat íratott.

– És nem törölték a kívánságát?

– Meghagytuk mink papíron, a lajstrom elbírta, csak amikor osztásra került, szemrevételeztük az illetőt. Olyan is íratott, akinek tíz holdja meg cséplőgarnitúrája volt, persze megélt szépen annak ellenére, hogy nem kapott. A lényeg, hogy mindenki íratott. Jártak a nyakunkra, a községházára, egy kis vinkóval felbátorította magát az óvatosabbja is. Spisák Pista is jött, nyugodjék, kivette az ejtőernyős bicskáját, nekiment a Nagy Jaksi Jancsinak, az mindig ott ténfergett, védeni kellett a földosztó bizottságot…

– Mondtak-e olyat a módosabb gazdák: kár adni a cselédnek, a nincstelennek, mert úgyse ért a földhöz, nem tudja szakszerűen megművelni?

– Beszéltek ilyet, én össze is tűztem velők – kap a szón a néni. Már nem tudom, ki beszélt az iskolaudvaron, mert jártak aztán, hozzánk. Mellettem állt Vámosi Károly meg a Miska bácsi. Vámosi azt mondta valamire, persze, megcsináljuk, rajta leszünk, mire Miska bácsi gúnyosan, te akarod, aki csak a summáskapát húztad? Erre én: na és mi különbség a summás meg maga közt? Milyen háza van Vámosinak, pedig ő csak summás. Azt hiszi, az nem tud dolgozni? Jobban, mint maga. Miska bácsi gazda volt, de ő zsuppos házban lakott, Vámosi meg szépet épített. Bizony lenézték a cselédet…

– Mikor szűnt meg a lenézés?

– Amikor mindannyian bementünk a téeszcsébe. Mert akkor nekik is annyi lett, mint nekünk. Senkinek se több, se kevesebb…

VI.

Házak a domboldalon, a Vihorcon, így hívják azt a részét a falunak. Ide is nagy hóban kaptatunk a keskeny úton Erzsi nénivel. Nem látom, milyen az út alapja, valószínűleg kővel kirakott, mert botladozunk. Elmegyünk egy omladozó ház mellett, nem lakják, gaz és szemét áll ki a hóból, ledőlőben szabadkémény. Pesti orvosé, mondja kísérőm. Nyáron szoktak jönni, a kertben sátoroznak.

Belépünk a konyhába, ott is maradunk. Padlója lapjával lerakott piros tégla, pincehangulatot áraszt. Sparheltet rak a bácsi, gally és tuskó kerül rá, itt jó meleg van. Asztal, a falnál két bevetett ágy. A háziasszony tésztát gyúr, egy levéllel már az ágyterítőre tett szalvétán szikkad. Egy másikat széles csíkokra vág. Víz forr, de nem a sparhelton, hanem gáztűzhelyen, amit palackos gáz táplál. Sötét és meleg, a nénin mégis csizma, érthető, hisz gyakran ki kell lépni az udvarra. Szlatki Béla Kossuthot szív, egyiket a másikat után.

– Ipszilonnal írja a nevét? – kérdem.

– Valamikor úgy írták az őseim, de én már csak i-vel.

– Hol maradt el az ipszilon?

– Csak itt, mert még az apám is úgy írta, egyébként nemesi família volt a Szlatki… a keresztlevelekben úgy volt. Az apám első felesége Farkas Julcsa, erdélyi származású, aztán 19-ben menekülni kellett, szorongatták, mivel bíró volt az apja…

– A bácsi hány éves?

– Két hatos.

– Tegnap volt a születésnapja – mondja a felesége.

– Hogy ünnepelték?

– Nem szoktuk.

– A bácsi a földosztáskor huszonhat éves, volt-e földjük a háború előtt?

– Semmi. Summásnak járogattunk, napszámba aratónak.

– A szüleinek volt földje?

– Kevés. Az unokatestvéreimnek volt pár holdjuk, de azt eladták házépítéskor. A szüleim is summások.

– Én azt hallottam, hogy általában addig maradtak summások a fiatalok, amíg nem házasodtak meg.

– Nem így volt, a feleségem is summás volt már tizenévesen.

– És ön?

– Én is. Kimaradtam az iskolából, azonnal mentem is el, mert az élet azon múlott…

– A hat elemit kijárta?

– Persze.

– Itt dolgozott a Coburg birtokon?

– Itt kevesebbet, inkább a Dunántúlra jártam, Frigyes főherceghez, Kovács Gyulához, Dréher Jenőhöz…

– Merre estek ezek a birtokok?

– Frigyes főhercegé Mosonban meg Ausztriában, neki saját vasútvonala volt, villanytelepe, az osztrák-magyar monarchiában kaptak földet rogyásig, akár a Coburgék, a Dréher birtok központja Martonvásáron, ott hatalmas kastélya, versenyistállót tartott.

– A bácsit, gondolom, a háborúba behívták katonának.

– Negyvenben, rendes sorozással. Ungvárra kerültem, miután ott páncélos légvédelem volt, onnan Pestre, városvédésre egy évig, utána a frontra. Azt mondták, önként megyünk, önként kellett mennünk… Negyvennégy szeptemberében megszöktünk, mentünk az erdőbe, partizántevékenységre, a Mátrába. A Nógrádi-féle ellenálló csoporttal álltunk kapcsolatban, a Galya szálló környékén portyáztunk, majd Bodonytól felfelé, Szuhahután, Recsken, Derecskén, azon a részen. Ott többszörös gyűrűbe kerültünk, a német csapatok fogtak közre, azokat pedig az oroszok, románok fogták közre. A németeket áttörtük. Én megsebesültem, a románok Aradra vittek kórházba. A többiek jelentkezhettek az új hadseregbe. Három hónapig kezeltek Aradon, onnan jelentkeztem, most már valóban önként, Debrecenben az Ideiglenes kormánynál az új hadseregbe, a 2. hadosztályba. Május közepére leszerelték a családosokat, én is hazajöttem.

– Május 14-én jött haza – pontosít a felesége.

– Így lekéste a földosztást…

– Az első évben nem is kaptam. Úgyhogy itt kétszer osztottak. Először csak szükségképpen, hogy a határ ne legyen vetetlen.

– Ezek szerint tartalékoltak a kimaradtaknak?

– Nem, hanem ideiglenesen osztották szét, a másik évben véglegesen, addigra tisztázódott a helyzet.

– Mennyit kapott?

– Alapnak mindenki öt holdat…

– Négy volt az alap – szól közbe Erzsi néni.

– Nem hiszem, mert mink 8.5 holdat kaptunk, mivel két gyerekünk volt.

– Emlékszik rá, hogy történt a kiosztás?

– Be kellett menni a községházra a Földigénylő Bizottsághoz, ellenőrizték a régi birtokíveket, csakugyan annyi földje van-e, amennyit bemond…

– Magának elég lett, amit kapott, vagy többet szeretett volna?

– Nekem elég lett. Dolgoztam még másnak is, mert szereztünk közben bocikákat, később lovat is, lett egy jó magyar fogatom, azzal dolgoztam.

– Mit vetett az első évben?

– Búzát, kukoricát, árpát, cukorrépát, amilyen vetőmag akadt.

– Szabadon, amit akart?

– Nem, csak amit a Varga Pista a falufelelős a járástól előírt. A koalíciós kormány őt bízta meg, ő pedig fentről kapta a parancsot. Napraforgót is vetettünk, mert az olajért jó pénzt kaptunk, valutának számított.

– Cseréltünk is, a városiak egy-két liter olajért adtak ruhát, cipőt, edényt – mondja a felesége.

– Milyen eszközökkel művelték a földet?

– Az baj volt, a szegény népnek a kapott földön kívül semmilye se volt.

– Az uradalom gépei…?

– Azokat az egy-két holdas parcellákhoz nem tudtuk használni. Ott a legkisebb vetőgép tizenhét soros, három ló húzta. Nálunk legfeljebb egy tehén… Így éltünk ötvenig, aztán minden megváltozott…

VII.

 

Gaál Kálmánné, Erzsi nénit a tájházban ismertem meg. Oda mentem először kérdezősködni, ismerkedni. Utólag nem tartom furcsának, hogy amikor beléptem, ott találtam Boldizsár Ivánt, Simó Tibor közgazdásszal. Boldizsár lett Tardon az ajánlólevelem. Gondolom, azért látogattak oda, hogy Szabó Zoltán halála után szippantsanak a falu levegőjéből, talán dokumentumokat néztek, nem tudom. Boldizsár szerkesztette a harmincas évek közepén a „Szolgálat és Írás” könyvsorozatot, amelyben Szabó könyve is megjelent. Én pedig néhány éve már szociográfiát írok a New Hungarian Quarterly című folyóiratba, aminek Boldizsár a főszerkesztője. Hozzájuk az Élet és Irodalombeli riportok kapcsán jutottam, megkértek, írjak hasonló témákban nagyobb terjedelmű riportot, dokumentumokkal alátámasztva. A tájházban Boldizsár azonnal megígérte, ha Tardról akarok írni, segíteni fog. Simó viszont lekicsinylőn bánt velem, meg is mondta: ő már mindent megírt erről a faluról. Különben is, mi a foglalkozásom, hogy itt kotnyeleskedek? Boldizsár válaszolt helyettem, bár intő jelnek vehettem volna.

Gaálné, Erzsike aztán meghívott magukhoz, beszélgettünk náluk is, és útközben is, amikor elkísért az általam kért családokhoz.

Náluk többnyire a konyhában ültünk, ami tágas, a sparhelt adta a meleget, ott főztek, ott állt két ágy neki és az urának, szekrény, családi fotók a falon, Jézus az olajfák hegyén. Férje hordta kintről a fát, krumplit, káposztát, főtt az ebéd, a vacsora.

Azt viszont meg kell jegyeznem – bántódás nélkül –, hogy boron kívül soha, semmivel nem kínáltak meg a tardiak, pedig félnapokat ültem velük, náluk, és jól tudták, hogy se vendéglő, se ételt adó kocsma nincs a faluban. Első ottlétem után erre fel is készültem, és autómban kaptam be néhány falat ételt, ott ittam jeges vizet, februárban.

– Itt születtem Tardon, 1923-ban, apám Molnár András, az ő nevét sokan ismerték, ő is itt született. Hárman voltak testvérek, nekik tizenkét holdjuk volt, középparasztnak számítottak. Amikor édesapám hazajött az első világháborúból, nagy reményeket táplált magában, földosztást követeltek volna… A tanácsköztársaságban Károlyi Mihály, ugye, kiosztotta a saját földjét. Édesapám ott volt az első cölöpverésnél, ami annyi filmen meg van örökítve, de aztán a folytatás elmaradt. Később osztottak itt vagyonváltsági földet, úgy hívták, de apám csak házhelyet kapott, arra épített aztán házat a második tizeden.

– Az mi volt?

– Az utca neve. Tardon négy utca volt, azokat hívták Első tizednek, Másodiknak, Harmadiknak, Negyediknek… Mátyás király katonái után.

– Most mi az utcák neve?

– Béke, Rákóczi… Már szorgalmazom, hogy állítsák vissza az eredeti neveket, elnevezéseket. Nem azért, mintha kifogásom lenne Rákóczi ellen. Sőt. De olyan utca akárhol lehet. Ez pedig csak miénk. Ez a mi hagyományunk része.

– Erzsikéék hányan voltak testvérek?

– Heten. Öten élünk, mindannyian itt a faluban.

– Milyen gyerekkora volt, hogy emlékszik rá?

– Nekem jó gyerekkorom volt, mert a szüleink szerettek bennünket. Én meg szerettem iskolába járni, játszani. Akkoriban még mindenki együtt élt a nagyszüleivel is. Azt nem mondom, hogy nem voltak különleges, zavaró események. Amióta az eszemet tudom, édesapám szemben állt a rendszerrel. Na, nem úgy, hogy üldözték volna, azért a véleményét elmondhatta. Zaklatás, ilyesmi csak a választások előtt fordult elő. 1933-ban választások voltak. Február tizenkettedikén a csendőrök tizenhárom embert összeszedtek, hogy tudjanak a kisgazdapártra szavazni. Éppen reggeliztünk a konyhában, amikor benyit a szomszéd avval, Andris bátyám, menjen a hegyekbe, mert a többieket már ütik. Apám csendesen végignézett rajtunk, majd letette kezéből a kenyeret, szalonnát és annyit mondott: na, egyetek. Édesanyám kérlelte, ne menjen sehova, rosszabb lesz. De csak elindult. Nem a kertek alá, hanem az utcára. Ott már jött a csendőr és mondta neki, menjen előtte. A hátába vágott a puskatussal, a csizmája sarkát verte. A háborúban apám képezte ki a tiszteket, ezredkürtös is volt, céllövész, legénykorában birkózóbajnok. Volt élettapasztalata. Mondta is mindjárt, tudom a törvényt, megyek, mért csinálod ezt velem. Addigra dühös lett a csendőr, szúrni akart a szuronnyal, mire apám egy mozdulattal kirántotta a puskát a kezéből. Segítettek a többiek is, leteperték a csendőrt. Akkorra ám odaértek a társai, de apám elszaladt. A tizenhármukat gyorsan elvitték, ráadásnak apám helyett Kálmánt, a legidősebb gyereket. Összeverték őket nagyon. Akkor eljött hozzánk Eckhardt Tibor, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, a kisgazdapárt vezetői. Azt kérdezték édesanyámtól, hol van Molnár András, jöjjön elő, mert felviszik egyenesen Horthyhoz, számoljon be neki arról, mi történik. De nem jött elő nekik. Viszont üzent a hegyekből Závodszkinak, a hentes öccsének, legyen kint a száraztói hídnál pontban éjfélkor a fogatával. Bevitette magát Miskolcra, egész éjjel mentek, s mire kinyitották a hivatalt, ott állt a hadbíró előtt. Mindent elmondott neki. Az vizsgálatot rendelt el, a vége az lett, hogy a csendőrt leszerelték.

– Ezek után hogy zajlott le a választás?

– Kora reggel két teherautó katona állt be az iskola elé, az utcákat megszállták a csendőrök. Igyekeztek megfélemlíteni a népet. Mégis Tildyre szavazott a falu, ő győzött!

– Szabó Zoltán ekkor már járt ide?

– Ő később jött, talán 34-ben vagy harmincötben. Gondolom, ezek az események is befolyásolták. A Rózsa testvérek hívták őt ide, hogy aztán ők honnan ismerték, azt nem tudom. De hogy Szabó Zoltán nem a szegénység miatt jött hozzánk, az biztos. Szegények másutt is voltak. A falu tisztasága vonzotta, a kiállása. Mert szegények voltunk ugyan, de boldogok, összetartók. Most meg? Üti vágja egymást az emberiség.

– Itt?

– Itt is, meg másutt is. Rólunk azt terjeszti a mostani iskolaigazgató, hogy buták vagyunk. Így: milyen buták a tardiak! A Rózsa testvéreknek, Szabó Zoltánnak, Tildynek, Nagy Ferencnek nem voltunk azok?

– Ne szaladjunk előre. Hogy nevelték munkára Erzsikét? Milyen módszerrel tanították, szoktatták?

– Édesapám, anyám nappal el volt foglalva a földeken, a határban, vagy úton volt egyik darabról a másikra. Minket inkább az édesszüleim neveltek. Így hívtuk a nagyszüleinket. Mi, gyerekek kimentünk a libával a mezőre, velünk jött a nagyanyánk, leült az árokpartra, bokor tövébe. Odahívott, ülj csak mellém, kislányom, fogd ezt a tőt, ez volt a tű neve felénk, nézd csak milyen szépet csinálok, próbáld meg te is. Kezünkbe adta a hímzést. Ügyetlen voltam, de nem szidott. Nem is erőltette, visszavette. Jól van, holnap majd szebb lesz, eridj játszani. Ugráltunk, nevetgéltünk, bújócskáztunk, odanéztünk a libákra… Ha összehasonlítom a miénket egy mai gyerek életével, bizony, ez sivárabb. Mi kiélhettük a fantáziánkat, énekeltünk, verset mondtunk, aki valamiben ügyes volt, azt megnéztük, ki nem nevettük, mozogtunk, erősödött a lábunk, a tüdőnk. Máma nincs is alkalma rá, amikor már lenne, addigra kedve nincs, megy a diszkóba, rohan a fejit rázni. Csak a fejit.

– Mikor kezdett dolgozni Erzsike?

– Tizenhárom évesen. A pap is, a tanító is javasolta apámnak, taníttassa a gyerekeit, érdemes. A fiúk megfogadták, így az egyik fiúból ács lett, a másikból asztalos, a harmadikból kőműves. Engem a varrásra tanítottak édesszüleim, más lehetőség akkor a lánynak nem volt. Elvégeztem a hat osztályt, aztán elmentem Coburg herceghez summásnak. Először répát egyeltem, kukoricát kapáltam, később arattam, gép mellé kerültem.

– Cséplőgéphez?

– Oda. Kévevágó, törekhordó, ami a lányok dolga volt. Amikor a gabonával kész lettünk, tanyát takarítottunk, szeptemberben répát szedtünk, kukoricát törtünk, lucernát forgattunk, magtárban búzát forgattunk. 1943-ig voltam summás. Akkor férjhez mentem, és attól kezdve a saját földünkön dolgoztam, vagyis az anyósomén, mivel apósom elesett a Donnál és a munka ránk maradt.

– Aztán negyvenötben felosztották a Coburg birtokot…

– Négy holdat kaptunk az urammal, azon gazdálkodtunk. Bocikákat tartottunk, lovat, a férjem fuvarozást vállalt, disznót fiaztatott.

És ezzel egy hősi korszaknak vége.

VIII.

1947 szeptemberében Szabó Zoltán a párisi magyar követségen dolgozott, mint kultúrattasé. Előtte a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedett, folyóiratokat szerkesztett. Itthon érett a helyzet, a kommunisták készültek a totális hatalomátvételre, amit az író Párisból is érzékelt.

Azért írom ezt a bevezetőt, hogy lássuk, milyen időpontban és légkörben jelent meg Rózsa József terjedelmes szociográfiája a FORUM című folyóiratban 47 szeptemberében.

FORUM, rövid o-val. A latinos írásmódot utólag úgy értelmezhetjük, hogy a szerkesztőség az ókori kultúrához, a szabad fórumhoz kötődik, és nem a gondosan előkészített diktatúrához. Pedig az elveket és gyakorlatot Moszkvában és Budapesten már lefektették. A szerkesztőbizottság összetétele nem hagy kétséget afelől, hogy a lapot milyen sugallatra szerkeszti Darvas József, Lukács György, Ortutay Gyula. 1978-ban „az akkori időszak reprezentatív, marxista szellemiségű folyóiratának” nevezi a VALÓSÁG. Számomra az is egyértelmű, hogy Rózsa Józsefen keresztül Szabót állították Rákosi politikájának igazolására, anélkül, hogy ő ebbe beleszólhatott volna.

A cikk címe: „Tard 1947.” A szerkesztőség bevezetője szerint Rózsa a bükkaljai faluban él, onnan sodorta el a Don menti vágóhídra a háború vihara. Hadifogságból tért haza Tardra. Most beszámol arról, hogyan él-dolgozik a falu, hogyan hatott gazdaságára, társadalmára és politikájára a demokrácia két éve.

Rózsa így kezdi írását:

       „Az első öröm, ami hazatérésem után ért, és amit most is magamban hordozok, az, hogy megszűnt a „halálgyűrű.” Ott, ahol a háború előtt botosispánok, summáshajcsárok felügyelete alatt dolgozott hajnalhasadástól sötét estébe zuhanó órákig Tard agrár- és fél agrár-proletár rétege, most önálló, független újgazdák vagy néhány holddal kiegészített volt törpegazdák munkálják a földet. A „halálgyűrű”, mely hosszú időkön át akadályozta Tard fejlődését, 1945 tavaszán végrehajtott földreformmal omlott össze végérvényesen.”

Majd részletezi, a Coburg birtokból a gazdákhoz került 1290 kataszteri hold szántó, 128 hold rét, 410 hold legelő. Ezekből 378 család részesült.

A tanító úr, most már elvtárs, leírja, hogy milyen leleményesek az újgazdák, már az első évben „ráfeküdtek” a napraforgó termesztésre, és az olaj szép hasznot hozott, többen vásároltak tehenet, ökröt, lovat, és tervezik, dohányt, ricinust, szójababot fognak termelni, így igazodnak a változó piachoz.

Leírja, mekkora ellentét van a régi és az új gazdák közt, ami politikai síkon is jelentkezik. A régieknek az fáj, hogy ők nem vagy nagyon keveset kaptak az úri birtokból. Az újaknak nincs tekintélyük, azt tartják róluk, úgyse tudják megművelni. A módosabb gazdák alig kapnak napszámost, mivel azok elvárják, hogy jól megfizessék őket. A község bikáit meg kellene felezni, vagyis adni az újgazdáknak, de a régiek nem adják…

Szabó Zoltánt idézi a pártokról. A harmincas években nem bíztak bennük a tardiak. Rózsa fölteszi a kérdést: ma hisznek-e? És hogyan viszonyulnak a demokráciához? Válasza: ő úgy látja, hogy a többség tíz év után – végre – dühösen politizál, minden mozzanatra figyel. Igaz, rádió csak egy van a faluban, de újság több jár, mint a háború előtt. „A helybeli koalíció szekere nyikorog… a kisgazdák szidják a kommunistákat, a kommunisták lereakciózzák a kisgazdákat.” „A kisgazdák többségének véleménye az, hogy a kommunisták kolhozt akarnak, és erőszakosan hatalomra akarnak jutni.

       E sorok írója egy régi hentes-kisgazdának, aki éppen az előbb említett dühös politizálók legdühösebbjei közé tartozik, a legkézzelfoghatóbb argumentumokkal se tudta bebizonyítani, hogy a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt ideológiailag nem állnak ugyanazon az alapon. Az ő politikai szemléletében a Baloldali Blokk Pártjai csak nevükben különböznek, de voltaképpen egyet akarnak. Felfogását ő így szövegezte meg: „Rákosi, Szakasits, Veres Péter kommunizmust akarnak…”

Milyen élesen látott a hentes!

A fenti idézet miatt még elnéző lehetnék Rózsával, hisz ezt tényszerűen írja. A folytatás viszont:

       „Persze, a reakció még elég erős Tardon is, mint egyebütt. A reakció erőállományát a régi gazdák képezik s hozzájuk lehet sorolni még a helybeli értelmiség egy-két tagját is. Ez a parasztréteg majdnem kivétel nélkül a Kisgazdapártba lépett be s reakciós beállítottságukra vagy politikai tudatlanságukra éles fényt vet az a tény, hogy amikor megkérdeztem tőlük, mi a véleményük az összeesküvéssel, továbbá Nagy Ferenc mellett foglaltak állást és nem minősítették bűnnek a volt miniszterelnök szerepét az összeesküvésben. Ez a paraszti réteg az, melyben legerősebben élnek a régi reakciós politika ideológiai gyökerei és legnehezebben tudja megérteni a változást.”

Kérdés, van-e még Rózsának empátiája ezzel a faluval? Mi köze hozzájuk? Mi az, amiben megérti őket? Nos, erre is választ kapunk: megérti és üdvözli azokat az újgazdákat, akik a Kommunista Pártba, és nem a Nemzeti Parasztpártba léptek be… Eldicsekszik, mint mondott neki egy újgazda:

       „Fáj a régi gazdáknak, hogy mi is emberek lettünk, földet kaptunk s tudunk a magunk lábán járni. Ők persze azt szeretnék, ha látástól vakulásig dolgozna nekik a nincstelen aludttejen, alamizsnáért. De ebből ők már nem esznek. Dolgozzanak maguk, ha élni akarnak. Nekünk a csupasz földdel kellett kezdeni, se állataink, se szerszámaink nem voltak, mégis megmunkáltuk a földet s a legtöbben már igaerővel rendelkezünk. Lassacskán emelkedünk elesettségünkből, s ha az idei termésünk jó lesz, még nagyobb lélegzethez jutunk. Én a Kommunista Párt tagja vagyok, mert tudom, hogy ez a párt harcol legelszántabban a földhözjuttatottak érdekeiért és a háború által lerombolt ország talpraállításáért”…

Ez az ember Csiri József, 34 éves, hatgyerekes újgazda. Rózsa tovább hergeli:

       „Mit szólnának ahhoz, ha egy szép napon visszajönne Coburg és el akarnák venni a kiosztott földet?” – tettem fel a kérdést Csirinek. „Mit? Vasvillával vernénk agyon Coburgot is, meg azt is, aki újból cselédi sorba akar visszataszítani bennünket” – hangzott a válasz.

       Csiri bízik a Kommunista Pártban, Orosz Sándor, aki szintén újgazda, bízik a Nemzeti Parasztpártban. Mind a ketten újgazdák és 34 évesek. Sokat olvasnak és politizálnak, de dolgoznak is. Ki-kifakadnak a drágaság miatt, kopott, elnyűtt a ruhájuk, elég szűkös a kamrájuk, mégis bíznak. S azt hiszem, ez a bizalom nemcsak a pártjaiknak szól, hanem a magyar demokráciának is, mely felemelte őket elesettségükből. Tisztában vannak azzal, hogy ha nem a Vörös Hadsereg szabadítja fel Magyarországot a fasiszta iga alól, hanem az angolok vagy az amerikaiak, akkor ma is summások vagy részesaratók volnának a Coburg-nagybirtokon. Akkor nem tartana a magyar nép ott a demokratikus fejlődés útján, ahol ma tart.”

Rózsa József, az egykori néptanító megírta azt a szöveget, amelynek érvényessége 1989-ig tartott – kitartott – igen kevés változtatással, inkább csak cifrázva…

Folytatása 1947-ben hangulatkeltés, ellenség-kép fejlesztés-gerjesztés, vagyis az ötvenes évek szisztematikus előkészítése.

       „Láthatatlan csatornákon, ismeretlen utakon szivárog be Tardra is a reakció hírverése. A legutóbbi hetekben, mikor a pesti sajtó publikálta a kormányválságot és Nagy Ferenc szerepét az összeesküvésben, a szó szoros értelmében pánik keletkezett Tardon. Az egyik rémhír így szólt: „A kommunisták veszik át a hatalmat, kikiáltják pár napon belül a proletárdiktatúrát.” „Dunántúlt orosz csapatok szállták meg.” A másik így: „Az amerikai repülők útban vannak az atombombával, hogy leverjék Magyarországon a kommunizmust.” Valóságos népáradat hömpölygött a szatócsboltok felé és felvásárolták az összes cukrot és sót. Még szerencse, hogy félre nem verték a harangokat és a kisbíró ki nem dobolta: „Emberek, meneküljetek az erdőbe, bújjatok el a föld alá, mert itt a világ vége.” Csak a helybeli kommunisták és parasztpártiak s a néhány szoc. dem. kisiparos nem ijedtek meg, ellenben minden erejükkel igyekeztek meggátolni a falun végigsöprő rémhír-lavinát.” 

Külön fejezet „A társadalomfejlődés iránya” című eszmefuttatás. Szabó Zoltántól indul ki: a harmincas években a paraszt menekülni akart a földtől és saját osztályától. 1945-ig nem is történt változás, „legfeljebb csak annyiban, hogy Tardról is elhajtották vágóhídra a férfinépesség javát – „hazát” védeni.” (A haza szó külön idézőjelben.) „Csak a Vörös Hadsereg tankjainak dübörgése vágta szét 1944 november végéig Tardra nehezedő és fojtogató levegőt.”… Ezután pár hét alatt kiosztották a földet. „A földosztás még nem oldotta meg 100 %-osan a tardi problémát, de lényeges változásokat hozott az agrárszerkezetben. Azok az agrárproletárok, akik… kénytelenek voltak menekülni napszámos munkára a diósgyőri vasgyár felé, 5-6-7-8-9-10 holdat kaptak. Azok a volt uradalmi cselédek, akikből az emberi méltóság tudatát is kiölte a botosispán örökös szitkozódása és a feudalizmus szelleme, ma önálló, szabad emberek. És ők érzik ezt legjobban…”

Rózsa ezek után összeveti a gyerekek 30-as évekbeli terveit – mi szeretnék lenni – az 1947-es tervekkel. Szabóhoz hasonlóan ő is 12 éveseket kérdez. Megmagyarázza, miért: „nem szabad elfeledkezni arról, hogy a 12 esztendős tardi gyerek sokkal-sokkal öregebb, mint egy ugyanilyen polgárfiú”. Ugyanúgy fogalmazott Szabó is. Ez azért érdekes és szép, mert összemosódik, ki idézett kitől… Úgy érzem, hogy eredetileg Rózsa fogalmazott így, neki volt erre inkább tapasztalata, mint az Angyalföldön élő írónak. Tőle fogadta el az író, és most Rózsa, mint a sajátját, idézet nélkül írta le a FORUM-ban.

Nos, 1947-ben a gyerekek többsége megszerette a földet, a tanító elvtárs szerint. Még rá is játszik: „Egyetlen dolgozat se beszél arról, hogy írója római pápa, képviselő, vagy megyei hajdú szeretne lenni. Legtöbb gyerek fantáziáját a föld foglalkoztatja.” Kivétel Petrik Imre, aki úgy látja, a tizenkét gyerekes családban neki igen kevés feladata lesz a földdel.

A végső konklúzió: „A gazdasági fejlődés és kulturálódás útját nem zárja már el a Coburg-hercegi nagybirtok kínai fala. A sár ma is csökönyösen terpeszkedik az utcákon, de…”

*

1947-ben egy másik írást is találtam a FORUM-ban.

Rövid emlékeztetővel kezdem. 1946-tól falujárók lepték el a magyar falvakat. Ma már feledésbe merült ez a, kommunista párt által kezdeményezett mozgalom, pedig látványos agitálás mellett valóban tartalmazott jó dolgokat is. A nagyvárosok nagyüzemeiből verbuváltak szakember-munkásokat, hegesztőt, lakatost, esztergályost, orvosi szakrendelőkből pedig baloldali érzelmű szakorvosokat, belgyógyászt, fogorvost, röntgenest, stb. Teherautóra vették fel őket, lócákon ültek, és hétvégén, leginkább vasárnap felkerestek egy-egy falut, letáboroztak a községháza vagy az iskola udvarán, sátrat húztak, az orvosok tanterembe mentek, és a helybéli lakósok – előzetes propaganda után – vonultak a tábori kórházhoz vérnyomást mérni, fogat húzatni, a mesterekhez lyukas lábast forrasztani, zárat javítani.

1947 tavaszán Tardra is érkezett orvos-csapat, egyikük pedig, Radó György, megírta tapasztalatait. A folyóiratot egyik alkalommal elvittem Rózsa Józsefhez, és szembesítettem: ő is így emlékszik azokra a dolgokra?

       „Szinte valószerűtlen, hogy manapság ilyen község is létezik még Magyarországon. A falu teljesen izolált. Kiesik a forgalomból. Az utak rosszak, vasútállomás csak messze kilométerekre található. Az asszonyok a népszokásnak megfelelően a mindennapi munkában is nyolc szoknyát hordanak. Ez a viselet drága, piszkos és egészségtelen. A tradíciók értelmében csak a fehér alsószoknyát mossák ki, mégpedig évente csak négyszer. A felsőszoknyákat soha. Legtöbbjüknek a röntgenes és belgyógyász megállapítása szerint gyomorsüllyedése van, ami minden bizonnyal összefügg a nyolc szoknya súlyával. A nyolc szoknya árából négy, jó anyagból való női ruhát lehetne csináltatni.”

– Így volt ez valóban? – kérdem Rózsát.

– Hogy nyolc szoknyát hordtak-e, nem tudom, de azt kizártnak tartom, hogy nem mostak rendszeresen. A viseletet az orvos drágának találta… de hisz maguk fonták-szőtték! Arra nem adtak ki pénzt, és tudjuk, ez idő alatt, vagyis télen úgyse tudtak volna más, pénzkereső munkát vállalni. A fonóba jártak… Lehet, hogy a viselet hozzájárult a gyomorsüllyedéshez. De a rossz táplálkozás, a hajlongás, a sok kapálás, marokszedés, vagyis egész életmódjuk mellett.

– Azt írja az orvos, hogy a szokások, előítéletek miatt aratáskor a legények nem könnyítettek ruházatukon. Néhány legény levetette ugyan az ingét, de az öregek lehetetlenné tették őket…

– Egészen másról van szó. A tűző napon, a hőségben nem lehetett levetkezni, az nem strand. A por, a piszok azonnal rászállt az arató hátára, megizzadt és kegyetlenül csípte. Fel is égett volna. Ingre és kalapra szükség volt.

(Magam is emlékszem, az alföldi faluban a marokszedő lányok hosszúújjú blúzban szedték a markot, fejükön kendő, a cséplőgépnél hosszú szoknyában hordták a töreket, különben a toklász összemarta-csípte volna a bőrüket.)

– Azt írja az orvos, „több 10-12 éves gyerek egyáltalán nem járt még iskolába. Az egyik tanító aztán felvilágosított, hogy a tardiak, ha csak lehet, nem engedik iskolába a gyereket, főleg a távolabbi tanyákon lakók. A nagyobbacska gyereket egyáltalán nem iskoláztatják. A negyedik osztálytól felfelé alig van tanuló.” Önről beszél, mint egyik tanítóról?

– Hát ennek ellent kell mondanom. Egyrészt nem tudom, ez az orvos kivel beszélt, melyik tanító világosította fel. Ebben az időben négyen-öten tanítottunk. Nem találkoztam a doktorral. De egyetlen kollégám se mondhatott ilyet. A mezei munkák idején, az őszi betakarításkor, majd tavaszon, ha munkájára szükség volt, otthon tartották. De télen mindenki járt, azok is, akiknek alig volt meleg ruhájuk, jó cipőjük. A legtávolabbi majorból is begyalogoltak, tanya pedig nem volt… Sokan elvégezték az ötödik-hatodik osztályt.

– Azt állítja az orvos, „a tardi nép hajnaltól estik dolgozik, rendkívül primitív módon, primitív eszközökkel, faekékkel művelik a földet.”

– Ez merő rágalom. Tudtommal egy faeke se volt a faluban. Engem apám már kisgyerekkoromban kitanított a szerszámokra, ő ugyanazt a Sack-féle ekét használta, mint a tardiak. És az vasból volt.

– Olvasom tovább: „orvos a faluban azelőtt soha nem volt.”

– Helyben nem lakott, de Mezőkövesdről járt ki doktor Seregi Antal.

– „Egy év óta egy B-listázott katona-orvos tartózkodik a faluban, de még lakást se tudott kiharcolni a községi képviselőtestülettől, és azóta talán már el is hagyta Tardot”, írja Radó.

– Valahol csak lakott… Egy idő múlva valóban elment, de hát miért maradt volna, ha büntetésből tették oda.

– „WC ismeretlen fogalom”.

– Azt kellene tudni, mit ért ezen. Budi igenis volt. Minden háznál. Ha nem lett volna, belekerül Szabó Zoltán könyvébe. Angol vécét persze hiába keresett, ahhoz vezetékes víz kellett volna.

– Úgy folytatja az orvos: igen büdös a falu. „A házak falait marha- és disznótrágyával kenik be. Esős időben förtelmes bűz terjeng a házak körül.”

– Na, hát ez valótlan – mondja most már indulatosan Rózsa József.

– Valami furcsa ellenszenvet érezhetett az orvos a falu, mint település iránt. Egy dologra ön bizonyára emlékszik, meszelték-e a házak falát?

– Hogyne, meszelt falúak voltak.

– Akkor a feltételezett trágya nem olvadhatott fel az esőtől, az oltott-megszáradt mész ugyanis szigetel. Magam is emlékszem: vályogházunk külső része tapasztott volt. Javításnál az agyagos sarat erős, izmoslábú cigányember dagasztotta, az agyagba töreket és lótrágyát kevert, hogy jobban összeálljon. Ez nem tardi, és nem magyar találmány, Ázsia, Afrika sok országában ilyen házakban laktak és laknak. De a meszelés után ez tiszta, egészséges…

Most Rózsa kérdez:

– Mennyi időt tölthetett ott az orvos?

– A leírás alapján pár napot.

– Akkor nem tapasztalhatott ennyi mindent. És félreinformálták…

– Az ön FORUM-beli tanulmánya azt érzékelteti, hogy tudatos, öntudatos, marxista, munkásmozgalmi ember, sőt politikus írta. Hogyan tett szert erre a kiforrott eszmerendszerre?

– Már mondtam, kikkel voltam együtt a hadifogságban. Moszkvától 35 kilométerre, Krasznodarszkban. A táborban megalakult a Nemzetközi Antifasiszta Iskola, marxi-lenini előadásokat hallgattunk és beléptünk a kommunista pártba. Egy szobában laktam Örkény Istvánnal, egyszerre jöttünk haza 46 karácsonyán… Áprilisban már Tardon tanítottam, én fejeztem be a földosztást, vagyis kiigazítottam, pótméréseket végeztünk. Addigra már a mezőkövesdiek sok holdat elvettek tőlünk.

– Az ön tanulmányát összevetettem Szabó Zoltánnal, és a jelenből Gaál Kálmánné elmondásával, és úgy látom, hogy a kisgazdapárt szerepe erősebb volt és világosabb, mint ahogy ön írja: a kommunizmussal egyáltalán nem azonosultak annyian…

– Nem bizony! 47-ben féltek a kolhoztól. Arról akkor még csak rémhírek terjedtek. Én ki se mertem mondani, hogy az lesz a jövő, hisz a Szovjetunióban erre készítettek fel bennünket. Tabutéma volt…

– Hogyan került az ön írása a FORUM-ba?

– Márkus István író-szociográfus akkor a Valóságot szerkesztette. Ő küldött levelet nekem, hogy írjam meg a tardi változásokat.

– Visszhangja mi lett?

– Miután megjelent az írás, Pestről felkerestek autóval, ha jól emlékszem, a Népjóléti Minisztériumból, fel akartak vinni. Majd a pap megszerezte a cikket, megmutatta a középparasztoknak, prüszköltek, különösen a hentes. Még az év novemberében elvittek Győrbe, népművelési felügyelőnek, onnan Kecskemétre a közoktatási központba, majd Pest megyében oktatási osztályon dolgoztam, 1954-től a főváros huszonkettedik kerületében az oktatási osztály vezetője, majd a pedagógiai továbbképző intézetben, utána a Mester utcai gimnáziumban… Mindig ott, ahol szükség volt rám.

IX.

Szlatki Béla életútja (folytatás).

1950-ben három termelőszövetkezet alakult a faluban, szinte egyidőben. Egyik a Rózsa Ferenc nevét viselte. Szlatki Béla nem tudja megmondani, miért így nevezték el. Rózsa Ferenc kommunista újságíró, mártír volt. Mi köze Rózsa tanító úrékhoz? Pedig a nép így hozta össze őket. Velük ötvenben már nem tartották a kapcsolatot, azt hallották róluk, hogy nagykutyák lettek, nekik bejött a kommunizmus.

Szlatkit 53-ban téeszcsé-elnöknek választották.

– Emlékszik rá, hogy miért önt?

– Mert bennem volt a régi parasztvér, tudtam dolgozni, megbecsültem a földet. Sok egykori cseléd nem becsülte a trágyát, elherdálta a földosztás után. Én összegyűjtöttem, kivittem a földemre, elterítettem, mert tudtam, hogy meghálálja. Ezért először brigádvezetőnek választottak, majd elnöknek. Előzménye is volt. 50-ben beiskoláztak a zsámbéki téesz-akadémiára. A Nagy Imre program után, 53 őszén a három szövetkezetből kettő feloszlott, mert már nem volt kötelező közösködni. A miénk megmaradt. Az összeesküvés utánkellett újra tagosítani. Folyt a harc: a paraszt visszavette a földjét, a téesz elvette tőle. A gazda bevetette a saját lovával, keresztbe, mink pedig a téesz lovával vetettünk hosszába. Majd jött az ÁVÓ, elvitte a parasztot… 1957-ig voltam elnök, akkor a miénk is feloszlott. 1960-ban újra megalakult. Én nem akartam visszamenni még tagnak se, mivel közben bányász lettem. De a nép azt mondta, ha én nem lépek be, ők se. 1962-ben végleg lemondtam, mert nem bírtam a néppel. Nagyba ment a lopás. 65-ben községi párttitkárnak választottak, az voltam 74-ig és elnökhelyettes a téeszben. Akkor leváltottak, attól kezdve raktáros lettem a nyugdíjazásomig. Még most is hívnak vissza dolgozni, de neheztelek, mert mint alapító tagnak, járt volna a kiegészítő nyugdíj. Azt tanácsolták, kérjem méltányosságból. De nem méltányolták. Most a nyugdíj mellett eljárok idegen téeszbe, egy kis kiegészítésért.

Csiri József életútja (folytatás).

Hosszan kérdezek, egy kis történelmi felvezetéssel, hogy előcsaljam a múltat.

– Alig kapták meg a földet, azt a földet, amiről a szüleik, nagy-, sőt a dédszüleik meg annak az üke is álmodozott… hogy legyen egyáltalán és a sajátjuk… tehát hozzájutottak, meg se szokták, meg se ismerték azt a lapost, annak a felsődülőnek a természetét, ízlelték, szagolták a rögöt… és ekkor kezdték meg a téesz-szervezést. Maguk elsőként beléptek! Tehát még nem nyomásra, nem a keményebb módszerek hatására, a finoman fogalmazott meggyőzésre, hanem a maguk akaratából… Nem sajnálták?

– Nem sajnáltuk– vágja rá Csiriné.

– De a tulajdonuk lett, a maguké.

– Nem így volt. Én úgy gondoltam: tizenkét éves koromtól summáslyány voltam, árva az első világháborútól, mert édesapám odamaradt. Február 12-én betöltöttem a tizenkettedik évem, és május elsején már summásnak álltam. Egész életemben azt láttam, hogy együtt többet érünk, mint szanaszét. A summás megszokta, sokadmagával van, nem tudtuk beleélni magunkat a magányba.

Azt mondaná a néni: igaziból nem is szerették meg a földet, nem lett a tulajdonuk? Igen. Számukra sokkal fontosabb lett az életforma, a közösség. Nem értékelem azt, hogy melyik fajta munkavégzés többrevaló, a magányos-e vagy a csoportos. Szigorúan a mezőgazdaságra, és a múlt rendszerekre gondolva vetítve. De azt látom én ebben, hogy valójában elidegenedett a földtől, annyira, mire megkapta, örült-örült, de nem remegett érte.

Lehetséges, hosszabb időre lett volna szükség. Aztán azt se felejtsük: milyen körülmények közt lett az övé? Úgy, hogy befogta magát a járomba… saját testével húzta a boronát. Hogy alakult volna ki bene a tulajdon szépsége? Csak a gyötrelem jutott neki.

S még valami fontos tényező, ami motiválja a nem-ragaszkodást. Akárhogy nézzük, ezt a földet kapta. Jó, hogy több évszázadon át megdolgozott érte! Nem érdemtelenül lett az övé. De az egyén tudatában nem csak a történelem él. Hanem az is: kifizettem azért a kabátért, stb. a vételárat vagy sem.

Mivel a föld pár év után kikerült a kezéből, csak elméletben vezethetjük tovább a folyamatot. De van egy másik alapunk az összehasonlításra. A juttatott házak és a lakások. A kitelepített svábok falvaiban majdnem minden ház megüresedett. 1945-ben az elöljáróság, a helyi hatóság – kormányrendeletre – benépesítette. Hogyan? Juttatott ház lett a fogalom neve. Olyan családok kapták, akik valamivel – politikai magatartással baloldali harcokban való részvétel, ellenállás stb. miatt kiérdemelték, mások pedig sűrűn lakott vidékről, illetve elszakadt országrészekből valamilyen okból hazatelepültek. Nagyon kis összeget kellett fizetni ezekért a házakért, azt is többnyire részletre, és olyan is akadt szép számmal, akinek elengedték később. E házak berendezve, bútorral, melléképülettel, felszerelt gazdasággal jutottak új gazdához. Aki – mert olcsón jutott hozzá? Mert lassan élte bele magát? Mert nem ő küzdött meg érte? – nagyon sok esetben hagyta lerohadni. Olyan is volt, aki elkótyavetyélte, nem felel meg neki, s tovább költözött. De ha ő építi, ő vásárolja vagy örökli szüleitől, nem engedi, hogy becsurogjon az eső, kidűljön a fal, stb. hanem felmegy a padlásra és már az első törött cserepet kicseréli, a falat megtámasztja, vízteleníti, stb. A nemzeti vagyon egy része ment tönkre a szemük előtt… Házak, kastélyok, udvarházak… már amiket nem bontottak le, mivel értékesebbnek tartották gazdáik a benne lévő téglát, gerendát, ajtót, ablakot…

– Sajnáltuk a földet vagy nem – töpreng Csiri József – ma már könnyű tisztán látni. De akkor nehezebb volt. A sok-pártrendszer megzavarta az embert. Volt ugye a parasztpárt, a kisgazdák, a kommunisták, aztán a Pfeifer párt. Mink falusiak elég homályosan láttunk. Csak annyit tudtunk a hat elemivel, hogy ha esik az eső, az eresz alá kell állni. Az iga a nyakunkon, ha summás volt, ha cseléd, csinálni kellett, nem volt idő gondolkodásra. Amit elvállalt a szerződésben, az ellen egy fél hajszálat vétett, elcsapták, kenyér nélkül maradt.

– Megalakult a téeszcsé… ez mikor volt?

– 1949 december 29-én léptünk be – mondja Csiriné – minket már karácsony előtt felírtak, ötven januárjában már dolgoztunk is. Kik voltak velünk? (sorolja a neveket: Csillag Béla, Gyula bátyám, Béres Lajos a 19-es veterán, Zsiga János bátyám, Magos Mari néném, Czinke Kálmán koma, édesapám, édesanyám, apósomék) a legszegényebb réteg…

– Na kéremszépen, 50-ben hármas típusú szövetkezetet alapítottunk, aminek a neve Rózsa Ferenc. Majd én a következő évben pártvonalon fellendültem, elmentem háromhetes iskolába, Diósgyőrbe, a téeszből mentem, gyorstalpalóra, gyors kiképzésre. Volt ennek is visszhangja, kérdezgették, hova mentek, a kommunistákhoz mentek? Olyanokhoz, mint Béres Lajos meg Csiri Jóska, akiknek semmijük sincs? A butákhoz? Mért hozzájuk? Pedig mink olyan buta fővel vittük akkor a pártvonalat. Egy napon behívtak a pártirodára, mert vezetőségi tag voltam, a Béres Lajos 19-es kommunista, ő vitte a vonalat, de már nem volt agilis, az benne volt, hogy üsd, akit ütni kell, meg ne ijedj, de ott gondolkodási idő nem volt rá. Pedig csak kellett akkor is gondolkodni. Meg is verték, hiába rimánkodtam neki, Lajos bátyám, a hétszentséges úristenit, vigyázzék már, mert ha nem megyünk a sarkában, valaki ódalba bassza, osztán ott terül el. Őtet kereste mindenki, mert ő volt a veterán, a Rónai Sándor megismerte, amikor egyszer Miskolcon járt… Na, szóval elmentem erre a pártiskolára, megkaptuk a felkészítést, amikor hazajöttem, nekem se éjjelem, se nappalom nem maradt.

– Kiemelték?

– Nappal a járási pártbizottságról jöttek, a mezőgazdasági osztályról, este a faluból… Téesz vezetőségi tag voltam, én kaptam meg a pénzt, én számoltam a kiadásokat, a béreket, a zárszámadást is én vezettem le, a párttaggyűlést is. Féltek is tőlem, meg ellenem is voltak.

– Mikor és hogyan választották meg tanácselnöknek? Hogy került rá sor?

– Az előző tanácselnök nő volt, azt le kellett váltani, mert nem bírt a faluval. Akkor már kezdődtek a lopások, a téeszből például ellopták az apaállatok takarmányát, pedig az valamikor szent volt… Hazajöttem a háromhetes iskoláról, és győzködtek a járásiak. Már a gyerekeim nem bírták, a legidősebb elém áll, édesapám, mondja meg nekik hogy vállalja vagy se. Egyszer aztán igent mondtam. Azonnal vittek autóval Mezőkövesdre, egyenesen a járási tanács nagytermébe. Lehettek ott hetvenen. Sorbaálltak előttem, felszólítottak, tegyem le az esküt. Alig fejeztem be az esküt, már körülálltak, azt se tudtam még akkor, kicsodák, már kérdeztek, kérdeztek… a lakosságról, az állatokról, a begyűjtésről. Mondtam nekik, legalább papírt, ceruzát adjatok, mert nálam semmi, hadd irkáljam. Akkor hazahívtak, valaki bort vitt a tanácsházára, áldomásnak, itthon meg újból elleptek, abban reménykedtek, majd csinálok valamit, amitől jobb lesz.

– És jobb lett?

– Hát nem nagyon.

– De bíztak magában?

– Nagyon is. Hamis kutyánk volt, ugatott már arra, ha idegen elment a kapunk előtt, éjjelre el is engedtük mindig az udvaron. Máig nem értem, mi történt 1953 január nyolcadikán, elnökké választásom első éjjelén. Reggelre vagy hatvan levél feküdt az oldalsó ablakban. Azokat mind a falusiak hozták. Volt benne kérés, feljelentés, javaslat, de egytől egyik névtelenül.

– Mégis, mit vártak…?

– Itt születtem, summáséletem volt, megértettem őket. Azt várták, legyek a falu gazdája.

– Mik voltak első, legfontosabb teendői?

– Mindenekelőtt a nyilvántartás. Nekem mindenről tudni kellett, ami a faluban emberrel, állattal történt. Ez utóbbi tán még fontosabb… Nekem ott kellett lenni az ellésnél éjjel is, hogy a tehén bikát vagy üszőt ellik-e, és reggel R-beszélgetésben azonnal jelentettem a járási mezőgazdasági osztályra. Ugyanígy a sertésekkel is, kinek mennyi az anyakocája, mennyit fialt, mennyi maradt életben, hány tipródott agyon. Olyan szigorúan kellett ellenőrizni, hogy azt máma el se tudják képzelni.

– Pontosan tudta, hány darab sertés van a faluban?

– A tanácsházán nyilvántartottuk. Minden ágazatnak volt felelőse. Azt is tudtam mennyi disznót hizlalnak, azt is, kinek mennyit kell beadni, például egy illetőnek be kell adni hízott sertésben három mázsát, ami részletezve úgy néz ki, be van állítva kettő darab egy mázsa ötvenre hizlalt állat.

– A tyúkot is nyilvántartották?

– Azokat is. Száraz, sovány, kövér baromfi.

– A kövér alatt mit értett?

– Libát, kacsát. A száraz a sovány. A tyúkok száma is kellett, a tojás végett.

– Hogy ellenőrizték a tojást?

– Azt az ember nem tudta ellenőrizni. Ennyi tojója van neki, ami tojt vagy nem, ami máma is úgy van, ha beoltják vész ellen, két hónapig nem tojik. Vagy elpusztul az összes, mert egy baktériumot oltanak vele, azt átvészeli vagy se. Úgyhogy a tojást egybe vetették ki, nem is a tyúkok száma, inkább a gazdaság nagysága után, ha jól tudom, kilóba… Húsz állatorvos volt itt akkor, amikor elkezdődött a baromfipestis. Keresték az okát.

– Szabotázst?

– Szerencsénkre, nem nálunk kezdődött, ezt nem vonták kétségbe, de akkor is.

– És ha a gazda azt mondta, elpusztulnak a tyúkjai? Be kellett mutatni a döglöttet?

– Nem kellett.

– Akkor pedig megette…

– Nem így volt. Hívták az állatorvost, azt ki kellett hívni a saját érdekében. Bogácsról járt át különben a doktor. Az adta ki a látlevelet. Mint a halottaknál… avval ő igazolta, hogy aztán milyen baját állapította meg, az ő dolga volt.

– És ha az állatorvos összejátszott a gazdával? Beírta, harmincöt tyúk vészben elpusztult, s közben feleztek?

Csiri János nevet, hamiskásan.

– Kedves elvtársam, az orvos a saját állásával játszott. Meg az életével is. Mert mi van, ha kap egy ellenőrzést! Mindenki féltette magát. A világért nem csinált ilyet, nem érte meg. Azt mondta a gazdának, ez a helyzet, ezt tudom csinálni. Maga örüljön, hogy írok igazolást, eldöglöttek, aztán adjon isten bandások… Mert hiszen volt olyan marha is, disznó is, amék akkor is megdöglött, mint más években.

– Legálisan nem is lehetett vágni?

– Dehogynem. Egy évre kaptam az egész falu részére négy bornyúvágási engedélyt, húsz birkát, de ezeket csak az állatorvos igazolása után. Üszőborjút egyáltalán nem volt szabad levágni. Ha a lábát törte, tanúk sokasága kellett, csakugyan úgy volt, és még azt se hitték el. Az üsző szaporításra kellett. A juhoknál csak kost vághattunk, jerkét semmi pénzért. Amelyik kos beteg, vagy alkalmatlan a továbbtartásra. Mindent az állatorvos döntött el, különben őt is jöttek ellenőrizni.

– Mégis, csak akadt olyan gazda, aki feketén vágott.

– Akadt.

– Azzal mi történt?

– Elvitték. Jött az ÁVÓ, leült hét hónapot.

*

– Ön meggyőződött arról, hogy mindent tud, ami a faluban történik?

– Nappal igen. De éjjel, amikor lefeküdtem, már nem voltam benne biztos. Pedig este tizenegy előtt nem hunyom le a szemem se télen, se nyáron. Addig egyre jártak hozzám, intézkedjek, mit tudtam csinálni? Felírtam egy papírra, elküldtem őket, haggyatok aludni, legalább annyi erőm legyék, másnap talpra álljak, bemehessek arra a kurva tanácsházára, az őrültek közé… mert azok voltunk, mindnyájan, tessék elhinni. Idegileg kilettem, a mai napig viselem a nyomát. Haragszom is érte magamra. Szép csendesen kéne viselkedni, nem dühöngeni.

– Vádolja magát valamivel?

– Magamat nem. De ha most kezdeném, ennyi tudással, a mai tapasztalattal, másképp csinálnám. Pedig a járással akkor is szembeszegültem, azért is nem kellettem két évnél tovább.

– Miről szóltak a névtelen levelek?

– Elsősorban a földek összevonásáról. Ez úgy volt akkor, hogy a beadási kötelezettség a föld aranykorona értékének arányában nőtt.

– És ez ellen akartak…?

– Azt kérték, legyek igazságos. A gyakorlat az volt, egy családon belül papíron minden földet összevontak, és ami aranykorona érték kijött, azután kellett beszolgáltatni. Igen ám, de a mérvadó mindig a magasabb értékű föld lett. Amitől aránytalanul nőtt a beadás is. Az egyik levélben ez állt: nézd csak meg a Gaál Ignác földjét is, azt is vonják össze. Gaál a tanácselnök-helyettes volt. Másnap bemegyek a tanácsházára felütöm a régi földkönyvet, spekulálok, hát látom, hogy igazat írtak. Szólok Gaálnak, magadat mért hagytad ki az összevonásból? Aszongya, „minden szentnek maga fele hajlik a keze.” „Akkor se lehet egy községet úgy vezetni, ahogy te” mondom erre. Hát ez nehéz ügy lett. Nekem csak hat elemim, a summás múltam, ez meg négy polgárit végzett, tanultabb volt nálam, tudta, mi az államforma. Földje is, ugye, régről, ahogy később kiderült, ezidőben Egerben dolgozott, két pár lova, kubikolt bérben, itt pedig a kezében a Futura, ő gyűjtötte-továbbította a beszolgáltatást. Ő volt a mázsa ura. A mázsa billent..

Csiri néni közbeszól.

– Sose felejtem el, bejött hozzánk télen, az első házba, a liba akkor már ült a tojásokon, a szoba sarkában, egy hordóban… azt mondja Gaál Ignác gőgösen, mi az, istálló lett a házadból? Az én uram csendesen válaszolt, mire ő: testvér, burzsuj lehetnél, ha rám hallgatnál… Még csak az hiányzott volna, hogy ráhallgassunk. Azóta már minket is felakasztottak volna…

Kérdőn nézek rájuk.

– Bizony, Gaál Ignácot meg két társát felakasztották…

– Igen, mert ők gyújtották fel a szalmát a téeszben – mondja a néni.

– És rájuk bizonyították?

– Elvállalták, mink azt tudjuk. Gaál Ignác volt a fejük, mert összeesküvők voltak. Egyik este abban a majorban gyúlt a kazal, másikon másutt, majd minden nap valahol, de akkora kazlak égtek, egyet se tudtak megmenteni.

– Zsércen a pap udvarán volt a téesz rakománya – mondja Csiri József, – megegyeztek a pappal, fizettek is neki, akkor még kevés volt a hely, azt is felgyújtották ezek! Mit gondol, kit gyanúsítottak elsőnek, a papot. Az aztán tisztázta magát, kiengedték. Ez a társaság több községbe beépült, az egész környék rettegett.

– És rájuk bizonyították? – kérdem újból.

– Persze, hármójukat felakasztották.

– Na de mi derült ki? Maguktól csinálták, vagy felbújtóik voltak?

– Semmi részlet nem derült ki. Csak az, hogy egykori híradóskatonák szövetkeztek a néphatalom ellen, Miskolcon volt az egyik központjuk, de országos szervezet volt.

– Hogy buktak le?

– Bent jártak Mezőkövesden valami titkos gyűlésen, aztán éjjel jöttek hazafelé, gyalog, velük volt egy másik tag is, akit kevésbé ismertek, és az elszólta magát. Kiderült, hogy beépített ÁVÓ-s. Őtet ott helyben elintézték. Rátértek a tardi bekötőútra, ott agyonütötték, és áthúzták a másik oldalra, a vasúti sínekhez. De a bakter meglátta, hogy valakik ott hajladoznak, vonszolnak valakit a sínekre. Azt akarták játszani, hogy a vonat gázolta el az illetőt. A bakter megállította a vonatot, jelentette az esetet… Ezek hazajöttek gyalog, esett az eső, egyenesen a Hangya épületébe, a kocsmába, jöttek utánuk a rendőrök kutyákkal. Megtalálták a nyomot.

– Ön akkor még tanácselnök volt. Szintén elvitték?

– Csak kihallgattak, mit tudok róluk.

– És mit tudott?

– Semmit. Nem avattak be a dolgaikba. Azt láttam esténként, akármilyen későn megyek haza a tanácsházáról, négy-öt emberrel találkozok. Ugyanazokkal. Köszöntünk egymásnak, kérdeztem, hol volt, mondta, a kománál, vagy a sógoránál. Pedig ezek jártak össze szervezkedni.

– Később látta-e a jegyzőkönyveket, ott volt-e a tárgyaláson?

– Soha semmin. Már másnap, hogy elvitték őket, vagy hatukat, jött Gomány felesége, Jóska bátyám, nézzen már utána, hova kerültek, telefonáltam is a rendőrségre, azt mondták, mi van, én is bele akarok kerülni? Örüljek, hogy lyuk van a fenekemen. Meg minek aggódok én ezekért az árulókért, csak nincs valami közöm hozzájuk? Soha többet nem mertem kérdezni… Egy valakit hívtak be a tárgyalásra, az meg nem mondott semmit. Béres Lajos bácsit, a veteránt.

– Őhozzá bizalommal voltak?

– Neki megvolt a tekintélye, mint 19-es kommunistának.

Tovább nem akart erről a témáról beszélni.

X.

Szabó Zoltán az élet minden területéről írt. Tárgyilagosan, mégsem érzelmek nélkül. A népművészet pusztulása fáj neki. Azt írja:

A parasztkultúra szétesőben, kiveszőben, a maradék már csak emlék, nem gyökerezik a való életben…

Valamikor hasznosság és szépség együtt jelentkezett. A világ, amelyben az ékítés fogant, már nincs meg, de a művészet túlélte a kort. Az életforma a múlté a bokréta mozgalom fel akarja éleszteni a népviseletet, de hát… az alkalmat nem tudják átmenteni, amiért fölvegyék, hordják…

Az asszonyok a kövesdi kereskedőnek hímeznek, pamutot, vásznat, mintát tőle kapják… házi foglalkozásból ipar lett.

       „A minták és a színek megmaradtak, a stíluson kevés változás esett, de a hímzés jelentősége más már, mint azelőtt. Pénzt hoz a faluba és a pénzen ruhát vesznek, gyakran városi ruhát. Nem arra szolgál, amire régen…”

       „Az asszonyok munkájuk árát ugyanúgy a falun kívüli helyről kapják, ahogyan falun kívüli helyről kapja bérét a tardi parasztember.”

Kb. kétszáz asszony tudja a keresztszemes hímzést, többnyire akkor dolgozik, ha Kövesdről kapnak anyagot.

A tulipános láda már a múlté… nincs funkciója… és mindent kiárusítanak… „Ami ebből a világból még él: a népművészet, a hímzések mintái, ahogyan pedig használják mindezt, már nagyon távol van ettől a világtól. A szőttesek és keresztszemes hímzéssel ékített terítők, ha ma készültek is, már maradványai, emlékei ennek a világnak, melybe beleillettek, nem parasztkultúráról beszélnek és világról beszélnek, hanem arról, hogy volt egy ilyen világ, melynek gyökerétől elmetszett virágai, a hímzések még megmaradtak.” „A falu vasárnaponkint, mikor fölveszi az ünneplőt, már csak visszagondol erre a világra.”

Akivel beszélhetek a múltnak erről a szeletéről, egyetlen ember, pontosabban asszony. A megkülönböztetésnek itt még jelentése van.

*

Gaál Kálmánné, Erzsi néni életútja (folytatás).

– A téeszcsé csak formailag alakult meg 49-ben, pár család próbálkozott vele, úgyhogy az ötvenes évek nem változtatták meg a falu gazdálkodását. 1959-ben jöttek igazán agitálni a termelőszövetkezet mellett. Azután lépett be a falu. Engem külön is megfogtak, avval, felső pozícióba kerülök. Egy napon autóval jöttek értem, vittek a megyéhez. Nőbizottsági gyűlést hívtak össze, beszédeket mondtak, szavaztak, és engem választottak meg a nőbizottság járási titkárának.

– Változott az élete?

– Hogyne. Első gondolatom az volt, mit tehetnék az asszonyokért. Nem véletlenül jutott eszembe: kint voltunk egyszer a mezőn az urammal, elfáradtunk, lepihentünk. Elaludtam a puszta földön. A fél oldalam úgy átfázott, hónapokig feküdtem isiásszal, attól kezdve alig tudtam szerszámot venni a kezembe. De hát nem csak én voltam így, a negyven-ötven éves asszonyok mindenféle nyavalyát összeszednek, nem bírják a földmunkát.

– Ez melyik évben történt?

– Hatvanhárom-hatvannégyben. Ez adta az ötletet, hogy valami könnyebb kereső munkát találjunk. Ekkor hirdetett a mezőkövesdi Matyóház munkásokat, hímzésre. 1965 januárjában harminc asszonnyal jelentkeztem. Próbaidőre felvettek bennünket, bedolgozók lettünk és engem bíztak meg a vezetésükkel. Sokat vártunk ettől, nagyon sokat. Úgy látszott, ismét felvirágzik a tardi hagyomány, lesz mód a megújulásra. A szükség ezt hozza magával. Nemsokkal aztán, hogy beléptünk, kihirdették, aki akar, tervezzen, pályázatot írnak ki. Én tizenkét mintát adtam be. Volt köztük párna, terítő, falvédő, futó, alátét. A terveket Pestre küldték, a HISZÖV központjába, ott döntött felőlük a zsűri. Ez hatvanhétben történt. A zsűri eljött Mezőkövesdre, és a HISZÖV képviselő ott, nyilvánosan hirdette ki az eredményt. Hát ott a legtöbb minta, amit elfogadtak termelésre, az enyém volt. Erre a kijelentésre lett felzúdulás. A mezőkövesdiek elkezdtek kiabálni, mért pont a Gaálné kapja, mért nem mink… Doktor Kisivor Sándor, a HISZÖV elnöke, védelmemre kelt, mert a Gaálné olyat csinál, aminek teret kell adni, az ötleteire szükség van, az hozza a megrendelést, az exportot. Persze, hogy nem nyugodtak bele a kövesdiek. Annyira nem, hogy szépen megpróbáltak bennünket kitúrni. Egyszer bent járok a Matyóházban, anyagért a hímzőkörnek. Azt mondja, aki kiadja a fonalat, „Gaálné, vigyen mintát is”. „Nem kell nekem minta, hiszen nektek is én adok. Mondjátok meg, melyiket csináljuk.” De csak rámtukmál négyet. A papír alsó sarkába nézek, ott a tervező neve, aki nem más, mint Lázár Gáspárné, ő a ház elnöke. Kifutott a vér a lábamból, azt hittem, ott kapok szélütést, mert azok a tervek voltak, amiket tőlem elfogadott a pesti zsűri. Uralkodtam magamon és hazajöttem. Itthon összehívtam az asszonyokat, megmutattam nekik, milyen csúfság esett rajtunk, s tanácskoztunk, mit csináljunk. Elmentünk Lázárnéhoz, megkérdeztük tőle, hogy kerülhetett oda a neve, de nem állt szóba velünk. Én járási tanácstag voltam, a legközelebbi ülésen kinyitottam a számat. A népi ellenőrök kivizsgálták az ügyet, aminek az lett az eredménye, hogy Lázárné áttett bennünket a ruhaüzembe.

– Ott milyen munkát kaptak?

– Varrást kaptunk volna. A lényeg az, hogy megfosztottak a hímzéstől, amihez értünk, amit évszázadok óta csinálunk. A következő évben négy asszony maradt ott közülünk, evvel gyakorlatilag megfojtottak bennünket.

– 1971-ben a járási tanácson azt mondták nekem, jó lenne, ha mink is megalakítanánk a Pávakört. Akkor már virágzott ez a mozgalom, a televízió hírül adta, műsorok voltak. 72 május 21-én lakodalom volt a faluban, sokan összejöttünk, mert a téeszelnök sofőrje esküdött, akit mindenki ismert. Ott többen is mondták, igazán tehetnék már valamit, mert itt maguktól nem mozdulnak az emberek. Az ebéden ott ült az akkori iskolaigazgató is, megemlítettem neki, az emberek nyözgetnek, legyen Pávakör, mire nekem ugrik az igazgató, ugyan, a tardiakkal maga nem megy semmire. Több se kellett! Ott ült a tanácstitkár is, megyek hozzá, segítsen nekem, amivel kell, kérem. Mi kellene. Először is helyiség, aztán zenetár, mert az nincs a falusi iskolában, a többit meglátjuk. Felajánlott havi ötszáz forintot a tanárnak, ha szerzünk. Egy óra alatt összeírtam az alapítókat, ebéd végére megalakult a Pávakör. Elhívtuk Vass Lajost, segítsen a tanáraival, el is jött hozzánk…

– Volt előzménye, hagyománya?

– A harmincas években világhírű Gyöngyösbokréta működött nálunk. Pestre minden évben eljutottunk, külföldön is jártunk. Csak aztán a háború után megszakadt. November hetedikére már szerepelni akartunk. Kellett persze ruha is. Arra a téesz adott ötezer forintot.

– Miért a termelőszövetkezet?

– Mert csak annak van pénze a faluban. Itt mindenki kódis. Kovács tanító úr, a kultúros jött volna velünk gyócsot venni, alsószoknyához. Meg volt beszélve, hánykor indulunk, én szereztem autót. Várjuk a tanító urat, üzentünk érte, erre visszaüzen, hogy nem tud eljönni. Később elmondta, az igazgató nem engedte el. Mentünk magunkban, még aznap este felszabtuk az anyagot. Sietni kellett, hogy próbálni is tudjunk az előadás előtt.

– Sajószentpéteren Pávakör-találkozót rendeztek, huszonegy község részvételével. Addigra már szépen fejlődtünk, voltunk elegen is, az asszonyok mellett megalakult az ember-csoport is. Szép sikerünk volt a találkozón, boldogok voltunk. Azt hittük, elvonultak a felhők, vége az ellenségeskedésnek. De a műsor végén odalépett hozzánk Lázárné, mert mindenütt ott kell neki lenni, és azt mondja a tanár úrnak, aki vezet bennünket: „Kis elvtárs, magától nem ezt vártam…” Ez azt jelentette, hogy nehezményezi a sikerünket, a részvételünket.

– Mink itt az iskola egyik termébe jártunk próbálni, ott nincs tanítás, üresen áll. Miután hazajöttünk Sajószentpéterről, egy téli napon, délután már gyülekezünk az iskola előtt, mennénk, de nem tudunk bemenni, mert nincs meg a kulcs. Egyikőnk elment keresni. Az iskola igazgatója nem volt otthon, a párttitkár nem tudta, a tanácselnök nem idevalósi. Fogalmunk nem volt róla, ki zárt ki. Pedig így is mostoha körülmények közt voltunk. Azt a termet sose fűtötték, télen nagykabátban álltunk, topogtunk, a lábunk majd lefagyott. Járt közénk egy asszony, hat évig, a nagymajorból, az egykori Coburg birtokról, az este tízkor ment haza egyedül, de a legnagyobb hófúvásban se maradt el… Ez a kulcshistória megismétlődött párszor, az emberek fejszével akarták felfeszíteni az ajtót. Gondolom, az ellenségeink csak erre vártak. Pedig megígérték, ha kitudódik, ki csinálja, vasvillával esnek neki. Alig bírtam lecsillapítani őket. Azon a télen az lett a vége, széjjelment a Pávakör.

– 1972 szeptember 22-én nagy népművészeti kiállítás nyílt Budapesten, ahova a Háziipari Szövetkezet vezetőségén kívül meghívták a népművészet mestereit is. 21-én levelet kaptam, hogy másnap várnak. Azonnal bebuszoztam Kövesdre, megbeszélni, hogy mikor indulnak. Azt mondja Lázárné, „nem férsz be a kocsiba.” Erre hazamentem. Becsomagoltam a bőröndbe egy teljes népviseletet, még az este felutaztam Pestre, a rokonaimhoz. Elmondom nekik, mi járatban vagyok. Reggel felhívták telefonon a HISZÖV-öt, csak annyit kérdeztek, itt van Gaálné, azt kérdezi, civilben kell menni vagy népviseletben, lelkendezve mondták, hogy öltözzek csak fel szépen, a népviseletbe. Tízkor volt a megnyitó, én féltízre odamentem, annyi ember járt a folyosókon, a termekben, mind engem nézett. Az egyik rendező gyorsan levitt a kapuhoz, fogadjam én a vendégeket. Egyszer csak megáll a kövesdi autó, kilép belőle Lázárné, és még ketten. Így nem fértem én be… fogadtam őket. Megáll mellettem az elnöknő, sziszegi a foga közt, „látom, leszedted előttünk a harmatot.” „Hagytam nektek is” válaszoltam. Nagy ünnepség volt, ott volt Dimény Imre, az akkori földművelésügyi miniszter, a feleségével együtt üdvözölt engem, belevette a beszédébe is, örül, hogy megismerheti a tardi viseletet. Az lett a beszélgetés vége, hogy meghívtak magukhoz. Én pedig erre meghívtam őket Tardra, amit elfogadtak. Mivel nagyon érdekelte őket, amit a falunkról meséltem. Hazajövök, mondom a téesz-elnöknek, ellátogat hozzánk a miniszter. Hümmögött, elszaladt a hírrel a járásra, meg nem tudom hová, egyszer csak mondják nekem, ne hívogassak én ide senkit, ne avatkozzak bele a politikába. Nem is jött el aztán Dimény Imre.

– Mindenhová hívtak fellépésekre, közelebbi, távolabbi faluban is szívesen fogadtak és megvendégeltek bennünket. De a botnak két vége van. Örömmel vették, ott vagyunk, de kíváncsiak is voltak ránk otthon, kérdezgették, mikor hívtok már meg, rendezzetek már ti is egy dalostalálkozót. Mentünk az iskolaigazgatóhoz a kéréssel.

– Miért hozzá?

– Mert nálunk ő ad engedélyt arra, hogy éljünk, minden hatalom az ő kezében van, őrá hallgatnak a felsőbb szervek, egy követ fúj a Matyóházzal. Igaz, akkor ezt még nem tudtuk bizonyosan. Szóval megyek hozzá és mondom, mit szeretnénk. Erre rámförmed, hogy fejezzem be ezt a piszkos munkát, a háta megett intézkedni, mindenbe beleszólni. Majd szó szerint azt mondta: „maguk buták, műveletlenek, a tardiak még nem érettek arra, hogy vendégeket hívjanak.”

– Mintha ezt már mondta volna más is.

– Igen, amikor Dimény Imre idejött volna. Megint Tildy Zoltán jutott eszembe, neki nem voltunk buták, ő megvédte az apámat a csendőrök elől. Nem nyugodtunk bele az ítéletbe. Bementünk a járási pártbizottságra, Kövesdre, mindent elpanaszoltam. Egyikünk azonnal legorombította az igazgatót, nem szégyelled azt állítani a munkaadódról, hogy műveletlen? És ha így van, az a te hibád… A pártbizottságon elvileg támogattak bennünket, és mentünk az ÁFÉSZ-hez.

– Oda miért?

– Mert a Pávakört oda csatolták. A faluban senki nem vállalt bennünket, ilyesmire se pénzük, se idejük. Az ÁFÉSZ nem ellenezte, csak húzogatta a száját a pénzre. Rendben van, mondtuk, majd mi összedobjuk. Mire kellett a pénz? Rendezésre, vacsorára, hisz az egész napos program közben enni is kell, olyan csúfságot nem tehetünk, hogy egy pohár vizet kínálunk annak, aki a vendégünk. Az ÁFÉSZ-től kölcsön evőeszközöket kértünk, és húst, 260 személyre, krumpligulyáshoz. Mink összeadtuk volna a krumplit, miegymást. Végül állták az ebédet, vacsorát, disznótoros lett belőle. Igen ám, de védnökséget kellett vállalni valakinek. A faluból senki se vállalta. Ezt a megyei tanács művelődési osztálya vette magára. Nyolc Pávakör jött el, szépen sikerült, és elégtételt jelentett, mégse vagyunk tán annyira műveletlenek, rendben lebonyolítottunk mindent, a vacsora jó hangulatban telt el. Mi meghívtuk a falu vezetőit, de ezek közül csak az iskola igazgató jött el, a többiek nem tisztelték meg az eseményt, hiába volt ott a járástól, a megyétől több vezető is. Bár az igazgató se jött volna. Mert a vacsora után elköszönt az ÁFÉSZ elnökétől, és azt mondta neki, azért máskor nekik is szóljanak, ha a faluban rendezvényt akarnak csinálni… Ott álltam a közelükben, hallottam, és közbe kiáltottam, hogy mer ekkorát hazudni, hisz nála voltunk először, másodszor. A községi párttitkár nekem adott igazat, mellém állt.

– 1972-ben a Néprajzi Múzeum kiállításán odajött hozzám egy magas, barna ember és azt kérdezte: mi van, Tardon még mindig alszanak? Mért nem élnek a hagyományaikkal, mért nem élesztik fel őket? Mit mondhattam erre. Aztán az első Pávakör-sikerek után meglátogattak a népművelési intézetből. Felkereste a község vezetői. Vásárhelyi a bajuszos, valakivel, és elmondták a tervüket. Tardot fel akarják fejleszteni úgy, ahogy Kalocsát. Ez a falu megélhetne a népi hagyományaiból, olyan gazdag, olyan vonzó értékek vannak itt. Tájházat terveztek, népviseletbe öltözött csoportokat, lakodalmas felújítást, műsorokat. Legközelebb már az IBUSZ képviselője is jött, és költségvetést kértek, mennyiből tudunk kihozni egy lakodalmi ebédet. Ők hozzák a vendégeket, mink adjuk, amink van. Az ételekben megegyeztünk, csirkeleves, locsos káposzta, fonatos kalács, bor. Sátrakat állítottunk volna fel, mint régen, kecskelábas asztalokkal, fészerben, kondérban fől az ebéd, délután színpadon a műsor…

– Nem féltek attól, hogy aprópénzre váltják a múltjukat?

– Attól senki se félt. A pénz meg nem is lett volna apró. Fellendült volna a falu. Itt hiába osztották fel a földet, 45 után se változott semmi. Azóta sincs helyben kereseti lehetőség, nincs ipari üzem, téesz-melléküzemág. Továbbra is eljárnak dolgozni a faluból. Avval pedig, hogy a vendég helybe jön, beruházás nélkül jutottunk volna munkához, jövedelemhez. – A saját hímzésünket helyben, magunk árultuk volna, anélkül, hogy más leveszi a hasznát. Egész télen hímeztek volna az asszonyok…

– Miért nem valósult meg mégis?

– Az IBUSZ költségvetést kért. Hol ők jöttek, hol a tanácselnök utazott oda, a téesz főkönyvelőjével. Végre azon bukott meg, hogy a téesz meg a tanács olyan magas árat kért az ebédért, amire az IBUSZ azt mondta, ennyit nem tud fizetni, drágábbak akarunk lenni, mint Nyugaton.

– Lehet, hogy szándékosság volt ebben?

– Ezt ma már senki nem tudja megállapítani.

*

– 1974 nyarán meglátogatott engem Nagy Piroska, a rádióból, beszélgetett, megmondta, mikor adják a műsort, amit be is tettek a műsorújságba. Eldicsekedtem a brigádban. Dologidő volt, a falu asszonyai a szőlőben, én is. Siettünk haza, hogy meghallgassuk a műsort. Ülünk otthon a rádió mellett, de mielőtt elkezdődik az adás, kialszik az egész faluban a villany… Adás után pár perccel visszajött. Akkor még csak vezetékes készülékek voltak. Elmentem a DÉDÁSZ-hoz, nálunk így hívják az áramszolgáltatót, kérdeztem egy szerelőtől, mi történt tegnap délután? Karbantartás. Erre mondom, hogy ki vagyok. Ja, most már értem, válaszolta a szerelő.

– Vagyis?

– A vezetőség nem akarta, hogy bíráló szavakat halljanak a falusiak. Én mindig szálka voltam a szemükben. Mert ők maguktól nem találtak ki semmit, mink meg magunktól is tenni akartunk valamit. Persze nem úgy, ahogy ők elképzelték. Volt más eset is. Filmesek jöttek a faluba, a filmhíradótól, ha jól emlékszem. A templom előtt is leálltak, a pappal beszélgettek. Valaki berohant Mezőkövesdre, a járási pártbizottságra, hogy mit látott. Odahívták a filmrendezőt és kérdőre vonták: maguk itt a pap dicsőségére filmeznek?

– Ez 79-ben történt. Új óvónő jött hozzánk, le akart telepedni. Hamarosan megválasztották párttitkárnak.

– Az óvodában?

– Községi párttitkárnak.

– Anélkül, hogy ismerte volna a falut?

– Anélkül. De nagyon jóindulatú volt, összebarátkoztunk, ő lett a Vöröskeresztes titkár is, persze nem tudta, mit lehet csinálni, csak programot kellett neki összeállítani. Megkért engem, segítsek toborozni aktívákat, adjak neki ötletet. Az első párttaggyűlésre elvittem hazulról egy csomó háziszőttest, terítőt, futót, szépen feldíszítettük a termet. Lett erre prüszkölés… Az iskola igazgatója hamarosan elkapta az óvónőt, befeketített és eltiltotta előlem, mert attól kezdve az utcán nem mert velem szóba állni, és csak titokban kérte a tanácsomat. Ezután terjesztette rólam az igazgató, hogy Gaálné piszkos munkát végez a faluban, mindenkit kinyír, aki útjában áll. Visszaüzentem neki: nem is tudtam, nekem ekkora a hatalmam… szembesítést kértem a tanácson, majd a járási tanácson, de nem jött el. Ehelyett folytatta az aknamunkát, üzengetett, szétrúgja a Pávát. Mást se kaptunk csak letolást, nem odaillő dalokat énekeltünk, rosszul sikerült, rekedtek voltunk. A tanácselnök azt szajkózta, amit az igazgató mondott neki, egyszer láttam is, bemegy hozzá az igazgató és felugrik, haptákba vágja magát előtte. Panaszt tettem a legközelebbi járási tanácsülésen ellene, ott meg is kérdezték nyomban, igaz-e, amit Gaálné mond, igazgató elvtárs, mire indulatosan kiszaladt a száján, hagyjanak békén, nekem emberiszonyom van, bocsánat, tömegiszonyom. Erre több tanú van, ezt nem tagadhatja le. De hát milyen iskolaigazgató az, akinek tömegiszonya van?

– Végül is, hányszor ment szét a Pávakör?

– Hamarjában én se tudom. Jópárszor.

– Filmeztek többször is. Itt született Tóth János, a METESZ országos elnöke, nagy ember. Igen ám, de nincs meg a szülőháza. Márpedig azt akarták, a gyerekkoráról beszéljen. Megbeszélték egy bácsival, akinek a háza hasonlít a lebontott szülőházhoz, majd ott… Másnap reggel mennek filmezni a nagy emberrel, a bácsi bereteszelte a kaput. Velem ne hazudozzanak, mondta. Hát ilyen a tardi nép. A filmezéssel mindig bajok voltak. Kiss Károlynak hívják a rendezőt, Tardról és Szentistvánról akart valamit rendezni. A járási tanács megparancsolta neki, hogy csak akkor kap engedélyt, ha Mezőkövesdet is beleveszi…

– Látta már a bikaistállót, mutattam. Nem véletlenül írta meg Szabó Zoltán. Az a kultúrházunk máma is. Itt járt a pártfőiskoláról egy tanár, aki 1960-ban a téeszt szervezte. Szólt a falu vezetőinek, tüntessék már el azt a rosszemlékű házat. Csináljatok tervet, mondta, kaptok rá tizenkét milliót. Megtárgyalta a tanács, de csak egy ember állt a terv mellé, azt pedig gyorsan elhelyezték. Ellene vannak a haladásnak.

– Ha ekkora az ellenállás, hogyan lett tájházuk?

– A megyei múzeum igazgatója többször kérte a vezetőséget: vegyenek már egy zsúptetős házat, mert már alig maradt régi parasztház, pedig éppen itt muszáj lenne emléket állítani a szegény múltnak.

XI.

Utazásom előtt körülbelül egy héttel telefonáltam a tardi tanácsházára s előadtam a kérésem: az idősebbeken kívül iskolásokkal is szeretnék találkozni, kérdezni őket a földosztásról, azzal kapcsolatos történelmi eseményekről és fogalmakról.

Az iskola igazgatója, Nagy József tehát tud jövetelemről, szándékomról. Készségesen fogad, s megkérdi hányadikosokra gondoltam. Nyolcadikosokra. Az jó, mondja, mert azok már sok mindent tudnak.

Feláldozzák nekem egy magyar óra felét. Velünk jön Szikszai Imre magyar tanár, aki az iskola igazgatóhelyettese és egyben a falu párttitkára. (Ez utóbbiakat gyakran cserélik.)

A napos jelent, 24-en vannak. Várakozó arcok fogadnak, bemutatkozom és elmondom röviden, miért jöttem. Otthon kidolgoztam néhány kérdést, azokra szeretnék választ kapni. Aki tudja, tartsa fel a kezét, s ha marad időnk, valaki bővebben elmondhatja, amit arról tud.

– Hogy hívták a helybeli uraságot? – kérdem elsőként.

Hármán feltartják a kezüket, egyikük megmondja: Coburg.

– Volt neki rangja is, címe… mi volt az?

Mivel nem akad jelentkező, segítek. Egy fiú feláll és tömören mondja: herceg.

Következő kérdésem az lenne, mi volt a hitbizomány, de elbátortalanodom és kihagyom.

– Hallottátok-e ezt a szót a múlttal kapcsolatban: halálgyűrű Tard körül?

Nem kapok választ.

– Kit neveztek régen summásnak?

Három kéz a magasban. Egy fiú megmagyarázza:

– Nyár végén elmentek oda dolgozni, ahol nagyobb karaj kenyeret kaptak, és kaptak még gabonát, pénzt is.

– A summásnak volt földje? – kérdem.

– Nem volt.

Egy kislány kiegészíti:

– Nem volt, mert olyanok voltak, mint most a téesz-dolgozók, hogy mentek dolgozni, de a más földjére.

– Mit jelentett az a szó, cseléd?

– Szolgálólány vagy férfi – mondja az egyetlen jelentkező – főleg az uraság házában dolgozott, takarított, mosogatott, főzött…

– Hallottátok-e ezt, hogy kommenciós cseléd?

Nincs válaszoló. Közelítem, magyarázom: kommenció az a járandóság volt, amit a cseléd kialkudott magának, vagy a szerződésben vállalt az uraság.

– Mi az, hogy béres?

– A szegény ember elment a gazdagokhoz summásnak – mondja az egyetlen jelentkező.

– Ki volt a botosispán?

Senki nem jelentkezik, segíteni próbálok.

– Gondolkozzatok, minden kérdésem ugyanahhoz a témához tartozik, nem verlek át benneteket…

– Azt hiszem, a felvigyázó, aki vigyázott a béresekre, hogy dolgozzanak.

– Igen – bólogatok – ő volt a munkafelügyelő. Ezért hívták ispánnak. De miért botos?

– Azért, mert bottal járt, nem is bottal, korbáccsal, és aki nem tudott rendesen dolgozni… – csend.

– Megverhette a felnőtt férfiakat? Például a nagyapádat? – szünet. – Hány éves a nagyapád? – kérdem a nyolcadikos fiút.

– Nem él.

– Tartsa fel a kezét, aki a nagyszüleivel él együtt.

Tizenhat kéz emelkedik a magasba.

– Ki volt a jegyző?

Egy bátor jelentkező válaszol.

– Aki felírta a betakarítás után a termést, hogy hány kiló vagy mázsa termett.

Röviden elmondom, ő volt a községben az államhatalom képviselője, kb. az, mint ma a tanácstitkár. S fölteszem a tulajdonképpeni első kérdést, hátha most már bejön a fogalom.

– Kit hívtak agrárproletárnak?

Egy jelentkező:

– A földnélküli paraszt, aki alkalmi munkából élt.

– Melyik évben volt a földosztás?

Három kéz a magasban, és a dátum: 1945.

– Egy kicsit pontosabban?

– Márciusban.

– Én valahogy nem akarom elhinni, hogy csak hárman tudjátok… – mondom, hitetlenül.

– Mikor ez a tanuló mondta, a többiek már nyújtották a kezüket – szól közbe az igazgató. – Egyébként nem erről volt szó! Azt mondta, beszélgetni akar a gyerekekkel, nem azt, hogy felmérés lesz…

– Ez felmérés?

– Úgy néz ki.

– Hogy gondolja igazgató elvtárs a beszélgetést? Én beszéljek?

– Nem. Kérdezhet, kötetlen beszélgetésben… de nem értem a gyerekeket se, nincs egy hónapja, hogy vettük a földosztást.

– Jó, hát akkor ezt a fiút megkérdezhetem? – mutatok arra, aki az agrárproletárt definiálta. – Mit tudsz a földosztásról?

– Attól függött, hogy hol milyen volt a határ, ha kicsi volt, akkor nem tudtak osztani, ha nagy volt, többet osztottak…

– Azt szeretném tudni, nálatok, Tardon hogy zajlott le a földosztás? Mi előzte meg, hogy fogtak hozzá? – kis hallgatás után segítek. – A Földigénylő bizottságról hallottatok-e?

– Nem tananyag – szól közbe az igazgató.

– Tudja-e valaki, hány holdat kapott a falu a hercegi uradalomból? – ismét csend. – Mondja meg az igazgató elvtárs, mit kérdezhetek?

– Mindent. De arról volt szó, hogy nem óra lesz, hanem egy riport készül.

– Igen, bocsásson meg, most készül a riport.

– Én tudok úgy kérdezni, hogy válaszolnak arra, amit tanultak, ami a tankönyvben van.

– Én viszont elmondtam Önnek, hogy a földosztás évfordulójára annak emlékeiről és azokról a fogalmakról szeretnék… – kezével int az igazgató, hogy folytassam. – Hogyan mérték régen a földet?

– Négyszögölben mérték – mondja egy leány.

– És azt tudod, mennyi egy négyszögöl?

– Az két méter körül…

– Mivel mérték ki? Ha vásárolt valaki egy holdat egy másik embertől, ki kellett mérni.

– Azt hiszem, leszúrtak a végére egy karót, spárgát húztak ki, hogy nagyjából egyenes legyen, aztán lemérték.

– Milyen eszközökkel mérték? – segít az igazgató.

Csend.

– Most említetted a négyszögölt. Hallottatok az ölről, mint hosszmértékről?

Hallgatás a válasz.

– Most majd én kérdezek – áll az osztály elé az igazgató.

– Volt földosztás Magyarországon ebben a században?

– Volt bizony, sokszor, a 19-es… – kiáltják többen.

– Biztos, hogy volt akkor? Volt 19-ben?

– Nem, nem volt – mondják kórusban.

– Jelentkezzünk! – bátorít az igazgató. – Csak akartak a polgári demokratikus forradalomban… Volt földosztás 1918-19-ben vagy nem? Miket csináltak akkor? Hogy nevezték azokat a földeket, amiket akkor osztottak ki a határban?

– Válságföldek.

– Látja, ha én kérdezek, jobban válaszolnak.

– Akkor most tessék 45-ről – kérem.

– Maga mondja a kérdést én és átfogalmazom.

– Jó. Ismernek-e olyan bácsit, aki 45-ben újgazda lett?

Az igazgató átfogalmazza a kérdést, de nem jelentkeznek.

– Nyújtsa fel a kezét, akinek a nagyapja kapott!

Tíz kéz a magasban.

– Na, most ez a 45-ös osztás törvény volt vagy nem volt törvény? – kérdez az igazgató.

– Törvény volt – mondja egy tanuló. – Törvényerejű rendelet.

– És volt ebből probléma egy év múlva?

– Igen, a szociáldemokraták összefogtak ellene…

– Nem azok, hanem melyik párt?

– A kisgazdapárt.

– Úgyhogy forduljon hozzám, ha kérdezni akar – mondja nevetve az igazgató. A gyerekek is nevetnek.

Az irodában most már kettesben folytatjuk a beszélgetést.

– Ha tudom, hogy mit akar, felkészítem a gyerekeket. Mert nem ilyenek ám, ha mi kérdezzük őket, sokkal felszabadultabbak.

– Lehet, de az iskolából már pár hónap van hátra, és attól kezdve csak idegenek kérdezik őket.

Szerencsém van: a történelmet Nagy József igazgató tanítja öttől-nyolcig, tehát a legilletékesebbtől kérdezem:

– Ön szerint milyen a mai iskolások történelemtudata?

– Ezt elsősorban a család formálja, aztán a tévé, az újságok. A könyvek adathalmaztól zsúfoltak, nem lehet elmélyedni egy-egy korban. Érzelmileg nem kötődnek az eseményekhez. Nem vagyok megelégedve a történelmi tudatukkal, mert nem elég stabil.

– De egyetlen korról azért van egy konkrét fogódzó. Szabó Zoltán könyve. Ismerik a gyerekek?

– Amennyire szükséges. Különben nem volt itt olyan szorítás… hogyis mondta maga?

– Halálgyűrű. De ezt Szabó Zoltán írta.

– A Coburg birtoknak itt csak ezer holdja volt.

– Biztos? Valótlant írt volna A tardi helyzetben?

– Nézze, neki megvolt a szerepe a harmincas években, történelmileg értem, de ő nem a faluról írt elsősorban.

Búcsúzáskor még egyszer visszatér a válaszokra:

– Nem ilyenek a gyerekeink, meg voltak illetődve. Valótlant fog leírni. Nem szeretem az újságírókat, mert elmennek, aztán utánuk az özönvíz.

– Korrekt leszek, és ezt is beleírom. Egy kis csalódás azért van bennem, hiszen itt a tájház a szomszédban… a németek úgy hívják, Heimatmuseum, vagyis a szülőföldet bemutató emlékek tárháza… Erzsi néni elmondta, milyen összefogással nyílt meg, hozták otthonról az idősek a régi tárgyaikat, emlékeket…

– A tájházat én szorgalmaztam, különben sose nyílt volna meg, a népdalkör nem az övé, hanem az iskoláé, Erzsi nénit pedig ne említse, mert ő tíz fillért se tett a faluért. Őt azért tették meg a tájház vezetőjének, hogy befogják a száját.

– Miért kellett befogni?

– Ezt ő már biztos elmondta, annyiszor járt nála. És annak az ellenkezője igaz…

– Megkérdezhetem, ki a falu tényleges vezetője?

– A tanács.

– Személy szerint?

– Olyan nincs.

– Tehát nem az elnök?

– Hárman vezetjük: az elnök, a párttitkár és én.

– Úgy tudom, az óvónő-pártitkár nem idevalósi, és az elnök se itt lakik.

– Le fognak telepedni. Mint ahogy én is.

XII.

Csiri József kulcsember, a falu általa nyílik meg, ezért vissza-vissza térek hozzá. Talán nem életkora, inkább csalódottsága okán beszél. Az 1950-es összeesküvésről meg se szólaltak a falu vezetői. És az októberi „eseményekről” sem.

– Ötvenötben leváltottak, mint tanácselnököt – mondja – Miskolcra mentem dolgozni a kertészeti vállalathoz. Ott voltam 56 októberében is. Jöttek hozzánk a felkelők, keresték a kommunistákat. Nincsenek itt, mondtuk, szabadosok, biztos hazamentek… Védtük a szép virágokat, amik nyáron a várost díszítik. Majd megalakult a motoros rendőri osztag, köztük egy tardi ember is, mondom neki, nézzetek már ki Tardra, mi történik ott, én is hazamentem. Tudtam, hogy a felkelők a reptérről puskákat vittek el… Pont akkor értem haza, amikor a tardiak felvonultak. Kérdem, minek vonultok? Senki se tudta megmondani. De látom, hogy a kereszteket megtalálták, elővették… amiket mink 49-ben az öreg Béres Lajos bácsival leszedtünk a templomról, meg az iskolából, megtalálta egy szent asszony, hozták magukkal, énekelték az Isten áldd meg a magyart, ami rendben van, szép a mi himnuszunk, vitték az iskolába a kereszteket, mind a négy terembe, egyet-egyet, verték neki a szeget, felakasztották… Jött hozzám egy volt katonatársam, meg a húgom férjre, adtak puskát, kiabálták, gyere testvér közénk, megvédjük, amiért te is harcoltál.

– Vagyis, levegyék újból a kereszteket?

– Válaszoltam, lehet, de az nem így kezdődik, ne így kezdődjön… Lőni akartok? Adjátok vissza a puskát, mert a farotokra verek, oszt a gatya meg a nadrág közé megy a sárga… Rám szólt a sógorom, meg a kollégám, felesküdtél arra, hogy védd a népi demokráciát. Nem megy ez így, gyerekek, nem 19-ben vagyunk, hogy csak úgy lőjjünk… az öreg Béres ugyanis 19-es vöröskatona volt, mesélte, mit csináltak… nem úgy indultunk el máma, hogy lődözzünk, az alapokat mára megcsinálták, vigyázzunk rá, akár a szemünk fényire, itt a szovjet hadsereg, az majd rendet teremt… Így is lett aztán.

– Hogy alakult az ön sorsa?

– Ötvenhatban már mindenből kihagytak, mert évek óta ment a harc a Nagy Imre politikája miatt, mi legyen a téeszcsével, maradjon, menjen szét… Az egyik mondta, le vele, a párttagok, hogy tapsoljanak neki, nem értettük, mi a helyzet a közössel, a föld-politikával. Feleségem a földmíves szövetkezetben dolgozott, kérték, vegye át a kisbolt vezetését, át is vette, engem pedig hazahívtak Miskolcról, hogy én is vegyek részt a bolti munkában, négyórás idő-beosztásban… A boltban nemsokára leltároztak, hiány lett. A leltározók vezetője ellenséges volt velünk, mert az öccse a háborúban karpaszományos önkéntesként szolgált, én pedig standbeli katona ugyanott, pipogya úri gyerek, a saját ágyát is velem vettette meg, na, emiatt haragudott rám a leltározó. 1700 forint hiányt állapított meg. Mondtam, na, akkor én itt nem dolgozok tovább, de az asszony se. Ekkor fel kellett venni egy újabb, átadó leltárt. És az többletet mutatott ki! És az előzőt, a hiányt mégis ki kellett fizetnem! Visszamentem a kertészetbe.

– 1959-ben hazahívtak Miskolcról, szükség lenne rám, kérték, lépjek vissza a pártba is. Napokig győzködtek, behívtak a járási pártbizottságra, visszaléptem. Akkor pedig további ötlettel: vegyem át a falusi párt vezetését, társadalmi munkában. Fizetni nem tudnak, de ez nálam nem is számított. Miért volt rám szükség? Mert szétzilálták a pártot. A faluban összesen harminc párttagot számoltak. Egy traktorost elküldtek ugyan egyéves pártiskolára, az visszajött, mindent megkapott, az eredmény mégis romlott: már csak huszonkét párttag maradt. Én csak háromhetes iskolát jártam, mégis megpróbáltam valamit… 1965-ben már annyira nem volt tekintélyem, az agronómus megtagadta a pártbizottság előtt a beszámolót. Újból kiléptem ezzel elértem, hogy leváltsák az egész vezetőséget. Összehívtak egy párttaggyűlést, a Nagy Jóska, az iskolaigazgató azt mondta, ő megérti a helyzetet, és Csiri bácsit senki se hibáztatja… Erre felkaptam a fejem, mi vagyok én? Hát nem Csiri elvtárs vagyok? Hát, a Csiri bácsi másképp gondolja… Ebből nagy veszekedés lett, vérig sértett. Az az igazság, hogy ez a Nagy Jóska első perctől utálja a falut… Úri kommunisták, de ők vannak benn a kosárban. Minket, falusiakat mindenből kitúrtak. A munkásoknak sincs szavuk, akik beletörődtek ebbe. A tanácstagok tehetnének, de azok se ismerik a község életét. A párttagok nem kommunisták, hanem magamisták…

XIII.

Ahogy régebben Rózsa tanító úr, úgy Váczi Tamás is legendává vált, előttem legalábbis. Úgy és annyit beszéltek róla. Rózsa tanító urat sikerült valósággá realizálnom, ezért elhatároztam, hogy ezt teszem a következő tanítóval is. Aki eltűnt a faluból, mint a kámfor…

Vácziékat az após angyalföldi műtermében találtam meg, Budapesten. A feleség apja átmenetileg átadta nekik a lakását, műtermét, amíg ő kint lakik Visegrádon.

Nagy társaságot találtam náluk, fiatal művészeket, de nem zavartatták magukat. Beszélgettünk végkimerülésig. Ezt sajnos, már meg kellett szoknom, soha nem tudom, hogy a riportalannyal lesz második, sokadik találkozás. Most is elhatároztam, aminek lehet, ma este a végére járok.

– Hogyan, miként kerültek Tardra? – kérdeztem Váczi Tamást.

– Mindketten pedagógusok vagyunk, a Zeneművészeti Főiskolán végeztem. Falun akartunk kezdeni a pályánkat, mivel Pesten nincs lakásunk. Tizenhárom helyre adtunk be pályázatot. Sárospatakon találtunk rá erre a falura, ott hirdették. Szolgálati lakást ígértek, ami régen a kántoré volt. Odautaztunk, az emberek, akikkel beszélgettünk, rendkívül barátságosak voltak. Az iskola igazgatója, Nagy József is úgy fogadott. Zsófi, a feleségem negyedik osztályban tanított éneket, zenét, kórust, és a könyvtárt vezette. Mielőtt odamentünk, nem volt náluk zeneszakos pedagógus, Bogácsról járt át egy tanár. Felmértem, mit énekelnek, csak egyszerű, egyszólamú éneket tudtak, a kottaolvasás ismeretlen volt számukra. Zongorát is akartunk tanítani, de otthon senkinek nem volt zongorája, csak nekünk, mert mi vittünk magunkkal. Töprengtünk Zsófival, milyen célt tűzzünk ki, a hagyományt őrizzük, vagy tanult zenekultúrára neveljünk? Akiket kiválasztottunk zongorára, mert éreztünk a gyerekben vonzódást, esetleg hajlamot, azokat elhívtuk a lakásunkra, ott gyakoroltunk. Az igazgató ezt megtudta, és azt mondta: nem engedi, hogy ingyen tanítsak, erre viszont az iskola nem tud pénzt adni. Jó, akkor szerzünk. Mi módon? Úgy, hogy a községi vezetés kérjen a járásnál, a megyénél engedélyt zeneiskola alapítására. Ezek a gyerekek megérdemlik. Akkor már tudtam, hogy Bogácson is, Szentistvánon is van zongora- és szolfézsoktatás. De a tanácselnök és Nagy József igazgató úr nem indította el a kérelmet. Még nem tudtam, miért.

– Irányt, célt váltottak?

– Akkor próbálkoztam a felnőtt kórussal. Mondták, hogy 1975-ben még felléptek, vagyis megvolt a férfi és női hanganyag. Áldoztak is rá, de lemorzsolódtak, szétmentek. Azt láttam, hogy itt a huszonöt év alattiakkal és a hatvan év fölöttiekkel lehet mit kezdeni. Huszonöt és hatvan közt mindent lenéznek, amiből nem tudnak pénzt csinálni. Vagy a szegény jön, vagy a jómódú. Pontosabban, vagy a szegény jönne, az egykori summás, vagy a módos nagygazda. Együtt nem jönnek össze. Ezt a társadalmi rétegződést észre kellett venni, mert kimondták. A szegény, földnélküli téesz-parasztoknak nem volt tekintélyük.

– Ha mindenki közömbösen viselkedett…?

– Végül is megpróbáltuk az iskolásokat és a felnőtteket is felrázni. Sokat segített nekünk Erzsi néni, aki eljárt hozzánk, tanácsot adott, kit hogy környékezzünk meg. A kórus-foglalkozásra csak úgy jöttek el, ha előtte egyenként meghívtam őket. Biciklivel végigjártam a falut, elkiabáltam magam, most már öltözni, indulni kéne… Zsófi szövőszakkört akart indítani. A tanács kifizette a szövőszéket, amit kinéztünk, eljött Hajdú Berecz András fuvaros és összerakta. A nagymamáktól kértünk segítséget. Hoztak fényképeket, mintákat, beindult a szövés. Közben Zsófi elment szülni. Az igazgató átvitette a szövőszéket a tájházba, magyarázat nélkül. Gyereknapra Zsófi műsort állított össze, az igazgató a feleségével együtt megnézte, és nem engedték előadni. Indoklás nélkül. Ballagásra szőttek kis terítőket, emléknek, ám amikor a ballagóknak át akartuk adni, bezárva találtuk a termet. A kulcsot senki se találta… Hét-nyolcadikos lányoknak tartottam énekpróbát az iskolában. Az igazgató berontott, a gyerekek este nem tartózkodhatnak itt szülői felügyelet nélkül, és mindenkit elzavart.

– A tantestület, a kollégák nem álltak ki maguk mellett?

– Volt az igazgató, a felesége, és az igazgatóhelyettes, aki lekötelezettje. Énekelt a kórusban egy szakácsnő, a konyháról. Az igazgató felszólította: válasszon, énekelni akar vagy főzni… A tanácselnökhöz mentem, aki befolyásolható, fél az igazgatótól, jaj, csak baj ne legyen, tördelte a kezét. Az óvónő, aki a falu pártitkára lett, nem állt ki mellettünk. A Bartók-centenáriumra Pávakörök találkozóját szervezte a megye, Tardon is lettek volna rendezvények, a vezetők sóhajtoztak, jaj, mi lesz, ha fúj a szél, esik az eső, mit adunk enni, hol legyen vécé… Én részt vettem Kecskeméten, a centenáriumi ünnepségeken, és országos harmadik díjat kaptam, mint zenetanár. A szervezők megkérdezték, mi a kívánságom? Zongorát kérek az iskolának, válaszoltam. Meghozták, beállították és bezárták egy tanterembe. Előlem is.

– A zenén túl, mit tudott meg a gyerekekről, életükről, vágyaikról? Össze tudná-e hasonlítani a helyzetüket a harmincas évek közepével?

– Természetesen érdekelt, hogy Szabó Zoltán után hogy állunk. Felmérést nem készítettem, ebben talán meg is akadályoztak volna. Vagy, egyszerűen nem kaptam volna őszinte válaszokat. De ha a boltokat nézem, mit árulnak helyben, és kik-mennyien vásárolhatnak a városban, lehangoló a kép. A hentes kizárólag disznóhúst árul. Halat, marhahúst nem. Lehet venni krumplit, de inkább tésztát, babot esznek a családok. Nem lehet kapni tojást, sajtot, felvágottat, kiflit, krémsajtot, túrórudit, ezt tudjuk, mert mi sem jutunk hozzá. A gyerekek reggelije ma is lekvároskenyér, bundáskenyér, lángos. Néhány jómódú család nevel elegendő csirkét, tyúkot. Ami nem terem a kertben, azt nem eszik. Mindenkinek van szőlője, pincéje, tehát bora. Bor és pálinka. Ez megy.

– Érdekes, hogy a futballcsapat jó volt! Húsz év körüli fiúkkal, jó közösségi szellemmel. Nem szólnak bele az életükbe, én úgy látom azért hagyják őket, mert presztízsnek számít a szereplésük. De mi értelme a dalnak? Ott még három-négy nemzedék él együtt. A szülők dolgoznak, sokan eljárnak, a gyereket a nagymama neveli erkölcsre, munkára, ez jó hatás.  Hétköznap békés a falu, de hétvégén felbolydul, isznak, részegek, a fiatalok szöknek Mezőkövesdre diszkóba, hogy ne legyenek szem előtt.

– Önök miért hagyták ott a falut?

– Nyolcvankettő telén eltörtem a lábam, sokáig nem tudtam tanítani. Belefáradtam abba is, hogy a kislányainknak  buszon, Mezőkövesdről vittük ballonban az ivóvizet, nem tudtuk őket úgy táplálni, ahogy szerettük volna.  Már nem éreztük jól magunkat, erről gondoskodott az igazgató. Pesten adódott munka, ezért eljöttünk.

– Hogy összegezné a tapasztalatukat?

– Az igazgató a góc, és mögötte nagy erők állnak. Nem csak a faluból, vagy nem is onnan. Ő visz egy bizonyos vonalat, aminek útjában áll a tudás, a népi kultúra, a falu múltja. Köztudott, hogy csordás volt az apja. Ezt a hátrányt nem tudja ledolgozni, elfelejteni. A falu pedig a földesúr és a jobbágy közti ellentétet nem felejti…

*

Váczi Tamás írt egy könyvecskét „A targyi helyzet” címmel, megjelent 1988-ban. Ősparaszti történeteket ír le benne, amiket a faluban összegyűjtött. Kedvesek, játékosak, pajkosak. Jelen van benne Szabó Zoltán szelleme, de szinte kiegészíti, és ellenpontozza őt.

Váczi ezt megtehette, mert észrevette, hogy a földesúri világból átléptünk a földesúriba. Igen, pontosan írom, Coburg herceg helyett a téesz és pártvezetők általi kiszolgáltatottságba.

Eredeti hangú íróvá válhatott volna… Ám könyve hátsó borítóján kegyetlen szöveg áll: „Már szedték a nyomdában a szöveget, amikor, 31 éves korában, tragikus hirtelenséggel elhunyt.”

XIV.

Simó Tibor nem véletlenül tévedt Tardra Boldizsár Iván társaságában, bár látogatásuk célját nem ismertem meg, ez nem is érdekelt. Utánanéztem viszont az elvtárs személyének. Amikor említettem Boldizsárnak, hogy írnék a falu jelenéről, Simó közbeszólt: mit akar még írni? Én már mindent megírtam…

Simó Tibor szociológus, a Magyar Szocialista Párt Központi Bizottsága mellett működő Társadalomtudományi Intézet munkatársa.  1983-ban az intézet kiadott egy könyvet, Simó Tibor: „A tardi társadalom” címmel. A kétszáz oldalas mű terjedelemben megfelel Szabó Zoltán könyvének, mégis, inkább brossurának nevezném, célzatos, a párt által megrendelt propaganda-anyagnak. Előszavában bőven idéz Szabó könyvének korabeli bírálóitól. Dicséretet is kap, de inkább a hiányosságokat részletezi, azt, hogy miről nem szólt a könyv. Természetesen a bírálatokat funkcióban lévő párt-ideológusok írták, élükön Ortutay Gyulával és Darvas Józseffel.

Simó elmondja: célja nem az, hogy összevesse a 30-as évek helyzetét a jelennel, sokkal inkább azt, hogy milyen volt a polgárosodás akkor, és hol tart ma polgárosodásban a falu. Módszere sajátos, azt egyrészt magán Tardon vizsgálja, másrészt összehasonlítja a közelükben lévő másik faluval, Szentistvánnal. Ezt aztán tételesen meg is teszi. Én a valóság ismeretében előre tudtam-tudhattam, hogy a fejlődés, a polgárosodás kinek a javára dől el… Nem csalódtam. Mivel a pártközpont sem akart csalódni, amikor kiküldte, el-, leküldte falura a fővárosban élő elvtársat.

Ez nem gúny, hanem a tudós emberről a végtelenül idegen, cinikus szemléletéből fakadó legenyhébb megállapítás.

Simó leírja-bejelöli Tard fekvését, helyzetét, a 70-es évek végének állapotában. „Ma is van temploma, papja, nyolcosztályos iskolája.” Micsoda? Meghagyták? A templomot is, a papot is? A templomok – csak tudja – ezer éve állnak Magyarországon. Ahol török felégette, ott csak az 1700-as évektől. Talán azon csodálkozik, hogy Rákosi és bandája nem rombolta le? Hogy nem zavarták el a papot, illetve, kiengedték a börtönből?

       „Ma már van villanya, néhány élelmiszerboltja, presszója, helyi tanácsa, orvosa.”

Csak nem a szocializmus érdeme, hogy van helyi tanács!?

Tardnak 1870-től bizonyítottan volt községi közigazgatása, polgármestere, mert abban az évben már részletes statisztikai adatokkal szolgált a Statisztikai Hivatalnak (alapítója Fényes Elek, 1848, továbbfejlesztője Keleti Károly) azt pedig másképp nem tehette meg. 1891-ben Tard a Pallas lexikon szerint önálló nagyközség.

A helyhatósági önkormányzati rendszer 1849 után alakult, bontakozott és fejlődött ki. A helységek közigazgatása az önkormányzat által működött, más néven a városokat, községeket helyhatósági jogokkal ruházta fel a központi államhatalom (ez a decentralizáció) s mindezt a nemzeti összérdekű jogokkal egységben tette.

Ennek a falunak az 1900-as évek elejétől a saját közigazgatása mellett volt orvosa, malma, péksége, mészárszéke, húsboltja, kocsmái, Hangya-szövetkezeti vegyesboltja, stb. Sőt 1891-ben postahivatala, posta-takarékpénztára. (Pallas lexikon.)

Simó erről nyilván semmit nem tud, mert így folytatja: „Amióta termelőszövetkezete egyesült a szentistváni szövetkezettel, az kenyér- és húsboltot is létesített.”

Történelmi hazugságok. És, mivel Simó nem egyedül mondja-írja ezt, történelmi léptékű.

Megjegyzés: a szövetkezetek nem egyesültek, hanem erőszakkal egyesítették, az MSZMP központi akarata, elképzelése szerint, a hatalom jogán. Azt pedig már tudjuk, hogy a meglévő boltokra, malomra és pékségre itt 1950-ben került lakat, amikor a Rákosi diktatúra államosított, bezáratott, felszámolt, likvidált, internált… mindent és mindenkit, aki útjában állt.

Simó legalább tízszer ismétli. „A helyi téeszeket 1977-ben egyesítették a szentistváni, gazdaságilag erősebb termelőszövetkezettel, emellett állami gazdaság is létesült.”

Igen, az egyesülés szót addig ismételték, amíg elhitték az emberek, a tájékozatlan, távolabb élő, leginkább városi állampolgárok. Aztán, hogy erősebb volt-e a szentistváni? És ha igen, mitől? Ez a párt titka volt. Ugyanis nyomták bele a pénzt, a milliókat mindazokba a gazdaságokba, amelyeket kijelöltek – politikai alapon – a fejlesztésre, a sikerre. Simó elszólja magát: a tardi határ aranykorona-értéke nagyobb, földje jobb a szentistváninál…!

A tardi szövetkezetek gyengék voltak, rosszul termeltek, elmaradt a beruházás, a tervezés, küszködtek, szinte megalakulásuktól kezdve. Viszont helyben működött a téesz-iroda, volt agronómusuk, a gépeket ott tartották és javították, helyben szervezték meg a munkát a helyben élő téesz-tagoknak.

Simó folytatja a falu környezeti leírását és állapotát: Tardról Mezőkövesdre kell beutazni busszal, hogy ott átszálljanak vonatra, nagyobb városokba. A faluból kevés autóbusz jár, az utolsó este nyolckor (érkezik vagy indul, nem tudjuk). „Színház, mozi látogatása, a társas kapcsolatok fenntartása a környező városok lakóival csaknem elképzelhetetlenek a visszainduló autóbuszjáratok hiányában, illetve csak szálloda vagy gépkocsi igénybevételével lehetséges.”

Szabó Zoltán szóba nem hozta ezt a képtelen ábrándot. Akik jártuk-járjuk a magyar falvakat, a 60-70-es években ugyancsak nem írtunk le ekkora marhaságot. Hogy a tardi ember színházjegyet rendeljen Egerben, Miskolcra, Budapestre? 1983-ban kézi kapcsolású telefonközpont működött a postán, 8–16 óra közt, hétfőn 17-ig. Legalább húsz előfizetővel. Ebből tíz – hivatalos szervé.

Hogy a tardi paraszt délután ötkor autóba üljön, kimosakodva, ünneplőben, és usgyi a város, a színház, utána szállodába hajtson, vacsorázzon, és hajnalban hazainduljon? Elköltve ezzel kb. egyhavi jövedelmét, miközben otthon állatait valaki megeteti, megitatja, bezárja, reggel kiengedi, a gyerekeit valaki este-reggel ellátja…? És ha lenne autóbusz, ami az egri, miskolci színház elől indul Tardra, akkor el tudna menni?

Valamit éreznek a hatalmon lévő párt-emberek abból, hogy szétrobbantották, sőt szétrohasztották a falusi közösségeket, a családi-rokoni kapcsolatokat. „A tradicionális intézmények (például Gyöngyösbokréta, Hegyközség, stb.) többnyire megszűntek.” Dehogyis szűntek. Megszűntette, erőszakkal bezárta a helyiségeket a Rákosi diktatúra pribék-hada, ezt napra pontosan tudjuk. Az egyesületek, énekkarok, gazdakörök tagjait szétzavarták, vezetőiket internálták, mint a reakció és a klerikalizmus szekértolóit. Jó, hogy Simó hoz egy kulturális és egy gazdasági példát. A Hegyközség, mint szervezet összefogta a gazdákat, műszaki-technológiai képzést nyújtott, és főképp az erkölcsöt követelte meg: mindenkinek kötelessége volt a saját földjét szakszerűen megművelni, gaz nem nőhetett, a máséra is vigyáztak, lopás nem történt.

*

Tard a béka feneke alá került bizonyos mutatók szerint.

Statisztikát közöl: a mezőgazdaságban foglalkoztatott aktív keresők közt a szakképzetlen fizikai munkások százaléka 66.7 (1978-as adat). Országosan a téeszekben csak 15.4% a szakképzetlen munkás.

Ezt Simó azzal magyarázza, hogy a tardi téesz hagyományos szerkezetű, nincs vertikum, mellék- és kisegítő üzemága. Továbbá, az egy főre jutó állóeszközök (a tőke beruházás) értéke Tardon 192 ezer forint, országos 322 ezer.

A mezőgazdasági aktív keresők 53.7%-a eljáró, ingázó. Sokan Eger szövetkezeteiben dolgoznak.

A kereseti lehetőségek az országos átlag alatt vannak, jövedelmük még alacsonyabb. A családok jövedelmét valamennyire javítja a háztáji gazdálkodás, ezzel a lehetőséggel majd minden család él. Vagyis munka után, hétvégén kizsigereli magát – ezt én mondom – azzal, hogy kertjében vagy a háztáji földön zöldséget, gyümölcsöt termel, szőlőt gondoz, állatokat tart.

Simó kérdés-feltevéseivel nem lehet bajunk, azok mélyrehatóak, sokrétűek. A válaszok, a következtetés bizonyul hamisnak. Könyvéről valójában azért írok, hogy majd a végén egymondatos konklúziót mondhassak, az általam tapasztalt valóság szerint. Tény, hogy ehhez szükség lett némi történelmi távlatra, és főképp, a párt által előírt véleményalkotás kényszerűségének, sőt béklyójának az elvetésére.

Tehát, Simó újból leírja, hogy „a vizsgálat időszakában egyesült a tardi mezőgazdasági szövetkezet a szentistvánival, lényegében beleolvadt abba. A szentistváni szövetkezet már korábban egyesült a cserépváraljai szövetkezettel is. Jogosnak látszott a kérdés: miért a szentistváni játszotta a vezető szerepet a szomszédos szövetkezetek között, miért nem a tardi?   Amikor a különbségeket vizsgáltuk, kiderült, hogy nemcsak a két szövetkezet, hanem a két község közt is lényeges eltérés van… Szentistván egyike a három matyó településnek…”

Simó arra jut, hogy a szentistváni gazdák a 30-as években polgárosodtak, és emiatt a felszabadulás után is igényesebbek lettek. A 60-as években a tardi szövetkezetekben alig volt szakember, a szentistvániak pedig fiatalokat küldtek szakiskolákba, sőt idegeneket is hívtak magukhoz.

       „Nemcsak a termelőszövetkezetek, hanem a községek fejlesztésében is jelentékeny eltéréseket tapasztaltunk. Szentistvánban a felszabadulás után épült vízvezeték és áruház, gyógyszertár és művelődési ház, irodák és szolgáltatóház, sütőüzem és étterem stb. A beruházások értéke Szentistvánban 85,9 millió Ft. Tardon 39,5 millió Ft, bekerülési értékben számolva. Tardon az állami támogatás összege 26,2 millió, Szentistvánban 61,5 millió. Egyetlen adalék. Tardon egy kis „üzletsor” épült, tej-, kenyér- és húsbolttal. Az üzleteket a szentistváni (illetve az egyesült) mezőgazdasági termelőszövetkezet létesítette és látja el áruval.

       Mi az oka, hogy a falu fejlesztése lényegesen nagyobb arányú és az állami támogatás is nagyobb Szentistvánban, mint Tardon? Szentistván kétségtelenül nagyobb község, állandó lakosainak száma 3312, míg Tardon 1950, azaz a szentistváni lakosság 1,7-szerese, a beruházás azonban 2,17-szerese, az állami támogatás pedig 2,34-szerese a tardinak. Miközben a házépítés üteme – a második világháború után – Tardon lényegesen magasabb, mégis Szentistvánban az infrastruktúra (utak, járdák, kereskedelmi, vendéglátóipari, kulturális stb. egységek) lényegesen nagyobb arányban és színvonalasabban épült.

       A felületen úgy tűnik, hogy ennek az a magyarázata, hogy a járási és megyei tanácsi szervek Szentistvánra több, Tardra kevesebb állami beruházást (támogatást) osztottak.”

Az osztogatás mellett Simó másra is gyanakszik:

       „…azt feltételeztük, hogy Tardon a termelőszövetkezet fejlődése azért tradicionális, azért nem tudott még a mezőgazdaságban maradni akaró lakosságnak sem munkát biztosítani, mert Tard egykori gazdái kevésbé polgárosodtak. A tradicionálisan gazdálkodók a szövetkezetben sem vállalkoztak, nem alakítottak ki intenzív ágazatokat, vertikumokat, különböző ipari, szolgáltató ágazatokat. Hiányzott a kezdeményezés, a dinamika.

       Amikor azonban a másik matyóközséget – Szentistvánt – vizsgáltuk, kiderült, hogy az ottani gazdák sem polgárosodtak jobban egykor, mint a tardiak. Azt a hipotézist, hogy a polgárosodottabb gazdák vállalkozása a szentistváni dinamikusabb változások oka, el kellett vetnünk. Ugyanakkor azonban, amikor a mezőgazdasági munkások polgárosodását vizsgáltuk, kiderült, hogy Szentistvánban nemcsak a summások voltak vándormunkások, mint Tardon. Szentistvánban a summások inkább fiatal legények, leányok, míg a férfiak kubikosok voltak, s ez a réteg számszerűleg is nagyobb volt a summásoknál.”

       „A kubikosok korán, a múlt század végén utat találtak a kialakuló szocialista mozgalmakhoz, s a század elején megalakították a Földmunkások Országos Szövetségét. Szervezett munkások voltak, bérharcokat, sztrájkokat szerveztek, részt vettek a szociáldemokrata, később a kommunista párt tevékenységében is.

       A tardi summás nem jutott el a munkásszervezetekig, mint a szentistváni kubikosok. Veres Péter – Szabó Zoltán könyvéről írva – észrevette és megjegyezte, mivel „a summások már nem parasztok többé, hanem munkások”… „a munkásszervezet hiányzik már nekik.”

       Szentistvánban a kubikosok szervezett munkások és szociáldemokraták voltak. A szociáldemokrata pártnak a harmincas években itt mintegy 700 tagja volt. A választókörzet – amelybe Szentistván is tartozott – be is juttatott szociáldemokrata képviselőt a parlamentbe. A szentistváni kubikosok polgárosodottabb rétege volt a társadalomnak, mint a tardi summások.

       A felszabadulás után az egykori szociáldemokraták – többnyire a kubikosok –, mint „örökséget” vették kezükbe a politikai, társadalmi szervezeteket. Különböző státusokba kerültek a járási, megyei politikai, igazgatási szervezetekben. A szentistvániak szövetkezeti és községi vállalkozásaikhoz a redisztribúciós igazgatásban dolgozó egykori sorstársaiktól támogatást, információt, állami támogatást, beruházási keretet, pénzt kaptak. Ugyanez játszódott le a gazdasági szervezetek fejlesztésénél. Sőt, egy időben még a különböző igazgatási, politikai szervezetekben dolgozó vezetőket „visszahívták”, s ismét a helyi szervezetek vezetői lettek. Ezek a vezetők nemcsak nagyobb tapasztalattal, szélesebb látókörrel, hanem – s ez kulcskérdés a redisztribúciós gazdálkodás körülményei között – szorosabb kapcsolatokkal rendelkeztek a redisztribúciós igazgatás különböző szintjein döntési jogkörrel és megfelelő információval rendelkező egyénekhez. A személyi kapcsolatok pedig ilyen körülmények között nélkülözhetetlenek.”

       „A kubikosok polgárosodása más kérdésekben is megmutatkozott. Igen sok szakemberrel dolgoztak, részben helyi fiatalokat küldtek felsőfokú iskolákba, részben más településekről hoztak diplomás szakembereket. A szervezett földmunkások körében értéknek számított a tanulás, a szakértelem, ugyanúgy, mint más polgárosodott rétegek körében. A helyben és a „fent” dolgozó szentistvániak, a szakemberek, a redisztribúciós igazgatás magasabb láncszemeiből visszajött, jó személyi kapcsolatokkal rendelkező vezetők együttesen élni tudtak a „redisztribúció” lehetőségeivel.

       A tradicionálisabb tardi társadalom a harmincas években ugyancsak eljutott a politikai szervezkedés igen magas fokára. A tardiak is ellenzéki politikát folytattak, de a vezető szerepet nem a summások, hanem a gazdák játszották, s nem szociáldemokrata, hanem kisgazdapártot szerveztek.

       Legtöbbnyire ellenzékiek azok is, akik a kormánypártra szavaztak. A faluban gyakran megfordultak ismert kisgazdavezérek (Tildy, Nagy Ferenc), kisgazdák képviselőjelöltként is felléptek, de a választókerület nem tudott kisgazdapárti képviselőt juttatni a parlamentbe. A tardiak a felszabadulás után is megmaradtak a kisgazdapártban (természetesen más pártok is voltak) és megmaradtak ellenzékieknek.

       A redisztribúció egyébként sem kényezteti el a „településhierarchiában” alacsonyan helyezkedő kisebb községeket, de különösen nem kényeztette el Tardot – a sokáig ellenzéki falut.

       A tradicionálisabb társadalmi szerkezetű Tardon kevésbé vállalkoztak, s hosszú ideig ellenzékbe szorulva különösen nem tudták kihasználni a redisztribúciót a maguk javára. Sőt! – még ivóvíz nélkül is maradtak.”

Tehát Simó addig jut el, hogy a szentistvániak szociáldemokraták voltak/lettek, a tardiak pedig kisgazdapártiak voltak/maradtak. És nem teszi hozzá, hogy 1949-ben Marosán György, a magyar szociáldemokraták véres árulója beviszi pártját a kommunista pártba, egyenesen Rákosiék ölébe. Szent István község potenciálisan kommunista bázissá válhatott…

Tard pedig megmaradt ellenzékinek, rebellisnek, (néma forradalom ellenállóinak, hogy hű legyek Kovács Imre szociográfus szellemének). Ezt kellett az ötvenes évek elejétől megtörni, a kolhoz ellenzőit, a saját földjükhöz ragaszkodókat elvitetni az államvédelmi hatóság válogatottan kegyetlen katonáival, internálni, majd összeesküvést gyártani, és ennek az engedetlen falunak az ellenében kirakatfalut kreálni. Amivel megcsúfolták az ezeréves Magyarországot is, mert ez a kirakatfalu Szentistván nevét viselte… Viseli. Idegyűjtötték az erőket, idehazudták az eredményeket, amik lassan, amnéziás hazánkban valósággá is váltak…

*

Simó Tibor jónéhány kérdést tesz fel könyve közepén is, végefelé is. Nehezen hámozható ki, mennyi ebből a saját meggyőződése, és mennyi a Társadalomtudományi Intézet fanatikus, elfogult marxista tudósaié. (Akik közül néhányan a rendszerváltáskor azonnal részvénytársaságok vezérigazgatóivá lettek, a vadkapitalizmus milliárdosai…) Visszatérő kérdése, amit szó szerint kell idéznem, ha nem akarom, hogy félreérthető legyen, „…kérdés, hogy miért maradt meg a faluban a tardi lakosság? A községben semmi nem volt az orvosi rendelőn kívül, ami vonzást gyakorolhatott volna a lakosságra. A vegyesbolton, a presszón és a néha nyitva tartó húsüzleten kívül csaknem minden mást városokban, községekben kellett beszerezniük. A harmincas évekhez képest a fő változást a villany bevezetése jelentette. A sár ma is vendégmarasztaló, járdája alig épült. A kövesútja beköti a miskolci főútvonalba és összeköti a mintegy 900 lakosú Cserépváraljával… A lakosság ragaszkodása a faluhoz azért is érthetetlennek tűnt, mert még ivóvize sincs.

       A falu minden ásott vagy fúrt kútja fertőzött, olyan magas a víz nitráttartalma, hogy ivása a csecsemőkre halálos lehet, sőt fürdeni sem tanácsos benne. A szódavizet, ásványvizeket, kólát, stb. más településen töltik, így azt is isszák, de a felnőttek közül sokan a falusi fertőzött vizet fogyasztják. Megszokták, válaszolják a kérdésre.”

„Miért maradnak az emberek Tardon?” Teszi fel újból a kérdést, és városi gondolkodással próbál rá válaszolni. Nem megy vele sokra.

Nem fárasztom magam azzal, hogy elővegyem az 1980-as népszámlálás adatait, és bizonyítsam: a háromezerkétszáz magyar településből – kisebb-nagyobb községekből – legalább ezerötszáz-kétezernek nem volt egészséges ivóvize, vízhálózata, és ehhez kapcsolódó szennyvíz-elvezetőrendszere, aminek szüksége az előzőből adódik. Nem volt járdája, útja sem, sőt megfelelő erősségű villanyárama sem, ami működtetni tudta – volna – az esetleg létező vasalót, frizsidert, mosógépet, stb. Miért maradt meg a faluban a lakosság? Miért maradtak meg Tardon? Hát hova futott volna két-hárommillió ember a szülőföldjéről, szülőházából, a saját kertjéből, udvarából, tanyájáról, fák, virágok közül? Így is épp elegen elhagyták a falvakat. El, mert behajtották őket a városokba, panel-kaszárnyákba, gyárakba… Amivel földön futóvá tették őket.

Tovább töprengek: Tardon a 30-as évek kisgazdapárti kiállásának talán nem lett volna akkora ereje, ha Szabó Zoltán könyve, és a nyomában kialakuló vita nem teszi azzá. Szabó a földéhséget írja le  tudományos elemzés nélkül, amit szemére vetnek: éhséget, a zsellérek, vagyis földnélküliek éhségét, és a néhány holdas kisgazdákét. Emiatt már 1937-ben keményen bírálja őt Veres Péter, Ortutay Gyula, Darvas József. Sugallják: az a baj, hogy Szabó Zoltán nem irányítja Tardot a kommunizmus irányába. Nem mutatja meg a társadalmi összefüggéseket és a kiutat. Darvas kifejezetten a nyílt forradalom ki-nem-mondását hiányolja!

Le merem írni: szerintem Rózsa Józseffel 1947-ben, a FORUM-beli cikkel kimondatták Tard kijelölt jövőjét. Ha a gazdák nem tagadják meg a kisgazda-pártiságukat, és nem közelednek a kommunista párthoz, bajba fognak kerülni…

A bajt ők okozták maguknak. 1949 május 15-én kierőszakolt, előrehozott országgyűlési választásokat tartottak Magyarországon. Addigra Rákosiék vezetésével a kommunisták már maguk alá gyűrték a kis- és nagyobb pártokat is. 1947 augusztusában hírhedt csalással, az úgynevezett kékcédulás választással előnyösebb helyzetbe kerültek, de még volt ereje a kisgazdapártnak. A 49-es választásig már szétverték: képviselőit, vezetőit rágalmazták, koholt vádakkal börtönbe zárták, külföldre üldözték. Más pártok vezetőit megfélemlítették, vagy pozíciót adtak nekik. Ígéretekkel, cselvetéssel a Magyar Függetlenségi Népfrontba tömörítették azokat, akik maradtak. A Népfront jelöltjei 49-re azonosak lettek a Rákosi vezette Magyar Dolgozók Pártja jelöltjeivel. Már javában folytak a koncepciós letartóztatások, Mindszentyt már kínozták-verték börtönében.

És ebben a kiélezett helyzetben nagy részvétel mellett a magyar nép 96.27%-a a Népfront jelöltjeire szavazott.

Kivételek azonban akadtak. Ezt hitelesen épp Rákosi Mátyástól tudjuk, aki pártja Központi Vezetősége előtt május 31-én a következőt mondta a választást értékelve: „Néhol, egy-egy faluban feltűnően rossz az eredmény, például Tardon – ahol pedig erős kommunista szervezet volt, és sok földet osztottak ki – 64 százalék szavazott ellenünk.”

Mi ez, ha nem hadüzenet a falu ellen?

Tardnak az sem szolgált, amiként Szabó Zoltán további sorsa alakult. 1944-ig ellenzéki lapoknál dolgozott, 45-ben a debreceni ideiglenes kormány ad neki megbízást. 45-46-ban a demokratikus ifjúsági szövetségben tevékenykedik, Londonban, Párisban képviseli a magyar ifjúságot. 47-ben a párisi magyar követségen kultúrattasé, 48-ban onnan Tardra kísér egy francia delegációt. Eddig egyenesnek látszik az útja.

De 1949-ben, a Rajk-per kezdete után, márciustól fontolja lemondását, ezt június 24-én megteszi. Ekkor már Londonban van, nehogy a magyar kormány utolérje, hisz javában folynak nálunk a koncepciós perek. Ettől kezdve disszidens magyar írónak számít. 56 október 24-től minden erejével a forradalmat segíti, szervezkedik, barátokat szerez, a Szabad Európa rádiónál tudósít. 1957-ben nemzetközi kampányt indít a bebörtönzött írók kiszabadításáért. Később akciót szervez Bibó István kiszabadítására. Csak néhány momentumot említettem. Itthon a neve is tabu, leírhatatlan, könyveit nem adják ki. Azt írják róla: „a Rajk-per heteiben szakította meg kapcsolatát a hivatalos Magyarországgal. Szembeállása nem enyhült meg utolsó éveiben sem.” Huszár Tibor, 1986. Cifra nyomorúság utószava.

Ráadásul antiszemita – írta róla Veres Péter, és ezt idézik még 1986-ban is. Senki nem bizonyítja az ellenkezőjét. Boldizsár Iván, a régi barát is hallgat róla ezekben az évtizedekben, csak a halála után két évvel áll ki mellette újra.

És egy ilyen író hozta hírbe Tardot!

XV.

Első utam után láttam, hogy a falu jelen helyzetéről karakteres, kemény szociográfiát, egy egész könyvet tudok írni. Ám az utazásokhoz pénz kell. Autót használni, mivel lakóhelyemről csak többszöri busz-vonat-busz átszállással jutok/jutnék oda. Tardról este nyolckor az utolsóval el kell mennem szállodába, ami Mezőkövesd túlsó szélén, Zsórifürdőn van, enni is kell étteremben, mert a faluban semmi lehetőség erre. A miskolci megyei levéltárban, a földhivatalban is le kell ülnöm párszor, mert a faluban nem őriznek történelmi dokumentumokat, az is szállodával, étkezéssel jár. És amíg ott vagyok, majd írok otthon, nem tudok más, pénzkereső munkát végezni.

Tanácsot kértem három kiadótól, ahol régebben megjelentek könyveim. Nem bíztattak kiadással, szerződéssel. Talán ha ösztöndíjat kérnék, az elősegítené a kiadást. Csak a Soros Alapítvány jöhetett számításba, ők támogatják azokat a terveket, amelyek nem túl hízelgőek a rendszerre nézve, legalábbis problematikusak.

Megírtam a szinopszist. Természetesen Szabó Zoltánnal kezdtem, beágyazva az előzményekbe. A továbbiakból idézek:

Különös módon alakult a település sorsa.

Egy ideig – bármely magyar faluhoz hasonlóan „fejlődött” majd pedig látszatra egyedi útra tért. Olyan hátrányok érték az ötvenes évektől, amelyeket a község lakói nem látnak tisztán, vajon a múlt kísért, megbélyegezték őket, vagy csak szerencsétlenek. Az okok-okozatok valójában összefüggnek, ezek felderítése, kibontása lenne a könyv egyik fővonala.

Sorsszerűség?

Miért-hogyan alakult ki, hogy ma jóval többen ingáznak, mint a harmincas években? Szabó Zoltán azt panaszolja, hiába van a határban föld, másutt kénytelen dolgozni a tardi ember. Nos, 1945-ben felosztották a Coburg-birtokot, s megszűnt a halálgyűrű. (Sz. Z. fogalmazása) Az első szövetkezetek szervezésekor köztulajdonba vették a földet. Az első éveket végigküzdötték, az ötvenes évek elején feloszlottak, majd újból alakultak, a hatvanas években korszerűsödtek, jobban kerestek, és ezek után különös módon újból föld nélkül maradtak. Az uraságot vasvillával zavarták volna el, ha visszamerészkedik, de nem az vette el. A téeszeket országszerte összevonták, rendeletileg, így történt náluk is. Olyan központhoz kerültek, amely nem is határos a faluval, távolról irányítják őket. Nem a hercegi majorból, hanem Szentistván nevű községből.

Következményei: a jobb munkaalkalmak nem nekik jutnak. Az új vezetőség nem Tardon alapított ipari üzemágat, új egységet, irodaházat. A tardi határba szentistvániak járnak dolgozni, ők viszont – hétszáznál többen – ingáznak távoli téeszekbe. Fiatalok és nyugdíjasok egyaránt.

*

Álmodoztak arról sokáig, egyszer majd megélnek hagyományaikból, gazdag népi hímzésükből. Szabó Zoltán könyve ezt nemcsak tartalmában reprezentálta, hiszen a könyv minden példányát helybeli asszonyok kötötték háziszőttesbe és kihímezték. (Nekem is ilyen példányom van.) Ám a kibontakozás elmaradt. A mezőkövesdi matyók hamarább hozzákerültek a húsosfazékhoz, és riválisnak tekintették a tardiakat. A faluból most csak tizenöt asszony jut kevés bedolgozó-feladathoz, munkához, jövedelemhez, ami filléreket jelent.

Molnár András és mások olvasókörei a harmincas években az öntudatra ébredést szolgálták és a műveltséget. Mi van most helyette? A tévé, rádió, újságok mellett szükség lenne élő, termékenyítő, tevékeny művelődésre. Még helytörténeti körük sincs. Kultúrházuk az egykori bikaistálló. Tájházat egy parasztasszony hozott létre, Molnár András lánya, ő gyűjti magánszorgalomból a régi hímzéseket, szőtteseket. Korszerű iskola nincs, tornaterem nincs.

Hogyan lakják a házakat, mire használják az autót? Életmódjuk nem követi lehetőségeiket. A munka-pihenés-kikapcsolódás, a szobák berendezése, a fűtés szakaszossága, az étkezési szokások nem változtak Szabó Zoltán látlelete óta.

Figyelemre méltó család- és közösség-tudatuk. Itt a mai napig szorosan élnek egymás mellett és együtt generációk. Ennek számtalan előnye és hátránya van. Kevesebb a válás, egyáltalán, a válságba jutott egyén és család, kevésbé magányosak, mint más vidéken. Kérdés, mi módon szeretnének ebből kitörni a fiatalok.

*

Az elmúlt ötven év változásai, a meghatározó események természetesen benne lesznek a könyvben. De ezek kivetítődése is. A legfiatalabbak már a közelmúlt történelmét sem ismerik. Pedig a nagyszüleikkel laknak. Fontos nyomozás, hogyan alakult ki ez az állapot.

Az is sajátos, hogy a község vezetői között nincs egyetlen helybeli születésű ember. Mikor, miért tették rájuk az idegeneket? Lehet összefüggés a mai generáció közönye és a vezetési stílus között. Az idegenből jöttek ugyanis elsősorban nem a falusiakért harcoltak, hanem utasításokat, rendeleteket hajtottak végre, a felsőbb elvárásoknak feleltek meg. Példa: az idegenből jött iskolaigazgató a helyi Pávakört szétzüllesztette.

Élnek még idős emberek, akik végigélték az elmúlt öt évtizedet. Emlékeik kettős vetületben fontosak, a múlt tényei, és ahogyan ma látják.

Megírnám persze azt is, hogy valójában miért nem épült meg az iskola, ha kaptak rá pénzt, ki miért szavazott ellene, hova lett az a pénz. 1976-ban viszont épült uszoda a régi iskola mellé anélkül, hogy vezetékes víz, vízmű lenne a faluban. Sok társadalmi munkát is beleöltek. Csakhogy nem használják, a fala több helyen megrepedt, télen beleesik a hó, eljegesedett… Ennél furcsább a ravatalozó esete. Építettek azt is. De ajtaja – vagy kapuja? – nem nyílik. Hogy viszik be a koporsót, hogy lép be kintről a gyászoló tömeg? Sehogy. Nem használják. Különben is utálják, mert az építő négerbarnára festette. A matyók pirosban-kékben gyászolnak, ezek az ősi hímző színeik is. Miért nincs joga saját színét használni a népnek? Kik vágják el őket a gyökereiktől, szokásaiktól? Elképzelhető ez egy osztrák vagy perui faluban?

*

Szereztem két ajánlót a tervhez, ez előírás a Soros Alapítványnál. Egyikük Boldizsár Iván volt. Az alapítvány indoklás nélkül elutasított.

Ugyan miért? Ez Szabó Zoltánnak szólt, aki disszidensként halt meg, vagy látens, nem tisztázott antiszemitizmusának (amire Soros György nyílván kényes), vagy személyemnek, vagy a rebellis múltú Tardnak? Nem tudtam meg.

XVI.

Ellentmondást éreztem Erzsi néni körül… A falu vezetői – az idegenből jöttek, a mindenkoriak – el akarják nyomni, sőt lenyomni, lehetetlenné tenni, és ő mindig egy lépcsővel magasabbról legyőzte az általuk gördített akadályokat. Ha a járásnál akadt el valami, akkor ő a megyénél lépett, ha ott se lett eredmény, ment Budapestre, minisztériumba… Jellemzőnek látom azt az esetet, amikor lemaradt a mezőkövesdi autóról – amire szándékosan nem vették fel – még aznap éjjel elutazott a fővárosba, és rokona telefonos lakásából intézkedett, hamarább megjelent az ünnepségen, mint a kövesdi küldöttség.

Rádiós szereplése többször volt, az említett Nagy Piroska műsoron kívül. A 70–80-as években ez nem úgy ment, hogy a riporter rátalált egy érdekes, értékes emberre, és máris készült vele az interjú. Egyeztetés, engedélyezés, káderezés, stb. 1984 október 3-án a televízió 2. műsorán is ment vele műsor. A rádióújság ismertetője: „Útjaink. Egy asszony meg a faluja. Tard híres matyóföldi község. Ott él Gaál néni, a népművészet mestere, aki nagyon sokat tett a falujáért, de elképzeléseit, gondolatait nem mindig kíséri megfelelő fogadtatás. A film azt keresi, miért dúl a vita és kinek van igaza? Riporter Kispista István.” Negyvenperces műsor, koraeste.

Ezt a televíziós műsort megnézhették a tardiak is, nem kapcsolták ki a villanyt, és megnézte az MSZMP BAZ-megyei lapjának a főszerkesztője is, mert terjedelmes cikket írtak róla pár nappal adás után, október 6-án, szombaton. A cikk arról szólt, hogy a falu népművészetét, hímzését, a közművelődést, a népdal és a tárgyi emlékek megmaradását, a jóhírű Pávakört egyedül Gaál néni akarja megtartani, néha kicsit erőszakosan, viszont mindennek ellene van az iskola igazgatója (nevét nem írják le!). A műsor kutatta volna a szembeállás, sőt kettejük ellenségeskedésének az okát, de a riporter szerint azt már senki nem tudja, és nem is fontos. Summa: az ellentétet helyben kell megoldani.

A televíziós műsor nekem azt sugallta: valaki mozgatja a szálakat Erzsi néni körül. A megyei pártbizottság agit-prop osztályának szándéka nélkül nem írhattak volna kommentárt. Mit akartak? A tardi öntudatot – mégis – erősíteni? Helyrehozni valamit? És ebben az álláspontban már nem állja a helyét Simó Tibor fejtegetése, és az én következtetésem sem, hogy a kisgazdák és a kommunisták, az agrárproletárok és a gazdák harca folytatódik? Folytatódjék…? Vagy álljon meg?

Jól tudják, hogy Szentistván községből járnak hozzájuk dolgozni, a tardiak pedig ingáznak az ország különböző részeibe. Nem háromszázan, hanem hétszázan. Ami Coburg hercegnek nem sikerült, azt véghezvitte a szomszéd község a járási/megyei pártbizottság segítségével. Szétverték a helyi lakosságot. Összetartás hogy is lehetne azok közt, akik hetenként, kéthetenként járnak haza a dunántúli, dél-alföldi üzemekből, állami gazdaságokból tiszta gatyáért, forró húslevesért, egy éjszakáért az asszonnyal, megcsókolni, ölbe venni a gyerekeket… így tudták megtörni a nyakas kisgazda-öntudatot és az agrárproletár-összefogást is. Feltupírozzák a Pávakör-körüli ellentétet és röhögnek rajtuk, sikerült elterelni a figyelmüket.

Itt és most helyénvaló megismételnem a mottót írásom elejéről. András Sándor, Szabó Zoltán jóbarátja az emigrációban, Magyarországra visszatérve kiadott egy esszét „Ikervilág” címmel, 1996-ban. András sokat és méltón foglalkozik Szabó hazaszeretetével. Megteheti, mert Szabó sokat írt és beszélt erről. Mielőtt emigrált, 1943-ban megjelent „Szerelmes földrajz” címen egy könyve, amelyért a Magyar Tudományos Akadémia azonnal rangos díjat adott neki, „a legjobb nemzeti érzésű szépirodalmi” műért.

Azt írja András Sándor: „Gondolkodásának megint csak Heideggerre emlékeztető jellegzetessége, hogy a haza veszélyeztethetetlenségét a veszélyre gondolással kapcsolta össze. A haza addig nincs veszélyben, amíg a hazafiak tudnak a veszélyről és védekeznek ellene. Amíg napról napra éltetik.”

És újból s újból kérdem magamtól: Tardon ki mozgatja a szálakat? Ki szövi a pókhálót? Hogy az ott élők ne tudjanak a veszélyről, ne azzal foglalkozzanak, s ilyen formán ne tudjanak védekezni!!!

Bizony, magamtól nem jöttem rá. Egyvalamire gyanakodtam: ahogy Hofi Géza kimondhatott dolgokat, a szocializmus döccenőit, úgy Gaálné Erzsi néni is megkapta ezt a jogot. Elvtársak, vannak még hibák… Kimondhatják országosan, nyilvánosság előtt. Valamivel persze rászolgált erre, illetve, valamitől erre alkalmassá vált.

Aztán…

Mesélte Erzsi néni, hogy a 70-es években György István filmrendező (a miskolci filmfesztivál létrehozója) dokumentumfilmek megszállott alkotója, foglalkozott azzal, hogy miért vette el Szentistván a tardi határt. Segített neki a Népi Iparművészeti Tanács akkori elnöke is. Azt kérték Aczél elvtárstól, mondta nekem Erzsi néni, hogy érjék el, Tardnak újból önálló szövetkezete legyen. Aczél György azt üzente, a kérést átküldte Grósz Károlynak (aki akkor a párt agit-prop-osztályán dolgozott). Grósztól pedig nem kaptak választ. Elmentek akkor egy falusi vezetővel Pestre, a METESZ elnökéhez is, de hiába.

Ekkor kérdeztem rá, hogy került kapcsolatba Aczél Györggyel. Ennek hosszú a története. Erzsi nénit apja, Molnár András öntudatra nevelte, ő szervezte a harmincas években az olvasókört. Erzsi néni a hatvanas években írt egy szép hosszú verset Kádár János elvtársról. Ezt megmutatta a pártban, a járási pártbizottságon elolvasták, továbbították a megyei bizottságba, ők pedig felküldték a pártközpontba. Ott a megfelelő osztályok, előadók után Aczél György kezébe került, aki – mint tudjuk, országos felelőse volt a verseknek is, Pilinszky, Gyurkovics, Weöres, Juhász Ferenc, Zelk Zoltán, Garay Gábor, Váczi Mihály, Tamási Lajos stb. műveit mind-mind számontartotta, „lektorálta”… szelektált, ítélt, betiltott, kiemelt, díjat, elismerést osztott…

A rossznyelvek szerint Gaálné ezután kapott Kisjankó Bori díjat, később a Népművészet Mestere lett, és ezért nevezték ki a tájház vezetőjének. Tény, hogy előnyét a falu érdekében használta fel… A Kádár Jánoshoz írt verset kértem tőle, de nem találta, legközelebbre ígérte.

Egy hideg téli napon, megbeszélés nélkül utaztam Tardra. (Telefonom nem volt, levelet nem írtam.) A tájház fűtés hiánya miatt zárva, ezért azonnal Erzsi nénihez mentem. Elegáns autó állt a házuk előtt. A konyhában fiatal pár, férfi, nő ült az asztalnál, disznótoros tálak előttük, savanyúság, ital. Bemutatta a vendégeket: Aczél elvtárs fia a feleségével. Ha erre járnak, be szoktak nézni, mondta dicsekedve. Most meg üzentem, hogy disznót vágtunk, vihetnének Aczél elvtársnak füstölt csülköt, mert azt nagyon szereti…

Le se ültem, megbeszéltük, mikor megyek legközelebb.

Soha többet nem mentem hozzájuk.

Megértettem, hogy a Nagy Adminisztrátor, a Koordinátor, a diktátor jobbkeze ebben a faluban is megépítette ügynökrendszerét.

És pontosan úgy történt, ahogy Bacsó Péter filmjében, A tanúban. Virág elvtárs nagy fekete autóval megérkezik vendégségbe Pelikánhoz, a gátőrházba. A fiaim, mondja Pelikánnak. Majd támadnak a spejzben a befőttesüvegek, erre a két fiúból ávós őrnagy lesz, és tüzelnek a sorozatlövőkből.

Aczél Györgynek ugyanis nincs fia. Két lánya van. Talán a veje járt ott a kisebbik lánnyal, Ágnessel, bár ahogy Aczél halála után nyilatkozott, ő nem vett részt apja akcióiban, sőt viszolygott a módszereitől. Kik ültek hát a disznótoros asztalnál?

XVII.

Nem mentem többet, csak épp tovább foglalkoztattak a megválaszolatlan kérdések. Számtalan vezetője volt a falunak és a termelőszövetkezetnek, talán mindenkit faggatni kellett volna…

Az egyik régebbi elnök mondta: az ötvenes évek elején többször jött az ÁVÓ, elvitte a parasztot… Az összeesküvés után pedig újra kellett tagosítani…Rákérdeztem ezekre a szavakra, de zárt szájak, elutasító tekintetek fogadtak.

Csiri Józsi bácsit felidézem: amikor ő tanácselnök volt, a helyettese Gaál Ignác. Ő újgazda, Gaál pedig középparaszt. Ez már magában ellentét. Gaál Ignác egykori híradóskatona, szövetkezett a néphatalom ellen, mondta. Sőt, „országos viszonylatban működtek”, biztosan kaptak külföldről is segítséget, tette hozzá. Kedvem lett volna rákérdezni: mit? Gyufát, a kazlak felgyújtásához? És mely országból tehette be a lábát idegen ebbe a faluba, a kemény diktatúrában. Mindenütt államvédelmisek, rendőrök, szovjet katonák. Egy bejárata van a falunak.

Megtudtam annak a három férfinak a nevét, akit kivégeztek. Gaál Ignác, Gomány Balázs és Dusza Mihály. Negyedik társukat, Szolnoki Andrást, szintén híradós katonát, hosszú börtönre ítélték. A többieket rövidebb börtönbüntetésre. Mennyit? Tíz embert biztosan. Annyian gyújtogattak? Kérdeztem. Választ nem kaptam. Valaki azt mondta, Gaál Ignácot az 1954-es tanács-választás előtt hurcolták el, mert a „kommunisták” nem akarták, hogy bármilyen tisztségre megválasszák. Eszerint népszerű ember lehetett… Talán azért, mert régi gazda volt, és ragaszkodott a földjéhez, az állataihoz, a családjához?

Szabó Zoltán írta könyvében (vagyis Rózsa József tapasztalta), hogy a harmincas években vallásháború dúlt a faluban, befészkelte magát egy „szekta”, babtisták közössége alakult. Imaházat akartak építeni, de amit nappal építettek, éjjel a katolikusok asszonyai lerombolták. Végül csendőrök segítségével, azok felügyelete alatt épült fel.

Kovács Imre szociográfus, „A néma forradalom” című könyv szerzője írta: a szektáknak „társadalmi jellegük van. Nagy néptömegek, sokszor egész társadalmi osztályok számára menekülési lehetőség a realitások kijózanító világából a szellemi, lelki felszabadulás kollektív extázisába. A nyomorúság váltja ki…” Ez a könyv is a harmincas évek közepének látlelete, 1937-ben jelent meg és kovács is, Szabó is ugyanannak a nemzetféltő körnek volt a képviselője.

Nos, 1949–50-ben a legkeményebb diktatúra vette kezdetét. Először, elsősorban a katolikusokat akarták megfélemlíteni, letartóztatták Mindszenty József bíboros-hercegprímást, látványos pert, lejárató hadjáratot indítottak ellene. Az államosított iskolákból kitiltották a hitoktatást, és sorra kerültek a reformátusok, az evangélikusok is. Vasárnapokra a felnőtteknek munkahelyükön kommunista műszakot, társadalmi munkát szerveztek, a gyerekeknek kötelező úttörő-foglalkozást. Az egyházak mindenfajta egyesületét betiltották, nem jöhettek össze hívők semmilyen ürügy alatt. Ezt már leírtam, de most megismétlem. Az úgynevezett szekták (ma: elismert kisegyházak) tagjai egy ideig imaházaikban, később magánházaknál gyűltek össze imádkozni, énekelni, beszélgetni. Hát persze, hogy figyelte őket a diktatúra pribékhada! Ők ugyan azt hitték, ellenőrzés nélkül találkozhatnak egy-egy család tágasabb házában, de hát ez naivság volt.

Gaál Ignác és Dusza Mihály is babtista volt, súgta meg valaki. Vagyis, az illegális találkozások, szervezkedések feltétele ezzel már adott…

Kérdeztem angyalföldi lakásukban Váczi Tamást, aki három évig tanított a faluban, és saját szavai szerint őszinték lettek vele emberek, megnyíltak neki, erről tanúskodik a könyve is, szóval kérdeztem, mit tudott meg az összeesküvésről és a kivégzésekről? Válasza: igen, beszéltek ilyesmiről, de az más volt… politikának ahhoz semmi köze.

Ennyire jutottam 1985-ben. S nem is gondoltam arra, hogy – eljőve a faluból – bármit kutassak. Hisz reményem se volt az addig összegyűjtött anyag, magnóbeszélgetések, jegyzetek könyvvé formálására.

*

Négy évvel később…

Így mutatják a moziban az időben elhúzódó történet folytatását. Amikor egy másodperc alatt átugrunk eseménytelen idő-intervallumot.

1989 őszén Cserépváralján jártam. Tardon keresztül vezet hozzá az egyetlen út.  Visszafelé fáradt voltam, nem akartam úgy folytatni az utam Budapest felé. Ezért Tardon megálltam és bementem a temetőbe. Ott jót lehet pihenni, senkivel nem kell beszélgetnem.

Kifele? Kérdezte az utcán egy néni. Kifele, ennyit válaszoltam. Túl szép ez a sírkert, drága, hivalkodó műkő-emlékek, szobrok, betonalakzatok, rengeteg pénz hever egy-egy családtag fölött. Szinte agyonnyomja az emlékét. Na és, kapott ennyit a gyógyítására? Költöttek rá ennyit életében?

Az autót az utca elején hagytam, gyalogoltam hát vissza is. Fekete ruhás néni állt a háza előtt, a kapuban.

Mondja már, mit keresett maga a temetőben? Kérdi.

Csak pihentem… meg lefényképeztem egy kettős sírkeresztet, férj-feleség kőkeresztje egymás felé dőlt össze.

Maga nem idevaló, de nem mondja meg, kit keres.

Talán senkit.

Nem akarja megmondani. Mert én is keresek…

Na, csak tudja a néni, hol van eltemetve a valakije…

Sír. Veszi elő a fekete szalagos zsebkendőjét, és sír.

Behívhatom? Mondja. Úgy látom, maga városi ember. Járt már itt, hogy ismeri a járást?

Elmondom, négy éve milyen ügyben jöttem.

– Szóval újságíró. Magára vártam. A jóisten sugallta, hogy álljak ki a kapuba. Özvegy Gomány Balázsné vagyok, mondja, amikor belépünk a konyhába. Ha járt már itt, biztosan hallotta a nevemet. Három embert végeztek ki 1955-ben, egyikük az én uram… nem tett az semmit, de hogy miért gyilkolták meg, máig titok…

– Próbáljuk meg sorrendben, ha beszélni akar a néni.

– Egy januári este a fonóban voltam, oda jártunk télen, a férjem meg egy rokonunknál beszélgetett. Engem kihívatott valaki, láttam, ott áll a tanácselnök meg ÁVÓ-sok.

– Honnan tudta, hogy államvédelmiesek?

– Hát jártak eleget évek óta a faluban, vitték el sorban az embereket. Azt kérdezték, hol a férjem, mert otthon nem találták. Hazakísértek, nemsokára jött az uram is. Bejöttek vele a lakásba, engem nem engedtek vele menni. A szobában beszélgettek. Csak annyit tudtam meg, hogy a puskákat keresték. Szét is néztek, felkutatták a házat, padlást, ólakat, de nem találtak. Mondtam nekik, sose volt puskánk. Nem sokkal ezután beültették a fekete autóba, amivel jöttek. Azt megtudtam, hogy a pincesorra vitték, ott keresték a rádióleadót. Erről később beszéltek a faluban, de hogy volt-e rádióadó vagy nem, én a mai napig nem tudom.

– Értett volna hozzá a férje?

– Hogy értett volna, parasztlegény.

– Viszont nekem négy éve azt mondta az akkori tanácselnök, hogy a baráti körben volt híradós katona.

– Ugye, hogy hallott rólunk! Az nem titok, ki hol szolgált a háborúban. De olyan rettegésben élt a falu már évek óta… az ávósok jópár gazdát összeszedtek, akik nem akarták a kolhozt. Ragaszkodtak volna a földjükhöz. Ez nagy bűn volt, most is az, de már nem ragaszkodnak.

– Mi történt aznap éjjel?

– Azt kérte az egyik tiszt, adjak pénzt az uramnak cigarettára meg vonatjegyre, hogy majd haza tudjon jönni. Adtam persze, eztán vártam.

– Meddig?

– Ameddig bírtam. Bíztunk benne, hazajön hamarosan. De elvitték Gaál Ignácot, meg Dusza Mihályt is. Róluk se jött hír. Kértem a tanácselnököt, nézzenek már utána, mi lehet velők. Az elnök elutasított, vagyis tudhatott valamit, de féltette a családját. A párttitkár megértőbbnek bizonyult, adott egy címet, hol keressem az uramat. Fel is utaztam Budapestre március 12-én, a Markó utcába. Odaengedtek a közelébe, de az ávós megmondta, hogy szigorúan családi dolgokról beszélhetünk tizenöt percig. Azt, hogy miért hozták be oda, milyen tárgyalása volt, nem kérdezhettem.

– Milyen állapotban találta?

– Meggyötörve, soványan, lehet, hogy verték, a testét nem láttam. De tizenöt perc után, elmenet azt mondta az őr, hogy a vádlottak, így, a vádlottak minden tettüket beismerték, és megígérték, mindenfajta munkát elvállalnak, elmennek az ércbányába is, ha meghagyják az életüket.

– Milyen bányáról beszélhettek? A pécsi uránról?

– Nem tudom.

– Többes számban beszélt az őr: ezek szerint együtt tartották Gaál Ignácot, Dusza Mihályt az urával…

– Akkor nem tudtam, de voltak ott még mások is, akikkel együtt…

Megint sír a néni, várnom kell.

– Mi történt azután?

– Április első napjaiban megállt itt egy fekete autó, három ávós-egyenruhással. Azt kérték, nyári öltönyt adjak a férjemnek, így a férjemnek, a tárgyalásra. Meg élelmiszercsomagot. Amit tudtam, gyorsan összecsomagoltam.

– Vagyis nyílt tárgyalásra készülhettek, és fontos lett volna, hogy a közönség lássa: nem télen tartóztatták le őket? Én így okoskodok.

– A csomagot postán visszakaptam, írás nélkül. Rosszat sejtettem. De a tanácsról, a titkár azt mondta, kérvényt írtak az érdekében, amit még a tanácselnöknek alá kell írni. Ezt a mai napig nem mondta meg. Állítólag nem írta alá. De levelet kaptam Budapestről 1955 április 28-i dátummal, benne férjem halotti anyakönyvi kivonatával. Eszerint Budapest X. kerületében április 12-én meghalt. Egy anyakönyvvezető írta alá, nevét nem lehet elolvasni.

Hallgatunk, én döbbenten. A fogház, ahol a kivégzéseket végrehajtották, Kőbányán, a tízedik kerületben van.

– Utána még kaptam a férjemtől egy levelezőlapot. A búcsúlevele, pár sorban.

Megmutatja. „…még adódik alkalom, hogy írjak hozzád kedvesem egy pár sort. Sok-sok boldogságot, jó egészséget, hosszú életet kívánok számodra kedves feleségem. El kellett válni tőled…” Dátum április 11. A kivégzés előtti nap. Postai feladása április 18-a.

– Ezután milyen értesítést, indoklást, hivatalos iratot kapott a néni?

– Semmit nem küldtek. Másoktól, a faluból tudtam meg, hogy a zárt tárgyalás után Dusza Mihállyal és Gaál Ignáccal együtt végezték ki őket államellenes, fegyveres összeesküvés miatt. A megyei újság is ezt írta, kivégeztek három tardi összeesküvőt. Ezután végrehajtók jöttek, és a családunkra teljes vagyonelkobzást róttak ki, elzavartak a saját házunkból, elvették az öt hold földünket, a tehenet, elvitték a bútorokat. Ezt a Fővárosi Bíróság 64/1955 számú végzése alapján tették. Elkobozták az uram ruháit is, a fehérneműjét, a kalapját is. Jegyzőkönyvben. El kellett hagynom a házat, amit együtt építettünk a szüleim segítségével.

– Hova temették a férjét?

– Harmincnégy éve nem tudom, hova temették. Ez a nagy bánatom. Kerestem ügyvédet még Miskolcon is, ideig-óráig foglalkoztak velem, aztán hazudoztak, féltek segíteni. Magam írtam leveleket, de 1963-ig nem is válaszoltak. Akkor írtak a Fővárosi Bíróságról.

Eszerint „hivatkozással az IM. 34.491/1961 IM. VII. átiratára, értesíti a Fővárosi Bíróság, hogy kegyeleti ügyében az igazságügyminiszter elvtárs nem kíván előterjesztést tenni. Bp., 1963. okt. 7.”, aláírás.

– Vagyis, ezzel megtagadták az eltemetés jogát.

– Azt meg.

Gomány Balázst 34 évesen végezték ki, épp 34 évvel ezelőtt. Sírja még nincs. Lesz-e valaha?

És a többieknek?

1955 április 12-én ugyanis öt kivégzést hajtottak végre. Ezt a Szabad Nép elrettentő tudósításából tudjuk.

Özvegy Gomány Balázsné elmondta, hogy 1989 tavaszán, amikor olvasta, eltemetik Nagy Imrét és társait, annyira felbátorodott, elment Mezőkövesdre egy ügyvédhez, elvitte a búcsúlevelet, halotti bizonyítványt, stb., amiket nekem is megmutatott. Azt kérte, mivel arra gyanakszik, hogy férje és a társai koncepciós per áldozatai, próbálja meg kivizsgáltatni az ügyet.

Beadványt fogalmaztak, amit elküldtek az Igazságügyi Minisztériumba. Megpróbálta rávenni a másik két családot, Duszáékat és Gaálékat is, hogy együtt lépjenek fel, de azok nem mertek lépni a nyilvánosság elé.

Az ügyvéd annyira együtt-érző volt vele, hogy szólt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei újságnál egy újságíró-ismerősének, aki el is jött hozzá, és a cikke a lapban megjelent. Most már ősz van, és nem történt semmi.

Nem tápláltam benne sok reményt ahhoz, hogy én bármit tenni tudok. Nekem ugyanis ez volt az utolsó tardi utam. Fölöttem és feleségem fölött akkor kezdtek  összecsapni a hullámok. / Ez már egy másik történet. Ezt együtt megírtuk, és majd húsz évvel később sikerült megjelentetnem „Elsüllyedt b-irodalom” címmel./

Néhány megjegyzés a kézirathoz.

1990-től 2013-ig szociográfiám kéziratban hever. 2008-2010 között mégis újabb kutatásba kezdtem: tudni szerettem volna, hogyan jutott akasztófára a három tardi férfi és mellettük még kettő, és még többen azokban az években, amelyekben a Nagy Imre-korszak  enyhülését élte át csendes eufóriával, bizakodva az ország.

Ami eszerint történelmi tévedés, talán félremagyarázás is, mind a mai napig.

A Nagy Imre kormány  leváltása után szinte kéjelgő megtorlás következett. Erről a köztudat máig hatóan hajlandó elfeledkezni. Például arról, hogy még 1955-ben is kivégzéseket hajtottak végre. A felejtés súlyos.

2012  június 2-án a Magyar Nemzetben – Szabó Zoltán századik születése napja okán – terjedelmes cikk jelent meg Tardról, a rangos újságíró ott járt, és arra jutott, hogy, idézem: ”a környékről elhurcolt huszonhárom személy nevén kívül úgyszólván semmilyen tényanyagot nem őriz a közös tardi emlékezet. Talán, mert nincs is mit őriznie.” A továbbiakban békétlen férfiaknak minősíti az ismeretleneket, holott fiatal és idős nők, beteg öregasszonyok is részt vettek a szervezkedésben, őket is súlyos börtönévekre ítélték.

Mi történt?

Nem huszonhárman, hanem sokkal többen odáig merészkedtek, hogy kilépjenek a termelőszövetkezetekből,  szorgalmazták a közös, csődbejutott gazdaságok feloszlatását, céljaik elérésért már a beszolgáltatás éveitől összefogtak, Borsodban „Fehér Partizánok” néven összekovácsolódtak. 1954 őszén leleplezték őket, több  száz tagjukat letartóztatták, 1955 tavaszán nyolcvannál több  nőt, férfit, fiatalt, öreget, beteget börtönbüntetésre, vagyonelkobzásra ítéltek, öt és még egy embert kivégeztek.

Nyolcezer oldalnyi, pár éve még titkos dokumentum alapján írtam meg történetüket. Ez a kézirat három éve kész, ám a mai  irodalmi, kiadói, kutatóintézetek  közti kőkemény harcok, szekértáborok, személyi összefonódások  kegyetlen világában kiadása reménytelen. Le kell vonnom a következtetést: akik a történelem szennyes mocsarában ilyen-olyan okból kollaboráltak, bűnt követtek el, vagy fedeztek, azok 1990-től nyugodtan lubickolhatnak. Mert jobb és baloldal, liberális és nemzeti tábor, s azon belül is kisebb-nagyobb csoportok, sőt családokból alakult klánok egymásra acsarkodnak a koncért, a pénzért, a hatalomért. A múltat kifosztották, a jövőt felosztották.

 

       

   

 

 

Budapest, 2013 június.