Az irodalomtörténet /meg/tévesztése elhallgatással

Az irodalomtörténet /meg/tévesztése elhallgatással

 Körmendy Zsuzsanna, Kulin Ferenc, Pomogáts Béla, Czigány Lóránt, Domokos Mátyás, stb. kimiskároltak, mi módon?

/Egy/személyes irodalomtörténet.

Egyéni irodalomtörténetet írok, olyan formában és részletesen, ahogyan szükségét érzem az adott mű szempontjából. És az én szempontomból. Csak azt, amit dokumentálhatok. Ahogyan történt, ami történt azokban az évtizedekben. Azért írom én, mert másokra hiába várok. Olyan országban, ahol Móricz Zsigmondnak, Füst Milánnak, Márai Sándornak évtizedeket kellett  várni, műveik körüli fontos történések nyilvánosságra hozatalához, abban az országban én, csak az egykori olvasók által becsült író, a figyelem, a feldolgozás tizedére sem számíthatok. Nem vagyok ezzel egyedül, csak tényként jegyzem meg.

Meglátásom: az elemzők, kritikusok nagy része vagy kurzus-író, vagy pártok foglya, vagy baráti szekértáborok képviselője. Így van ez jó pár évtizede Magyarországon.

Mi a különbség az én írásom és mások, hivatásosok esszéje, tanulmánya között? Mindenekelőtt az, hogy azok a szerzők föltehetően az egészbe ágyazzák bele a tárgyalt műveket, például eszmeáramlatokba, stílusokba, stb. én pedig egy művet ágyazok bele az akkori társadalmi, politikai környezetbe. Ez a fordított előadás, az egyén és az egész megfordított viszonya nyújt-nyújthat némi pikantériát, a fordított nézőpont élesebben megvilágíthat dolgokat. Továbbá, mások művének-műveinek elemzése ridegebb, lehet tárgyilagos, lehet méricskélő, lehet baráti vagy ellenszenves beállítottságú, netán benyalós, érdek-vezérelt. /Ő jókat írt rólam, én is jókat írok róla, tehát nemcsak az objektivitásról távolodik el, hanem a rész és egész viszonyát szubjektíven tárgyalja. Nemrég olvastam egy kis tanulmányt hazai író-nagyságtól, fiatalabb pályatársa regényéről, aki viszont saját könyvében szerepelteti ezt az író-nagyságot, természetesen az egekbe magasztalta./ Az irodalom-kutató persze saját világnézete szerint is hangsúlyoz, szelektál, ezt fontosnak tartja, felnagyítja, azt nem tartja fontosnak, jobb esetben elsuhan mellette, rosszabb esetben kígyót-békát ereszt a hátára.                                                     

 1./

1980 körül megérett bennem egy regény megírásának a terve, ami már előbb is kísértett volna, ha engedem, de addigra távolodtam el annyira a tárgyi valóságtól, hogy éreztem, eljött az ideje.

1953-ban, tizenkilenc évesen mentem fel Budapestre, három gimnáziumi osztály elvégzése után. A falu nevét most sem írom le, mint annyiszor életemben, mert minden alkalommal megbélyegeztek általa. Aki akarja, más írásomban megtalálja a kódot, ez most nem arról szól. Szüleim kilencedik gyermekeként születtem, apám akkor már beteg volt, az első világháborút végigharcolta, s ugyan életben maradt, de anyám elmondása szerint soha nem lett egészséges. Vasakarattal dolgozott pedig, akaratra szüksége lett, mivel kovács volt, a háborúban patkoló-gyógykovács. Przemysl-nél is harcoltak, ám hiába szerettem volna megtudni bármit… Tizenegy hónapos koromban apám meghalt. Eszmélésemtől kezdve nehezen éltünk, idősebb testvéreim már kamaszkorukban elálltak dolgozni, egyik nővérem szintén, a másik még nem volt elég nagy hozzá. A második világháborút rettegésben és nélkülözésben éltünk, falunkat  a németek tartották, majd bejöttek az orosz csapatok, a németek visszaverték őket, ez ismétlődött háromszor-négyszer. Anyámmal és nővéremmel egy tanyára menekültünk főutcai házunkból, visszajövet a ház ugyan megmaradt, de mindent szétromboltak belülről és kívülről.  Az első osztályt egy év késéssel kezdtem, mivel gyenge kisgyerek voltam. Majd 48-ban hagytam ki egy évet, furcsa helyzetben. Nem volt téli ruhám. Nem volt cipőm. Fapapucsban jártam, zoknira húztam a nyitott, szíjakból összetákolt papucsot, de utcára ritkán mentem, csak templomba a vasárnapi misére. Hóban, jeges esőben fázott benne a lábam. Én még így is jártam volna, de egyik bátyám hazaköltözött, egyik nővérem is a férjével, és ők úgy döntöttek: amíg nem jönnek be az ejtőernyős amerikai csapatok, addig ne járjak az államosított általános iskolába. Ott ugyanis hirtelen kommunistává lett tanítók tanítottak. A titokban hallgatott Szabad Európa rádió biztatott, már csak hetek, legföljebb hónapok kérdése az amerikai megszállás, és kisöprik az oroszokat.

Ezt az évet a kemence mellett, olvasással töltöttem. Azzal töltöttem már a háború utáni nyarat is, bármilyen és bármennyi zavaró tényező dúlt körülöttem. Beszélgettek, veszekedtek, ordítottak, vitatkoztak. Politikai helyzetről, nyomorról, tervekről, mivel lehetne pénzt keresni. 1945-46 nyara, 48 tele feltöltött az irodalom iránti szomjúsággal-kielégüléssel, amit akkor nem tudtam: megmenekültem a posványtól, a kiúttalanság érzésétől, és még tartalommal is megtöltött, kinyílt a világ, korszakok, emberek, országok, lélek és történelem. /A művek felsorolását talán függelékben valahol megadom. Most haladjunk tovább./

Következő évtől saját elhatározásból jártam iskolába, megmondtam, nem várom tovább az amcsi ejtőernyősöket. A nyolcadik osztály elvégzése után pedig jelentkeztem gimnáziumba. Mivel jó tanuló voltam, tandíjat nem fizettem, csak a vonat került pénzbe, Kisújszállásra. Előző nyáron dolgoztam, kerestem annyi pénzt, hogy két inget, nadrágot, és egypár cipőt tudtam rajta venni. Télikabát helyett nővérem varrt egy dzsekit, könyveimet nadrágszíjjal kötöttem össze, esőben a dzsekim alá dugtam. Hamar észrevettem, hogy – hiába a szegénység – a több száz diák közül kettőnknek nem volt aktatáskája. És ez mégis természetesnek tűnt, soha senki nem szólt meg bennünket. Miért nem tellett többre? Mert otthon élő bátyám megmondta: ő nem keres pénzt erre a taknyos kölyökre, aki mindig csak olvas és tanulni akar. Hiába voltunk édestestvérek, nővérem sem volt megértőbb, nekik már gyerekeikről kellett gondoskodni.

A harmadik gimnázium végére kinőttem egyetlen cipőmet /addigra nyomorék lett több lábujjam/ dzsekim szétfoszlott, lerongyolódtam. Már a vonatozásra se tellett. Két utam maradt. Vagy elmegyek rizsőrnek, oda bármikor felvettek volna, de az szezonális, vagy a városban keresek munkát, amihez nem kell szakképesítés. Egy unokabátyám Budapesten, a Gheorghiu Dej Hajógyárban dolgozott, vezető beosztásban, őt kértük meg levélben, hogy segítsen állást keresni. Élt ugyan Pesten  édes-bátyám is, de őrá nem számíthattam. /A kilenc gyermekből hárman meghaltak, az élők lelke pedig valami módon szétkóborolt, soha, felnőtten és öregen sem kerültünk közel egymáshoz, még ugyanabban a városban sem…/

Az elhatározás után néhány héttel megérkeztem a fővárosba. Vulkánfíber bőröndömben több volt a könyv, mint a ruha. Tapasztalatok nélkül, gyakorlati ismeretek és közvetlen segítség nélkül kezdtem az életet 1953 nyarán az ismeretlen világban, utólag is csodálkozom, hogy tanultam meg a mindennapi élethez szükséges dolgokat. A vonatról azonnal villamosra kellett szállni, jegyet venni, kérdezni a megállókat, az átszállást bátyám lakásához. Vele kerestünk albérletet, mivel hozzájuk nem mehettem /nős, két gyerekkel/, a keresésből ágyrajárás lett.

2.

A Váci úti Hajógyár agyonnyomott volna, ha felfogom, hová kerültem. Diktatúrában üzemeltetett mozgó panoptikumba. Egy lassított, torzított Chaplin-filmbe /Modern idők/. A munkásosztály fellegvárába. Öt-hatezer ember, reggel tömött sorokban be, délután tömött sorokban ki, bent olajos ruhában, piszkosan, büdösen dolgozó emberek, a műhelyek zsúfoltak, iszonyúan zajos gépműhelyek, a sólyaparton torzóként meredező hajó-csontvázak, hajó-előkészítő műhely, az udvaron  több futballpálya nagyságú lemezraktár, fölötte sínen futó sivító darukkal, mellette dörömbölő domborító-gépek, forróságot okádó öntöde, és a kiszolgáló raktárak, mindegyik több száz méter hosszan. A szerszámraktárba vettek fel anyagkönyvelőnek, fizikai havidíjas besorolással. Oda semmi képesítés, gyakorlat nem kellett. Két év sem telt el, racionalizáltak, el kellett bocsájtani ötszáz dolgozót, mert a népgazdaság rájött, hogy veszteséges az ipar, benne a hajógyártás. Engem is a listára tettek, mégpedig unokabátyám kérésére, aki rajtam akart példát statuálni, hogy ti. az öntudatos kommunista nem részrehajló a rokonaival. Közvetlen főnökeim álltak mellém: szerdán felmondtak, csütörtökön visszavettek segédmunkásnak. Második lista nem készült, unokabátyám nem tudott kirúgatni.

Barátokat és segítőket találtam magam körül, szinte azonnal. Egy raktári segédmunkásról kiderült, büntetésből dolgozik ott, mivel osztályidegen /a háborús években feleségül vett egy félzsidó bárónőt, hogy megmentse az életét, 45-ben elváltak, de a bélyeg rajta maradt. A zsidó-mentést felülírta a báró-származás./ Ez a férfi játszott a színjátszó-csoportban, engem hamarosan bevettek maguk közé. Segítettek tájékozódni, hol fejezzem be a középiskolát, ez a Könyves Kálmán gimnáziumban sikerült, érettségiztem. Csasztuskákat írtunk és előadtuk a gyári hangos-beszélőn. Menyus, egykori színész rendezte a színjátszókat, ahol mindenki más világból jött, sajátos légkört – aurát – teremtettünk magunk körül. Kifelé eleget tettünk a pártbizottság, a szakszervezeti bizottság, a nőszövetség kívánságainak, vidám jeleneteket adtunk elő, szocializmust-igenlő öt-tíz perces Tabi László darabokat, becsempésztük Nóti Károlyt, Karinthyt, Mórát, érzelmes dalokat, sikamlós kuplékat, kabaré-jelenteket. Befelé mertük megbeszélni a napi baromságok legdurvább baromságát, hazugságát,  kinevetni a pöffeszkedő, uraskodó elvtársat, elvtársakat, aznap ki-mit lopott ki a gyárból /például egy 1100 tonnás tengerjáró hajó villanytűzhelyét/, melyik elvtársnő melyik elvtárssal csalta meg a férjét, aki szintén elvtárs, ugyanez fordítva, milyen módszerrel kábították el a szovjet átvevő delegációt, többnyire kurvákkal és italokkal, plusz tárgyi ajándékkal, ami a Szovjetunióban hiánycikk, stb. Ez a kis együttes megóvott bennünket attól, hogy komolyan-komoran vegyük, tragikusan és bután lássuk szocializmust építő gyárunkat. Igaz, hogy minden próbanap végén lapultunk, a köztünk lévő besúgó másnap reggel mit jelent rólunk és kinek… Személyét csak találgattuk, rendezőnk felhívta rá a figyelmet. Nekünk is szólt, meg az ismeretlennek is: úgy jártasd a pofád, hogy ha durván súgsz be minket, te is durván megjárod…

Segédmunkás-státuszomat nehezen viseltem. A szerszámraktárba naponta szállítottak száz- és százféle eszközt, az ajtótól nekünk kellett betalicskázni a vasból, acélból lévő anyagot, és a helyére, fakkok százaiba rakni, testmagasság fölött létráról. Aki tudott, segített nekem. És egy idő után újból anyagkönyvelő lettem. Majd lemezraktárba kerültem, irodára. Mindenhol hozzátartozott a munkámhoz az egyeztetés.  A rendszer egyik alapkövetelménye volt: mindent mindenkivel, minden szinten egyeztetni. A raktárt a műhelyekkel, a műhelyeket egymással, előkalkulációt az utókalkulációval, a terveket a megvalósítással, a megvalósítást visszavetíteni a tervezésre…Kellett ez azért is, mert soha, semmi nem egyezett. Legalul az anyagkönyvelő állt, a műhelyadminisztrátor, a norma-kiadó /az elvégzendő vagy elvégzett munka alapegysége/, legfölül a főkönyv elkészítője. Nem tudom, hogy jutottam el ez utóbbi bizalmába. Akinek végül a munkatársa lettem, a bizalmasa. Tény, hogy nekem a legalsóbb szinten mindent ellenőrizni kellett. Ahhoz pedig járni a műhelyeket, a művezetőket, stb.

Kezembe vettem egy dossziét, és jártam. Az udvar kilométernél hosszabban terült el, én pedig jártam az üzemrészeket, sokszor reggeltől délutánig. Rengeteg emberrel beszélgettem, annyi mindent láttam… Udvarsepregetőből volt vagy negyven. Férfiak és nők seperték egész évben a Dunapartot, a dereglye-kikötőt, a műhelyek bejáratát, a vasúti síneket, hisz vonat járt benn az újpesti kaputól az öntödéig, sőt tovább, a Darugyárba /ott épült fel később a Duna-pláza/ a sínek közét tisztán kellett tartani, az elszállított anyag alatti piszkot is, azt a helyet is, ahová anyagot hoznak, az útvonalat, amerre az igazgató elvtárs a mai szemlén el fog haladni. A sepregetők többsége 56 előtt büntetésből dolgozott, megbízhatatlanok voltak. Később a félig rokkantak,  munkahelyi balesetük után kerültek oda.

1961-ben változás állt be a státuszomban. Már újságot is írtam, konferansziékat, beszédeket. A kultúrház igazgatóját, megbecsült elvtársat, 45-ös párttagot hároméves bentlakásos tanfolyamra küldték, hogy marxengelslenin szellemében tovább képezzék a kultúrára. Helyettesítésével engem bíztak meg két kiváló ajánlóm tanácsára. Egyikük Menyus, színjátszó-rendezőm, másik Bandi, ugyancsak színjátszó. Bandi a háború előtt a Vasas székház versmondó munkás-estjein együtt lépett fel Aczél Györggyel. A háború alatt véletlenül Aczéllal együtt volt munkaszolgálatos valahol kelet-Magyarországon. Őt 47-ben Aczél a Nemzeti Színház igazgatójává akarta kinevezni. Bandi nagyot nevetett, én inkább hegesztő szeretnék lenni… Az lett. /Történetüket megírtam az Elsüllyedt b/irodalom című esszéregényben, megjelent./

Lelkesen vetettem bele magam a munkába. A hajógyári kultúrház rangot jelentett Angyalföldön. A valóságban a béka feneke alatt lapult. Bejárata a Váci útról, az ajtón belépve mit láttam? Szemből söntéspult. Kétoldalt sivár asztalok, csőszékek, rajta ülő-italozó emberek, délután négytől lassan lerészegedő munkás elvtársak és elvtársnők. Ez a büfé. Idáig jön a legtöbb művelődésre vágyó munkás. Aki mégis többre vágyik, az felmegy az emeletre. Ott a könyvtár, beszélgetésre és kiállításra alkalmas termek, valamint a nagyterem. Kétezer ember befogadásra. Vasárnapot kivéve ez az étterem. Végében színpad, amögött a konyha. Onnan hozzák, tolják kiskocsikon az ételt, oda viszik vissza a piszkos edényeket, eszközöket. Két óra után a kultúrház személyzete veszi birtokba. Asztalokat oldalra tolják, székeket sorba – attól függően, mennyi vendéget várnak, függönyöket húznak, kisebbítik a termet, esetleg legördül egy mozivászon. Az irodám sarkából ugyanis filmet lehet vetíteni.

Feladatot kaptam az angyalföldi tanács művelődési osztályától, a szocialista brigádoknak készítsek művelődési programot. Nem egyes előadásokat, hanem sorozatokat. Ez munkásakadémia névre hallgatott. Abból állt, hogy egy-egy témát felosztottam nyolc-tíz előadásra, pl. történelmi, irodalmi sorozatra, ezt meghirdettem őszre, és havonta tartottak egy előadást, a TIT-ből delegált egyetemi tanárok, tudósok, vagy középiskolai tanárok. Nyolc-tíz sorozatot indítottam, ezeket kis füzetekben hoztuk tudtára annak, aki vállalta a részvételt. Mindez nem volt szenzáció. Egyetlen kivétellel…

Az 1100 tonnás hajók vízre bocsájtása – a szárazdokkból, vagy a műhelyből leengedni a félig kész, de már zárt hajótestet – nagy ünnep. Erre az eseményre bárki, bármely üzemből, irodából odamehetett, megnézni. Ezek a hajók hosszában helyezkedtek el a Duna partján. Húsz-harminc munkás kezdte kiverni az  ékeket, egyszerre, vezényszóra az iszonyú súlyú vastest alól. Végül már csak két-három kötél tartotta, akkor már nem voltak alatta a munkások. A köteleket kilazították, s a hajó méltóságteljesen lecsúszott a vízbe, a keresztanya egy madzag segítségével meglódította oldalán a pezsgősüveget…Tapsoltunk, örültünk a sikernek. Egyszer egy munkás mellett álltam, ismertem is. Örömében földhöz vágta a sapkáját. Nem értem, mondta. Már az is nagy szó, hogy  nem dől el, ügyesek a szaktársak. De miért nem süllyed el? Ez jutott eszembe, amikor megbízott  igazgató lettem. Kiderült, mérnöktől lefelé a többség nem ismeri Archimédesz törtvényét. Már azt se, hogy egy csónak nem süllyed… Ezért indítottam egy sorozatot: Miért nem süllyed el a hajó? Alcíme: az indiáncsónaktól az atom-tengeralattjáróig /az meg elsüllyed, de szerencsés esetben visszajön/.

Munkám sikerét ilyen távlatból nem dicsérem, inkább kudarc lett, eleinte ötven-hatvanan látogatták az előadásokat, többen aludtak, horkoltak, hisz hajnali négykor keltek, majd a tél végétől alig jöttek, sőt előfordult, az előadóval ketten voltunk, kifizettem, hazament. Látványosabb siker lett a képzőművészeti kiállítások rendezése. Fiatal és kevésbé fiatal festők képeiből rendeztem tárlatokat, miután kapcsolatot teremtettem a Műcsarnokkal és a Fiatal Művészek Klubjával. Ebbe egyáltalán nem szóltak bele, én pedig mindig kerestem egy mentort, aki szükség esetén mellém áll. Természetesen verbuváltunk olvasókat is, százával iratkoztak be a könyvtárba, a harminctagú szocialista brigádból egyvalaki kivette Berkesi András vagy Szilvási György sikerkönyvét /orrvérzésig támogatott szocialista bestsellerek/, az elolvasta, tízperces előadást tartott róla délután a műhelyben berendezett Vörös Sarokban, vagy az egyik kultúrszobában, mindezt könyvelték, igazolták, beírták a brigádnaplóba, és megvolt a művelődési program.

A művelődés fősodrát tehát az a majdnem egymillió szocialista brigád képezte, amiket erőltetve, rákényszerítve a dolgozó emberekre, városon és falun, üzemben, állami gazdaságban, téeszben, téesz-melléküzemágban, mint létformát akartak megvalósítani. A rejtett, titkolt célt soha nem mondták ki, de világosan érezhető lett: az emberek, úgy is mint állampolgárok, a közösségi élet terét a lakóhelyüktől, és a családjuktól tegyék-helyezzék át a munkahelyi közösségbe, mert ott minden és mindenki ellenőrizhető. Illetve, az lesz. Mivel minden megmozdulás olyan szűrőkön megy át, és annyi a besúgó… A nyíltan vállalt ellenőröket pártösszekötőnek hívták, szakszervezeti instruktornak, aki nem titkoltan azért ült ott minden kis csoportban, közösségben, hogy másnap reggelre jelentést írjon a megbízónak. /Az ördögi terv kitalálóit, fejlesztőit, a rendeletek megalkotóit soha nem vonták felelősségre azért, mert tönkretették a magyar társadalmat/. Ekkor dolgozták ki azokat a módszereket: az egyházi szertartások helyébe társadalmi ünnepeket honosítsanak meg, majd vezessenek be. Templomi keresztelő helyett névadót, egyházi esküvő helyett KISZ-esküvőt, papi temetés helyett társadalmi szónok-búcsúztatást. Ezeket a feladatokat a művelődési házak kapták, jelesül a Hajógyár kultúrháza is. Adtak türelmi időt, hisz a rendeleteket lassan, adagolva, vontatottan hozták, de végül lerakták az alapokat, és az  tizenöt-húsz év alatt gyökeret vert a magyar társadalomban. /Lásd „A kommunizmus áldozata: a család” című könyvemet, 2009, saját költségemen./

Én ezt a kiteljesedést nem vártam meg. A brigádok szembeállítása a családi együttléttel, a lakóhelyi közösség szétverése, az egyén és a mikroközösség totális ellenőrzése lett a kommunista párt titkolt, végső célja. A párt- és szakszervezeti összekötők, KISZ-instruktorok, a Vasas szakszervezet, különböző konferenciákon és brosúrák eszközével sulykolta, nyomta marxi, s főképp Engels idézetekkel megerősítve, Lenin tézisekkel spékelve, milyen boldog jövő vár az újjászervezett szocialista közösségekre. A lakótelepeket már ezen elvek alapján népesítették be: egyszerre több lakótelep épült Budapesten és nagyvárosokban, s az egykori kolóniák összetartó népét, addig egymás közelében élő rokonokat, barátokat egymástól a legtávolabbi telepekre utalták, az elosztást, a kártyák keverését a pártbizottságok végezték, apelláta nem volt.

Olyan nyomás alatt, olyan diktatúrában éltünk, hogy még utalást sem mertem volna tenni arra, mitől vagyok napról-napra erősebben frusztrált, és a napi parancsokat fogvicsorgatva hajtom végre. De könnyű is lett a búcsú: fél év múlva jön vissza az igazgató, akit helyettesítettem. Megtudtam, amennyiben magasabb beosztást kap, és én belépek a pártba, úgy esetleg engem neveznek ki.  Kapóra jött egy esemény, amibe belekapaszkodtam. Majd három év után még mindig a kocsmán keresztül kellett bejutni a kultúrházba. A szakszervezeti titkár világosan megmondta: ez ellen semmit nem tehetünk, mert a józan munkás elégedetlen… Mindenkinek szüksége van egy kis lazításra. 1963 szilveszterére készültünk. Ez nagy buli, a nagyterem-ebédlőben legalább ezer ember mulat évről évre, vacsora, zenekar, tánc, fellépő komikusok, parodisták, stb. Éjfél után minden évben elszabadul a pokol, részegen nem csupán hánynak, hanem kötekednek, és előkerülnek a bicskák, bunyó, verekedés, folyik a vér. Féltékeny férjek esnek egymásnak, munkás a művezetőjére, nők egymásnak, az utcáról idegenek, angyalföldi legények akarnak bejönni, átmásznak a kapun, berontanak… Előbb a rendőrséget hívom, utána a mentőket, majd a tűzoltókat. Abroszban viszik ki a sebesülteket, az abrosz soha nem kerül meg, fenyegetőzik a gondnok, én felelek érte. Harminc józan rendezőt kérek, mondtam a főnökömnek. Nem tudunk adni. Akkor nem vállalom. És szilveszter előtt egy nappal önkényesen kiléptem. Ami akkor egyenlő volt kisebb öngyilkossággal.

3.

Azt hittem a következő években, hogy végleg magam mögött hagytam a gyár légkörét, a szálló rozsdaport, mert  az acéllemezeket mindig revétleníteni kellett, a festék szagát, az öntödéből kiáramló égett grafitpor szagát, a bezsírozott papírba csomagolt szerszámok szagát,  a kanyargó sínen hirtelen előtűnő csikorgó szerelvényt, az öntödébe bebújó mozdonyt, a reggel beáramló tömeget, a délután kiáramló tömeget… De titokban – magam előtt is titkolva – figyeltem, vettem a jelzéseket, mi történik, mi hogyan torzul tovább a Váci úton, Angyalföldön, és  több szocialista üzemben. Nem kellett sokat várni. Évről évre világosodott, hogy amit 1958 körül kigondolt, elhatározott a PÁRT, azt következetesen kibontakoztatja, véghez viszi.

A végső cél: felbomlasztani a munkásosztályt, szembeállítani a már felbomlasztott parasztsággal /annak utódaival/, mindenkit a maradék értelmiséggel, akiket kispolgároknak neveztek el. A munkásokkal egyszerűen bántak, az új lakótelepek benépesítési gyakorlata volt az egyik útja. Utána, azzal egyidőben csökkenteni a szolidaritást. A Tomori úti /Angyalföld/ kolónián egymást segítették a családok, nem volt éhező gyerek, nem kocsmázta el a férj az utolsó fillérét, nem kurválkodhatott a végletekig egy lány vagy asszony, nem dobtak útszélre senkit. A minimális rezsit ki tudták fizetni. Igen, lavórban mosakodtak, szénnel fűtött kályháknál melegedtek, 25-ös villanykörténél olvastak. Nos, az új toronyházban én miért segítsek az szomszéd lakásban élő ismeretlen családnak? Figyelnek rám az idegenek? Kérhetek tőlük kölcsön sót, tíz forintot, vigyáznak egy órát a gyerekemre? Ugye, nem. Én se segítenék nekik…

Lassan megfogalmazódtak bennem folyamatok, összeálltak képek, történetek, amik erősödtek és le kellett ülnöm, hogy megírjam. 1968-tól közölte az Élet és Irodalom riportjaimat, majd a folyóiratok riportokat, szociográfiákat, elbeszéléseket. Sorrend nélkül: Új Írás, Kortárs, Alföld, Jelenkor, Tiszatáj, Forrás, New Hungarian Quarterly, rádió, később a Palócföld. Ami közvetlenül érinti ezt a kis tanulmányt, és kell a megértéshez, azokat kronológiai sorrendben közlöm: 

1./ Nem volt elég egyszer lecsapolni, elbeszélés, 1970 október 15-én leadtam az Új Írásnak, főszerkesztő Jovánovics, 21-én visszaadta azzal, nem merik közölni. 1971 május 26-án leadtam a Kortársnak, Sziládi János levélben indokolta elutasítását: „A már-már a megértést is gátló nyelvi túlmozgatás oly erővel uralkodik el mindkét írásán, hogy szinte lehetetlenné teszi a megírást kikövetelő élmény fölfedését”, emiatt nem élménykeltő.

2./ 1972 június 22-én a Lecsapolást postán elküldtem a Jelenkornak, a decemberi számban megjelent. /Már ismertek, Egy utca magánélete megjelent 1972 júniusban./

3./ Velem egyszagú testvérem, Zsuzsa, leadtam az Új Írásnak 1971 június 7-én, Gáll István levélben értesített: szerettük volna közölni, mert ez jó írás. De kollektív fejtörés után úgy döntöttünk, hogy mégse adjuk le, mert túl rázós.

4./ Kristófok és megváltók, elbeszélés, vittem az Új Írásba 1971 december 9-én, Jován külföldön van, megvárják a döntéssel.  Gáll István előbb azt írja, terítéken van, majd egy következő levél elutasításról szól, Gáll nem tudja, miért. Kortársba vittem 1974 január 14-én, Szakolczay Lajos levelet írt: „Tisztelt Siklós László! Írásait elolvastam, sajnos semmi jót nm tudok mondani. A Gyomkertészet nagyon gyenge, a Kristófok és megváltók-at pedig a bőbeszédűség /túlrészletezés/ és a didaktikus szemlélet húzza le. Mindkettő hibájának látom: a riporter a szépprózában sem tud kibújni – pedig ki kellene – a bőréből. Budapest, 1974 április 25. Szívélyes üdvözlettel: Szakolczay Lajos.”  /Ebből azt a sugallatot vontam le, hogy én ne vájkáljak  társadalmi problémákban, felejtsem el  szociográfus-énemet,  amikor szépprózát írok, ez alól legföljebb Hajnóczy és Csalog Zsolt kivétel, amint azt később látni fogjuk./

5./ Velem egyszagú testvérem, Zsuzsa a Kortársba 1972 április 20, Somogyi Tóth Sándor szerkesztő: „holdvilágkanalazó, Kafka lefoglalta ezt a területet, vigyek mást, hogy lássa, tudok-e rajzolni.”  

/Ítéletébe nem nyugodtam bele, mert úgy éreztem, kissé tájékozatlan. 1971 augusztus-ban Új Írásban megjelent novellám Legföljebb eukaliptusz, 1972 február Tuskó helyett széken, az ÉS-ben három-négy hetenként irodalmi riportok, 1972 július, az Új Írásban  Víkend címen díjnyertes novellám. Ezért levélben mindezt leírtam  és küldtem egy következőt. Somogyi Tóth bocsánatot kért, utólag mindent elolvasott, a „Lenin út 72 egyébként meggyőző bizonyíték a rajzolni tudásra, sőt ennél többre is.”, írta, de nem közölték./

6./ Hitelpolitika, novella az Új Íráshoz 1972 október 16. /Egy hajógyári munkás jár-kel kis fabőrönddel a gyárudvaron, cigarettát ad hitelbe, sőt pénzt is, uzsorakamatra, egy szaktársa ezen felháborodik, jelenti a szakszervezeti bizottságon, de őt félemlítik meg, hiszen a főnököknek is ad pénzt meg cigarettát…./ Gáll István levele: „Szinte mindenkinek tetszett. De leadni nem akarja Jován. Kiábrándító képet fest munkásosztályunk helyzetéről. Küldj mást! Riport is kellene!” 1974 augusztus 22-én elvittem az ÉS-hez azért, hogy a könyv megjelenése előtt ezáltal is kapjon propagandát. Ekkor Molnár Zoli szerkesztette a rovatot, levele: „Lacikám! Őszintén szólva nem tudtam érte lelkesen harcolni. Bár elhiszem, hogy tény szerint igaz, úgy van megírva, mintha kitalált volna. Majd megsegít az isten. Üdv. Zoli.”

7./ Az Új Írásnak viszont nagyon kellene munkástárgyú irodalom, akár szociográfia is. Ezért megbízást és ösztöndíjat ad. Portré nagyító nélkül, leadom 1972 december 18-án, a Láng-gépgyárban dolgozó feltaláló szakmunkás kálváriája,  megjelent 1973 június.    

8./ Vízicibere, elbeszélés, elküldöm postán az Alföldnek, 1973 július 23, megjelent 1974 augusztusban, kezdő anyag! /főszerkesztő Kovács Kálmán./

9./ Pestre jöttek nászútra, riport, az Új Írásnak leadtam 1973 augusztus 21, megjelent 1974 januári számban.

/A pontos dátumok, idézetek alapja a megőrzött levelek./

 A Magvető Körkép című, évente megjelenő antológiába Vilmon Gyula kért elbeszélést, leadtam a Lenin út 72-t, nem értesítettek, kihagyták. Mást nem kértek helyette. Témája: két fiútestvér közül az egyik gyári munkás lett, a másik falun maradt, ő már házat épít,, a munkás pedig várja, hogy felépüljön a lakótelep, ötszáz feliratkozott közül néhánynak utalnak majd ki, irigykedik és igazságtalannak tarja a helyzetét, mert ő az értékesebb, ő váltja valóra a munkás-paraszt kormány programját… A Körkép megjelenése után olvastam recenziót Szász Imre tollából: „Mint ahogy a kötetben, az utóbbi évek prózájában sincs izgalom, meglepetés, robbanás, áradás: mint két zsilip között tartott folyónak, prózánknak állandó a vízszintje… Nem válság, nem az alkotó erők elapadása, nem tragédia. Tény. Okát adni én nem vagyok hivatva, de eltűnődöm rajta. Az első kézenfekvő magyarázat az, hogy a magyar társadalom politikai létének legkiegyensúlyozottabb szakaszát éli. Nincsenek nagy külső-belső viharok, amelyek felkavarják a lelkeket, az irodalom lelkét is.” „A robbanást, az izgalmat az irodalomban általában a fiatalok okozzák – de a kötetben egyetlen igazán fiatal író sincs. S aligha szűkkeblűségből vagy éppen konzervativizmusból: fiatal prózairodalmunk nem sok meglepetéssel szolgál, vagy legfeljebb csak olyanokkal, hogy a legígéretesebbek túl keveset dolgoznak, vagy – reméljük átmenetileg – elromlanak.” Magyar Hírlap 1975 május 31.

Nagy baj lehet, szelektív olvasás-tájékozódás, vagy túlságosan durva kézi vezérlés, cenzúra, irányítás… A Magyar Hírlapot és az Új Írást is a New York palota egy-egy emeletén szerkesztik, mindenki ismeri egymást, találkozik egymással, a szerkesztőség küldönce naponta leteszi a munkatársak asztalára az összes napi, hetilapot, frissen megjelent folyóiratot! Az Új Írás májusi számában a következő írások jelentek meg fiataloktól /főszerkesztő Juhász Ferenc/, sorrendben írom: Hajnóczy Péter, Esterházy Péter, Korcsmáros György, Siklós László, Bella István, Gerelyes Endre, s  idősebbek: Vas István, Takáts Gyula, Pilinszky, Illés Endre.

 4.

A megjelent, és meg-nem jelent novellákból, elbeszélésekből összeállítottam egy kötetet, Kristófok és megváltók címmel leadtam a Szépirodalmi Kiadónak, először 1972 július 5-én. November 17-i dátummal kaptam választ Domokos Mátyástól, céges papíron, idézek belőle: „Nagy érdeklődéssel olvastuk kéziratát, melyeknek egy részét már folyóiratokból is ismerjük. Örültünk annak, hogy ilyenformán alkalmunk nyílott szembenézni egy tehetségesnek ígérkező és a munkásélet ábrázolására vállalkozó induló író teljesebb anyagával, s persze legfőképpen annak, hogy végeredményben igazi életismerettel, epikus képzelőerővel rendelkező, kritikus szemléletű és jószemű író-jelöltet ismerhetünk meg írásaiból, aki az ábrázolás síkján is – a sablonoktól elfordulva –új utakat keres. Éppen ebben a vonatkozásban volna azonban lényeges kritikai és kiadói észrevételünk. Úgy véljük, hogy ez a szociográfiai ihletettségű novellisztika, amely sikeresen elkerüli a zolai nyomor-naturalizmus, illetőleg a hamis identitás buktatóit, művészi értelemben még nem annyira kiforrott, hogy a hozzánk eljuttatott írásai azonnal önálló kötetbe kívánkoznának. A kötet legjobb novellái azok, amelyekben a szociografikus  ábrázolás eredménye közvetlenül visszacsatlakozik szubjektív kiindulópontjához, a társadalmi állásfoglaláshoz, tehát a statikus szociográfiai helyzetkép, noha az író tudatosan alárendelt szerepet szán a történetnek, dinamikussá, drámaivá tud válni. /Víkend, Lenin út 72, Hitelpolitika pl./ A kézirat jónéhány novellája azonban parabolákba, groteszk példázatokba igyekszik sűríteni mondanivalóját – véleményünk szerint egyelőre kiforratlanul, mert a tanulságok közvetlen kimondása érzelgősséghez vezet /pl. A dugó/, vagy az összevetés /Nem volt elég egyszer lecsapolni/, illetőleg a példázat /Velem egyszagú testvérem, Zsuzsa/ válik erőltetetté. Kéziratát tehát azzal a reménnyel küldjük vissza, hogy talán nemsokára önálló kötetre érdemes anyagot is olvashatunk öntől. Elvtársi üdvözlettel.” A levelet szignóval ellátta Illés Endre.

 Két vagy három írást kihagytam, újakat tettem bele és újból leadtam 1973 március 21-én a Szépirodalmi Kiadónak. Elfogadták, megjelent 1975 júliusban. Szerkesztője Márványi Judit, aki végtelen tisztelettel, alázattal, beleérzéssel ültetett le asztalához, hogy néhány vesszőt, pontos vesszőt, pontot kitegyünk, és változtassunk igekötőt; nemcsak írónak, de embernek éreztem magam. Ugyanez történt a Három év a kisházban c. regényemmel is, amit szintén ő szerkesztett, de mindkét esetben éreztem a másik asztalnál ülő Fábián Katalin egyetértését is, ők megbeszélték egymást közt álláspontjukat.

Tehát a könyv boltokba került júliusban, ez a dátum fontos. A Szépirodalmi kiadó nívódíjjal tüntette ki, mellé majdnem egy József Attila-díj összegű pénzt kaptam.

Most visszatérek néhány előbb felsorolt írásra.

Az Új Írásban 72-ben megjelent Víkend egy munkáscsalád vasárnap délutáni kirándulásáról szól. Miután az anya takarított, mosott, főzött, két gyerekkel felmennek egy domboldalra, viszik magukkal az pörkölt-ebéd maradék szaftját, zsírját, veknit, csatos üvegben málnaszörpöt, leheverednek a fűbe, és boldogok…lennének, ha az anyának nem jutnának eszébe, cipő kell a gyereknek, tüzelőt kéne íratni, kinőtték a kiságyat, asztal a kilencéves lánykának, stb. Visszafelé a lányka nem akarja vinni az üres üveget, mire a válasz: „majd minden héten újat veszünk, öt forintért”. A leány most tanulja a fogalmakat, apja kiejti a népgazdaság szót, anyja magyarázza: „A nép nem gazdag, csak gazda. Ez két különböző dolog, mert a nép nem mindig gazdag.” A hónap díjnyertes novellája lett.

Pestre jöttek nászútra, Új Írás 1974 január. A cím csúfondáros, munkásszálláson lakó fiatal nőkről, fiatal férfiakról szól, sok köztük a házas, családot szeretnének alapítani, meg persze szerelmeskedni, egymással hálni. De hát külön szálláson él a férj is, a feleség is. Sötét folyosókon, kocsmák hátsó részén, állva, vasúti töltés oldalában, moziban szerelmeskednek. A kocsmában „..találkoznak a férfiakkal is. Mert a szállóba nem jöhet be férfi. Ha pl. a portást kijátszva belopakodik a moziba, hogy  ott a felesége mellé üljön, kizavarják. – A sötétben? – A portásnő tízpercenként fölgyújtja a villanyt, razziázik. – És tűrik? – Nem tudnak ezek a nők összefogni. – Muszáj rendnek lenni, bizonygatja a szállásbizottság elnöke, ötven körüli nő, maga is szállólakó. Most az a helyzet, hogy vacsorázni bejöhetnek a férjek és igazolt élettársak, szombat-vasárnap ebédelni is, de csak az ebédlőbe. Nyolcágyasak a szobák, némelyiknek semmi szégyenérzete nincs, tömegverekedés lett belőle…” Ezen a szállón 64 nő két darab kétlukú villanyfőzőn főz vacsorát, az első és második emeleten 168-an négy rezsón. „A nyolcszáz nő két mosógépen mos és egy centrifugán csavar, a gondnokság ennyiről gondoskodik. – Hogy lehet a mosást beosztani? – Amikor mosni akarok, hazasietek, belenyomom a szennyest egy lavór langyos vízbe, aztán a lavórral sorbaállok. A ruha ázik közben. – Van olyan, aki három-négy órát vár, amíg sorra kerül. Néha az orruk előtt fogy el a melegvíz, mondja a szállásbizottság elnöke. – Nem lehet ezen változatni? – A vállalatot nem érdekli….Nemrég még ezt a két gépet is el akarták zárni azzal, hogy sok vizet fogyasztunk. Ugye az asszonyok nem csak a saját fehérneműjüket mossák, hanem az urukét, a Pesten lakó családtagok, rokon fiúk szennyesét is. Ezért akarták megtiltani az idegeneknek való mosást. Kérdem, ki tudja megállapítani, hogy az a gatya, ami az ágyam fölött szárad, az uramé, vagy az unokaöcsémé?”

Ez  az írásom pár hónapon belül még háromszor jelent meg antológiákban és benne van A házasságok a földön köttetnek című riportkötetben, ami hamarosan megjelent húszezer példányban, hetek alatt elfogyott. A Magyar Ifjúság pályázatot írt  ki: írjátok meg saját élet-kezdéseteket! A gondokat is! Többszáz dolgozat érkezett, hétről-hétre közölte az újság.

A Jelenkor 1972 júniusi és decemberi számában is megjelent írásom /főszerkesztő Szederkényi Ervin/.  Decemberben a Nem volt elég egyszer lecsapolni. Céltalan, kábítós, lötyögős, kiábrándult  fiatalok és egy sokgyerekes proletárcsalád jelenik meg előttünk, lepusztult Duna-szigeten élnek, időnként elönti az ittlakókat a mocsár. Idézek a végéből, a telep kocsmája előtt vagyunk. „A mocsártól való irtózás látható válik az arcokon. Az irtózás – és nem  villany világítja meg az arcuk mögé bujt embereket. A viszketésükből látni, mennyire szeretnének megszabadulni a csípéstől, a fájdalomtól, menyire szeretnék elhessegetni maguktól a rossz álmokat, veszekedést, a sárga pelenkákat, a kicsi lavórokat, a szűk matracot, a félágyat, a fáradtságot, a normát, az unt munkahelyet, az unalmat, a közönyt, s ha a lét továbbra is olyan, amilyen, legalább ne érezzék. Legalább este össze akarják lapítani a reggeltől harmonikává széthúzódó fáradtságot, szétfröccsenteni a lárvaarcú közönyt, beletaposni az amúgy is tettetett józanságba.” Ez  a könyv utolsó oldala, vagyis ezáltal hangsúlyos lett.

Hankiss Elemér egy vele folytatott beszélgetésben mondta a hetvenes-nyolcvanas évekről: akkor százezrek beszéltek és vitattak meg minden megjelent, elhallgatott, készülő írást, cikket, könyvet, ezért irigyeltek minket nyugati barátai…

Elképzelhető, hogy csak az én itt felsorolt – reflektorba került –elbeszéléseim, riportjaim, könyveim kerülték el kritikusok, recenzesek figyelmét? Különösen egyvalakiét, aki összegző, részletes tanulmányt jelentetett meg a hetvenes évek fiatal, induló íróinak műveiről? Aki olyan felkészült, lelkiismeretes, becsületes, átfogó látásmódú – a mai napig! –  és külön kitért a hiányzó irodalomra is?!

Az Új Írás 1975 decemberi számában megjelent Kulin Ferenc tanulmánya, „Mérlegpróba” címen, lábjegyzet szerint elhangzott Balatonberényben a fiatal írók tanácskozásán 1975 augusztus 26-án.

Bőven idézek belőle, nehogy bárki megvádolhasson: a kiragadott szövegrészek ellentétesek, torzítók a teljes szöveghez képest.

„Összegző igényű kritikákban, tanulmányokban gyakran és nagy hangsúllyal kerül szóba általában a magyar próza, s ezen belül a fiatal prózairodalom nagy adóssága: a munkásélet immanens ábrázolása, a szocialista munkáskörnyezet és munkáshős esztétikai megformálása.” „…nekirugaszkodásokra van példa. Gondoljunk csak Zimre Péter Médiumára, Csörsz István Okos madár-ára, Marosi Gyula Tejesfiú-jára, a legfrissebb, legsikerültebb – méltán feltűnést keltő írásara, Asperján György Vészkijáratbejárat című kisregényére. Ám épp ezek a példák bizonyítják, hogy nem az írói szubjektum, hanem magának a matériának a természete áll ellen az epikai megformálásnak.” A szerző úgy véli, hogy még kóros kapitalista örökségek gátolják a „teremtő munkástipus megszületését”, és a gátló tényezők „…mögött ható, mélyebb történelmi rétegekből eredő érzelmi-indulati tartalmak és szemléleti formák elfedik, legalábbis sokadrendűvé teszik az összefüggést a munkások emberi problémái, konfliktusai és a munkásmivoltja között. A munkásmivolt így esetlegessé válik. A munkás-státusz nem az a pontja a valóságnak, ahonnan annak minden pontja az emberi világ középpontjának a nembeli szubjektum teljességigényét kielégítő lehetőségnek látszik. A munkás-életforma ma már és újra nem kínálja azt a szemléleti magaslatot, amelyről tekintve a társadalmi mozgás bonyolultsága mögött a történelmi folyamat iránya is látható. Nem jelenti tehát azt a pozíciót, amelyre az epikus világábrázolásnak feltétlenül szüksége van. /Kiemelés tőlem. S.L./ S noha ez nem mentség arra, hogy miért nem születik több, bátrabb és mélyebb szépírói elemzés a munkásosztályról, arra a kérdésre mégis feleletet ad, hogy miért nincs egész valóságunkat a munkásosztály nézőpontjából megragadó, művészi hitelű epikánk.”

Majd megállapítja, hogy a helyzetek és alakok kiválasztása, ti. amit-akit megírnak, „a fiatal prózairodalom mennyiségileg és minőségileg egyaránt jelentékeny része előszeretettel fordul a rendhagyó, a kivételes, az esetleges, általában a periférikusnak mondható jelenségek felé… Periférián itt nemcsak a szó szociografikus jelentését értem.” „Periférikus témaválasztásuknak sokszor oka a mondanivaló igénytelensége, a társadalmi jelenségek, folyamatok hierarchikus összefüggéseinek tagadása vagy éppen sajátos megítélése.”

A szocializmusba vetett hit szükségét, a szovjet ideológia elvárását /a szovjet szó kimondása nélkül/ az eszme szolgálatát, világosan fogalmazza: „A realizmus kritériuma nem az, hogy az író a valóság éppígylétét hűen tükrözze, de nem merül ki abban sem, hogy feltárja az éppígylét előtörténetét; a realista módszer lényege, hogy a világot a múltból a jelenbe, a jelenből a jövőbe való kibontakozásában ragadja meg – nem csak a perspektívát /a jövő állóképét/ villantva fel, de érzékítve-tudatosítva a kibontakozás reális hogyanját és ütemét is…Ebben a definícióban már benne van az oly sokszor félreértett és félremagyarázott, túlpolitizált pártosság követelménye is. Az az igény, amit Lenin így fogalmazott meg: Marx szocializmusa a nemzeti kérdést és az állam kérdését nem abban az értelemben állítja történelmi alapra, hogy csak magyarázza a múltat, hanem a jövő merész előrelátása és a jövő megvalósítására irányuló bátor gyakorlati tevékenység ételmében is. Lenin művei. XXI. kötet 62. oldal.” /A belső zárójeleket mellőztem, mert itt zavaróak./

A tanulmányban körülbelül tizenöt-húsz induló, fiatal és már publikált író szerepel. Nevem és egyetlen közelmúltban megjelent művem nem szerepel benne. Le kellett volna vonnom a tanulságot: a következő évtizedekben ne is számítsak semmi jóra. Hisz a fenti sorszámok alatt idézett, megjelent írásaimban elkövettem a szocialista magatartásból két alapvető hiányt, inkább már bűnt. Nem írtam bele, hogy a szereplők miért lettek ilyenek, és nem írtam bele, hogyan jutnak a gondokkal teli jelenből az ígéretes jövőbe, a jövő merész előrelátásával /Lenin/ adós maradtam.

S végül a sugallat: ha a munkásokról ennyire nem tudnak-akarnak írni az írók, talán nincs is szükség rá…

Történelmi csavar: az Új Írás ezen számában, öt oldallal arrébb jelentette be Veress Miklós és Juhász Ferenc, hogy januártól folyóirat születik, a Mozgó Világ havilappá alakul. Szerkesztője lett Kulin Ferenc is. Aki a lapnál töltött évek-évei alatt, később főszerkesztőként felforgatta az állóvizet, az alkotóerők felszabadultak, izgalom, robbanás, áradás következett be egyfelől; rettegés, bizonytalanság, félelem, megtorlás, büntető szankciók a pártirányítás felől, ami végül a lap betiltásához vezetett. Kulin Ferenccel személyes jó kapcsolatba kerültem, becsültük egymást, és megjelentek náluk írásaim, méltón szerepeltem a lapban. De ez nem változtatott azon a tényen, hogy a hetvenes évek közepének irodalmi közegéből, történetéből ebben az átfogó tanulmányban, kimaradtam. A hátrányát később éreztem.

/A Kristófok…sorsáról lásd még „Halál a táncházban” című írásom, honlapomon./

 

 5.

A Gyerekek veszélyben és a Meglopott élet szociográfiák után –annyi kép, figura, helyzet sűrűsödött bennem – hogy átfogóbb epikai művet akartam alkotni. Azt éreztem, beleláttam a felbomlás-felbomlasztás folyamatába. És naivságomban megírhatom, ami meg is jelenhet.

1982-ben írtam egy szinopszist, amiben – tisztes szándékomat bizonyítandó – hivatkoztam a hajógyári tíz évre, annak alapján bizonyára sikerül élethű regényt írnom egy gyári munkásfiatalról, annak családjáról és a munkahelyi közösségről. A SZOT – Szakszervezetek Országos Tanácsa – évente hirdetett ösztöndíjat munkástárgyú regények megírására, aminek a folytatása kiadás és reklám. Hivatkoztam már megjelent könyveimre, kiemelve három riport-kötetem: A házasságok a földön köttetnek, Válunk válogatunk, Picasso a gyárban. Naivságom nem ismert határt, jobb lett volna, ha kezdő író vagyok. Hisz az első tömeges sikere után a második hideg zuhanyként érte a párt éber szemét, inkább szemeit. Másutt már megírtam: a Nőszövetség /országos szervezet/ elnöke, Erdei Lászlóné kihirdette – hol? – hogy ez az író nem kaphat semmilyen elismerést, nyilvánosságot, mert a mi szocialista fiataljaink nem válnak el, nem élnek rosszul, nem frusztráltak, hanem öntudatosan építik a szocializmust. A SZOT elutasította pályázatomat.

Ezután, elhallgatva kudarcomat, beadtam a szinopszist a Szépirodalmi Kiadónak. Tudtam, hogy Illés Endrénél tekintélyem van, ellenére nem jelent volna meg sem két novelláskötetem,  sem a regényem, sem a szociográfiám. Az igazgató úr 1972-ben figyelt fel rám, véletlen folytán: a pécsi Jelenkor 1972/6-os számában Bertha Bulcsu interjút készített vele,  ebben a számban jelent meg egy elbeszélésem, amit a Kristófokba is betettem. És respektáltak azok a szerkesztők is, akik gondozták kéziratomat, a Gyerekek veszélyben átdolgozását kívülről kényszerítették rájuk, a majd négyéves fiókba zárás nem rajtuk múlott. Olyan tisztelttel bántak a szöveggel, amit 1990-től el kellett felejtenem.

1983 szeptember 12-én a kiadó szerződést kötött velem egy 15 ívre tervezett regényre, címe: Részeg halak vagyunk. Címét azért tudtam beírni, mert már rég dolgoztam a művön.

A leadás határidejét kértem meghosszabbítani, így 1984 május 2-án adtam le a kéziratot.

Június 13-i dátummal háromsoros levelet kaptam  Szalai Sándor főszerkesztőtől, hogy jelentkezzem nála valamelyik munkanapon. Június 18-án, hétfőn délelőtt mentem be hozzá. Hellyel kínált a szobájában. Jártam már nála évekkel azelőtt. A tőle megszokott higgadt, visszafogott, szürke és indulatmentes hangján beszélt hozzám folyamatosan, úgy, hogy szóhoz nem jutottam. Kéziratom nem volt előtte, csupán egy kis fecni. Ahogy hazaértem, azonnal lejegyeztem, amit mondott.

A könyvről harmadik személyben beszélt, hozzám és rólam nem szólt, mondhatom, jelenlétem szublimálódott.

A Részeg halak nem elég regényszerű, a parasztok ma már nem így beszélnek, naturalista, ám Zola-epigonok ezt jobban csinálták /így: csinálni igével/, fölösleges oldalvágásokat tesz – ő, a könyv – a zsidókrra és az ávéhára, öncélúan obszcén, értelmetlenül használ csúnya szavakat, például szaróbódé a kastélyparkban, Kanyó, a főszereplő túl primitíven beszél, zavaros a tetoválás leírása… Nagyobb baj, hogy nem tipizálja a főhőst, kapkod a különböző korok közt, de egyiket se fejti ki alaposan, szaggatott az előadásmódja, nagyokat markol, túl sok a szereplő, a regény két nemzedék ellentétéről szól, apa és fia, de egyik mellé se áll, az internacionalista munkás alakját nem bontja ki, nem tudjuk meg, miért csúszott le portásnak, a szereplők mondják ki azt, amit az írónak kellene elmondani, ám azt nem oldotta meg, túl sok a párbeszéd, ezáltal hiányzik a belső ábrázolás, a leírás, a szociografikus ihletés miatt nem szépirodalom, csontváz hús nélkül, megfelelő előadásmódot Csalog Zsolttól tanuljak, hibája a műnek, hogy nem értékeli az ábrázolt múltat, ezáltal bizonytalanságban hagyja az olvasót, valótlant állított, mert Péter Gábor fényképét sose tették Rákosi, Gerő mellé, az üzemi ebédlő leírása majdnem jó, mert megmutatja, milyen kapkodva kell ebédelni a munkásoknak a szűkreszabott félórában. Elmondta még, hogy a kéziratot többen olvasták, megvannak a lektori jelentések. Ezért ilyen formában nem tudják kiadni, javasolják átdolgozásra. Ennek a részleteiről ő nem kíván velem beszélni.

Ekkor felállt, talán elhívták, kezet fogott velem anélkül, hogy megvédhettem volna írásomat és magamat, s kinyitotta az ajtót.

A megsemmisülés érzése fogott el, napokig nem tértem magamhoz, feleségem, Katalin nyugtató szavai leperegtek rólam.

Néhány nap múlva levelet és csomagot hozott a postás a Szépirodalmi kiadótól. Tárgy: kézirat visszaküldés. A levél: „Tisztelt Siklós László! Szalai Sándor főszerkesztővel történt megbeszélésük értelmében visszajuttatjuk a szerződés nélkül benyújtott Meglopott élet című kéziratát 3 példányban, melynek kiadására nem vállalkozunk. Átdolgozásra küldjük vissza a Részeg halak vagyunk mű 1-2. példányát. Tisztelettel,” a szerkesztőségi titkár aláírása.

Mi történt? Valóban beadtam talán egy éve egy kéziratot a fenti címen. Szociográfiát egy angyalföldi munkáscsaládról, azok két kamaszfiáról. Akik bűncselekményeket követtek el /autó, motorlopás, stb./, de próbára bocsájtották őket, valamint kirendeltek melléjük egy társadalmi pártfogót. Ez voltam én, a fővárosi GYIVI önkéntese, a bizalmat pedig a Gyerekek veszélyben sikere után érdemeltem ki. Először én írtam hatvan oldalon kábítószeres fiatalokról, köztük – micsoda véletlen – egy hajógyári alapszervi párttitkár fiáról. Egy éves pártfogói munkámról naplót vezettem, rendszereztem és azt hittem, ez nagyon érdekli a kiadót és az olvasókat. A Magyar Szocialista Munkáspárt éberségéről, szempontjairól már megint elfeledkeztem. Nos, így kaptam vissza, lektori vélemény nélkül, ez volt a vélemény. /Ez a kézirat mai napig kiadatlan. Részlet jelent meg belőle a Mozgó Világ 1979 decemberi számában./

A levél dátuma az a hétfői nap! Vajon mi volt előbb. Reggel megírták, vagy csak eljövetelem után. Miért kellett végighallgatnom a mocskolódást? Egyetlen oka: hogy ne kelljen lektori jelentést írni, elutasítani egy szerződésre kapott kéziratot, mert ilyet a szocializmusban nem szoktak tenni. Továbbá tudták, hogy négy éve nem finomítottam a Gyerekek veszélyben kéziratán, harcoltam minden betűért, sőt kibővítettem. Akkor volt egy levélváltásunk Illés Endre igazgatóval /lásd annak történetét/. Egy év után –nem tudom, miért vártam addig – újból írtam Illés Endrének.

„Tisztelt Igazgató Úr!

Ismét Önhöz fordulok segítségért, mint ahogy tettem a Gyerekek veszélyben című, azóta nagy sikert aratott könyvem esetében, az ugyanis beavatkozása nélkül kiadatlan maradt volna. Továbbá ezúton köszönöm, hogy az említett kötetet Ifjúsági Díjra javasolták.

Most ismét gondom van. Részeg halak vagyunk címmel 1984-ben benyújtottam egy regény kéziratát, amelyre érvényes szerződésem van. Sajnos, ez is nehéz útját járja.

Szalai Sándor főszerkesztőtől hivatalosan tudom, hogy a lektori jelentések elmarasztalták, ám szóbeli ismertetéséből úgy tűnt ki, mintha mindannyian egy másik művet olvastak volna. Ehhez nincs közöm.

Szalai Sándor viszont azt kérte az anonim lektori jelentések alapján, hogy kíséreljem meg átírni a könyvet. És ezt nem értem. Azt kifogásolják ugyanis, hogy a regény szociografikus ihletésű. Ez a negyedik megjelenő regényem. A Három év a kisházban szintén a Szépirodalminál jelent meg, szintén szociografikus ihletésű volt. Most hibául róják fel szaggatott előadásmódomat is. A Három év is úgy íródott. A kritikák mellett őrzöm az ön elismerő sorait erről is, novelláskötetemről is /Kristófok…/ Hiányolják a belső ábrázolást, mivel „a szereplők beszélnek helyettem”. Túl azon, hogy az is én vagyok, bocsánatot kérek, amiért párbeszédet írok, amiért tudok és merek dialógust írni. Ez még akkor sem lehet hiányosság, ha prózaíróink java csak elbeszélt, leírt, úgy jelenített meg. Azt is javasolják, tanuljak Csalog Zsolttól stílust, előadásmódot. Ezt viszont méltatlannak érzem tizenkét kötet után. Nem hiszem, a kiadás elvei közt van olyan kritérium: Siklós mostantól Csalog stílusát utánozza!

A lektorok megállapítják, ez a könyv csontváz hús nélkül. Elhinném, ha nem 450 oldal lenne a kézirat, így viszont csontváznak már monumentális! Következő hibám, hogy sok a szereplő. Eszembe jut Cela, Joyce és mások. Nem tudom, mennyi a megengedett mennyiség. Azt is felróják, a főhős primitíven gondolkodik és beszél, gyakran csúnyán beszél. /Ebben ne tanuljak Csalog Zsolttól?/ De hát Kanyó nem jólnevelt polgár, hanem napjaink fiatal, igénytelen munkása, aki felnőni falura megy, paraszt akar lenni.

A fenti megjegyzéseket nem foghatom fel a kiadó komoly álláspontjának, az intelmek ködösek, globálisak, a párbeszédet folyómondatokká átírni képtelenségnek tartom. A szociografikus indíttatás elhagyásához ki kellene bújni a bőrömből.

Ezért kérem önt, kísérelje meg az ügy és álláspontok tisztázását. Tudom, hogy a Gyerekek veszélyben kiadása idején több ellenséget szereztem. Bízom bölcsességében és jóindulatában. Természetesen kész vagyok korrigálni, elhagyni, javítani, amennyiben a kiadó szándéka és kérése számomra nyilvánvalóvá válik.

Maradok őszinte híve, Siklós László, 1985 április 22-én.”

Postafordultával megjött a válasz.

„Igen tisztelt Uram!

Kedves Siklós László!

Őszintén sajnálom, hogy megtisztelő és sérelmező levelét nem viszonozhatom kedvező válasszal.

Hogy a szóbeli  megbeszélések úgy folytak le munkatársaimmal, ahogyan Ön írja /remek glossza-stílus/ – alig tudom elképzelni. Illetve: jól ismerve munkatársaimat, nem is tudom elképzelni.

A lényeg.

El kell fogadnia: regényét nem tartjuk olyan sikeres műnek, amelynek megjelentetésére vállalkoznunk kellene. Jobb, jelentősebb regények várják azt, hogy sorra kerüljenek.

Érveinket egy lektori jelentésünkkel mondom el. Tehát írásban, s hivatalosan.

Ami azt a meghatározását illeti: „anonim jelentések” – közölnöm kell, minden lektori jelentésünk „anonim”. Így dolgozunk. Nincs annál visszásabb jelenség, mint amikor az író sértett félként nekitámad lektorainak. Meg kell védenem munkatársaimat.

Regényét többen olvasták: belső lektorok s jó ítéletű kritikusok, külső munkatársak. Véleményük egyezett, véleményüket el kell fogadnom.

Természetesen senki sem tévedhetetlen. A kortárs magyar irodalomnak azért van több kiadója is, hogy az egyik korrigálja a másik hibáit, ha a  „másik”  valóban tévedett.

Regényének titkárságunkon őrzött példányát levelemmel egyidejűleg visszaküldtem.

Üdvözli Illés Endre”

Tévedés történt: a kézirat első példánya náluk maradt.

Íme a mellékelt lektori jelentés.

„Siklós László regényének cselekménye napjainkban, illetve a közelmúltban játszódik, főhőse Kanyó Jani fiatal munkás. A történet azzal az epizóddal kezdődik, amelynek során Jani felesége, Ildikó csak akkor volna hajlandó lefeküdni válni készülő férjével, ha az ezért az éjszakáért cserébe neki adná a kanapét… A karikaturisztikusan naturalista, de sajnos nem annak szánt, nem is szemléleti és stílus-paródiaként elő-előadott jelenet hangütése végigzeng a továbbiakon, ez jellemzi jóformán a regény minden jelentősebb lapját, szituációját, problémáját, a szexuális vágynak és a kapzsiságnak olyan elegye, amely – ebben az előadásban – a legügyetlenebb Zola-epigonokat, az egykori Népszava-novellákat juttatja eszünkbe. Az öreg Kanyó persze más ember volt, magyarázza a szerző, a régi szocialista mozgalom  hagyományainak szellemében nevelkedett, már csak azért is derék munkásként szerette ugyan derék feleségét, nagy egyetértésben élt vele. A mai fiatalok bezzeg romlottak mind, illusztrálják új és új helyzetek, amikor éppen nem mondja ki a tanulságot: Siklós László szerint a lányok tizennégy éves korukban boldogan vesztik el szüzességüket, a kültelki suhancok szadisták, nevüket beleégetik, beletetoválják szeretőjük combjába, karjába, szórakozásképpen fölakasztják a kis csajt, csak akkor vágják le, amikor az már majdnem megfulladt- közben pedig onanizálnak, vagy szerencsés esetben, már a látványtól is kielégülnek. Igen, ilyenek a mai fiatalok: szüleik fizetéséből vagy nyugdíjából élnek, büdös nekik a munka meg a tanulás, isznak, szeretkeznek, csak a pénz imponál nekik és a nyugati kocsi, no meg az amerikai filmekben látott férfias durvaság, durva férfiasság. Mert persze perverzek is, kivált a lányok – náluk egyébként olyan elrendeltetés ez, nemük olyan meghatározottsága, amely független társadalmi helyzetüktől: nemcsak a butus lumpenproli-fruska vállalkozik készségesen a pornográfikus részletességgel, de minden lelemény nélkül leirt figurákra, hanem a vezérigazgató jómódú, elkényeztetett, parfümös lánya is, aki oly módon kíván szabadulni az álszent családi környezetből, hogy csavargókat szed fel az utcán, mocskos kunyhójukba, sátrukba hál.

Gondolom, felesleges mondanom, hogy az efféle végletes életanyagot is művészetté lehet hevíteni, de evidencia az is, hogy csak akkor, ha az írót olyan felháborodás, elkeseredés fűti, mint egykor Móriczot vagy Celine-t, ha olyan alaposan ismeri a világot, amelyről beszél, mint Kerouac. Siklós Lászlónál – sajnos erről szó sincs. A  szociográfusnak indult szerző nem tudja irodalommá átlényegíteni anyagát, szövegéből hiányzik az igazi erő /ezt akarja durva effektusokkal pótolni/, motívumai az unalomig ismétlődnek, a történelmi-társadalmi szituálás külsődleges felülete.

Nem ajánlom kiadásra.”

Sem dátum, sem aláírás.

/Nagy elismerésnek és hízelgésnek tartottam, hogy az egyik lektornak Móricz és Céline jutott eszébe művem olvasásakor. Céline-t a hivatalos francia irodalmi közélet ostorozta, támadta, sőt pocskondiázta a 30-as években, és később is, mert műveinek stílusa és előadásmódja szembefordult a hagyományos prózával,  vulgárisan szókimondó volt, kaotikus világot ábrázolt, deheroizált élethelyzeteket, stb., ugyanakkor épp annak köszönheti olvasói sikerét és hatását pályatársaira. Szerb Antal világirodalom-történetében azt írja: Greenhez „hasonlóan sötétlátású, hasonlóan látszólag naturalista Céline is, egyetlen jó regényében a Voyage au bout de la nuit-ben /Utazás az éjszaka mélyére, 1932/, Céline a hétköznap vizionáriusa: a kicsi csúnyaságokat és undokságokat, az emberek kicsi komiszságát tudta félelmetes arányú beteg életundorrá fokozni. Nagy sikerét nem kis mértékben különös, párisi argotból, szokatlan és meglepő durvaságokból összeálló stílusának köszönheti.”

Felháborodást nem érzek műveiben, épp az irodalmi közvélemény és a kritika háborodott fel, annyira, hogy legnagyobb népszerűséget kiváltó regényeire nem kaphatta meg az elismerést, amiről újabb regény született. Céline nélkül nincs modern európai és amerikai irodalom. Csakhogy Magyarországon –tudomásom szerint – kevesek mertek a hatása alá kerülni, különösen Greennel, Robbe-Grillet-vel megspékelve…Jól tették, különben úgy jártak volna, mint én. Vajon Kerouac-kal, aki a beatnemzedék „kitalálója”, a hippik szellemi atyja, lázadó ember és kísérletező író, miért hoztak összefüggésbe negatív értelemben. Nyilván az ő kísérletei, lázadása, az akkori amerikai normák elvetése helyes, az enyémek helytelenek. De ha nekem nincs valóságismeretem, miért bántja a szerkesztőket az a valóság, amiről írok? Csak nem a nálunk létező szocializmus kisérlete-kisértete miatt?/

                                               *

Levél-fogalmazvány Kónya Juditnak, a kiadó másik főszerkesztőjének, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy a Gyerekek veszélyben három évi elfektetés után megjelent. A háttér-harcokról nincs ismeretem.

„Első döbbenetemből ocsúdva bizalommal fordulok önhöz, bár ez a bizalom nem lesz könnyű… A Részeg halakról szeretnék írni.

Szalai Sándor röviden vázolt három lektori véleményt s becsületszavára el kell hinnem, nagytekintélyű embere állnak a jelentések mögött. Csakhogy számomra az derült ki, három különböző regényt olvastak és egyikük sem azt, amit leadtam.

Az derült ki számomra, mintha kezdő prózaíró lennék, aki még nem szakadt el a szociográfiától. Első és második novelláskötetem is maguknál jelent meg. A Három év a kisházban regényem is. Vajon elfelejtették azoknak a stílusát, hangvételét?  /Első művemet kezdőként, ismeretlenül nyújtottam be 1970-ben, címe: KESERŰ, azt Domokos Mátyás, nevét aláírva, elemző lektori jelentéssel küldte vissza. Nem fogadták  bizalommal, és csak szóban tette hozzá, mi lesz, ha felfedeznek és nem lesz folytatása? Azt pedig csak  súgva: jobban tenném, ha nem írnék ilyen gyanús műveket. Azóta is kiadatlan./ Szalai Sándor azt közvetítette, nem vagyok elég regényszerű. Mihez képest? Eötvöshöz, Jókaihoz, Déryhez, Csalog Zsolthoz képest? Miért nem lehet saját kifejezés-formája Siklós Lászlónak? Egyébként azt fejlesztem tovább, amit a Három év a kisházban elkezdtem.

Lehet-e kiadást gátló tényező az, hogy a mondanivalót a szereplők szájába adom, holott az írónak kellene kimondani. Arra akart kérni Szalai, hogy a dialógusokból leírást csináljak, akkor majd én leszek. Nem vették volna észre, a szereplők csakis azt mondhatják, amit én megengedek nekik, olyan módon, ami saját egyéniségüknek megfelel. A párbeszédes formától lenne kevésbé regényszerű és felszínes? Tehetek róla, hogy Déry Tibor, Németh László leíró formában gondolkodott és írta regényeit? Az egyetlen kényszeres út a magyar prózában a meditálás, leírás, esszé-regény?

Vajon tíz megjelent könyve után ajánlott-e a kiadó másfajta stílust Móricznak, Németh Lászlónak az elutasítás szankciójával?

A lektorok a téma, tartalmi értékelés és elemzés helyett formai kritériumokba kapaszkodtak. Miért nem vették górcső alá Kanyót. Ő markáns figura, a 70-es évek változó társadalmában él, mozog, cselekszik, vagy nem. Kérek hasonló figurákat megnevezni, Hábetleren, Makrán kívül. Olyanra pedig egy magyar író sem vállalkozott, aki egy műben munkáskörnyezetet és paraszti világot is ábrázoljon. A lektorok azt sem bizonyították, hogy Kanyó figurája hiteltelen.

Sejtem, mi az egyik baj. Irodalmunk a polgári világ ábrázolásával teli. A viselkedés és a beszéd normája is ebből a világból jön. Jönne, óhaj szerint. És ha én azt leíró módon adom elő, már nem is olyan érdes és durva az a munkásfigura, meg se kell tudnunk, valójában hogyan beszél… Kanyó valóban mond csúnya szavakat. De hát nincs jogom jólfésültté formálni ezt a nagyranőtt kamaszt. Azt hittem, már kitaposták előttem ezt az utat… Egyetlen öncélú sort nem írtam le. Ez a 26  éves elvált férfi /miután torz bírói ítélkezés után az általa szerzett lakás, a közös gyerekek a nőnél maradtak/, tétovaságában kezd élni, ál-szabadságérzetet teremt magának, és ez csak az ösztönök kiélése lehet. Ennyi a lehetősége, most éli kamaszkorát.

Úgy érzem, nem olvasták végig a kéziratot, mindenképp leragadtak Kanyó legalsó korszakánál.

A máról írni hálátlan feladat. De lehetetlenné is teszik, hogy erről írjon valaki. Állítólag várják – kik? hol? – a máról szóló műveket. Hiányolják az íróktól, nem foglalkoznak mai témákkal. Dehogy várják, ezek csak szavak.

Mindezeket csupán szerettem volna elmondani, köszönöm, hogy levelemet elolvasta.”

/dátum nélkül/

6.

1984-ben a Magvető kiadónál megjelent A család-regény-em. Talán a Gyerekek veszélyben adott rangot, népszerűséget, amelyről számtalan elemző cikk jelent meg, újrakiadását tervezték, amitől végül elállak. A család-regényt Ferencz Zsuzsa felelős szerkesztő jegyezte, de Hegedős Mária is áldását adta rá, s hogy mivel hatottak Kardos György igazgatóra,  nem tudom, de az igazgató úgy fogalmazott: a témát sokkal árnyaltabban kibontom, mint Konrád György A látogató-ban. Valamit érezhettem a megbecsülésből, mert az említett két szerkesztő változtatás, javítások nélkül fogadta el a kéziratot /ezt az eredeti gépeléssel tudnám bizonyítani, ha érdekelne valakit, csupán egy oldalnyi, nagyon durva-obszcén bekezdést vettek ki, amiben a kamaszlányt szexre kényszerítik a grundon./ Azt persze nem tudták jósolni, hogy a sikere is lesz akkora, mint Konrádnak. Kérték, legyek türelemmel, mert bizonyos politikai szélcsendet kell várni a megjelentetés időpontjára. Azóta sem tudom /nem mondták meg/, mi volt a szélcsend tartalma. Az biztos, hogy túl nagy csendben történt, az olvasókon ugyan elkapkodták az akkor kis példányszámnak számító ötezer példányt, de rajtuk kívül a visszhang, a nyilvánosság elmaradt. Pontosabban, agyonhallgatták. Annyit megsúgtak: a pártközpont nem akart vitát nyitni.

Amit utólag nem csodálok. Idézek a fülszövegből, az összefüggések végett. „A társadalom perifériájára szorult, a lét alatti lét sivár szoba-konyháiban, füstös kocsmapincéiben vegetáló emberekről szól Siklós László regénye. Főhőse P.-né, harmincegynéhány éves asszony, aki sűrűn változó munkahelyein takarítónőként, segédmunkásként tevékenykedik. Iszonyú lelki nyomorúságában élő, tudatlan, nagyszájú, rapszodikus ösztönlény, aki a valóságról szerzett ismereteit kocsmákban, férfiak ágyában gyarapítja és kamatoztatja. Proliságára büszke, sőt ahol lehet, meg is lovagolja, teljesen azonosul sorsával, nem tud, de nem is akar változtatni életén. A proli ne legyen kényes, mondja… Az író kíméletlen tárgyilagossággal ábrázolja, hogyan termelődik újra P.-né gyermekeiben a lumpenlét.. Kíméletlen, felkavaró látleletet ad a társadalomnak arról a mélyvilágáról, ahonnan a felemelkedés szinte reménytelennek látszik.” És egyetlen idézet a 190. oldalról, kábítós gyerekek  ülnek az erdőben. Az egyik bokor tövében összehajtogatott papírt találnak. ”– Srácok, ebben pénz lesz – mondja a kicsi. – Fogadjunk. Azok nem fogadnak. Nekik több slukk jutott, és kékül, vörösbe játszik a világ, fő a katlan, szemük tétován kidülled, indulnak feléjük a fák, anyja-apja rázuhan egyikükre. A kicsi szétteríti a papírt, pénz nincs benne, de teleírták. Olvassa, akadozva…az első kilenc hónap se jobb csak nem tudunk róla”.

1985 május 7-én  leadtam a Magvetőnek a Részeg halak vagyunk kéziratát. Október 2-i dátummal kaptam tőlük levelet, keressem fel azt a szerkesztőt, aki A család-regény-t gondozta. Ez bizalomra adott okot, de tévedtem. A találkozóról nincs feljegyzésem, de elmondták, leírják véleményüket az elutasításról. December 16-i dátummal kaptam meg a levelet. Íme.

„Tisztelt Siklós László!

Beküldött regényét nagy érdeklődéssel olvastuk hiszen hamar kiderült, hogy újra az Ön által olyan jól ismert világba kalandozott, s amelynek vadhajtásait, kóros kinövéseit előző regényében oly megrendítő hitelességgel ábrázolta. Sajnos azonban mostani teljesítménye alatta maradt várakozásainknak, kézirata megjelentetésére nem tudunk vállalkozni.

Szemmel láthatóan most is otthonosan mozog a maga teremtette környezetben, a lumpen-lét határán vergődő emberek világában, regényét olvasva azonban az a benyomásunk, hogy most már túlságosan beleszorult ebbe a miliőbe, szinte önmaga szemléletének, társadalmi kitekintésének állítva ezzel korlátot. Ahogy P.-né annak idején izzig-vérig, mondhatni „született” lumpen volt, sorsa törvényszerűen nem alakulhatott másként, mint ahogy Ön ábrázolta, Kanyó Jani esetében nem mondhatjuk el ugyanezt. Az ábrázolás,az írói szemléletmód mégis ugyanaz. Szinte írói önkénnyel taszítja Janit, ezt a jobb sorsra érdemes, szakképzett munkásfiút, egyre  mélyebbre, s csinál belőle ostoba, aberrált, szadista, jellemtelen és jellegtelen gyurmafigurát. S mintha már maga az író is élvezettel ecsetelgetné ennek a fertelmes világnak  részleteit, a nemi eltévelyedéseket, apa és fia feneketlen ostobaságát,  bűnt, a mocskot mindenhol. Ez már egy mesterségesen eltorzított világ, amely a valóság legszélsőségesebb elemeiből építkezik, de nem maga a valóság. Egy ilyen világból valóban nem lehet kitörni, főleg nem egy ilyen szellemileg mesterségesen „leépített” figurának, mint Jani. Hitelét vesztett világban toporog, sodródik egy hitelét vesztett hős. Mindkettőért kár, de hisszük, hogy az író nálunk is megszerzett hitelét más, méltóbb művek fogják még bizonyítani.

Kéziratát mellékelten visszaküldjük, további munkájához jó egészséget kívánunk.

Üdvözlettel Kardos György”

Ebben az időben már markánsan működött a kaposvári Csiky Gergely színház. Feleségemmel, Sulyok Katalinnal mi is a zarándokok közé tartoztunk. Ma már hihetetlennek tartom: Budapest melletti falusi otthonunkból délután oda autóztunk, éjszaka hajtottunk haza, másnap, ill. aznap reggel munkába mentünk. Ugyan mi fűtött bennünket, százával? Ott ráadásul nemcsak a színészek, hanem mi nézők is reflektorfénybe kerültünk – egymás előtt is – ki jött kíváncsiságból, ki megfigyelőként /pártszervezettől, vagy ismert véresszájú kritikus/, ki lelkesedésből. A színház akkor már mindenből szikrát csiholt, politikait, társadalmit, erkölcsöt. Talán a Marat/Sade előadás lett a legforradalmibb. A hosszú percekig tartó vastapsot már általában a kivilágított nézőtéren követtük el, pőrén megmutatkozó lélekkel, vörös tenyérrel. Pőrén adta magát a lebukás is: a lelkes tapsoló néhány nap múlva milyen mocskos kritikát írt lapjába.

Több előadás után határoztam el, hogy kapcsolatba lépek a színházzal. Ács János rendezésében Székesfehérváron láttuk a Munkásoperettet. Úgy emlékszem, Gödöllőre csak később kezdtek járni, oda minden előadásukra elutaztunk, még a lépcsőn is ültek, aki HÉV-vel jött, éjszaka ismeretlenek is hazavitték őket a fővárosba.

Levél Ács Jánosnak.

„Gratulálok a Munkásoperetthez. Ennek  láttán, továbbá a színház többi előadásának ismeretében végképp úgy érzem, alkotó kapcsolatba kerülhetnénk. Bemutatkozásul küldöm a mellékelt lapot, nem dicsekvésből, hanem tényszerűen.

Készen van egy újabb, 450 oldalas regényem, a Szépirodalmi kiadónak készült, nem kell nekik. Úgy érzem, alkalmas lenne az Önök színpadára. Epika ugyan látszatra, de egyik hibája, hogy teli van önálló részekkel, szkeccsel, párbeszéddel, hagyományos leírása helyett. Központi szereplője egy mai munkásfiatal, aki alól kicsúszik a talaj, elveszíti a munkásosztállyal való kapcsolatát és falura megy boldogulni. A könyvnek rengeteg figurája van, ez volt a másik bűnöm. Igazi nagy, sokszereplős darab kitelne belőle. Kérem, írják meg, mikor mehetnék el a műhelyükbe, ismerkedni, beszélgetni, s magammal vinném a kéziratot. Üdvözlettel, kézszorítással…” dátum 1986 január 4-e.

Két hónappal később a színház igazgatójának írtam.

„Kedves Babarczi László!

Bemutatkozásképp mellékelem magamról-műveimről ezt az ismertetőt. Ezt tettem két hónapja is, egyik rendezőjüknek írtam, választ nem kaptam. /Nevét nem árulom el, mert nem akarok árulkodni./ Bizonyára elkerülte a figyelmét.

Színházuk törekvéseinek jó ismerője vagyok, úgyszólván minden előadás után vörösre tapsolom a tenyerem. Úgy érzem, ezáltal közöm van a társulathoz, s talán fordítva is lehetséges lenne…

Írtam egy regényt, mait, magyart a Szépirodalmi kiadónak. Műfaja megtévesztő, mert csak egészében epika, részleteiben dramatizált szkeccsek, párbeszédek, stb. alkotják. Hibául épp a nem-tiszta műfaját rótták fel, többek között. Központi szereplője egy munkásfiatal, s rengeteg egyéb figurája van, mozgalmas, cselekményes.

Szeretném kéziratban eljuttatni színházuknak. Kérem válaszát akkor is, ha nem érdekli Önöket, ami csalódás lenne, hisz a társulat tartása, magatartása másokétól igen különbözik.” 1986 márc. 2.

A kaposvári színháztól nem kaptam választ. Továbbra is tapsoltam nekik, amíg Gödöllőre jártak.  

A Magyar Nemzet akkoriban közölt irodalmat, tárcanovellát szombaton is, hétköznap is. Kéziratomból számtalan önálló kis részletet lehet kiemelni, kivágni. Újságíró kollegáktól nyüzsgött a New York palota, én is ott dolgoztam. Marafkó László szerkesztőnek adtam egy kisebb részletet, aki persze semmit nem tudott próbálkozásaimról, csak egy kéziratban lévő könyvről. Megpróbáljuk, mondta, odaadtam egy rövid részletet. Pár nap múlva levelet küldött: „Kedves Laci! Sajnálom hogy kedvezőtlen döntésről értesítelek, d regényrészleted nem tudjuk közlésre vállalni, ezért mellékelten köszönettel visszajutatom. Azért jó szível üdvözöl Marafkó László.” 1986 május 19-én.” A folyosókon naponta találkoztunk. Miért írt levelet? Nyilván azért, mert nem akart velem erről beszélni. A jó szívvel pedig azt jelenthette: nem rajta múlott…

                                               *

A Szépirodalmi kiadó 1987 január 27-i kelettel levelet küldött.

„Tisztelt Siklós László! 1983 szeptember 12-én szerződést kötöttünk Önnel a tárgyban szereplő mű kiadására. Legnagyobb sajnálatunkra a mű átdolgozás után sem felel meg a Kiadónak, így jelen levelünkkel felbontjuk szerződésünket. A már kifizetett 18.000 Ft előleget arányban állónak tekintjük végzett munkájával, így annak visszafizetésére nem tartunk igényt. Kérjük fentiek szíves tudomásul vételét. Tisztelettel, Kónya Judit” és egy olvashatatlan név.

Hogy kell ezt a levelet felfogni? Miért nem Szalai Sándor írta alá? Úgy értelmezzem a titkos üzenetet: Kónya Judit valamit próbált tenni, de nem sikerült, legalább annyit elért, hogy az előleget ne fizessen vissza. De ki találta ki – és ki olvasta – a nem létező átdolgozást! Soha nem tudtam meg. Ez is az orwelli  világ megnyilvánulása volt…

                                               *

1986 tavaszán az 1-es tévé Stúdió műsorában Fábri Zoltán filmrendezővel beszélgettek. Fábri azon kesergett, nem jut hozzá elegendő, változatos forgatókönyv alapanyaghoz, pedig szeretne csinálni egy filmet mai életünkről. Felcsillant a szemem, komolyan vettem a szavát. Kinyomoztam a telefonszámát, felhívtam, s felajánlottam neki, adnék egy kéziratot, röviden elmondtam, miről szól. Nem volt ellenére, de nem mondta, hogy személyesen adjam át. Megadta a címét, és becsomagoltam a terjedelmes, vastag papíron lévő kézirat második példányát /az első a kiadóban maradt/. Május 9-én postára adtam, a csomagfeladót eltettem. Kb. két hónap után érdeklődtem, olvasta-e. Még nem, kis türelmet kér. November 6-án újból felhívtam, bemutatkoztam. Női hang szólalt meg. Én: A mestert keresem. Nő: melyiket? Én: Fábri Zoltán Kossuth díjas filmrendezőt. Nő: Háromszoros Kossuth díjas! Beteg, most nem tud…Fábri beleszól: Á, magától kaptam azt a terjedelmes kéziratot, még nem volt rá időm. Én: ez esetben szeretném visszakérni. Fábri: most nem tudom, mert kint maradt a nyaralómban. Én: szükségem lenne rá. Fábri: jó, akkor a jövő héten…és letette.

/Történeti megjegyzés: a gépelt kéziratoknak csak az első két példánya volt igazán olvasható. Fénymásolni 450 oldalt, még Budapesten is csak néhány erre kijelölt boltban lehetett, egy hétre ott kellett hagyni, és sok pénzbe került./

November 20-án táviratban kértem Fábrit, adja postára. December 17-ig nem értesített, akkor írtam a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, segítsenek, mert féltettem a kiadatlan könyv sorsát. Ők átirányítottak a Művészeti Alap jogi osztályához. Röviden megírtam a kérésemet. Márciusban kaptam választ.

„T. Siklós László!

Ön 1986 december 17-én kelt levelében a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz fordult, hogy a Részeg halak vagyunk c. még kiadatlan regényét Fábri Zoltán filmrendezőtől a Jogvédő Hivatal segítségével – miután többszöri próbálkozása eredménytelen maradt – visszakaphassa. A Hivatal illetékességből és további intézkedés végett levelét Jogi Osztályunkhoz továbbította.

1987 márciusi levelünkre Fábri Zoltán telefonon megkereste osztályunkat, s elmondta, hogy Részeg halak vagyunk másolati példányát sajnálatára nem áll módjában önnek visszaküldeni, mert az Adyliget Feketerigó u 21. sz. alatti nyaralóját – ahol a szóbanforgó példányt tartotta – elidegenítette, s a példány az ott évek óta felhalmozott más anyagokkal együtt selejtezésre és kidobásra került. A selejtezést – elmondása szerint – családtagjai végezték, akik úgy gondolták, hogy ezen anyagokra Fábri Zoltánnak már nincs, és a jövőben nem is lesz szüksége.

Tekintettel arra a tényre, hogy Önnek mint szerzőnek a személyhez fűződő jogai konkrétan: hozzájárulás a nyilvánosságra hozatalhoz /Szjt. 8. §./ jogosulatlan megváltoztatás v. felhasználás tilalma /Szjt.10.§./ mindezideig sérelmet nem szenvedtek – az Ön személyhez fűződő jogainak védelmében jogi úton fellépni egyenlőre nem lehetséges.

Természetesen, mihelyt Önnek a szóbanforgó mű bárminemű jogosulatlan felhasználása vagy változtatása jut a tudomására, Jogi Osztályunk az Ön képviseletében, szerzői jogainak védelmében el fog járni.

Kérem a fentiek szíves tudomásulvételét.

Budapest, 1987 március 19.

Üdvözlettel Kroóné dr. Tóth Annamária jogtanácsos.”

Úgy éreztem, válaszolnom kell.

„Szomorúan és szorongással vettem tudomásul, hogy egy élő, Kossuth díjas művész kezén ily módon tűnt el kiadatlan kéziratom, ahogyan leveléből kiderült. Félelmem csak növekszik, ha arra gondolok, illetéktelen kezekbe került, s visszaélhetnek vele. Amikor tudomásomra jut ez a tény, kérem segítségüket.

Az Önök levele szerint tehát Fábri Zoltán elismerte, hogy megkapta tőlem a kéziratot. Az elküldés tényét én a csomag feladóvevénnyel bizonyítani is tudom. /Száma 748.868, súlya 2.2 kg, 1986 05.09 bélyegzővel./ Ezek alapján kérem a jogi osztályt, hogy járjon el Fábri Zoltánnál érdekemben. z elveszett kézirat gépeléséért kártérítést kérek, egy összegben 6690 Ft-ot. A kézirat 446 oldalas, kívánságra egy birtokomban lévő példányt bemutatok, egy oldal gépelése 15 Ft.

Indoklásom: ez a példány hiányzik ahhoz, hogy bármely kiadónak a szabályosan előirt formában és példányban kéziratomat benyújthassam. Vagyis saját költségemen kell újragépeltetnem. Fénymásolásra – amely olcsóbb lenne – nincs mód, mivel az én példányom minősége ezt nem teszi lehetővé, a harmadik példány pedig még halványabb. Segítségüket köszönöm, tisztelettel, 1987 április 17-én”

A jogtanácsos válaszlevele:

„1987 április 17-én kelt levelét végiggondolva, az Ön számára is úgy érzem elfogadható megoldást kínáló javaslattal élek.

Tekintettel arra az általános gyakorlatra, miszerint a kiadók az első fordulóban megelégszenek a benyújtott mű egyetlen példányával, Fábri Zoltán igencsak gondatlannak minősíthető magatartása… műve valamelyik kiadóhoz történő benyújtását nem akadályozza meg.

A továbbiakban pedig – ugyancsak a kiadói gyakorlatra hivatkozva – a lektor által kért javításokkal módosított szöveget már általában a kiadó saját hatáskörében és költségén gépelteti le.

Amennyiben pedig az az örvendetes eset állna elő, hogy a kiadó mindennemű javítási igény nélkül fogadná el kéziratát, s kérné Öntől az akkor már valóban szükséges további két példányt, úgy olyan első példányról, amelyet a kiadó első példányként elfogad, minden nehézség nélkül oldalanként 4 Ft-os egységáron fénymásolat készíthető. Ekkor pedig már az Ön Fábri Zoltánnal szembeni követelése, a 6690.- Ft-nak mindössze szűk 1/3-át képezi.

Úgy érzem ilyen összeg peres eljárás útján történő érvényesítése – tekintettel arra, hogy Fábri Zoltán az Ön mindennemű igénye önkéntes teljesítése elől – hivatkozva arra, hogy ő a kéziratot Öntől nem kérte – elzárkózott – igencsak elgondolkodtató.”

/Egyetlen megjegyzésem lett: kéziratot általában három példányban kellett benyújtani, esetleg kettőben. Ha netán eggyel megelégedtek volna, úgy elfogadás esetén azt az egyet a kiadó már senkinek nem adja oda, azzal, hogy a szerző elvigye magával, lemásolni…/

                                               *

1969-től az Élet és Irodalom megbecsült szerzője vagyok, ott megjelenik riportom, publicisztikám, jegyzetem, glosszám, versem, jó kapcsolatban vagyok a szerkesztőkkel. Hozzájuk fordultam, kértem, tegyenek közzé egy nyílt levelet a következő szöveggel: „Aggódom a Részeg halak vagyunk című kiadatlan művem miatt, amelynek egy példánya valahol Budán kukába vagy máshová, utcára került, ezáltal „a regényt részleteiben vagy egészében, itthon vagy külföldön tudtom, beleegyezésem, sőt nevem nélkül, saját nevén bárki kiadhatja, s utólag nekem kell bizonyítanom a szerzőséget. Ha egyáltalán tudomásomra jut! Hátrányom növekszik, hogy nincs figyelő szolgálatom, a fölismerés lehetősége véletlenszerű. A tény annál is fájdalmasabb, mivel a regény eddigi írói működésem summázata.”

Levelemre néhány napon belül Faragó Vilmos, helyettes főszerkesztő válaszolt. „Kedves Laci! Főszerkesztőnk nem vállalja nyílt leveled közlését a következők miatt. 1. Műfajilag besorolhatatlan. Nem glossza, nem visszhang – hol közölnénk? 2. maga a regény nem veszett el, csak egy másodpéldány – ügy ez? 3. Ha a másodpéldányt kidobták, hogy kerülhetne illetéktelen kezekbe? Kérlek ne haragudj, üdv Faragó Vilmos.”

Körülnéztem a Feketerigó utca 21. előtt és környékén, de a rigókat hiába kérdeztem, ők se értették, mi bajom van.

                                               *

1987 áprilisában az új Mozgó Világ hosszú szociográfiát közölt tőlem, Petőfi és Szandokan címmel, ami egy tizenkét éves kislányról szól, munkáscsalád koraérett gyerekéről, akinek már pontosan kirajzolódott a sorsa, jövője. Csírájában ebben a gyerekben már benne volt a századvég nemzedékének szinte minden jellemzője, persze még kevesen merték – volna – ezt elhinni. A folyóirat e számában terjedelmes vitairat is olvasható, kerekasztal beszélgetés irodalmunk helyzetéről, a vitát vezette Baló György. Elolvasása felháborított, annyi valótlan hangzott el, és tollat ragadtam.

„Kedves Baló György!

Interjúinak, az Ön magatartásának elkötelezett tisztelője vagyok. A körüljárás, a mélység, a rétegek felfejtése és kibontása napjainkban különösen méltányolandó, ez erkölcsi-nemzeti érték és magatartás.  

Nem tudom, továbblapozta-e a Mozgó Világ 4. számát. Saját anyaga után talál egy írást tőlem. Ennek az írásnak a fedezete műveimben található. A kiadatlanokban. Ezért szeretnék valamit elmondani.

A kerekasztal egyik  sarkán, a 12. oldalon azt mondja Spiró: „Magyarországon asztalfióknak művek nem születnek. Ez súlyos dolog…Utánajártam. Engem ez érdekel.” Majd: „Egyetlen magyar műről tudok, amelyik kéziratban van. Ez Lengyel József regénye. Nincs több, és ez nagyon nagy baj.”

Szomorú, hogy éppen Spirót kell kiigazítani és nem egy voluntarista-kincstári funkcionáriust. Jelenleg öt kiadatlan könyvem van. Közülük egynek a sorsa lassan önálló regénnyé formálódik.

/ leírom a regény tervét, születését, a szerződést, az elutasítást, ami itt ismétlésnek tűnne/

…A szerződést felbontották, Illés Endre nem sokkal a halála előtt írta alá. Később elküldtem a Magvetőnek, elutasították, Kardos György egy héttel a halála előtt írta alá…

Írtam a kaposvári színháznak, előbb Ács Lászlónak, majd Babarczi Lászlónak, felajánlottam művemet elolvasásra, lássák, dramatizálható-e, színre vihető-e, választ nem kaptam.

Itt lép be Spiró, mint a színház dramaturgja. Illetve nem lép be. Holott neki tudnia kellett volna levelemről. A Mozgó Világban leírt mondat mindenesete így nem igaz, hogy ő utánajárt. Nem kellett volna utánajárnia.”

Udvarias befejezés, stb.

Baló nem válaszolt. Azt viszont elértem, hogy a Mozgó Világnál elvágtam magam alatt a fát, az alábbi történet bizonyítja: a levelet ők is olvasták.

Mező Ferenc szerkesztő, akinek a kislányról írt szociográfiát leadtam és közölték, levélben biztatott, adjak szépirodalmat is neki. Ezért elvittem a Részeg halaknak egy negyven oldalas részletét, ami önállóan is megállja a helyét. Október 1-i dátummal levelet kaptam, elutasították a közlést. Telefonon kértem, küldjék vissza a  két példányban leadott  kéziratot. Október 16-i dátummal Mező  kézzel írt levelet küldött, amiben sajnálkozik, ő a kéziratot az előző levéllel együtt visszaküldte. „Az eredetit pedig szabadságom előtt, június 29-én leadtam a titkárnőmnek postázni, s ő azt mondja, el is küldte.”

Csakhogy… Én a levél megérkezése előtti napon benn jártam a szerkesztőségben, s a titkárnő azt mondta: kéziratom a nyomdában elkallódott, miután kiszedték kinyomtatásra, majd a kefelevonattal együtt eldobták. Tehát elfogadták, kinyomtatták, és valaki az utolsó pillanatban másképp döntött. Ki és miért, soha nem tudtam meg.

                                               *

1987 júniusában történt jó is.

Előbb kezdem. A Palócföld – salgótarjáni székhelyű folyóirat – évről évre irt ki irodalmi pályázatot. 1985-ben jeligés novellapályázatot hirdetett, Gerelyes Endre emlékére. Elküldtem nekik három novellámat. /Sokáig bíztam abban, hogy egy bátor irodalmár, történész megírja a háború utáni jeligés pályázatok aljasságait, hazugságait, mi módon verik át szinte minden alkalommal a naiv jelentkezőket, hivatásos és amatőr beküldőket./

A három írásom közül egyik díjat nyert. Kettőt nekik írtam, a harmadik a Részeg halakból kivett részlet volt, Átmeneti otthon címmel. A titkot csak ketten tudtuk feleségemmel, nem szoktam fecsegni. Ez nyerte a díjat.

Még abban az évben újabb részletet gépeltem ki, ezúttal a Nők Lapja időszaki magazinjába. Ez is megjelent.

1987-ben a Palócföld újabb jeligés pályázatot hirdetett, újabb részletet emeltem ki, s elküldtem, Álom helyett álom címmel. A SZOT különdíját nyertem el vele. Igaz, a díjátadásba kis hiba csúszott.

Levél érkezett Salgótarjánból.

„Tisztelt Siklós Úr!

A Gerelyes Endre novellapályázat jelentős eseménye Nógrád megye irodalom életének. Éppen ezért a szokottnál is nagyobb figyelmet szentelünk annak, hogy a pályázat lebonyolításából ránk háruló feladatokat hiba nélkül végezzük el. Nagyon sajnáljuk – de kötelességünk elismerni – Önnel szemben súlyos hibát követtünk el akkor, amikor a díjkiosztó ünnepségre nem küldtük el a meghívót…

A SZOT által alapított díjhoz, amit ebben az évben Ön nyert el, őszintén gratulálunk, és várjuk újabb írásait”, dátum 1987 június 25.

Nem tudom, milyen forró dróton szerveztek, de a levelet még meg se kaptam, 25-én tíz órára behívtak a SZOT-székházba, ahol a kulturális osztály két magasrangú beosztottja fogadott, székkel, itallal kínáltak, és előadták, mi lesz a levélben, kárpótolni akarták a mulasztást.

Örülök a díjnak, mondtam nekik, de van bennem kis keserűség…

Csak kicsi? Jó magának, válaszolta egyikük.

Mégpedig azért, mert jeligés pályázatra kaptam – ami egyfelől megnyugtat, mivel nem a személyemet nézték – másrészt szomorú, mert a saját nevemen már hat könyvem jelent meg a munkásságról. Igaz, ezek nem hízelgő írások. Az elsővel kezdem, A házasságok a földön köttetnek. Van benne egy riport, szereplője két munkásfiatal, férfi és női munkásszálláson laknak, nászéjszakájukat Pesten, egy vasúti töltés oldalában hálják el, mivel sehová nem fogadják be őket…A válásról szóló könyvemben magukra hagyják a fiatalokat a KISZ-ben…Egy novellámban Kristóf egyedül neveli a jövő munkásosztályát,..A Picasso a  gyárban kötetért nekem vagy börtön vagy elismerés járt volna, egyik se következett be, pedig megírtam: a nagy kulturált nemzedéket várnak azoktól, akik a nyolc osztályt sem nézik el, sőt írni-olvasni se tudnak… Beszéltem a veszélyben lévő gyerekekről, a kábítósokról, a család-regényről. Majd: ezek legalább megjelentek. A kiadatlanok közt van egy napló, egy angyalföldi család egy éve, bűncselekményt elkövető fiúkkal…

Türelmesen végighallgattak.

Miért kiadatlan? kérdezték.

Gondolom a témája miatt.

Hova, melyik kiadóhoz vitte?

Járt a Kossuthnál, a Magvetőnél, a Szépirodalminál.

A Népszavához kellett volna.

Ott két évig fektették.

Nem ismerem a nevét a Népszavától, pedig mi ott felügyeletet gyakorlunk.

Azért nem ismernek, mert Gerő János szerkesztő következetesen minden írásomat dokumentálás nélkül hagyja, miután kirúg.

Már nem ő vezeti a rovatot. De tudja mi az érdekes? A maga jeligés pályázatát, ezt a novellát zsűritagként Gerő János javasolta díjazásra.

Meglepődtem. Hát ez bizonyítja, hogy nem az írásommal van baj. Gerőnek három kéziratot is adtam. Azt a regényt is, amelynek a címe Részeg halak vagyunk. A díjazott novella ennek a regénynek a részlete…Ennek a regénynek már a szinopszisát is elutasította a SZOT kulturális osztálya, nem javasolta ösztöndíjra. Vagyis Önök.

Kínos befejezés. Még egy pohár konyakkal próbálták oldani. Elköszöntem.

                                               *

Berkes Erzsébet évekig volt a Magyar Nemzet irodalmi szerkesztője, majd 1987-89-ben a Szépirodalminál dolgozott. Gyakran összetalálkoztunk a New York palota ronda, málló vakolatú folyosóján, rozoga liftjében, és színházi előadásokon is. Érdekelték az írásaim, olvasott, dedikáltam neki könyveimet. Amikor megtudtam, a kiadónál van, elmondtam, valahol őrzik regényem kéziratát /az első  példányt/ és nem adták ki, vázoltam a sorsát. Mivel a változás előszele susogott, gondoltam…hátha.

Pár hét múlva találkoztunk, elolvasta!

És mérges lett, felháborodott. Ha Tandori írhat a verebek piszkáról nyolcszáz oldalon, ha Moldova ezer oldalon írhat mocskot, ezt miért nem adták ki? Ez az őszinteség, a munkásvilág hiányzik a magyar irodalomból, ez ma már ismeretlen. Csak meghamisított fércművek jelennek meg. Egy sort se kell húzni belőle, átírni, ez így hiteles. Viszont számítsak rá, hogy minden oldalról megtámadnak. Ő ugyanis javasolja kiadásra.

És a lektori jelentések? kérdeztem.

Elolvasta. Hárman a kiadó munkatársai, mind ellene volt. De Illés Endre kiadta egy szuperlektornak, talán azért, mert nem bízott saját szerkesztőiben, vagy így akarta őket megvédeni. A 70-80-as években ugyanis nem szoktak elutasítani szerződésben megrendelt műveket. Azt politikailag meg kellett indokolni. Ezért kapta negyediknek a megbízható cenzor, ez tette rá a koronát, mondta Berkes.

És kezembe adott egy háromoldalas gépelt jelentést, öt perc alatt fussam át, amíg valaki nem jön be a szobába.

Lényege: nem művészi a munkások ábrázolása, az író véleményét, álláspontját a szereplők mondják el, oldalvágásokat tesz Kádár Jánosra, a zsidókra, az ávóra, sok benne a naturalizmus, lásd Zola-epigon, a szereplők primitíven beszélnek, a parasztok már nem így beszélnek, nincs benne pozitív hős, az se fejlődik, senki se fejlődik, nem hisznek a szocializmusban, bukdácsolnak az eseményekkel, szűkre szabott a munkások ebédideje, az író nem értékeli az ötvenes éveket, csak előadja, a párbeszéd nem alkalmas eszmei mondanivaló hordozására, epikai, leíró formát kellett volna választani, az internacionalista munkás megzavarja a hőst a sztrájkról szóló előadásával, túl sok a szereplő, és így tovább.

Igen, mondtam Berkesnek, ezekkel érvelt Szalai Sándor is, Kónya Judit is de úgy, mintha ezek a saját gondolataik lennének. Megtudhatom az illető nevét?

Megmondom, de ha valaha elárulod, hogy tőlem tudod, kinyírlak. Pándi Pál írta.

Megtisztelve éreztem magam és elégültnek. Ő volt a kommunisták nagyhatalmú, kirakatba helyezett magasrangú pártkatonája, a magyar irodalmat nem titkoltan irányító, a szabadságot rafináltan gyűlölő, voluntarista, sztálinista ideológus, párt-esztéta, funkcionárius, hatalommal bíró cenzor,  Zsdánovnak, Sztálin kíméletlen tanácsadójának a kései utóda, aki büszkén játszotta a hatalmát, hosszú éveken át Aczél György jobb- és balkeze, kártyapartnere, eszköze, súgója, meghosszabbított karja, szeme, füle, farka…

1990-ben, Pándi Pál halála után három évvel megjelent egy rá emlékező könyv, „Rejtőzködő legendárium” címmel, amelyben munkatársai, tanítványai megpróbálták megírni jelentőségét, hatását a magyar irodalomra. Agárdi Péter  ugyancsak nagy befolyású párközponti apparatcsik, kritikus, szerkesztő azt írja Pándiról, a nyolcvanas évek elejére meggyengült a befolyása, már nem írt kritikákat, stb., „Szerkesztőként és a Szépirodalmi Kiadó lektoraként persze megőrizte a kapcsolatot a kortárs irodalommal: rendkívül izgalmas lektori jelentéseit ki kellene adni, hiszen a kiadó állandó lektoraként szinte minden lényeges műről tudott és véleményt mondott, ami akkor is tanulságos, ha egyoldalúnak bizonyult.” Rónay László irodalomtörténész, akit tanított az egyetemen: „mindig volt olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy azon a ponton, ahol ő áll, ott és abban a pillanatban meg akarja védeni a szocializmus ügyét valamitől. Sosem értettem, mitől.” Alexa Károly irodalomtörténész: „Pándi /Pándiék/ mint titkos lektorok. A Szépirodalmi Kiadónál, az akadémián. Szegény Illés Endre, szegény Béládi Miklós – meg az írók.”

Hogyan fogalmazott Zsdánov, a szovjet diktátor jobbkeze 1946-ban azokról az írókról, költőkről, akik nem tudtak megalkudni, hazugságot írni? 1937 után 1946-ban végzett újabb nagy tisztogatást a párt. Sok írót ekkor hallgattattak el. Csak két sorsot idézek: Anna Ahmatovát és Mihail Zoscsenkót. Előbbi költő, a másik szatirikus író. „Anna Ahmatova az eszmeietlen, reakciós irodalmi posvány egyik képviselője… tudni sem akartak a népről, a nép szükségleteiről és érdekeiről, a társadalmi életről… Mi épületeset nyújthatnak Ahmatova művei a mi ifjúságunknak? Semmit, csak kárt okozhatnak… Zoscsenko, mint kispolgár és közönséges ember, a mindennapi élet legalantasabb és legsekélyesebb oldalaiban való vájkálást választotta állandó témájául… Lehet-e az erkölcsi és politikai hanyatlás alacsonyabb fokára süllyedni, és miként tűrhetik a leningrádiak folyóirataik oldalain az ilyesféle közönségességet és ocsmányságot? Csak az irodalom söpredéke alkothat ilyesféle műveket… Zoscsenko a maga undorító erkölcsével… Zoscsenko velejéig rothadt és romlott társadalmi politikai és irodalmi arculata… Milyen következtetést kell ebből levonni? Takarodjék a szovjet irodalomból.” A pogrom során kizárták őket az Írószövetségből, műveik nem jelenhettek meg. Szerencséjük volt, se börtön, se Szibéria, se kivégzés. Zoscsenko cipőjavításból élt és – bizonyára titokban – fordított.

Ez az elemző cikk a zsdánovi korszakról a Kritika c.  havilapban jelent meg 1988 augusztusában, feltünteti az alapító – már meghalt – szerkesztőt, akit Pándi Pálnak hívtak.

Berkes hamarosan kilépett a kiadótól, ennek körülményeit nem ismerem. Ebben az időben elindult a nagy múltú kiadó szétesése.

7.

A rendszerváltás küszöbére értünk…                                         

1988 szeptember 21-én a Magyar Nemzetben cikket írt Murányi Gábor, felcíme: „Tízéves késéssel”, alatta: „Illyés Gyula esszékötete a napokban megjelenik a Magvetőnél. Illyés könyvét tíz é késéssel adjuk közre. Magas szintről származó tilalom volt a várakozás oka, ez lesz olvasható a könyv előszavában.” Murányi megírja, nemrég megkérdezte Hegedős Máriát, a Magvető irodalmi vezetőjét aki azt mondta, hamarosan a boltokba kerül a könyv, ezt megerősítette Jovánovics Miklós igazgató is, aki a Kardos György halála után lett a  kiadó vezetője „A tájékoztatón részt vevő újságírók kézhez kaptak egy tizenöt címből álló listát, azoknak a feltámasztott könyveknek, késleltetett kéziratoknak a jegyzékét…” „A kiadó képviselői elmondták, hogy még bőven rendelkeznek késleltetett kéziratokkal.”

E cikk előtt talán félévvel, bementem Jovánovicshoz, röviden elmondtam, itt is járt a kéziratom. Elhoztam neki a lassan ronggyá olvasott másolatot, pár nap alatt elolvasta, bizonyára kíváncsi volt, Kardos György miért utasította el. Ketten voltunk a szobájában. Nekem tetszett, mondta. Hát akkor adjátok ki. Válasz: nem akarok lezárt ügyekbe avatkozni. De ha a Gallimard azt mondja egy írónak, neki tetszik, az kiadja! mondtam. Vidd a Gallimardhoz, ezzel befejeztük a párbeszédet.

Murányi Gábor szobájába bekopogtam, vittem a kéziratot, folytathatod a cikket az én sztorimmal. Előbb elolvasom. Ő is néhány nap alatt. „Nem értem, miért nem adták ki. Végül is nem remekmű.” Nem írt róla. Akkor már érdekcsoportok, bimbózó pártok mentén kezdtek újságot írni. Nem illettem egyik csoportba se. Hamarosan megtudtam, Murányi kinek a szekerét húzza-tolja.

                                               *

A Szabad Tér kiadó kezdett tiltott és elfelejtett könyveket kiadni, elsősorban politikai töltésűeket. Bíztam abban, hogy ráharapnak ajánlatomra. Koltay Gábornak írtam és szinopszist küldtem. 1988 december 18-i keltezéssel válaszolt.

„Tisztelt Siklós László!

A Részeg halak vagyunk című regényével kapcsolatban levelét és szinopszisát megkaptuk. Bár kiadói tervünk két évre előre elkészült, de némi reményünk van arra, hogy talán a közeljövőben papírkontingeshez és kiadói kapacitáshoz jutunk, ezért arra kérném, hogy amennyiben ajánlatát még mindig fenntartja, akkor a regény kéziratát kiadónk címére eljuttatni szíveskedjék. Ígérem, belátható időn belül a könyvet elolvassuk és az addig feltehetően konkretizálódó kapacitás-lehetőségeinkkel összhangban egyértelmű és konkrét választ adunk arra, hog kis kiadó lévén, fel tudjuk-e vállalni munkáját. Szivélyes üdvözlettel: Koltay Gábor.”

A kéziratot elvittem hozzájuk, a titkárnő nyugtázta egy kis cetlin. 1989 január 10-én újabb levelet küldtek.

„Igen Tisztelt Siklós László!

Időközben megkaptam kéziratát, amelyet levélben kértem Öntől. Sajnos január elejére kiderült, hogy kis kiadó lévén a rendelkezésünkre álló nyomda kapacitás és papírkontingens eleve lehetetlené teszi, hogy múl év őszén véglegesített ez évi terveinket túl bármilyen más kiadványt fel tudjunk venni a programunkba. Az Önnek írott korábbi levél idején ez még nem ígérkezett ennyire lehangolónak. Ennek következtében a kéziratot vissza kell küldenem, bár őszintén meg kell mondanom, hogy a személyes érdeklődés következtében itt-ott beleolvastam. Az Ön nevénél, a mű tematikájánál fogva a kézirat kiadásának ötletét mindenképpen megjegyzem magamnak. Megtisztelő megkeresését köszönöm, szivélyes üdvözlettel Koltay Gábor.

                                               *

1989 tavaszán a KAPU-könyvek lehetősége villant fel előttem. Brády Zoltán és lapja nyitott volt számomra, ott jelent meg a 301-es parcelláról, a temetetlen holtakról szóló írásom, annak a történetét másutt, többször megírtam. Brády bemutatott annak az új, fiatal kollegának, aki a könyv-kéziratokat gondozza.

Bihari László a megkapott kéziratot gyorsan elolvasta, majd lakására invitált a zsúfolt szerkesztőség helyett. Ez bizalommal töltött el. A feljegyzést aznap este, frissen készítettem.

Bihari azzal kezdte – előadása sorrendjén nem változtattam – hogy a regény a szexualitásra épül, három kulcsjelenet van benne, sajnos, mindhármat rosszul fogtam meg. Nem mondta, mi ez a három tévedésem. Ennél fogva viszont  a könyvet át kell írni. Például nem tudjuk, miért vált el Kanyó Jani, erről többet írjak. Az eseményeket kell megírni, és nem magyarázni. Nem tisztázom a szereplők egymáshoz való kapcsolatát. A zsákutcák torkolatait írtam meg. A könyv főhibája, hogy mesélek, mesélek lényegtelen dolgokról oldalakat, aztán a lényeget három sorban hányavetin odavágom. Amennyiben az kész könyvet újraírom, vigyem el hozzá meglátjuk, mi lesz belőle. Természetesen nem vállal kötelezettséget.

Mindezt igen aprólékosan, két órán keresztül mondta. Szégyellem magam, amiért nem álltam fel az első mondatok után, akkor még reménykedtem. Végül megkérdezte, egyébként mivel foglalkozom? Mondtam, hogy író vagyok, mennyi könyvem jelent meg, többek közt olyanok, amiket hasonló szerkesztéssel, előadásmóddal írtam…Nem láttam rajta sem meghatódást, sem szégyent, bocsánatot se kért, amiért nem ismeri a nevem. Persze nem baj, ha az illető nem könyvkiadással foglalkozik. Most úgy aláztak meg, ahogyan Aczél György pribékjei soha. Azok felkészültek, tudták, kivel van dolguk, és én tudtam, mi a fellépésük politikai indítéka, oka.

Most viszont? Előbujt egy újabb pribék-csapat, a könyvkiadás lezüllesztésére? kérdeztem magamtól. Átfogó hadjárat indult, ideológiai vagy egyéb alapon? Ez utóbbi: a hiénák a pénz-szagra, a lehetőségre, mocskos üzletekre jöttek, a könyvkiadást egy-két év alatt lealjasították, az ellenőrizetlen, tartalom nélküli, szerkesztés nélküli, helyesírási hibáktól hemzsegő, rosszul fordított fércműveket  anonim utcai árusok martalékává tették – kik? Kiderül valaha összefüggésben?

Tény, hogy a könyvkiadás egészében, részleteiben megváltozott. A vezérelv a haszon, másfelől a pártosság, a pártok kiszolgálása. Többszáz kiadó jött létre, illetve olyan cégek, amelyek könyvet is adtak ki, de az lett a fedő-foglalkozás. Új gyakorlat lett: ha kifizetem a megjelenés teljes árát, a cég megjelenteti, és övé a haszon, mármint az eladás bevétele. Már nem számít ki mit ír, könyv-formájú legyen, ez a fontos.

1998-ban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pályázatot irt ki a millennium alkalmából. Eddigi próbálkozásaim kudarcot vallottak, de a Részeg halakra megítélték a kért összeg töredékét. Az elengedő lett arra, hogy kis példányszámban, honorárium nélkül meg tudjam jelentetni.

A Fekete Sashoz vittem először, annak a vezetője régen a Móra kiadónál dolgozott, ismert engem, tudta, három kéziratomat gondozták, mindhárom nagy példányszámban siker-könyv lett. Elolvasás nélkül elfogadta, besorolták kiadásra. Elolvasása után néhány technikai részletet megbeszéltünk, akkor mondtam, jó lenne a végére, függelékbe tenni a regény szocializmus alatti kálváriáját. Volt kálváriája? kérdezte Fazakas István. Röviden beszéltem róla. Azt hitték, frissen írott műről van szó. Mondták, elolvassák még egyszer. Soha többet nem léphettem be a szerkesztőségbe, sem telefonon, sem személyesen nem mondtak semmit. Kértem vissza a kéziratot. Többször is. Odamentem, bekopogtam…végre egyszer résnyire kinyílt az ajtó, és egy munkatársuk kinyújtotta a kéziratot.

Tíz év után felkerestem Koltay Gábort: talán már van papír-kontingens.

„Tisztelt Siklós László!

Megkaptam levelét legújabb kötetének megjelentetésével kapcsolatban. Örömmel fedeztem fel…egy több mint tíz évvel ezelőtt Önnek küldött levelemet, amelyben az akkoriban megküldött kéziratára reagáltam.

Munkásságát ismerem, szakmai életrajzában egy sor olyan kötetet is felfedeztem, amelyet magam is olvastam.

A helyzet sajnos az elmúlt tíz évben nem javult, inkább romlott, már ami egy kis kiadó lehetőségeit, körülményeit illeti. Évente egy-két kötet kiadására tudunk vállalkozni, következésképp 3-4 évre előre be vagyunk táblázva. Újabb kötet kiadására – mivel nincs saját terjesztői kapacitásunk – még akkor sem tudunk vállalkozni, ha támogatásokat sikerült a kötet szerzőjének különböző helyekről összegyűjteni. Sajnos itt tartunk. Megtisztelő, ismételt megkeresését köszönve, szívélyes üdvözlettel: Koltay Gábor.”

Gondoltam, elviszem a Magvetőhöz. Az általam ismert szerkesztőt már nem találtam, megtudtam, Körmendy Zsuzsanna az irodalmi szerkesztő. Felhívtam telefonon, bemutatkoztam, mondtam, szeretnék vinni egy kéziratot. Rövid választ adott: ismeretlen szerzőkkel nem tárgyalnak, a nevemmel pedig még nem találkozott. Körmendy Zsuzsannának utólag figyelmébe ajánlom a Mozgó Világ 1978 decemberi számát, a borító belső oldalát, ahol a lapszámban szereplők rövid életrajza olvasható. „Siklós László…tizenöt évig dolgozott mint raktáros, könyvelő, segédmunkás, képügynök, adminisztrátor, kultúrigazgató, alkalmi munkás. Első riportja az Élet és Irodalomban jelent meg 1968-ban. Publikál riportot, szociográfiát, hangjátékot, novellát, regényt. Hat kötete jelent meg, kettő van nyomdában. Szabadúszóként dolgozik.” A 25-27. oldalon fényképpel szerepelek, körkérdésre válaszolok világlátásomról, terveimről. Körmendy akkor üzemi lapnál volt újságíró /ami nem szégyen/ és ugyanebben a lapszámban, az 57-67. oldalon terjedelmes elemző tanulmánya jelent meg „Legendák és valóságismeret” címmel az újabb nemzedékről. Részben most induló, részben már korábban is publikált tizenhat író művét elemzi, boncolja, összefüggéseket keres. Az elején többes számban fogalmaz: „…ilyesmire vállalkozunk. Az utóbbi másfél esztendő prózatermésében válogattunk.” Utólag nem tudom ellenőrizni, hogy a megjelenés szigorúan másfél évet jelentett-e valóban, csak azt tudom, hogy a „Három év a kisházban” című regényem a Szépirodalmi Kiadónál 1977-es dátummal, tehát előző évben jelent meg. Többeknél visszautal korábban megjelent műveikre, nos, a Kristófok és megváltók című novelláskötetem ugyancsak a Szépirodalminál 1975-ben jelent meg. Ez utóbbiról már írtam ezeken az oldalakon. Erről is hallgat. Valóban nem találkozott a nevemmel? Biztos, hogy ismeretlen szerző vagyok? Feloldom a dupla amnéziát: A Mozgó Világ 1976 4. számában Eisemann György kritikát írt „A riporttól a megváltásig” címmel Kristófok és megváltók című könyvemről, 94-95-ik oldal. A 90-92-ik oldalon olvasható Körmendy Zsuzsanna kritikája Balázs József könyvéről.

A regényről csak annyit, hogy ez már az elhallgatás, tűrés jegyében élte sorsát. Almási Tamás filmet akart forgatni belőle, a televízió tévé-játékot, egyiket sem engedték a megvalósulásig, pedig a tévétől már szerződést, előleget is kaptam. A rendezőjének azt mondták: ilyen nyomor nincs, ez a szerző által kitalált pszeudo-világ. S még az se lett volna akadály Körmendynél, hogy riporterként, szociográfusként kezdtem. Pontosan fogalmaz: „A felület leképzése egyfelől, az élveboncolások jegyzőkönyve másfelől /Hajnóczy Péter/ kezdett utat törni magának. A szociográfia szépirodalommá léptette elő önmagát. /Csalog Zsolt./” Nos, milyen erő, sugallat játszott közre, hogy Körmendy már akkor kitörölt a létező írók közül?

Miben különbözik Bihari László és ez a tapasztalt, lényeglátón fogalmazó irodalmi hölgy? Már semmit nem kell tudniuk a tegnap irodalmáról, íróiról? Mennyivel különb ez a folyamat attól, ahogyan az 1948-as államosítás során – diktatúrában! – a textilgyár igazgatójának egy cipészt neveztek ki? 1958-ban a Képcsarnok, az Iparművészeti vállalat élére egy-egy nyolc általánost végzett ávós-tisztet? Ezt meri bárki rendszerváltásnak, tisztulásnak nevezni?

Mentem a Széphalom Könyvműhelyhez. Alapítója Mezey Katalin. Férjével, Oláh Jánossal és gyerekeikkel éveken át összejártunk, ők jöttek falusi házunkba, mi is többször jártunk nálunk, mélyinterjút készítettem akkor tizenkét éves fiukkal /kéziratban/,  akit Lackfi János néven ismer az irodalom. Feleségemmel – bár nem voltak barátnők – úgy érzem, jó kapcsolatot tartottak.  Most vittem magammal súlyos, most már  mázsás csomagomat.

Vastag kézirat elolvasására, bizonytalanért nincs emberük, idejük, mondta Mezey, különben is több évre kész a tervük. Pedig ezen kívül adtam volna egy csemegét, irodalomtörténeti emléket: néhai Sulyok Katalin kiadatlan kisregényét 1963-ból, ami az Új Írás pályázatán krimibe illő körülmények közt vett részt. Válasz: ha rövid, azt megnézeti egy fiatal kollégával.

Bár  ott lapult a táskámban, az is mázsás súllyal, nem vettem elő, nem téve ki magam esetleges újabb megaláztatásnak. A fiatal kollega, aki nem tudja, mi a foglalkozásom, még átíratja…

A Magyar Könyv Alapítvány kurátora Monostori Imre, gondoltam…Telefonon kértem találkozót, tanácsot kérni, mit tegyek, van egy megítélt pályázati összegem, javasoljon kiadót. Válasz: telefonon könyvügyben ismeretlen emberrel nem állszóba.

A Püski kiadó aranyos, idős tulajdonosai mosolyukkal tüntettek ki, kezet fogtak, bólogattak.

A  pécsi Jelenkor is eszembe jutott. Persze hol van már Szederkényi Ervin, Pákolitz István! Soha nem tudtam meg, mit kaptak leközölt írásom miatt 1972-ben, mennyire mosták meg a fejüket, nem tettek szemrehányást, megjegyzést az uszító látlelet miatt. A lap- és könyvkiadó jelenlegi igazgatóját Csordás Gábort annyira őrizték, hogy nem adták telefonhoz. És a titkárnő ugyanazt mondta, mint Körmendy Zsuzsa, még nem hallotta a nevem. A sárbadöngölés újabb módszereinek egyike. Ha jól tudom, Csordás a hetvenes évek elején orvostanhallgató volt, később se kellett neki bepótolni az irodalmi órákat…?

A Novella kiadónak előre mondtam, megvan a pénz a kiadásra. Kinevettek. Nevük csak betűszó, nem foglalkoznak irodalommal.

Egykori ÉS-kollega ajánlotta az ISTER kiadót, forduljak hozzá bizalommal. Tóth László igazgató szívesen fogadott, egy-két hét múlva a lakására hívott, ott nyugodtan beszélhetünk.

Kifogásolta a regény műfaját, nem jól fogom fel, sok benne a párbeszéd, publicisztikai és riportszerű részek vannak benne, lényegtelen dolgokat szükségtelenül oldalakon át részletezek, majd a lényeget két sorban összecsapom. /Éreztem, hogy Tóth László gondolkodás nélkül kirúgná Greent, Robbe-Grillet-t hasonló okból, a párbeszéd miatt Cela-t, stb./ A főhős túl naiv a gyárban is, falun is, ez hiteltelen. A 80-as évek munkásai nem így beszélnek, a kocsmákban sem.

Rákérdeztem, hol vannak azok a kocsmák, amikről beszél. Mondta szlovák-Komáromban. Mivel ő a legutóbbi időkig Szlovákiában élt. Ha a regény felét kihúzom, kiadja. Melyik felére gondol? Rám bízza.

Mitől ilyen biztos ítész ez az ember? kérdeztem magamtól. Hogy ítélheti meg az 50-60-70-es évek hajógyári, angyalföldi légkörét, beszéd-stílusát, egy alföldi parasztcsalád életét? Hisz néhány éve telepedett át. Nem lenne szükség egy kis alázatra?

Nevemet ő se hallotta, nem olvasta. Újabb bizonyíték: már nem kell ismernie a magyar irodalmat annak, aki kiadót vezet.

Azért elkészítette a költségvetést – a jelenlegi terjedelemre. Az elnyert támogatás négyszerese jött ki. A pénzt előre kérte. A szerződésbe beírta, hogy ez az összeg objektív okból nőhet. A példányszám nem szerepelt. Az viszont igen, hogy a kiadást követő félév után a megmaradt példányokat elszállítom a kiadóból, ha nem, szabadon rendelkezhet vele. Rákérdeztem, válasz: igen, akár a kukába is kidobhatja.

Ezt az urat sürgősen, végleg otthagytam.

                                               *

2000 augusztus 19-én a Magyar Nemzetben megjelent egy cikk, Szörényi László irodalomtörténésszel, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatójával beszélgettek. „Veszedelmes írók, éber cenzorok” az írás címe.

Azt mondja Szörényi, hogy hazánkban háromszáz évnél régebb óta létezik cenzúra, mint állami kontroll. Erre elsősorban a diktatúráknak volt szüksége. A Kádár-korszak álláspontját találóan fogalmazza meg: az alap, a mérce Marx-Engels kommunista kiáltványa, ez a szent szöveg határozta meg, ehhez képest elhajolva ki hogyan ír, mellette vagy ellene szól-hat az író, és fontos az író viselkedése is. Bár a két tudós nem volt esztéta, mégis hozzájuk igazították az esztétikai mércét. Visszamenőleg is. A barlangrajzokig. Akik nem feleltek meg, azokat kihagyták a múltból vagy egészen /Madách Imre/, vagy részlegesen /Vörösmarty, Petőfi verseket, Jókai regényt, pl. A jövő század regényét/, vagy átírták /Móricz Zsigmond/. A kommunista cenzúra sunyi, nincsenek szabályai, bármit megtehet. Kötők versei úgy jelenhetnek meg, hogy ráírják: összegyűjtött művek, ebből bármi kihagyható, ki is hagyták.

Czigány Lóránt, Angliában élő emigráns író reflektált a cikkre néhány hét után. Bizony, kihagytak Petőfiből, Adyból, József Attilából, Jókaiból, Tamási Áron könyveiből is. Viszont Szörényi se írja meg: az összegyűjtött művek mellett az összes versek sem tartalmazzák a költő összes versét.

Írtam Szörényi Lászlónak. Levelem lényege: tud-e arról, hogy nem csupán részletekben cenzúráztak, hanem teljes műveket sem adtak ki? Röviden megírtam a Részeg halak vagyunk kálváriáját, és Sulyok Katalin kéziratairól is. „Tíz éve hallom-olvasom nagyhangú erőszakos, szekértáboros pályatársaim hazug megnyilatkozásait. Akit a három T-betűből csak tűrtek, már azok is gondoskodtak megdicsőülésükről. Akiket netán tiltottak, azok pedig hősökké és szentekké váltak, megfelelő díjazással. A mi műveinket letiltották, elhallgatták, nem létezőnek tekintették. Sikeresen. Ezt kötelességem az irodalomtörténész és az intézet igazgatójának tudomására hozni. Ne vádoljam magam azzal, hogy miattam nem tud senki az elsüllyesztett irodalomról.”

Szörényi László szép levelet küldött, megírta, hogy mélyen felháborodott a tényszerű közlésemen, amiből kiderült, mint az Intézet igazgatója semmit nem tudott kiadatlan kéziratom sorsáról.

Újabb tippet kaptam egy régi, nyomorult, kigolyózott barátomtól: próbáljam meg a Hét Krajcárt. Benke László semmit nem tudott rólam, megalázkodva mutatkoztam be. Irodája az Írószövetség könyvtárának egyik sarkában, egyetlen íróasztal. Ha elsétált volna az S-betűhöz, ott megtalálta volna néhány kötetem, életrajz is található bennük. Így erősen gondolkodtam, közös ismerőst keresve. Beszélgetés közben derült ki, a kiadót többek közt Varga Domokos, Molnár Zoltán, Gergely Mihály  alapította, rajtuk múlik, hogy mit ad ki. Vajon őket is letaglózta a felejtés? Zoli évtizedekig szerkesztett az ÉS-ben, jártak nálunk feleségével, majd amikor a Pilisben falusi házat vásárolt, mi adtunk neki tanácsot, hogyan alakítsa gyümölcsfáit, Katalin szőlőt metszett. Dombi egy időben az ÉS-nél szerkesztett, Gergely Misivel egy peremlap szerkesztőségében dolgoztam.

Benke Laci, miután összeismerkedtünk, beleérző, jóbarát lett. Lelkesedett a kéziratomért. Nem érezte elavultnak, naivnak, szexmániásnak, csak azt kérte, keressek egy megbízható lektort, mármint számára megbízhatót, aki ajánlja neki.

Alföldy  Jenő kritikust, az ÉS egykori szerkesztőjét kértem meg, írna-e lektori véleményt. Ő megismert, vele megmaradt a kapcsolatom, csak húztam a fülem, túl nagy terjedelemről van szó. Elolvasta, megírta.  Nem mindennel értett egyet ő sem. Megállapította, hogy „a hatvanas években is születtek jó munkásregények, de ezek már nem feleltek meg a teoretikusok elvárásainak: valamiképpen mindegyik arról szólt, hogy az ember vagy kitör a proletársorból, vagy elbukik. Ha nem lesz öngyilkos, ha el nem veszejtik, ha környezete nem torolja meg kitörési kísérletét, akkor megadja magát.” Vagyis Alföldy nálam előbbre teszi a felbomlás idejét. Megállapítja, hogy Kanyó némely cselekedetében szadista a nőkkel, az ártatlan harmadik feleségen éli ki bosszúját, ami ezért erkölcstelen. /Napjainkban nem ez történik /házas/párok, szeretők esetében? Ami mára szinte népbetegséggé vált és erőszakká, sőt gyilkossággá fajul!?/ A megbélyegzésre még egyszer visszatér: az a cselekedet, hogy Kanyó tüzes vassal  ábrákat süt a nők combjába, „a proletár sorstalanság és a zsidósors pecsétje áll szemben egymással”, de ezeket nem szembesítem. Így van, mert nem tanmesét, példázatot akartam írni, még véletlenül se jó pontokat szerezni, ahogy sok író megtette volna, ha hasonló sztori eszébe jut… Jól írhattam meg a történelmi tényt, mert Alföldy észrevette „Ahogy a munkás, úgy a paraszt is kiüresedett, az önkizsákmányolás alaposabb és sikeresebb…mint a hajdani osztálykizsákmányolás”. Nem tetszett viszont neki a kétféle stílus-előadásmód, a realisztikus és a vizionáló metódus váltogatása, keverése, „a túlzottan rikító színektől megszabadítaná” a művet. /Pedig ezt 70-től majd minden művembe beleépítettem. Szentkuthy Miklóstól sem fogadták el a mai napig./ Mivel átadtam neki a függeléket is, elolvasta a Fábri Zoltánnal történt esetemet, ezt tévedésnek ítélte meg, mivel Fábri filmjei nem az állóvízre épülnek. „…a regény a társadalom állóvíz állapotát, sőt elmocsarasodását mutatja be. Ahol nincsenek sorsok, ott dráma sincsen, csak bomlás és öntudatlan tenyészet van – ezt kiáltja a regény vádként a korról, amelyben játszódik.” És az előbb proletár-sorstalanságnak nevezett jelenség micsoda? Ettől függetlenül kiadásra javasolta.

Laci alcímeket kért, hogy megtörjük a monoton szöveg-folyamatot. /Ezeket a fejezet-címeket kifogásolta aztán Tarján Tamás, mert erőltetettnek, mesterkéltnek találta./ Laci azt kérte, változtassam meg a címét. Részeg halak lennénk mi magyarok, egykori munkások, nem elég, hogy halak vagyunk a posványban, akik csak tátognak? Ez sértő a 60-70-es évekre. Dehogy, érveltem, a Kádár-korszak megalkuvó élcsapatát és szétesett munkásosztályát jelzi annak, aki elolvassa. Hajthatatlan maradt, így nem adja ki. Megalkudtam.

Nem kellett volna. A könyvbemutatón Laci felkért, beszéljek a mű keletkezéséről, milyen traumákat éltem át, amíg megírtam ezt az önéletrajzi művet? Hápogtam, de higgadtan válaszoltam: ki kell ábrándítsanak téged is, és azokat az olvasókat is, akik így veszik kézbe, ez nem életrajzi mű, utalást sem teszek rá. Egy munkásfiatalon keresztül az egész osztálynak, az élcsapatnak a szétverése. A Kádár korszak tudatosan elkövetett bűneinek a látlelete, ahogy összeugrasztotta a városi munkást a parasztokkal /azok ivadékaival/, ahogy lakóhelyi közösségek, barátok helyett szocialista brigádokba terelték a tömegeket, sárba taposták a szolidaritást, és ez már érezteti hatását a mai ifjú nemzedéken. A cenzorok így olvasták, azért utasították el, stb.

Benke Laci nézőpontját – később – teljesen megértettem. Ifjan szakmunkásként dolgozott a Csepel Művekben, atyai jóbarátja volt Tamási Lajos. Mára kiábrándult. Csakhogy ő a rendszerváltáskor ábrándult ki, ez a könyv jóval régebben, a Hajógyárban fogant.

Két kisebb újságcikkről tudok, amiben írtak a könyvről. Elkésett. És felhívott telefonon Tarján Tamás. Hosszan elemezte, méltatta a könyvet, volt negatív megjegyzése is, az se baj. Kár, hogy nem tudtam magnóra venni, az lett volna jó, ha magnóról legépelem, elviszem egy újsághoz, amiben kinyomtatják, olvassák mások is, jó kritika lett volna belőle. De Tarján valamiért – ő tudja miért – a nyilvánosságot nem akarta. Én írtam neki utána, kiegészítve a tudását. Íme levelem.

„Kedves Tarján Tamás!

Örömmel fogadtam, hogy volt időd, figyelmed elolvasni művemet, természetesen már senki nem teheti meg akkori szemmel, gondolatokkal, mint amikor íródott. Mégis, valahogy úgy kellene olvasnunk, ne engedjük teljesen befolyásolni, manipulálni magunkat az azóta lejátszódott tizenöt év eseményeivel. /Nem az enyém az egyetlen posztumusz könyv, én ugyanis így tekintek művemre./

Ha már meghallgattál 45o oldalon, adj hozzá négy oldalnyit…

Tudod-e, hogy volt egyszer egy pártfunkcionárius, aki azt üzente nekem Sulyok Katalin, megholt feleségem által: mit gondolok én, hogy saját szorgalmamból, akarata ellenére besuszterolom magam az irodalomba, irodalom-történetbe?

Nos, ez az ellenakarat olyan jól sikerült, több mint húsz éve tökéletesen működik. Hamarébb elkezdték, már a Kristófok és megváltók című novelláskötetem megjelenése kapcsán /1975/. Abban lapult ugyanis néhány olyan elbeszélés, amely megrengette volna a szocialista irodalom-világképet, és nem kellett volna Hajnóczyig várni a robbanással, ha lett volna olyan erő, olyan emberek, akik vállalják a robbantást.

A könyvből idesorolom A dugó c. elbeszélést, egy öregasszonyról szól, aki nap mint nap kiül a világváros közepén egy betonvirágágy szélére, onnan szemléli a világot, és mindent észrevesz, aki a létező szocializmus látható és láthatatlan, és a történés napján elfoglaltsága abból ál, hogy a talált üres borosüvegből kihúzza a dugót, mert csak úgy veszik vissza, márpedig ő abból akar kenyeret, tejet venni, és a terve sikerül, és boldog… Odasorolom a kábítószeres bulit is, a Gyomkertészetet is, amelyben már piacon, tövenként árulják a gyomnövényeket, annyira kiirtotta a vegyszeres őrület. És Zsuzsát, amely kőkemény bizonyíték, éppen a csóró munkásfiatal nem jut be z egyetemre, akkor kezdték kiépíteni azt a pártelitet, amely 1990-ben átvette a hatalmat…És odasorolom a Hitelpolitikát, amiben egy munkás a másiknak uzsorakamatra ad cigarettát, pénzt a gyárban. Még mindig 1975-ben vagyunk.

Ám olyan tökéletesen zárták a rendszert, hogy csak a Központi Bizottságban, a nagykövetségeken, agit-prop. osztályokon tárgyalták meg a politika hitelét, esetleges hitelvesztését, ami kialakulhat könyvem nyilvánosságra hozatalával. Király Andrásné, nagy-budapesti párttitkár és környezete egészen biztosan foglalkozott velem, büntető szankciókat fontoltak a pártközpontban, mert a megjelenés után Király András, a MUOSZ főtitkára azt kérdezte feleségemtől: nem tartóztatták még le a férjét? Ha magát bántódás éri amiatt, megvédjük, bár jobb lenne, ha ez esetben elválna Siklóstól, legalábbis adja be azonnal a válópert. /Sulyok Katalin a MÚOSZ elnökségi tagja volt, a legmagasabb szintű káderutánpótlás kiválasztottja. Csak ígéret maradt nekik, semmit nem vállalt./

1971-75-ben, és már előtte is néhány évig közveszélyes munkakerülő voltam /bármikor elvihetett a rendőrség, bírósági tárgyalás, börtön járt érte/. Csak 1975-ben vettek fel a Művészeti Alapba, az adott némi védettséget, azaz munkát és foglalkozást tudtam igazolni általa, munkahelyet nem. Személyi igazolványomban és a valóságban konyhai adminisztrátor voltam, üzemi konyhákon. Az Írószövetség ugyancsak védettséget jelentett volna, de Garai Gábor főtitkár megmondta, ne is adjak be kérelmet, mert a tagságot ki kell érdemelni.

Mivel nem voltak híveim sem Párisban, sem Münchenben, sem Nyugat-Berlinben, sem Londonban, így nem kaptak információt olyanok sem, mint Czigány Lóránt. Nem szerepelek irodalomtörténeti művében. Pomogáts Béla pedig meg sem említette nevem létező íróként 1982-ben kiadott, leltárszerűen írt művében. „Az újabb magyar irodalom 1945-1981”. Lektorok Agárdi Péter és Almási Miklós. Addigra nyolc kötetem jelent meg, négy riport-szociográfia /Móra kiadó/, egy dokumentum /Táncházak Zeneműkiadó/, két novelláskötet és egy regény a Szépirodalminál. Megemlített viszont olyan embereket, akiknek regényterveik vannak…

Ez a tendencia sikeresen folytatódott 1984-ben családregényem megjelenésekor. A Magvető szerkesztői be voltak tojva, hogy politikai szélcsendben jelenjen meg, különben botrány lesz, a könyv ugyanis sokkal árnyaltabb és jobb, mint Konrád György látogatója volt /Hegedős Mária közlése./ Sikerült aztán olyan gyűrűt fonni köré, hogy a magadfajta tisztességes kritikusok figyelmét is elterelték, még lelkiismeret-furdalás se kellett ahhoz, hogy hallgasson róla az írótársadalom. /Ezidőtt egyébként Gyurkó László családregényét lobogtatták, jól időzítetten./

Így ért a rendszerváltás, amiben más összefüggések, érdekcsoportok, szekértáborok törvényei uralkodtak. Mindezt tudomásul vettem. De. 1989-90-ben /és utána/ be kellett mutatkoznom szerkesztőknek, kiadó igazgatóknak, akik Erdélyből, a Felvidékről, Nyugat-Európából, az USA-ból jöttek haza. Sorra kérdezték, mivel foglalkozom? Jelent-e már meg írásom? Miért akarok írni? Utoljára 2000-ben egy rangos kiadó igazgatója bámult rám, amikor a Részeg halakat vittem. Még nem hallotta a nevem. Pedig 1986-ban egy folyóirat azonos számában, néhány oldallal arrébb együtt jelentünk meg, ő verssel, én elbeszéléssel, amit díjaztak. Az enyém a Részeg halaknak egy kiragadott része volt. Milyen jól éreztél rá az önálló részekre!

Kedves Tamás, vedd úgy, hogy ezt a néhány sort a bizalom jegyében írom, nem vádként, hanem a történelem-hamisítás, elhallgatás ellenében. ÉS csupán azért, mert vetted a bátorságot egy kövület fölemeléséhez. Budapest, 2001 aug. 15-én. Üdvözlettel.”

11./

Czigány Lóránt nagy vállalkozása: Londonban összeállított egy könyvet, „History of Hungarian Literature” címmel, 1100 oldalon, a teljesség igényével, azokat az írókat és műveiket is belevéve, akik itthon nemkívánatosak voltak. Ha jól értelmezem, a kiadás éve 1976, bár később bizonyára korrigált, mert 80-as évszámú elhalálozás is van benne. És árulkodó egyéb dátumok. A fiatalok új nemzedékéből szerepelteti Kurucz Gyulát, Csaplár Vilmost, Bereményi Gézát, Esterházy Pétert, Hajnóczyt, cím szerint A halál kilovagolt Perzsiából és Jézus menyasszonyát. A halál kilovagolt… megjelenési dátuma 1979. Vele zárja a sort. Nos, ő is bedőlt: megrostált információt kapott. Az 1975-ben megjelent Kristófok és megváltók nem került be a leltárába.

Domokos Mátyás, a Szépirodalmi kiadó munkatársa, főszerkesztője megírt és kiadott egy könyvet Leletmentés címmel /megjelent 1996/. Ő lett volna az utolsó tanú mindarról, ami velem történt a kiadónál: miért feküdt három és fél évig a Gyerekek veszélyben  kézirata? Milyen erő röpítette ki mégis? S mi történt a Részeg halakkal? Nem a lektorok nevét vártam, talán érthető, hogy a három elutasító nem vállalta a szégyent, hanem a körüljárását, amelyről a Leletmentés szól.  De nem írta meg. Vajon miért?

Szörényi László után Grendel Lajos felvidéki magyar írót idézem, az ő irodalomtörténeti megközelítése némileg eltér a földrajzilag szűkebb hazában élő történészekétől, talán nem véletlen, hogy ő fogalmazott számomra világosan, hitelt érdemlően, ahhoz kellett némi távolság a hazai érdekcsoportoktól, s kellett hozzá tisztesség is.

„Azt írja Grendel, eltűnődve a 60-70-es évek magyar regényirodalmán: Akkoriban úgy látszott, hogy a 60-as éveknek és a 70-es évek elejének magyar regényirodalma példás bátorsággal és gyorsasággal zárkózott fel az európai élvonalhoz. Akkoriban úgy látszott, hogy az Iskola a határon, a Rozsdatemető, Az ötödik pecsét, a Húsz óra, a Hideg napok, A látogató, A pálya szélén, a Makra, Kardos G. György regénytrilógiája, Szabó Magda, Mészöly Miklós és Déry Tibor regényei mind-mind megkerülhetetlen művek lesznek a jövő olvasónemzedékei számára…

Grendel Lajos ugyan nem mondja ki, de – egy Szabó Dezsőtől vett minősítéssel élve – mi nyugodtan kijelenthetjük, hogy  a felsorolt regények büdösek a koruktól… A szocreál esztétika egyik pillére a művészetek realizmusának, pártosságának és népiségének a dogmája volt…A szocreál regény lett volna hivatott megvalósítani a marxista esztétikának azt a tézisét, hogy az irodalom feladata nem egyéb, mint a valóság objektív visszatükrözése. Az objektív ebben a szövegösszefüggésben azt jelentette, hogy a kommunista pártosság irányelveinek megfelelően. Aki ezeket az irányelveket szem elől tévesztette, azt a kritika anatémával sújtotta.” A cikket Beke Albert írta, a Lyukasóra 2004/10. számában olvasható.

Bármennyire és akárkik félremagyarázzák: ez nem egyéni sérelem.  Ez az irodalmon esett sérelem. Adminisztratív beavatkozást követtek el a történetírással. A lexikális tudást csorbították. Jóval kisebb jelentőségű persze, mint a sok író-költő által írt, összes műveikből /a teljes Kádár-korszakban/ kihagyott Trianon versek, Reményik Sándor művei, stb. De az indíték ugyanaz: egy tanulmányból kihagyom Hamvas Bélát, Szentkuthy Miklóst, Szabó Zoltánt, és aki azt a forrást olvassa, arra hivatkozik, már nem is tudja, kit-mit hagytak ki, annak alapján a következő már pláne semmit…

A tény: Garai Gábor, Kulin Ferenc, Körmendy Zsuzsanna, Pomogáts Béla, Agárdi Péter, Almási Miklós, Czigány Lóránt, Domokos Mátyás kimiskárolt az irodalomtörténetből. Mintha műveim meg se jelentek volna. Nem csak  részleteket cenzúráztak tehát. Nem sorolom fel újból azokat a szerkesztőket, könyvkiadókat, kritikusokat, egyéb közreműködőket, akik megvalósították a marxi-lenini vallás értelmében vett  anatémát. Aminek az utóélete, hatása, magatartása nem múlt el.  Különben mivel magyarázható az, ami azóta történik?