Falurombolás a kezdetektől napjainkig

Falurombolás a kezdetektől napjainkig

…kik hallgattak? kik nem írták meg? miért? „én vétkem, én kitüntetésem, én Kossuth-díjam”…

Szobák a nagy fehér házban. Álmodozó elvtársak imbolyognak, transzba esnek, felkiáltanak, ha valami megvilágosodik, villanások, szikrák pattannak, áramütés, szélütés, ez majd később.

Rostálunk! Aczélos búzát az ocsútól.

Válogatunk, mint a tyúkok a kukoricaszemeket, a kicsiket bekapjuk, a nagyokat otthagyjuk.

Besózzuk, mint a meztelen csigát.

Falvakat teszünk a földdel egyenlővé.

Először a papot, a tanítót. Ne hagyd meg a templomot s az iskolát!

Elsorvasztjuk, mint a szövődmény combnyaktörés után az anyósom izmait.

Válogatunk a csoportok, rétegek közt: nagygazda, kisgazda, ló, pap, tanító, ökör, ügyvéd, mérnök, szamár balra. Zsellér, summás, téesz-tag, elnök elvtárs, hízódisznó, titkár elvtárs, kappan, Marcsa jobbra. Ők maradnak. Másutt.

Mennyi település van az országban? 3156. Ebből 1998-at elsorvasztunk. Na jó, csak azokat, amikben ezernél kevesebben. Amiben ötszáznál kevesebben. Amiben kétszáznál kevesebben. Azokat már igazán!

Mennyien lakják? Egymillió-ötszázezren. Egymillió-ötszázezer porszem. Inkább szargöb. Büdösek.

Mi a szerepük? Laknak benne. Hát ne lakjanak. Ne szerepeljenek. Mostantól szerepnélküliek.

 Építkezünk. Ólakat, egymás tetejére. Tíz ól egymás tetején. Lift, ajtó, ablak, szellőző, meg ne fulladjanak.

Hívják a térképészt. Hogy hívják? Enyedi. Jól rajzol? Egyedi. Lázár segít neki. Amelyik feltámadt? Ne káromkodj. Sokan fognak segíteni. Írók, művészek, újságírók, filmrendezők, családapák, csak a gyerek jövője miatt…

Hívják a fogalmazót. Hogy hívják? Kollektív nevünk van, elvtársak. Közös a felelősség. Felelőtlenség. És az utókor? Elintézi Bubó doktor.

Hívják a névadót. Pelenkába csomagoljuk. Holnapra szaros lesz. Országos Településfejlesztési Koncepció. Recepció. Recessió. Koncessió. 1007/1971/III.16.  Tegnap majdnem kitört a forradalom. Mára kitöröltük. Eltöröltük. Kifordítottuk. Négy sarkából a kerek világot.

1./

És a rendeletet közzétették… Nyilvánosságra került.

Mit szóltak mindehhez az írók? A nemzet  lelkiismerete-i,  ahogyan akkor nevezték őket.. Mekkora jajkiáltás szakadt ki Vörösmarty Mihályból  a szabadságharc bukása  után, amikor eltiporták a nemzetet: Előszó, A vén cigány, Arany János Szondi két apródja, A walesi bárdok. Nemzethalál víziója lebegett Tompa Mihály előtt. Látták és érezték, s éreztették, mekkora pusztítás kezdődött.

Most is a pusztítás évtizedeit éltük. 1956 szabadságharca után rafináltabb eszközökkel nyúltak a magyar néphez, mint előtte bármikor. Vesztes háború, Don-kanyar, malenkij robot, anyagi jóvátétel a Szovjetuniónak; kitelepítések, internálások /pontosan nyolcszázezer esetben, szinte ennyi családot érintett/,  börtön, halálos ítélet, megfélemlítés, marxi-lenini ideológia erőszakos terjesztése, Rákosi terror, zsdánovi rémálom a művészetek átstrukturálására, majd Kádár pribékjeinek a titkos módszerei /ügynökök, spiclik/. A magyarság nemzettudatának elsüllyesztése, a történelem meghamisítása: I. István király! Éppen hogy beterelték a népet másodjára, a termelőszövetkezetekbe, ami a hatvanas évek elején lezajlott, máris megszületett a terv: ipari nagyhatalommá válunk néhány év alatt. Ennek ürügyén a visszahúzó, még nemzettudatot őrző paraszti rétegek szétverése, elsősorban a kulákok likvidálása után azok családjainak a forgalomból kivétele, gyermekeik nem tanulhattak tovább középiskolában, különösen nem főiskolán, egyetemen.

A terv: ha a fiatalokat elcsábítják-eltérítik a falujukból, a megtört középnemzedék és az öregek maradnak, nem lesz többé erő parasztlázadásra, a szocializmus ellenzői nem lesznek ütőképesek. Már a hatvanas évek közepétől tervezték a vidék szisztematikus gyengítését. Kádár János, a munkáskáder soha nem bízott a parasztságban, csak kénytelen volt megtűrni létüket. A párt ideológiája:  megszakítani a gyökereket, kiiktatni egyetlen nemzedéket a történelem folyamatából, ezáltal a lánc megszakad. Az öregek – értsd: szülők, nagyszülők – otthon nem tudják kinek átadni családjuk történetét, ünnepeit, szokásait, vallási ünnepek rendjét-szokását, pl. a böjtöt, a búzaszentelést, a vőfélyes lakodalmat, a komatálat, stb., összességében a nemzeti tudatot, amihez még sok példát hozzátehetünk.

Mit szóltak mindehhez, az ördögi tervhez az írók? Látták-e egyáltalán? Kellett látniuk s érezniük, mi kezdődött el, és milyen következményei lesznek. Közülük sokan származtak vidékről, falvakból,  tanyákról. Aki onnan elkerülve, agymosáson esett át – főiskola, egyetem, pártszeminárium, munkahely, érvényesülés, stb. – és a kommunista párt lépéseit nem szűrte át a családja sorsán vagy részlegesen kiiktatta magából származását, és a fejlődés oldalán urbánussá szeretett volna válni, miközben mégiscsak mutatta a falusi gyökereket, nos, ezek a személyiségek ellentmondásos lelki helyzetbe kerültek.

/Kis tanulmány-félém nem az alkotások, különösen nem életművek   értékelése!  Csak abból a szempontból  és azokról az írókról, kisebb számban költőkről írok,  akik valamiképp kötődtek a faluhoz, a parasztsághoz, akik – helyzetüknél fogva – egyáltalán átérezhették az ott élők életét a történelem sűrű viharaiban./

Elsősorban azoktól a népi íróktól várhattunk jajkiáltást, akik a háború előtti falukutatók derékhadát képezték, évtizedekig vívták harcukat a föld népéért, az egyke ellen,  a megélhetésért küzdő tömegekért. Egy kivétellel / Kiss Géza, ormánsági református pap, mh. 1947/ még élt közülük mindenki, legföljebb néhányan emigráltak. Éltek, de hogyan és milyen egzisztenciával?

Kodolányi János, a népi írók fejedelme lehetett volna, legismertebb szociográfiája a Baranyai utazás, majd a Második baranyai utazás, ennek tényeit durván megtámadták, sőt tételesen hazugságnak bélyegezték /Magyar Nemzet 1962/, nemcsak mellőzték a kommunista hatalomátvételtől kezdve, hanem kiiktatták az irodalomból, hallgatásra ítélték, már a háború előtt és után is régmúlt történelembe menekült, hosszan volt beteg, meghalt 1969-ben. Erdélyi József, a bihari puszták fia, költő bátor ember volt, de a háború után börtönbe zárták és megtörték, 1978-ban halt meg. Féja Géza viharsarki falukutató, akinek ugyancsak volt tartása és kifejező eszköze is, művei is, a háború után könyvtárakban dolgozott, nyomorgott, kirekesztették az irodalmi életből, eszközök nélkül hiába látta, ha látta, mi történik, meghalt 1978-ban. Németh László kissé megalkuvó lett, és visszavonulva, betegen, magányában nem látta világosan a Kádár köré csoportosuló kemény mag ördögi tervét. A  tisztán-nem látást bizonyítja a Nagy család című drámája, amit jó korán, 1964-ben írt, a benne szereplő, vidékről származók nem lesznek alkalmasak a jövő nemzedék tanítására, a jövő a gyári munkásoké, a szocialista brigádoknak kell kiteljesedni, az újtípusú ember laza szerkezetű  kis közösségekben él, azonos elveket vallók baráti-szerelmi kötelékében. Élete vége felé elsősorban fordított, meghalt 1975-ben. Szabó Zoltán micsoda tardi helyzettel robbantott volna, meg is merte volna írni, ha nem emigrál 1949-ben. De eltökélt emberként épp azért menekült el, mert nem akart megalkudni, vagy elhallgatni. Kovács Imre sorsa  hasonló, A néma forradalom írója maga is néma maradt volna itthon, emigrált. Kerék Mihály szociológus-író minden tudott a hajdani agrárproletárokról, ennek fényében a jelent is, nem publikálhatott.

Szabó Pált nem mellőzték, több Kossuth-díjat kapott, jól élt. Jelzője: a legparasztibb író, szerkesztő, politikus Biharugrán született és élt, zsellérsorból küzdötte fel  magát iszonyú akarattal, a 30-as években a Kisgazdapárt, majd a Nemzeti Parasztpárt alapító tagja.  Gyönyörű-fájdalmas regényeket írt a faluról,  a szegényparasztságról /Lakodalom, Bölcső, Keresztelő/ amiket Talpalatnyi föld címen a háború után átírt Rákosiék szájíze szerint. 45-ben felköltözött egy svábhegyi villába, s bár lelke háborgott az ország sorsa miatt, elvállalta a legmagasabb dísz-pozíciókat: országgyűlési képviselő, Hazafias Népfront elnöke, Elnöki Tanács tagja lett. A népi írókkal, sőt barátaival való /Sinka István, Barsi Dénes/ szoros kapcsolata megszűnt. Utolsó évtizedében már csak önéletrajzi könyveket írt. 1970-ben halt meg.

A falukutatók közül virult három profi karrierista: Erdei Ferenc, Darvas József, Ortutay Gyula. Ők megrögzött kommunista hitüket  és karrierjüket  helyezték előbbre a látott-átélt valóságnál, a diktatúra kiszolgálói lettek, átstrukturálták magukban a múltat, a sajátjukat is annyira, hogy maguk is részesei lettek a falu- és vidékrombolásnak, mint kormány-közeli személyek: Erdei már a szárszói konferencián a szocialista szövetkezeti mozgalmat dicsőítette, már Debrecenben az ideiglenes kormányban kezdeményezte a politikai rendőrség /ÁVO/ megalakulását /Péter Gábortól függetlenül/, háromféle miniszter lett a Rákosi-kormányban és utána miniszterelnök-helyettes is. Darvas József négyféle miniszter a különböző diktatórikus kormányokban, egyszerre több kulturális intézmény teljhatalmú ura, „szektás voluntarista”, /Új Magyar Irodalmi Lexikon/. Ortutay méltó társuk, népviseletbe öltöztetett lélekkel, síppal-dobbal álcázta magát, miniszter, s legalább négy állami funkciót töltött be. Sokat ártottak a magyar népnek, sokat dolgoztak génuszának a lerombolásán.

A három árulón kívül szólhatott volna Veres Péter, akinek tetszett, ahogy paraszti-író létére csizmában mint honvédelmi miniszter lépked a díszszázad előtt, láthatatlan rózsaszín szemüvegben. A nép végleges felemelkedését látta a változásokban, életútja és meggyőződése vitte erre a nézőpontra: végre a szegényparaszt élete átalakul, beleszólási joggal termelőszövetkezeti taggá válik, állami gazdaságokban modern mezőgazdasági munkás válik belőle, akit a gépek megkímélnek a nehéz élettől.

Tehát: a még élők helyzetbe hozhatták volna magukat? Ha van elég erejük, nem betegek, ha hozzájutnak némi pénzhez az utazáshoz, kutatáshoz, megíráshoz, kiadáshoz, 1956 után, 1960 után?  Erre világos választ kapunk: nem. A Magyar Szocialista Munkáspárt és annak kormánya, Kádár vezetésével a munkás-paraszt kormány elrejtve ugyan, de pontos állásfoglalást tett közzé, idézem:

„A párt és a kormányzat mai politikája /amely ugyan nem új; a hazai és nemzetközi munkásmozgalom legjobb hagyományaiban gyökerezik/ teremtette meg a szociográfia új virágzásához a kedvező légkört. De létrejöttének egyik szubjektív feltétele a nacionalizmus görögtüzétől való elfordulás volt. A szociológiai gondolkodás megtanulását, illetve újratanulását követelte meg ez a műfaj. S megélénkülése egyben bizonyítja is a társadalomtudományos szemlélet terjedését nemcsak az írók, de az olvasók, a társadalomrajzok ’fogyasztói’ között is. Hogyan találja helyét a társadalomrajz a mi viszonyaink között,  fellendülése tartós lehet-e? Most már megkísérelhetjük a feleletet a bevezetőben feltett kérdésre. Külső jelek is sokat elárulnak. A mai szociografikus írások, akár riportjellegűek, akár tanulmányszerűek – hangvételükben nyugodtabbak, mint elődeik a harmincas években. Azt hiszem, ennek örülhetünk. A harmincas évek falukutatói megriadva a mélységektől, amelyekbe beletekintettek – izgatott hangon adták elő élményeiket. A drámai, sőt sokszor tragikus érzelmi töltés a kilátástalan elmaradottság és  a kiáltozó író magárahagyottságának roppant feszültségéből keletkezett.” Gondos Ernő: A valóság vonzásában c. szociográfia kötet szerkesztőjének előszava, megjelent a Szépirodalmi kiadónál, 1963.

Ez a fogalmazás évtizedekre előre kijelölte a szociográfia útját. A háború előtt a falukutatók izgatottan reagáltak a gondokra, kiabáltak – most meg ne próbálják. Mivel a mai és jövőbeli helyzet nem kilátástalan. Továbbá, magukra voltak hagyatva, nem állt mögöttük a kommunista párt, most viszont minden író mögött ott áll, tehát nincs feszültség. A mai írók felejtsék el a hazafiságot, a magyarságot, mi mást jelentene a nacionalizmus szó ebben a környezetben? Görögtűz, azaz figyelemfelhívás nélkül dolgozzanak. És fogadják el a szociológia elveit, gondolkodását, amit persze a párt irányít.

Ez lett tehát a szocialista írás-gyakorlás/gyakorlat kezdete. Hisz 1956-tól most jelentették be, újból szabad, de csak a fenti módozatokban, megközelítéssel valóság-irodalmat gyakorolni. S nem véletlen Gondos Ernő személye sem. Illegális kommunista a harmincas években, együtt működött Ságvári Endrével és Rózsa Ferenccel, letartóztatták, börtönben ült, 1945-ben már  legális    párttag, 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja agit-prop. osztályán dolgozott, vagyis Rákosiék közvetlen közelében. 1951-től a Szabad Nép titkárságvezetője. 1951-56 közt a Szabad Népnél, 57-től egy életrajz szerint bányában csillés, más szerint litográfus, 1960-tól a Szépirodalmi kiadó szerkesztője, később a Valóság folyóirat szerkesztője, és két évtizedig 1970-90 a Magyarország felfedezése szociográfia- sorozat gondozója, titkára.  Rajta tehát a szeme, a füle minden valóságról szóló íráson… 

 Szóhoz jutott, alkotott Illyés Gyula, 1983-ig élt. Várhattunk jajkiáltást a Puszták népe írójától? Igen. Hogy a szó szerinti földindulást, az állampárt erőszakos beavatkozását, a falurombolást megírja? Igen. És ha mégsem – mert ehhez kevés a váteszi felindulás, a látnoki képesség – talán felbuzdított volna néhány fiatalt, tehetséges prózaírót, szociografikus ihletettségű újságírót /éltek ilyenek Kecskeméten, Szekszárdon, Makón, Hódmezővásárhelyen/, hogy kétezer magyar falut nem lehet jogfosztottá degradálni, társadalmi felhatalmazás nélkül letarolni.. /Ma már tudjuk, hogy Illyés taktikázott, kiegyezett a hatalmat gyakorló Aczéllal, elfogadta kivételezett státuszát, a díjakat, nem provokált külföldön sem, stb. Ennek már nyilvános az irodalma. Lásd Standeisky Éva történész, Márkus Béla irodalomtörténész, Papp István történész-levéltáros dokumentum-feltárásait. Ez utóbbi könyvének a címe is beszédes, utalva Illyésre: Szemek a láncban./  Illyés Csoóri Sándort bátorította, talán igazgatta is, palástját rátestálta, és a költő rálépett a nemzet lelkiismeretének ösvényére, ami keskeny volt akkoriban. De költőnek nem való az aprómunka, a morzsánként gyűjtögetett valóság-anyag, ami legyen szociográfia, vagy–államilag ellenőrzött szociológia. Ők felvállalták a nemzettudat határon inneni és túli ébrentartását, az erdélyi magyar egyetemet, a romániai falurombolást, Csoóri a népi hagyományt, erkölcsöt, paraszti kultúrát, táncházat, egy egész nomád nemzedéket, annak az erejében bízott. De a falvak kiüresedése, a szisztematikus rombolás aprólékos bemutatása, bizonyítása tőle /is/ elmaradt. /És már az ő taktikázása, megalkuvása is ismert./

Pedig a minisztériumok /a párt intenciói szerint/ hetenként hozták az aljas rendeleteket: csak néhány példát írok ide: traktor nem lehetett magánkézben, ha mégis maradt az ötholdas magángazdának egy 30 lóerős rossz traktora , azzal nem mehetett végig a falu főutcáján, nem kapott útvonal-engedélyt, hogy szénáját hazavigye, mert a szállítás állami monopólium volt, a traktor pedig a kizsákmányolás eszköze /Marx/. Birkát csak külön engedéllyel tarthattak, nyulat, méhet, kecskét korlátozott számban, aki tyúkot, kacsát tartott, tápot nem vásárolhatott az MSZMP XI. kongresszusáig. Ledőlt kémény javítására, újból felrakására a tanács nem adott engedélyt, a TÜZÉP, mint monopolhelyzetben lévő építő- és tüzelőanyag-kereskedés, kiutalás nélkül nem adhatott százötven téglát, összedőlt melléképület újjáépítésére különösen nem, stb. Ha mégis valaki megtette, rendőri intézkedés után az építési hatóság ledűtötte, meg is büntették a gazdát. És ezek csak kicsiny dolgok. A nagyobbak: mivel a falvaknak saját bevételük nem volt, vagy alig, központi ellátmányt kaptak, a járási és megyei hivatal határozta meg, annak pedig a járási, megyei pártbizottság, ki mire, mennyi pénzt kap. Az egyéb, besorolás nélküli kétezer faluból így bármelyiket lehetett gyorsított ütemben sorvasztani, lakóit földönfutóvá tenni. Az elavult villanyvezetéket nem  javították, akadozott az áram. A sáros utakat nem javították,  ócska buszokat állítottak forgalomba, amik elakadtak, a munkahelyükre nem értek be a dolgozó emberek. Ha beázott az iskola, mert három cserép leesett, nem javították meg azonnal. Mivel minden felnőttnek volt munkahelye, már nem ért rá arra, hogy sparhelthoz tüzelőt, gallyat gyűjtsön az erdőben, fát nem lehetett kapni, sokan gázon főztek. Ahol nem volt vezetékes gáz /sok településen nem volt, a kisfalvakban alig/, ott palackos gázt kellett vásárolni a gázcsere-telepről. Két-három falunak volt egy telepe. Ahol gyakran kifogyott. Telefon persze senkinek, hogy érdeklődjön, mikor jön? Oda kellett biciklizni, motorozni, kiskocsival menni többször is, hazatolták talicskán, kerékpáron. Kenyeret és tejet, tejterméket két-háromnaponta szállítottak /a kis pékségeket 1950-ben bezárták, a nagyokat államosították/, és még így sem érkezett meg mindig. Húst még ritkábban láttak.

Nos, a járási tanácsi hivatalban, összehangolva a pártbizottság utasításával, úgy bántak ezen falvak lakóival, ahogy akartak. A cél, minél hamarébb, minél több fiatal hagyja ott, az öregek kihalása után dőljenek össze a magukra maradt házak, dőljön meg az iskola fala, a templom tornya, a jelképek is tűnjenek…

A párt-direktíva már a hatvanas évek közepén formálódott, sőt látszott, hisz nem titokban kezdték építeni Budapesten és néhány nagyvárosban a házgyárakat, azok nyomán a lakótelepeket: ezek egy részét a városi munkásoknak, más részét a falvakból toborzott, jövendő fiatal nemzedéknek szánták. Az 1971-ben kihirdetett rendeletet minden oldalról előkészítették.

S nem törődtek a torzulásokkal, hogy tudniillik az ipar és a városok nem bírják felvenni olyan erőltetett tempóban a toborzott falusiakat, legényembereket, lányokat és fiatal házasokat, gyerek nélkül vagy már gyerekekkel. Az elindult folyamat persze nem állt le, ezért hirtelen túlzsúfoltak lettek a nagyobb városok /megyeszékhelyek/, a kisebb városok is, hisz a lakóházak, lakótelepek nem épültek olyan tempóban, mindenkinek azonnal jusson, sem óvodák, bölcsődék, sem iskolák, sem élelmiszerboltok, sem munkásszállók, sem autóbuszok, sem utak, csak a propaganda maradt, a fényezés, a hazugság, a kirakat, és az eszme szlogenje: elvtársak, még nem fejlődik olyan ütemben a népgazdaság, különösen, hogy nem mindenki dolgozik teljes erővel, kapacitással…

2./

A fiatalabb írónemzedék  közül kik vették észre, és kik írták meg a magyar vidék pusztulását úgy, hogy nem  átalakulásnak, fejlődésnek aposztrofálták? Természetesen csak  falusi, tanyasi, kisvárosi születésű, gyerekkorukat ott töltő alkotók jöhettek szóba, akiknek volt  személyes élményük,  akikben maradt kötődés,  és lélekben sem fordultak el szülőhelyüktől.

1982-ben a Gondolat kiadónál megjelent a jelenkori irodalomtörténet összegzésének felfogható mű, egyszerre értékelés és lexikonszerű felsorolás, szerzője Pomogáts Béla irodalomtörténész, a könyv címe: „Az újabb magyar irodalom 1945-1981.” Ekkor már lehet okunk-jogunk kutakodni, a hatvanas évek végétől, az 1971-től tartó folyamatból mit vett észre az újabb írótársadalom? Mit írt meg és hogyan? Különösen kérdezhetjük azért, mert abban a korban a legtöbb induló költő, író falusi származású volt, legalábbis vidéki, bár ennek a szónak volt s van mellékzöngéje, jó és pejoratív jelentése is.

Pomogáts időrendben, részint tematikusan csoportosítja a „felszabadulás” utáni írók nemzedékeit. Ezt az idézőjelet én teszem hozzá utólag, akkor ez halálosan komoly definíció volt, aki 1945 előtt élt-alkotott, az soha nem szabadult meg a gyanakvástól, nem csak megírt-megjelent írásai okán, hanem a meg-nem-írtak miatt is: miért nem bírálta szocialista-kommunista alapon, akár rejtett hittel a Horthy rendszert, s az egész ezeréves úri Magyarországot? /Lásd a népi írók értékelése./

Pomogáts osztályozása szubjektív, észrevehetően szolgálja a korabeli pártpolitikát /ez kötelező nézőpont volt/. Külön osztályozza a költőket és prózaírókat. Nem biztos, hogy műfajilag szét lehet dobni, vagy össze lehet kapcsolni-zárni alkotókat, mellékesnek tekintve a még hozzákapcsolódó emberi magatartást is. Mindenesetre így kapjuk a leírást. A forradalom gyermekeihez sorolja Juhász Ferencet és Nagy Lászlót, ők a „fényes szelek” I. csoportjának alkotói. /Mikor volt itt forradalom? 1950-ben?/ A II. csoport Simon István, Kormos István, Csanádi Imre. Utánuk a „közélet vonzásában” lévő derékhad következik, Kónya Lajos,  Kuczka Péter, Tamási Lajos, Jobbágy Károly, stb. Majd az Új Hold körének prózaírói, akik „valóság és példázat” szerint alkottak. /Ez az idézőjel Pomogátsé./ Ők Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes.

Következnek a „valóság és önvizsgálat”, mint derékhad képviselőinek I. csoportja: Sarkadi Imre, Örkény István, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós. A derékhad II.-ben  Cseres Tibor, Mesterházi Lajos, Urbán Ernő, Dobozy Imre, Erdős László, Nemes György, Bihari Klára, Fehér Klára, Szőnyi Sándor, Szentiványi Kálmán. Őket a derékhad újabb hulláma követi: Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Gergely Mihály, Mocsár Gábor, Molnár Géza, Katkó István, Fábián Zoltán. Majd az „emberavatás írónemzedéke” /Pomogáts idézőjele/: Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Szabó István, Kamondy László, Somogyi Tóth Sándor, Szántó Tibor, Fejes Endre, Moldova György, Csurka István.

1956-tal az idézett mű szerint cezúra következik, bár az irodalom esetében, és az írói agyműködés tekintetében  talán nem lehet pontosan meghatározni évszám szerinti határt, átfedések, folytatások vannak, ezt is igyekszem felvillantani.

A fenti csoportok közül a fényes szelek fénykora a negyvenes évek vége, ötvenes évek legeleje. A II.-ként aposztrofált Simon István pártszolgálattal kezdte költői létét /Szabad Nép munkatársa/, és úgy folytatta, főszerkesztő, országgyűlési képviselő, viszont tisztelt minden dolgozó embert, sőt a dolgozó osztályokat, s bár csalódott, annyira nem, hogy a falurombolást észrevegye. Kormos életútja más:bár parasztcsaládban született, költeményeiben a valóságot álomszerű elemekkel ötvözte, verseit a „népmesék játékossága” hatja át.  /Pomogáts meghatározása./ Csanádi is falun született, ő is eltávolodott onnan, de nem  a vörös csillagért harcolt, annál tisztább  a költészete. Működése vége felé már Simon István sem felelt meg a pártpolitika-irodalompolitikai elvárásoknak. A közélet vonzásában alkotó Kónya, Kuczka, TamásiLajos nyíltan, mai szemmel durván  pártpolitikát támogatott verseivel és közéleti szerepével /párttitkár, lelkesítő költemények a Rákosi-diktatúra vezetőihez, stb./. Jobbágy szerintem jóval szemérmesebb, és halkabb volt, legföljebb kényszerű szerepet vállalt. A „valóság és önvizsgálat” címke már pontosabb, de bátortalan. Sarkadi Imre egyszerre állt a szocialista eszme, a lenini út mellé és kritikával is illette, sőt kiábrándult. Olyan műveket írt, elbeszélést és regényt, ami nyomon követte, sőt az akkori jelenbe helyezte a történést, például azokat a novellákat, amikből a Körhinta című film készült /a közérthetőség miatt ezt idézem/. És a Dúvadot. Ezek a művek a szocialista fejlődés pregnáns fordulatait célozzák, bizonyítják. Ha folytatta volna – mármint az életét – elképzelhető, hogy lelkesedik az 1971-es falurombolásért is, némi kritikával persze, aminek a pontos definíciója: elvtársak, vannak még hibák. Örkény is hitet tett világosan a szocializmus mellett,  riport-kötetben és irodalmi riportjaival /Szovjetunió, Dunaújváros/ ezektől már 1956 október utolsó napjaiban elhatárolódott. Majd el kellett határolódnia önmagától is, a „hazudtunk…minden hullámhosszon” ugyanis évekig továbbzúgott Kádárék fülében, megkapta a büntetést és a kor kikezdte jellemét. Karinthy a felszabadulást  éltette, majd az elmúlt ezer év megnyomorító-ittmaradó hatását, bár 56 után ő is tisztán látta önmagát, de hiába írta meg, csonkítva, kizsigerelve  adták ki; fontosabbnak tartotta a megjelenést, minthogy fiókban maradjon. /Budapesti ősz./ Hubay Miklósnak a színpad nagyobb lehetőséget polarizációt nyújtott 56 előtt és után is, emberi kapcsolatok, jellemek, egyéni drámák bőrébe tudott bújni. Végülis majdnem találó az összefoglaló cím rájuk nézve: valóságot  szerettek volna írni, és valóságot kellett írni az érvényesüléshez, meg is kísérelték, közben pedig önvizsgálatot tartottak, és néhány év alatt rájöttek, rossz ügy mellé álltak, de ezt csak módjával lehetett művekbe önteni. A legtisztább menekülő útra Örkény talált rá, groteszk műfajában sok mindent elmondhatott időtlenül, vagy a múltról, finoman érintve, vagy másodlagosan a korról is. Sarkadi gyökeres megoldást választott, kiszállt a nagy magyar hadovából, amit a népi demokrácia építésének nevezett el a cinikus eszme. Hubay jellemábrázolásba menekült. Karinthy apjától örökölt játékosságba, irodalomba.

3./           

Pomogáts utánuk sorrendben a valóság krónikásait csoportosítja, akik egyúttal a derékhad II. eresztését jelentik. Ők Cseres Tibor, Mesterházi Lajos, Urbán Ernő, Dobozy Imre, Erdős László, Nemes György, Bihari Klára, Fehér Klára, Szőnyi Sándor, Szentiványi Kálmán.

Cseres Tibor írt a faluról, nem is akármit és akármikor. 1950-ben, a termelőszövetkezetek alakulásáról.  A  szovjet mintára erőltetett, hazánkban ismeretlen tipusúközös gazdaságokról van szó: az újgazdáktól néhány év után el is vették a földjüket. Nem olvastam, talán nem is hozzáférhető, mivel írója megtagadta, annyira hithű-benyalós írásra sikerült. Az irodalmi lexikon találóan fogalmaz: Cseres az osztályharc jegyében a társadalomépítés konfliktusait kereste 1970 előtt. Igazából a háború, a fasizmus okozta konfliktusok érdekelték, nem csupán a Hideg napokban, lásd Don-kanyar, Trianon. Ez az életút megfelel a Pomogáts-féle II. csoportnak. Vagyis az újabbkori vidéki társadalom nem érdekelte.

Urbán Ernő erősen kötődött a faluhoz, meghalt 1974-ben. De hogyan és melyik korszak mellett tette le a garast? Ő bizony az újabb termelőszövetkezeti mozgalom lelkes, kritikátlan híve, a szovjet példa a példa, a kolhoz propagálója, annak kedves, naiv ábrázolója. Az Uborkafa című drámája épp e két jelzőt hitelesíti. Már életében kurzusírónak minősítették, a hatalom kiszolgálójának. Pomogáts szerint: „a szocialista társadalom morális konfliktusait világította meg.” Csakhogy az 1960-as évek konfliktusai nem morális alapúak, hanem – szovjet fegyverek és tanácsadók árnyékában – a parasztság, a gazdálkodó családok harca a puszta létükért, miközben megélhetésüket jelenő földjüket galád módon elvették, életmódjukat átszabályozták a kolhozok mintájára.

Mesterházi Lajos is kurzusíró, kérésre átírja a történelmet /Tanácsköztársaság/, az 56-os forradalom elmaszatolója, magasban trónoló elvtárs, aki úri életet él a budai Várban lévő, izolált lakásában, alázatos és kiszolgáló személyzettel, amit csak kevesen tehettek meg. Igaz, testi hibájával nem lehetett elvárni, hogy poros, sáros falvakba utazzon, finom illatfelhőkből disznókonda, tehéncsorda közé keveredjen, csináltatott cipőjében elcsússzon libaszaron. Ehelyett a fővárosi tanács küldött érte állami autót, ha ráckevei nyaralójába, kísérettel, menni akart. Mindezt azért jegyzem meg, mert Pomogáts a valóság és önvizsgálat csoportba sorolta! Hol itt a valóság megismerésének a szándéka, rekvizituma?

Dobozy Imre írhatott volna, mert a háború előtt falukutatókkal járta az országot, de pártszolgálatot teljesített: a fronton átállt a szovjetekhez, hazajövet kiérdemelt egy párttitkári állást, majd írószövetségi titkár, főtitkár, elnök lett, felváltva kapta a tisztségeket.  Dolgozott a Szabad Földnél, a Szabad Népnél, éles szemmel észrevette a kijelölt jövőt, megírta az első szocialista város, Túrkeve krónikáját, 1951, 1952-ben. Az alföldi mezőváros határában álló tábla hirdette: „termelőszövetkezeti város”. /A siker-propaganda érdekében kaptak nehéz traktorokat, szovjet Sztalinecet, kombájnt, ezek többsége belesüllyedt a sárba, gyerekként véletlenül láttam./ Épp innen kellett elmenekülni a legtöbb gazdának, akiket kulákká, a nép ellenségévé minősítettek, ki szekéren menekült azzal a holmival, ami ráfért a szekérre, otthagyva földjüket, berendezett házukat, ólakat, állataikat, vagyis földhivatalban bejegyzett ősi ingatlanukat és ingóságukat, százszámra /a 4-es úton, a mi falunkon át vezetett stációjuk a Dunántúl felé/, s volt, aki másképp menekült az internálás előtt vagy után: felakasztotta magát.  Pomogáts szerint: 1961-ben írt regényében Dobozy „a falusi fejlődés zökkenőit és ellentmondásait tárta fel.” És jó szolgálatot tett ő is a forradalom elmaszatolásával, sőt: csőcseléknek nevezte a felkelőket. Néhány évig az Élet és Irodalom főszerkesztője, hatással lehetett a hetenként megjelenő írások tartalmára is, hogy ne legyen sok zökkenő és ellentmondás a nyilvánosságra kerülő irodalomban.

Nemes György is eltöltött pár évet /1963-75/ ugyanabban a főszerkesztői székben, ő is a valóság és önvizsgálat vonzásában élt idézett könyvünk írója szerint. Filosz és lipótvárosi értelmiségi, kényelmes életű ember, a főváros belvárosában ült íróasztalánál és a Rózsadombon lakott, taxival járt, primér módon  ugyan nem találkozott a város és a vidék gondjaival, változásaival. Mint szerkesztő, csupán elbírálta, mérlegelte azokat az írásokat, amiket országjáró írók, önszorgalmú vidéki újságírók, naiv fiatal szociográfusok bevittek hozzá. Tény viszont, hogy ezzel jobban szolgált, mint kevés saját művével: kiváló munkatársai voltak, és magának jó szeme, elment a tűréshatárig és becsülte az önszorgalmú embereket, akiket nem nézett le, sőt becsülte.

Fehér Klára a felszín becsületes és szorgalmas írója, könnyed, némiképp humoros kurzusíró, aki egy pici szelep szerepét kapta ajándékba? feladatnak? vagy ő harcolta ki magának? A bárhol élő kisemberek rajza, esendő történetek, a szocialista építés apró zökkenői, kellemetlenségei kerültek frissen tollára. Az alábbi példa novelláira és jegyzeteire jellemző: egy néni tíz deka parizert kér a boltban, tizenkét dekáért fizet, pedig csak nyolc deka…

Érkezik a derékhad második a hulláma, ez Pomogáts besorolása. Köztük már találunk potenciális jelölteket, akik sorsuknál fogva megírhatták volna magyar falu tragédiáját. Csakhogy hiába a vidéki kötődés, többségük a munkásosztály elkötelezettjévé vált. Ez lett a biztos sikerhez vezető út! Ez pedig – a pártpolitika természeténél fogva – a parasztsággal való szembeállásra predesztinálta többüket. Ha nem is mindenkit.

Fekete Gyula falusi születésű, közel a földhöz, 45-ben részt vett a földosztásban, van tehát tapasztalata írói indulásánál. Életpályáját megszakítja az 56-os forradalom következménye: börtönbe vetik. A személyi kultuszról, az ötvenes évekről megírja – megírhatja – véleményét, de úgy tűnik, a Kádár korszak kiteljesedése óvatosabbá teszi. Történelmi tárgyú regénysorozata  után mégis vállal egy súlyos témát – Kiss Géza, Kodolányi és Féja szellemi hátországával, szinte azt folytatva – a magyar népesedés gondját-kudarcát, ami harcot fog jelenteni számára. Ez is összefügg persze a parasztság állapotával. Hisz az egykori falusi családok zsellértől a néhány holdas kisgazdáig, középparasztig négy-hat-nyolc gyereket is neveltek. A jövőtlenné vált, talajtalanná tett téesz-tagok élete – ahová az említett rétegek sorsa torkollott –felborult. A feleségnek, anyának éppúgy kellett munkaegységet teljesíteni, háztáji gazdálkodásban részt venni, mint az egykori családfőnek, aki már nem az, aki volt. Ennek a kemény kimondása hiányzik Fekete Gyula harcából, inkább guggolva maradt a lövészárokban, nem kívánt felállva célpont lenni. Ehelyett inkább az önzést taglalja, ám ez csak egy momentum a sok közül /Éljünk magunknak? című könyvéről van szó/.

Molnár Zoltán az ötvenes években megyei párttitkárként élt, szívében óriási hatalom csomósodott, kifelé fegyvernek érezte, az eszméért. 56 után börtönbe csukták, mert rájött a hazugságra, utána mégis a marxizmus szemüvegén keresztül látja a falut, a felforgatott életű parasztságot, és a szemüveg színjátszó, hol szürke, hol fekete, hol meg rózsaszín. Nem is írja meg dédelgetett regényét, ami terv marad, ehelyett – mivel megbocsájtanak neki a pártban, bebújik egy szerkesztőségbe, mások keményebb írásait gyomlálja, finomítja, tompítja. Megtapasztaltam személyesen is, ő nem tűrt meg cikkemben olyan mondatot, hogy Sebestyén,  falusi ember tehenet tart, és annak szénát kaszál: a tehénnek ma már a téeszben a helye! 1974.

Gergely Mihály borsodi faluban született, viszont a diósgyőri gyárban, már fiatalon kinevelték kádernek, attól kezdve, fogalmaz Pomogáts: „munkáiban a munkásélet változásaival, a munkásszármazású értelmiség útkeresésével foglalkozott”. A legkeményebb Rákosi-érában, 1950-ben a Magyar Rádió munkatársa. 1956 nyarán megjelent szociográfiában pontosan fogalmaz faluja ürügyén, szó szerint úgy, ahogy Sarkadi Imre alapján a Körhinta c. filmben elhangzik: vannak még hibák, bajok, de csak a kisebb helyi vezetők miatt, akik jómódjukban elszakadtak a néptől… Szót se szól arról a félelemről, hogy itt hamarosan forradalom lesz! /Lett./ Később, becsületére mondva, kemény röpiratot jelentetett meg az öngyilkosságról, az ország lakóit le akarta szoktatni a dohányzásról, és kitűnő művészeti írásai jelentek meg. Valami nosztalgiája mégis maradt az elhagyott falusi emberek – és a saját múltja – iránt, halála után szülőfalujában emlékmúzeumot rendeztetett be. /Nem elírás!/

Molnár Géza a főváros peremvidékén született, a háború után úgy látszott, a magyar alföldhöz kötődik, de az ötvenes évek elejére beszippantotta  a kommunista párt, funkciókat kapott és látott el, vagyis faképnél hagyta a falut, „cselekményes formában dolgozta fel a munkások és a közülük érkező értelmiségiek történelmi tapasztalatait”, fogalmaz Pomogáts. Fábián Zoltán is hiába a Nyírségből származik, író-funkcionáriusként a fővároshoz kötődött, itt kényelmesebb lett az élet.

Katkó István munkásból lett újságíró, tőle senki nem várt együttérzést a falvak sorsával, változásával.

Kihagytam a felsorolásból, s ebből a csoportból Mocsár Gábort. Pomogáts szerint gyári munkásból lett újságíró. Ez így félrevezető, sablonos, kevés. A Nyírségben született, és bár élt városokban, vissza-visszatért a falusi és tanyasi emberek életéhez, nem csupán ábrázolásban, hanem megértésben is. Ő az egyetlen az eddig felsorolt alkotó közül, aki mindent meglátott és megirt a korszak mocskából. Hozzá külön visszatérek.

4./

Pomogáts könyvében jönnek az emberavatók. Ki vállalta közülük a parasztságot, illetve azok maradékát, és lakóhelyüket, a falut is? Az embert sokan észrevették. De közegét, környezetét, életmódját, az ős-eredeti magyar értékek halmazát már kevésbé, vagy sehogy. Lehet, hogy észlelték, tudták, ám marxista szemüvegen át. Ez a bajom Galgóczi Erzsébettel. Győr környéki szegény falusi családból származott. Így fogalmaz róla Pomogáts: „Tudja, hogy az ’átmeneti’ társadalomban élő ember életformák, szokások és kultúrák ’határterületén’ kénytelen élni. Ez az átmenetiség rengeteg személyes drámát okoz, ezeket kutatja fel és ábrázolja elbeszéléseiben… A társadalmi létben tapasztalt morális feszültségeket mutatja be drámáiban és televíziós játékaiban is.” „A vidéki társadalom alakulását, különösen dunántúli szülőföldjének életét, valamint a népi származású értelmiség társadalmi emelkedését és konfliktusait kíséri figyelemmel… A paraszti tudat elmaradottságával és ennek következményeivel foglalkozott.”

Pontos és szép definíció. Hozzáteszem, műveiből világos, hogy élt-halt az új, kollektivizált faluért, csak még vannak hibák: egyéni kiszolgáltatottság, elesettség, helytállás nehézsége, stb. De kérdezem: mihez képest volt-lett elmaradott a paraszti tudat? A szovjet rendszerhez képest? Mert ahhoz nem tudott-nem akart elég gyorsan idomulni? Vagy lélekben, titokban egyáltalán nem akart? Ragaszkodott történelmi múltjához? Hogy-hogy az előző századokban az írók nem ostorozták, ejnye-ejnye, bátyám-néném, már megint elmaradott a tudata, az egész falué, az egész megyéé, országé…? És már megint morális feszültségek jeleit látjuk! Urbán Ernő is a szocializmus morális konfliktusait jelenítette meg. Vajon mi idézte elő? Ehhez bizony le kellett volna ásni a Szovjetunió közvetlen, kegyetlen beavatkozásához, és az itt dolgozó tanácsadók, ügynökök, felfegyverzett katonaság által okozott állandó nyomáshoz. Tudom, ez nem volt lehetséges. A többi viszont csak mellébeszélés.

Galgóczit predesztinálta indulása, a Rákosi-korszak,  első sikere 1950, a DISZ /demokratikus ifjúsági szövetség, a kommunista ifjúság rejtjeles neve/ felszabadulási novellapályázatának első díja, majd a színi-főiskolai évek, ahol a népi demokrácia dramaturgiáját is megtanulta a színház-filmdramaturgia mellett. Bevallotta: belőle az ötvenes évek csinált írót. Ezért onnan hosszú út vezetett – gyökerek felszabdalása, a törzset ért fejszecsapások, a fa lombozatának részleges elszáradása, stb. –  a Vidravas megírásáig /1984/. Viszont élete végéig megmaradt testileg-lelkileg hiper-érzékeny embernek, egyszerre volt férfias nő és nőies férfi,  aki minden rezdülést besűrített magába és művé formálta.

Szabó István is falusi parasztcsaládba született, sorsa mégis szinte Galgóczi ellentéte. Nehéz útja volt az irodalomhoz, és ott is a nehezét vállalta, le nem írt mást, mint őszinte szavakat, gondolatokat, érzéseket. Siratta az eltűnő életformát, az öregeket, a nyomorultakat. Az előző korok kárvallottjait is. De a férfias erőt csak a lelke hordozta, betegsége, korai halála /1976/ megakadályozta, hogy megírja a falvak országos méretű tragédiáját, a durva beavatkozást. Barátai talán le is beszélték volna erről…

Sánta Ferenc a modern magyar irodalom meghatározó alakja, művei összetettek, gondolatiság, morális felelősség hatja át őt és sok szereplőjét is. Székely szegényparasztok gyermeke, ifjúsága viszont már a szűkebb hazában, ipari környezetben telt. Igazi jellemét nem térítették el, nem lett munkásíróvá. Az elemzők úgy definiálják, hogy Móriczból és Tamási Áronból nőtte ki magát, a szegénységet misztikummá képes emelni. /Ezt persze ki is használta a kommunista propaganda, országszerte többszázszor olvashatta fel a könnycsalogató Sokan voltunk című novelláját, íme, a Horthy-rendszer! A kisember és a történelem viszonyát boncolta, konkrétum és sejtelem, igazság és filozófia keverésével. Mindezt azért írom, hogy a Húsz órá-ra térjek/1964/. Ez a műve játszódik igazán falun, a többi írásában a falu csak jelképes helyszín. Lehet, ez is csak ürügy? Négy parasztember sorsa egy gyilkosság ürügyén, 1956-ban. Nagy utat járt be a könyv, minden elismerést, díjat besöpört, film is lett belőle. Sánta meg tudta volna írni az ötvenes –hatvanas évek fordulójának fondorlatosan erőszakos téesz-szervezését, majd pár év után ugyanezen gazdaságok összevonását /összeboronáltak egy jól működő-nyereséges szövetkezetet egy veszteségessel, erőszakkal persze ismét, egy falun belül az alvéget és felvéget, egyik faluét a másik faluéval, mamut-gazdaságot létrehozva, kirakatot, kis kastélyokat az elnök elvtársnak, a pártitkárnak, stb./  Ez indította el a folyamatot ahhoz, hogy a hetvenes évekre eljussanak a tényleges faluromboláshoz. De Sánta Ferenc 1971 után semmit nem írt, új könyve nem jelent meg, pedig még majdnem negyven évig élt.

5./

Pomogáts cezurát tesz 1956-tal, új fejezetben tárgyalja azokat az alkotókat, akik a forradalom leverése után indultak, a forradalom kifejezést persze én írom le, utólag. /Hogy 1990 előtt én milyen kifejezést használtam? Előkereshetők összes megjelent írásomban, novellák, elbeszélések, regények, sőt szociográfiák lapjain: nem írtam le. Körülírtam. Másképp adtam még szereplőim szájába is, kivéve a kifejezetten pejoratívnak szánt elvtársak szájából hangozhatott el./

Pomogáts azt írta e fejezet élére: „Az új magyar irodalom nemzedékei. Írók 1956 után.” A meghatározás mennyire fedi a történetiséget, azon ki-ki gondolkodjon el, hiszen nehezen szétválasztható, és nem mindenkire vonatkozhat. Bizonyára azokra gondolt, akik csak 56 után kezdtek publikálni. Akik nem csak az irodalomba léptek be, hanem a Kádár-rendszer körmönfont politikájába is szűzen kerültek be.

„A szocialista megújulás költői”-vel kezdi,  kivételesen én is egy költővel kezdem, azért, mert ő versben és prózában, és szónoki minőségében a legtisztább példája, hogyan lehet elárulni a szülőföldet úgy, hogy dicsőítjük.

Váci Mihály váteszi  lobogással érkezett a nyírségi tanyákról, mindent átélt, megtapasztalt és magába szívta a paraszti ősök életét, ám megrészegítette a kivételezett helyzet, betegeskedő fiatalemberből, tanyasi tanítóból némi pipiskedéssel, miután eljárta a tűztáncot, a csillagok magasáig emelték. Az erőszak-szülte gondokat eltakarva  bukolikus-misztikus ködbe burkolta a tanyát, a falut. ”Érzelmes forradalmárnak” nevezi az új irodalmi lexikon, aki utópisztikus jövőtudattal élt. Én teszem hozzá: az űrhajózás szovjet eredményeitől is a tanyák népének sorsa-javulását várta /ezt egy döcögő vonaton Tatabánya felé, a feleségének bizonygatta/. Főszerkesztői széket kapott, országgyűlési képviselő lett, Kossuth-díjas, népszónok, utazó nagykövet, könyveit biblia-papíron, óriási példányszámban adták ki, középiskolás lányok bálványa, akik némi fondorlattal, ráhatásra  áhítattal szavalták verseit, ki tud ekkora csillogásnak ellenállni? Észrevehető-e ilyen magasságból az ördögi terv a parasztság maradékának és lakóhelyének a szétverésére? Különös, hogy 1970-ben egy napon halt meg Váci és Veres Péter, két tartóoszlop, a rendszer persze erős maradt.

Nos, a költők bizonyos értelemben szerencsések – voltak. Akár a szocialista megújulást vállalták, akár a „gondolati megújulást”, akár az „új népiességet”, különös jogot élveztek, az alanyiság jogát. Azt a jogot, hogy a direktívát, a párt óhaját, vonalát, stb. átszűrhetik testükön-lelkükön,  személyes életükön, és esetleg valamit, valamennyit szíveskednek visszaadni, ami mégiscsak szolgálja a szocializmus építését… Ők lehetnek aránytalanok, misztikusak, egy szót-mondatot többféleképp lehet magyarázni, felnagyítanak dolgokat, érzelemmel teli elfogultsággal sóhajtanak, tárgyiasulás nélkül lelkesednek, lelkesíthetnek bármi apróságért, mind a szocializmus építését szolgálhatja. Aki jobban akar érvényesülni, az direktben írja meg hitvallását a pártprogram mellett. Így viselkedtek a Tűztánc c. antológia költői, nem takarékoskodtak a pozitív jelzőkkel, milyen tempóban meneteljünk a kommunizmus felé.

6./

Pomogátsnál a „társadalmi változások írói” következnek, megismertet bennünket a társadalmi beágyazódásukkal: „A magyar társadalom szocialista átalakulása a hatvanas években bontakozott ki igazán. Egész prózaíró nemzedék került ennek a kibontakozásnak a hatása alá. A változó élet és valóság új feladatokat kínált, gyorsan születtek a krónikák, a beszámolók. A kibontakozó ’valóságirodalom’ a társadalmi lét átalakulását mutatta be, homályban maradt területeit fedezte fel. Vizsgálni kezdte az életmódban, a szokásokban, a gondolkodásban bekövetkezett változásokat. A valóságirodalom hagyományaival gazdálkodott, erős szociografikus érdeklődéssel figyelte az átalakuló hazai élet valamelyik övezetét.”

Ezután háromfelé osztja az indulók névsorát. A munkásrétegekkelGáll István, Baráth Lajos, Kertész Ákos, Thiery Árpád „foglalozik”. Tőlük várják a nagy társadalmi átrétegződés műveit.  A vidéki társadalommalGalambos Lajos, Tímár Máté, Csák Gyula és Végh Antal.Az értelmiségi és kispolgári rétegekkel pedig Bor Ambrus, Rákosy Gergely, Jókai Anna, László Anna, Raffai Sarolta.

A felsorolás sajátos, és meg kell állnunk egy pillanatra.

a./ A vidéki társadalomban  nincs se munkás, se értelmiségi-kispolgár?  És ha nincs, úgy nem  kell írni  arról sem persze, hogyan szűnt meg egyik évről a másikra a vidéki értelmiség, a parasztpolgárral együtt, egyszerre, mert a tyúkszemére léptek, boltos, kocsmáros, tanítórendi apácák, kántortanító, egyesületek vezetői, iparosok, úgymint kovács, lakatos, gépész, borbély, cipész, stb. jegyző, polgármester, tisztviselő, postamester, állomásfőnök, ügyvéd, –ezért azt sem kell megírni, mi módon likvidálták, két-háromszobás házát 1950-ben államosították, tulajdonosát börtönbe zárták vagy internálták, földjét elkobozták? A vidék tehát egy massza, amiben összemosódik minden katyvasz? Szövetkezetbe tömörült egykori zsellérek, summások, megtűrt kulákok /mivel  kiderült, nem lehet ennyi embert végleg internálni, gulágra küldeni, más módon semlegesíteni/ ?

b./ Egyáltalán mit nevezünk vidéknek, minden helységet, ami Budapesten kívül esik? A nagyvárosokat is? Újságok, rádió, tévé  következetesen így fogalmaz: vidéki városban jártam, vidéken történt…Miskolc és Kuncsorba tanyavilága ugyanaz a vidék?

c./ Ha Pomogáts néven nevezi a munkást, mint osztályt, miért nem írja le a szót: paraszt, parasztság?

 A felosztás definíciójának oka van. A paraszt-parasztság helyébe új fogalmat akartak behozni, honosítani, a téesz-tagot, téesz-parasztot, szövetkezeti tagságot, stb. Mivel az előző fogalom tradicionális, konzervatív, visszahúzó, nemzeti és vallási definíció, tehát reakciós jelentése van. Ebben az időben – a hatvanas évek közepétől – már elhintik, később erőltetik: a családi-vallási ünnepeket fel kell váltani társadalmi ünnepekkel, az első rendeleteket meghozzák. Dózsa György népe vagytok, és a szabadságharcban is fegyvert fogtak a jobbágyok. De ma már nincs mi ellen lázadni, elzavartuk, együtt a nagy Szovjetunióval a földesurakat, grófokat, papokat, tiétek lett a föld, na csak pár évre, de az öntudat kollektív kezelésbe vette, néhányan még úgy mondják, betereltünk titeket a közösbe, a kolhozba, a leghülyébb vezetőket uszítva rátok, a főváros és más nagyvárosok gyáraiból toboroztunk párttitkárokat, hithű 45-ös kommunistákat, akik lementek közétek, falura, hogy a téeszek elnökei, párttitkárai legyenek. Nincs többé gond a szakértelemmel, a vezetőségben nem tűrünk meg egykori gazdákat, pláne kulákokat, első a párthűség, csak utána következik, hogy mit vessünk a földbe, ami meg is terem, hogy hasznot hoz-e, mellékes, mert az állam kipótolja a veszteséget… Ezt a valóságot fogják majd meglátni és megírni a „társadalmi változások írói…? Meglátjuk.

d./ Munkásrétegek íróit kategorizálja a szerző, kik foglalkoznak velük írásaikban.  Hát nem a munkásosztály az élcsapat, egészében, amely felfegyverzett munkásőrökkel – látványosan masíroz és gyalogol, és gyakorol – védi a munkás-paraszt kormány rendjét? Miért nem fogalmaz világosabban 1982-ben? Talán elszólás, már felbomlott az egységes osztály, sőt felbomlasztották, szétverték?! A családok százezreit beterelték lakótelepekre, ízekre szedve az addig egymást segítő kis közösségeket, egy-üzemben dolgozó szaktársakat, szomszédokat, rokonokat. Az utcából, a háztömbből, a kolóniáról négy-hat különböző városrészbe telepítették, ott utaltak ki nekik lakást. Ördögi ötletet valósított meg a pártközpont – központi bizottság? – leadva a titkos terv megvalósítását a helyi szerveknek, és azok keményen végrehajtották a központi akaratot. Megírta ezt a csoportokba szedett írók valamelyike? A kérdést még egyszer fölteszem, de előbb kiegészítem, felsorolni azokat a rétegeket, amik ugyancsak megírásra valók lennének, lettek volna.

A munkás-rétegek meghatározására kapunk támpontot az akkori jelenből. Épp 1882-ben jelentek meg Huszár Tibor tanulmányai, Huszár több tudomány mezsgyéjén táncol, olyan szociológus-társadalomtudós, aki a pártideológiát magyarázza. Statisztikai besoroláson múlik, munkahelyi státuszok rendszerén, hogy melyik dolgozó ember hova tartozik. Erről azért kell beszélnünk, mert őket le kell választani a tisztán falusi parasztság utódairól.

Falun és városon élő mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai, akik parasztként bevitték a földjüket, ma már névleges földtulajdonosok, ők a parasztság részét képezik. De a szövetkezetekben dolgozó szakmunkások nem téesz-tagok, pl. a villanyszerelők, gépkocsivezetők, traktorosok, építő-, takarítóbrigád, karbantartók, portások sem. Ők munkások, az országos statisztika szerint. Csakhogy valójában nem tartoznak a klasszikus munkásosztályhoz, ténylegesen falun élnek, falusi életet, családjuk többi tagja ki tudja, mivel foglalkozik. Ők abban az időben kb. százötven-kétszázezren vannak.

Ugyancsak átmenetet képeznek az állami gazdaságok alkalmazottai, ők különböző helyekről összeverbuvált dolgozók, többnyire helyben laknak, az egykori földesurak, nagybirtokosok, hitbizományok, latifundiumok, egyházi birtokok maradványaiban: majorokban, cselédházakban élnek, majdnem barakkszerű felvonulási épületekben, köztük egy-két kirakatba tett Patyomkin-tanyaközponttal. Az MSZMP központi bizottsága 1974 márciusában irányelvet fogalmazott meg róluk: az állami gazdasági fizikai dolgozók, az állami tulajdon alapján mostantól a munkásosztályhoz tartoznak, az állatgondozó, a kombájnos, a gyümölcsösben permetező munkás, stb. is. Erről az életformáról, ezekről az emberekről évtizedekig alig írtak, alig vették észre.

Pontosan és szépen fogalmaz róluk Mocsár Gábor. „Róza néni a szövetkezet almásában szedi az almát fáról, akkor ő a parasztok rubrikájában szerepel, de ha a drótkerítés másik oldalán, az állami gazdaság almáskertjében cselekedné ugyanezt, akkor a munkásosztály létszámát gyarapítaná.” /Forrás c. folyóirat 1984 július./

Ilyen elemzés tükrében vajon helytálló-e az irodalomtörténész besorolása? És eligazodnak-e maguk az írók: ők most miről és kiről írnak? Általános vidéki társadalomról, munkásrétegekről, téesztagokról, akik nem parasztok, mert már nem szabad annak lenniök, nem beszélve arról, ha egy családon belül keverednek: a pedagógus feleség férje állami gazdaság dolgozója.

Miért fontos ez? Mert a hetvenes-nyolcvanas években az író, a szociográfus szemlélete, a pártosság, a hivatalos ideológia követése-megfelelése nagyon is meghatározó volt: nagyüzemi munkásokról szocialista-realista módon írni haladó, pozitív tett, azért ösztöndíj, szerkesztői állás, kitüntetés, díj, külföldi utazás, stb. járt. A parasztokért? Óvatosan bánj velük, engedett el minden falusi utamra az Ország-Világ című képeslap rovatvezetője, főszerkesztő helyettese, mert visszahúzóak, bujkál bennük a reakciós elem, ez a réteg még nem fejlődött fel a munkások tudatszintjére, öntudatára, rejtett vallásosságot találsz, elfojtott magántulajdon-érzést, sok egyéb húzódik meg családi házuk mélyén /ők mind a sajátjukban laknak, sok munkásnak pedig nincs még otthona!/, a kamrában lóg a kolbász, a sódar, az udvarban százával baromfi, mennyi idő, amíg sikerül átnevelni őket – és ugyanezt  mondta Molnár Zoli, az ÉS szerkesztője, valahányszor említettem: falura vagy tanyára megyek riportra.

7./

Galambos Lajos jól ismerte a falut, Szabolcsban szegényparaszti családból származott, nem is felejtett. Írói útja egyenes vonalban ívelt felfelé, el is várták tőle, szószóló legyen. Pomogáts így jellemzi: a hatvanas években készült művei „arra a nehéz küzdelemre mutattak rá, amely a régi szokások és az újító elképzelések között folyik. Jellegzetes hősük mindig újat akar, nyughatatlanul kutatja a fejlődés útjait.” „Ám a hetvenes években a korábbiakhoz képest kevésbé követte figyelemmel a társadalmi változásokat” – jellemzi finomkodva 1982-ben. A Magyar Irodalmi Lexikon 1994-ben valamivel konkrétabban: Galambos a paraszti világ felbomlásáról romantikus nagyításokkal ír, hősei megszállottak, naiv hitük győzedelmeskedik, mindezt didaktikus előadásban teszi. A falurombolás kezdetét azért sem vette-vehette észre, mert /ezt nem írják meg róla/ zavaros magánélete elvette erejét, hiába nyúlt a hóna alá Aczél György segítő kézzel, többször kapott lakást, állást, ösztöndíjat, a könnyű kábulat még naiv hitet se tudott  csiszolni, hogy a pártközpont büszkélkedjen, ez a fejlődés útja, elvtársak… Jobb is, hogy nem írt, mert lelkesedett volna ezért a programért is, örüljünk annak, ha korszerűtlen vályogházából  kisöprik a parasztot, budi helyett angol vécére fog járni, bár a vízmű törpe, a szennyvíz a kert végében gyűlik össze, sparhelt és kemence helyett palackos gázt kell szerezni, ha kap az öregember, hisz a fiatalok már otthagyták őket…Galambos képtelen volt kiábrándulni.

Csák Gyula sokat vállalt az akkori jelen közegében, mindent el akart mondani a faluról. „A falusi életről írott tudósítások után Mélytengeri áramlás /1963/ című riportkönyvével keltett országos feltűnést. A parasztság valóságos helyzetét mutatta be, nagy vitát kavart, a hatvanas években kibontakozó szociográfiai irodalomban vállalt kezdeményező szerepet, műveibena hagyományos életforma és magatartás átalakulását ábrázolta.” /Pomogáts./ Ám, amikor a tényleges falurombolás stádiumába lépett a rendszer, Csák már az Írószövetség titkára, onnan már másképp látszott a falu. Egy lexikonbeli meghatározás szerint „parabolába hajlanak a művei.”  Meg sem állt Indiáig, ugyanis kinevezték kulturális diplomatának. Onnan valóban nézhette parabolisztikusan nyomorult jelenüket, a belső tatárdúlást.

Végh Antal is mélységből jött, kis szatmári faluból, de keménykötésű, indulatos énje röpítette előre. Sokáig táplálkozott szülőföldjéből. Kemény híradások, kendőzetlen megfogalmazás, bátorság jellemezték írásait. Pomogáts: „A gazdasági és szociális átalakulás morális, kulturális következményeit vette számba, az elmaradottság példáira figyelmeztetett. Heves vitát kiváltó „Erdőháton, Nyíren” című munkája gazdag valóságismerettel számolt be szülőföldjének társadalmi és kulturális gondjairól.” 1972-ben megjelent könyve a pártbizottságoknak megyei, országos szinten feladta a leckét: van-e akkora szegénység, ennyi tetves magyar gyerek a szocializmusban? Képes lett volna ő is megírni a falurombolást. Csakhogy bátor írásai meg sem jelenhettek volna, vagy épp meghurcolják értük/megtudtuk, ha nem ágyazza be magát a hatalomba: feleségül vette a többszörös művelődési miniszter lányát. Apósa az MSZMP alapító tagja, az Elnöki Tanács tagja, az Írószövetség elnöke megvédte őt a támadásoktól. Addigra Végh – Hofihoz hasonlóan – a szelep szerepét töltötte be, vele engedték ki a fölös gőzt /pl. Miért beteg a magyar futball?/ A siker elvitte a botránykönyvek felé, és már csak az almáskertjében sétálgatott.

Rákosy Gergelyről ittírok, bár Pomogáts máshová sorolja. Fővárosi születésű, de agráregyetemet végzett, és írásaiból látszik, nemcsak a növénytermesztést tanulta meg, hanem meglátta a torz folyamatokat is. Csakhogy 1956 forradalma miatt évekig börtönben ült. A hatvanas években regényekben élte ki magát. Pomogáts:  „Az óriástök /1969/, A kolorádóbogár /1969/, A daru /1976/ című regényeiben gúnnyal illette a gazdasági élet fonákságait, különösen az ötvenes évek voluntarista mezőgazdasági politikájának súlyos következményeit. A groteszk előadás fantáziával és fölényes valóságismerettel társult. Különösen a vidéken élő és dolgozó értelmiség gondolkodását és törekvéseit ismerte jól…Munkájának társadalomkritikai értelme van: a szocialista társadalom erkölcsi normáit szembesíti kedvezőtlen tapasztalataival.” 1970 után már csak szatirikus regényeket írt a fonákságokról. Jól ismerte ugyanis a hatalom korlátozó szerepét. Egyénisége és világlátása alapján ő is meg tudta volna írni a falurombolást.

Tímár Máté becsületes ember, volt hadifogoly, 56 után ült börtönben, majd írt a falusi élet átalakulásáról, emberi drámákról, a téesz-szervezésről, Galgóczihoz hasonlították, aztán – hiába élt 1999-ig – elfordult a nagy kommunista bummtól.

Pomogáts definiál egy harmadik írócsoportot is: Rákosy Gergely, Bor Ambrus, Jókai Anna, Raffai Sarolta, László Anna az értelmiségi és kispolgári rétegek alakulásáról ad képet. A szocialista párt ideológiája szerint ezek a rétegek eltűnnek az osztályharc végére, beleolvadnak a két nagy osztályba. Addig ez a töltelék-társaság, laza réteg megtűrt, szükséges rossz, őket állandóan figyelni kell, gyanakvással kezelni, és elkerülni, hogy az újabb nemzedékeknek bármiben példát mutassanak, azok netán kövessék nagyszüleik nemzeti, soviniszta, nacionalista felfogását, történelmi eltévelyedését, tapasztalást, hitet, különösen vallási lelkületet.

Utánuk  életkorban, indulásban már egészen más csoportok nőnek fel: a nemzedéki tájékozódás írói, akik városiak, ha nem is urbánusok mindannyian, a falutól távol, őket követik a „valóságábrázolás és modellalkotás” írói, köztük egyetlen sincs, akit megérintene a falu, ezért fel nem sorolom őket, végül az új elbeszélő nemzedék, a huszonöt felsorolt ifjú alkotóból Csalog Zsolt,  Balázs József, Simonffy András érinti a magyar vidéket, a vidéki társadalom egy-egy szeletét, inkább a történeti múltat boncolják etikusan, Csalog Zsolt pedig belesüllyedt a putrik világába, nemcsak írásban, hanem szószólójuk lett politikai értelemben is.

8./  

Mégis akadtak, akik megírták…

Pomogáts irodalomtörténetén túl – a tárgyalt közeg, tér és idő után – létrejött egy műhely, ahol látták, súlyozták és publikálták is mindazt, amit az írók nem tettek meg. Kutassák mások, ha még érdekel valakit – talán karrierjük okán?

A kecskeméti FORRÁS című havi folyóiratnál gyülekezett néhány vidéki íróember, akiket nem vakított el a fejlődés globális hazugsága, más szavakkal az akkor egyetemesnek számító marxi-lenini fejlődés hazugsága. Akkor már kevés írástudó járta az országot. A Forrás szerkesztő gárdájából viszont többen falun és tanyán éltek, onnan jártak a városba dolgozni, gyerekeiket busszal vagy Trabanttal vitték be iskolába. Másként látja a világot az, akinek összkomfortos lakásában melegvíz jön a csapból, vezetéken a gáz, sose alszik el a villany, stb., aki csak ellátogat a víkendházába hétvégén autóval, megrakott élelemmel, vasárnap este újból beleül a forróvizes kádjába, s másként az, aki ott él az ásott kúttal, esetleg szivattyúval pumpálja fel a vizet, hidroforból folyik a lakásba, alig elegendő légnyomással.

A forrás Hatvani Dániel főszerkesztővel az élen rendszeresen közölt szociográfiát, beszélgetéseket arról, mi zajlik vidéken. A hatalom tudta-megengedte, hisz úgyis kevesekhez jut el a szavuk. Persze figyelték, egy lapszámot Csoóri Sándor írása miatt az utolsó pillanatban nem engedtek árusítani, bezúzták.

Nézzük ezeket a nem dédelgetett embereket.

Hatvani Dániel elsősorban költő, Tiszaderzsen – szegény alföldi faluban – született /jelen írásom idején már nem él, 2007-ben halt meg/. Nyughatatlan, városból tanyára költözött, /Helvéciára/, faluból városba /Békéscsabára/onnan újból falura /Drégelypalánkra, onnan Budapestre, onnan Szabolcs községbe, onnan Bodrogkeresztúrra, ahonnan már csak meghalni vitték Kecskemétre.  Ezt azért írom, mert mindenütt látott és tapasztalt, minden életformát megértett, ezért nem szűrte ki a másutt szinte ellenségesnek minősített kéziratokat. Amik megjelenhettek, és bár nem verték nagydobra, legalább dokumentumnak számítottak.

 Zám Tibor, a folyóirat szerkesztője kétlaki, mezővárosban született, Egerben tanult, agártudományi főiskolán tanított, majd a Hortobágyon, Parádon, Biharkeresztesen, végül ő is tanyasi lakos lett. Velük nemcsak illusztrálom, de bizonyítom, mennyire értették-ismerték a falusi-tanyasi ember minden gondját-baját. Zám megírta a tanyák sorsát és sortalanságát riportban, eszében, regényben. Megjelentek a művei, de periférikusan kezelte a kommunista pártideológia, nehogy közkincs legyen, szemek fel ne nyíljanak a párt elnyomó politikájáról ne lássunk összefüggéseket. 1984-ben halt meg.

Szekér Endrével, Buda Ferenccel erősítették egymást. Egyetlen hazug mondatot nem közöltek évtizedek alatt. Volt bennük rafináltság: megnyerték maguknak Bács-Kiskun megye párt- és tanácsi vezetőit /ők tartották fenn a lapot/, velük interjúkat közöltek, kerekasztal-beszélgetések szereplői lettek, talán a hiúság is közrejátszott, és az, hogy nem volt szemellenző Gajdócsi Istvánon, Romány Pálon, Pozsgai Imrén.

         Enyedi György akadémikus, agrárközgazdász, földrajztudós, 1978-ban azt írta: a falu, mint településforma túlhaladott, elavult, agrárjellege megszűnőben: „Nem tervezhető az egész falusi településállomány megtartása sem, feltehető a koncentrációs folyamat a falusi településhálózaton belül is. Mivel a falusi településhálózat a magántulajdonon alapuló mezőgazdaság körülményei közt alakult ki, e mezőgazdaság szükségleteihez idomult. Manapság pedig nem csak a  magángazdaság a múlté, de a falvak túlnyomó agrárjellege is.” /Tanulmány a Valóság c. folyóiratban, 1978/5./ Az ott élő emberek sorsáról, életformájáról, értékeiről, lelkéről a tudós ember elfelejtett írni, következményeit elemezni, számára, mint pártmegbízott tudósnak ez nem volt téma. A településhálózat torzulásáról ír, nem az ott élők sorsának eltorzításáról.

A Forrás látja a következményeket.

„Mi felett ’önrendelkezik’ ma egy-egy község, falu? Jelentéktelen dolgok felett, apró-cseprő ügyekben, amiknek lényeges hatása, igazi konzekvenciája nincsen. Ha be akarják zárni a boltot, az iskolát, megszüntetni a vasutat, ha nincs jó út, ha fogytán a víz, ha művelődési ház kellene, a kisközség csak egyet tehet: öt-tíz évig élére rakja a saját fejlesztési alapjából származó forintjait, vagy elmegy a megyei tanácshoz, és tartja a markát… A szépen hangzó ’községi önrendelekzés’ fából vaskarika, címke és indok a szorult vagy éppen siralmas helyzetben lévő falvak gyakorlatilag teljes magukra hagyására. A közvélemény többnyire csak egy-egy kirívó eset kapcsán figyel föl a falusi közösségek állapotára. Olyankor, amikor valaki vagy valami látványosan lelepleződik: amikor kiderül, hogy bizonyos emberek meglopják a közpénzt, vagy éppen orgiát rendeznek /esetleg mind a kettő/, olyankor, amikor egy tanácsi vagy más vezetőt egyik napról a másikra leváltanak. Ez természetesen csak tünet, már csak egy hosszú betegség tragikus vagy komikus végkifejlete. A kór alapvető oka mélyebben van: a perifériákon többnyire abban, hogy a falu – még a nagy iparosítás időszakában – elvesztette népességének jelentős és értékesebb részét, és dinamikus, az öntisztítás képességével is bíró közösségből fokról-fokra stagnáló, mindinkább belterjes társadalommá vált. Az ilyen kis falvakban ezután már csak egy-két év kell ahhoz, hogy néhány család /esetleg mindössze egy/, vagy néhány szerv, intézmény /leggyakrabban a téesz, ritkábban a tanács/ egymással vastagon összefonódva a teljes uralmat megszerezze a falu és az ottani viszonyok felett. A küzdelem kezdetben előre visz, később azonban a hatalomra jutottak már csak a helyzet állandóságára törekednek. Ahol magukra hagyott, haldokló, vegetáló falak vannak, ott mindenekelőtt a gazdálkodást kell rendbe tenni: elérni, hogy az ott élőket eltartsa a föld. Ez nem megy hatalmas ráfordítások nélkül. Pénz kell a kistelepülések sorsának jobbra fordításához két értelemben is. Egyrészt a lehető legsürgősebben egy átfogó meliorácós program megvalósítására van szükség…másrészt mielőbb meg kell változtatni a településfejlesztési, beruházási alapok elosztásának eddigi, a falvak szempontjából teljesen hátrányos és igazságtalan rendjét.” / Varga Dávid: Magukra hagyott  falvak. Forrás, 1982 április./

Marxizmussal beoltott pártkáderek nyíltan hirdették: szerintük már nem kell helyben lakni a föld műveléséhez, állattartáshoz, zöldség-gyümölcs termesztéshez, elegendő lesz reggel kimenni a telepre dolgozni, este buszokkal vissza /kétezer faluban?!/, így aztán ezek a települések lassan elnéptelenednek… Enyedi György világosan fogalmaz: „”A csekély számú mezőgazdasági foglalkoztatott – az ezredforduló népességének 5-6 %-a – a kisvárosból is kijárhat munkahelyére.” /Földrajz és társadalom c. könyve, 1983./

Számtalan kérdést kellett volna feltenni: ki vigyáz éjjel a külső telephelyen a jószágra, ki gondozza az állatokat? Azoknak mégis csak szükség van szálláshelyre, ételre-italra, mi történik, ha reggel elakad a busz, sárosak az utak, jegesek, hó befújja, ki feji meg a teheneket, a tejet naponta kétszer elszállítani, állatorvost a pusztába hívni? És a falutól távol hogy képzelték a zöldségek termesztését, mire reggel kiér a téesz-brigád, megszedni a retket, újhagymát, paradicsomot, paprikát, bogyós gyümölcsöt, másokat, aznap már nem tudják piacra vinni… És a városba költözött tömegek hirtelen elhagyott házaik után elhagyják a kertjük megművelését is, egymillió kiskert műveletlen marad? Gaz, gondozatlan, a háztáji művelést abbahagyják, és mivel pótolja a szocialista kormányzat, meg a pártközpont a kieső jövedelmet?

De hát 1970-80-as években Magyarországon nincsenek jó utak, jó járművek, kipihent, egészséges és józan dolgozók, telefon sincs, még nem is álmodhattunk  mobiltelefonos összeköttetésről. Mire alapozták, hogy a ezredfordulóra már elhagyatottá válnak a falvak, és kisvárosokba költöznek egykori lakói?

Ezzel az elgondolással ellentétesen, az állami gazdaságok éppen hogy ragaszkodtak ahhoz, helyben lakjanak a dolgozóik, hisz a nagyüzemi állattartás, zöldségtermesztés, gyümölcsös, stb. megkívánta a helybenlakást, csak így tudják beosztani munkásaikat huszonnégy órás feladatra.

9./

A faluromboló folyamat egyik élharcosa Lázár István író, szociográfus, aki elsősorban szerkesztői hatalmával tudta befolyásolni a párt követelmény-rendszerét. Ő a Valóság című folyóirat szerkesztőjeként ráhatással volt arra, kiktől mi jelenjen meg és mi nem /Enyedi György tanulmányait ők adták közre./ És Lázár könyvet is írt, ami a „Magyarország felfedezése” sorozatban, „Kiált Patak vára” címmel, 1974-ben jelent meg, vagyis erősítette a végrehajtást. /Részletesen írok a könyvről „A kommunizmus áldozata: a család” című könyvemben, amit vádiratnak szántam./ Ebben a környezetben ismételnem kell belőle. Lázár egyik fejezetének a címe: „Ráfizetéses falvak.” „A Bodrog és a Hernád termékeny völgye közé eső területen tucatnyi településnek szinte a fennmaradása is kétséges, nemhogy fellendülése.” Közéjük sorolja a Tokaji hegység falvait, a világhírű borvidéket is. Bizonyítja, hogy hiába a négyévszázados szőlőtermesztés, ez soha többé nem lesz nyereséges. „A Hegyköz és a Tokaji hegység valamennyi községének lakói számára helyben semmiképp sem marad, illetve nem támad munkaalkalom, hogy az érintett többtucatnyi, részben csupán pár száz lakosú település fennmaradását biztosítva látnánk. Falvaknak, romantikus szépségű, nemrég épült vagy korszerűsített házakkal tarka hely- és dombvidéki községeknek kétséges, sőt kétségtelen a sorsa. Úgy tűnik, kihalásra ítéltettek.”

És ki hozta az ítéletet? Hisz ez a fogalmazás, a múlt idő azt jelenti, már meghozták az ítéletet. Ilyen szigorú ítéletet gyilkosságért szoktak hozni. Mi ez a fordított – jogi – helyzet? Mit követett el a magyar falu, hogy halálra ítélték? Kérdezte valaki a Kádár-kormánytól, a pártközponttól, a döntéshozóktól, a titkos bíróktól?

Az író folytatja: „Hasonlót, kedvezőtlen helyzetű apró hegyvidéki falvak teljes elnéptelenedését először Baranyában  figyelhettük meg, addig elvétve csak. Valószínű, ott és máshol egyre gyakoribbá válnak majd az esetek. Miközben az alföldi tanyarendszer, melyet gyorsan felszámolandónak és felszámolhatónak mondtunk-akartunk, életerősebb, mint véltük –  mert bárha archaikus életmódot konzervál, részben épen ezzel olyan keretét adja a mezőgazdaságban családi munkaszervezetben folytatott intenzív termelésnek, amit egyelőre semmilyen más szektor nem pótol kellően – hegy- és dombvidékeinken ellenkező meglepetés bontakozik ki. Apró települések sora, gazdaságilag életképtelennek bizonyulva, elnéptelenedik.” Árulkodó megfogalmazás: az író több helyütt lakóhelyként fogalmazza meg azt, amit szülőhelyünknek érzünk és ismerünk…

Lázár részletesen is megismétli, s felsorolja a falvakat. Csak azt nem, hogy mitől lesz és lett máris gazdaságilag életképtelen több tucat település: hisz mindez központilag, pártpolitikai döntéshozatal következménye, amelyhez az ideológiai alapot Marx-Engels adta.

Könyve megjelenése után nyolc évvel a következő aggódó mondatokat olvastam a Forrásban:

„Ha meg is szűntek egyre-másra a falvak, korántsem olyan ütemben és méretekben, mint tíz évvel ezelőtt gondoltuk. Az is egyre világosabb, hogy ’valahonnan messziről’ képtelenség gazdálkodást folytatni; távolról nem lehet földet megművelni…Ha tehát a mostaninál jobban ki akarjuk aknázni a parlagon, félparlagon maradt földjeinket, azt csak kétfélképp tehetjük. Vagy korszerűen felszerelt, kis gazdaági bázisokat: farmokat, majorokat létesítünk a termőhelyek központjaiban, vagy a természetes üzemközpontokat használjuk ki az eddiginél jobban a termelés szolgálatában. Magyarán: megállítjuk a falvak pusztulását. Nyilván az utóbbi az olcsóbb, egyszerűbb akkor is, ha a falusi infrastruktúra jelentős kiépítését, a falusi házak egy részének modernizálását, komfortosítását kívánja meg. Mindez egy fontos nemzet- illetve nemzetközi gazdasági okból is egyre parancsolóbb szükségesség.” „A szocializmus első harminc évében iparosítottunk. Lehet, hogy a következő harminc évben falvasítani fogunk?” „A falu halálának másik oka kizárólag az a kategorikus imperativusz, ’isteni’ döntés, mely szerint hol kétszáz embernél kevesebben élnek, oda már nem kell semmi. Pedig elég csúfos szegénységi bizonyítvány, ha azt mondják:: kétszáz ember alatt már nem adunk utat, nem adunk orvost, nem adunk semmit. Egyenlő egy halálos ítélettel – de milyen jogon? Voltak – netán még vannak is – emberek, aki feljogosítva érzik magukat arra, hogy egy, akár kétszáz fős településről azt mondják: nem fejlesztjük! Érdemes lesz egyszer megvonni a falvak mesterséges elsorvasztásának pontos egyenlegét – nemcsak gazdasági, dologi szempontból, hanem mérlegelve azt is, okozott-e a városi élettel járó rohamos változás felmérhetetlen kárt az emberi pszichikum/ok/ban, nem járt-e nagyobb veszteséggel a görcsös alkalmazkodás az új környezethez nem lett volna-e célszerűbb ott adni új, emberibb lehetőségeket a falusiaknak, ahol addig éltek.”

Szerző ezután bizakodik abban, hogy  társadalmi rendünk megbecsüli és tiszteli a személyiséget, a tehetséget, a lelki békességet, a demokrácia majd fontosnak tartja a falvak népét…

„Viszont továbbra is nyugtalanít, hogy értelmiségünk derékhada, többsége változatlanul nem vállal feladatot – egyebek közt – a falukérdéssel kapcsolatban sem. Nem vesz róla tudomást, a falvak megmentésének ügyét nem is érzékeli, pedig sokfelé, sokféleképpen keresi – nemegyszer hasztalan – a tennivalót… Szívós munkával össze lehetne állítani a kritikus helyzetű falvak ’kataszterét’, segítséget, esetleg javaslatokat adva a hivatalos szerveknek a további munkához. Végül, de nem utolsó sorban: maguknak a falvaknak is van mozgósító erejűk még! Nagy tekintélyű öregek, még semmire sem használt, de még nagyon sokattudó tsz-alapító gazdák, nyugdíjasok, papok, presbiterek régi tanácstagok, nagy-nagy tapasztalattal, újra feléleszthető akarással és lendülettel…Ez a szellemi tőke mind a mai magyar falu szolgálatába állítható! Ez lenne az igazi szintézis, azaz a szintézis gyakorlati megvalósulása, amely a jövőbe vezet.” Forrás, 1982 április. Varga Dávid: Magukra hagyott falvak.

Varga Dávid írása kordokumentum: a szegényesen és szűkszavúan megirt – ezáltal torzító – Pomogáts-féle irodalomtörténetből és más, életrajzi lexikonokból, kritikákból megtudhatjuk, a magyar írók, tanítók, tanárok, az agrár- és műszaki értelmiség, és a még falun élő egyéb értelmiségiek nem vállalták a falvak megmaradásának ügyét, még a szocializmus adott keretei közt sem.

10./

Mocsár Gábor író, szociográfus ugyancsak a Forrásban szólalt meg.

1982 november 24-26-án Kecskeméten országos elméleti konferenciát tartottak, a falu szocialista átalakulásának jellemzőiről. Csakhogy más a nagyüzemi termelés modern technikai közege és más a falusi ember tudata, írja Mocsár. Ő nem vehetett részt a találkozón, de a konferencia anyagát kiadták könyvalakban. Egyik előadó Huszár Tibor, az író az ő anyagát elemezte utólag.

„Van Huszár Tibor előadásának egy alfejezete, amelynek címe: „A fejlesztési alapok újraelosztása.” Itt arról van szó, hogy van egy Országos Településfejlesztési Koncepció, amely a településeket szerepkörük szerint osztályozta. Vannak felsőfokú, középfokú, alsófokú központok. A rangsor legalján az alacsonyabb népességszámú településcsoportok állnak, melyeket némely urbanisztikai szakember nem átall szerepkör nélkülinek böcsmérelni. Holott még egy dűlőút menti tanyának is van szerepköre, ha más nem, annyi, hogy otthonául szolgál a benne lakóknak, akik tehenet tartanak, tejet fejnek, zöldséget termelnek, amit aztán eljuttatnak a felsőfokú központba. Az ottlakó urbanisztikai szakember a szerepkör nélküli helyről származó ennivalót megvásárolja, otthonában jóízűen elfogyasztja – nem lebecsülendő szerepkör ám ez!” Huszár Tibor ezután a pénzek elosztásáról ír, a legfelsőbb helyről a megyék kapják, azok osztják tovább a városoknak, különböző címeken. De nem egyformán: „A különbség a községiek egy főre jutó átlaga, ’átlagos’ támogatása és a megyeközpontok egy főre jutó átlaga között több mint négyszázszoros… Meg kell érteni: az ország 3000 települése egyidejű és azonos arányú fejlesztése nem lehetséges. Ezt meg is lehet érteni. De azt már nehezen, hogy az alacsonyabb népességszámú településekben /számuk 1998/ élő lakosság /száma több mint másfél millió/ számára alig jut valami vissza akár adóban befizetett, akár munkájával előállított értékekből – hiszen a közös, nagy ’kalapba’ ők is betesznek azért valamit.”  Mocsár idézi Huszár fejtegetéseit, aki nem tagadja, hogy a magyar falvak önállósága tetszőleges, hisz hiába termel maga  is javakat, a megye költségvetéséből kap valamennyit, szuverenitása tovább csorbul a társközségi hálózat létrejöttével, az iskolák körzetesítésével, az igazgatási jogok elvételével, stb., ezek a demokrácia hiányát, a döntés jogának-képességének csorbítását jelentik. /1982-ben írja ezt Mocsár!/ Ez diszkrimináció, lakóhely szerinti hátrányos megkülönböztetés, ezt még Enyedi György is elismeri.

Még jobban kitágul a kép, ha idézem tovább: „A mezőgazdaságban dolgozók, legyenek akár városlakók, vagy falun élők, közülük mégis leginkább a falusi állampolgárok, akiknek nagyobb része már nem paraszt, hiszen mint láttuk, a magyar munkásosztály fele falun lakik. Közülük verbuválódik az ingázó munkásság, a teljes munkáslétszám húsz százaléka. Az ő szemszögükből nézve mit látunk? Ez a munkásréteg az ipari központokba, a felsőfokú központokba, de leginkább a legfelsőbbe, a fővárosba jár dolgozni, ott termeli meg azt az értéket, amelynek elvonható része beletevődik a ’nagykalapba’, de amelyből az ő otthon, falun vagy kisvárosban élő családja alig  kap vissza valamit, vagy egyáltalán nem kap vissza semmit. Megtermeli azt a villamosáramot, amelyért az otthoniak többet fizetnek, mint a főközpontokban lakók előállítja azt a cementet, betont, amelyből ha otthon a ház végén járdát raknak, vagy társadalmi munkában kiásott árokba csatornaelemeket építenek – jó summa pénzt fizethet olyasmiért, ami szerencsésebb honfitársainak ingyen jár. Az ő munkájával is szaporodó nagykalapbeli pénzből iskolák, olykor öncélú pompájú, reprezentatív létesítmények épülnek a főközpontokban, otthon meg pók szövi be a roskadó iskolát, s gyermeke, mintha apja példa-mintáját követné, kora reggel buszra ül, hogy beingázhasson az alig szerencsésebb alsófokú központba, mert iskola csak ott van.” Mocsár Gábor: Hozzászólás helyett, Forrás, 1984 július.

A nyolcvanas évek elején tehát néhány józanul gondolkodó, lelkiismeretes író, szociográfus látta, nyilvánvaló a falurombolás, és nagy a baj a kommunista párt további elképzeléseivel. A Forrás folyóirat folytatta a feltárást. „Nem lehet törekvés az, hogy a népesség nagyobbik fele vagy döntő része városban lakjék… A mezőgazdaság nehezen képzelhető el mai formában úgy, hogy városokból járjanak ki az emberek földet művelni.” –mondta dr. Vágvölgyi András szociológus egy szegedi tanácskozáson, amelyen részt vett Gajdócsi István Bács-Kiskun megyei tanácselnök és két községi tanácselnök. Vágvölgyi részben megerősíti Mocsár Gábor megállapításait és tovább viszi azokat:

„A településfejlesztési politika egyik problémája az volt, hogy egyfajta ortodox szemléletet is megfogalmazott: mégpedig, hogy a munkásosztály egyenlő a várossal. A falu pedig egyenlő a parasztsággal. Ez annyira nem igaz ma már, hogy a magyar munkásosztálynak megközelítően a fele falusi települések lakója és a másik fele pedig városoké. Én azt hiszem, hogy a társközségek kialakítása, a körzetesítések, a téesz-összevonások, az iskolák, illetve tanácsok összevonása, amely a 70-es évek eredménye, azt eredményezte, hogy a magyar településstruktúra bizonyos elemei egyfajta eróziónak indultak. Az aprófalvak lepusztultak, leromlottak. Ennek társadalmi konzekvenciája viszont az volt, hogy ezekben a településekben az ingatlanárak leestek, mindenki szabadulni igyekezett ezekből a falvakból, és ez olyan elkülönülés tapasztalható, aminek társadalmi értelemben rengeteg negatív következménye lehet. Ez nem alföldi probléma elsősorban, hanem a dunántúli aprófalvas területek gondja, hogy az összevonásokkal bizonyos települések egy része nagyfokú elöregedésen ment keresztül, másrészt pedig a mobil népesség, amely tőkével rendelkezett, el is hagyta. Ennek következménye  az lett, hogy társadalmilag ezek a falvak kiürültek, elvesztették azt a rendkívül vékony kis értelmiségi rétegüket, amelyekkel korábban rendelkeztek; a tanító, a tanár, a többi értelmiségi mind beköltözött a székhely-községekbe. Az ilyenfajta települések csonka társadalmakká váltak, és ez a csonka társadalom a továbbiakban kevesebb életképességet tud felmutatni. Én azt hiszem hogy az utolsó óra adott erre, hogy ezt a problémát megoldjuk.” Forrás, 1984 november.

11./

A falvak elsorvasztásához jó indok volt a gazdasági folyamat, amit nevezhetünk fejlesztésnek, modernizálásnak, a párt fejlődésnek titulálta: a nagyüzemi gazdálkodás, nagy táblák kialakítása, ésszerű szervezés, kevesebb fajta termelése,  gépesítés, stb. jóval kevesebb munkáskezet kívánt. A hagyományos paraszti munkafázisok javarésze megszűnt illetve átalakult. A leglátványosabban az aratás. Ötven kaszás, marokszedő, kévekötő, keresztrakó, asztagrakó; huszonöt, cséplőgépnél dolgozó  ember-asszony helyett egy kombájn végezte el  ugyanazt a munkát. Felszabadult, sőt fölöslegessé vált sok-sok fiatal-középkorú-idős ember. Mivel gyors lett az átmenet, gyorsan kellett gyárakat, ipari üzemeket gründolni. Kevés pénzből. elavult technológiával, hisz a korszerűek drágák lennének a szocialista népgazdaságnak. A magyarnak, lengyelnek, németnek, csehszlováknak. És nem is jutnak hozzá, hisz politikai okból, gazdaságilag karanténba zárták magukat, nem vásárolhatnak piszkos imperialistáktól technológiát. Legföljebb a Szovjetunióból, vagy egymástól. A háború előtt működő gyárak, sőt iparágak is elavulttá váltak, a vezérkart lefejezték, azok disszidáltak, börtönbe vetették, netán kivégezték őket, a szakmai hozzáértés, technolóiai tudás a politika áldozta lett. Egy textilgyár élére cipészt helyezett 1949-50-ben a párt, mert ő megbízható politikailag. Szakmai tudás nem számít. Így aztán az irányítás, a vezetés által elérték, hogy sok selejttel rosszul működtek, veszteségessé váltak az üzemek. Áron alul kellett túladni az árun még a baráti országoknak is. Különösen rosszul gazdálkodtak a létszámmal. Mivel százezerszám jöttek a városokba  a fölöslegessé vált falusi fiatalok, azoknak munkahelyet kellett biztosítani. Meg is tették. Szakmai képzést, munkahelyet, majd lakást, hamarosan bölcsödét, óvodát, iskolát…sőt autóbuszt, élelmiszer-üzleteket. Micsoda tempót diktált a fejlődés! Fejlődésnek nevezték ugyanis. Ezt a rendszer úgy tudta fenntartani a párt, hogy kölcsönöket vett fel, dollárban, imperialista bankoktól, szervezetektől. A következményt ismerjük és a bőrünkön érezzük.

Nos, ebbe a fejlődésbe a falu már nem fért bele, és szükség se lett rá. Nagy, összevont mezőgazdasági üzemeket kreáltak, azokat dotálták, és préselték belőlük a mennyiségi eredményeket -műtrágya! – minél több búzát, más gabonát, gyümölcsöt, bort, stb. termeljenek exportra, hogy valamennyit segítsen a veszteség elviselésében.

A falvak megítéléséhez ezen kívül jól jött az ideológia, amit a párt megfogalmazott.

Az előbbiek függvényében: városokba kell terelni a falvak népét, lehetőleg lakótelepekre, /bár szinte zárkának, börtönnek is megfelel az egykor mozgékony, egész nap tevékenykedő – természetközelben lakó – embereknek, gyerekektől az idősekig./ Még további haszon: a városokban szem elé kerülnek az emberek, átnevelésükkel érdemes, lehet és kell foglalkozni, hatni rájuk,  kiszakítva ősi környezetükből, a föld, az iskola és a templom közelségéből… A falusi, tanyasi réteg még szétzilálása után is ragaszkodott családjához,  együtt éltek  szülők, nagyszülők, unokák, továbbadták egymásnak a hagyományokat, vasárnap együtt ebédeltek, beszéltek múltról, történelemről, csak aztán ez a nemzedék megöregedett, kihalt… A szocialista eszme elterjesztéséhez, szükség van likvidálásukra. Most erre megadatott a lehetőség.

12./

És megérintett bennünket a rendszerváltás szele…1988 június 27.-én este – 56 óta nem ismert – óriási tüntetés volt a Hősök terén, aminek része lett a vonulás, a román nagykövetség épülete elé, a Thököly útra. A romániai falurombolás ellen tüntettünk. Lelkesek, átszellemültek, egyszerre féltünk és büszkék voltunk. Különösen Csurka István beszéde lelkesített, határozottan, keményen beszélt. Mások is. És egyetlen utalás nem hangzott el a hazai állapotokra. Bözödújfalu mellett nem mondták ki Gyűrűfű nevét. /Lásd „Gyűrűfű, a falurombolás áldozata” című írásomat honlapomon./

1988-89-ben hetenként új kiadványok, újságok jelentek meg, a pártok alakulásával egyidőben. Szombathelyen kiadtak egy TÉR-KÉP című hetilapot. Nekik írtam és postára adtam az alábbi írást:

„Nem requiemet, programot a faluért.

A TÉR-KÉP próbaszámában /1988 dec. 22./ rövid beszélgetést folytattak Ráday Mihállyal, aki szerint Magyarországon is volt buldózeres falurendezés. Hiányérzettel olvastam. Miért egy városvédő mond ki evidens dolgokat a faluról? Miért nincsenek nálunk faluvédők? Miért nincs hálózatuk, szervezetük, egyesületük azoknak, akiknek fáj az, ami történt? Az elmúlt évtizedekben valóban falurombolási folyamat ment végbe hazánkban. Menteni, ami menthető, létre kellene hozni a faluvédő mozgalmat.

A tényekből induljunk ki. A falvak látható képe eltorzult, ez a kisebbik baj. Fellazították szerkezetét, szervezettét, elvették önállóságát, ez a nagyobbik. Az önellátástól, önszerveződéstől mezőgazdasági termeléstől, természeti tényezőktől, természetes életmódtól megfosztották az ott élőket anélkül, hogy a városi élet előnyeit megteremtették volna számukra. Maradt ennek az illúziója, vízhálózat csatornázás nélkül, háztartási gépek javítószolgálat nélkül, modern házak utak nélkül, nagy légterű lakások saját központi fűtéssel, amihez a családnak nincs elég jövedelme, az országnak elegendő fűtőanyaga, stb. A legfontosabb mégis a termelési feltételek megcsonkítása, szétzilálása.

Mi a teendő?

A falvak mindennapi életét és jövőjét ne a városból irányítsák magasabb politikai szempontok szerint.

A már meglévő, de még nem realizált rendezési terveket vizsgálják fölül illetve függesszék fel, hisz ezeket a megyeszékhelyek tervezőirodáiban spekulatív módon agyalták ki, s nem a helyi lakosság érdekei szerint.

Adják meg minden falu önállóságának – a szétválásnak – a jogát. A kényszerrel egyesített települések egy része újból önálló szeretne lenni, e törekvéseik ma még egyéni, késleltetett elbírálásban részesülnek.

Újból legyen falun alapellátás.

Ahol még van rá mód, egyeztessék össze az életformát a mezőgazdasági termeléssel /állattartás, zöldség-gyümölcstermesztés/.

Miután a városba, az iparba áramlás ideája évtizedekre lezárult, sőt visszaáramlás várható, ehhez falun mozgásteret, lehetőséget kell adni. Ennek lényeges alapfeltétele a fésűs beépítés visszaállítása, amely kisebb területet is jól kihasználhatóvá tesz.

Új  utcák kialakításakor nagyobb telkek kialakítása, mert nyolcvan négyszögölön ólak, zöldséges, gyümölcsös nem férnek el, hiába él valaki falun, kényszerűen fogyasztóvá válik.

Vissza kell állítani – új építésnél – a földszintes házak rangját és gyakorlatát, amely olcsóbb, egészségesebb, működtetése egyszerűbb. /A nagymamát ne küldjük lakni az emeletre, az utcai erkélyre senki nem fekszik napozni, stb./

Mivel a már meglévő két-háromszintes, telek közepére pöttyintett házak  meghatározzák az életteret, ezen csak javítani lehet – építészek, falugazdászok adjanak ehhez ötleteket.

Meg kell állítani a városból falura kiköltözők hangulatkeltését, miszerint a jószágtartás betiltandó, mert büdös.

Újabb módszerekkel kisebb területen is termelhető több zöldség a család szükségletére, és csökkenteni kellene – sőt megszüntetni – a kiskertekben a vegyszerek használatát. /Lásd Sulyok Katalin – Siklós László: Vetéstől a tálalásig c. kertészkedőknek írt könyvünket./

Részletes program kidolgozásához tanítókra, tanárokra, építészekre, agrár-technikusokra, orvosokra lenne szükség. Olyanokra, akik nem állami hivatalok székéből, nem pártok delegáltjaként szemlélik, jó messziről a  falusiakat.”

Javasoltam faluvédő szervezet, szövetség, egyesületek alakulását, amelyek szabad társulásként működnének. „

A megsárgult kéziratot most vettem elő huszonöt év után, nem jelent meg.

                                               *

Miért írtam ily részletesen az évtizedekkel ezelőtti történetekről? Mert a Kádár-korszak elvei, intézkedései képezik az előzményeket, amik és ahogyan történtek az úgynevezett rendszerváltás után. Az első szabad választás szárnyakat adott a  falvakban maradt embereknek,  és a nagy lelkesedésben nem vették – nem vettük észre –  hogy ezek a szárnyak csonkák, csapzottak, ezzel nem lehet repülni, csak a baromfiudvar kerítéséig. Ott pedig rövid idő múlva elkapják és levágják a madarat. Nincs szabad madár…/Ráday Mihály föltehetően tagtoborzási céllal, az SZDSZ színeiben állt akkor a falvak mellé./

1./1990-re megszűnt a húzóerőt adó értelmiségi, mint réteg, mint egyén. Megöregedett, eltemették,  elvándorolt,  elűzték, bebörtönözték, meghurcolták, utána már nem lett se tanár, se kántor, se pap,  se ügyvéd, se agrármérnök, se postamester, se vasútállomás főnöke… 2./A vezetést, a közigazgatást új alapokon kellett volna kezdeni, és nem folytatni. A tanácstörvény passzusait azonban gyökeresen nem írták át a demokrácia másfajta szabályaira. 3./ Azonnal megindult a vagyon átmentése: épületeket, közvagyont, földet, erdőt, téesztelepet, lehetőleg állatokkal, gépekkel, ipari üzemeket, dűlőutakat, mindent magukhoz ragadtak fondorlattal a pártközeli elvtársak, szinte hónapok alatt kifosztották a falu értékeit, alapját, jövőjét. Vagyis  elszegényített, lepusztult, sőt lepusztított településeket vettek át a polgármesterek. 4./ Azonnal olyan feladatokat kaptak, amikhez nem kaptak pénzügyi fedezetet. Emellett dédelgetett álmokat is szerettek volna megvalósítani. /Pl. egy lefojtott gyógyvizes forrást megnyitni, és fürdőt építeni. Mire észrevették, megvette valaki a területet, eladta jó pénzért osztráknak, franciának…/ 5./ A kilencvenes évek közepére durván belenyúlt a kapitalista szándék: meglévő értékeiket is elvették tőlük, a víz- és csatornahálózatot, amit összefogással, társadalmi munkában építettek, külföldi magáncégek kezébe adta a kormány a villamoshálózatot, a gázműveket, attól kezdve azok diktálták az árát, ahol új épült, ott aránytalanul drágán kellett megfizetni, stb. 6./ A maradék munkahelyek is megszűntek, azzal, hogy a téeszek, állami gazdaságok helyébe részvénytársaságok, KFT-k kezdték irányítani – Ausztriából, Németországból, Izraelből, stb. – a bérbevett, vagy zsebszerződéssel vásárolt földet, erdőt, legelőt, vizeket, dűlőutakat… 7./ A következő kormányok újból megfogalmazták az életképes és életképtelen település fogalmát /pl. Medgyessy Péter/, eszerint kezdték osztani a falufejlesztési pénzeket, ugyancsak központi büdzséből.

És most megint, immár véglegesen hallgatnak az írók, meg az egyéb értelmiségiek. Az írók már nem tartják feladatuknak, hogy a valóság megérintse őket, sőt, aki ilyet tesz, az nem is alkotó a szemükben. A szociográfusok legföljebb kirándulnak falvakba, úgy verik át őket hazugsággal, ahogy akarják, és akarják. /Lásd Levélféle Kovács Lajos Péternek c. írásomat honlapomon./ A szociográfusnak ma már a nagyvárosi lét a nézőpontja. Már csak lila ködöt, lila tehenet lát. Aki nem lépett bele valódi sárba, egyetemi évei előtt nem szagolt be egy istállóba, annak bármit lehet mondani. Az büszke arra, hogy a kis falu térkövezett főterén, előnevelt fák, drága díszbokrok mellett száll ki autójából. És nem veszi észre, hogy a százmilliókból épült tér helyett három kis ipari üzemet tudtak volna építeni, amiben a helyben megtermelt mezőgazdasági terméket feldolgoznák, s ügyes üzletkötők, nem gengszterek! el is adnák. Kevesebb lenne a munkanélküli, nem lenne parlagon kert /egymillió van belőle!/ és jövedelemhez jutnának családok.

Sok falu sorsa közös. Emlékezzünk: 1971-ben hivatalosan szerepnélkülivé tették, még mellékszerepet sem kaphattak az ország életében. Bár a rendeletről kiderült, hogy abszurd, nem végrehajtható, erő sincs hozzá, már 1980 körül enyhítettek a szigorúságon, 1990-ben pedig volt egy úgynevezett rendszerváltás, az erózió elindult. Sokszáz település sorsa maradt bizonytalan, pontosabban sorstalanná váltak.

 Napjainkra – 2014-re – már nem visz a vasúti sín sehova, vonat nem jár, az állomást eladták, bérbe adták, lebontották, ritka a buszjárat, rossz a menetrend, az óvodákat, iskolákat bezárták, a kispostákat bezárták, még távolabbról jön orvos, még távolabbra kell menni gyógyszertárba, élelmiszerbolt hiányos, kocsma tengődik, étterem nincs, helyben csorbult az ügyintézéshez való jog és gyakorlat, mivel részlegesen körzetesítettek /kódolva kistérségi társulásnak nevezik/, az értelmiségiek elköltöztek, a pap elhagyta a parókiát, vagy a földi tereket, polgármester bárki lehet, akinek megéri a hatalom okán, a határban a modern munkagépeken kívül csak idegenben lakó tulajdonosok ügyintézői járnak, nappal bottal az öregek, rozsdás Ladával a tollfelvásárlók nézik lassú menetben,  melyik ház gazdátlan, üres, melyik eladó, nem őrzi senki, este csak a kutyák és cigányfiatalok csapata veri fel a csendet, bár ezt nem szabad észrevenni, mert rasszizmus, a templomok rozsdás lakatja lehull a rablók és hajléktalanok előtt; galambok, verebek, baglyok, pelék  már előbb elfoglalták a padlást, a tornyot, legalább ők közelebb legyenek az Úristenhez…

A felsorolást csak abbahagyni lehet, befejezni nem… Sajnos, a legtöbb falu központi akaratra vár, netán sült galambra. Nem hiszik el, hogy a központi akaratnak nem fontosak. Immár ötven éve.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!