Falurombolás helyett építkezést, jobbítást – frissítés
Falurombolás helyett építkezést, jobbítást – frissítés
…a víz elszalad, a térkő megmarad /Wass Albert verse alapján/
Rákosi Mátyás kormánya /diktatúra, az 1950-es években/ gumipitypang termesztését írta elő az áldott-jótermő magyar földön, emellett kenafot, gyapotot is. Orbán Viktor kormánya /szabadon, általunk választott, 2010 után/ gumigyárakat telepít a mezőgazdaságilag kiváló magyar termőföld száz- és száz hektárján. /Örökségbe csak egy gumi-üzemet kaptunk, az ellen még közösen tiltakoztunk/.
Az ötvenes évek erőlködését kiheverte a talaj, az ország, utána újból gabonát, zöldséget vethettek, a rétre, legelőre állatokat hajtottak legeltetni.
A gumiabroncs gyárakat – és autó-összeszerelő üzemeket – nem biztos, hogy ilyen gyorsan sikerül kiheverni, ha a külföldi tulajdonosok elhagyják az országot /ez bizony megtörténhet/. A jól termő földet betakarták betonréteggel, alatta víz- és szennyvízcsövek, kábelek tekeregnek, s nem tudjuk mi szivárog a talajba, mert minden üzleti és államtitok, nincs olyan erőnk, hogy ebbe belelássunk. A szovjet katonai támaszpontok talajállapotát is csak azután ismertük meg, amikor azok használói eltakarodtak: évtizedekig szivárgott az olaj, bekerültek fémek, veszélyes vegyületek, most miért lenne óvatosabb velünk-hozzánk egy idegen ország tőkés vállalkozója? A falakon belül azt tesz, amit akar. Azt pedig kár magyarázni, hogy rossz adottságú talajon építették ki az ipari parkokat, mert sem Győr mellett /Kisalföld/ sem Mátészalka mellett, sem Kecskemét határában, sem Hatvan mellett nincs értéktelen föld, Magyarországon minden jó valamire. Ha meg akarjuk találni a funkcióját.
*
Nem véletlenül jutott eszembe Wass Albert verse. A vizet fel kellene használnunk. Nézzünk egy részletes térképre, a két nagy folyó mellett mennyi kisebb kanyarog, mellettük patakok, erecskék. Hogyne, egyszer több, máskor kevesebb vizet hoznak. De a nagyok hoznak. A legtöbb kormány ígérte, hogy épít öntözőcsatornákat. Az Alföldön megépült néhány. A két világháború közt a Duna-Tisza összekötőt is meg akarták építeni. S mégis, a legtöbb csak ígérgetés maradt. Márpedig víz nélkül nem lehet tervezni termést, különösen a zaklatott, nem-kiszámítható időjárásban. Politikusok, döntéshozók nem néznek természetfilmeket Izraelről, Jordániáról? A szárazság és nem-megbízható vízhozam hogyan tesz sivataggá ezer és tízezer hektár területeket, amik pár évtizede még teremtek? Nem nézik, Omanban – ebben a sivatagi országban – hogyan használnak fel minden cseppet? Beosztják, a hegyi patakok vizét egy-egy órára melyik gazda kapja, egyszerű falapáttal, deszkafallal tereli jobbra vagy balra a falu megbízható embere, nincs csúszópénz, hogy komám, nekem egy félórával tovább engedd! Jordániában szigorú kormányrendelet szabja meg, területre, birkára, kecskére kiszámolva, mennyit kaphat a gazda a csatornából. Amennyi ötven kecskére, százhúsz birkára elég. Ha többet tartana, a maga baja, elhullanak. Nekünk a szemünk előtt folyik el az arany, a Duna és a Tisza termékenyítő ereje.
A síkságon nálunk megbontották a víz egyensúlyát. Vagy szárazság van, vagy özönvíz, utóbbit úgy definiálják: a friss vetést elöntötte a talajvíz. Nem bírunk az esővel sem. Persze hogy nem. Ezt a meccset már el is vesztettük. Sokan megírták, gazdák és közgazdászok, de nem lehet elégszer: az uraság földjén is, a nagygazdáén is, a falu közös földjén is, a lapályba nem vetettek, mert ott kisebb-nagyobb tavak voltak. Minden falu határában kettő-három. Odafolyt az eső, a fölösleges víztömeg. Oda pedig árkok, kis helyi csatornák vezették, amiket kubikusok ástak, és tartottak karban. Sőt, a falusi házak udvarának a végében is ilyen levezető árkok voltak. A házak előtt is árkok voltak, nem temették be, nem ültettek virágot – lásd virágos falu mozgalom, tükröm-tükröm, kié a legszebb a világon?
A tavakat már az állami gazdaság, a termelőszövetkezet beszántotta-feltöltötte azokban az években, amikben kevés eső esett. 1990 lett volna egyetlen alkalom, amikor gazdát cserélt a terület, szigorú rendelettel, földbirtokossággal /ez volt a neve/ rendszabályozták volna, márpedig a tó marad, s aki megvásárolja, magához csalja a földet, köteles rendben tartani az árkot, levezető csatornát. Ehelyett – az óriás gépek lehetőségével élve – könnyedén beszántottak mindent, hisz a John Deere traktorok használata, vetőgép, tárcsázó, aratókombájn úgy gazdaságos, ha végigszáguld négyszáz-ezer hektáron…
Itt lép be a 90 után kialakult új nagybirtokrendszer. Amit alattomosan, az istenadta – elbutított – nép szeme láttára, de tudata-felfogása nélkül alakítottak ki újabb földesurak. A két világháború közt báró Hellenbachnak hatszáz kataszteri hold földje volt, amit a földosztáskor elveszített, kastélyából elzavarták, lakás nélküli földönfutóvá tették, internálták, rosszabb esetben a Szovjetunióba hurcolták, jobb esetben disszidált. Pedig a földjét művelte, a cselédek /summások/ éltek olyan szinten, mint a milliós nagyságrendű mai falusi ember, értéket termelt, stb. Az érték Magyarországon maradt. Ma már ezer hektár is van egyetlen kézben, a tulajdonost nem ismeri a faluban senki, kiléte titok, s az is, hogy mit tesz a jövedelmével, mely országban mire használja fel. Széchenyiről nem beszélek. A Festetics grófok jövedelmükből iskolákat, templomokat, utakat építettek, nem utolsó sorban mezőgazdasági egyetemet alapítottak. A mai milliárdos legföljebb futballstadiont épít, luxuséttermet, bárt, kaszinót alapít. A mai tulajdonosnak akkor is van jövedelme, ha parlagon hagyja a földterületét, mert a híres Európai Unió sötét törvényeket hozott, maguknak, a vezető rétegnek.
*
A víz a kiskertek művelését is befolyásolja, a zöldség, gyümölcstermesztést. Állítólag egymillió kiskertben nem termelnek semmit. Csak a gaz nő.
Valamikor úgy tudtuk, hogy minden, földben lévő – és annak számító – vagyon az államé, vagyis a nemzeté. Ilyen a szén, az olaj, az ott talált ókori érmék, bármilyen műkincsek, stb. És a víz? Kié törvény szerint és kié a valóságban? A termálvizet az alföldi melegházak, fóliasátrak iszonyú drágán kapják, hogy primőrt állítsanak elő. Így aztán olcsóbb és korábbi a zöldség, ha a spanyoloktól hozzuk. És mikor telepedhettek rá külföldi cégek az ásványvíz lelőhelyekre, forrásokra? Mennyi évre? Mit kapunk érte? Olvassák már el naiv magyarok az ásványvizes üvegek legapróbb betűit, ott árulkodón feltüntetik a cégek nevét, bár a tulajdonosokról nem tudunk semmit.
Mi módon kaptak engedélyt, titok. És hogy kap engedélyt saját földjének, kertjének öntözésére, pontosabban kutak fúrására egy átlagos, sőt egy szegény család. És ha sokat kell fizetni érte, elvárható-e, hogy gondozza a kertjét, teremjen zöldsége? És ki ad neki tanácsot? Hova kell utazni engedélyért, mi a módja? Ezek csak kérdések, egyszerűek, és sokan egyszerű válaszokat szeretnének kapni.
*
A mai középnemzedék jelentékeny része már nem ért a kert megműveléséhez, nem ismeri a zöldségfélék, krumpli, kukorica kiskerti termesztését. Nem hagyományozódott rájuk. Azokról nem beszélhetünk, akik fiatal korukban városi lakosok lettek, nem mentek vissza, lakótelepi lakásaikban tengetik életüket.
És a többiek? Sokan azzal intézik el: ilyenek a cigányok. Mert ők látványosan teszik a semmit. De ilyenek a kilencvenes évek elején megszűnt gyárakból hazazsuppolt magyarok jó része is. Ők már nem tanulták meg otthon hagyott szüleiktől ezt a tevékenységet.
Elérkezett az idő, amikor tömegesen kellene újratanulni ásni, gereblyézni, magot vetni, palántázni, gondozni, öntözni, gyomlálni. Na és kitől? Van-e, maradt-e a faluban olyan idősebb ember, asszony és férfi, akinek tekintélye van, akire hallgatnak, és aki – még ereje birtokában – türelemmel tudná tudását átadni? 1. Ezek az emberek javarészt meghaltak. 2. Ha élnek, magányosan tengődnek lassan omló házukban, ellátásra szorulnak. 3. Szociális otthonba rakták gyermekeik, mert ők nem tudnak gondoskodni róluk. 4. Ha még van erejük, kedvük, szándékuk, nincs tekintélyük, az időseket leírták, kinevetik, közömbösek irántuk. 5. Miért legyen öregkorában tanítónéni, tanítóbácsi, ha nem hallgatják meg a szavát? 6. Ha netán elkezd dolgozni a kertjében néhány család, a tapasztalat mutatja, abbahagyja. Dehogy vár május-június-júliusig, amíg az a valami termést hoz. Vagy csak augusztus-szeptemberben? Retek, újhagyma, spenót még csak-csak…de a krumpliból, cérnavékony sárgarépából, gyökérből mikor lesz ehető? Szárazbabra várjon nyár végéig, amikor a boltban leveszi fáradtság nélkül a polcról, zacskóban! A másfajta gondolkodásra nevelni kellene. De kinek?
*
Az Orbán-kormányban valamit megéreztek a hiányról, a parlagról, a gazról, a passzivitásról. Bizonyára ezért tettek egy látványos lépést, ami érzelmileg valóban látványos lett. Hegedüs Zsuzsát, francia földről hazajött szociológust bízták meg azzal, rázza fel a magyar falusi embereket, cigányokat és magyarokat egyaránt. Szakmája okán a szegénység elleni harcot tűzte trikolórra, bár – szerintem – a műveletlen kert csak kicsi részben a szegénység problematikája. De nekik akartak érzelmi lökést adni. Azzal, hogy odaálltak teherautókkal a falu terére – előtte listát készítettek, toboroztak, kidobolták: jövünk és adunk – és kiosztották a vetőmagos tasakokat, a napos csibéket, tápot, műtrágyát, stb. Krumpli-vetőmagot is osztottak és osztanak azóta is, bár eleve tudják: azt másnap megfőzi a család paprikás krumplinak. Osztottak naposcsibét is. /Eredetéről azóta olyan hírek jöttek, hogy Spanyolországból vették-hozták. Nocsak, ennyi pénz gyűlt össze a telefonadományokból, minisztérium kiutalt pénzéből? Szeretném hinni, hogy nem így történt./ Ösztönöznék a népet gyümölcsfa ültetésére is. Kérdés: miért nem ültet alma-, körte-, szilvafát a család önmagától?
Az akcióknak évekig tanúi lehettünk, ugyanis Hegedűs Zsuzsát tévéstáb kísérte, útját-fogadását előre megszervezték /ahogy begördülnek a kamionok a főtérre/ ott volt ünneplőben a polgármester, az önkormányzat munkatársai, riportalanyok nyilatkoztak, stb.
Azt már nem láttuk, hogy otthon a következő napokban-hetekben mi történt. Minden évben ellátogatott viszont nyár végén, ősszel Hegedűs Zsuzsa egy családhoz, bizonyítandó, az eredményt.
Jelenthet-e az ilyen kampány megoldást? Nem. Ha azt akartak volna, nem egy törékeny nőt, lelkes szociológust küldenek el országjárásra, hanem kidolgozzák ezer-ezerötszáz falura az országos megoldást. Csakhogy ahhoz ma már a legdrágább projekt kell, helyettes államtitkárral, irodával, szakértőkkel, dekoratív titkárnőkkel, új bútorral, autóval, számítógépekkel, korlátlan telefonhasználattal, stb.… Már százmilliónál tartunk, és még nem jutottunk el egyetlen családhoz sem.
A kérdés az: ki segítsen? Ki terelje vissza a saját tulajdonú háza kertjébe például a Szécsi vagy az Orsós családot? Hegedűs Zsuzsától megkérdezték egyszer, azt mondta: hát a polgármester! Azért van, hogy a falu lakosait mindenben segítse. Na és az tudja? Van rá képessége, képesítése, tudása? És ideje? A kisebb falvakban találhatunk olyan polgármestert, aki egyben kocsmáros, boltvezető, építési vállalkozó, útépítő gépeivel dolgozik, a legtöbbje pedig gazdálkodó, többszáz holdján dolgozik vagy irányít, új földesúr. /Azért választották meg, mert tekintélyt szerzett valamivel…/ El fog menni Orsósékhoz, megmutatni, hogy kell fogni a gereblyét? Hány centi mélyre szórja el a sárgarépa magját? Ugye vicc. Ezt még egymilliós fizetésért sem tenné, talán nem is tudná. /Azóta már a falusi vezetők jogait, jövedelmét is megnyirbálták. Sok helyen jelentkező sincs rá./
*
Azt olvasom az újságokban: a gyöngyöshalászi gumiabroncsgyár alapítása milyen üdvözlendő esemény. Azt is, hogy egy munkahely létesítése az államnak harminc millió forintba kerül. Csak így tudjuk megoldani a munkanélküliséget? A nélkülözést, éhséget, szegénységet?
De jó lenne, ha mezőgazdasági mérnök és egyben közgazdász lennék, tételesen ki tudnám számolni, egy közepes vagy kisebb faluban mi mindenre lenne elegendő harminc millió forint! Ha én a falu felelős vezetője lennék, másra költeném. Mivel a faluban éppen van negyven-ötven eladó ház, vásárolnék egy tágasat, nem baj, ha rossz állapotban van, nagy kertje legyen. Az nem kerül többe négy-öt milliónál. Felújítanák újabb négy-öt millióért. Ennyiből ma összkomfortossá lehet tenni egy falusi házat. A testület meghívna bele – pályázattal, úgy, ahogy régen a tanítót – egy többgyerekes családot, ahol a férj vagy feleség zöldség-, és gyümölcskertész, szeret és akar ott lakni /tíz évig el se mehessen/, és vezesse, irányítsa, segítse az ott élő családok kertjének gondozását. Nem árt, ha azt is tudja, hogyan kell nevelni csirkét, tyúkot, malacot, tartani kecskét: egy-két kecske tejétől egészséges gyerekek nőnének fel a családban.
Valamikor voltak általános iskolák, ahol zöldségeskertet alakítottak ki, és a gyerekek gondozták egy hozzáértő tanító irányításával. Nem lehetne visszaállítani, népszerűsíteni? Az oda telepített kertész irányítaná-felügyelné azt is. Hol kezdjük el a kert művelését, ha nem gyerekkorban? Mi kell ehhez? Párthatározat, parlamenti döntés? Többszáz, ha nem ezer pedagógus irányítja az ország iskoláit, csodálatos palotákban, új bútorok közt, autó, titkárság, telefonhasználat, stb., minden megvan hozzá. Ám látják-e a fővárosi panoráma mögött a valós gondokat? A sivárrá fejlődő jövőt?
A kertész természetesen irányítsa azt a néhány hektáros önkormányzati földet is, amit közmunkások művelnek meg, most már el lehet őket hívni az árokpartról, ahol napi egy-két órában látványosan füvet gyomlálnak vagy a parkban falevelet kapirgálnak egyik helyről a másikra. Csak van az országban elegendő zöldség-kertész? Ha nincs, akkor olyanokat vegyenek fel az egyetemre, akik azok akarnak lenni. /Ha kell hozzá egyetem! Nem elegendő technikum, gyakorlat, készség, szeretet?/ Már van elég nagyüzemi mérnök, dísznövénykertész és parképítő mérnök, hogy a következő ötven évre elegendő legyen. Biztos, hogy minden magyar falu főterét nekik kell tájidegen, drága, kényes bokrokkal, fákkal birtokba venni, kialakítani? Vagy a gondozásuk már nem az ő dolguk? Dézsában fagyérzékeny, mediterrán örökzöldet kibiggyeszteni! Télire emelőkkel, teherautóval fűtött télikertbe bevinni? Miközben emberek százai éheznek? Normális ország ez?
A szakember-szükséglet nem az én fejemből pattant ki. Olvasom kiskertek műveléséről szóló cikkekben, hogy a Vidékfejlesztési Minisztérium tervezi „háztáji agronómus szakembergárda” felállítását. Idézem Fazekas Sándor idevágó megjegyzését: „a jövendő háztáji agronómusait képezni kell, mert a mai szakembereket nagyüzemi szemlélettel oktatják.” Létezik háztáji munkabizottság is, legmagasabb szinten. Mire várnak? Mikor kezdik el? Ám gyanakszom, az agronómus nem a kis elmaradott faluban fog lakni, a gárda tagja egy közeli városból fog kiautózni, nyolc és tizenhat óra közt majd ott tartózkodik, kap egy irodát az önkormányzat épületében, oda lehet hozzá járulni tanácsért, tessék mondani, hány centi mélyre vessem a sárgarépát, a fokhagymának melyik vége legyen felfelé, vagy fektetve kell, vagy mindegy?
Aztán, ha sikerül hozzáértő, kedvvel dolgozó csapatot nevelni, keresgélhetnek, mi lenne az a növény, akár zöldség, akár gyógynövény /homoktövis, bodza, kuriózum bogyósgyümölcs, pl. fekete ribizke, hegyekben áfonya, stb./, amire lehetne kis helyi feldolgozó üzemet alapítani. Ahol még nem tették tönkre a talajt, biotermelésre alapozva bébiétel-üzemet, sárgarépa, zeller, sütőtök felhasználásával, hogy ne a skandináv államok lássák el a félvilágot, hogy a közelkeleti, öbölmenti arab országokba tőlünk szállítsanak. Kuvait, Bahrein, Emirségek, stb., óriási felvevő piac! Rengeteg gyerek születik. Ne csak fagyasztott csirkét és forró lányokat /értsd: prostikat/ exportáljunk. Pénzük is van a megfelelő táplálékhoz.
Na és a magyar földön megtermelt zöldség, gyümölcs eladása…annak a haszna kié legyen? 2010-ben, vagyis ötödik éve, a kormányzó párt a kampány során megígérte: rendezi a felvásárlási árakat. Kiiktatják a maffia-módszereket, megszüntetik a megcsontosodott, vérlázító felvásárlási rendszert. A termelő negyven forintot kap az almáért, azt ne háromszázért kapja a vevő. A vöröshagymához ne ötszörös áron jusson hozzá. Nos, ez sem a piaci-csarnoki árusításban, sem a plázák esetében nem rendeződött. Pedig, ha csak ezt az egy ígéretet beváltják, sok falu életképes maradt volna. Gondoljuk el: a zöldpaprikáért negyven forint helyett kétszázat kapna /bolti ára négyszáz/, és van húsz-huszonöt féle zöldség, amit meg tud termelni a falusi ember. De ráfizetéssel? Kinek az érdeke fűződött ahhoz, hogy ez a rendszer megmaradt? Ha nem lett volna kőkemény érdek-érvényesítés, már öt éve eltörölte volna néhány rendelettel a kormány, persze az árú /selyem/útját is meg kellett volna tervezni… Biztos, hogy az egykori ÁFÉSZ-ek minden elemét el kellett dobni? A HANGYA-mozgalmat is? Nem említettem az állattartást. Szép propagandafilmeket mutatnak a közszolgálati televízióban olyan vállalkozókról, akik többszázmilliós /uniós?/ támogatással sertéshizlaldát, baromfi-, szarvasmarha-telepet létesítettek, külön tejelő, külön hízlaló-részleggel, többnyire a falutól távolabb. A tulajdonos megmondja: ezek családi vállalkozások, családtagokkal. Úgy bizony, a modern üzemekhez a falu lakosainak semmi köze.
*
Sokrétű segítségre lenne szükség – addig is, amíg a falvakat nem lepik el az oda telepített zöldség-kertészek, vagy agronómusok. Megtudtam, hogy Karcagon működik a kiskert-mozgalomnak valamiféle szervezete, ők évente díjakat osztanak, „Magyarország legszebb konyhakertje” címen. Ennek a vezetője a város alpolgármestere, egyben ötletgazdája. Három éve írtam neki: 1988-ban a Mezőgazdasági kiadónál megjelent egy könyvünk: Sulyok Katalin – Siklós László: Vetéstől a tálalásig címmel, kertészkedőknek, kiskert-tulajdonosoknak. Huszonhét éve a kiadó ráérzett valamire, mert negyvenháromezer példányban adta ki, és az hetek alatt elfogyott! Egyszerűen, sőt játékosan írtunk – hála Katalin stílusának – és primitív módszereket vettünk alapul, szerintünk csak négyféle szerszámra van szükség. /A könyv újabb, átdolgozott kiadása szűkebbre és kevésbé jelentősre sikerült./ Sok évig harcoltam azért, hogy újabb átdolgozással ismét megjelenjen. Olcsó kiadásban, százezer családnak el lehetne juttatni, három tasak vetőmag ára lenne. Az ötletgazda azóta se válaszolt. Közben megtudtam, hogy a mozgalomhoz önkormányzatok és civilszervezetek csatlakozhatnak. Hát Julis néni, ha az ő kertje a legszebb? /Lásd honlapomon Vetéstől a tálalásig című, kedvcsináló írásomat./
Rá kellett jönnöm kudarcom okára: szegény Katalin és szegény László könyve, a Vetéstől a tálalásig elavult. Ez bizonyítható is. A mi kertünk nem szép, írtuk és többször megismételtük. A miénk – a nyolcvanas években - korát megelőzve bio-kert volt, bár ezt a szót nem volt szabad leírni. Zsúfolt, ahol arra, társulásra van szükség, csalán és büdöske védi egyik ágyást a másiktól, kitépjük a rebarbara virágát, hogy levélre nőjön, növekedés közben ritkítjuk a sárgarépát, a szakaszos vetés miatt úgy tűnik, hiányos a zöldbab-tábla, petrezselyem mellett paszternák ágbogas levele, összevissza kapor nő, hórihorgas újzélandi spenót, a karósbab gúláját göcsörtös karók tartják, amit nem áruházban vásároltunk, stb. Micsoda gusztustalan, elhanyagolt! Tessék mondani: divatbabáknak kell járni a mai kertben? A legszebbre törekedni? Nem a legjobb termésre? Micsoda torzulás! Na és mikor a legszebb a konyhakert? Amikor minden pici benne, vagy amikor nyár végén, ősz elején már kezd elszáradni a föld feletti rész? Amikor a földben van a lényeg! És a szépség kritériumát ki definiálja? Egyetemi docens, képzőművész, polgármester, minisztériumi kiküldött?
Miért város lett a kiskertmozgalom központja? Nem egy kis falut kellett volna modellezni? Ahol azonnal minden probléma felszínre kerül, sőt folyamatosan felszínen van. Alföldi születésű lévén tiszteletem Karcagnak, amit néhány link már így említ: a Nagy-kunság fővárosa. Kilóg a lóláb, jól sikerült néhány politikusnak a lobbizás… A kunok épp abban különböztek másoktól, hogy településeik egyenrangúak voltak, és nem tűrtek maguk fölött uralmat. Versengtek egymással, a szó nemes értelmében.
Könyvkiadási javaslatomat elküldtem Hegedűs Zsuzsának is, vegye fel programjába, és a könyvet adják oda a vetőmagok mellé! Négyféle módon próbálkoztam, egyszer sem kaptam választ. Közben nem csupán milliók, szinte milliárdok úsznak el, pl. cigányprogramokra. Egy gellérthegyi romaszékház vásárlásából mennyi segítséget kaphatnának a cigány-családok!
És mindaz, amit eddig írtam, lenullázódik. Mivel a szorgalmas gazdák kiskertje szabad préda. Népes családok járják az utcákat, éles a szemük, belátnak elől és hátul, figyelik, hol érik bármilyen termés, belelátnak a földbe is, és egy holdvilágnélküli sötét éjszakán beugranak hátul a kerítésen, vagy szemtelenül elől a kertkapun, kutya sem akadály, és kitépik a zöldséget, kikaparják a krumplit, és mindent, ami kezük ügyébe kerül… Nem egyszer, nem egy öregasszonyét, vagy fiatal családét, hanem sokszor, visszatérően is. Épp az említett városban, Karcagon vonultak tiltakozók /2013 június 22/, talán nem kéne engedni tovább a szabad rablást…
Ám valaki nem várt központi elhatározásra, hanem Isten segítségével a maga területén keresi a megoldást. Beer Miklós váci püspök kiskertmozgalmat hozott létre a Cserhát tizenkilenc falujában! Rövid idő alatt négyszáz rászoruló szegény családot sikerült rábeszélnie, gondozzák kertjüket. Az egyházi iskolákban tanfolyamot, a felnőtteknek szakemberek tanfolyamot szerveznek, hogyan kezdjék el a növények termesztését, állatok gondozását. Alapismeretekkel kezdik. Megtanítják, pincében hogy lehet gombát termeszteni. Hétvégeken a templomok előtt termelői piacot tartanak. A templomkertekbe gyümölcsfát ültetnek. Bízzunk benne, ezek a cigánycsaládok nem nyúlnak a máséhoz. Ha mégis, előbb-utóbb csak elintézik egymás közt. Lehet, hogy sokkal több kis kezdeményezés létezik. Talán egyszerű módon át kellene adni a tapasztalatokat…
*
A falvakba áramló sokmilliárdos beruházásokról nem is beszéltem. A térkövek országa lettünk. Nyírbogdány főterét 2010 november 13-án avatták fel díszkúttal, örökzöldekkel, egymilliárd forintért. Mindegy, melyik kormány követte el. Azóta sokkal több faluban, kisvárosban követik el ugyanezt. Betonrengeteg: árkok betonnal kibélelve, a rosszul összeillesztett elemek közt burjánzik a gaz, soha többé nem lehet kis fűnyíróval, sarlóval tisztítani, minden szerszám betonba botlik, a jég, a hó szétmarja, az autók nekimennek a kiálló betonelemeknek, mivel a hidakat is betonnal szegélyezték. Ez már számtalan településen így van, ugyanis szabvány betonelemek millióit gyártják. /Egy községről konkrétan tudom, ötszáz millióba került az esővíz csatornázása./ Elpusztul a tevékeny falusi nép, meghalnak az öregek, de a betonelem és a térkő marad…
*
Nem állt szándékomban sugallni, hogy összefüggés van a falvakban élők és a szegénység között. De kikerülni sem lehet. Azt pedig elemezzék mások – városi szociológusok – hogy mi a különbség a falusi és városi szegények között. Megkockáztatom: előnyben vannak a városiak. Már a közepes nagyságú városokban, a nagyokban méginkább, felkereshetik a különböző vallási segítő központokat, a katolikus karitászt, református, evangelikus segítőket, babtistákat, stb., vagy azok keresik fel őket, hozzájutnak vöröskeresztes ruhaosztó eseményekhez, visznek nekik tartós élelmiszert, netán ételt osztanak, már nem csak a hajléktalanoknak, stb. Falun, ezer lakosú vagy még kisebb faluban helyben kevésbé jutnak hozzá ilyesmihez. El kell utazni, be kell – kellene – a városba a segítségért. Hogy a helyi önkormányzat hol, mit vállal, a helyi egyházközség-közösség mit tud vállalni, mennyire aktív, az szerintem esetleges. Ahol nem így van, örüljünk. És a falvak népe is másképp viszonyul a segítségre. Az idősek közül sokan szégyellik, oda jutottak, ahova. És szem előtt vannak, mindenki tudni fogja, Kati néni éppen mit kért vagy kérni szeretne! Megszólják, visszamondják neki, megszégyenítik. A Rókus kórház mellett senki nem kérdez, nem fixíroz, hát magának van pofája idejönni ingyen ebédre?
Ha éppen sikerülni fog a kiskertek gondozása a következő lépésben újból meg kell tanítani a fiatalabb generációt, a gyermekes családokat is arra: mit főzzenek a megtermelt zöldségből? A fölösleget hogyan hasznosítsák? Így volt ez már 1988-ban, könyvünk megjelenésekor is, és azóta huszonöt év telt el! Akkor azt tapasztaltuk, hogy a gyári munkások millióit kényelmessé tette az üzemi koszt, délben szinte minden munkahelyen tudtak ebédelni a dolgozók, a pedagógusok és gyerekek az iskolai menzán, a kórházak dolgozói, stb. Csak hétvégén kellett összeütni valamit.
1990 után, a munkanélküliség mellett sok felnőtt asszony pánikba esett: minden nap enni kell a családjának. A leépülés azóta tart…A tömegek nem kapnak kellő segítséget, és nem pusztán kész receptekről van szó. Ötletet, mit tudna készíteni, főzni az otthoni készletből? Mit tud hozzá vásárolni a helyi kisboltban? De jó lenne, ha a számtalan szociológusnak csak egytizede végigjárna – találomra, tájegységenként – egy-egy helyi boltot, épp mi kapható benne? Meglepődne, mert legföljebb egyetlen boltot találna a 800-1000 lakosú községben. Riportútjaimon 1970-től bármerre jártam, mindig bementem a falusi boltba, ezt bele is szőttem cikkeimbe, legföljebb néha kihúzták belőle. 1990 után nem javult a helyzet. Néhány faluban ma is rendszeresen megfordulok, a Mátrában éppúgy mint Szabolcsban. Az 5oo-1000 közötti lakosú falvakban még élnek családok, öregek, fiatalok, gyerekek, cigányok és magyarok egyaránt. /Sokkal rosszabb helyzetben vannak az ennél kisebb lakosúakban. És még rosszabb a helyzet a zsákfalvakban./ Akármilyen cég vagy tulajdonos üzemelteti, siralmas. Októberben nem kaptam fejeskáposztát, elfogyott. Sertéscombot, oldalast nem árulnak, mert nincs rá kereslet, szombaton se. Be kell utazni autóbusszal, autóval a forgalmasabb faluba. Egy üdülő-kiránduló helyen elfogyott a szalonna, nézzek be holnap, holnapután. A Bőgősrétre sok turista jár szalonnát sütni. Otthon kell megvenni? Egykori járási székhelyre kell utazni húsért a Tisza mellett, ott se tartanak.
Tegyük fel, termelt vagy vásárolt zöldséget a falusi család. Következő feladat: mit főzzünk belőle? Ez igazán nem gond a mai világban.
Mire való a televízió? A felső tízezernek, a gazdagoknak van segítség, ötlet, recept. A kereskedelmi csatornák ontják ezeket, drukkolhatnak a nézők, ki nyeri meg a versenyt, harc a másodpercekért… És az úgynevezett közszolgálati televízió? Borbás Mária műsorát milyen érzésekkel nézheti egy átlagos falusi asszony? Egyik adásban rákot, kagylót főznek, másikban kardhalat, karácsonyra friss kecsegéből főz hallevest, a kicsontozott csirkecomb belsejébe sült békacombot húz a mesterszakács, ez még lehet kuriózum. Az „isteni finom vadhúspörkölt” is kuriózum, amihez a magyar átlag dehogy jut hozzá. A marhahús nála szürkemarhánál kezdődik, Angus-bélszínnél, mesterszakács készíti a laboratórium-szerű konyhában, és bemutatják az Argentinából hozatott marhafelsált, kilója nyolcvanezer forint, sőt Ausztráliából hozatott marhahúst, a jószágot sörrel itatják, kilója százezer forint. Aki nézi, a családfő havi jövedelme legalább negyvenötezer. Ha viszont egyszerű népi ételeket mutatnak be az idős falusi asszonyok, azokba a szemünk előtt dobják bele kanálszámra a sertészsírt… Ennek fogyasztása ellen egy másik műsor készít fel! Vicc.
Nem sokkal különb a család-barát műsor napi megjelenése sem, itt is mesterszakácsok főznek-sütnek, percek alatt készül el – percek alatt hadarják el – a finom étkek, sütemények létrejöttét, jópofáskodnak.
De ez mind nem baj! Ne süsse rám senki a populizmus vádját. Tudomásul kell vennünk, hogy szétszakadt a magyar társadalom, iszonyú gazdagokra és iszonyú szegényekre. Csak annyit kellene tenni, hogy az ilyenfajta műsorokon kívül is lenne olyan napi sorozat, ami segítene: kevés pénzből, egyszerűen, tápláló és változatos ételeket hogyan készítsen a háziasszony. /Levest, főzeléket, főtt tésztát, fasírtot, néhány tojással süteményt, stb./ Mi módon gazdálkodjon az alapanyaggal, ne főzzön se sokat se keveset, ne kelljen kidobni. Mivel ez az ifjabb nemzedék már nem tanult a szüleitől, idősebbektől, valakinek be kellene pótolni a tudás-hiányt. Értük miért nem lobbiznak politikusok, egyházi segítő-szervezetek, szociológusok, akadémikusok? Csak újabb államtitkárságot ne hozzanak létre ilyen programmal. Újabb hivatalt, irodákkal, új bútorokkal, elnökkel, szolgálati autóval, titkárnőkkel, korlátlan telefonhasználattal, ami mostanában szokás.
*
Több évtizede tart a folyamat: városi családok költöznek csendes kis falvakba. Eladó ház rengeteg. Csak fel kell újítani, átalakítani igény és tehetség szerint. Előnyösek azok a települések, amelyekben a vízvezeték mellett szennyvízcsatorna épült, ahol gáz van, elfogadhatók az utak, van internet-lehetőség, stb. De nem is mindenki igényli a teljes összkomfortot tavasztól őszig. Inkább azok, akik végleg odaköltöztek, főként nyugdíjasok. Fontos: megbízhatóak a szomszédok, kevés a betörés, stb. Alaposan körülnéztek, nincs a közelben állattartó telep. Félig-meddig nyaraló-, vagy üdülőfaluvá alakult át a környék. Jönnek hazai városokból, Hollandiából, Németországból, Svájcból. És most hirtelen változás áll elő. Több éve formálódik, alakul egy rendelet-sor, amivel a kormány újból ösztönözni szeretné a falusi állattartást. A portáján bárki külön engedélyek nélkül újból tarthat sertést, szarvasmarhát, aprójószágot, stb. Korlátlanul, csupán az alapvető tartási módoknak kell megfelelni.
Csakhogy beékelődtek a nyaralók! Két hizlalda közt van egy víkendház. Nyaralónak építette ki a városi család, mellettük hirtelen disznóólat épített a szomszéd, csirkék százait neveli, tyúkólban a tyúkok, vett két traktort, egyik mindig rossz, javítja, pöfög, iszonyú zaja van és rettentő büdös a gázolaj gáza, a gyümölcsfáit kivágta, helyébe hatalmas betonfalú fészert épített, este bepöfögteti a járgányt, harci kutyát tart, hogy védje a gazdaságát /konkrét példát írok/. Egy ismerősömtől hallom: szomszédja emukat tervez tenyészteni /strucc-féle/. És a rendeletet úgy alkották, hogy hiába megy panaszra az üdülő-tulajdonos, a jegyző válasza: polgári pert lehet indítani annak, akinek nem tetszik. Egyik rendelet szövegében olvasom: üdülőövezetben is lehet sertést tartani, és az önkormányzat nem korlátozhatja a gazdálkodást. A kormány vissza akarja adni a gazdálkodás lehetőségét és rangját. Nem ezért harcoltunk? Csakhogy kegyetlenül összeugrasztja az új gazdálkodót a betelepült üdülő-tulajdonosokkal. Akik nem egy trágya-telep mellett újították fel a rozzant, összedőlni készülő épületet! Sokan még nem ocsúdtak fel, el sem hiszik, hogy tákolják-alakítják /kevés pénzből/ a gazdaságokat, de nevetnek, mert most ők kerültek előnybe a pénzes pestiekkel, más városiakkal, akik drága autókkal járnak ki az utcájukba, csak pihennek, napoznak, iszogatnak, vendéget fogadnak. Eddig csak a kérdések gyűltek: ezeknek a gyütt-menteknek miből telik? Most megérkezett a tettleges válasz, elvesszük a kedvüket.
*
Sok városi: hazai- és nyugat-európai család azért költözött kisebb, különösen hegyi falvakba, legalább dombok mellé, mert ott csend van és jó levegő, barátságos a környezet, a szomszédok, olcsóbb az élet, stb. /A balatonparti üdülők-nyaralók más kategória, arról nem írok. Ott más a nyaralás célja is./
Néhány év eltelte után ezekben szétfoszlott az álom, és folyamatosan foszlik tovább: naiv elképzelésekkel vásárolt, alakított ki otthont a család, vagy az öregedő házaspár. Csend egyáltalán nincs se hétköznap, se hétvégeken, a szűk és kanyargós hegyi utcákon hajnaltól járnak az óriási mezőgazdasági munkagépek, száguldanak szántani, tárcsázni, műtrágyát szórni, később arató-, más betakarító kombájnok, traktorok csörögnek-zörögnek, bukdácsolnak, az erdőből pótkocsis hatalmas teherautók szállítják a kivágott fát, ontják a gázokat, csöpög az olajuk és az árokpartig elfoglalják az utcákat, se autóval, se gyalogosan kitérni nem lehet, nincs hova.
Ezeket a kis falvakat lovaskocsira méretezték! A házak az út szélén vagy közelében állnak, nem soktonnás gépek rázkódásaira számítottak építőik. Akár vályogból, akár téglából vagy kőből épültek, repedeznek. Ady Endre még azt írta: grófi föld ez és magyar. Az új földesúr nem gróf és nem biztos, hogy magyar. Legföljebb intézője által gazdálkodik. Elfoglalta/megvette a falu határát és most megváltoztatja a település arculatát. Ezek a gépek – az amerikai farmok eszközei – agyonnyomják, lassan maguk alá gyűrik az általuk ócskának minősített házakat, házsorokat, utcákat, hisz a megepedt falak után dől a tető is… Szeretném tudni: az amerikai kisvárosok főutcáján repeszthetnek-e éjjel-nappal az óriás gépek, vagy csak kívül, a saját birtokukon?
A lakosok saját autóit mindenki megszokja, ez természetes. És igyekeznek nem kellemetlenkedni másoknak. Viszont végigjárják az utcákat idegen járművek: meghozták a palackos gázt, hajnali dallamkürt: kenyeres kocsi érkezett, eddig lehetett aludni… Napközben ócska járgányok jönnek, igen lassan, bennük négy-öt kigyúrt barnabőrű férfival, hangszórón kiabálják, tollat, dunyhát veszek… Háromszor-négyszer is végigmennek egy utcán, benéznek az udvarokba, hol nincs mozgás, kutya, melyik az elhagyott ház, megkérdik, ki és hol halt meg mostanában, megvennék a paplanját, párnáit… Arcukra van írva: felderítők. Miért nincs törvény Magyarországon, amely csírájában elfojtaná a szimatolást, megtiltaná ezt a sunyi becserkészést?! Pedig a falutábla mellett ott egy másik: községünkben polgárőrség működik.
Csend és jó levegő, biztonság és a házak állagának megmaradása tehát mérsékelt, redukált. Ősztől a gépek már ritkábban járnak, akkor indul a fűtési szezon. S mindenki azzal fűt, amivel tud. Ki gázzal, fával, ki beteszi a kazánba a műanyag hulladékot, tejeszacskót, papírt, rongyokat, elhasznált télikabátot is. Ha tíz szomszédból csak egy ilyen család van, már megmérgezi a levegőt, a környezetét, különösen ha szél sincs.
*
A falusi turizmus segíti-e a megtartó erőt? Nagy reményeket fűztek hozzá, biztatták is a vállalkozó kedvű családokat, itt a nagy lehetőség, ami felrázza a szunnyadó-halódó kisebb-nagyobb településeket. Hiszen gyönyörű a természeti környezet, patak csordogál, dombok, hegyek, csendes völgyek, oxigéndús az erdei levegő… A vidék megváltója lesz, csökken az elvándorlás…
Sokan belevágtak. Spórolt pénzükből, vagy hitelből, a mamától örökölt- eladott házból, az öreg szüle cihában tartott pénzéből, stb. A ház tisztaszobáját átalakították, a csűrből vendégszobát alakítottak ki: vizet, csatornát, villanyt, gázt vezettek be, hisz fűteni kell, zuhanyozni, netán főzni a vendégnek, tisztaság legyen az udvaron, kocsival beállni, stb. Aki tehette, a ház végébe újabb lakrészt épített, vagy a kamrát is átalakította, esetleg megvásárolta a mellette lévő házat, így alakultak ki két-háromszobás, maximum hatszobás házak /ez utóbbiak még kedvező elbírálás-adózás alá esnek/. Dolgozott érte az egész család, rokonság, barátok, minél kisebb volt a falu, időben annál tovább tartott az összefogás.
A vállalkozás áldozattal, sok munkával és pénzzel járt, néhány millió nélkül nem úszták meg akkor sem, ha családi összefogással kezdték. /Bár az adóhivatal jó néven vette, ha a mesterek hivatalosan áfás-számlával dolgoztak./ De ki számította hozzá a bútort, fürdőszoba-berendezést, szőnyeget, függönyt, polcokat, evőeszközöket, edényeket, ágyneműt váltással, törölközőket? Eltették az áfás-számlákat? /Erre később visszatérek./
A jövőben bízók a tanfolyamokon megértették: úgy lesz igazi falusi környezet, ha az udvaron jószág is futkos, malac, tyúk, kacsa, esetleg kecske, birka…És divatba jöttek a lovastanyák, hisz jönnek a családok lovagolni, egy óra ennyi forint, dől a pénz, bejön a lótartás ára… Ehhez már engedélyek, szaktudás, tanfolyam is kellett, no meg hirdetés, színes prospektus, majd az internetes kínálat.
A vendégnek persze enni is kell, ez már egy kissé nehézséget okozott. Az 500-800 lakosú falvakban általában nincs étterem. Sőt biztosan nem, mert a vendéglős nem tud megélni. Kocsmáros úgy-ahogy. Bolt se biztos, hogy van, az is bezárt, mert nincs annyi forgalma, és a szállítók nem szívesen mennek ki néhány kenyérrel-zsömlével, különösen a zsákfaluba. Pedig épp az a csöndes, az fekszik a hegyoldalban, ott csordogál patak, ott az erdő, legyen Börzsöny, Mátra, Bükk, Zemplén lejtője. Sok falu nevét leírhatnám, a térképen megtalálható. Reggelit hoztak magukkal, vagy adott a tulajdonos. Ebédet csak ott főztek-főznek ahol fiatalabb a vendéglátó, vagy van több segítő családtag. /Segítő családtag ott van, ahol meg tudnak élni belőle. Ez ilyen bonyolult./ Ugyanis az ételhez kell saját jószágállomány, kell konyhakert, sőt bevásárolni autóval a közeli faluban, piacon. Ha van piac. Ehhez már nem elég a hetven-nyolcvanéves néni, aki üzemelteti a falusi turizmusát. Mert bizony sok idős ember működteti egy-két szobás vállalkozását.
Egy példát muszáj leírnom, annyira képszerű és csodálatos volt hét-nyolc éve: Füzér fölött, a Nagy Milic aljában, László-tanyán volt egy kis turistaház feliratú épület, bár nem tudom a hivatalos besorolását, azt két hetven éven felüli, inkább nyolcvan felé tartó füzéri néni üzemeltette. Busszal mentek fel a faluból reggel, zöldséget termeltek, néhány tyúkot tartottak, kijártak az erdőbe gombászni, vadon nőtt gyümölcsöt szedni, ősszel szilvalekvárt főztek, s mivel túránk előtt tértünk be hozzájuk, megkértük, tudnának-e valamit adni ebédre? Mire párommal lejöttünk a csúcsról, elkészült a derelye, egy kancsó forrásvízzel tálalták, vettünk tőlük szilvalekvárt, elmosogattak, és este az erdőn át gyalog mentek le Füzérre öt-hat kilométert, hátizsákjuk megpakolva… És mindez a Nagy Milic tövében, az egykori Károlyi kastélytól párszáz méterre. A vadászkastély sokáig a SZOT-tulajdona volt, kilencvenben eladták, több tulajdonos váltotta egymást, az utolsó körbekerített jókora erdőt, egészen a csúcsra vezető útig! Őrző-védő emberek és farkaskutyák őrizték, tábla hirdette, hogy magánterület, a kilátó nem látogatható. Ez Magyarország harmadik legmagasabb pontja. 1945-ben hiába zavarták el az urakat, nincs többé földesúr, báró, herceg, gróf, csak a nép… Az új uraság ismeretlen, a nép pedig az a két idős néni. Volt.
Vissza a falusi vendéglátáshoz: népszerű lett. Vonzóvá tette sok körülmény, – talán nem kell felsorolni – és hozzájárult az ára is. A gazdák munkáját, törődését, készenlétét persze a vendég nem látta és nem is érdekelte. Azt sem, hogy megérte vagy sem, eltartotta a családot vagy sem. Akik abban bíztak, egyik héten-hónapban nincs vendég, majd a másikban jön…Lehet, hogy csak egy-két éjszakára. A költségek, a munka így is megvan: ágyneműt mosni, takarítani, vízcsapot javítani, a gyerek összefirkálta a szép meszelt falat, hosszan zuhanyoztak, a villanyt véletlenül égve hagyták a városiak, a vécébe –véletlenül? – pelenkát dobtak, ami elzárta a szennyvízlefolyót, amit ki kellett ásni…szóval volt apró bosszúság bőven. De a következő vendég rendes volt és boldog. Sokan visszajártak.
Aztán egy őszi napon különös dolog történt. Szép idő volt csütörtökig, gyönyörűek a színes lombok, éjszakánként bőgtek a szarvasok, egy visszatérő család készült Marika nénihez romantikus csűrjébe a hétvégére. És pénteken lehűlt a levegő, az eső szakadt. A családfő telefonált: Marika néni, nem megyünk. A néni megijedt, betegek? Dehogy, ebben a rossz időben inkább wellneszbe, szállodába megyünk, különben is van Erzsébet-utalványunk…
A következő hónapokban, években sokan döntöttek így: inkább wellneszbe mennek. Az utalvány elterjedése, reggeli az étteremben, esetleg svédasztal, ebédelni is lehet helyben, az üdülőhelyen van bolt…ez bizony vonzó lett. Az idegenforgalmi szakemberek tudják, többszázezres lett a lemorzsolódás. Erről nem sokat beszéltek, sőt, a turizmusért felelős vezérigazgatók, helyettes államtitkárok boldogan nyilatkoznak, beindult ez az új iparág. Nem teszik hozzá: lehet, hogy nem a vendég lett több – vagy sokkal több – hanem a falu kárára átstrukturálták. Nagy melegben nem megyünk a hegyekbe, ahol nincs strand, hidegben, esőben, stb. nem megyünk; ahol síelni lehet, oda majd elmegyünk, ahol van strand, odamegyünk, a poros utcák, a csend már unalmasak…
A másik gond a pénzügyek csoportja lett. Fogadnak el utalványt falusi vendéglátók is, nem tudom, mi a rendje, de hát az utalvánnyal utazzon be az idős üzemeltető olyan faluba, ahol van pénzintézet, hogy beváltsa! /A kicsikben bankautomata sincs./ Az adózás rendje megváltozott, pontosan szigorúság lépett életbe. Kifehérítjük a gazdaságot, ez nagyon szép program. Adózni eddig is kellett a szobaár-bevétele után, most már könyvelhet a néni /mint egy ötcsillagos svéd, izraeli szállodatulajdonos a Balatonnál/, fizet a bevétel után 16 % adót, leírhatja az értékcsökkenést, stb. ha megvan az építkezésről minden áfás-számlája, ha könyvelőt tart – a nyugdíjából. Most már a számlaadás sem elég, online pénztárgépet kell üzemeltetni, havonta jelenteni, napi bontásban, kik-mennyien-mit csináltak nála a csűrben. Marika néni /ma már 83 éves/ nem tudja, miként számolja el, ha a szomszéd faluból elhívja Józsi bácsit, javítsa meg a csöpögő csapot, a lakatost, javítsa a zárat, stb. Nincs az a /pénzügyi/ diktatúra, ami rábírja az alkalmi, 75 éves szerelőt, hogy számlát adjon ezerötszáz forintról, könyvelőt fogadjon a nyolcvanezer forintos nyugdíjából. A megoldás egyszerűbb: el se megy. Közben mindannyian tudjuk: százmilliós, sőt milliárdos áfa- és egyéb csalások elkövetői megússzák, a milliárdos, sőt a többmilliárdos lopások elkövetői is. És Józsi bácsival akarják kifehéríttetni a magyar gazdaságot! Online pénztárgépet telepíteni a szerszámos ládájába?
Azzal pedig a döntéshozók, politikusok és pénzügyesek nem foglalkoznak: amennyiért verejtékkel megdolgoztak a falusi vendéglátók, most annak a többszöröse vándorol a szállodák, panziók kasszáiba, holott tudjuk, javarészük nem magyar tulajdonban van… Annyira mégse buta a magyar nép, hogy ne tudná az összefüggéseket. Mi ez, ha nem a falvak leépülésének a szisztematikus, tudatosan elkövetett útja? Zarándokút ez, csak nem azok vezekelnek, akiknek kellene.
Frissítés, betoldás:
Hozzájutottam a falusi turizmus statisztikai adatainak 2009-2016 közti számaihoz. Meglepődtem, s meglepődhetünk.
A vendégházak száma 2009-ben 7.534 – 2016-ban 2.603
Szobák száma 2009-ben 19.877 – 2016-ban 7.738
ágyak száma 2009-ben 49.327 – 2016-ban 20.695
vendégek száma 2009-ben 236.395 – 2016-ban 168.518
vendégéjszaka 2009-ben 720.603 – 2016-ban 432.657
forrás: KSH, FAJOSZ, Kovács.
És ebben olyan községek vannak, sőt azok vezetnek, amelyeket nem a faluért, a vidékért keresnek fel a családok! A KSH felsorolta a leglátogatottabb helyeket, eszerint a legtöbb vendég Egerszalókot, Harkányt, Cserkeszőlőt, a Tisza-tavat kereste fel. Ami falu és turizmus: Mátraszentimre, a Mátra többi falva, Bükk, Bakony, stb. A divatos fürdőhelyek látogatóit pedig fogjuk fel úgy, ahogyan van: szállodánál jóval olcsóbb szálláshelynek, nem pedig az elmaradott falvak forgalmának, bevételi forrásának a segítését.
A bajokról részben tudnak kutatók, és finoman megfogalmazzák. Két egyetem docense, Molnár Csilla és Remenyik Bulcsu tanulmányt írt a falusi turizmus helyzetéről – tőlük idéztem a KSH-adatokat is – ők írják, hogy országosan hiányzik a kínálati elemek összefogása, nincs megfelelő összefogás, a vonzerők nincsenek célcsoportban összpontosítva, stb. Ez még virágnyelvek is gyenge. Legyünk szemléletesek. Egy eldugott hegyi falu főterére berobog az autóbusz, és arról leszállnak a gyanútlan, hátizsákos turisták, azonnal szeretnének vécére menni, üdítőt inni, vagy akkor, vagy később leülni a kisvendéglő teraszára, elfoglalni a szállást, és kirándulni a nevezetességekhez, majd leülni vacsorázni, netán sörözni, stb. Ehelyett – konkrét falvak tucatjaiban, százaiban még vécére se mehet, vagy csak a kocsmában kérheti el a piszkos spárgán lógó kulcsot a fiatal nő, spicces – fehér és barnabőrű – férfiak megjegyzéseitől kisérve, étel egyáltalán nincs, a bolt két órakor bezár, így délben már elfogy a tej, a kenyér, kiflit zsömlét nem is rendelt, mert az itt nem fogy, este mehet a harmadik faluba – de csak autóval – vacsorázni, ha nappal feltérképezte a területet…
A szállásadó háziasszonya ezeket elmondja, amikor már ott van. Megtanulja, ha már többször járt ott, ha még visszamegy. Autó nélkül azonban húsz kilométeres körzetben vadászni kell működő boltot, nem-flancos éttermet, de hát naponta többször, mindenért autóba ülni? Ez a kikapcsolódás? Persze bankjegy-automata sincs – konkrét falvak tömegét sorolhatjuk! – és nem írják ki a falu bejáratánál, hogy melyik utcában nincs térerő a telefonnak.
2018-ban gyanútlan egyetemi tanár úr ment hegyi falu szállására két kisgyerekével, letette az autóját, pihenni akart, a boltban kiflit kért, mondták, nincs, ha holnapra akar, rendelje meg, rendelt hat kiflit. Idén is ment a gyanútlan tanár úr, elcsodálkozott, hogy a Coop-üzlet bezárt. Végleg bezárt. Az ország többszáz falujában brezárt az egyetlen bolt, mert nincs forgalma, drága a személyzet. Persze hogy nincs forgalma nyolcvanéves szervezéssel, szemlélettel, és főképp a kormányzás közönyével. A kormány az óriás hálózatokat segíti milliárdokkal. Utazzon oda a nyolcvanéves falusi öreg bottal, betegen, cipekedjen, eltelik félnap várakozás a buszra, vonatra…
Frissítés bezárva.
*
Nem írok a termőföldről, a tulajdonviszonyokról, a föld eltartó-képességéről, nem írok a háttérben húzódó öldöklő harcról, az érdekek szövevényéről, mert ehhez még közgazdász, jogász, mezőgazdász végzettség is kevés. És persze írni kellene arról is, kik vezetik ma a falvakat, őket milyen érdekek vezérlik, milyen erkölcsök mentén, milyen szellemi tőkével bírnak és azt mire használják. Annyit láthatunk: a tanácselnöki-tanácstagi rendszer átalakítása – megdöntése? – után országosan nem vette kezébe a falu sorsát megszállott, váteszi, közösségért élő-harcoló közéleti emberek tömege.
Úgy tűnik, a jelenlegi kormány már nem sokat tesz a falvak megmaradásáért, a túlélésért. Látszat-kirakat intézkedések vannak. De lényegi, olyan, ami az adott településnek a legfontosabb, legégetőbb, olyan nincs, mert mindig a fővárosban találják ki, mi a jó a nyomorult népnek. Hivatkozni lehet előírásokra, európai jogszabályokra, de mire való az évezredes magyar lelemény? Nem maradt volna életben, elveszett volna a tatárjárás után, a török uralom után, a Habsburgok után, a szovjetek után, ha nincs benne a túlélés ereje. Mostanra viszont a lelemény társult-keveredett az erkölcs és az önzés fogalmával, a szerzéssel, a taposással…és még sok egyébbel. Nem tud többé elemi módon összefogni se család, se nagyobb közösség, legyen az nemzetiségi alap, etnikai alap, vallási alap. Egyetlen példa: már tizenöt éve megírtam egy szociográfiai cikkemben, hogy egy konkrét falu cigánylakossága hogy esik szét, hogy fordul szembe egymással, a nyomorultak az uzsorások hálójába kerülnek, saját rokonaik uralkodnak a többségen. /Lásd Levél-féle Kovács Lajos Péternek, honlapomon. Sokan elolvasták./ Ma már ez országos szintre terült szét. Hasonló a magyar társadalom vonulata, a többségen elenyésző kisebbség uralkodik és uraskodik. Elképzelni sem tudjuk azt a pompát, luxust, gazdagságot, amiben egy-két százaléknyi vezető réteg és tulajdonos él, legyen az bankár, miniszter, nagyvállalkozó; lesajnálva, kinevetve, sőt kigúnyolva a kilencvenkilencet, ezt ma már nem is titkolják, képpel és hanggal láthatjuk egy évi nyolcvanmilliárd forintból működtetett tévé-csatornán. Írásom példával zárom /Dárday István-Szalai Györgyi szerzőpáros 2006-os dokumentumfilmje alapján/, vegye demagógiának, aki akarja. Fájhat-e a falun kívül élőknek, hogy egy zempléni, egy baranyai falu mellékutcájában egy nyolcvan éves beteg ember, bácsi vagy néni, botra támaszkodva, a sáros árokparton, vagy jeges, metsző szélben reszketve várja a postakocsit, mikor hozza kevéske nyugdíját, és el tud-e még menni a boltba, lesz-e még kenyér, tej, néhány szelet felvágott, vagy bezár addigra. És jónéhány bolt már végleg bezár. Majd az egész falu bezár. Fáj valakinek a magányos haldoklás?
Utóirat, kiegészítés.
Nem vagyok bizonyos abban, hogy a kormányzatnak valódi szándéka: az egymillió kiskertet gondozzák, legyen bevetve, a termést betakarítsák és elfogyasszák. Ha lenne szándék, az egyetlen Hegedűs Zsuzsán kívül már számtalan szakember, zöldségkertész, önkormányzati munkatárs, kiváló kézikönyvek, egyszerűen illusztrált, gyakran ismételt tévéműsor vezetnék rá a falusi lakosságot mindarra, amit a mi könyvünk is tárgyal.
Újabban olyan tervet szellőztetnek: a szegényebb – vagy épp a legszegényebb? – családok óvodás, iskolás gyerekeinek teljes étkezését átirányítják az óvodába, iskolába /vagy valami másnevű közösségi konyhára/. Tervezik, hogy iskolai szünetben, az egyhetes kis- és a nyári nagyszünet étkezését egészében az óvoda, iskola lássa el. Sőt: szombat-vasárnap szintén gondoskodjanak róluk. Talán nyersanyagot visznek? Félig főtt ételt? Készen, ételhordóban? Vagyis azokban a konyhákban hétnapos szolgálat lesz? Ügyelet? Különjáratban kisbusz viszi-hordja? /Az időseknek csak öt napon át hordja a falugondnok./ Teljes kiszolgálás életerős családanyáknak, egészséges középkorú asszonyoknak, apáknak? Akik otthon heverészve, italosan, cigarettázva nézik a tévét, kártyáznak, veszekednek, verekednek? Hisz totál unalom lesz az életük! Röhögnek azokon, akik vásárolnak, főznek, mosogatnak, stb. A konyhai személyzet pedig, szakácsok, konyhalányok, sofőrök, stb., hétnapos szolgálatban szolgálják ki őket?
Ezek után nem fogják magukat törni, hogy otthon csirkét, tyúkot, kacsát, nyulat, stb. tartsanak, és zöldséget, krumplit termeljenek, gyümölcsfát gondozzanak. /A gyerek legalább egy almát kap, elég az neki./ Így aztán az a meglévő készség is elhalványul. Kapálni? Főzni? Minek. Mivel-miután az iskolában is mindent megkap – tanszereket – a vöröskereszttől vagy más jótékony szervezettől ruhát, cipőt, fel kell tennünk a kérdést: milyen feladatot vállal magára ez az apa, anya?
És a definíció hibaszázaléka mennyi? Ki a szegény? Minden éhező család szegény? /Biztos, hogy megbízható adataik vannak az önkormányzatoknak a jövedelemről? Egy többgyerekes közmunkás apa kiröhögte a munkavezető magyar szakmunkást, miután az megmondta neki a jövedelmét: ő ugyanis ötször-annyi pénzt gyűjt össze…/ Mintha lenne köztük egy tekintélyes tömeg, aki azért éhezik, mert a szülők, felnőttek kartonszámra vásárolják a cigarettát, kocsmáznak, isznak, szerencsejátékot játszanak, mobiltelefont váltogatnak, hisz őket is elérte a reklám. Akik a kevés pénzüket nem tudják beosztani. Nem tudnak rangsorolni. Nincs értékrend, legalábbis felborult, és senki nem kéri számon…talán helyre kellene állítani. /Másutt megírtam: 1944 előtti években jónéhány nagycsaládosnak épültek egyszerű, a kornak megfelelő házak, házsorok, utcák. Kiskertekkel. Védőnők, zöldkeresztes egészségügyiek vagy más szociális munkások rendszeresen ellenőrizték az ONCSA-telepek családjait: tiszták-e a gyerekek, járnak-e iskolába, takarít és főz-e az anya, gondozzák-e a kiskertet! Ha kellett, segítettek, tanáccsal-módszerrel. Megkövetelték a tennivalókat./
Ez az írás is csonka: mennyi minden van még ahhoz, ami nincs! Tudjuk-e, ismerjük-e azokat a közgazdászokat, szociológusokat, politikusokat, akik ma a falvak szószólói, akik tudással és erővel bírnak, akik a döntéshozók közelébe kerülnek? Akik nem látszat-intézkedéseket hoznak, hanem a megtartó erőt erősítik? A múlt század harmincas éveiben pontosan feltérképezték a birtokviszonyokat: az akkor élő falukutatók, agrár-szakemberek, a falvak el- és megtartó erejét naprakészen közzétették. Vállalták szegényen, meghurcolással, börtönnel is az igazuk kimondását. Mára nemcsak ők, de írásaik is elporladtak. Nincs új nemzedék, akinek fájna, újból ezzel fejezem be. Ez egy befejezetlen történet.
