Horváth Gyula nem színészkedett

Horváth Gyula nem színészkedett

 lóversenypályán kezdődött az élete – egy ávós ötletére lett színész? – ő kereste a történelmet? – antiszemitává válni könnyű M.o.-on – felejtés pártok sugallatára?

1951 nyarán történhetett: Rácz Jancsi nevű osztálytársamat tűzőrségbe vezényelték a kenderesi református templom tornyába. Jancsi jóbarátom volt, ismerte irodalmi érdekelődésemet, faltam a könyveket, jegyzeteltem, idézeteket gyűjtöttem, kis tanulmányokat írtam, stb. Azt mondja egy napon Jancsi, menjek fel a toronyba, mert egy nagyon érdekes fiatalemberrel együtt nézik a négy égtájat, melyik oldalról látnak fellobbanó tüzet aratás idején. Akkor meg kell kongatni a harangot és piros zászlót kidugni az ablakon. Szerencsére tűz nem keletkezett, ezért beszélgetéssel töltötték az időt. Az öt-hat évvel idősebb ifjú csuda mesélő, és másképpen látja a világot, mint mi.

Engem a katolikus templom tornyába vezényeltek néhány alkalomra, amikor szabadnapos lettem, felmentem a szomszéd toronyba. Szemüveges, mosolygós, erős hangú ifjú köszönt, izmos, kisportolt testű, rövid bőrnadrág feszült rajta. Több könyvet felhozott magával, ha netán egyedül lenne. Bemutatkozott: Horváth Gyula a nevem, kérlek foglalj helyet. Ő az ablakpárkányon ült kinyújtott lábbal, én egy téglahalomra ültem. Kérdezett, ki vagyok, válaszoltam. Majd kérdés nélkül is beszélt. Így ismerkedtünk meg.

Kifaggatott, mit olvasok, ki a kedvenc költőm? Ez utóbbi Ady. Miért? Ezt eddig nem kérdezte a magyar tanárom, miért olvasok, tanulok annyi Ady-verset. Soroltam a prózát: Alain Fournier, Wass Albert, Szabó Dezső, Dante, Szili Leontin, Margaret Mitchel… Bár szégyelltem, megemlítettem egy ponyvaregényt, címe Marino Marinelli, avagy a velencei véres éj. És mindent értek? Nem, dehogy. Akkor miért? Ezekhez jutok hozzá. Nővérem a káplántól kap könyveket, egy ládában Pestről kaptunk megőrzésre, Szabó Dezső nővére járt nálunk a háború után, adományokat gyűjtött, beszélt a testvéréről, kíváncsivá tett. Nem értem Dantét, a Mire a fák megnőnek nekem furcsa világ, leginkább Velencébe képzeltem bele magam. /Semmi rosszallót nem mondott a ponyvára, 90 után egy interjúból tudtam meg, gyerekkorában ő is olvasott, felszabadította./ Olvassak Berzsenyit is, bár nehéz, Csokonait, mert játékos, és Villont, mert életbölcsesség árad belőle. /Később értettem meg: letöri a fölösleges pátoszt, nem enged hamis érzéseket kibontakozni./

A tűzőrség hamar letelt, a föld szintjén találkoztunk a továbbiakban. Megtudtam, úgy került a faluba, hogy nagybátyja Sztrelkó, a cukrász /őrségbe őhelyette ment, jobb is, mert a kövér és idősebb embert nehezen bírták volna a lépcsők, és ő a lépcsőket./ A nyarakat kicsi korától itt tölti. Bár Ausztriában született,  Karcagon  járt iskolába, gimnáziumba. Most pedig Pesten tanul, a Színifőiskolán. Olyan világról mesélt, aminek a létezéséről alig hallottam. Színházról. Színészekről. Bár jártam moziba, minden gyerek és fiatal járt, magyar filmet azokban az években nem játszottak, legalábbis nálunk. Kizárólag szovjet mozit láthattunk, háborús filmeket, a nagy honvédő háborúról, Berlin elestét, Mereskovszkij történetét, operákat, Bahcsiszeráji szökőkút, Hovanscsina, stb. Magyar színészeket még fényképről sem. Én rádióból hallgattam verses műsorokat, azokból képzeltem el, ki kicsoda. Gyuszi Várkonyiról beszélt, Gobbi Hildáról, Básti Lajosról, Majorról.

Volt egy kis vulkánfiber bőröndje, préselt papírból készült, sarkain vasalással, ilyennel utazott az átlagos magyar ember, én is ilyennel mentem a fővárosba. Gyuszi minden nyáron telepakolta az övét könyvekkel, különösen versekkel, drámákkal. Már akkor elmesélte a felvételijét: megkérdezték mennyi verset tud, legalább hatszázat, mondta, s felváltva kapta a címeket, mindent tudott…

1953 nyarán a harmadik gimnázium után Pestre mentem dolgozni, mert özvegy, beteges édesanyám nem tudott eltartani, otthon élő bátyám pedig nem vállalta, hogy keressen rám. A Váci úti Hajógyárban dolgoztam, ott szerveztek színházi látogatásokat. Bizonyára munkás-szaktársakkal jártam először színházban, mégsem az maradt meg bennem. Találkoztam Gyuszival, aki kollégiumban lakott, érdeklődött sorsom iránt, hogy képzelem el az életemet. Mondta, menjek el egy próbára, ahol főiskolásként ő is szerepel a Nemzeti Színházban. Egy hétköznap délután a megadott időben odamentem a színészbejáró elé /ahol esténként a kispadon ma már legendás nagyságok ültek, cigarettáztak/, Gyuszi jött a rövid bőrnadrágjában, lapos aktatáskával. Bementünk az előcsarnokba, mondta a pénztárosnak, adjon nekem belépőt a próbára, majd elsietett. Beültem a nézőtérre, a Hamletet próbálták, már kosztűmben, Gyuszi volt az első színész, nagy monológokat mondott. Első igazi élményem lett: hogyan készül a csoda?

*

Származását, születése körülményeit többször elmondta interjúkban, 1990 előtt kihagyva részleteket, ő is tudta, mit mondhat el, az újságíró is tudta, mi jelenhet meg.

Apai nagyszülei Erdélyből telepedtek át Karcagra, nagyapja szabómester volt, ceig-ruhát varrt és árult piacokon, vásárokon. A ceig a mai farmer őse, erős-durva kék vászon, munkásruhának viselték a parasztok, bírta a megpróbáltatást. Nagyapja harcolt az első világháborúban, utána pár hónapig vöröskatona volt, a Tanácsköztársaság bukása után agyonverték. A népes családból alig maradtak gyerekek, a legidősebb fiú orosz fogságból jött haza, rá maradt a szabóság. A szép szabólegény azonban nem maradt Karcagon, Pestre ment szerencsét próbálni. Váci utcai mesterekhez állt be, kitűnően keresett. A legényembert imádták a nők, ő a lóversenyeket is. Egy derbin két győztes fogadó lett, egyik ő, másik egy osztrák hölgy, aki elszegényedett lókereskedő apjával látogatott Budapestre. Összeismerkedtek, hamarosan megházasodtak. A hölgy nem akarta gyermekét világra hozni, nem is érezte jól magát az ócska pesti bérházban, ezért visszament Ausztriába, magával vitte a kicsi gyereket, talán másfél-kétévesen. Gyuszit a jómódú osztrák rokonok nevelték, anyja élte mondén életét. Ám ötévesen anyja így is megunta. Apja 1935-ben hazahozta Karcagra, nagymamához és mostoha-nagyapjához.

Töredékes önéletírásában azt írja Horváth Gyula, hogy kicsi korától félt, sőt nagyon félt. A pesti bérházban egy néni ült a közös vécén, és beleharapott egy patkány, ő ettől megrémült. Féltette anyját, mert a közös szobában hajnalonként jajgatott, szuszogott, s látta, apja ráfekszik. Félt a költözésektől, anyja egyik napról a másikra vitte magával. Nyaranta elhozták az apjához, aki naponta bemutatott neki egy hölgyet, s kérdezte, mit szónál hozzá, ha ő lenne az anyukád? Az óvodában hamar megtanult németül. A kinti rokonokhoz vendégek jöttek, kérdezték, ki ez a kisfiú? Ez egy magyar cigánygyerek, válaszolták. A magyar rokonok itthon: annak a sváb kurvának a fia. Ausztriában azt hitték, nem tud németül, itthon azt, nem tud magyarul.

Öt-hatévesen a szülei törvényesen elválltak, akkor vitték Karcagra. A nagy jómódból, ahol különszobája volt, nevelőnője, két szegény öreghez egy kicsi parasztházba. Persze, hogy félelemben folytatódott élete. A nagykun városban kezdett iskolába járni, nagyapjától szépen magyarul tanulni.

*

A nyarakat mostantól felváltva, anyja rokonainál töltötte és a mi falunkban, apja húgánál, akik cukrászok voltak. Pontosabban, hiába az öt-hatezer lakosú község, ők voltak a cukrászok. A pórnép, még a gazdák is, otthon sütöttek, leginkább kőttes kalácsot, oda csak az urak, az értelmiségiek jártak. Nyáron persze a falu apraja nagyja, fagylaltozni. Ezért a családban mindenki dolgozott, Gyuszikát is befogták, kútról vizet hordott, tejet a csarnokból, a konyhán is  segített. Saját bevallása szerint pocsék rossz gyerek volt. Életírásából csak a gyerekkoráig jutott /senki nem írt róla életrajzot/, ő ír le szemléletesen történeteket, nem szépítve magát. Egy reggel biciklivel ment tejért, két kanna a kormányon, és ő tudta, hogy a közlekedési szabályok nemrég megváltoztak, mostantól jobbra tarts a szabály. Ő tehát ment az út jobboldalán, vele szemben pedig lovasok bandukoltak. Rájuk csengetett, az egyik  ló megbokrosodott. Akkor látta, hogy Horthy Miklós kormányzó és kísérete végzi reggeli lovaglását. Hazament, tudta hogy baj lesz, elbujt egy fa tetején. Hamarosan jött egy testőr, nagyanyja lecsalta. Kérdezte tőle a testőr, szabad a kormányzó úrra rácsengetni? Majd adott egy jókora pofont.

Híre ment, hogy ez a gyerek osztrák-magyar, tud németül. Még aznap ellátogatott a cukrászdába a kormányzó úr felesége, kíséretében /én egészítem ki/ a mellettük lévő kastély úrnője, báró Hellenbach Gottfried felesége, aki azt kérte, elvinné a kis baroneszek mellé Gyuszikát, hogy németül társalogjanak. Heteken át hintó jött érte, hintó vitte vissza, boldog heteket töltött a két kislánnyal, uzsonnát kapott, és végül kétszáz pengőt, abból vett magának ősszel ruhát, cipőt, tankönyveket.

Évszakonként dobálták a szülei, apja visszaküldte őt az anyjához, aki hazazavarta, apja Pesten tartotta volna a gyereket, mert anyja utánajött: nem engedi, hogy buta parasztok neveljék. Mégis ott ragadt Karcagon. Ekkor a kisfiú – lelkében – kitagadta a szüleit.

*

Nagyapja gépész volt egy malomban, szegényen éltek. Azt nem tudjuk megfejteni, mi késztette a gyereket arra, segítsen a nagyszüleinek pénzt keresni. Kicsi korától dolgozott ugyanis.

Katolikus volt, de hol egy református pap, hol egy katolikus segített rajta. Példa: Beregfürdőn kápolnát épített a katolikus pap, ő segédmunkásként dolgozott, jó fizetést kapott. Erős, izmos testalkatának köszönhette később az életben maradást, a fájdalmak elviselését. Vasárnaponként az ipartestület ivójában pincérkedett, alkalmanként négy-öt pengőt is keresett, ami akkor sokat ért. A téglagyárban kubikus volt. A rizsföldeken, az Árvízmentesítő Társulatnál is dolgozott. Házitanítóskodott, volt úgy, hogy nyolc gyereket vállalt. Ez egyszerűen ment: egy leckével mindig előbb járt a többinél.

Nyelvtudása is jól jött. Amikor a német hadsereg 1942-43-ban bekvártélyozta magát a városba /megszállták az alföldi városokat, falvakat/, őt a városházára vitték egy német katonatiszt elé, aki beültette a GH-s autóba, és vitték tolmácsolni a Karcag környéki tanyákra, földbirtokosokhoz, nagygazdákhoz: tőlük vásároltak sertést, tehenet, baromfit, zöldséget, stb. /Ők fizetek érte, később az oroszok csak úgy elvitték, zabráltak, ahogy akkor hívtuk./ Gyuszi jól keresett, alkalmanként húsz pengőt adtak, tíz kiló zsírt, meggypálinkát. Az üzlet beindult: hölgyek felkérték, hogy tartson nekik németórát, ötven fillért kapott óránként. Első kézből tudta, ki kurválkodik a megszálló katonákkal… A hadsereg a fizetésen túl is ellátta ajándékkal, kapott tőlük bőr térképtartót, dísztőrt, távcsöveket, katonai bakancsot. A tolmácsolás sok idejét elvette, mert a környékbeli falvakba is hívták-vitték, ezért rossz lett a bizonyítványa. Nagyapja kivette őt a gimnáziumból, és nyárra kéményseprő inasnak adta. Két hónapig a nádtetős házak iszonyúan kormos kéményeit pucolta, az inasok őt küldték fel, mivel ő volt köztük a legkisebb. Kérte a nagyapját, inkább tanulna…

*

Gyuszi visszaemlékezéseiben megidézi Bana Eleket, a kenderesi kondást, akit a cukrászdában ismert meg. Vasárnaponként nem hajtották ki a kondát /a disznókat/ a legelőre, ilyenkor Bana bácsi a cukrászda műhelyében hajtotta Gyuszival a „fagylaltcsináló gépet”. /Akkor még nem motorral hűtötték a masszát./ Ezután jégre tették, a községháza udvarán veremben tartott jégtömbökkel, amiket télen gyűjtöttek a tavakból, ennek a jégnek őszig elégnek kellett lenni. És hát mindennek megvolt a funkciója, a kacsaúsztató tavaknak is./

Amikor 44 októberének első hetében Debrecen felől elindultak a szovjet csapatok Karcag irányába, hogy leszámoljanak a német csapatokkal, Gyuszi elhatározta, nem várja be őket, mert félt attól, hogy elhurcolják. Bizonyára hallotta a felnőttek beszédét, félelmét. Ezért biciklire ült, el akart jutni Pestre. Mivel sejtette, az oroszokkal szemben a németek állnak a 4-es főúton, Kunhegyes felé indult, onnan Kenderesre. Csakhogy oda már bementek az orosz katonák. Gyuszi az útra szépen felszerelte magát: térképtartó a vállán, dísztőrök, távcső… Naná, hogy német kémnek nézték. Azonnal elfogták, kihallgatták, a községháza pincéjébe zárták. Négy napig faggatták. A negyediken felvitték, kit lát fenn? Bana bácsit, a kondást. Aki az első világháborúban orosz fogságba esett és kommunista lett, ő tolmácsolt most a parancsnoknak. Tisztára mosta a kamaszfiút…

Aki azóta is áldotta őt, nagyszerű embereknek tartotta, a történetet nekem többször elmesélte. Hiába tiltakoztam, inkább ki akartam egészíteni: mi másképp láttuk. Elsőként ő tette tönkre a falut. A Magyar Dolgozók Pártjának titkára, megszervezte Sztálin születésnapjának ünneplését, fáklyás felvonulással, és megüzente a gazdáknak, az értelmiségnek, hogy pogrom lesz, lógni fognak. /Bana bácsi szerepét, a Rákosi-diktatúra rémségeit, családok százainak elüldözését, a megtorlásokat, amiért a  lakosság egyáltalán Horthy falujában élt, öngyilkosságokat  és gyilkosságot nem dolgozták fel méltón abban az egyetlen monográfiában sem, ami nyilvánosan megjelent 2007-ben.

*

Nem életrajzot írok, hanem életének egy-egy szakaszát igyekszem megfejteni. Kérdés: minek, kinek a hatására kezdett verset olvasni, majd tanulni? Amikor 1950-ben felvételizett a Színifőiskolán, azt mondta Major Tamásnak, Básti Lajosnak: kb. öt-hatszáz verset tud  elmondani.

Amikor ötévesen Karcagra dobták, alig tudott magyarul. Iskolában visszakérdezett, mit tetszett mondani. A mostoha-nagyapa bizonyára úgy érezte, neki kell vállalni. Nagyapa szeretett verset olvasni, megvolt neki Arany János összes költeménye. Először ő olvasott fel, majd rájött, a gyerek olvasson. „Ilyenkor ő kijavította a hangsúlyhibákat. Nagyapa az összes Arany Jánost betéve tudta az Őszikéktől a balladákon keresztül a Toldiig. Nekem az volt az egyik házifeladatom, hogy minden este vacsora után a kellemes meleg szobában a Toldit kellett felolvasnom. Amikor már századszor olvastam a Toldit, nagyon untam, hadarva gyorsan olvastam. Nagymama a kályha mellett ült. Kötött, figyelt. Egy alkalommal, amikor hadarva olvastam, nagyapa adott egy kokit a fejemre a lakatos kezével és így szólt: Gyuszikám, a verset úgy kell olvasni, hogy nagymama is megértse.”    Ez egész életére szóló intelem maradt…

A gimnáziumban kiváló magyar-történelem tanára volt, 1941-ben Veres Péterről, Sinka Istvánról, Szabó Dezsőről, Thomas Mannról tartott előadást. Másik tanára latin, görög, német szakos. Azt nem tudom, hogy jutott el Shakespeare-hez, Villonhoz, de eljutott. A színészethez mégsem az otthon, nem a nagyapa irányította, hanem valószínűleg egy ávós tiszt a szombathelyi laktanyában 1948-ban, meg fogjuk tudni.

*

Pesten rendszertelenül találkoztunk, inkább csak véletlenül. Ritkán kerestem. Én a Váci útról, a gyárból a 3-as villamos végállomásán szálltam le, onnan szinte mindenki a Szent István körútra gyalogolt ki, hogy tovább utazzon a körúton, vagy a Marx téri csomóponthoz, vagy a Nyugati pályaudvarra menjen. Én gyakran mentem tovább a Margit híd felé, utam a Néphadsereg Színháza előtt vitt el. Gyuszi ott játszott. Ha összetalálkoztunk, megbeszéltünk egy időpontot, mikor ér rá egy-két órára. Ott soha nem hívott meg előadásra, nem is javasolta, mit nézzek meg. Mai szemmel, de az akkorival is szörnyű darabokat játszottak-adtak. A Hajógyárban, az előadás előtti napon ingyen osztogatták a jegyeket. Néhányszor el kellett mennem /a kultúrfelelős és a színjátszó-csoport, ahová tartoztam, elvárta/. Mindig tele volt kiskatonákkal. Ha őket nem vezénylik oda, üres lett volna a nézőtér…

1956 kora őszén összetalálkoztunk, megbeszéltük, másnap a Tejvendéglőben fog ebédelni, menjek oda hozzá.

A Marx tér /ma Nyugati térnek hívják, de szerkezete és funkciója teljesen megváltozott/ hatalmas csomópontja Budapestnek. A pályaudvar persze meghatározta, okádta-elnyelte az embertömeget, vele szemben nagy beépítetlen telkeken /ma egy feketeüveges, szörnyű építmény éktelenedik ott/, trolibusz végállomások, a 49-es villamos végállomása, ami a Kelenföldi pályaudvarig közlekedett. A harmincas évektől a tér sarkán működött egy hírhedt intézmény, az Ilkovics, ami kocsma, étterem, söntés, egy várostörténet szerint a főváros egyetlen egész éjjel nyitvatartó kocsmája. Megérdemelte /volna/, hogy történetét részletesen megírják legalább azok a szocialista szellemű költők, akik a Horthy korszakban odajártak, mellettük szerelmespárok, kurvák, zsebtolvajok, betörők… A háborúban az emeletes házat lebombázták, csak földszentje maradt, mostantól lepusztult értelmiség, üldözöttek is jártak oda a nehézfiúk mellett, a leszámolás, késelés, gyilkosság minden éjjel előfordult. Nappal a söntés csendes, nyugodt volt,  egy kis- vagy nagyfröccsre én is bementem párszor, az hűsített. Egyszer betértünk ide Gyuszival. 1956 nyarától  rendőri jelentések szerint szervezkedtek, a forradalom napjaiban innen irányítottak harcolókat. 1961-ben zárták és bontották le.

Ennek ellentéte az átellenes sarkon a Tejvendéglő, kiírása szerint „tejbüffé”. Olcsó, megbízható evőhely sok ember számára. A Marx tér kifelé menő sarkán negyedköralakú épületben működött /most, ha jól tudom, banknak használják/. Volt egy földszinti, önkiszolgáló része állópultokkal és asztalokkal, ez utóbbiak a körútra néztek. Étlapja változatos és rácáfolt a nevére, talán azért nevezték így, mert kora reggeltől állva, gyorsan be lehetett kapni egy pohár tejet, kakaót, tejeskávét vajas kiflivel, brióssal. Pesten számtalan tejivó működött, ezeket a modern kapitalizmus túl olcsónak, primitívnek találta, kiiktatta/. Nyáron kedvenc vacsorám volt a rizses lecsó, sült kolbásszal vagy anélkül, a kolbász egy nyolc-tízdekás kétforintos darabot jelentett, áremelés után kettő-nyolcvanasként lett ismert. Szegényebb emberek főzeléket kértek, szaftot ötven fillérért lehetett kérni. /Ezt a helyet megírtam a Részeg halak című regényemben/

Emeletén felszolgálással egy majdnem-vendéglő, bővebb étlappal. Gyuszi ott ebédelt, bőségesen és jóízűn. Meghívott, rendeljek én is, de nem fogadtam el, inkább beszélgetni akartam. Nem tudom, miről beszélgettünk. Ezután hosszú évekre eltűnt előlem, később tudtam meg, hogy részt vett a forradalomban, ezért egykori tanárai elbujtatták a miskolci színházba. Akkor még nem volt ismert színész, és nem sok fénykép jelent meg róla, elkerülte az azonosítást. /Részvételét tudtommal nem írta meg, legalábbis nem került nyilvánosságra./

*

Vele egykorú pályatársai közül többen – sokan?– értetlenül fogadták: 1990 után miért kell neki beleártani magát a politikába, napi csatározásokba, pártok harcaiba, véleményt mondani, sőt kiáltani, magyarságát világgá kiáltani? /Megjegyzem: nem napi eseményekről volt szó./ A fiatalabb kollegák nem is kérdezték, többen ellenségnek kiáltották ki.

Csakhogy Horváth Gyula soha nem kereste a politikai eseményeket, csatákat. Azok ártották bele magukat az ő életébe. Már gyerekkorától. Ami felnőtten történt, csak enyhe következmény lett azokhoz az eseményekhez képest…

A születése körülményeivel kezdődött folyamatot szívós munkával leküzdötte, megállította. Különben nem vált volna cselekvőképes, tudatos, munkabíró, épeszű felnőtté, színházcsinálóvá. Ismétlek: tízéves korában megtanulta, Ausztriában magyarnak, cigánynak, zabigyereknek tartották, Karcagon osztráknak, lotyó gyerekének, aki rosszul beszél magyarul, hazudozik, stb. 1945 után nyugatosnak, aki gyanús, reakciós, akár kém is lehet. Ezek lelki gondokat jelentettek számára. Tudata, véleményformálása, határozottsága erősödött és magatartása lett markánsabb.

Persze, bántotta, hogyan viszonyultak hozzá. Vallomásában leírja, hogy sokat játszott pajtásaival a karcagi öreg temetőben, ahol csúfolták és verték. Hordott magánál egy kis zsebtükröt. Vizsgálta az arcát, idézem: „csúnya vagyok? nyomorék vagyok? vagy buta vagyok? Mi lehet bennem olyan, ami miatt engem nem szeretnek?”

Ezután ír egy esetet. Egy cigány osztálytársa dadogott, emiatt csúfolták és megverte egy Radványi nevű fiú, aki bele akarta döngölni a sárba. Gyuszi – erős lévén – megvédte. Dühből és igazságérzetből. /A háború után ez a Radványi ÁVH-s tiszt lett, írja Gyuszi, s eltöpreng, mikor kezd kiválasztódni egy ember./

Igazságérzetét bizonyára őseitől örökölte. Akit érdekel, utána olvashat a kunok és jászok történetének, ami a magyarság történetének markáns, meghatározó része. 1239-től élnek hazánkban, IV. Béla király hívta be őket, igaz, utána kizavarták, majd újból visszahívták a kun népcsoportot, akik zavaros évszázadok alatt is megőrizték különállásukat, a jászokkal együtt. A törökök szétdúlták településeiket, újrakezdték életüket. A nagy trauma 1702-ben következett, amikor a Habsburgok eladták őket a Német Lovagrendnek, vagyis alattvalókká váltak. Ekkor – bár már települtek közéjük más népek is /protestáns telepesek, felvidékiek, dunántúliak, szerbek, jászok/ – velük is összefogtak, és a lovagrendtől visszavásárolták önállóságukat /lásd redemptio/ 575.900 aranyért. Minden ott élő család adott annyit, amennyit tudott. Mária Terézia 1745-ben jóváhagyta a megváltást. Öntudatukat, büszkeségüket évszázadokra meghatározta a siker. Ezt csak 1945 után, szovjet segítséggel tudta megrendíteni a kommunista párt. /Erről Gyuszi nem ír, én tartottam fontosnak kiegészíteni, beágyazni./

Erdélyből jött ősei itt már összeházasodtak a keménykötésű kunokkal. Anyai nagyanyja és mostoha-nagyapja mindenképpen ezt a tartást adta át neki.

És ilyen szellemű volt a város. Idézek életírásából néhány történetet.

Bár katolikusnak nevelték, ötödik osztálytól a református gimnáziumba járt. Igazgatóját doktor Gaál Lászlónak hívták, nagyszerű tanárként említi. 1945-ben, már ott állomásoztak az oroszok és hazatértek az életben maradt zsidók, közösen egy keresztény-gettót létesítettek. Aki kulák és értelmiségi nem menekült el a városból, azokat bezárták egy épületbe. Odavitték az igazgató urat is. Gyuszi – nagyanyja segítségével – minden nap ebédet vitt neki, beengedték. Majd a tanár úr csomagot kapott egy leningrádi egyetemről. A városi rendőrparancsnok, a párttitkár és az orosz tiszt közösen bontotta fel. Kiderült, hogy az igazgató úr óperzsa, ótatár, ógörög nyelvész lévén, tagja volt egy európai és egy szovjet nyelvészeti társaságnak is. Az orosz tiszt ijedt meg leginkább, mivel Gyuszi ott lebzselt, vele rendeltek hintót a városból, azonnal kiszabadították. /Vajon Karcagon megírták ennek a gettónak a történetét?/ Gyuszi azzal fejezi be: Gaál tanár urat hamarosan leváltották, helyébe egy borbélysegédből átigazolt embert neveztek ki igazgatónak.

Doktor Tóth Kálmán nevű tanára kirándulást szervezett Bélapátfalvára, cserkésztáborba. Este bevagonírozták őket és várták a vonat indulását. Hajnalban nem indultak el! Távirat érkezett, bizonyára a gimnáziumba, hogy Rajk László azonnali hatállyal feloszlatta a cserkészmozgalmat /a dátumot hozzáteszem: 1946 július 4./ Tóth tanár úr ekkor felsorakoztatta a csapatot, és az állomásról elindultak a gimnáziumba, ami kb. három kilométer, folyamatosan énekelték a cserkészindulót. A piactéren már várták őket kommunista ifjak, és ütötték-verték őket, kezdtek szétszéledni. A tanár úr elkiáltotta magát: cserkész-század, indulás az iskolába. A Himnuszt énekelték, többször is. Tessék mondani, H. Gy. kereste a történelmet?

A háború végén megjelent a városban egy messziről jött ember, azt hirdette magáról, hogy kommunista mártír, húsz évig üldözték a Horthy-rendszerben. Hamar megtudták róla, börtönben nem ült, egy pesti gyárban dolgozott, valószínűleg megbízást kapott. A városban rettegtek tőle. „Ment az utcán, és mutogatott: na komám, téged is ki kellene végezni. Vagy azt mondta akkor divatos kifejezéssel élve, hogy komám téged is ki kellene vonni a forgalomból.” Bizonyára súgtak neki, hisz nem volt Karcagon ismerős.

Megszervezte a város újjáépítését, holott egyetlen bomba se hullt a házakra. Az emberek mégis komolyan vették a kérését: gyülekezzenek a templom előtt, málenkij robotra.  Ott elmondta nekik egy orosz tiszt, a szolnoki Tisza-hidat építik ujjá. Többszázan gyűltek össze  szegény, nyomorult emberek, akik a háborúból jöttek vissza. Pap Béla tiszteletes úr úgy érezte, neki kell a menet élére állni, elindult teljes papi díszben, bibliával a kezében…Egy malomnál dzsipbe ültették, sorsáról soha semmi nem derült ki. A többieket pedig vitték a Szovjetunióba.

Az üldözött elvtárs kommunista népbíróságot szervezett Orosz tisztelendő úr ellen a piactérre. Gyuszi ismerte-szerette, ezért az osztályban megszervezett egy tüntetést. Kimentek, feldühődött a sok összecsődített polgár is, és a bíróságot elzavarták, a Budapestről küldött ügyész menekült a vasúthoz. A tisztelendő urat a parókiára menekítették, de a zavargás folytatódott, a „demokratikus rendőrség” főhadnagya lövetett, Gyuszinak egy osztálytársát halálos lövés érte.

Tisztelt történetírók: megírták a történetet? Kivizsgálták, igazságot szolgáltattak 1990 után?

Megtudták, hogy Gyuszi szervezkedett, másnap letartóztatták és Szolnokra vitték, megverték, két hétig ott tartották.

A tisztelendő urat is elvitték Szolnokra, egy végzést kapott, miszerint a népbíróság három évre ítélte. Gyuszinak – és bizonyára nevelőszüleinek –  lépni kellett. Minden második pénteken ennivalót vittek neki a börtönbe. Három fiú indult éjjel gyalog Szolnokra, egy karcagi kenyérrel, szalonnával, füstölt kolbásszal. A következőképp írja le: reggel becsengettek a börtönbe, mondták, Orosz tisztelendő úrnak hoztunk étket. Kik maguk? A fogadott gyerekei. A börtönőr bekiabált valakinek, itt vannak ennek a papnak a zabigyerekei. Odahívták az elitéltet, akinek könnyes lett a szeme, s megbocsájtásra intette őket. Attól kezdve minden látogatási napon vitték a csomagot. A két másik fiúból pap lett… /Tessék mondani, H. Gy. kereste a történelmet?/

És még egy történet. Apjának az öccse a háború előtt elvett feleségül egy nagyon csúnya lányt, Slézinger Margitot. Budapestre költöztek, ahol tejcsarnokot nyitottak. 1943 nyarán Gyuszi nagyszüleihez beállítottak egy teherautóval, amin hatalmas ládák voltak. Nyolc hatalmas láda, másfélméter hosszúak, nagyon nehezek. Azt kérték, ássák el azokat a kertben. Elásták, és amikor az oroszok bejöttek, sőt tankokkal, ágyúkkal beálltak az udvarukra, rettegtek, felfedezik a süllyedés okát. De nem történt baj. A háború után, a szolnoki híd megépült, a nagybácsi, Margit néni és a testvére jöttek teherautóval a ládákért. A nagyszülők egyet se bontottak fel előbb, sértetlenül maradtak, azt se tudták, mit rejtenek. Most Margit néniék ellenőrizték:  egyik láda tele szardíniával, másik női fehérneművel, végvásznak, cipők a következőkben. A leltározás két napig tartott, majd visszacsomagolták és elvitték. Másnap este a nagymama huncutul rákacsintott Gyuszira, és elővett egy szép barna cipőt: „Gyuszikám, ezt neked loptam, mert nincs ünneplő cipőd.” Egyelőre nem vette fel. Majd megérkezett a nagybácsi és Margit néni, és suttogtak a nagyszülőkkel. Gyuszi a Margit néni szavait hallotta: „még az írmagját is ki kellene irtani.” Bizonyára a kisfiú származására utalt. Nagymama visszaadta a cipőt, nagyapja annyit mondott: „igazán kár sajnálni tüle, hát szegénykém megdolgozott ezért.” A gödröket együtt ásták 1943-ban. A nagyapa levonta a tanulságot: „nem kell ezekkel törődni, hiszen zsidók.”

H. Gy. is levonta a tanulságot: „e pillanattól kezdve én mindig féltem a zsidóktól. Soha nem bántottam őket. A nagymama és Orosz tisztelendő úr intelmei mindig erősebbek voltak bennem, mint az ő gyűlöletük énirántam.”

Tessék mondani, ő kereste a történelmet? Cipőt lopott a zsidóktól?

És mit gondolt, gondolhatott, amikor a pesti Dunapart bronzcipőire nézett?

*

Gyuszi apjának a sorsa kalandos lett a háborúban, Ausztriában amerikai fogságba került, az amerikai zónában keresett-kapott munkát, további igazodásig. Szabadon élt, fia minden nyáron kiszökött hozzá, Hegyeshalomig vonattal, s tudta, hol bújhat át a határon. Így történt ez 1948-ig. Utolsó ottlétekor megbeszélték az apjával, érettségizzen le, utána menjen ki hozzá, mert kivándorlási útlevelet kap vagy kapott Kanadából. Így is történt, szombati napon érettségizett, vasárnap az énekkarral felutaztak Budapestre, a rádióban énekeltek. A társai hazautaztak, ő meglépett tőlük, és egy éjszakát a Múzeum-kertben töltött, majd felült egy vonatra. Már tudta, aknazár van, határőrök és ávósok szigorún őrzik a határt, ezért nem Hegyeshalomra ment, hanem Szombathelyre, ott felkéredzkedett egy szekérre, ami Ják felé ment. Jákra már reggel ért. Gondolta, sétál a templomudvaron, így búcsúzik az országtól. Pocakos tisztelendővel találkozott, aki megkérdezte, mit keres ott. Mondta neki, elhagyja az országot, mert fél. Elindult Kisunyom felé, /ez tévedés,  hisz Ják közelebb van a határhoz, mint Kisunyom/ ahol ávósok vonultak egy autóban, utánuk biciklis rendőrök. Már látta a szögesdrótokat. Gondolta, átszalad az úton, amikor lövést hallott maga mögött és vezényszót: tegye fel a kezét. Mit keres maga itt? Át           akarok menni a határon. Szombathelyen a Király utcába vitték, ott működött az ávós központ. Bedobták egy zárkába, nyolcadiknak. Kálváriája elkezdődött. Részletesen leírja, mit tettek vele. Már aznap este közölték, mostantól  a 10/4-es számra hallgasson. Egy őr kivitte a mosdóba, megkérdezte, milyen vizet kér, meleget, hideget? Gyuszi langyosat kért, abban szeret mosdani. Bepattant a kádba, a csapból jéghideg víz folyt, jött két cellatársa és gyökérkefével súrolták, egész testét, még az ivarszervét is, ahogy írja. Véresre. Visszavitték, már nem félt, csak fogadalmat tett a rendszer ellen. Egy társuk, tatabányai fiatal, aki festő szeretett volna lenni, mivel nem vették fel iskolába, disszidálni akart. Éjszaka a salétromos cella falára Krisztus-fejet karcolt. Reggel az őrök meglátták. „Ezt a szart ki rajzolta ide?” Vállalta. Helyben ájulásig ütötték, verték, vérzett. A többiek pofozták életre. Volt köztük egy zsidó, ő kezdte el imádkozni a Miatyánkot. Vitték kihallgatásra. Majd vissza. Minden nap félholtra vertek valakit, egy társát visszahozták, kilógott a beléből egy darab. Már nem félt, csak undorodott. Három embert hívtak kihallgatásra, vele együtt, meztelenre vetkőztették, hátuk mögött járt a tiszt. „Amikor valamelyikőnk segge megtetszett neki, hatalmas tenyerével rácsapott. Mindenkinek jutott bőven. Ezt a játékot csinálta félórán keresztül. Én elkezdtem röhögni. Kedvesen rámordított. Mit röhög maga állat? Én vigyázba csaptam magam…mondtam neki, utoljára kisgyerekkoromban seggrepacsiztam, abban az volt az érdekes, ki kellett találni, ki volt. Most meg azonnal tudom.” Elmondta, először anyjához akart menni /bizonyára elbúcsúzni/, mivel ő ott él. „Tehát akkor egy rohadt sváb kurva”, nyugtázták…Te büdös faasiszta. Te karcagi tahó.” A fejét beverték a falba, azzal kellett megmutatni a térképen, hova akart menni.  Újabb kihallgatások, miért akart kimenni? Nem hitték el. Rúgták, ütötték hátulról, veséjét, derekát, szemét ököllel, kifordult, azonnal vérömleny lett rajta. Úgy érezte, félszemére megvakul. Ezen elkezdett nevetni. Valahányszor túljutott a tűréshatáron, már nem érzett fájdalmat, nevetett. Az lebegett előtte, megúszni. Következő kihallgatás: elétettek egy papírt, amin az állt, ő egy amerikai hírszerző tiszttel állt kapcsolatban. Fekete-fehér cellába zárták, erős lámpák világítottak, ordított, majd elvesztette az eszméletét. Amikor felébredt, a földtől tíz centire lógott, pofozták. Ekkor gondolkozni kezdett hol, mikor milyen rosszat tett a párt, a társadalom vagy bárki ellen? Minden héten egyszer teherautók álltak be az udvarra, osztályozták a rabokat, kit visznek az Andrássy út 60-ba, kit a meszesbe vagyis kivégzik, gödörbe dobják. Állt ott egy dzsip is. Gyuszinak megálljt parancsoltak. Előzmény: amikor bevitték, a zsebeiben húsz-harminc legépelt verset találtak, megkérdezték, mi ez a hülyeség, maga színésznek készül? Rávágta: igen. Akkor mondjon egy viccet. Mondott. Most azt kérték tőle, hogy nagy hallgatóság előtt ismételje meg. A vicc Arisztid báróról szól, hosszadalmas, nem idézem. Mindenki nevetett, azok is, akiket a meszesbe vittek.

Gyuszit innen a fogház épületébe vitték, a bőröndjével. Amiben egy Shakespeare-kötet, Ady és Faludy Villonja volt. Egy cellában húszan. Ismerkedett az igazi börtönnel. Az ügyészségen kihallgatták. „Az ügyész legnagyobb csodálkozásra jelentettem, hogy nem vagyok ugyan bűnös, de bármire büntetnek, az engem nem zavar, mert tudomásul veszem, hogy ilyen szennyes világban élünk, amiből csak én kerülhetek ki tisztán, hófehéren, idézve kedvenc Ady-soromat.” A fogházban egyetlen könyvet olvashatott, Vass Zoltán: Tizenhat év fegyházban címűt. „Megint csak röhögnöm kellett. Vass Zoltán leírja, a Horthy fegyházban írógép volt a cellájában. Jó kvártély! Nyugodtan tanulmányozhatta a marxizmust.”

Első fokon négy hónapra ítélték, fellebbezett, két évet kapott. Dolgozni nem engedték. Kiváló cellatársai voltak, megyei alispán, a 36-os olimpia magyar csapatának a szakácsa, esztergomi polgármester, egy bőröndös. Letelt a büntetése, kérték, hogy szorgalmasan építse a szocializmust. Aláírattak egy papírt: soha senkinek nem mondja el, mi történt az ávéhán. És ha tudomást szerez arról, valaki összeesküvést sző a népköztársaság ellen, bejelenti.

Kb. egy év után szabadult, ezt nem írja világosan. Hatvan forintja volt. Ivott egy pohár tejet. Vendéglőt keresett, ahol mákostésztát ehet, sehol nem adtak. Bement egy fodrászüzletbe, „egy gyönyörű szőke, finom kezű teremtés megborotvált. Végigsimogatta az arcomat többször…e simogatások alatt elsírtam magam. Megkérdezte, fáj valamije? Válaszoltam: a lelkem fáj. Most szabadultam egy félórája a börtönből. Hát akkor miért sír? Tudja asszonyom, a szabadságot talán nehezebb elviselni, mint a börtönt.”

Tessék mondani: ő kereste a történelmet? Nem a szüleit kereste?

*

Itt ér véget a könyv. Bizonyára betartotta – saját érdekében – a szigorú hallgatást, legalábbis nyilvánosan negyven évig hallgatott. 1990 után kezdett bizonyos részleteket mondani interjúkon, bár az általam őrzött cikkekben egy-két mondattal intézte el: igen, át akart szökni anyjához, apjához, de elkapták, ezért börtönben ült. Azt is egy cikkben mondta el, mi történt a börtön után.

Nem tudom, kinek mennyit és milyen részletesen mesélt szombathelyi élményeiről. Azt viszont sejthetjük: a gondolkodó-érző emberben negyven éven át mivé sűrűsödött az, ami ott történt vele. Gyűlölte a kommunizmust és a hatalom pribékjeit, kiszolgálóit, talpnyalóit. Majd tapasztalta, mi történt szűkebb világában, a színházak környékén, a párttitkárok és besúgók, s azok gyerekei, unokái hogyan épültek be az átstrukturált hatalomba.

Elmondta a véleményét. Volt neki. A főiskolára Csurka Istvánnal, Gáli Józseffel, Galgóczi Erzsébettel együtt-egyszerre járt, Csurka a barátja volt. 56 november elején Gyuszi a Péterfy Sándor utcai kórházban bujkált Angyal Istvánnal /a forradalmárokat személyzet, ápolók, orvosok segítették, amíg tudták/. Úgy váltak el egymástól, ő indul az anyjához Ausztriába, Angyal megy a Tűzoltó utcai laktanyába, aminek a parancsnoka lett-volt, el is fogták, ki is végezték Kádárék. Gálit börtönbe csukták súlyos ítélettel, szabadulása után nem térhetett vissza az irodalomba, könyvtárban dolgozott, fordított. Galgóczi – bár nem szerette – egyenes, nyílt jellemű volt. Elmesélte nekem, 1953-54-ben pamfletet adtak elő, kíméletlen kritikával illették tanáraikat, Gobbi Hildát is, és pont ő védte meg az alkalmi előadást. 56 után ilyen már nem fordulathatott elő, más módszerekkel, de kegyetlen diktatúra következett. Mindannyian reménykedtünk, 89-90-ben eljöhet a tiszta, nyílt, őszinte Magyarország. Persze hogy csalódott.

Antiszemitának lenni könnyű kis hazánkban. Elegendő, ha valaki keresztény és azt tanulta, hogy Jézust a zsidók kérésére feszítették keresztre a rómaiak. Hátha még valaki azt is tudja, hogy a zsidó nagytanácsban a szadduceusok meghatározók voltak.  Kajafás ennek a vallási-politikai pártnak a főpapja volt. Ez a zsidó arisztokrata-politikai párt Krisztus születése előtt százötven évvel alakult, a Wikipédia a magyar zsidó lexikonból vette át  a következő mondatot: „Ítélőbírákként a már akkor elévültnek számító megtorlási jogot érvényesítették, és a felelősségre vonást kiterjesztették a tulajdonosokra olyankor is, ha annak háziállata vagy rabszolgája okozott kárt.” A négy evangelista pontosan leírja mi történt, s mostanában azt olvasom, hogy az első antiszemita Máté, Márk, Lukács és János volt. A következő kétezer év már csak ráadás. Rátett az árpádházi királyok némelyike is, a többit a nép tette hozzá. S azzá válhat bárki emberfia, ha – valamely vitatott kérdésben – nem határolódik el azonnal attól-azoktól, akik gyanúsak a zsidóság szemében. Ő maga válik gyanússá, majd kapja a bélyeget. /Tessék gondolkodni, ki a tulajdonos, a háziállat és a rabszolga./

Hogy mit, hogyan terjesztettek Horváth Gyuláról, és ő hogyan reagált ezekre 1990 után, nem tisztem és nem is tudom, nélküle különösen. Igen, mindenkor megfogalmazta, elmondta, kimondta a véleményét. Ezért féltek tőle kollegái, féltek a színházak vezetői, filmesek, tévések, rádiósok. A rendszerváltás után már alig, később egyáltalán nem kapott felkérést, szerepet, lehetőséget, díjakat, elismerést. Szemérmes volt, nem panaszkodott.

A 2002-es tavaszi, FIDESZ részére elbukott választás után a párt nagygyűlést tartott a Várban, a Szent György téren. Messze álltam a színpadtól, nem láttam, csak hallottam. Két beszéd közt Horváth Gyuszit konferálták be, nem tudom, milyen verset mondott, és néhány mondatott előtte vagy utána. Erőteljes hangja lassan elkeseredett hanggá vált, majd sírásba csuklott. Sírva fejezte be, a tömeg döbbenten hallgatta, majd tapsolt. Ezzel végleg kiadta magát, sebezhetővé vált. Más párthoz tartozók ellenfélből ellenséget csináltak, gúnyt űztek belőle.  Valamikor játszott a Szomszédok-tévésorozatban, micsoda jóemberek élnek abban! És az élet? Lakásuk előtti folyosón egyik szomszédja megverte a feleségét, leveleiket rendszeresen széttépte, ajtajuk elé szart. /Lakásukat eladták, Kápolnásnyékre menekültek. Egyébként is évtizedek óta Velencei-tavi nyaralójukban töltöttek sok időt./

Hogy van ez? Mások – fedezettel – sokkal különb dolgokat tehetnek? Csak egy példa: Gyuszi egész életében nem mocskolódott annyit, mint egyetlen, közös, nyilvános fellépésen Kulka János és Csákányi Eszter. Nekik következmények nélkül lehet?

Emlékiratait csak a szombathelyi börtönből való kiszabadulásáig írta meg, legalábbis ez jelent meg 2005 könyvhetére. Utoljára ott, a Vörösmarty téren találkoztunk. Nekem is jelent meg könyvem. Megvettem az övét, belelapoztam és elkeseredtem. A legnemzetibb rangos könyvkiadó adta ki hitvány formában, füzetként, ez még elviselhető, kevés pénz volt rá. De többszáz helyesírási hibával, pongyola fogalmazással, ismétléssel, értelemzavaró betűk hiányával, fekete-fehér elmaszatolt fotókkal.  Lektora nincs a kiadványnak, ő pedig valószínűleg diktálta egy gépírónak, vagy beírónak. Ez méltatlan lett a kiadóhoz és a művészhez egyaránt.

Gyuszi tudta, hogyan ítélik meg /és el/. A könyv első oldalán írja: „Ha sírva fakadok, akkor is azt hiszik rólam, hogy komédiázok.” Találkozásunk után néhány hónappal, azon az őszön meghalt. Emlékét már alig őrzik.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!