Utak a 301-es parcellához

Pantheon gazban, mocsokban -  Inconnu, azaz ismeretlen –  megtorlás 88-ban is                                    

Ezerkilencszáznyolcvannyolc őszén megtudakoltam, hol, mikor tartja összejövetelét a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság. És egy délután hívatlanul oda mentem hozzájuk a Népliget sarkán álló színházba.

A változásokért alakultak hazafias érzülettel, tüntetéseket szerveznek, előadásokat tartanak. Gyanakodtak az idegen láttán, a tanácskozás kezdetén meg is kérdezték tőlem nyilvánosan, ki vagyok, ki küldött? Bemutatkoztam, szeretnék csatlakozni hozzájuk. Gyanakvásuk érthető, hisz minden összejövetelükről jelentenek, ennek a tudatában mégis beszéltek terveikről és az elnyomó hatalomról. Pedig itt barátok vették körül őket, a helyet a színház akkor igazgatója adta nekik (akiről évek múlva derült ki, hogy a rendszer beépített ügynöke).

Elvettem egy szórólapot az asztalról, az állt rajta, hogy a társaság megemlékezést tart november 6-án tizenegy órakor a Rákoskereszturi köztemető 301-es parcellájában, „a magyar forradalom mártírjainak, a megtorlás áldozatainak jeltelen nyugvó helyénél. Itt fogjuk elhelyezni azokat a koszorúkat és virágokat, amelyeket rendőri tiltás miatt, október huszonharmadikán nem tehettünk le Bem apó lábaihoz.”

*

1988. november 6-a, vasárnap.

Korábban is kelhettem volna, most aztán kapkodhatok. Mosakszom, öltözöm, reggelizem. Télikabátomra fekete szalagot tűzök, gyertyát dugok a zsebembe, gyufát nem viszek, mert éppen kifogyott. Nem baj, meggyújtom valakinek a lángjáról. A hegyekben, ahol lakom, éjjel mínusz tíz fok volt, zúzmarás a világ. Jó lett volna végig kocsival menni, de rossz az autóm, örülök, ha a Moszkva térig bedöcögök vele. Metróval tovább a Blaha Lujza térig, és a Népszínház utcánál a 37-es villamosra szállok.

A villamos majdnem üres. Fogalmam sincs, mennyien lesznek ott, és mi történik. Feleségem úgy búcsúzott el tőlem, majd jössz valamikor. Ha elvisz a rendőrség, előbb-utóbb kienged. Zsebemben szívgyógyszereim és egy csomag keksz, a cukromra.

Ezen a villamoson jó húsz éve sokat utaztam, feleségem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban dolgozott, késő este félt egyedül távoli albérletünkbe döcögni, eléje mentem. Vajon miért neveztek el kórházat B.-Zs.-ről? Csak. Hogy legyen. A politikus lelke azonban nem akkor érintett meg, hanem most. A Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság felhívást adott ki: november 6-án 11-kor gyászünnepséget rendez a budapesti, rákoskeresztúri köztemető 301-és parcellájában, „a magyar forradalom mártírjainak, a megtorlás áldozatainak jeltelen nyugvóhelyénél. Itt fogjuk elhelyezni azokat a koszorúkat és virágokat, amelyeket rendőri tiltás miatt október 23-án nem tehettünk le csendben Bem apó lábaihoz.”

A temető főbejáratánál rengeteg a gyalogos és az autó. Rendőr irányít. Családok, idősek egyedül, mások gyerekkel. A szokásos halottak napi tömeg, amiről azt hittem, lezajlott már a múlt vasárnap. Hogy találom meg azokat, akik oda igyekeznek? A gyülekező tíz órakor volt, a bejáratnál. A felhívás szerint „gyászunk jeléül viseljünk fekete szalagot, és mindenki hozzon magával egy szál virágot, kézben hordható mécsest vagy gyertyát.” Tíz elmúlt.

Virágárus bőven van. Kertünkben már lefagyott az utolsó krizantém is, így hát veszek. Belépek a legközelebbi boltba. Egy szál piros szegfűt kérek. Nincs, mondja durván az eladó. Hát az ott? – mutatok egy rakásra. Elkelt.

Kimegyek az utcai árusokhoz, idős nénihez állok. „Kérek egy szál piros rózsát.” A szemembe néz és aggódva kérdi: „Maga is koszorúzni jött?” „Oda.” „Jaj, vigyázzanak, már három napja itt vannak a rendőrök. Civilben is.” A néni a legszebb szálat adja.

Az óriás térképhez megyek, épp akkor ér oda fiatalok egy csoportja. Egymás közelében álltunk láncban a rakparton, október harmadikán. Kikeressük a 301-es parcellát, az a temető legtávolabbi hátsó sarka a bal oldalon. Együtt indulunk el. Közben csatlakoznak hozzánk mások is.

Nem a főúton megyünk, hanem attól balra, így talán megelőzzük a csapatot. Elhagyjuk a török temetőt, majd hatalmas pázsitos területen – sírhalmok nélkül – egyenlő távolságra, egyforma keresztek egyen-táblákkal, névvel, évszámmal. Tanakodunk, kik lehetnek. Talán a főváros szegényei? Tény, névvel megjelölt helyük van. Akikhez megyünk, azoknak semmi.

Az aszfaltútnak vége. Magánautó áll ott, komor civil férfiakkal. Arcukon kegyeletnek nyoma sincs. Jóltápláltak, szúrós szeműek, végigmérnek bennünket.

Gödrös földút következik, valójában lovas kocsinak való dűlőút, jó fél kilométeres szakaszon. Egy távvezetéknél balra térünk, tovább, előre. Mellettünk elhúz egy taxi, antennáján fekete szalaggal. Rendetlenül nőtt akácos, beljebb óriás halomba dobált törött vagy összetört síremlékek.

Azt is elhagyjuk, és előttünk a helyszín, gizgaz, tépett bokrok, köztük tisztás a kopjafával. Ezt állította fel pénteken az Inconnu művészcsoport. Már július 16-án, Nagy Imre kivégzése napján fel akarták állítani, de előtte pár nappal a műtermükben megjelent a rendőrség és lefoglalta a művet, elvitte… Egy hete visszaadták. „Tulajdonképp jó, hogy elkobozták, legalább egész Európa megtudta a dolgot” – mondja a Társaságból egy bácsi.

A kopjafa szögletes, kétméternyi, feketére égetett. Szögesdróttal körbefonva. Beleégetve: „1956 Pro Patria”. Tövében néhány koszorú, virágok, mécsesek, öt-hat ember.

Kis csoportunk is leteszi a virágait, meggyújtjuk a mécsest, a gyertyát. Ekkor megérkezik a csapat. Idősek, fiatalok, gyerekek a szüleikkel. Néhány férfi karján nemzetiszínű szalag, másokon fekete. Mindenkinél virág. Lehetünk ötvenen. Ennyien mertek eljönni, ennyien vállalták a veszélyt. Hisz bármikor körbefoghatnak bennünket, elzavarhatnak, végig a temetőerdőn. A jogállam még álom. Körbeálljuk a kopjafát, fényképezőgépek kerülnek elő, két-három videó is, dolgoznak.

Egy bariton hangú férfi elmondja Vörösmarty A Gutenberg albumba című versét. Majd a Bajcsy-Zsilinszky Társaság képviselője beszédet mond. Haza, forradalom, elbukás, Magyarország, sztálini önkény, galád árulás, tőrbecsalás, tankok, ezek a szavak maradnak meg bennem. Majd egy másik férfi beszél, aki 56 után nyolc évet ült. Most a történelmi tudatot átadja fiának: mellére tűz egy kokárdát a jövő nemzedéknek. Elénekeljük a Himnuszt.

Körbenézek, felfedezem az egyik rendőrt az útról. A himnusz alatt gyújt cigarettára. Nem magyar?

Még egy vers, Arany János Széchenyi emlékezetéből a 24. és 25. strófa. „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét…” Többen sírnak. Nemcsak a gyászruhás nők, mások is. Bizonyára a kivégzettek hozzátartozói. A Szózatot is elénekeljük.

Aztán a kör feloszlik, és ott maradunk; ismerősök, ismeretlenek beszélgetnek egymással. Csak a rendőrök nem szólnak senkihez. És egy bőrdzsekis férfi, aki a kabátja alól dugja ki a kis videó-felvevő optikáját. „Legalább merné nyíltan csinálni, dühöng egy fiú, vállán jókora felvevővel. „Örökítsd meg” – mondom neki. „Már megtörtént.”

Többeket kérdezek, honnan tudják, hogy ide temették őket? Történészek, jogászok nyomoztak, a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai és mások. Nos, miután Nagy Imrét és Malétert a Kozma utcai fegyházban végezték ki – ami közel van a temetőfal túloldalához – először itt érdeklődtek volt fegyőröktől, raboktól, sírásóktól. Logikus volt, hogy a kivégzés helyéhez minél közelebb szabaduljanak meg tőlük, ne kelljen velük utazni, nehogy bárki tanú legyen. Lehet, hogy átdobták őket a falon…?

Azt mondja valaki: ő azt hallotta, másokat is ide kapartak el. Kétszáznegyvenen fekszenek itt, a megtorlás áldozatai a gazban, a szemétben. Körülnézek: anti-Pantheon lenne?

Valaki távolabbra vezet: a feltételezés szerint a leégett vastag kórótól balra, egy halom alatt Nagy Imre. Mellette Maléter. Fagyott agyag, száraz levelek. Néhányan mécsest gyújtanak. Az én zsebemben is van még gyertya, az agyagba fúrom. Bár egy másik történész szerint a jobboldali orgonabokornál fekszik Magyarország egykori miniszterelnöke.

Állunk a puszta földön. Van, aki imádkozik. Más csak töpreng. Milyen rendszer az, amelyik a kivégzés után harminc évvel ennyire fél a halottaktól, hogy nem enged nekik sírt állítani? Milyen párt az, amely megtiltja az ország állampolgárainak (nem a párttagoknak!), hogy bárki bárkinek a sírjára virágot vigyen? Ki él itt félelemben, rettegésben? 1849 után mikor vihettek virágot a kivégzettek sírjára?

Furcsa. Volt egy pártvezér-miniszterelnök (Rákosi Mátyás), aki koncepciós perek során több tucatnyi embert gyilkoltatott meg. Másokat kitelepített, internált, likvidált, kit hogyan. Neki ma a Farkasréten névvel jelölt sírja van, naponta friss virággal. S aki e zsarnok rendszerének a megdöntésében közreműködött, annak nem lehet kegyeleti helye! És még egy ellentmondás. Az eredeti zsarnokot, az eszme vezérét már rég eltávolították díszsírhelyéről. Aki viszont rendszerének megbuktatásáért tett, az még nem kapott jelzett helyet. Ki, kinek a pártján áll hát?

Talán hamarost megnyílik fölöttük a föld. Exhumálják őket. Azonosítják. Kit, kicsoda, miről ismer meg? Lesz-e ujjukon gyűrű, fog a szájukban? Vagy elkótyavetyélték az egykori pribékek az Ecserin, a biziben? Fröccs lett a nemzet áldozataiból?

Ha már ennyire nem magától értetődő a végső aktus, az új alkotmányban kellene egy paragrafus: „A temetés állampolgári jog.”

*

Hazajövet elolvastam a Gutenberg-verset, mert tudni akartam, csak a különleges alkalom tette súlyossá a szavakat? Harmadik gimnazista tankönyvemet vettem elő. A 68. oldalon áll a vers. „Majd ha kifárad az éj s hazug álmok napjai szűnnek… Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből… Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús / S a nyomorú pórnép emberiségre javul… Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról… Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával…”

Itt minden szó a helyén maradt. Súlyosan.

És tanulságos a vers utáni magyarázat. A tankönyv írói ugyanis szükségesnek tartották helyére tenni a költőt. „Igaza volt-e Vörösmartynak, amikor 1840-ben ezt a sort leírta: »Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról«? Idézzük Sztálin elvtárs szavait: »Valamikor azt mondották, hogy a szocializmus fénye Nyugatról jön. És ez igaz volt. Mert a forradalmat és a szocializmust ott, Nyugaton tanultuk.« Kiemelve a nagy októberi szocialista forradalom nemzetközi jelentőségét, amely az egész világtörténelemben fordulatot idézett elő, ezt írja Sztálin elvtárs: »Ettől a pillanattól kezdve pártunk nemzeti erőből, túlnyomórészt nemzetközi erővé, az orosz proletariátus pedig a nemzetközi proletariátus elmaradott osztagából a nemzetközi proletariátus élcsapatává változott át.« A Gutenberg albumba tizennégy disztichonból álló egyetlen körmondat.”

Tankönyvemet 1951-ben nyomtatták. Vörösmarty – Sztálin – Nagy Imre összekapcsolódik. Hiszen Nagy Imrét a sztálini erők gyöngülése engedte felszínre 1953-ban. És ugyanazon erő újjáéledése végeztette ki 1958-ban. Na de milyen erő koboztatta el a fejfát 1988-ban…?

A tankönyvíró találóan állapítja meg a vers elemzése végén: egyetlen körmondat van itt. Az utolsó két sort pedig így kommentálja az egykori magyar irodalmár: az „a feltételek megvalósulása esetén a következményt jelöli.”

A feltételek máig nem valósultak meg. A következmény ennek folytán elmaradt. Következmények nélküli nép vagyunk.

(Kapu, 1989 febr.)

                                                 *

Megjelenhetett volna a cikk már január első napjaiban, mert Pipás kollégám ráérzett mindenre, ami a levegőben sűrűsödött, de átadta a cikket a szerkesztőnek, aki halogatta. Személyesen nem ismertem ezt a szerkesztőt, bemutatkozáskor a nevét elhadarta vagy én nem figyeltem. Tudod ki ez? A te lapkiadód párttitkára! Mondta valaki a folyosón, legalábbis tegnap még az volt. És akkor láttam meg, hogyan vonulnak a folyosón a Saulusok, akik Paulusokká válnak. Cikkemet némi furfang árán egy hónappal később leközölte az újság.

Ekkor már mindenütt jöttek a cikkek, szabad-e, lehet-e, el kell-e őket temetni és hogyan. Kinek a joga, kötelessége?

A párt ellen írott szavaim azok közt is durvának, számonkérőnek hangzottak. Ezért vitte be valaki a soron következő központi bizottsági ülésre és minden asztalra kinyitva a folyóiratot, odatette a cikkemet. Kik tették? Kollegák azt mondták, az országgyűlés ülésére vitték be, minden képviselő asztalára kinyitva, amikor később nyomoztam, kiröhögtek. Mit képzelek, ki vagyok én, így akarok magamnak reklámot csinálni?

Viszont az ellen-hadjárat beindult. Hatástalan cikk ellen miért indult volna hadjárat?

Munkahelyemen, a szerkesztőségben senki nem beszélt velem, hozzám. Köszöntek, szótlanul elmentek mellettem, keresztülnéztek rajtam, kezdtem félni. A szerkesztőségben diktatúra van, aki jár, az titokban jár tüntetésre. Itt most éppen aláírást gyűjtenek a nagymarosi vízlépcső megépítése mellett, ezért számítottam rá, hogy azonnal utcára tesznek. Március 6-án viszont feloldódtak, barátságosak lettek, munkát adtak, viccelődtek velem.

Délután fél ötkor találkoztam a városban Katalinnal, hogy együtt menjünk haza kocsival. Semmi veszélyt nem éreztem, jókedvű voltam.

*

Délután fél ötkor találkoztam Lacival a Széna téri parkolóban, hogy onnan együtt menjünk haza. Különös, eltorzított élethelyzetbe kerültünk, ő jókedvűen, mosolyogva várt, nem sejtve semmit arról, mit tettek velem.

A 301-es parcelláról megjelent cikke után, másnap egész nap bent tartózkodtam a munkahelyemen. Folyamatosan hívtak telefonon, bemutatkozás nélkül, nők és férfiak. Válogatott trágárságokat, ocsmány szavakat ordítottak a kagylóba. Rohadjunk meg, vigye el a férjem a következő infarktus, dögöljön meg és ha nem, akkor kinyírnak bennünket. Ezek nem akármilyen olvasók, hanem olyanok, akik tudják, házasok vagyunk. Ez elsősorban a szakma és a pártapparátus. Jelent meg közös könyvünk, kis háztáji kertünkben hogyan kertészkedjünk, elsősorban bio-módra, de nem valószínű, hogy azok az olvasók háborodtak fel: Nagy Imrét és társait el kell temetni, ennek megakadályozására a PÁRTnak nincs joga.

Ma, hatodikán egyetlen telefonáló sem jelentkezett, megnyugodtam, majd lecsillapodnak a kedélyek. Délben szokásos heti értekezlet zajlott, majd a főszerkesztő felolvasott néhány nevet, köztük az enyémet is, menjünk be a szobájába. Bementünk. Egy kolléga az MSZMP képviseletében (ezt ő mondta), az újságíró-szövetség helyi titkára, az új szakszervezet titkára, B. és Sz. kollégám, valamint a hollandi.

Sz. kollégám előadta, hogy egy napilapnál járt, ahol megkérdezték tőle,  a Nők Lapja ugyan miért kérte az újságíró-szövetség védelmét, hiszen itt köztudottan rossz a légkör, egymást fúrják a kollégák és ráadásul itt buzik dolgoznak. Sz. rákérdezett, kik azok a buzik, mire azt válaszolták, hogy éppen ő  és B. kollégája. Sz. kérdezte, ugyan kitől tudják, mire Szentlőrinci Aladár azt mondta: ő hallotta ezt az újságíró-iskolán egykori tanárától, azaz tőlem. A két sértett, Sz. és B. az etikai bizottsághoz fog fordulni, de előtte meghallgatnak engem is.

A főszerkesztő felszólított: most azonnal tisztázzam magam, mert ez a magatartásom rossz fényt vett a lapra. Amennyiben igaz a hír, ezzel bemocskoltam a szerkesztőséget és vonjam le a következményeket, különben nincs helyem a pályán sem.

Hebegtem, habogtam. Majd azzal érveltem: tizennyolc éve dolgozom veletek, senkinek a magánélete nem érdekelt, pletykát soha senki nem hallott tőlem, mintha süketek közt lettem volna, nem reagáltak. Erre őszintén kezdtem beszélni: Szentlőrinci Aladár tanítványom volt az 1984-85-ös tanévben, a felvételinél azt mondták az igazgatóságon: őt fel kell venni. Tehetségtelen senki. A házi feladatai kiválóak, helyben nem tudott írni egyetlen ép mondatot. Nyegle, pökhendi, írástudatlan. El akartam tanácsolni a pályáról, vagyis megbuktatni, ezt a csoport előtt megmondtam neki. Hamarosan hívtak K-telefonon itt a főszerkesztőnél, a pártapparátusból hívott egy magas rangú elvtárs és utasított, ha elbuktatom, lesöpörnek a pályáról. Átengedtem, de tanuk nélkül megígérte Szentlőrinci, egyszer még visszavág. Ezt elmondtam az igazgatóságon, ott pontosan tudták a hátterét: a fiú apja részt vett a munkásmozgalomban, főszerkesztőként halt meg, szülei közeli kapcsolatban álltak Aczél Györggyel, aki a keresztapja.

De hát hogy bizonyítsam én be most, öt év után, mit nem mondtam, mi nem hangzott el. Egy kiutat mégis találtam: holnap átadom az MSZMP-titkárnak tanítványaim névsorát és beszéljen velük, derítse ki, bűnös vagyok-e. Ő ezt vállalta.

Sz. és B. viszont közölte, ezt ők nem várják meg, bírósághoz fordulnak, beperelnek becsületsértés, rágalmazás miatt.

A főszerkesztő azzal zárta az alkalmi testület ülését, ha nem tisztázom magam, nem lát szívesen a Nők Lapjánál és a pályáról is kiközösítenek a kollégák. Vésztörvényszék előtt ültem, így fogalmaztam meg magamban. A forgatókönyvet előre megírták, valakik, valahol.

Másnap otthon tartózkodtam egyedül, most áldottam, hogy nincs telefonunk, különben éjjel-nappal ijesztgetnének, így néhányan kénytelenek voltak személyesen jönni. Délelőtt megállt egy autó a hídon, vezetője megfordította a kocsit, kiszállt amikor mentem a kapuhoz, kiáltott: dögöljön meg a férje. Tíz perc sem telt el, másik autó jött, sofőrje kiszállt, ordítva káromkodott, úgyis kinyírjuk magukat. A harmadiktól megkérdeztem ki küldte? Münnich Ferenc, válaszolta.

Bent jártunk a rendszerváltás sűrűjében.

A vésztörvényszéken történteket megírtam az újságíró-szövetség elnökének, az etikai bizottságnak, valamint a nemrég alakult Nyilvánosság Klubnak, ami valójában az ellenzékiek nyílt kiállása.

A szövetség elnöke helyett jogász végzettségű főtitkára válaszolt: a levelemben írt események kizárólag bíróságra tartoznak. Az etikai bizottság elnöke megállapította, hogy sajtó útján elkövetett etikai vétség nem forog fenn, ha jónak látom, forduljak bírósághoz. A Nyilvánosság Klub válassza: ez nem a nyilvánosság normáinak a megsértése, így nem tartozik illetékességi körükbe, levelemet elhelyezik a dokumentumtárban.

A kommunista párt fogcsikorgatva készült az ötvenhatos meggyilkolt áldozatok eltemetésére.

Részletek Sulyok Katalin-Siklós László: Elsüllyedt b/irodalom című könyvéből és az eredeti KAPU-beli cikk változtatás nélkül.

Megjegyzés: Katalint a meghurcolásért senki nem követte meg, attól kezdve élete vesszőfutás lett. Én a cikkemért csak gúnyt és megvetést kaptam, hiszen az elvtársak bujtatott uralmát ötvözték-folytatták sokáig, tőlük pedig részben új, elszánt nemzedék kaparintotta meg a hatalmat. A Kapu-beli cikkem utolsó mondatát valaki ellopta, sikerre vitte, magas kitüntetést zsebelt be érte. Igazam volt hát: egy következmények nélküli nép, ország, nemzet, stb. vagyunk.

 

 

 

 

 

 

 

A fényképeket annak a kis csoportnak egyik tagja készítette, akikkel a bős-nagymarosi tüntetésen is együtt voltam. Később jártak falusi házunkban, segítettek szervezni az autodafét. Katalin halála után megszűnt velük a kapcsolatom, a nevüket tartalmazó noteszem eltűnt.