Levél-féle Kovács Lajos Péternek

Levél-féle Kovács Lajos Péternek,

az Éghajlat kiadó vezetőjének.

Kedves Igazgató Úr!

Néhány hónapja egy magyar faluban kézigránátot talált egy idősebb házaspár, és szatyorban bevitték a kocsmába, a polgármesternek. Aki nem véletlenül tartózkodott azon a helyen, ő a kocsma tulajdonosa. Úgy is mondhatom: a kocsmáros egyúttal polgármester, s hogy melyik volt előbb, csak sejthetjük. Tény, hogy a kis faluban két hatalom birtokosa. Kicsi falu, kis hatalom.

Az ezredfordulón jártam Bátorligeten, szociográfiához gyűjtöttem volna anyagot. A határ menti faluban azonnal kocsim mellé szegődött egy autós, mihelyt kiszálltam, megkérdezte, kihez jöttem, mi járatban vagyok. Előtte az Őslápon figyelmeztettek, minden lépésemet figyelni fogják. Nem a megszűnt szovjet határ miatt, nem a határőrök, hanem a polgármester. A kocsmában vigyázzak, mert annak a polgármester a tulajdonosa. Ő osztja a segélyt /mármint az állam pénzét/, amit nála elihatnak az emberek, cigányok és magyarok egyaránt. A maradékot az élelmiszerboltban elkölthetik, az is az övé. Egyébként nem helybeli és vállalkozásait a lakóhelyén jelentette be,, két faluval arrébb. Ott adózik, ezért nyilván ott is van tekintélye. Persze, hogy a kocsmában mindenki tette a süketet.

Demecseren a polgármester egyúttal temetkezési vállalkozó volt. Töprenghetünk az összefüggésen. Tény, hogy mindenki neki halt meg /ő maga is/, merte valaki mással eltemettetni magát? A szegényeknek utalta a temetési segélyt, ami azonnal saját zsebébe süllyedt.

Szamosangyalos utcáján fotóztam a múlt század végén egy út melletti gépparkot, amikor a közelből kiszaladt egy férfi és nő, rámordítottak, mit keresek náluk, ki küldött? Ha nem a nyílt utcán vagyunk, megvernek, már fenyegettek. Én bemutatkoztam, kezet adtam, nehezen elfogadta, ő a polgármester.

Cserépváralján három-négy éve a polgármester volt a kocsmáros, vagy fordítva.

Ez a négy példa nem minősítés! Ez csak ténybeli leírás. Emellett lehet kiváló a falvak vezetése, gazdálkodása, stb.

Mindezt azért írom neked, mert 2011 október 20-án szép beszédet mondtál valahol, töprengve-kérdezve, ma miért nem írnak szociográfiát az írók, pedig szabad. Talán a legendás falukutatókat is idézted.

A falvakban persze nem csak kocsma van, hanem KFT, BT, RT, kis- és közepes vállalkozók, növénytermesztők, állattartók. Ez utóbbira példa: ha egy idegenből jött, magát szociográfusnak mondó nő vagy férfi  meglátja istállójában a légyrajt, esőben a hasig sáros teheneket, amint a legelőről hazamennek, s húsz perc múlva már fejnek, annak a gazda nem örül. Be nem engednek a kapun, vasrácsos kerítésen kukucskálni jött-mentet, kutakodó szociográfust. Nem tudhatják, ki milyen szándékkal teszi, vagy konkurencia, vagy adóhivatal munkatársa. Egyesületeknek, alapítványoknak is van takargatni valójuk. Papok, harangozók sem tudhatják, ateista, hívő, gyónni akaró vagy kegytárgyat kifigyelő, rabolni szándékozó ember nyit rájuk. Óvodában szülőkről kérdezgetni, szociális otthonban sorsokat végigkérdezni? Legföljebb a felszín felszínéig jutnának el.

A fenti példák adják az egyik választ, miért nem íródik szociográfia. /Természetesen van több tényező is, rátérek./ A kisebb falvakban olyan összefonódás alakult ki, hogy idegen be nem teheti a lábát ellenőrzés nélkül, különösen a zsákfalukban kapuk és szájak bezárulnak. Nem a direkt félelmet mondanám ki, hanem az előtte járó függőséget. Öregek, munkanélküliek, közmunkások, betegek, akiket a falugondnok szállít, az hordja az ebédet, a gyógyszert, stb. mind függőségben élnek. A nyilvántartás helyszíne a kocsmahívatal. 1949-től a magyar falvakban az elnyomó rendszer első számú eszköze, hangulatkeltés, uszítás, megfigyelés, stb.1990-től 2010-ig ott dőltek el a választások. Ha valaki italozás közben azt mondta: “Kolompár Orbán Viktor”, nyert ügye lett a megbízónak. Nem kellett magyarázni. Ha másvalaki azt mondta, Gyurcsánynak három-milliárdos a vagyona, valaki azonnal rávágta: Orbánnak meg négy. Záróráig ott ültek,álltak, egyáltalán nem részegen a megfigyelők, a besúgók, az ügyeletes irányítók.

Közben persze változott a helyzet, sok az önszorgalmú kutya, mások csak a saját hatalmukért, jövedelmükért hajtanak.

Húsz évnél régebben kezdődött a folyamat, de 1990 után már nem titkolják, nem takargatják a finnyás, kezdő fiatal tollforgatók: falura? Vidékre menni? Több napra, sárba, fűtetlen vendégszobába, szendvicset enni, csapvizet inni? Az egy vagy két helyi kocsmában még virslit, rántottát se sütnek „melegkonyhára nincs engedélyünk”, egyhetes pogácsát majszolni részegek, megfigyelők közt? /A romantikát – hogy ti. az italboltokba megy először, ott tájékozódik -  Moldova György hintette el írásaiban,  bár az ő valóságról szóló könyveit felülről, minisztériumokból, trösztökből szervezték, párttitkárok jelölték ki a beszélgetőket./    Fiatal szociográfus-jelölt viszket, ha a városból ki kell tennie a lábát. Újságírónak muszáj elmenni katasztrófához, gyilkossághoz, földrengéshez, cigány-magyar konfliktushoz, pártok eseményeihez. De hogy Rozi néni a faluvégén miért halt éhen, miért fagyott meg, s ha él, mitől boldog? Ez sem az egyént, sem a szerkesztőt, sem a megfelelő kuratóriumot nem érdekli.

Ha egy-egy megszállott mégis anyag-gyűjtésre vetemedik, miből? Utazás, szállás, étkezés, család megélhetése miatt először pályáznia kell. Csodafegyver. A cég pályázik, és a cég annak juttatja a pénzt, aki a brancs tagja. A szekéren ülők beltagja. 1990-ben úgy kezdődött, hogy a pénzt az A. fedőnevű kuratórium szavazta meg a B. jelű kuratórium valamely tagjának, ill. hozzátartozójának, cserébe ő a C. jelű kuratóriumtól kapta meg a sikeres pályázatot /lásd Elsüllyedt b-irodalom című, Sulyok-Siklós jegyezte könyvünket./ Azóta finomodott a módszer, a lényeg nem változott. S ha valaki erre csak annyit mond, kifele áll a szekerem rúdja, válaszom egy régi magyar mondás. Így szól: valakinek a szekerét tolni. Kinek a szekerét tolod? X. leszáll a saját szekeréről – van neki! – s megtolja Y. szekerét. Most „szalad a szekér”. Aztán Z. száll le a szekeréről, hogy X.-ét megtolja, az is szaladjon. Az ábécé összes betűjét variálják. Ez a magyar sorsközösség?

Ha viszont megvan az anyagi fedezet, már csak össze kell dobni valamit, el se kell nagyon utazni – falura? határszélre? tanyára? /Nehogy elutazz vidékre, intett 2000-ben egykori kollégám, aki megszánt, írjak nekik valamit, ma magas pozícióban lévő médiafőnök./ Egyébként senki ne higgye, hogy a harmincas években olyan elszántak voltak, puritánok és önsanyargatók. Szabó Zoltán is csak kétszer utazott Tardra, az összes anyagot, statisztikát Rózsa József helyi tanító küldte el neki postán, miután ugyancsak postán megkapta a további kérdéseket. Ezt kölcsönös vallomásukban vállalták. /Rózsa Józseffel készült beszélgetésem az „Újabb tardi helyzet” című szociográfiám honlapomon olvasható, 23 éve kiadatlan./

Szociológia-tanítás persze több egyetemen folyik. A hallgatók egy része bizonyára érzékeny, kíváncsi, erre késztetik őket. S igazából késztetik, táborokat szerveznek részükre, megszállnak egy-egy falut, tanyaközpontot, stb., hogy kóstoljanak bele a vidéki Magyarországba. Örök remény, hogy közülük igazi falukutatók kerülnek majd ki. Persze más a helyzet, ha különbusszal viszik őket, megszervezik az étkezést, szállást, mindezt fizetik, és a feldolgozásra ott az egyetem gépparkja, plusz témavezetője.

2008-ban a Pázmány Péter katolikus egyetem 17 szociológus-hallgatója egy hétre elutazott Tardra, végigkérdeztek 217 helybeli lakost, multat, történelmet., jelent,  amit csak tudtak, és az 1950-es évek borzalmairól, kivégzésekről néhány ködös, semmitmondó mondatot írtak, azt is pontatlanul. Még az lévő emlékmű szövege is pontatlan! Mindez olvasható A tardi helyzet-ről szóló internetes oldalakon, most már az én, húsz éve kéziratban lévő tardi helyzetemmel együtt.

Summa. Az öreg rókák kihaltak, a fiatalok gyors sikerre, pénzre orientáltak. Kodolányi, Féja, Kovács Imre, Kerék Mihály írásai ma is felforgatók lennének, beperelnék őket személyiségi jog megsértése, rágalmazás, stb. miatt.

Az ezredforduló előtt írtam „Kutyavilág” címmel az ópályi cigányokról, akik tömegesen uzsorakölcsönt adtak testvéreiknek, rokonaiknak, ez utóbbiak adósságcsapdába estek, az öregeket megverték, nyugdíjukat a posta előtt elszedték, a segélyt, a gyerekekre kapott családi pótlékot a polgármesteri hivatal ajtajában vették el, mindezt fotóztam is, az utcán meg akartak verni. Többük házát a banda lebontotta, a bent lévőket kizavarták, az építőanyagot eladták.

Tudtam, hogy ez vérlázító felfedezés, még senki nem írta meg. Az írást elolvasta Tőkécky /Valóság/, Csoóri /Hitel/ Elek István /Heti Válasz/, pályáztam a Művészeti Alapnál, Szakonyi utasította el – ő már teljes könyv kéziratát a 90 utáni évek változó falujáról, azt olvasta Kulin Ferenc, a Köztársasági Elnök munkatársa, átadta az elnöknek, aki informálódott belőle, majd személyesen vittem el neked, s másfél év múlva kaptam vissza tőled. Kiadásra ajánlotta indoklással Kulin Ferenc és Varga Domokos, a pályázaton nem én nyertem, hanem a kiadó igazgatója. A cigány-uzsorások felfedezése hány évvel később történt?

Fázsy Anikó 2009 február 7-én cikket irt a Magyar Nemzetbe arról, hogy bezzeg a harmincas években sokan felcsaptak falukutatónak, s most újabbra lenne szükség. Szép cikke után röviden írtam arról, amiről most neked. Választ nem kaptam. Most sokan jót nevethetnek a szekereken, akár a bakon, akár a kasban.

Üdvözözöl egy magyar szociográfus, író,

Siklós László

Néhány megjelent könyvem csúfos kudarcáról lásd „Halál a táncházban” című írásomat honlapomon. De van-e magyarázat arra, miért kudarc a Táncház újrakiadása, miért csőd a nyolc-tíz kiadást megért ismeretterjesztő könyv?                                                                                                                                                                                                

                        Folytatás

varázslók eltüntetik a jelent… Illyés Gyula fantáziátlan?…biomechanikus írógép leszek…

Mottó: most már szabad, miért nincs hát valóságirodalom? Miért nem írnak hát az írók?

Az elidegenítés, a lekicsinylés, a lealacsonyodás-tudatosítása 1989-ben kezdődött.

Idézek. „Egyre jobban fárasztanak a szociográfiák. Fárasztanak az irodalmias feldolgozással emészthetővé tett dokumentumok, a mélyinterjúk, s egyéb ténykompozíciók. Vallom pótolhatatlan szerepük volt az elhallgatások és hamisítások évtizedeiben, bevilágítottak a sötétségbe, némelyik felért egy forradalmi szabadcsapattal. De ma már, a hajnali derengésben többnyire csak pisla lámpáknak tűnnek, ha fölfénylenek egyáltalán. Az ítéletalkotáshoz már sokat tudunk a múltról. A jövőről szőhető álmokhoz tudunk keveset. S ahhoz művészet kell, nem dokumentum.” Nógrádi Gábor cikke az Új Tükör 1989 július 16-i számából, egy hónappal Nagy Imre temetése után. Akkor, amikor még sejtéseink sem voltak a múltról, amikor legföljebb elkezdeni lehetett – volna – a munkát.

Én most csak az egyik vetületéről írok, ami engem érdekel. A falvak felfedezésére gondolok, illetve annak hiányára, természetesen történelmi kontextusában. A falvak lelke, az emberek sorsa, különösen az egykori parasztoké, beleértve cselédet és kulákot, családonként, egy-egy család két-három generációs vizsgálata lett volna fontos. Ennek ugyanis nagy hagyománya volt, azt lehetett és kellett volna folytatni. Ahogyan Illyés Gyula a puszták népét felleltározta, ahogyan Kiss Géza az ormánsági egykézést, Nagy Lajos, Kodolányi, Féja, Szabó Zoltán, Kerék Mihály, Veres Péter a földéhséget megfogalmazta irodalmi-szociografikus módszerekkel évtizedeken át, Kovács Imre a szektákba menekülést, Erdei Ferenc a megoldás módját is /a szocialista-kommunista utat/, amit Sánta Ferenc folytatott a háború után, amit néhány nagyszerű film megmutatott /Fábri Zoltán a Körhintában, a Húsz órában, Kósa Ferenc a Tízezer napban/. Vagyis azt, hogy 1945-ben kielégítették a parasztság, a zsellérek, a summások földéhségét, aztán jött a földindulás, beterelés a téeszcsékbe.

Nógrádi Gábor elfelejtette, hogy a múlt és a jövő közt ott van a jelen. Ott kell, hogy legyen a változó Magyarország.

Hamarosan egy másik író is megbélyegezte a valóság-irodalmat.

„Fantáziátlan világunkban felvirradt a szociografikus hajlamúaknak. A történés hátára veszi megtalálóját, s eszközként használva hajszolja, akár egy biomechanikus írógépet”, nyilatkozza Tóth Gábor Ákos abból az alkalomból, hogy regényével megnyert egy regénypályázatot. „Manapság mintha szégyellni kellene a kitalált, elmesélt történetet”, folytatja Tarján Tamásnak, az interjú készítőjének. Megjelent a Népszabadságban 1990 június 16-án, Nagy Imre temetése után napra egy évvel.

Vajon fantáziátlan volt Illyés, Móricz, Szabó Zoltán és a többiek? A történés megtalálásához, megírásához nem kell becsülendő szívós munka, koncepció, ami összefogja, rálátás, eligazodás, érvényesség?

1990-ben földindulás kezdődött, megindult a földművelő családok felé a föld, egykori sajátjuk, amit a termelőszövetkezetek bitoroltak, csak közben az aktív nemzedék kiöregedett, meghalt, gyermekeik eltávolodtak a rögtől,  munkásokká, értelmiségivé váltak, könnyebb városi életet éltek, stb. Mi lesz ebből? Ki tudta. Ki látott bele a családok életébe, az öregek hívó szavát, indulatát, fájdalmát lejegyezték-e?

A felsorolt, huszadik századi falukutatókat nyíltan az izgatta: kié legyen a föld? Hogy kerüljön az ott élő parasztság kezébe? Hisz termőföld nélkül sem falu, sem mezőváros nem élhet, nem tudja eltartani magát.

Az 1990-es évek történéseit viszont csak híradásokból ismerjük, napilapokból, tévéhíradókból, egy-két dokumentum-filmből. Ennek a kornak, mármint az akkori jelennek a látlelete elmaradt.

Pedig szinte hónapok alatt bomlottak fel a téeszek, csődbe mentek az állami gazdaságok /megszűnt a dotálás, szándékosan tönkretették a berendezéseket, stb./ Ott hevert a határ, a föld, immár földesúr nélkül, nagybirtokos, báró nélkül, hitbizomány nélkül, egyházi káptalan nélkül, szövetkezet nélkül. És erős, tettrekész, tőkeerős parasztság nélkül. Ezer év alatt összesen négy évig volt az övé, 1945-49 között, amikor sok helyen maga húzta az ekét, kézzel szórta a magot, hogy aztán a termést azonnal a Szovjetunióba vigyék, jóvátételre. És most újra, talán végleg az övé lehet. De a megalázott kulákok unokáinak nem kellett. Az egykori zsellérek unokái nem tudtak vele mit kezdeni, hisz nem nevelték őket önálló gazdálkodásra. És akkor meghozták a rafinált kárpótlási törvényt. A nyomorult kis öregektől könnyen kicsalhatta bárki a pár hold földet érő kárpótlási jegyet. Kik álltak ugrásra készen? Elsősorban a saját falujuk, kisvárosuk elit-elvtársai, párttitkárok, téesz-vezetők, agronómusok, takarékszövetkezeti tagok, azok családjai, barátai, rokonai, akiknek néhány év alatt szinte ölükbe pottyant az évezredes álom. Ma nem hitbizomány a neve, nem földesúr, hanem részvénytársaság.

Idézem kéziratban lévő könyvem bevezetőjét, a kilencvenes évek elejéről:

„Mit láttam?  Láttam egy asszonyt, aki kötényéből szórta a búzát hektárnyi földjére. Sokan úgy vetnek árpát, zabot, mint régi festményeken a Magvető: vállon átvetett zsákból. Annak az asszonynak annyira tellett, kárpótlási jegyre visszakapott földjén. Küszködik és már héjaként keringnek körülötte a földre éhes spekulánsok, hogy kivegyék kezéből a zsákot, lába alól a talajt. Van, aki a műtrágyát is kézzel szórja. A jobb módúak műtrágyaszóróval vetik a gabonát, mert az olcsóbb a vetőgépnél. Láttam idős házaspárt, szántás után úgy szedték ki a kukoricatövet, mint én gyerekkoromban, ötven éve, csak most nem viszik a sparheltba eltüzelni, hanem a föld végében meggyújtják. Láttam kehes lóval ekekapázni, zihlált és megállt a beteg ló, nehezen indult újra. Láttam ütött-kopott traktort, gazdája órákig javította, majd belerúgott és sorsára hagyta. Láttam pipacsos búzamezőt, látványnak gyönyörű, csak arról árulkodott, hogy gazdájának nem telik növényvédőre. Láttam kiszikkadt, műveletlen szőlőtáblát és almáskertet, mintha lángszóróval perzselték volna fel háborúban. Láttam görbe kukoricasorokat, víztócsákat, mert a vízelvezető árkot régen feltöltötték. Láttam megcsonkolt, legyilkolt akácost, nyárfaerdőt, méteres rönköt hagytak maguk után a gyilkosok. Láttam öttagú tehéncsordát és nem láttam egyet se a legelőn. Láttam házak előtti kispadon üldögélő öregeket, egyikük ott a porban ette szociális otthonból kapott ebédjét, minek bemenni, teríteni, tányérba tenni.

Természetesen láttam jó állapotú, drága új traktorokat, szántották a hatalmas, újonnan kialakított táblákat, új vetőgépeket, kombájnokat, permetező repülőt, olyan gazdát, aki Volvoval, Mercédesszel állt földje végébe, szemlézni. Beszélgetni nem tudtam velük, az új tulajdonosok már nem álltak szóba jöttment firkászokkal. A kilencvenes évek elején derült ki, hogy a szocializmusban a téesz-vezetők, agronómusok felsőbb parancsra fogadták az újságírókat, szociográfusokat, filmeseket. Most már nyíltan elzavarják az idegent. Szamosangyalos új gazdája, birtokosa és egyben polgármestere elzavart az országútról, a közterületről, ahol fotóztam. Lórév új birtokosa, egyben jegyzője és körjegyzője viszont büszkélkedett, neki már száz hektárja van, kombájn, traktor csak neki, és annak adja bérbe, akinek ő akarja, benyithat bármelyik kertbe, be is mentünk több utcát átszelve, és a helyi rendeletek alkotásába törvényileg beleszólhat. És jártam ormánsági faluban, Lúzsokon, ahol egyetlen bejegyzett gazda, vállalkozó sincs, mert azok nem helyben laknak, intézők irányítják a munkálatokat. Sárhatvant is a városból irányítja, és gyakorolja földesúri önkényét az új báró, így hívják titokban alattvalói… A valóság árnyaltabb és ennél is sokszínűbb, de a változás nagymérvű, gyors, szinte alig követhető.” /Ezt a bevezetőt olvasta Szakonyi Károly, Kulin Ferenc, Mádl Ferenc, Varga Domokos, Kovács Lajos Péter, Benke László./

Ez volt a hajnali derengés, ahogyan N.G. fogalmazott, és az álmok ideje?

Azóta a kiöregedett nemzedék eltávozott. Feléledt egy következő generáció, vannak reprezentánsai, de nincs tömege. A tőkeerős új földesurak végleg megvetették a lábukat. Az egykori bárónak ötszáz hold földje volt, neki   ezer hektárja van. Ma már számtalan faluban nincs bejegyzett földművelő. Ahol van? Egyikben három család kezében a föld, az erdő, a legelő:  polgármester, bankár, a harmadik sem ott él. A Dunántúlon Ausztriából irányítja a termelést az egykori sógor.

Fokozatokon ment át a falusi ember. Az erőtlenség, a föld iránti undor átment közönybe. Oda vezetett, hogy ma egymillió kiskertet, falusi házakhoz tartozó kertet nem művelnek meg az ott élő családok. Miért nem termelnek benne semmit? Miért nem ültetnek gyümölcsfákat, saját maguknak? Miért nem a saját zöldségüket, gyümölcsüket fogyasztják, holott munkanélküliek?

A felsorolt falukutatók, akik száz éve még járták az országot, egyenként is képesek lettek volna siránkozás nélkül feltárni, megismerni, leírni, közzé tenni irodalmi feldolgozással a ténykompozíciókat… Mi hiányzott hát ahhoz, hogy látlelet készüljön a földindulásszerű változásokról, a magyar falvak strukturális átalakulásáról? 1992-ben már voltak, akik látták-érezték a bajt és megfogalmazták.

Első idézet: „Vörösmarty sora jut eszembe, amikor elkezdek egy riportot: Kezdjünk el újra tűrni és tanulni. Szóval alázatosan és fegyelmezetten, tanulásra készen kell elmenni egy új környezetbe, megadva a tiszteletet azoknak, akik az életüket ott töltik el, ott vesztik el az erejüket, és ott állnak helyt…”

Második idézet: „Az igazi riporter szerény, tudja, hogy semmit sem tud, vagy csak nagyon keveset, de heteken, hónapokon át megtanulja azt, amiről ír – helyszínt, az embert, a környezetet, hőse küzdelmeit, munkásságát, lelkét, jellemét, egyéniségét, reflexeit, álmait, minden láthatót, még a láthatatlant is. Ilyen riportokból a riporter nagy nyelvterületen, szerencsés országokban egy évig is, olykor – másodközlés, film, díjak – éveken át megél. Nálunk egy hónapig sem. Marad a kétségbeejtő hajsza: ötperces villámriport, interjú, amelynél az újságíró néha a válasz végét sem tudja kivárni, meg a magnetofonújságírás.” Élet és Irodalom 1992 január 31. Az első idézet Moldova Györgytől, a második Ruffy Pétertől való.

Akit érint, gondolja végig, mi mennyire lett és maradt érvényes. És ha valaki ennek ellenére ír, vajon lesz-e becsülete?

*

És még egy adalék ahhoz, hogy lássuk: minden, mai életünket meghatározó magatartás 1989-92 között bontakozott ki,  később csak kiteljesedett. Idézek: „Hol fizetett ellenség nem üldöz oly nagyon és nem fenyeget, inkább ráhagy barátaidra, végezzék el ők a dolgot. Hol nem világos, miért és ki kel ellenedre, minek rúgja föl szövetségetek és utóbb miféle meggondolásból keresi ismét pártfogásod. Szemben a lassan megint visszasírt régi renddel, melyben ismerted, ki reád tört, mivel kockafeje alatt civilben is egyenöltönyt hordott, ma hasztalan keresnél ily biztos urat, rendőrt sem találsz gyakran. Életszerű az élet végre, meghatározhatatlan. Ha semmi egyébben, fosztóképzőben aztán dúskálhatnál!

Az erkölcsnélküliség például hogyan élhető túl számodra, ki néhány kötet etikával húzódtál félre a rozsdabarna sárfolyam elől, s dacos fejvetéssel utasítottad vissza, nem kértél szezonvégi, leszállított áron kínálgatott előjogaidból. Nem akartál értelmiségivé avanzsálni ott, hol a bizalmi titkárnője az. Te is kurva lennél, ha elfogadnád…

Miként nyelnéd le és emésztenéd meg az éppen csak elkezdett nagytakarítás hűlő porát, miközben látod: csupán a tollseprő dolgozik, a lapát pihen. Marad a rossz berendezkedés a kosszal, legföljebb új porfogó kerül a régihez, avult szisztéma szerint.” Részlet Sneé Péter Levél idegenbe című írásából, Élet és Irodalom 1991 február 1.